B. rövid élete

By Kertai Csenger

Kertai Csenger könyve az egzisztenciális elveszettség megmutatkozása, feltárulása, keresés és kísérlet, amely össze próbál kapcsolni írásmódokat útkeresésekkel, olyan utak keresésével, amelyek megtartanak a világban és ki is vezetnek belőle, legalábbis irányt mutatnak. Ennyiben kritikus az „irodalmisággal” szemben is.

A váltások a szövegben elnémulások és eltűnések, az eltérő megszólalások feltámadások. A szöveg lépten-nyomon megidézi Kierkegaard Vagy-vagyának hangjait, és keresi az ugrást az esztétikaiból az etikai, aztán az etikai­ból a vallási tapasztalat felé. És, mivel az útja nem rajzolódik, nem rajzolódhat ki világosan, szerencsére az sem látszik, merre vezethet tovább. Ez az előnye az elveszettségnek, a lehetőségek ígéretes és nyomasztó, kilátástalan sokasága. Megejtő bátorságról tesz mindez tanúbizonyságot, hangok vesznek el és születnek meg műnemeiben, és megmutatkozik, hogy aki elveszti életét, végül mégis megtalálja azt.

Vári György

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Oct 4, 2023
• ISBN: 9786156555717

Book preview

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Vári György, Szűcs Anna Emília

Szöveggondozó: Kütsön Nikolett

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

Borító

Szerző Boróka

© Napkút Kiadó, 2023

© Szerző Boróka, 2023

ISBN 978 615 6555 71 7

Tóth Kristófnak

Rövid bevezető

A fél­re­ér­té­sek el­ke­rü­lé­se vé­gett meg kell je­gyez­nem, hogy ez a könyv nem „kocs­ma­iro­da­lom", és nem is ál­fi­lo­zo­fá­lás. Kri­ti­ku­sok és műértők haj­la­mo­sak fel­szí­nes ol­va­sás után, az ural­ko­dó íz­lé­sí­té­le­tet en­ge­del­me­sen kö­vet­ve, tu­da­to­san fél­re­ér­te­ni egy-egy iro­dal­mi mű­vet, mert így is el le­het odáz­ni a szem­be­sü­lést az­zal a ténnyel, hogy le­het, hogy nincs iga­zuk.

Ko­runk­ban a meg­vál­tást min­den­hol hang­sú­lyoz­zák, de mint olyat, ami a pil­la­nat ki­elé­gü­lé­sé­ben lé­te­zik csak. A meg­vál­tás va­ló­ban a pil­la­nat ígé­re­te, ami az egye­dit pró­bál­ja meg­men­te­ni, ez az ál­la­pot pe­dig a leg­szo­ron­ga­tóbb a maga ne­mé­ben, mert a lé­nye­gesről szól, vi­szont nem tűri meg az egye­di igaz­sá­gá­nak mu­lan­dó­sá­gát ma­gá­ban. Ez a könyv két olyan fér­firől szól, akik eb­ben a szo­ron­ga­tott ál­la­pot­ban pró­bál­ják meg­men­te­ni az én­jü­ket, sa­já­to­san ér­tel­mez­ve és meg­él­ve a meg­vál­tást.

Az egyik fér­fi az egye­di örök­ér­vényű­sé­gé­nek mí­to­szát meg­te­remt­ve ér­tel­me­zi a meg­vál­tást. A má­sik az egye­dit fel­ad­va, a sze­re­lem­ben meg­je­lenő örök­ér­vényű­ség­ben. A prob­lé­ma mind­két eset­ben az, hogy a meg­vál­tás tár­gyát ma­gu­kon kí­vül vá­laszt­ják, az egye­di­ben, az­tán a val­lá­sos sze­re­lem­ben, de pél­dá­ju­kon ke­resz­tül el­gon­dol­koz­hatsz azon, hogy te, ked­ves ol­va­só, mit tudsz kez­de­ni a meg­vál­tás­sal.

Ha ebből a rö­vid be­ve­zetőből ki­hal­lot­tad vol­na Kier­ke­gaard sza­va­it, na­gyon is jól hal­lot­tad, de ha nem, ak­kor le­het, hogy még éle­sebb hal­lás­sal ren­del­ke­zel, mert ami­kor ír­tam ezt a köny­vet, fo­gal­mam sem volt róla, hogy Kier­ke­gaard ha­tás­sal volt rám, utá­na pe­dig azt gon­dol­tam, hogy csak ő ins­pi­rál­ta a gon­do­la­ta­i­mat. De egy idő után be kel­lett lát­nom, hogy az igaz­ság va­la­hol más­hol van; sem eb­ben, sem ab­ban, Is­ten tud­ja csak, hogy hol.

I.

B. rövid élete

Le­gyen érte csönd. Annyi­ra mély, hogy bor­zong­ja­nak bele a fák, mert még nem hal­lot­tak ez­előtt olyat, ami tör­tént. Csak érez­ték. Érez­ték a le­ve­le­ik, az ága­ik, a tör­zsük és a gyö­ke­re­ik, hogy a fér­fi, aki­nek lé­pé­sei ed­dig az új reg­gelt je­len­tet­ték, töb­bé nem jön el az úton. Elő­ször nem ér­tet­ték, hogy mi­ért ma­rad el. Azt hit­ték, hogy csak ké­sik. Per­sze a ké­tely egy­ből be­kú­szott a kér­gük alá, és min­den perc el­tel­té­vel két­ség­be­ejtőbb­nek él­ték meg a hely­ze­tü­ket. Dél­re el­fo­gyott az ere­jük a vá­ra­ko­zás­ban. A le­ve­le­ik egye­sé­vel vesz­tet­ték el szí­nü­ket, erőt­len lomb­ko­ro­nák me­re­dez­tek a gyen­ge fény­ben. Es­té­re már va­cog­tak, ru­hát­la­nul te­kint­get­tek kör­be a lu­gas­ban, ami mind­ed­dig bé­kés lak­he­lyük­ként szol­gált. Új han­gok­ra let­tek fi­gyel­me­sek, moz­gás­ra a sö­tét­ben, kö­rü­löt­tük kó­szá­ló lé­nyek­re, akik szí­vü­ket ret­te­gés­sel töl­töt­ték el. Össze­ka­pasz­kod­tak a fák, és vár­ták a reg­gelt, a fér­fit, meg­vál­tó­ju­kat, aki rend­be sze­di a lu­gast és ben­ne őket, csak az öre­gebb fák me­rül­tek álom­ba, néha meg­csi­kor­dul­tak az erős észa­ki szél­ben, mint­ha nem is vet­ték vol­na ész­re, mi tör­té­nik. Még pir­ka­dat előtt a leg­idő­sebb és leg­vas­ta­gabb fa egy hir­te­len, nagy reccse­nés­sel kidőlt, és vé­gig­fe­küdt a gya­log­úton, ahol a fér­fi ed­dig min­den nap el­jött lá­to­ga­tó­ba. Gyö­ke­rei ki­for­dul­va, élet­te­le­nül, el­szá­rad­va me­re­dez­tek az ég felé. Az öre­gebb fák kis idő múl­va kö­vet­ték pél­dá­ját. Volt, aki ma­gá­tól, volt, aki be­le­törőd­ve, vagy a szél­nek fe­szül­ve, de egy­re ki­sebb eről­kö­dés­sel, míg­nem az öreg fák kö­zül mind­egyik a föld­re ke­rült. A haj­nal első su­ga­rai meg­vi­lá­gí­tot­ták a lu­gas­ból lett te­metőt. Reg­gel né­hány fa­vá­gó jött, és szép hal­mok­ba ren­dez­ték a fá­kat, mi­előtt ne­ki­áll­tak fel­da­ra­bol­ni őket. Vit­ték haza té­li­re, me­le­ged­ni.

A kö­vet­kező he­tek­ben friss hó lep­te be a tá­jat, a fi­a­tal fák ága­in töb­bé nem duz­zadt rügy, néma csönd­ben, szó nél­kül nyel­ték a hi­de­get. Néha egy mó­kus sza­ladt vé­gig az úton, hogy láb­nyo­mai pár pil­la­nat után újra el­vessze­nek a fe­hér­ség­ben. Ez volt egyet­len szó­ra­ko­zá­sa a fi­a­tal fá­nak, néz­ni a mó­kust, ahogy telt po­fa­zacs­kó­val igyek­szik va­la­mi üreg­be, vagy néha mu­to­gat­ja ma­gát a fe­hér­ség­nek, ami mind­kettő­jük lak­he­lye volt. Né­há­nyan a fér­fi eset­le­ges újabb lá­to­ga­tá­sá­ról fe­cseg­tek: egy kö­zép­ko­rú fa is, aki nem vesz­tet­te el min­den le­ve­lét, és ma­gas­ra nőtt, ahol több volt a nap­fény, de a tör­zse vé­kony ma­radt, és az erős széltől meg­gör­bült, ezért úgy né­zett ki, mint­ha csú­csos fe­jé­vel ál­lan­dó­an mu­tat­na va­la­ho­va, az erdő kö­zép­pont­ja felé, és a fák csak csú­fon­dá­ro­san ne­vet­tek raj­ta, mert nem ha­son­lí­tott ő a nagy fenyők­re, akik fel­jebb lak­tak a he­gyek­ben, egye­dül pe­dig el­ütött az erdőtől, meg­té­pá­zott, gör­be alak­já­val.

Ad­dig a fi­a­tal fa – egy gyer­tyán – szám­ba vet­te a lu­gast, amit most, mi­óta a fér­fi nem jött, sok­kal job­ban szem­ügy­re ve­he­tett. Kis ka­nyar­ral in­dult, a fér­fi is, ami­kor arra jött, érez­ni le­he­tett mez­te­len tal­pá­nak érin­té­sét a hi­deg, haj­na­li föl­dön, ahogy el­in­dult, ahogy hoz­ta ne­kik az esőt és a nap­fényt, amiből az­óta már sem­mi sin­csen. Gyö­ke­re­ik­ben az al­vadt, avas tar­ta­lé­kok nem ele­gendők egy újabb ta­va­szig.

Ér­zik, hogy hal­dok­lik, ezért a fi­a­tal fa ki­té­pi a gyö­ke­re­it a földből, és a töb­bi­ek nem ér­tik, hogy mit csi­nál, hogy mi­ért csi­nál egy­ál­ta­lán bár­ki ilyet, hogy mi cél­ja le­het a fi­a­tal fá­nak, mer­re in­dul, és hova megy, mit kezd majd az em­be­rek kö­zött, de a fi­a­tal fa cél­tu­da­to­san siet el az erdőből, hogy meg­ke­res­se a fér­fit, aki meg­ígér­te, hogy min­den nap el­jön, és el­hoz­za az esőt és a nap­fényt, de már csak a buta fenyő hisz neki, és a leg­töb­ben ki­ne­ve­tik, vagy mint a fi­a­tal fa, szá­na­koz­nak raj­ta.

A gyö­kér ne­he­zen és fáj­dal­ma­san csusszan ki a fa­gyott földből. A fi­a­tal fa egyik lá­bá­ra tá­masz­kod­va, ága­i­val meg­ka­pasz­ko­dik a töl­té­sen, majd ki­húz­za a má­sik lá­bát, mert erő­sen tart­ja ott a föld alatt az a gyö­kér­há­ló­zat, ami be­szö­vi a lu­gast. Nem en­ge­dik el, nem akar­ják el­en­ged­ni, fél­tik, in­tik, hogy ma­rad­jon, hogy majd össze­búj­va me­le­ged­nek, és le­het, hogy a buta fenyő nem is té­ve­dett, és az öreg fák me­sél­ték, hogy lesz újra ta­vasz, de a fi­a­tal fa tart­ha­tat­lan. Nagy reccse­nés­sel hagy­ja oda a fél lá­bát, ami még ma is ott me­re­de­zik a gya­log­úton, ki­szá­rad­va, el­ro­had­va. A fi­a­tal fa át­kel a lu­ga­son, iszik a pa­tak jég­hi­deg vi­zéből, és sán­ti­kál­va, kéklő seb­bel az ol­da­lán ne­ki­in­dul a vá­ros­nak, hogy meg­ke­res­se a fér­fit, aki el­hoz­za az esőt és a nap­fényt.

*

– Te, vedd már fel ne­kem azt a két­szá­zast! – mond­tam B.-nek, és pi­ma­szul be­le­rö­hög­tem az ar­cá­ba.

– Mi a fasz ba­jod van? – kér­dez­te B., mi­köz­ben az asz­tal alatt ke­res­gél­te a pénzt, ami nem is ott, ha­nem a bal far­zse­bem­ben la­pult.

Mi­után fel­ad­ta a ke­re­sést, és rám bá­mult, ahogy a két­szá­zast ha­nyag moz­du­lat­tal fel-le do­bá­lom a ke­zem­ben, ha­tal­mas üvöl­tés­sel in­dult meg fe­lém, de el­té­vesz­tet­te az irányt, és a felső eme­letről le­bucs­ká­zott né­hány tu­ris­ta közé az üveg­asz­tal­ra. A szi­lán­kok nem tet­tek ben­ne kárt, úgy né­zett ki, mint egy meg­té­pá­zott bika, én pe­dig egész este nem bír­tam vissza­tar­ta­ni a rö­hö­gést, mi­vel a tu­ris­ták kö­zül egy idő­sebb nő­nek elő­jött az aszt­má­ja, és mint egy gu­mi­ka­csa, sí­polt össze­vissza.

– Két­szá­zért így vet­tem ma­gam­nak ka­csát és bi­kát is, hal­lod – cí­mez­tem O.-nak, de úgy, hogy min­den­ki hall­ja.

– Na per­sze, és ez itt tör­tént? – kér­dez­te P. – Ak­kor még nem is volt nyit­va az