Wolfgang Borchert összegyűjtött művei

By Wolfgang Borchert

Wolfgang Borchert (1921–1947) annak ellenére a második világháborút követő német irodalom jelentős szerzője, hogy irodalmi munkássága fiatalon bekövetkezett halála miatt nagyon korán lezárult. Rövidtörténetei, ezeknek hangvétele annak a tarvágásként is emlegetett időszaknak jelentik a nyitányát, mely mind tematikusan, mind poétikailag elszakadni kívánt a második világháborút közvetlenül megelőző német irodalom megszólalásmódjaitól, és ezzel egyidejűleg új alapokat akart teremteni az irodalom közege, műhelyei, közlésmódjai számára. Ebbe a törekvésbe illeszkedik az összegyűjtött munkákat tartalmazó kötetben található dráma (Az ajtón kívül), továbbá mind a rövidprózai alkotások, mind a költemények. A halála évében megalakult és a német irodalom tendenciáit utána hangsúlyosan meghatározó Gruppe 47 elnevezésű írócsoport nem véletlenül tekinti saját közvetlen előzményének Borchert ugyan terjedelmileg nem nagy, viszont megszólalásmódját, poétikai megalkotottságát és tematikus csomópontjait illetően mégis jelentős munkásságát.

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: May 1, 2021
• ISBN: 9789632639710

Book preview

Ferenc

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

Wolfgang Borchert: Das Gesamtwerk

Rowohlt Verlag, Hamburg, 2007

A kötet írásait Bordás Máté (Lámpák, éjszaka és csillagok, A pitypang, Ezen a kedden, Hátrahagyott versek),

Szolcsányi Ferenc (Az ajtón kívül)

és Vincze Ferenc (Hátrahagyott prózák) fordította

A prózaszövegeket lektorálta: Kerekes Amália

© Bordás Máté, 2020

© Szolcsányi Ferenc jogutódja, 2020

© Vincze Ferenc, 2020

© Napkút Kiadó, 2020

ISBN 978 963 263 971 0

Támogatónk

The translation of this work was supported

by a grant from the Goethe-Institut.

A kötet fordítását a Goethe-Institut támogatta.

The translation was kindly supported by the Fund for

Central & East European Book Projects, Amsterdam.

A fordítást a Fund for Central & East European Book Projects, Amsterdam támogatta.

Bordás Máté a fordítás ideje alatt a Petőfi Irodalmi Múzeum

Babits Mihály ösztöndíjában részesült.

Lámpák, éjszaka és csillagok

(Laterne, Nacht und Sterne)

Versek Hamburgból

Szélben és éjszakában

világítótorony szeretnék lenni –

tőkehalaknak és lazacoknak világítani,

minden csónaknak jó –

de vagyok én magam is

egy süllyedő hajó!

Lámpáról álmodni

(Laternentraum)

Úgy képzelem el,

lámpásként kelek fel,

ha elér a halál,

és ajtód előtt áll

majd e lámpa,

az estét bevilágítja.

Vagy a kikötőben várva,

alvó gőzösökkel, indulásra,

és a teret lánykacaj járja

át, és felébredek kába

fénnyel egy koszos csatorna peremén,

és egyedül van, akit ér a fény.

Egy szűk utcában

mint vörös bádoglámpa,

lógnék én a járdát látva,

míg előttem a kocsma –

és gondolatokban

és az esti szélbe kapaszkodva

énekszótól testem himbálózna.

Vagy olyan leszek, akit meggyújt

egy nagy szemű gyerek,

aki megrémül, mikor ráébred,

hogy egyedül van, és mert az ablakrések

a szélben úgy süvítenek –

odakint pedig az álmok kísértetek.

Igen, ha meghalok,

mégis olyan akarok

lenni, mint egy lámpa,

mely éjszaka magányosan állna,

mikor alszik a világ egésze,

és a Holddal cseverészne –

de persze tegezi.

Altatódal

(Abendlied)

Miért, ó mondd, miért,

hogy nyugodni tér a Nap?

Aludj, gyermek, álmodj szépen

a sötét éjjel lágy ölében,

mert nyugodni tér a Nap.

Miért, ó mondd, miért,

hogy csendes minden város?

Aludj, gyermek, álmodj szépen

a sötét éjjel lágy ölében,

mert ilyenkor mindenki álmos.

Miért, ó mondd, miért,

hogy így ég a lámpafény?

Aludj, gyermek, álmodj szépen

a sötét éjjel lágy ölében,

mert belekap az esti szél!

Miért, ó mondd, miért,

hogy páran kéz a kézben járnak?

Aludj, gyermek, álmodj szépen

a sötét éjjel lágy ölében,

mert kéz a kézben járnak.

Miért, ó mondd, miért,

hogy szívünk olyan apró?

Aludj, gyermek, álmodj szépen

a sötét éjjel lágy ölében,

mert magányos minden halandó.

Hamburgban

(In Hamburg)

Hamburgban az éjszaka

nem olyan, mint máshol,

egy szelíd sápadt nő,

itt szürkében van ő,

és azt, ki nem kér az imából,

az esőben is vigyázza.

Hamburgban az éjszaka

a kikötő kocsmáiban lakik,

és a szoknya rajta könnyed,

kerít, kísért osonva mögötted,

ha keskeny padokon töltik

szeretve és kacagva.

Hamburgban az éjszaka

nem dúdol édes dallamot,

amit a csalogány adott,

tudja, hogy nekünk a hajókürt a dal,

mely a kikötőből a város felé tart,

minket boldogítva.

Legenda

(Legende)

Minden este őt várja vele a szürke

magány, és álmában már boldog.

Ah, szeme bánattal van tele,

mert visszatérni már sosem fog.

Egyik éjjel a sötét szél

egy lámpává igézte.

Akit a fénye boldogan ér,

azt suttogja: jöjj már végre.

Eső

(Regen)

Halad az eső, akár egy idős nénike,

csendesen az ország felett át.

Haja nyirkos, kabátja szürke,

és néha megemeli a karját,

és csüggedten az ablaktáblákon kopog,

mögöttük a függönyök suttogása.

Minden hölgy csak a házban topog,

az élet pedig olyan fülledt mára.

Az öregeket hajuknál ragadja a szél,

és könnyeik elfolynak egy pacává.

Szoknyákat lenget, mert ő kacér,

és átváltozik hűvös boszorkánnyá.

A csók

(Der Kuss)

Esik – mégis alig érzi a nő,

az örömtől miért remeg a szíve:

a csókban a világ álomba merülő.

Ruhája ázott, a szél meggyűrte

és oly megvetően rövidke,

mintha térdét megnézhetné bárki.

Egy esőcsepp, mely elillan a semmibe,

látta már azt, amit korábban még senki.

Ilyen mélyen még sosem volt szomorú –

ilyen lelketlen, üres csak egy állat lenne!

Haja olyan kócos, akár egy fénykoszorú –

Lámpák fonódnak össze benne.

Aranka

(Aranka)

Térdedet az enyémen érzem,

vállamra borulva

görbe orrod hajamban vész el.

Olyan vagy, mint egy kék váza.

Kezed játszik az ágak levelével,

reszketnek az érintésben.

Együtt nevetünk a szerelem,

a bánat – és a bűn szelével.

Búcsúzás

(Abschied)

A rakparton utolsó csókot adni –

távoli.

Tengerbe és a folyót követve

mész te.

Egy vörös és egy zöldes fény

a távolba vész…

Egy vihar prológusa

(Prolog zu einem Sturm)

A gúnyos tenger zöld és tükörszürke,

félve a mélybe merülnek a halak.

Ehhez az öreg tőkehal se

igazán bátor alak.

Tengeri csikó igyekszik az istállóba.

A tintahal egészen művészien

korallkastélyát, hogy magát álcázza,

tintaszínű felhővel takarja el.

A halászok hálóikat a hajóba

komoran vonják be –

az egyik dörmögve azt mondja:

a hajókoboldnak nincs jókedve.

Kagyló, kagyló

(Muscheln, Muscheln)

Kagyló, kagyló, sima, színes,

gyermekkézbe fér.

Kagyló, kagyló, vékony, széles,

zúg benne a szél.

Tengerek dalolnak bent –

a múzeumban csillogni is tud,

öreg kikötőkben zátonyra fut,

gyerekszobákba jut.

Kagyló, kagyló, vékony, széles,

halld, benne a szél:

kagyló, kagyló, sima, színes,

gyereknek zenél.

A szél és a rózsa

(Der Wind und die Rose)

Apró, fakó rózsa!

A széloldali szél karja,

amely téged mart,

mintha szirmod

egy asszony ruhája lenne –

elért vadul és szépet feledve!

Fáradt lehetett,

és sötét redőid alatt

néhány másodpercre

azt gondolta, megpihenne.

Illatod hatása alatt,

kábulat,

gerjedett és egyre duzzadt,

vágytól úgy tépett téged,

hogy csókjaidtól még részeg,

mikor eléri a rettegő rétet.

Szürkéspiros-zöld nagyvárosi dal

(Das graurotgrüne Großstadtlied)

Piros szájak villannak a szürkeségből elő,

édes, szédelgő udvarlás.

A vigyorgó Hold aranyosan zöldellő,

fénye fülledt, párás.

Piros tető, szürke utca,

középen egy zöldes fény.

Gyűrött arcú részeg tapossa

az utat hazafelé.

Piros vér és szürke kövek –

kora reggel jó minden.

Reggel a szél egy zöld levelet

fúj át a szürke vidéken.

Nagyváros

(Großstadt)

Az úrnő, a város kiköpött minket

e kövekből rakott tengerre.

Torkunkba egy lélegzetet belehintett,

és mehettünk bármerre.

A szajha, a város miránk kacsintott –

puha és romlott karjaiba dőlve

vágytól, bánattól bicegve a sajnálatot

más iránt egyikünk sem érezte.

Az anya, a város hatalmas és gyengéd –

ha üresen és fáradtan ránk talál,

szürke szoknyája alatt megvéd –

felettünk pedig örök szél járkál.

Régiségek

(Antiquitäten)

Emlék a Hohe Bleichen utcáról

(Erinnerung an die Hohen Bleichen)

A jelen hangos ricsajával szakítva,

hanyatlóan, dicsően és nem féltve,

halk vackok körében kacérkodna

egy pár poros biedermeier csésze.

Rájuk egy sápadt császárt raktak,

mellének méltóságát gipszbe öntve.

Ott kitömött óceáni aligátor hallgat,

tekintete üveges, akár részeg is lehetne.

Bronzból a fáklyatartó Bölcs Károly

figyel Buddha hasa és ráncai felett.

A copfba kötött paróka lágyan bájol,

illata még mindig betölti a teret.

Egy maláj bálvány bámul, buta,

merev. Mulatt emberek fogai halványan.

Harcról álmodó fegyvert esz a rozsda,

halkan csörögnek Rembrandt árnyékában.

A barokk komódban szú ketyeg

időtlenül a kiszáradt falak között.

Egy légy ódát zengve kesereg –

ott gubbaszt a Schopenhauer-kötetek fölött.

A pitypang

(Die Hundeblume)

És ki kap el minket?

Isten?

A kiszolgáltatottak

(Die Ausgelieferten)

A pitypang

(Die Hundeblume)

Becsukódott mögöttem az ajtó. Egész gyakran megesik, hogy valaki mögött becsuknak egy ajtót – az is elképzelhető, hogy bezárják. Például a bejárati ajtókat, és akkor vagy kint, vagy bent vagyunk. A bejárati ajtókban is van valami végérvényes, lezáró, ami kiszolgáltatottá tesz. És most betolták mögöttem az ajtót, igen, tolták, mert ez egy valószínűtlenül vastag ajtó, amit nem tudnak becsapni. Egy ronda ajtó, a száma 432. Különlegessége, hogy száma van, és vasbádoggal vonták be – ez büszkévé és megközelíthetetlenné teszi; mert nem vesztegethető meg, és az áhítatos imák sem hatják meg.

És most egyedül hagytak engem a lénnyel, nem, nemcsak egyedül hagytak, hanem összezártak vele: saját magammal, akitől a leginkább félek.

Tudod, milyen az, amikor magadra hagynak, mikor egyedül maradsz önmagadnak kiszolgáltatottan? Nem mondanám, hogy ez feltétlenül szörnyű, de ez a világon az egyik legfurcsább kaland: saját magunkkal találkozni. Így találkozunk magunkkal itt, a 432-es cellában: meztelenül, védtelenül, kizárólag önmagunkra összpontosítva, jelző és zavaró tényező és a tett lehetősége nélkül. És ez a legmegalázóbb: a cselekvés bármiféle lehetősége nélkül létezni. Nincs üveg, hogy igyál vagy összetörd, nincs törölköző, hogy felakaszd magad, nincs kés, hogy megszökj vagy felvágd az ereid, nincs toll, hogy írj; semmi sincs – csak saját magunk.

Az pedig átkozottul kevés ebben az üres térben, négy meztelen fal közt. Kevesebb, mint ami a pókoké, akik hátsójukból kötelet szorítanak ki, és kockára teszik életüket, mert vagy lezuhannak, vagy fönnakadnak. Ha lezuhanunk, milyen fonál kap el minket?

Saját erőnk? Egy isten kap el minket? Isten – az az erő, amelytől nőnek a fák és repülnek a madarak –, isten az élet? Akkor bizony néha elkap minket – ha akarjuk.

Amikor a nap elvette az ujját az ablakpárkányról, és az éjszaka előkúszott a sarkokból, valami odalépett hozzám a sötétből – és azt gondoltam, ez lehet isten. Kinyitotta valaki az ajtót? Már nem voltam egyedül? Éreztem, hogy van ott valami, lélegzik és növekszik. A cella túl szűk lett – éreztem, hogy a falaknak hátrálniuk kell az elől, ami ott volt, és istennek hívtam.

Te, 432-es, emberke – ne hagyd, hogy az éjszaka megrészegítsen! Csak a félelmed van veled a cellában, egyébként semmi! A félelem és az éjszaka. De a félelem egy szörny, és az éjszaka rémisztő lehet, mint egy kísértet, ha egyedül maradunk vele.

A Hold ott bandukol a tetők felett, és bevilágítja a falakat. Te, majom! A falak pont olyan szűkek, mint bármikor, és a cella üres, mint egy narancshéj. Isten, akit jóságosnak mondanak, nincs ott. És ami ott volt, ami beszélt hozzád, az te magad voltál. Talán egy isten fordult ki belőled – te voltál az! Mert te magad is isten vagy, mindenki, a pókok és a makrélák is istenek. Isten az élet – ez minden. De ez olyan sok, hogy már nem létezhet. Egyébként semmi sincs. De ez a semmi gyakran legyőz minket.

A cellaajtó zárva volt, mint egy dió – mintha sosem lett volna nyitva, és tudni lehetett, hogy magától nem nyílik ki, hogy fel kell törni. Ilyen volt az ajtó. Én pedig magamra maradva összeomlottam. De akkor rám ordított a pók, akár egy őrmester: nyámnyila! A szél széttépte a hálóit, és ő hangyaszorgalommal újat font, majd elkapott engem, mind a 123 fontnyi súlyomat, a leheletfinom szálaival. Megköszöntem neki, de erről egyáltalán nem vett tudomást.

Lassan hozzászoktam önmagamhoz. Az ember könnyelműen azt hiszi, mások kibírják őt, miközben alig tudja elviselni önmagát. Lassan mégis egészen szórakoztatónak és élvezetesnek találtam saját társaságomat – éjjel-nappal a legfurcsább dolgokat fedeztem fel magamon.

De a hosszú idő alatt megszakadt a kapcsolatom mindennel, az élettel, a világgal. A napok gyorsan és szabályosan peregtek le rólam. Éreztem, ahogy lassan kiürül belőlem a valóság, és megtelek önmagammal. Éreztem, ahogy egyre távolodok ettől a világtól, amelybe épphogy beléptem.

A falak olyan hidegek és halottak voltak, hogy belebetegedtem a kétségbeesésbe és a reménytelenségbe. Bár az ember pár nap alatt kiordítja magából a bajait – de ha senki sem válaszol, hamar kifárad. Pár óráig veri még a falat és az ajtót – de ha senki sem nyitja ki, hamar kisebesednek az öklök, és az apró fájdalom marad az egyetlen öröm ebben a sivárságban.

De egyáltalán semmi sem végérvényes ezen a világon. Mert a képzelt ajtó kitárult, és még sok másik is, majd mindegyik kivetett magából egy félő, rosszul borotvált embert, akiket hosszú sorban egy udvarra tereltek, közepén zöld gyep, s körös-körül szürke falak.

Majd robbanásszerű ugatás hallatszott – körülöttünk rekedten ugattak a kék kutyák, hasukon bőrszíjjal. Állandó mozgásra bírtak minket, és ők is egyfolytában mozogtak, s félve ugattak ránk. De ha az ember már eleget félt és nyugodtabb lett, rájött, hogy ezek emberek kék, halvány egyenruhában.

Körben futottunk. Mire a szem túljutott az ég megrázó viszontlátásán és újra hozzászokott a naphoz, pislogva észre lehetett venni, hogy mások is elveszetten cammognak és mélyeket lélegeznek – talán hetven, nyolcvan ember.

És mindig körbe-körbe – fapapucsuk ritmusában, ügyetlenül, megfélemlítve, és mégis egy félórán át boldogabban, mint máskor. Ha az ugató arcú, kék egyenruhások nem lettek volna, az örökkévalóságig elcammogunk – múlt nélkül, jövő nélkül; egészen élvezetes jelen: lélegezni, látni, menni!

Így volt ez először. Majdnem ünnep, egy apró boldogság. De az idő múlásával – amikor már hónapok óta tart a harc nélküli élvezet – az ember elkalandozik. Az apró boldogság már nem elég – az ember beleun, és poharunkba hullatja zavaros cseppjeit a világ, melyeknek kiszolgáltattak minket. És utána eljön a nap, amikor a körbe-körbe járkálás szenvedés lesz, amikor az ember kigúnyolva érzi magát a magas ég alatt, és amikor az előtte és mögötte haladók már nem testvérek és sorstársak, hanem gyalogló hullák, akik csak arra valók, hogy megundorodjunk önmagunktól – és akik közé arctalan lécként beékeltek egy végtelen léckerítésbe, ah, és akik inkább hányingert keltenek, mint bármi mást. Ez történik, ha az ember hónapok óta a szürke falak között köröz, miközben szétugatják a halvány, kék egyenruhák.

Az ember, aki előttem halad, már régóta halott. Vagy egy panoptikumból szabadult ki, egy komikus démontól űzve, s úgy tesz, mintha normális lenne – miközben már biztosan régóta halott. Bizony! A kopaszsága ugyanis, amely körül vadul burjánzott a koszos, szürke hajcsomók szétrojtosodott koszorúja, nem fénylett zsírosan, mint az eleven kopaszságok, melyekben még zavarosan tükröződik a nap és az eső – nem, ez a kopaszság fénytelen, fakó és matt, mintha szövetből lenne. Ha ez az egész itt előttem, amit egyáltalán nem neveznék embernek, ez az emberutánzat nem mozogna, ez a kopaszság élettelen parókának tűnne. Méghozzá nem egy tudós vagy egy nagy iszákos parókája ez – nem, legfeljebb egy papírkereskedőé vagy egy cirkuszi bohócé. De ez a paróka szívós fajta – már csak gonoszságból sem lép le, mert gyanítja, hogy mögötte haladva utálom őt. Igen, utálom őt. Miért kell a parókának – egyszerűen csak így fogom hívni az egész embert, ez egyszerűbb –, miért kell előttem mennie és élnie, miközben a fiatal verebek, akik még semmit sem tudnak a repülésről, az ereszcsatornáról a halálba vetik magukat? És én utálom a parókát, mert gyáva – de még mennyire gyáva! Érzi az utálatomat, miközben bambán cammog előttem, mindig körben, egész kicsi körben a szürke falak közt, amelyek szintén nem szívelnek minket, különben egy éjjel elvándorolnának, és a palota köré állnának, ahol a minisztereink laknak.

Már jó ideje azon gondolkodom, miért zárták börtönbe a parókát; mit tehetett – ő, aki még ahhoz is gyáva, hogy hátraforduljon, miközben folyamatosan kínzom. Hiszen kínzom: folyamatosan a sarkára lépek – természetesen szándékosan –, és a számmal beteges hangot adok ki, mintha negyedfont-számra tüdőhasét köpnék a hátára. Ő minden alkalommal sebzetten összerándul. Ennek ellenére nem mer szembenézni a kínzójával – nem, túl gyáva ehhez. Merev nyakkal csak pár fokot fordul felém, de a félfordulatot, hogy találkozzon a tekintetünk, nem meri megtenni.

Mit követhetett el? Talán sikkasztott vagy lopott? Vagy közszeméremsértéssel vádolják? Igen, talán ez az. Egyszer a púpos Erósztól mámorosan saját gyávaságából bárgyú kéjvágyba vetette magát – na, és most előttem cammog, csöndes elégedettséggel és megrémülve, hogy egyszer volt mersze valamihez.

De úgy gondolom, most titokban reszket, mert tudja, hogy mögötte megyek, én, a gyilkosa! Ó, könnyen meggyilkolhatnám, egész észrevétlenül megtörténhetne. Csak ki kellene tennem a lábam, s túl merev csülkeivel előrebucskázna, majd valószínűleg lyukat ütne a fején – és aztán a levegő flegma hanggal, pfff… kiszállna belőle, mintha egy biciklibelsőből. A feje középen fehéres-sárgás viaszként szétloccsanna, és a pár csepp vörös tinta nevetségesen hatna, mint a málnaszörp egy ledöfött komédiás kék selyemingén.

Így utáltam a parókát, ezt a fickót, akinek sosem láttam az arcát, sosem hallottam a hangját, s csak a dohos, molyirtószagát ismertem. Biztosan lágy, fáradt, szenvtelen hangja volt a parókának, olyan erőtlen, mint a fejletlen ujjai. Biztosan dülledő bociszeme volt, vastag, lógó alsó ajka, amelyik állandóan pralinét enne. Ez az élvezetek emberének álarca volt, nagyság nélkül és egy papírkereskedő bátorságával, akinek bábakezei gyakran egész nap mást sem csináltak, mint hogy lesöpörjék a pultról a 17 filléres irkafüzet árát.

Nem, több szó ne essen a parókáról! Tényleg annyira utálom őt, hogy könnyen dührohamot kapnék, és akkor túlságosan is leleplezném magam. Elég. Vége. Soha többé nem akarok róla beszélni, soha többé! –

De ha valaki, akiről szívesen hallgatnál, állandóan behajlított térddel egy melodráma melódiájára halad előtted, akkor nem szabadulsz tőle. Mintha ott viszketne a hátad, ahol már nem éred el, mindig újra viszketni kezd, hogy rá gondolj, hogy érezd, hogy utáld.

Úgy gondolom, mégis meg kell ölnöm a parókát. De félek, hogy a halott csúnyán megtréfálna. Közönségesen nevetve hirtelen arra emlékezne, hogy valójában cirkuszi bohóc volt, és föltápászkodna a saját véréből. Talán némileg zavartan, mintha nem tudná tartani a vért, ahogy más emberek a vizeletet. Fejvesztve ugrándozna a börtön porondján, az őröket feltehetőleg makacs szamárnak tartaná, akiket az őrületbe kergetne, hogy aztán színlelt félelmében felugorjon a falra. Onnan pedig nyelvet öltene ránk, mintha egy súrolórongy lenne, és örökre eltűnne.

Képtelenség elgondolni, mi történne, ha hirtelen mindenki ráébredne, mi ő valójában.

Ne gondold, hogy az előttem haladóval, a parókával szemben érzett utálatom üres és alaptalan; ó, az ember kerülhet olyan helyzetbe, amikor elönti a gyűlölet és határain túl sodorja, majd alig talál vissza önmagához – így pusztít az utálat.

Tudom, nehéz rám figyelni, és együtt érezni velem. Nem is kell figyelned, amikor valaki Gottfried Kellert vagy Dickenst olvas fel. Neked velem kell tartanod, hogy együtt tegyük meg a kis köröket a könyörtelen falak közt. Nem gondolatban mellettem – nem, testben, mint aki a hátam mögött halad. És akkor meglátod, milyen gyorsan megtanulsz engem utálni. Mert ha velünk (most azt mondom, „mi", mert ez az egy mindannyiunkban közös) támolyogsz a deréktól lefelé béna körünkben, úgy kiürül belőled a szeretet, hogy az utálat pezsgőként habzik fel benned. És hagyod is, hadd habozzon, csak ne kelljen érezned ezt az iszonyú ürességet. És ne hidd, hogy üres gyomorral és üres szívvel kedved lesz a felebaráti szeretet különleges cselekedeteihez!

Olyan leszel végül, mint aki minden jótól megfosztva mögöttem bandukol, hónapokig csak rám utalva, vékony hátamra, a túl lágy nyakra és az üres nadrágra, amelybe az anatómia szerint voltaképpen valamivel több férne. De legtöbbször a lábamra kell majd nézned. Minden hátul haladó az előtte lévő lábát nézi, és kénytelen átvenni lépéseinek ritmusát még akkor is, ha az idegen és kényelmetlen. Igen, és rád tör az utálat, akár egy féltékeny nő, ha észreveszed, hogy nincs saját járásom. Nem, nekem nincs saját járásom. Tényleg léteznek emberek, akiknek nincs saját járásuk – más-más stílusban mozognak, amelyek végül nem állnak össze egy dallammá. Én is ilyen vagyok. Ezért fogsz utálni, éppúgy értelmetlenül és alaptalanul, ahogy nekem a parókát kell utálnom, mert a háta mögött haladok. Ha épp megszoktad a valamennyire bizonytalan, tétova lépésemet, dermedten állapítod meg, hogy hirtelen egészen reálisan és energikusan lépek fel. És alighogy észrevetted járásom új típusát, néhány lépéssel később megint szétszórtan és kedvetlenül kezdek el császkálni. Nem, nem fogsz örömöt és barátságot érezni irántam. Utálnod kell. Minden hátul haladó utálja az előtte haladót.

Talán minden másképp lenne, ha az elöl haladók párszor hátranéznének a mögöttük lévőkre, hogy megegyezzenek. De így minden hátul lévő – csak az előtte haladót látja, és utálja őt. De ha az előtte haladót letagadja – akkor máris elöl haladónak érzi magát. Így van ez a mi körünkben a szürke falak mögött – de bizonyára így van ez máshol is, talán mindenhol.

Mégis meg kellett volna ölnöm a parókát. Egyszer úgy felidegesített, hogy forrni kezdett a vérem. Ez akkor történt, amikor a felfedezést tettem. Nem nagy ügy. Csak egy egészen kis felfedezés.

Mondtam már, hogy minden reggel félórán át egy apró, koszos zöld foltnyi gyepen körözünk? A különös cirkusz porondjának közepén sápadt fűkupacok álltak, sápadt és arctalan, magányos fűszálak. Mint mi ebben az elviselhetetlen léckerítésben. Valami élőt, színeset keresve, voltaképp komolyabb várakozás nélkül és véletlenül a tekintetem a pár kupacra tévedt, amelyek, mintha éreznék, hogy nézem őket, önkéntelenül összeszedték magukat, és felém biccentettek – ekkor felfedeztem alattuk egy jelentéktelen, sárga pontot, egy nagy mező miniatűr gésáját. Úgy megijedtem a felfedezésemtől, hogy azt gondoltam, mindenkinek látnia kellett, ahogy rámeredek a sárga valamire, majd gyorsan és nagyon érdeklődve az előttem haladó papucsára néztem. De mint amikor beszélgetés közben mindig a másik orrán lévő foltra kell meredned, amivel őt egészen nyugtalanná teszed – így vágyakozott a pillantásom a sárga pont után. Amikor a közvetlen közelébe értem, annyira közömbösen viselkedtem, amennyire csak lehetett. Fölismertem egy virágot, egy sárga virágot. Egy oroszlánfog volt – egy apró, sárga pitypang.

Körülbelül fél méterre volt balra az útvonalunktól, a körtől, melyben minden reggel hódoltunk a friss levegőnek. Szabályosan félni kezdtem, és azt képzeltem, hogy az egyik kék már kiguvadó szemmel követi a tekintetemet. De amilyen gyakori volt, hogy az őrzőkutyáink a léckerítés minden egyéni rezdülésére dühös ugatással reagáljanak – senki sem osztozott felfedezésemben. Az apró pitypang még csak az én tulajdonom volt.

De igazán csak pár napig örülhettem. Egészen hozzám kell tartoznia. Miután megtettük a köröket, erőszakkal kellett elszakadnom tőle, és odaadtam volna érte a napi kenyéradagomat (és az már elmond valamit!). Olyannyira vágytam arra, hogy valami élő legyen a cellában, míg a virág, a szégyenlős, apró pitypang hamarosan olyan értékessé vált, mint egy ember, egy titkos szerető: már nem tudtam nélküle élni – fent, a halott falak közt!

Aztán jött ez a dolog a parókával. Nagyon ravaszul kezdtem. Ahányszor elhaladtam a virágom mellett, észrevétlenül, amennyire csak lehet, leléptem az útról a füves területre. Mindegyikünkben van egy jó adag csordaszellem, erre alapoztam. Nem tévedtem. A mögöttem haladó, majd az őt követő férfi, majd az annak a háta mögötti – és így tovább –, mindegyikük konokul és engedelmesen a nyomomban csoszogott. Négy nap múlva az útvonalunkat annyira közel vittem a pitypangomhoz, hogy ha lehajolok, elértem volna a kezemmel. Bár fapapucsaink alatt jó néhány sápadt fűszál poros halált halt a vállalkozásom miatt – de ki gondol pár széttaposott fűkupacra, ha egy virágot akar leszedni!

Kívánságom beteljesítéséhez közeledtem. Próbaképp párszor lecsúsztattam a bal harisnyámat, mérgesen és ártalmatlanul lehajoltam, majd újra fölhúztam. Senki sem fogott gyanút. Akkor hát holnap!

Ne nevessetek ki, amikor elmondom, hogy másnap szívdobogva és izzadó, remegő kézzel léptem ki az udvarra. Túlságosan is valószínűtlennek tűnt az az esély, hogy a hónapok óta tartó magány és szeretetlenség után váratlanul egy szeretőt fogok a cellában találni.

Már majdnem letudtuk a napi köradagunkat a monoton papucscsattogások közepette – az utolsó előtti körben kellett volna megtörténnie. Ekkor lépett akcióba a paróka, ráadásul a legravaszabb és legalávalóbb módon.

Épp az utolsó előtti körre fordultunk rá, a kékek fontoskodva csörömpöltek az óriási kulcscsomóikkal, amikor a tetthelyhez közeledtem, ahol a virágom félve nézett rám. Talán sosem voltam annyira ideges, mint ezekben a pillanatokban. Még húsz lépés. Még tizenöt lépés, még tíz, még öt…

Ekkor történt a rettenet! A paróka hirtelen hadonászni kezdett vékony karjával, mintha tarantellát táncolna, jobb lábát kecsesen a köldökéig emelte, majd a bal lábán hátraperdült. Sosem fogom megérteni, honnan vette a bátorságot – győzedelmesen rám pillantott, mintha mindent tudna, kifordította bociszemét, míg a szeme fehérje csillogni nem kezdett, utána pedig összeesett, mint egy marionett. Ó, ekkor már tudtuk: korábban cirkuszi bohóc volt, hiszen mindenki ordított a nevetéstől!

De ekkor a kék egyenruhák ugatni kezdtek, és a mosoly eltűnt az arcokról, mintha ott se lett volna. Valaki a fekvő felé lépett, és mintha csak azt mondaná, esik az eső – úgy mondta: meghalt!

Be kell vallanom még valamit – hogy őszinte legyek magamhoz. Abban a pillanat, amikor szemtől szembe kerültem a parókának nevezett emberrel, és éreztem, hogy ő alulmarad, nem velem, hanem az élettel szemben – abban a másodpercben eltűnt az utálatom, mint a hullám a parton, és nem maradt más, csak az üresség érzete. Egy léc kitört a kerítésből – a halál éppen csak elsüvöltött mellettem –, így aztán igyekszik gyorsan megjavulni az ember. És még utólag azt kívánom a parókának, hogy győzelmet arasson fölöttem.

Másnap reggel egy másik férfi haladt előttem, aki azonnal elfeledtette velem a parókát. Hazugnak tűnt, mint egy teológus, de szerintem egyenesen a pokolból küldték ide szabadságra, hogy végképp ne szedhessem le a virágom.

Pimasz módon keltett feltűnést. Mindenki rajta röhögött. Még a sápadt kék kutyák sem tudtak elnyomni egy emberi vigyort, ami így roppant érdekesen hatott. Hüvelykenként egy őr – de a hivatásos katonák tompa arcának primitív méltósága grimaszra fanyalodott. Nem akartak nevetni, bizony isten, nem! De kénytelenek voltak. Ismered az érzést, a leereszkedés érzését, amikor haragszol valakire, mintha a békíthetetlenség álarcai lennétek, majd történik valami komikus, amin mindkettőtöknek nevetnie kell – nem akartatok nevetni, bizony isten, nem! Aztán mégis szétfut az arc, és megjelenik rajta az az ismerős kifejezés, amit leginkább „keserű vigyornak" nevezhetnénk. Ez történt a kékekkel, és ez volt az egyetlen emberi rezdülés, amit egyáltalán észrevettünk rajtuk. Igen, ez a teológus egy pojáca volt! Elég ravasz volt, hogy őrült legyen – de nem volt annyira őrült, hogy ezt ravaszsága megszenvedte volna.

A porondon hetvenheten voltunk, és egy tizenkét fős egyenruhás, revolverviselő falka csaholt körülöttünk. Néhányan már több mint húsz éve szolgálhattak csahosként, hiszen a szájuk az idő múlásával a több ezer páciens miatt inkább a pofához vált hasonlóvá. De nem vett el semmit az önhittségükből, hogy hasonultak az állatok birodalmához. Úgy, ahogy voltak, szoborként lehetett volna használni őket ezzel a felirattal: L’État c’est moi.

A teológus (később megtudtam, hogy valójában lakatos volt, és munka közben, egy templomban érte a balszerencse – megáldotta az isten!) annyira őrült vagy ravasz volt, hogy teljesen tiszteletben tartotta a méltóságukat. Mit is beszélek – tisztelte? A kék egyenruhák méltóságát nem sejtett kiterjedésű luftballonná fújta föl, amiről viselőinek fogalmuk sem volt. Még ha nevettek is a hülyeségén, egészen titokban valami büszkeség dagasztotta hasukat, s megfeszült a bőrövük.

Ha a teológus elhaladt egy őrzőkutya mellett, aki szétvetett lábbal fejezte ki hatalmát, és amikor csak lehetett, harapósan ránk támadt – minden alkalommal egy teljesen őszintének tűnő meghajlással köszönt, és szívből jövő udvariassággal, jóindulatúan azt mondta: Áldott ünnepeket, Őrmester Úr! – az isten sem haragudott volna meg rá, még kevésbé az egyenruhás, hiú léggömbök. Ráadásul olyan szerényen hajolt meg, hogy mindig úgy tűnt, mintha egy pofon elől térne ki.

Most pedig az ördög elém tette ezt a komikus-teológust, az őrültsége erőteljesen sugárzott és lekötötte a figyelmemet, így új kedvesemet, a kis pitypangomat majdnem el is felejtettem. Még egy gyengéd pillantást is alig vethettem rá, mert őrült harcot vívtam az idegeimmel, és egész testemben a félelemtől izzadtam. Ahányszor a teológus meghajolt, és mézédes cseppekben hullatta a szavait: „Áldott ünnepeket, Őrmester Úr!" – minden alkalommal megfeszítettem az izmaimat, nehogy utánozzam őt. A késztetés annyira erős volt, hogy már többször barátságosan bólintottam az állami emlékművek felé, és csak az utolsó pillanatban sikerült megállnom, hogy meg ne hajoljak, s végül néma maradtam.

Naponta úgy félórát körözhettünk az udvaron, ez naponta húsz kört jelentett, és tizenkét egyenruha állt körülöttünk. A teológus tehát mindenképp kétszáznegyvenszer hajolt meg, és kétszáznegyvenszer kellett minden erőmmel azon lennem, hogy ne őrüljek meg. Tudtam, hogy három nap már enyhítő körülménynek számított volna – erre nem voltam képes. Teljesen kimerülve értem vissza a cellámba. Egész éjszaka mégis a kék egyenruhák végtelenül hosszú sora előtt jártam, mind úgy nézett ki, mint Bismarck – egész éjszaka ez előtt a milliónyi halványkék Bismarck előtt hajlongtam: „Áldott ünnepeket, Őrmester Úr!"

Másnap sikerült megoldanom, hogy a sor elhaladjon mellettem, és más álljon előttem. Elhagytam a papucsom, majd egészen körülményesen előhalásztam,