A nyúl regénye: Kisregények

By Francis Jammes

„A kakukkfűben meg a harmatban, amelyről Jean de La Fontaine mesélt, Nyúl úr a vadászatra fülelt, és fölkapaszkodott a puha agyagösvényen, és félt a tulajdon árnyékától, és a cserjék elmaradoztak, ahogy tovafutott, és kék tornyok bukkantak föl völgyről völgyre, s ő rohant, hegynek föl, hegyről le, ugrásai alatt meghajlott a fű, melyen csöppek sorakoztak, s ő így, sebes röptében, testvére lett a pacsirtának, s átvágott a megyei utakon, s a jelzőtábla előtt egy pillanatig tétovázott, mielőtt befordult a dűlőre, mely naptól fakó és döng az útkeresztezésnél, s odébb belevész a néma és sötét mohába.”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633744581

Book preview

FRANCIS JAMMES

A NYÚL REGÉNYE

Kisregények

Fordította

RÓNAY GYÖRGY

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Révai Irodalmi Intézet, Budapest, 1944

Korrektor: Hoppe Adrienn

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-458-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

A NYÚL REGÉNYE

1

A KAKUKKFŰBEN meg a harmatban, amelyről Jean de La Fontaine mesélt, Nyúl úr a vadászatra fülelt, és fölkapaszkodott a puha agyagösvényen, és félt a tulajdon árnyékától, és a cserjék elmaradoztak, ahogy tovafutott, és kék tornyok bukkantak föl völgyről völgyre, s ő rohant, hegynek föl, hegyről le, ugrásai alatt meghajlott a fű, melyen csöppek sorakoztak, s ő így, sebes röptében, testvére lett a pacsirtának, s átvágott a megyei utakon, s a jelzőtábla előtt egy pillanatig tétovázott, mielőtt befordult a dűlőre, mely naptól fakó és döng az útkeresztezésnél, s odébb belevész a néma és sötét mohába.

Ezen a napon majdnem nekiment a tizenkettedik kilométerkőnek, Castétis és Balansun közt, mivel két riadt szeme nem elöl van, hanem oldalt. Hirtelen megtorpant; szája, mely természettől fogva hasított, alig észrevehetően megremegett úgy, hogy kivillantak a metszőfogai. Aztán polgárias, szalmaszínű kamásliját is, elnyűtt, csorba körmeit is megpihentette kissé. S átszökkent a sövényen, összegombolyodva, hátracsapott füllel.

És továbbfutott, fölfelé, sokáig, míg az acsarkodó kutyák nyomát vesztették. S futott még azután is, egészen a sauvejunte-i útig, s ott egyszerre azt látta, hogy egy ló üget felé, kétkerekű kordé elé fogva. Messze úgy porzott ez az út, mint a mesében, amikor azt mondják: „Húgocskám, mit látsz, nem jön valaki?" Pompás lett a portól a fakó szárazság, melyben a menták kesernyés illata úszott. A ló hamarosan odaért Nyúl úr mellé.

Hitvány gebe volt, húzta-vonta a kordét, s egyébre se használhatták már, mint hogy így ügessen, neki-nekilódulva. Valahányszor megiramodott, nagyot rándult idétlen csontváza, ide-oda lötyögött rajta a hám, s kócosan lengett seszínű sörénye, csillámlón s zöldesen, akár egy vén tengerész szakálla. Mintha kőkockák lennének, olyan kínosan emelgette daganatmódra fölpuffadt patáit. Nyúl úr megijedt ettől a testes, élő gépezettől, mely olyan nagy lármát ütve mozgott. Szökkent egyet, s továbbfutott a mezőkön, orrával a Pireneusok, farkával a síkság, jobb szemével a kelő nap, bal szemével Mesplède felé.

Végül egy tarlón lelapult, nem messze egy fürjtől, mely úgy szundikált, akár a csirkék, hassal a homokban, hőségtől elbutultan, tollain át izzadva háját.

Délbe fordult a csillámló reggel. Az ég azúrja megsápadt a hőben, gyöngyszürke lett. Ölyv lebegett fönt, könnyed volt a röpte, s egyre tágabb és tágabb köröket húzott a magasság felé. Pár száz méternyire egy folyó pávakék árja lustán úsztatta az égerfák délibábját, a ragacsos levelekből keserű illat párállt, s élénk sötétjük belehasított a sápadt, vízszínű fénybe. A zsilip tövében rajokban siklottak a halak. Úrangyala zendült, kék szárnyával fölverte a harangláb forró fehérjét, és megkezdődött a nyúl pihenője.

OTT MARADT estig a tarlón, mozdulatlanul, s nem zavarta más, csak egy szúnyogfelhő, mely úgy remegett, mint az út szokott a napban. Aztán, alkonyatkor, kettőt ugrott lágyan előre, s másik kettőt, jobbra meg balra.

Most kezdődött az éj. Elindult a folyó felé, ahol a nádak buzogányai ezüstködös kendert bolyhoztak a holdsugárba.

Nyúl úr letelepedett a virágos fűben, s örült neki, hogy ebben az órában minden hang csupa összhang, s nem tudni, a fürjek hívó szava nem forráscsobogás-e.

Az emberek meghaltak talán? Csak egyetlenegy virrasztott, távol, mozdulatokat téve a víz fölött, s zajtalanul vonva ki sugaraktól csillámló hálóját. De ez csupán a vizek szívét bolygatta meg; a nyúlé nyugodt maradt.

S lám, ekkor az angyélika közt lassacskán megjelent egy golyócska. A kedves volt; közeledett. És Nyúl úr elébe ment, egészen addig, míg a kék sarjú közepén találkoztak. Kis orruk összeért. S egy pillanatig, a vadsóskában, csókokat legelésztek. Játszadoztak. Aztán lassan, egymás mellett, elindultak, ahogyan éhük vezette őket, egy sötétben nyújtózó major felé. A hitvány konyhakertben, ahová behatoltak, a káposzta ropogós volt, s a kakukkfű keserű. Hallatszott a szomszédos istálló lélegzése, és ólja ajtaja alatt a disznó kidugta mozgékony orrát, és röfögött.

Evéssel, szerelemmel, így telt el az éjjel. Lassanként megmozdultak az árnyak, ahogy jött a hajnal. Derengő foltok villantak távol. Minden remegni kezdett. Egy nevetséges kakas, a csirkeházra telepedve, szétszaggatta a csöndet. Dühös volt a rikkantása. Csonka szárnyaival tapsolt is hozzá magának.

Nyúl úr meg a nősténye a rózsa és tüskesövény tövében váltak el. A ködből falu merült föl – azt hinnéd, kristályból van –, s a réten izgatott kutyák látszottak, amint kötélszerűen merev farkukat csóválva a szalma és a menta közt ki akarták bogozni azokat a képletes köríveket, amelyeket a kedves szerelmespár vont.

NYÚL ÚR egy szedercserjékkel boltozott agyaggödörben lapult meg, s ott maradt egészen estig, ülve, nyitott szemmel. Úgy kuporgott ott, mint egy király, az ágak csúcsíve alatt, melyet a zápor földíszített naposan kéklő bogyóival. Elszenderedett. De nyugtalan álma volt, s nem az az álom, amit a tikkadt délutánok békés alvása ad. Ő nem ismerte a gyíkok ijedtség nélküli pihenését – azokban alig piheg az élet, ahogy a roskadt falakon szundikálnak –, sem a borz biztonságos bóbiskolását, lenn, a vackában, melyet hűs homály borít.

A legkisebb nesz is újra eszébe juttatta a veszélyt, amit mindaz jelent, ami moccan, puffan, koppan; s egy árnyék egyetlen szokatlan libbenése azt, hogy