Sissi

By Karen Duve

Amikor Sissi házassága folytán Ausztria császárnéja lesz, egy szigorúan szabályozott világba lép be, amelyet merev társadalmi szokások és udvariassági szabályok uralnak.  Kitörési lehetőséget csupán hosszú utazásai és a gödöllői kastélyban való időzései nyújtanak, amelyek során kötetlen életvitelt folytathat, és áldozhat legnagyobb szenvedélyének, a szilaj lovas vadászatnak. Sissi korának egyik legjobb és legmerészebb női lovasa - nem létezik olyan vizesárok, amely túl széles, olyan akadály, amely túl magas volna számára. Bay Middleton, a lóversenyeken is induló, legendás hírű vadászlovas azonban nem csak lovaglótudásáért csodálja a császárnét.  Egyik gödöllői tartózkodása alatt a császárné meghívja magához a lovaglást és a vívást is magas szinten űző unokahúgát, Marie Wallerseet. Sissi szabadabb önmagát látja unokahúgában, és hamar a bizalmába fogadja. A tizennyolc éves Marie császári nagynénje bűvkörébe kerül, és szívesen asszisztál neki, amikor Erzsébet szenvedélyes lovasként és a végzet asszonyaként lép fel rajongó környezete előtt. Hamarosan azonban Marie is vonzóvá válik, főleg az ifjú arisztokraták szemében. Sissi, aki megszokta, hogy mindig a figyelem központjában áll, elhatározza, hogy férjet keres Marie számára.  „Szélesvásznú film gondolatban.” - Denis Scheck, irodalomkritikus, újságíró, a német ARD csatornán vetített, Druckfrisch könyvajánló műsorvezetője 

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Oct 26, 2023
• ISBN: 9789635433766

Book preview

cover.jpgimg1.jpg

Fordította

Blaschtik Éva

Karen Duve

Sissi

ATHENAEUM

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Karen Duve: Sisi

First published under the imprint Galiani Berlin

Copyright © 2022 by Verlag Kiepenheuer & Witsch GmbH & Co. KG, Cologne/Germany

Hungarian translation © Blaschtik Éva, 2023

© Athenaeum Kiadó, 2023

Minden jog fenntartva.

A borítón az Erzsébet császárné lovon (Ausztria, 1863) című kép látható.

Fotó: Ludwig Angerer (Photo by Imagino/Getty)

Kiadta az Athenaeum Kiadó,

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

Felelős kiadó az Athenaeum Kiadó ügyvezetője

¹⁰⁸⁶ Budapest, Dankó utca ⁴–⁸.

www.athenaeum.hu

www.facebook.com/athenaeumkiado

ISBN 978 963 543 376 6

ISSN 2939-8509

Felelős kiadó: Dian Viktória

Felelős szerkesztő: Koronczai-Fekete Viktória

Szerkesztette: Farkas Charlotte

Műszaki vezető: Dubecz Adrienn

Borítóterv: Földi Andrea

Elektronikus könyv: Szegedi Gábor

A kötet fordítását a Goethe Intézet támogatta.

img2.jpg

A fordító munkáját az Osztrák Irodalmi Társaság műfordítói ösztöndíjjal támogatta.

img3.jpg

1. Althorp

img4.jpg

Az angol rókavadászat jeles napjaiban járunk. A gyülekezőt, a meetet egy órára tűzték ki. Tizenkét óra van, és csak úgy özönlenek a kíváncsiskodók Althorpba, Spencer ötödik grófjának szürke udvarházához.

A kastélynak megvan a maga vonzereje. A homlokzat azonban nem tartozik bele. Az egykori vidám, Tudor-stílusú, vörös épületet a Spencerek egyik önfejű őse szürke téglával burkoltatta, és korinthoszi áloszlopokat ragasztatott a bejárat mindkét oldalára. Ragyogóan süt a márciusi nap, jóllehet téliesen hideg még az idő. Ebben a ragyogásban az udvarház impozáns benyomást kelt az épület előtt várakozó, fényes szőrű lovakkal és a színes kabátot, fekete cilindert viselő lovasokkal. A szürke homlokzat szinte áhítozza a vadászat tobzódó színeit. A bánatos vidék áhítozza. Az angol tél áhítozza. A téli hónapok elhúzódnak Britanniában. Eső, köd, eseménytelenség. A lovas hajtóvadászat színpompát és szenzációt hoz.

Beszélgetve léptetnek a vadászok, föl-le az épület előtt, közöttük néhány hölgy is. A lovak minden elvárásnak eleget tesznek. Rágják a zablát, dobolnak a patáikkal, tajtékot vernek, széttapossák az ápolt gyepet. Nagytestű, nyírt sörényű, akkurátusan kurtított farkú, nemes hunterek, azaz vadászlovak. Libériás inasok szaladgálnak közöttük. Poharakat egyensúlyoznak ezüsttálcán: portóit az uraságoknak, sherryt a hölgyeknek, brandyt mindenkinek. A vadászat résztvevőinek öltözéke akkor sem lehetne gondosabban megválogatott, ha valamely szűk körű estélyre volnának hivatalosak – csak épp itt a hölgyek azok, akik javarészt feketét viselnek vagy sötétkéket, esetleg zöldet. Az uraságok kivétel nélkül pinket hordanak, de természetesen nem rózsaszínű a kabátjuk. Harsány vörös, amilyennek egy lovaglókabátnak lennie kell. De azt nem szabad mondani, hogy „vörös kabátban lovagol. Soha, de soha, semmi szín alatt. Angliában még csak gondolni sem szabad arra, hogy „vörös, ha valaki nem akar bárdolatlannak tűnni.

Rendes körülmények között egyébként nem is viselnek pinket egy olyan, nem hivatalos vadászaton, mint amilyet a Pytchley-falka mastere, azaz a falkamester, Lord Spencer hamarjában elrendelt, de mivel az osztrák császárné is kilovagol, senki nem jelenhet meg viseltes tweedzakóban.

A gróf mindent elkövetett, nehogy bármi is kitudódjon őfelsége részvételéről. A császárné inkognitóban utazik, számos címe közül a nemigen használatos Hohenembs grófnő nevet választotta. Az az óhaja, hogy nyugalma legyen. Ez azonban nem tartotta vissza az osztrák császárnét attól, hogy magával hozza főudvarmesterét, udvarhölgyét, személyi fodrásznőjét, udvari orvosát, ménesmesterét és angol lovasoktatóját Althorpba. Ezenkívül még hét gavallér kísérte el, mindannyian kitűnő lovasok és feltűnően jóképűek.

Nem is olyan egyszerű hát eltitkolni a magas rangú hölgy jelenlétét. Főleg, ha hozzávesszük, hogy Lord Spencer képtelen magában tartani az érdekes híreket. Mostanra háromszáz lovas gyűlt össze, és körös-körül csak úgy nyüzsögnek a kíváncsi tanítók, fehérszemélyek, lókupecek, papok, szatócsok és más, alacsonyabb rendű népek, kutyafogataik és bricskáik a harmadosztályú lovakkal egyetemben lépten-nyomon útban vannak. Egynémely bámész már előző nap megérkezett vonattal Londonból, hogy némi szerencsével tanúja lehessen, amint Európa állítólag legszebb asszonya egy sáros Pytchley-árokba pottyan. Ez zajlik a ház előtt.

Althorp falain belül – a nagy bejárati csarnokban és a szomszédos szalonban, amelyhez néhány diófa lépcső vezet – a legjobb társaság jön-megy, hogy még erőt merítsen néhány falatból a küszöbön álló mészárlás előtt. Bent puncsillat, füst és zsírozott bőr szaga terjeng, meg némi lóbűz, mert a jelenlévők közül páran ragaszkodtak hozzá, hogy saját a lovukon jöjjenek. Az úri nép az asztalok között lavíroz, ugyanis mindenütt asztalok állnak fehér vászonnal letakarva, rajtuk temérdek fortyogó üst, szendvicses-tál és fényes ezüsttál marhasülttel, ürühússal és minden elképzelhető jóval. Közöttük kifényesített alma és narancs piramisba tornyozva. Virág, mindenütt virág, olyannyira, hogy az italosasztalokon már-már túlburjánzik. A töméntelen alkohol, amit a vadászat résztvevői magukba öntenek, az előttük álló út iránti tisztelgésükről árulkodik. Az egész nyüzsgésből két, majdhogynem embernagyságú rabszolgaszobor emelkedik ki, amelyeknek márványtörzsét egykoron a Tiberisből emelték ki, és amelyek most – feketére lakkozott végtagokkal és fejjel kiegészítve – a bejárat mellett, talapzatra emelve állnak őrt.

Egyszer csak elül a hangzavar.

– Her Majesty… the Empress{1} – suttogják, és mindenki a szalon felé igyekszik, a tekintetek a lépcsőre szegeződnek, amelynek legfelső fokán az osztrák császárné áll. Sötétkék lovaglóruhát visel, és nagyon magas. Ennek ellenére törékenynek tűnik, mert szokatlanul karcsú. Haján a híres tizianós derengés. Lassan lépdel lefelé a lépcsőn. Kicsit oldalazva kell mennie, annyira szorosan simul a csípőjére a szoknya. Voltaképp inkább lejt, semmint megy. Nagyon elegáns hatást kelt – maga a testet öltött fenség. Mindenki elnémul és meghajol. Csak egészen hátul nyújtózkodnak a nyakak. A császárné szépsége legendás. Pedig már harmincnyolc éves. Hitvese, az osztrák császár az évek során egyik képet a másik után festette róla, de semelyik sem tudta visszaadni a császárné varázsát. A képek szemlélője ezt mondhatná: „Valóban nagyon csinos, de azért jobb szeretem, ha valaki kicsivel teltebb, a haja világosabb. És nem egy kis tokát vélek felfedezni az álla alatt?" Ám amikor az illető valóságosan ott áll vele szemben, hirtelen elfeledi minden kifogását. Több, mint egy szép arc és egy fantasztikus alak – a szépsége megfoghatatlan, mintha körüllebegné. Talán a tartása miatt? A bája miatt? Attól, ahogyan félrebillenti a fejét, és zárt ajakkal mosolyog? Az ember csak azt tudja, hogy legszívesebben folyton-folyvást bámulná.

Az Osztrák–Magyar Monarchia császárnéja mögött húga, a volt nápolyi királyné megy. Ám senki sem néz az exkirálynéra vagy hitvesére, a kissé ügyfogyott Ferenc exkirályra, vagy az udvarhölgyre, vagy Ruffano hercegre, vagy bárkire, aki még a császárnéval együtt jön le a lépcsőn. Egyszerűen elhalványulnak mellette.

A lépcső alján a gavallérjai várják és a ház ura. Spencer gróf bemutatja Middleton kapitányt, akit a császárné pilotjául, kísérőjéül szemelt ki a vadászat idejére, aki majd gyorsan átvezeti minden akadályon, és szükség esetén nyiladékot vág előtte a kis szekercéjével. Middleton nem szép férfi. Vörös hajú és zömök, közepes termetű, ennek dacára elegáns megjelenésű. Vadászkabátja csak néhány gombos és magasan záródó, szabása szerint olyan, mint egy cutaway, azaz zsakett. Szokványos fehér bőrnadrágot visel hozzá és olyan csizmát, világosbarna hajtókával, amely nem csatos, hanem szíjjal kell megkötni. A császárné gavallérjai sötéten mustrálják. Orczy báró az egyenruháját öltötte fel a vadászathoz, amint az Osztrák–Magyar Monarchiában szokás, és bosszúsan kell megállapítania, hogy a világoskék anyag a sok aranypaszománnyal és zsinórral úgy hat ebben a környezetben, mint egy papagájtollruha. A többi gavallér már angol vadászkabátot szerzett, mégis zokon veszik Middletontól a laza eleganciát.

– Felség – köszön Middleton, és megcsókolja a feléje nyújtott fehér kesztyűs kezet, majd a volt lovassági kapitány ismét kiegyenesedik.

Természetesen már ő is hallott a császárné rendkívüli szépségéről. Ennek ellenére váratlanul éri. De már azelőtt, hogy tekintete elmerülhetne a részletekben, igazán érzékelné a makulátlan bőrt és az aranybarna szempárt, vagy észrevehetné, micsoda lélegzetelállítóan dús hajkoronán ül hetykén a császárné lovaglócilindere, azelőtt, hogy tekintete követhetné a kék lovaglóruha vonalait, és fennakadhatna a keskeny vállon vagy a vékonyka derékon, teljes az elragadtatása.

A császárné mond valamit, amit Middleton nem hall. Arra fogja, hogy a lovasbalesete óta nagyothall. Valójában azonban senki sem értette a császárné suttogó szavát. Beszéd közben ugyanis nem mozgatja az ajkát, nehogy kilátszódjék a foga. Az elszíneződött, kicsit áttetsző fogazata az egyetlen szépséghiba rajta.

Middleton udvariasan bólint, azzal a meghatározhatatlan sármmal, amire csak az angol arisztokrácia tagjai képesek. A kapitány azonban nem tartozik egyetlen nagynevű családba sem. Még ha vörös hajával, vörös szemöldökével és stuccolt, vörös bajuszával úgy néz is ki, mintha a lord testvére volna. Middleton még csak nem is különösebben gazdag. Spencer szakálla pedig, amely úgy bondorodik az álla alatt, akár egy díjnyertes shropshire juh gyapja, sokkal erősebb és tüzesebb vörös. Middletonnak még a szeme is fakó, kékesen fakó; az orrát és a járomcsontját már megkapta a márciusi nap.

– A kapitány személyében a legmegfelelőbb embert adhatom felséged mellé – mondja Spencer, miközben a bejárati csarnok felé sétálnak, ahol meg akarja mutatni a császárnénak a 18. század eleji, vadászjeleneteket ábrázoló, méretre készíttetett és falba illesztett, hatalmas festményeket, rámutatva egy apró kis vadászkürtre, amelynek eredetijét aznap valóban használni is fogják. – Middleton az adjutánsom volt a dublini alkirályságom alatt – meséli Spencer. – Nem akarták engedni, hogy részt vegyek lovas vadászatokon. A merényletek miatt. Mert hát könnyű meglátni engem a terepen – fejti ki, és kézfejét vörös szakállához emeli. – Az őrgárda nem bírta a tempómat meg az akadályokat. Szerencsére aztán rátaláltam Middleton kapitányra a tizenkettes ulánusok között. Fegyverrel a kezében ugratott mellettem.

Lady Spencer tündérszerűen, zöld lovaglókosztümben, elmosolyodik erre.

– Kétlem, hogy Middleton kapitány jelenléte növelte volna férjuram biztonságát. Mindketten megtesznek a vadászaton mindent azért, hogy a nyakukat szegjék. A merénylőnek fölöttébb igyekeznie kellene, ha elébük akarna vágni.

– A legjobb lovas – ismétli meg Spencer, miközben Middletonnak arca sem rezdül –, a legjobb lovas közel s távol. Ha van valami gyengéje, hát legfeljebb az, hogy túlontúl magabiztos.

Valaki köhécsel. Spencer hirtelen zavarba jön, és jobbjával az állát keresgéli a szakálla bozontjában. Lady Spencer akkora figyelemmel szemléli a csarnok barna és kék kőlapjait, mint aki először látja azokat. Ferenc exkirály teljesen indokolatlanul odamegy a bejárat melletti egyik nagy rabszolgaszoborhoz, és merő idegességből piszkálni kezdi a márvány lábujjakat. Csak Middleton és a császárné őrzi meg a nyugalmát.

Amit mindenki előtt titkolnak, ám valamennyi jelenlévő tud, a felszolgálókat is beleértve, az az, hogy Middletont a császárné kalauzolásának feladata nem lelkesítette úgy, ahogyan illett volna. Kezdetben kerek perec visszautasította.

– Ugyan, mi nekem egy császárné? Csak hátráltatni fog – mondta állítólag a grófnak.

Spencer biztosította afelől, hogy az osztrák császárné kiváló lovas. Méghozzá annyira jó, hogy Middletonon kívül senki más nem lenne képes ellátni ezt a megtisztelő feladatot.

– De hát jól ismer: a saját utamon kell lovagolnom. Mi lesz, ha nem tud megfelelő ütemben átugratni a kerítéseken? Vagy talán minden alkalommal várjam meg? A végén még kénytelen leszek az országúton ügetni vele – mondta erre Middleton.

– Nem, nem, ez elő nem fordulhat. Magam láttam tavaly a császárnét lovagolni. Frank Beers is odavolt tőle. Tedd meg nekem ezt a szívességet, Bay – válaszolta Spencer.

Spencer már szinte könyörgött, mire Middletonnak végül az eszébe ötlött, hogy hiszen ő többek között valamiféle istállómester is volna, és beadta a derekát: „De csak most az egyszer."

Elengedhetetlen, hogy szót ejtsünk arról, milyen viszonyban is áll egymással Spencer ötödik grófja és Middleton kapitány. Különben nehezen volna érthető, hogy egy olyan, magas származásának teljesen tudatában lévő férfiú, mint a gróf, miért engedi egy kis adjutánsnak, hogy a fején táncoljon. Ugyanis az volt Middleton, amikor Lord Spencer először találkozott vele: egy rókavadászatra kivezényelt adjutáns, az eseményhez szabott feladatkörrel. De a társadalmi státusz és osztály istenítése mellett van még egy kultusz, aminek az angol felső réteg hódol: mégpedig az izmok, a keménység, a bajuszok és a halálmegvető bátorság kultusza. A tisztek elárasztják a hadügyminisztériumot az aktív állományba való áthelyezésük iránti kérelmekkel, és teljesen komolyan gondolják. Csakhogy nincs annyi véres hadjárat a birodalomban, hogy mindenkinek jusson. Ezért aztán a tiszti étkezdék előcsarnokaiban teszik kockára testi épségüket, vagy a családi kastélyok dohányzóiban, ahol estebéd után szoktak birokra kelni egymással. Medvetusának hívják, amikor is véresre verik legjobb barátaik orrát, és a bordájukat törik. Ebben a műfajban Middelton fölöttébb jeleskedik, mivelhogy egyáltalán nem ismeri a határokat. A lovas hajtóvadászat harcterén pedig amúgy is ő a legjobb. Hadiállapot nélküli hadakozóként Spencer és Middleton kölcsönös tisztelettel adózik egymás iránt, és elválaszthatatlanok. Bay az a barát, amilyen a lordnak korábban sosem volt.

Spencer persze el akarta kerülni, hogy Middleton makacskodása a császárné fülébe jusson. Micsoda sértés! Ezért csak a nápolyi királynét avatta be a titokba, akit abszolút megbízhatónak tartott. Hisz mégiscsak a császárné húga. A nápolyi királyné elsőként magának a császári nővérének mesélte el a dolgot, majd pedig a hét, jóképű gavallérjának. Azután Lady Dudley-nak. Lady Dudley ezen a reggelen nyomban továbbmesélte Lord Landfordnak, s így mindenki megtudta, aki még nem értsült volna az ügyről magától Middletontól.

A császárnén nem látszik, hogy bármiről is tudomása volna, legfeljebb lovaglóruhája kínos tökéletességében érhető tetten a rosszkedve. Cobolyprém rátétes, aranygombos, sötétkék bársonykosztümjét mintha ráöntötték volna. Ezúttal több mint két órába telt, míg elégedett lett a készre varrással – ami egyébként is fáradságos munkát jelent a szegény varrónőnek, ugyanis az etikett tiltja, hogy varrás közben hozzáérjen a császárné testéhez.

– Mily kedves öntől, hogy kész szolgálatomra lenni – mondja Erzsébet. Ezúttal jobban érthetőn. Az angolja kiváló, az akcentusa elbűvölő. Mosollyal ajándékozza meg Middletont, ezt az arrogáns kis kapitányt, a híres, csukott szájú mosolyával, és elégedetten konstatálja, hogy a férfi fakókék szeme nagyra tágul és elvizenyősödik.

– Hát, akkor talán indulhatnánk is – szólal meg Spencer.

Szinte a semmiből ott terem mellette egy libériás inas, és átadja a kesztyűt, a bársonysapkát és a lovaglóostort. A császárné mellett egész idő alatt szótlanul álló udvarhölgy majdnem elsírja magát, amint úrnője felé nyújtja a lovaglókesztyűt.

– Jaj, Festi – szól rá a császárné, miközben lehúzza a fehéret és felhúzza a szarvasbőrből készültet –, ne aggódjon már annyira!

– Nincs mitől félni – szól közbe a sötét fürtű Ruffano herceg a csinos kis udvarhölgy tekintetét keresve –, sokszor vadásztam már ezen a terepen, és eddig még mindig épségben tértem vissza.

Kedves, de kicsit suta hazugság. Az angol rókavadászat a legvakmerőbb dolog minden fölösleges tevékenység közül. Hasonló iramban vágtáznak, mint a lóversenyen, csak éppen toronyiránt, árkon-bokron át. Elég egy nyúlüreg, egy láthatatlan drót, a nedves talaj vagy egy ügyetlen vadásztárs, aki közvetlenül előttünk felbukik, s máris bukunk mi is, gerincünket vagy mindjárt a nyakunkat törve. Mindenki tudja. A Lordok Háza tele van tolószékesekkel, akik mind vadászbalesetet szenvedtek, és elegáns szanatóriumokban vegetálnak a gyógyíthatatlan agykárosodást szenvedett lovas vadászok.

2. A kopók nyomában

img4.jpg

A császárné és kísérőinek lovai a korinthoszi áloszlopoknál várakoznak. Middleton nézi, amint Erzsébet a fűzött csizmáját az istállómester összefont kezébe helyezi, hogy az fölsegítse a dámanyeregbe. Csodás sárgán lovagol. Lágy mozdulattal veti át a lábát a két nyeregszarvon, köt hurkot a lábfejre, simítja el a szoknyáját. Az istállómester kezéről pár csepp vér hull, onnan, ahol a császárné apró sarkantyúja felsértette. Middleton elfordul.

A kapitány kancája még az istállóban vár. Utat kell törnie a lovak és az időközben már teljes létszámban megjelent vadászok között. Meglátja közöttük Lord Otho Fitzgeraldot, köszön neki. Fitzgerald utálkozva emeli kezét cilinderének karimájához. Szeme, mint a tőr. Haragszik a kapitányra. Az előző évben bált rendezett, és elkövette azt a hibát, hogy meghívta Middletont, amit ő alpári és minden határon túlmenő vicceivel hálált meg. Tudni kell ehhez, hogy Otho Fitzgerald fölöttébb büszke, amiért tagja lehet a legelőkelőbb vitorlásklubnak: a Királyi Jacht Hajórajnak. A bál alkalmából felvonta e jeles társaság zászlaját nemrégen szerzett birtoka, az Oakley Court tornyára. Az est során Middleton a díszvendéggel – a francia koronaherceggel, mindketten tökrészegen – fölmászott a koronapárkányos toronyra, megszerezte a jelképet, és kicserélte egy fürdőlepedőre. Másnap reggel azután mindenki ezt az undorító rongyot láthatta lengedezni a szélben, és egész London tudomást szerzett a dologról.

Fitzgerald vadabbnál vadabb bosszúról képzeleg. Azt kívánja, bárcsak övsömör ütne ki Middleton nyakán, és lezuhanna a lóról – lehetőleg többször. És ha közben valami komplikált törést szenvedne vagy kiakadna az állkapcsa, úgy kell neki. Az persze még jobb lenne, ha Middleton nem érné utol a falkát. Attól jobban szenvedne, mint bármilyen testi fájdalomtól.

Middelton gyanítja, mi járhat Fitzgerald fejében. Csak úgy hemzsegnek itt az úrlovasok, akik irigylik a tudását és a szerencséjét, és szívesen látnák verten a mezőny végén. Most ők vannak előnyben, mert nem várható, hogy a szép császárné egy ilyen vadászatot rögtön követni tudna – bármennyire áradozzék is Spencer a képességeiről. A Middleton diktálta iramban biztos nem. És aztán ott vannak még a hírhedt Pytchley-oxerek, a masszív kerítések egy méterrel a sövények előtt, amelyek rettentő magas és hosszú ugrást kívánnak a lótól. A kapitány már látja magát, amint a kis szekercéjével átfurakszik a sövényen, hogy nyílást vágjon a császárné előtt, miközben Fitzgerald vigyorogva elvágtat mellettük. Még nehezebb azonban akkor, amikor a sövény mögött egy másik kerítés bújik meg – vagy egy árok. Egy-két akadályt egyszerűen nem lehet átugratni. Annak nem, akit nem Middletonnak hívnak – olykor pedig még neki sem.

Egy lovászfiú kivezeti hozzá a lovát. Middleton felpattan a nyeregbe, és arrafelé üget, amerre a császárnét sejti.

Megjönnek a kopók. Minden lovas helyet enged a viháncoló falkának; nagy, foltos állatok, Goodall, a falkavezér, azaz huntsman, rövid vezényszavakkal irányítja őket – Rose, várj! Trooper, ne lazsálj! –, úgyhogy a két ostoros, a két whipper szinte dologtalanul lovagolhat a nyomukban. Goodall és a két whipper vadászati alkalmazott lévén nem cilindert, hanem egyszerű, fekete bársonysapkát visel – akárcsak Spencer. A lord a legeslegjobb lovakat osztotta ki nekik, két igazi cracket, amelyeket versenyre is szoktak jelölni. Ezek a lovak habozás nélkül átugranak egy négy méter széles, ijesztően mély árkot, játszva átrepülnek a legmagasabb sövény fölött, vagy szükség esetén áttörnek rajta. A legjobb közülük a Bay Colonel nevű, amelyen Goodall lovagol. Még a nagy pej sem jobb nála, amit Spencer választott magának. Végtére ő és a vendégek is mindig választhatnak, hogy átugratnak-e a sövényen vagy inkább megkerülik, míg viszont a falkamestereknek úgyszólván mindenen át kell ugratniuk, nehogy elveszítsék a kapcsolatot a kopókkal.

Middleton látja, hogy a császárné feléje tart. Test- és kéztartása kifogástalan. A dereka nem evilági, hiszen így befűzve végiglovagolni egy vadászatot emberfeletti önfegyelmet követel. A kapitány leemeli a cilinderét. A császárné melléje léptet.

– Middleton kapitány, szabadna megkérnem valamire?

– Amire csak felséged óhajtja.

A császárné lova sörényére teszi a kezét, amelyben a lovaglóostort is tartja.

– Ígérje meg, hogy úgy lovagol, ahogyan szokott! Ígérje meg, hogy nem fog kímélni!

– Nem állt szándékomban, felség.

Middleton felteszi a cilinderét, s a szalagját a gallérja aljához tűzi.

Hát semmi félelem nincs Erzsébetben? Cseppnyi sincs.

Lovaglás közben tanúsított vakmerőségét már gyermekkorában csodálták, főként az édesapja, Miksa herceg, aki amúgy nem sok érdeklődést mutatott a családja iránt. Őmiatta lovagolt Erzsébet még merészebben, mint a fivérei és a nővérei, vágtatott gyorsabban, ugratott magasabban, és nem habozott, sosem habozott, hogy kövesse apját egy akadályon át – akkor sem, ha nem tudta, mi van a túloldalán.

– Ó, Sissi, te teljesen olyan vagy, mint én – mondta egyszer az édesapja –, ha nem volnánk nemesek, akkor cirkuszi lovasok lettünk volna.

Mindazonáltal ez mit sem változtatott azon, hogy Erzsébet alig látta az apját. Miksa herceg folyton utazott. Szép hölgyek társaságában. Vagy az agglegények életét élte unterwittelsbachi kastélyában, amit pontosan e célból szerzett meg, és ahová asszonynak, gyereknek tilos volt a belépés. Possenhofenbe gyakorlatilag sosem látogatott el, és a müncheni palotában legfeljebb télen tartózkodott, de akkor is felettébb ritkán. A palotában lévő lakosztályának saját bejárata volt az utca felől, úgyhogy napokon át élhetett egy fedél alatt a családtagjaival anélkül, hogy találkoznia kellett volna velük. Ha azok látni akarták, be kellett jelentkezniük az alkalmazottjainál. Még az ebédet sem a családja körében költötte el, hanem inkább a házasságon kívül született lányai társaságában. Akiknek amúgy szintén be kellett jelentkezniük hozzá. Törvényes gyermekeinek olyankor szigorúan tilos őt volt zavarniuk.

Erzsébet egy egész évet töltött azzal, hogy fölkészüljön az angol parforce vadászatokra. És akkor ez a kis Middleton kapitány tehernek érzi, hogy mellette kell lovagolnia! Vadászat után könyöröghet majd, hogy még egyszer kísérhesse!

Lord Spencer rövid beszédet mond, üdvözöl mindenkit, majd a kopók és a lépésben haladó lovak átnyomulnak lovasaikkal a nézők között és a kocsik mellett. A lord maga mellé hívja a császárnét és Middletont. Szorosan mögöttük következnek az otthoni gavallérok, akikkel a nápolyi királyné lovagol együtt. A királyné császári nővérének hasonmása. Csak nem visel ugyanolyan cobolyrátétes kék lovaglókosztümöt, de a lova szintén sárga. Nápolyi Mária is magas és karcsú, és ugyanolyan csodás a haja. A királyné szeme még szebb is a nővéréénél, mert annyira melankolikus a tekintete. Az orra azonban hegyes, és a szája körül keserű vonás húzódik – a császárné fenséges bájával nem veheti fel a versenyt. Mindazonáltal nagyon szép nő. Rudolf liechtensteini herceggel cseveg, aki örül, hogy figyelmet szentelnek neki. A liechtensteini herceg határozott, tekintélyes külsejű férfi, szeme sarkában már ráncokkal. A rosszindulatú bécsi pletykafészkek szerelmi kapcsolatra utaló jeleket véltek felfedezni a szép Rudi és a császárné között.

A nápolyi királyné incselkedve csap rá lehúzott kesztyűjével a herceg alkarjára, és hol neki, hol a másik oldalán lovagló gróf Larisch-Moennich főudvarnagynak könyörög, hogy hajtsanak már föl egy alkalomhoz illő vörös lovaglókabátot a kék egyenruhás Orczy báró számára.

– Nehogy a végén még őt üldözzék a kopók – mondja, de nem érti senki, mert a nápolyi királyné csukott szájjal dünnyög.

Terebélyes erdő felé lovagolnak. Nézők százai érkeztek már meg ide, akik tiszteletteljes távolságban szétoszlottak a környező kis dombokon. Kezdetben nincs igazán kilátás sikeres vadászatra. A kopók a bokrokon át rohangásznak egyik oldalról a másikra, állandóan változtatva a csapást anélkül, hogy megegyeznének egyetlen szagban, miközben a lovasok csoportokban kószálnak a bozótos szélén. Ez megy fél órán át, és a kopók buzgalma már lohad.

Egyre több lovas csatlakozik Spencerhez, Middletonhoz és a császárnéhoz, állítólag azzal a kéréssel, hogy a lord értékelje a helyzetet, vagy azzal a javaslattal, hogy válasszanak másik csalitot. De azután folyton csak a császárnét bámulják. A helyi sajtó egyik lapos sapkás és barna szabadidőruhás képviselője alig néhány méterre helyezkedett el a császárnétól, és szorgosan jegyzetel egy könyvecskébe. Erzsébet egyre sápadtabb. Előveszi a legyezőjét, ami mindig a nyergébe van dugva, és az arca elé tartja, mint aki a nap ellen védekezik.

Middleton kapitány megfordítja a lovát, megbizonyosodik róla, hogy a császárné követi a példáját, majd elvágtat vele a völgy lefelé lejtő oldalára. Errefelé ugyan nem szoktak kitörni a rókák, viszont alig van más lovas. Szinte abban a pillanatban, amikor a császárnéval odaér, hisztérikus ugatásba kezd egy kutya, és egy róka fut ki az erdőből. A tipikus middletoni szerencse. Nyomban előtör az egész felvonyító falka a bokrok közül. Middleton és a császárné pedig a történés kellős közepén. Mögöttük elszabadul a pokol. Mindenki utol akarja érni a kopókat, és különböző irányokból jőve összevissza vágtat. A sok ló útban van egymásnak. Lökdösődés, káromkodás, zablarángatás, a sarkantyúkat a lovak oldalába döfik. Nedves földcsomók röpködnek a levegőben. Pillanatok alatt oda az elegáns festmény, bekoszolódnak a világos nadrágok, besározódnak a fényes szőrű lovak, pöttyösek lesznek a vadászkabátok, akár a katicabogarak.

Ezalatt a kopók már átjutottak néhány árkon, és odaérnek az első oxerekhez. Erzsébet elszíneződött metszőfogát az alsó ajkába vájja. A bécsi lóversenypályán gyakorolta a gyors vágtából indított hosszú ugrást. Mr. Allen, az angol lovaglótanára azt állította, hogy az ottani akadályok hasonlók az angliai természetes ugrásokhoz. De ilyen sövény nem volt a freudenaui pályán, és még ez a kerítés is ott áll előtte. Most végre elfogta vajon a félsz?

De még mennyire!

A félelem a legjobb a vadászatban.

Middleton megígérte, hogy nem kíméli a császárnét, és nem is kíméli. Anélkül hogy lassabbra venné a vágtát, megfelelő helyet keres, és simán átugorja a kerítést meg az árkot. Körülnéz, hogy a császárné vajon ép bőrrel veszi-e az akadályt. És sikerül neki. Az arca csak úgy ragyog vad örömében. Újra a kapitány mellé sorol. A mögöttük érkező lovak közül némelyik kitér oldalra a kerítés előtt, kettő elesik a sövény mögött. A sűrű mezőny kezd széthúzni. Middleton és a császárné zöld legelőn vágtat. Mindig egyenest előre. Alattuk elmosódik a fű az iramtól. Kerítések és sövények tűnnek fel, és ugyanabban a pillanatban már maguk mögött is hagyják őket. Messze elöl a puszta réten rohannak a foltos kopók. Nincsenek utak, amelyek tagolnák a terepet, nincsenek szántók, hogy a süppedős talaj lefárassza a lovakat. Amikor az iparosodás előidézte a mezőgazdaság összeomlását, a korábban gabona borította talaj felét ezen a vidéken átalakították legelővé, és a mezőgazdasági munkások bére három shillingre zsugorodott. Ideális feltételek. Most már nincs erre más, mint rugalmas, füves talaj, lovak, róka, csaholó falka és szép sövények, meg árkok.

A kopók feltorlódnak a távolban egy léckerítés előtt, átmásznak rajta, vagy keresztülpréselik magukat. Middleton olyan durván zabolázza meg a lovát, hogy felhasad az állat pofája, és ide-oda dobálja a fejét. A császárné meghúzza a szárat, szétnyitja és összezárja az ujjait, hunterjének a nyaka azonban mintha acéllá vált volna. Végre hallgat rá a ló, és talán arra is hajlandó, hogy visszavegyen az iramból. De már nincs is rá szükség. A kutyák időben átjutottak a léckerítésen. Erzsébet egyszerűen elhúz Middleton mellett. Gyors akar lenni, utolérhetetlen, hogy maga mögött hagyja sötét gondolatait és a felvigyázókat, akik szemlátomást azt hiszik, hogy az osztrák császárral kötött házassággal eljátszotta a magánszférához való minden jogát. Amikor vágtázik, mintha tűz izzana benne. Agya parázsló testétől különválva dolgozik, az ideális pontot keresi az elrugaszkodáshoz. Mihelyt leküzdötte az akadályt, test és szellem ismét egyesül, és mély megelégedés tölti el. Ott jön a léckerítés. Middleton behozta, és egyszerre ugorják át az akadályt.

Tizenöt percen át vágtázik a kapitány és a császárné, egymás után véve az akadályokat. Süvít a szél a fülükben, és könnyeket csal a szemükbe. Három léckerítés közvetlenül egymás után, nehezen felmérhetően. Middleton átrepül rajtuk, a császárné pedig szorosan a nyomában, éppen csak annyi távolságot tartva, hogy ne sürgesse. A kapitány most már látja, hogy a császárné elsőrendű lovas. Több annál. Még sosem találkozott Middleton olyan nővel, aki a lovát ilyen tökéletesen uralná. Rajtuk kívül csak négy lovas tudta idáig követni a falkát. Spencer természetesen köztük van. Vörös szakálla baloldalt leng a válla fölött. Behozza őket, és Middleton mellett vágtat. Széles és mély árok töri meg a talajt. Most Erzsébet is felzárkózik, és hárman egyszerre ugorják át. Mindazonáltal ostort kell használnia a császárnénak. A lova kezd kifáradni.

Máris jön a következő árok. Ismét suhog az ostor a levegőben. A császárné lova mégis túl rövidet ugrik. Őrült erővel bukik fel az árok másik oldalán, és továbbcsúszik még néhány métert.