Csekélységek

By Luis Coloma

Hazájában népszerűsége immár 150 éve töretlen. A Csekélységek című három részes regényéből 1971-ben forgattak televíziós sorozatot. A mű megrendelésre készült politikai szatíra Madrid felső köreiről, a Bourbon-restaurációt megelőző évekből és Colonna legismertebb regénye, amiért számos támadás érte, főleg azért, hogy mennyire pesszimistán ábrázolja a felső tízezer életét.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Apr 8, 2020
• ISBN: 9789634749141

Book preview

Luis Coloma

CSEKÉLYSÉGEK

fordította

Hrabovszky Júlia

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-914-1 EPUB

ISBN 978-963-474-915-8 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

A mű eredeti címe:

Pequeñeces

Első spanyol kiadás: 1890 - 1891

Első magyar kiadás: 1913

A borító Jean-Léon Gérôme (1824 – 1904)

festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

ELSŐ RÉSZ

I.

Bara hercegnő dohányzójában kevesen voltak e napon. A hercegnő csaknem feküdt kerevetén és kegyetlen migrénről panaszkodott, ennek dacára azonban egy roppant vastag, kitűnő szivart szívott, melynek eredetét az aranyozott papiros gyűrűcske bizonyította. Hogy megvédje pongyolájának csipkéit a tűzveszélytől, térdeire rendkívül finom kis bőrkötényt terített, s időnként lerázta szivarjának hamuját egy kis terrakotta hamutálcába, melyen kis Ámorok keltek ki fészekben levő tojásokból.

Balsamo Pilar arcfintorgatások mellett szívott egy kevésbé erős, de éppen olyan vastag szivart, mint a hercegnő. Tagle Carmen állkapcái majdnem kikapcsolódtak, annyira erőlködött rossz szivarjával.

- Nem szelei - mondta és apró kortyokban, elegáns mozdulatokkal, már a harmadik pohár whiskyt itta ki, ami értékes csehüvegben a tea és sütemények között állott.

Moreno Lopez bankár felesége, ki éppen olyan méltóságteljes és vastag volt, mint férjének pénzeszsákjai, vastag ajkai között cigarettát tartott és anyásan mosolygott Lucy leányára, aki csak nem régen került ki a zárdából és Castropardo Angelito szivarjából bocsájtott kis füstgomolyokat. A gyermeket e játék igen mulattatta és ügyes tanárjának vezetése alatt iparkodott az előkelő hölgyektől, kiket mamája az előkelőség mintaképéül állított eléje, a »chic«-et eltanulni. A hercegnőt bántotta a bankámé durva nevetése, de mivel a bankárnak kétmillión felül tartozott, mely összeg birtokaira volt betáblázva, szükségesnek tartotta ezer apró figyelemmel a bankámét lekötelezni, hogy férjét újabb kölcsönadásra hangolja.

Pastor Leopoldina, egy negyven tavaszt meghaladott szellemes ifjú leány, ki férfias, nyers modora dacára alapos műveltséggel bírt, milánói kalácskákkal tömte magát és a híres tudós és akadémikus Don Pantojas Kázmérral vitatkozott. A szalamankai külvárosban csak rövid idő óta nyílt meg a lóvasúti közlekedés. Kázmért igen bántotta, amiért a madridi nép a tramwayból hímnemű főnevet csinált, dacára, hogy egyik kollégája nőnemű főnévnek óhajtotta volna az új divatú kocsit. Leopoldina, ki lelkesülni tudott nyelvtani kérdésekért, már megígérte, hogy propagandát csinál a »la - tramway« mellett, midőn a naiv tudós véletlenül elárulta, hogy D. Olozaga Salluste a kérdésben levő kollegája. Leopoldina erre rögtön megváltoztatta véleményét és indignálva kiáltott föl:

- Akkor a tramway sohasem lehet nőnemű!

Olozaga, gyűlölt amadeista, Thiersnek az aranygyapjas rendet adományozta és ezt neki sohasem fogja egy jó alfonzista megbocsájtani. Szükségtelen a dolgot tovább erőltetni, mert »el tramway« volt eddig is, az is fog maradni.

Mindenki helyeslését nyilvánította, a két kis uracs is, Salletta Ferdinánd és Sardona Sarito, a Velez-klub tagjai, nemkülönben a merev Butron márki, ki nagykövet volt II. Izabella bukása előtt és jelenleg az ínyencek főharcosa. A márki annyira szőrös ember volt, hogy Izabella királynő Robinsonnak nevezte el őt, mert állítása szerint, a márki arca után ítélve könnyű volt elképzelni, minő ruhát viselt magányos szigetén a híres hajótörött.

A márki összeráncolva nyúlláb szélességű, bozontos szemöldökeit, figyelmesen nézte szivarjának hamuját és ünnepélyesen mondta:

- Olozaga! Ő az egyedüli, ki még védi a napról-napra hanyatló kormányt. Az ő ügyessége és iparkodása nélkül már hat hónap óta bevégzett tény lenne a restauráció.

Az úrhölgyek nagyon élénken nyilvánították fölháborodásukat, Tagle Carmen fájdalmasan igy kiáltott föl:

- Mily üdvös lenne számára egy kis szélütés! Milyen jó alkalmat mulaszt el a tüdőgyulladás!

A márki, ki csakugyan nagyon jól volt értesülve a reakcionárius mozgalmakról, folytatta a vitatkozást. Tagle Carmen nem hallgatott reá, figyelmét a háta mögött levő kis veres bársony pamlagra fordította, melyet egy remek Worms-féle akvarell díszített és egy XVI. századbeli selyemszövettel volt lebontva. Valdivieso Mária és Velez Paco ültek e pamlagon; félóra óta veszekedtek együtt, mint két démon. Lucy, a félénk kis zárdanövendék, abbeli reményében, hogy a vitatkozás néhány szavát megérti, füleit hegyezte; sikerült is neki két-három ízben Mazacan Izabella nevét együtt emlegetve egy akkori miniszter, a szép és ifjú Gomez Garcia nevével, kivenni. Azután hallotta, amint az asszony dühösen fölkiáltotta: »Canaille!« Társa egy nagyon durva szóval válaszolt, mire az asszony dühösen fölugrott. Tagle Carmen szokott hidegvérűségével mormolta:

- Istenem, minő durva szavak!

A pamlag felé fordulva hangosan mondta:

- Nos, Mária, nem jössz? … Kihűl a teád. Yaldivieso asszony átsiklott a sok dísztárgy között, mellyel az egész szoba túl volt halmozva és leült Carmen mellé; szemei még szikráztak a haragtól. Yelez Paco szintén fölemelkedett, fülei égtek, ajkait harapdálta bosszúságában és zsebre dugott kezekkel műértően vizsgálni látszott egy pompás bronzművű lámpát, mely szemben a pamlaggal egy gazdagon díszített oszlopon állott. Lucie, nem ösmerve őket, halkan megkérdő Costropardót, férje-e ezen úr amaz asszonyságnak.

- A férje?... Micsoda bohó föltevés!... Ugyan hol a manóban szedi ezeket a különös föltevéseit?

Castropardo nevetésben tört ki s az csak még jobban fokozódott a fiatal leány naiv válaszára:

- Azt hittem... hiszen annyira veszekedtek egymással.

Az ijesztő kép, melyet a diplomata a dolgok állásáról adott, elfeledtette e kis incidenst. Butron nagyon jól tudta, hogy a nagy dámák hatalmas segítői az alfonzista államférfiaknak, kik a restauráció helyreállításán dolgoznak, azért magára vállalta a szerepet, semmi alkalmat el nem mulasztani, ha buzgóságukat fokozhatja, vagy vezetheti.

Eme nagy dámák, a hazafiság szenvelgésével és arisztokratikus érzelmeik fitogtatásával oda tudták vinni a dolgot, hogy savoiai Amadeo és Mária Viktória királyné körül mindig nagyobb űr támadt s végre a madridi arisztokráciától egészen izolálva voltak kénytelenek élni, eltemetkezve az Orient-téren levő palotájukban, hol az udvart - mint Bara hercegnő mondani szokta - egy csomó »élelmezési káplár,« »fölgazdagodott szatócs« képezi, csupa »semmitmondó népség« Leopoldina szerint. A nagy dámákat - az igazikat - a Prado-, a Castellana-, a Paseo de Becolletosban (madridi sétányok) nem lehetett soha másként látni, mint nemzeti öltönyben. Kiváló előszeretettel viselték a csipke mantillát, korona formájú fésűjükkel felfűzve és ha néha a színház vagy látogatások alkalmával kalapot tettek fejükre, úgy a restauráció jelvénye, a liliom, sohasem hiányzott arról.

A hercegnő látogatónői most is valamennyien viseltek liliomot a hely és időnek megfelelőleg emaillirozott aranyból.

De Moreno Lopez asszony lilioma óriási volt és gyémántokkal kirakva, Leopoldina pedig répa vastagságú liliomot tűzött kis, fölszalagozott kalapjának tetejére.

Oh igen, a helyzet, melyet a márki föltárt, valóban borzasztó volt! A szerencsétlen Amadeo, mindenki által elhagyva, aggályosán függesztette szemeit az ország határára, várva feleletet április 3-án tartott beszédjére, mely válasz azonban mindeddig, június 21-éig, még nem érkezett meg számára. A miniszteri krízisek lázrohamokként gyors egymásutánban követték egymást. A vidéken a nép és a hadsereg föllázadt: Madridban a föllázadt kereskedőség kövekkel hajigálta meg a városi elöljárókat; három nappal azelőtt, június 18-án, IX. Pius¹ koronázásának évfordulóján, a csőcselék zajongva vonult végig a főbb utcákon, beverve az ablakokat és a szent atya tiszteletére meggyújtott lámpásokat.

Más alkalommal, különböző pártokhoz tartozó nagy tömeg lelkesedve tapsolt a Retiro-kertben előadott »Silas herceg« című nagy bohóságnak, melyben I. Makaróni alatt Amadeo király volt értve. Néhány kis uracs a Velez-klubból, köztük Velez Paco is, fölfogadtak három piemontesi kis zenészt és elbújtatták őket egy földszinti páholyban egy színházi előadás alatt, melyet a király is végig nézett, hogy hárfa- és hegedűszó mellett énekeljék a híressé vált versszakot:

Circinellának volt egy kakasa;

Lovagolt egész éjszaka.

Lovagolt a szép éjeken át.

Éljen Circinella kakasa!

A nagy dámák mulatságosnak találták az efféle tréfákat, melyek mindenesetre elő fogják mozdítani a restaurációt, melynek visszahelyezésén szüntelen működtek.

Egy fekete pont azonban volt a láthatáron, - és a marquis összeráncolta szemöldökeit - egy óriási fekete pont; arca ijedelmet árult el. A Karlisták északon mozogni kezdenek, a republikánusok mindenütt mozognak s majd nehéz lesz a falatot annyi éhes száj elől megvédeni.

- A restauráció bevégzett tény - folytatta prófétai hangon, - de azért csak vértengeren át fogunk célt érni... Félek, Spanyolországnak is meglesznek a 93-hoz hasonló rémséges forradalmi napjai!

A hallgatóság összeborzadt és halk, elfulladt hangon a guillotine-ról kezdett beszélni, mintha már látná - miként Mária-Antoinette a Temple ablakaiból - Lamballe hercegnő lándzsára szúrt fejét.

Hiába, a halál valamennyit megrémítette. De vájjon tudták-e ők, mi a halál? Talán csak úgy tudták elképzelni, mint azt a kir. színház színpadján látták, midőn Violette Alfrédjának karjai között erőtlenül dűl vissza a kereveten és a zenekar kíséreté mellett énekli: Addio d’ il passato!

A hercegnő reszketve megvallotta, hogy Londonban Tussand múzeumjában látta a vérpadot, melyen XVI. Lajos a halálba ment.

Moreno Lopez asszony nyakához kapott, mintha már érezné a végzetes kés élét. Pastor Leopoldina nem búsult; ha neki meg kell halnia, Corday Sarolta példájára, halála előtt még agyonszúr egy tucat kis Marat-t. Tagle Carmen sóhajtott, kinyújtotta nyelvét és kérdezte, ha nagyon fáj-e a guillotine?

- Dehogy! csak egy kis hideget érez az ember .... - válaszolta egy síri hang.

Valamennyien ijedten fordultak vissza és már Robespierre szellemét vélték látni, ki tapasztalatait jön velők közölni, pedig csak D. Pantojas Kázmér, az akadémikus állott ott, szelíden mosolyogva, egyik kezével torkát szorongatva, mialatt a másikkal egy ó szász-porcellán kis nyúlnak a farkát törte le.

Mert a békéstermészetű tudós, ki különben senkinek sem vétett, rendkívül jól szórakozott volt és ama rossz szokással bírt, mindent elnyomorgatni, ami keze ügyébe akadt: csecsebecsét, porcelánt, bronztárgyat vagy bármit. Eme mániája folytán elnevezték őt akadémikus cyclonnak.

A tudós magyarázata, - mely azonos volt Gmilotin doktor magyarázatával borzasztó találmánya fölött - általános derültséget okozott és eloszlatta a társaság nyomott kedélyhangulatát. E percben az ajtó hirtelen föltárult és forgószélként rontott be Mazacan Izabella. Magasan hordta fejét, kihívóan, bátran nézett a világba; egy félvilági hölgy nem néz ily büszkén, egy becsületes asszony pedig sohasem annyira kihívó. Megcsókolta a hercegnőt, lehúzta kesztyűit, megivott két csésze teát, szivart kért Butrontól, azután elhelyezkedett egy karosszékben és mint egy bomba kipattant:

- A »camerara mayor« ki van nevezve.

E váratlan hír hallatára férfiak, nők egyaránt fölugrottak helyeikről; a hercegnő migrénje egyszerre megszűnt.

- Ki az?

- Ah! ugyan ki is lehetne?

De vájjon ki is merte volna elvállalni, mikor az alphonzista hölgyek taktikája az volt, előre visszautasítani Mária Viktória királyné minden előzékenységét és üresen hagyni a »camerara mayor« helyét, az ilyen fontos, nehezen betölthető állást, melyet csak nagyon előkelő hölgy foglalhat el, ki inkább növeli a királyné iránti tiszteletet és hódolatot, semmint önmaga emelkedik általa.

- Ah!... valami kis ezredesné - vélte a hercegnő.

- Valami méltóságteljes polgárasszony.

- Mis Zoe, a lovarnő...

Velez Paco, anélkül, hogy a nők megbotránkoztak volna rajta, merészen kiáltotta:

- A nagy Paca .... az anonim művésznő Castropardo Angelito, ki Moreno Lopez asszony háta mögött állt, ujjával reá mutatott és szemével intett, nem-e a bankáimé? Mazacan asszony hosszú szünet után, nehogy a vastag bankámé megértse szavait, feleié:

- Nem, nem vastag, de nagyon előkelő asszony. A fokozott kíváncsisághoz most a megbotránkozás is vegyült. Még az óvatos diplomata is nyilvánította véleményét.

- Lehetetlen!... egészen lehetetlen!

- Akkor tehát a vidéki arisztokráciából valaki... egy szemérmetlen, kit mi nem ösmerünk, - vélte Pastor Leopoldina.

- Tévednek. Az illető a legrégibb nemesi család sarja, az udvarhoz jár - é s csodálom, hogy jelenleg nincs itt.

- Itt? - kiáltotta dühösen a hercegnő.

Mazacan Izabella titokzatosan mosolygott, előre is élvezve a hatást, melyet kelteni fog, odanyújtotta poharát Velez Paconak, ki whiskyt töltött neki, egy hajtásra kiitta azt és végre monda:

- Albornez Currita!

De a felelet valószínűtlensége elrontotta a várt hatást. Egy hihetetlen »ah!« lebbent el valamennyi ajakról, a hercegné ismét végig nyúlt kerevetén és mormogta:

- Minő kacsa!

Izabella bosszankodva felsülésén, élénken kérdezte:

- Miért csudálkoznak annyira? Én semmi rendkívülit nem látok a dologban! Mintha bizony Currita sohasem követett volna el meggondolatlanságot!

- Ez egészen más valami, - válaszolta nyugodtan a hercegnő. - A rettenetes dolog, amivel őt vádolod, több volna egyszerű hibánál: céltalan ügyetlenség lenne. Mária Viktória udvarmesternőjének lenni… nevetségessé tenné őt.

- Pedig nagyon hiteles forrásból értesültem.

- Folytasd, végezd be, ne félj, nem pirulunk el, - mondta Valdviesoné. - Valid be, hogy Gomez Garcia mondta neked.

Mazacannét nem hozta zavarba a célzás a szép miniszterrel való viszonyára és feleié:

- Csakugyan Gomez Garcia.

- Nos tehát, én még sem hiszem el, ha százszor is állítja szent Gomez Garcia… Csak akkor fogom elhinni, ha Curritát a Cisterna kocsijában látom és még akkor sem érthető...

- Ne busulj, mindjárt megérted. Emlékezel-e, hogy Currita, mikor Izabella királynő leköszönt, Párizsban volt?... hogy akkor senkinek sem jutott eszébe őt ez ünnepélyre meghívni?... Ő óvakodott ugyan erről említést tenni, de férje, ez a Villamelon, egyszer vacsora közben kifecsegte a dolgot. Nos? Érted már?... Ő sohasem tudta ezt megbocsájtani és most megbosszulja magát. De amin még inkább bámulni fogsz Beatrice, az, hogy ez állást nem ajánlották neki, nem, ő maga folyamodott érette!...

- Oh!...

- Az igaz, kissé drágán fizetteti meg magát, mert hatezer duroszt (tizenötezer forintot) kap.

- Hat ezer duroszt! De hisz eddig az udvarnál senki sem kapott többet háromezer durosznál!

- Tökéletesen igaz! De Currita még a hatezer durosszal sem éri be. Ezenfelül (Gomez Garcia barátnőjének ajkain rosszakaratú mosoly játszadozott) kikötötte, hogy jelenlegi titkos tanácsosát, a kedves Velarde Juanitot Amadeo magántitkárjává nevezzék ki.

- Velarde! - kiáltott föl csudálkozva Balsano Pilar. - Ezt nem is tudtam.

- Most hallod először?... Édes Pilar, te, úgy látszik, a felhőkben élsz...

- Tudtam, hogy elválhatatlan barátja Villamelonnak, de sohasem képzeltem volna...

- Nos? neked ez nem elég bizonyíték? Hiszen ama példás háztartásban minden közös, még a barátok is. Az asszonynak titkos tanácsosa, tehát a férj sem tágít mellőle; ez egészen rendén van.

Mindenki nevetett, mert Mazacanné ügyesen tudott beszélni.

- Ez az Izabella!... - mondta Moréna Lopez asszony. - Milyen szeretetreméltóan tudja megszólni az embereket!

Ez a bizalmasság nem volt ínyére Mazacannénak és mivel az ő birtokai tehermentesek voltak, a bankáménak ugyanazon hangon felelt vissza:

- Senkit sem szoktam rágalmazni, édes Raymonde, a lelkiismeretem egészen nyugodt e tekintetben.

A hercegnő, ki még kételkedett a dologban, épen felelni készült, midőn a márki látható nyugtalanság s idegességgel hallgatásra intette őt kinyújtott kezével, mely miként Jákob keze, kecskebőrrel látszott fedve lenni.

- Elég, hölgyeim, elég!... Önök a tűzzel játszanak!

S körültekintve szemei úgy fénylettek bozontos szemöldökei alatt, miként a nap a felhők között és folytatta:

- Közös érdekeink vannak, tehát nyíltan beszélhetünk. Talán nagyon is messze mennénk, ha megvitatni akarnánk az Izabella által hozott újdonságot. Az incidens, mely a királynő leköszönése alkalmával történt, igaz, de nem volt mélyebb oka, egyszerűen feledékenységből történt. Ott voltam akkor; Cerneta Pepe mondta volt el nekem és később Currita sírva beszélte el. Látván, menynyire szívére veszi a dolgot, magam kértem a királynőt, engesztelje ki őt.

- Nagyszerű eszme! ... Volt is érdemes...

- Nem, Izabella, nincs igaza!... Ha egy párt nincs a hatalmon, nem szabad ellenségeskedni. Currita a napokban beszélte nekem, hogy meghívást kapott királyunk első áldozásához Rómába. Képzelheti, mennyire lealázó lenne reám nézve, ha most ennyire kompromittálná magát! Micsoda koholmány ... De mondja csak, miért nem mondta ezt el előbb csak nekem?

- Furcsa kérdés! … Mert megtartotta volna magának.

- Nagyon természetesen! Es okvetlenül szükséges is, hogy ameddig én nem értekeztem Curritával, mindez köztünk maradjon.

- Currita e percben itt lesz.

- Itt?

- Igen; randevúm van vele, együtt megyünk az »Inclusá«-ba, a szegény gyermekeket meglátogatni; Currita tagja a nőegyletnek.

- Igaz, - jegyezte meg Tagle Carmen meghatva - Currita nagyon ragaszkodik ezen szegény gyermekekhez...

- Anyailag érez irántuk! De nem ma van-e a jezsuiták intézetében a zárvizsga? Hogyan lehet, hogy ő nincs ott kis Paquitója mellett?

- Van is neki ideje a fiára gondolni...

- Az ilyen izgalmak nagyon fárasztanák.

- Kérem, beszéljünk komolyan, - kezdte újból Butron oly mozdulattal, mint Neptun, mikor a hullámokat lecsendesíti. - Tehát beleegyeznek? Egy szót sem addig, míg én nem beszéltem vele.

- Oh! nem, nem... azt egy világért sem! - válaszolta Mazacanné. - Nincs az a kincs, amiért lemondanék amaz élvezetről, hogy őt kissé fölbosszanthassam.

- És ha a hír nem volna igaz?... Ha még mindent jóvá lehetne tenni?

- Oh! tegyen tetszése szerint, de ne rontsa a mulatságunkat.

A márki megkísérelte befolyását érvényesíteni, de már késő volt. A dohányzó ajtaján át feltűnt egy kis sovány asszony alakja, amint csipkés napernyőjére támaszkodva, kicsiny lábain magas sarkú cipőkkel, apró léptekkel közeledett. Vereshajú volt, már arcbőre is elárulta; szürke szemei oly színtelenek voltak, hogy távolból a pupillák, mint a szobroknál, üreseknek, mozdulatlanoknak tetszettek.

Amint Pastor Leopoldina megpillantotta őt, odaszaladt a szalon sarkában álló pompás Erard zongorához és lerántva arról és a földre dobva a brokát selyemhuzatot, teljes erővel játszani kezdte a Mária Viktória himnuszt, a leglármásabb képtelenségek egyikét, melyekkel a haladó párt sohasem fukarkodott.

Sardona Gorito fölugrott egy japáni bőrrel áthúzott székre, kalap helyett fölkapott egy remekül vésett ezüst teás tálcát s emelt fővel, merev testtartással, karját oly módon nyújtva ki, hogy testével jobb oldalon háromszöget képezzen, utánozta Amadeo király szokásos köszönését, lassan emelve kalapot az újonnan érkezett előtt.

Currita, kis leányos, félénk magatartásával, egy percre megállt az ajtó küszöbén. Hallotta a himnuszt, látta Goritot és azonnal átértette a helyzetet. Kimondhatatlan eleganciával meghajolt és mély bókkal felelt az Amadeo-féle köszöntésre, kimérten hajlongva jobbra, balra és szembe - éppen úgy, ahogy Mária Viktória királyné szokott köszönni.

---

¹ A leghosszabb ideig hatalmon lévő római pápa, 1846-os megkoronázásától, 1878-ban bekövetkezett haláláig. (a Digi-Book Kiadó megj.)

II.

Az 1832. év június hó 21-én VII. Ferdinánd, kinek járása inkább a köszvény, mint kora folytán vált nehézkessé és Mária-Christina, kinek szépsége ez időben teljes fényében ragyogott, a kir. palota Szent-Ildefons kápolnájában keresztvízre tartottak egy csecsemőt, mely Ferdinánd - Christian - Robustion - Károly - Lajos - Gonzag - Szent-Háromsági Alfonz - Anaklet - Vince névre kereszteltetik és elsőszülött fia volt Villamelon márki és márkinénak, a király kamarása és ő felségeik udvarhölgyének. Ez volt az utolsó gyermek, kinek VII. Ferdinánd keresztapjául szolgált. Tizenöt hónappal későbben meghalt a madridi királyi palotában, halála által nagyon is igazolva kedvenc összehasonlítását népe és... egy üveg sör között. A dugó ő maga volt és kipattanva - a forradalom, ez a habzó folyadék, minden oldalra szétfolyni készült.

A keresztelési nap délutánján Ferdinánd közelebbi ösmeretségbe óhajtván lépni keresztfiával, szobájába hozatta őt, térdeire helyezte és ujjaival kinyitva szájacskáját, odadugta orrát, ama bourboni árbocot, mintha csak a gyermek ét-csövét akarná megvizsgálni. De csudálkozó fölkiáltással gyorsan visszahúzta azt: a Villamelonok örököse teljes fogsorral jött a világra.

IV. Henrik két foggal született, Mirabeau két zápfoggal; a gyermekre, aki ekként túl tett egy királyon és egy tribünön, csakis nagy jövő várhatott. Atyja sirt örömében, a jelenlévő Alcudia gróf azt tanácsolta, ajándékozzanak neki huszonhét tehenet és negyven kecskét, ami az Abbas Pasa által ajándékozott kis vízilónak rendes táplálékát képezi. De a király inkább azt ajánlotta, adjanak neki jó kotletteket szopni, itassák pálinkával és keresztapai ajándékul egy nagy metélő kést adott, nehéz aranyból, Spanyolország címerével díszítve.

A királyné is játszani akart a csudagyermekkel és rózsás ujjának hegyével bele nyúlt a gyermek szájába.

Colarde Tadeo, ki éppen e pillanatban érkezett oda, szintén bedugta tintás ujját a gyermek szájába. A bébi kapott az ily jó alkalmon és dühösen beleharapott a miniszter ujjába.

- Oh, oh!... nem is olyan ostoba - vélte a király.

A király e mondása csudát művelt. Ismételték a szalonokban, a folyosókon, a lépcsőházban és az udvaroncok elragadtatva emlegették a csecsemő intelligenciáját. Valamennyien azt állították, hogy 3 napos korában már elmondta felséges keresztapjának a »Miatyánk«, »Udvözlégy«-et, a Litániáknak egy részét és Iriarte Tamás egyik meséjét, mely igy kezdődik:

- Kukoricáson át

Kutyáktól kergetve,

Egy kis nyúl menekült,

Nem is szaladt... repült!

Ilyen eset még nem fordult elő.

Ez időtől fogva senkisem kételkedett többé, hogy a jövendőbeli Villamelon márki rendkívülien szellemes ember lesz és valóban sok baklövést kellett elkövetnie, míg az emberek az ellenkezőről győződtek meg.

Húsz éves korában elveszté atyját, kinek rangját és vagyonát örökölve, belépett a tüzérségi iskolába és 1859-ben Herrero Segundo tábornok parancsnoksága alatt részt vett az afrikai háborúban.

Égve a vágytól, szűz-kardját ellenségeinek vérébe márthatni, a Negro-foknál földre szállt s oly lelkesedéssel neki indult, mintha Marokkót végigjárva egész Tuniszig akarna hatolni, hol egyik őse, ausztriai János oldalán vívta ki magának a főnemességet. De a tengerpart cserjéi között elbújt kalózok hatalmas puskaropogással fogadták a hódítókat. Az első puskalövés hallatára Villamelon nem habozott többé: feledé Marokkót, lemondott Tuniszról, megtagadta híres ősét, s teljes erejéből futni kezdett, amig csak el nem érte a bárkát, itt bezárkózott kabinjába és mindaddig, míg a harc tartott, nem mozdult ki onnan; azután betegséget színlelve hazaküldette magát Spanyolországba, hol rögtön beadta lemondását. De azért bevonulása Madridba nem kevésbé volt dicsőséges, mert itt már elterjedt a hír a híres szárazföldi, s tengeri harcról, miként azt Villamelon elnevezte. A »szárazföldi és tengeri harc« egész legendaszerűvé vált. Egy napon, midőn mint spanyol grand szolgálatot kellett tennie az udvarnál és az étkezés alatt már épen századszor beszélte el e kalandját,

Izabella királynő e megjegyzést tette: »Nem találja, Villamelon, hogy a szárazföldi s tengeri harc« már kezd közönségessé válni és jó lenne azon kissé változtatni?... Például ekként: tengeri és szárazföldi - és e név rajta maradt.

A marquis nem volt ugyan tökéletesen romlott erkölcsű, de azért meglehetősen kicsapongó volt. Nem oly módon, mint Lauzan vagy Richelieu, kik a szélsőségekben is mindig főurak maradtak, de akként, mint a fiatal jóházból való mostani spanyol, a hibridek eme típusa, ki magán viseli a külföld befolyását, félig »manolo«, félig »sportsman«, félig »gitanó«, félig úrias, kire azt mondhatná az ember: egy andalúz bika és egy párisi soubrette ivadéka. Ifjúságát grizettek és cocottok között tölti el, a cirkuszból a versenytérre siet és annyit élvez a »manzanilla« pezsgő és szarvasgomba pástétomból, hogy 30 éves korában szükségét érzi ez életnek véget vetni vagyis megházasodni.

Hogy e »vég« számára lehetővé legyen, okvetlen szükséges, hogy Évának egyik leánya kedvet érezzen a »kezdethez«, mert egy bizonyos társadalmi osztály szokásai szerint a nő ott kezdi, ahol a férfi végezi.

A márki nem sokáig válogatott, mert nem voltak nagy igényei. Nézete szerint Isten igen elnéző lény, ki megelégszik, ha néha a templomban meglátogatjuk, akár csak látogatójegyünket hagynék a portásnál; - az ember nem egyéb egy remekül organizált emésztőcsőnél; az élet egy kéjutazás mindazok számára, kiknek gyomra és tárcája tele van; végre a házasság két vagyon egyesülése azon célból, hogy a faj, mely nem emelkedik túl a veraguai bikák vagy arabs lovak fajánál, ki ne vesszen. A tengeri és szárazföldi harc hőse tehát nem sokáig habozott és megkérte kezét amaz előkelő kis vadak egyikének, kiknél épen úgy hiányzik a szív és a lélek, mint az afrikai négereknél a ruházat, de kik a szemérmet még sokkal inkább megsértik amazoknál. És mennyire számosak a társaságokban és nyilvános helyeken e teremtmények, kik dacára gazdag öltözeteiknek, nem képesek morális szegénységüket elfedni, de kik még nem is kisértik meg ama többé vagy kevésbé észlelhető kis alakoskodásokat, melyekkel az emberiség hibáit elfedni iparkodik, ők az erényt színlelésnek, a becsületet gyerekes