Athos öregkora

By Paul Feval

Aki elolvasta a D’Artagnan fia című regényt, az nyilván kíváncsi a történet folytatására. Sikerül-e egymásra találniuk a szerelmeseknek? Megbűnhődik-e a cselszövő báró, vagy sikerül megszöknie az igazságszolgáltatás és az ifjú D’A

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633449622

Book preview

ALEXANDRE DUMAS

ÖTLETE ALAPJÁN ÍRTA:

PAUL FEVAL

ATHOS ÖREGKORA

A három testőr és a D’Artagnan fia folytatása

Fordította:

GELLÉRT HUGÓ

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Pannon Könyvkiadó Budapest, 1992

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-962-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

AMIT AZ EMBER SZEMBEKÖTŐSDI KÖZBEN MEGTUD

Amióta XIV. Lajos Maintenon asszony szellemi irányítása alá került, vigyázott magára; s minthogy mindenki utánozni akarta, a szabadosság kimértséget és komorságot kapott szeszélyeiben.

Az, ami semmi változást nem szenvedett, a táplálkozás volt… a nagyok táplálkozása természetesen, mert a kicsik, sőt még a polgári rendhez tartozók is, az Úr 1694-ik esztendejében össze kellett hogy húzzák a nadrágszíjat, mint napjainkban mondanák.

Az év oly rettenetes kemény volt s a nyomor akkora, hogy ezrek és ezrek kiáltottak kenyér után, tizenkét álló hónapon keresztül.

Be kell ismernünk, hogy Maintenon asszony volt az első, aki gondolkodóba esett e helyzeten, amely, ha orvoslást nem nyer, lázadással fenyegetett; nem mintha a nemes hölgy megszánta volna a haláltusában vonagló éhínségeseket, hanem mert attól félt, hogy az épület, melyet akkora ravaszsággal és kitartással emelt, összeomlik.

Érezte, hogy a forradalom ellene fordul, mielőtt még a királyig felérne.

Nem tartották szentnek, az imák dacára, amelyeket olyan tüntetően mormoltak naponta száraz ajkai, hogy azokat, akik kevésbé láttak élesen, sikerült tévútra vezetnie.

Szorultságában magához hívatta La Chaise atyát és az Egyház e kitűnőségével karöltve kereste az eszközöket, melyekkel a baj orvosolható.

Az egyetlen, amit Loyola e tanítványa javasolt, általános körmenet volt, hogy ezzel Szent Genovévát a kiéhezett párizsiak megsegítésére indítsák.

Minthogy ez a javaslat nem tartozott azok közé, amelyek anyagi áldozatokkal jártak, lelkesen elfogadták és a parlament rendeletileg meghagyta, hogy a körmenet másnap végbemenjen.

A meghatározott időpontban a szent ereklyetartóját kihozták a templomból és nagy ünnepélyességgel hordták körül.

A Tébolyda és Párizs valamennyi egyházközségének szegényei négyes sorokban meneteltek, rózsafüzérrel kezükben, élükön a pálcásokkal, utánuk, ugyancsak négyes sorokban, a menedékház öregasszonyaival, a kereszteket vivő papsággal, a szegényügyi biztosokkal és a menhely vezetőségével.

Szükségtelen megemlítenünk, hogy sok előkelőség, főurak, polgárok és parasztok csatlakoztak a felvonuláshoz.

Maintenon asszony és a körmenet lelkes szószólója óvakodtak attól, hogy részt vegyenek benne.

Mialatt Párizs egyik fele szinte hajlandó volt felfalni a másikat, Versailles, mint kivétel, ünnepelt, sőt mondhatnók, dőzsölt.

Őfelsége, aki e napon kétségkívül unatkozott és szórakozást keresett, összegyűjtötte maga köré udvara egy részét, többek közt a trónörököst, a fivérét, a nővérét, Orléans-i Fülöp herceget, Chartres hercegét és hercegnőjét, sok magas méltóságot és főúri hölgyet, és olyan ebédet rendezett számukra, aminőt csak ez a nagyétkű és ínyenc király tudott rendezni.

Se szeri, se száma nem volt a fogásoknak, amiből arra következtethetünk, hogy a meghívottak, akik mindenben a király után indultak, hatalmas étvággyal rendelkeztek.

A királyi lakoma idején a körmenet, melynek az éhínség legyőzése volt a célja, elindult a Notre-Dame-tól és végpontja, a Szent Genovéva-templom felé tartott.

Bárha az évek erős haladást hoztak magukkal, a jó nép részben még megőrizte szívében a hűbériség emlékét és a hidegtől és éhségtől vacogva, viharosan megéljenezte a nagyok dorbézolását.

A körmenet nyilván örömére szolgált az Úrnak, mert a pénz lassanként megszaporodott, az élelmiszerek megolcsóbbodtak és viszonylagos jólét következett az éhínségre, amely nemcsak a zord télnek, hanem a négy- vagy ötévi háború folytán tökéletesen kiürült állampénztárnak is volt tulajdonítható.

De az emberek a királyért ölették meg magukat! Érte meghaltak éhen! Hurrá!

A fent említett ebéd befejeztével Őfelsége magukra hagyta vendégeit, akik ellepték a pompás kerteket; egy részük a pázsitoknak, más részük a magányos fasoroknak adott előnyt.

Utóbbiak közt volt az akkor húszéves, fiatal Orléans-i Fülöp és egy raj fiatal és csinos nő, akik sohasem hiányoztak kíséretéből.

Amikor a nagy fák alá értek, amelyek lombjai hűvös árnyékot vetettek, a herceg abbahagyta néha több mint könnyelmű fecsegését és hirtelen felkiáltott:

– Mit fogunk játszani, szépeim?

– A játék, melyet Fenséged választ, nekünk is végtelenül fog tetszeni! – felelte Laurenty asszony, egy fiatal és nagyon szép nő, aki csak nemrég ment férjhez az ugyanezen nevű öreg marquis-hoz. Abban a pillanatban, amikor mindezek a dolgok történtek, a marquis a halak szeszélyes villózásainak szemléletébe volt mélyen elmerülve, melyek a nagy medencében fickándoztak.

– Én szembekötősdit ajánlok, csinos kis barna – mondta gálánsan a herceg, szerelmesen átkarolva derekát.

Valamennyien tapsoltak.

A szembekötősdi, mely ebben a korban nagy divatban volt, azzal az értékes előnnyel járt, hogy a férfi vagy a nő, akinek szemei be voltak kötözve, odanyúlhatott kezeivel, ahová a… véletlen irányította őket.

Úgy látszik, hogy Orléans-i Fülöp nagy mester volt e játékban.

– Dubois! – kiáltott.

Egy félig reverendába öltözött alak, akit könnyen lehetett volna az Opera valamelyik jelenésre készülő színészének tartani, kibontakozott két hölgy öleléséből, akiknek távolról sem erkölcsprédikációt tartott, és lángba borult arccal, csillogó szemekkel lépett a. herceghez.

– Fenség! – szólt.

– Kösd rám a kendőt – parancsolta a herceg. A reverendás alak engedelmeskedett és a játék kezdetét vette. Néha kis sikolyok hallatszottak, majd egy csók csattanása – előjog, melyet a herceg sohasem mulasztott el érvényesíteni, valahányszor elfogta e hölgyek egyikét, akik különben a lehetőséghez képest maguk is rajta voltak, hogy elfogja őket.

– Megfogtam, tündérem! – kiáltotta egyszerre, előszeretettel ragadva meg Laurenty asszonyt, mert tüstént eláruljuk, hogy a ravasz herceg a kendő dacára ugyanolyan jól látott, mintha semmi sem födte volna el a szemeit.

– Megfogott! – felelte a kis marquise, kéjesen borzongva.

És feléje nyújtotta az arcát.

A herceg élvvágyón szorította rá ajkait, ügyesen megkeresve a kacér asszony száját, aki egyébként nagyon megkönnyítette számára ezt a feladatot.

– Ez, mint a játék betétje – állapította meg a herceg. – Ne felejtse el, hogy mivel tartozik.

– Hallgatással! – vágott közbe a barna szépség.

Majd hirtelen lehalkítva hangját hozzátette:

– Ha Fenséged is úgy akarja, egy bizalmas közléssel!

– Ahogy parancsolja, szépem! – felelte Fülöp nevetve. – Bízza hát rám a szíve titkait.

– Nem, Fenség!… erre csak később kerül a sor… Amit önre kell bíznom, egészen másként fogja érdekelni.

– Ne higgye! – tiltakozott a herceg.

– Ítélje meg maga, Fenség. És a barna marquise elkezdte:

– Fivérem, Pontalès úr, elbeszélte nekem, hogy mi történt ma éjszaka Thorigny Lambert elnök estélyén.

És gyorsan, mert a többi hölgy, aki Dubois abbéval pajzánkodott, közelebb léphetett, a fiatal marquise elmondta a hercegnek mindazt, amit olvasóink már tudnak.

Amikor beszámolójában az összeesküvéshez ért, Orléans-i Fülöp, bármennyire könnyelmű volt is, kissé elsápadt.

– Hogyan! – mormolta. – Beleegyezésem nélkül felhasználni a nevemet!… De hiszen ez aljasság!

Laurenty asszony folytatta:

– Minthogy az ügy nagy port vert fel, nyilván a király füleibe is el fog jutni, s önnek talán kellemetlenséget fog okozni.

A marquise olyan fájdalmas ellágyulással ejtette ki az utolsó szavakat, hogy a fiatal fenség, aki mint Dubois abbé jó tanítványa, a szkepticizmust alapelvvé tette, mélyen megindult.

– Nyugodjék meg, kedves – szólt, megfogva a kezét –, minthogy semmit sem követtem el, semmitől sem kell félnem!

És kihasználva egy pillanatot, mikor a hölgyek az abbé egy illetlen tréfáján kacagtak, magához vonta a kis marquise-t, hogy csókot szakítson korall-ajkairól.

– Köszönöm! – súgta még a fülébe.

Majd hajdani tanítója felé fordulva:

– Mit beszél a hölgyeknek, Dubois? Megült sikamlós történeteket?

– Egyáltalán nem sikamlósak, Fenség – felelte a hitvány személy, akiről lehetőleg keveset fogunk beszélni, minthogy a kornak ez az erkölcsi ocsmánysága elegendőképpen ismeretes. – A hölgyek teli torokból nevetnek és könyörögnek, hogy folytassam.

– Ó, a hazug! – kiáltották egyszerre a csinos vétkezők.

És többé-kevésbé szellemes élcek röppentek el a bájos szájakról Hagyjuk őket nevetni és játszani; hamarosan újra meg fogjuk őket, vagy legalábbis a herceget találni, és térjünk vissza a királyhoz, aki a lakoma után lakosztályába távozott, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy ott teljesen átengedje magát királyi emésztésének.

Phelypeaux de Pontchartrain úr, tengerészetügyi minisztere akadályozta meg ebben, aki Franciaország madridi követének, d’Herblay lovagnak és a spanyol kormány versailles-i meghatalmazottjának, Rios marquis-nak érkezését jelentette be.

A király kegyes volt visszaemlékezni, hogy valóban magához hívatta e két diplomatát és méltóztatott fogadni őket.

Egyébként állami érdekekről volt szó.

Spanyolország királyáról, II. Károlyról volt szó, aki végelgyengülésben halódott.

Örökösödése, amely már hosszú évek óta vita tárgyát képezte az összes kormányoknál, európai kérdéssé vált. Fontos volt megtudni, hogy kinek a kezeibe fogja letenni Spanyolország, a két Szicília, a milánói tartomány, valamint az Alföld és az Újvilág egy részének uralmát.

Ha e nagy birodalom egy ember tulajdonává lesz, ki lesz ez az ember?

Ha fel kell osztani, hogy fog végbemenni a felosztás?

S e korban senki sem gyanította, hogy II. Károly még sokáig fogja elhúzni nyomorúságos életét. Csak 1700-ban halt meg; de addig is már előre leszámítolták halálát s a szerencsétlen ezt tudta és ő volt az első, aki megtette intézkedéseit a végkatasztrófával kapcsolatban.

Több mint tíz éven keresztül tartotta izgalomban ez az örökösödés a hatalmakat, utat nyitva minden ármánykodásnak.

Spanyolország egységét, vagyis a hatalma alá vetett országok feletti uralmának fenntartását kívánta, de nem ez volt a helyzet a többi nemzetnél.

Kötelessége volt tehát a kormányoknak, hogy e fontos kérdésre nézve megegyezést létesítsenek s így elejét vegyék a zavaroknak.

Csak két kombináció volt lehetséges: teljes örökösödés vagy felosztás.

Valamennyi történetíróval együtt igazságot kell szolgáltatnunk XIV. Lajosnak: behatóan foglalkozott a külpolitikával és ha naggyá tette uralmát, ezt azzal érte el, hogy mindig megőrizte Franciaország méltóságát és a legnagyobb pártatlanságot tanúsította a magas elbírálás alá kerülő összes kérdésekben.

Minthogy nem szándékunk történelmi tanulmányt adni e helyen, nem beszélünk tovább erről az európai politikáról, amely szerencsére nem vezetett komoly összeütközésekre a hatalmak között. Minthogy tehát az, amit a nagy király d’Herblay lovagnak és Rios marquis-nak mondott, kívül esik regényünk keretén, nem kívánunk vele foglalkozni s csupán annak megállapítására szorítkozunk, hogy a külön kihallgatás, amely körülbelül egy órát vett igénybe, XIV. Lajos királyt nagyon jó hangulatba látszott ringatni.

A hírek nyilván kedvezők voltak s valamennyien örültek nekik.

A lovag és a marquis, a király lakosztályából távozva, lementek a kertekbe s a nagy rácskapu felé irányították lépteiket.

Amikor odaértek, egy fogatból La Fère grófot és d’Artagnan Georges lovagot látták kiszállni.

Utóbbi sápadt volt, izgatott, mint aki erős felindulás martaléka.

A gróf viszont, legalább látszólag, nyugodt volt, csaknem hideg, jóllehet arca mély szomorúságot tükrözött.

D’Herblay lovag hozzásietett.

– Ön itt? Mi történik hát? – kérdezte aggódva.

A gróf szemeiből most villám cikázott. Felvetve fejét és magas termetében felegyenesedve:

– Aramis! – mondta, a lovag kezét megragadva. – Egy aljasságot követtek el s mint a Négyek idejében, megesküdtem, hogy igazságot szolgáltatok!… Segítségemre lesz?

A lovag másik kezével megfogta Georges kezét és egyszerűen felelt:

– Itt van d’Artagnan, Athos; Aramis mindig önök mellett áll: hárman vagyunk!

Majd felsóhajtva:

– Miért nem vagy itt, Porthos! S mint húsz évvel ezelőtt, megint talpra szöktetnénk a világot!

Rios marquis e szavak hallatára előrelépett:

– Nem kísérelhetném meg helyettesíteni? – kérdezte szerényen.

– Ön, uram? – mormolta a gróf, a spanyol becsületes arcába nézve.

– Kardom a szolgálatukra áll, uraim. Rendelkezzenek velem!

– Köszönöm! – felelték egyszerre a gróf, a diplomata és Georges. A kezek kinyúltak, összefogóztak és forró szorítást váltottak.

E négy derék férfi egy szempillantás alatt feltámasztotta a múlt hőseit.

– Miről is van már most szó? – kérdezte d’Herblay lovag a grófhoz fordulva.

– Iszonyatos gaztettről! – felelte utóbbi. – D’Ablincourt gróf leányát elrabolták!

– D’Ablincourt gróf leányát! – kiáltották egyszerre a marquis és a lovag.

– Igen! A gróf, aki ma éjjel találkozott újra össze Sandoval hercegnővel, a feleségével és csodával határos módon megkerült leányával, tehetetlenül volt kénytelen végignézni az aljas rablást, amelyet Souvré Raoul báró hajtott végre!

– Souvré báró! – kiáltotta Rios marquis – ah, a nyomorult!

És folytatta:

– És én éppen ma akartam tiszteletem tenni a hercegnőnél, hogy a grófról beszéljek neki, akinek megtalálni hittem a nyomát.

– A gróf e pillanatban együtt siratja feleségével gyermeke eltűnését, sőt talán halálát!

– És miért jöttek Versailles-ba? – kérdezte d’Herblay lovag.

– Beszélni a királlyal! Igazságot kérni tőle!

– Hasztalan fáradság! Őfelsége ma nem fog fogadni!

– Mit tegyünk akkor?

– Cselekedjünk!… És cselekedjünk okosan! – felelte a lovag.

– Vesztegetjük az időt! – válaszolta a gróf. – de nézzék csak a fiamat!

És Georges-ra mutatott, akinek fájdalmát kín volt látni.

– Igen!… Értem – gondolkodott hangosan  úr. – Meg akarja menteni, akit szeret?

– Vagy meghalni érte! – felelte Georges határozottan.

– Még egy kérdést – mondta megint a lovag, akinek éles agya már tervet kezdett kovácsolni – kitől tudták meg…

– Tőlem! – válaszolta Georges közbevágva – tőlem, aki jelen voltam a bűnténynél!

És röviden elbeszélte a csapdát.

– Induljunk urak! – mondta a lovag, akinek keskeny ajkai különösen remegtek.

– Hová megyünk?

– Párizsba! És egy pillanatot sem vesztegetve keresésére fogunk indulni az aljas Souvré-nak!

– Ah! – kiáltotta Georges. – Adja Isten, hogy találkozzunk vele!

– Nem fog tudni úgy elrejtőzni, hogy meg ne találjuk! Jöjjenek!

Indulni akartak; de tüstént megálltak, hogy levegyék kalapjukat és mélyen meghajoljanak egy fenséges megjelenésű magas nő előtt, aki tetőtől talpig feketébe öltözötten és egy szúrós és alattomos tekintetű pap kíséretében megjelent az egyik fasor fordulójánál.

D’Aubigné François volt, Maintenon marquise, a csaknem-királyné és La Chaise atya, a gyóntatója.

Jóllehet közel járt a hatvanhoz, Maintenon asszony még megőrizte hajdani szépsége maradványait, hála a bölcs tartózkodásnak, melyet becsvágyó szívének mindig parancsolni tudott.

– Mi az, urak? – kérdezte hirtelen, megszakítva sétáját a négy férfi előtt. – Hallottam, amint egy nevet ejtettek ki és Isten a tanúm, hogy sem a tisztelendő atya, sem én nem kívántuk kilesni beszélgetésüket. S minthogy valamennyien hallgattak, meglepetten folytatta:

– Nem Souvré báróról beszéltek?

– Igen, asszonyom – felelte La Fère gróf –, és azt mondtuk…

D’Herblay lovag egy csaknem észrevehetetlen mozdulatára, aki leheletszerűen hozzáért könyökéhez, hirtelen elhallgatott.

– Azt mondották…? – ismételte Maintenon asszony, akinek figyelmét, akárcsak a jezsuitáét, nem kerülte el a diplomata taglejtése.

A gróf feltalálta magát és a lehető legnagyobb természetességgel így fejezte be:

– Hogy nagyon boldogak lennénk, ha találkoznánk vele.

– Ah! – szólt a marquise, fürkésző tekintetet vetve rájuk. Ugyanakkor egy öregesen erőtlen hang, La Chaise atya hangja, édeskésen megjegyezte:

– Azt hiszem, hogy az urak gúnyolódnak, mert nem tartoznak a barátai közé.

A négy nemesúr összerezzent a dragonyos-beszállásolások{1} sugalmazójának álszenteskedésére.

D’Herblay lovag, aki inkább tudott uralkodni magán és tüstént elemében volt, mihelyt a gúny fegyverével kellett harcolni, az előtte szóló mézes hangját utánozva csípősen megkérdezte:

– Hát vannak egyáltalán barátai?

– Igen, uram. Mindenekelőtt én! – felelte szárazon a csaknem-királyné.

A lovag könnyedén meghajolt.

– A báró – folytatta Maintenon asszony –, derék és becsületes nemesúr.

– Hű királya iránt! – toldotta meg a jezsuita.

A gróf nem tudta tovább türtőztetni haragját és felkiáltott:

– Souvré báró gyáva és áruló, aki épp ma éjjel esküdött össze Őfelsége ellen!

E felháborodott felkiáltásra Maintenon asszony hirtelen felvetette fejét.

– Ön sokkal többet mondott, semhogy ne kelljen folytatnia, La Fère gróf – mondta. – Magyarázza meg szavait!

– Asszonyom…

– Beszéljen! Akarom.

– Ne alacsonyítsa le magát besúgásra, gróf. És engedje, hogy én feleljek ön helyett! – mondotta valaki derűsen és határozottan.

Valamennyien a hang irányába néztek és La Chaise atya megvetően elfintorította arcát, felismerve Orléans-i Fülöp herceget, akit a szembekötősdi vetett errefelé.

– Mit akar mondani, herceg úr? – kérdezte Maintenon asszony kíváncsian.

– A következőket, asszonyom – felelte a fiatal herceg bátran. – Souvré báró tudtom nélkül nevem köré akarta csoportosítani a nemességet, hogy egy adott pillanatban felajánlja nekem Franciaország trónját. Épp az imént szereztem róla tudomást… Természetes – folytatta –, hogy fütyültem volna az egész balga tervre és meg sem neveztem volna e nemesurat, ha ostobaságát nem toldotta volna meg gyávasággal is, ami elnémítja minden aggályomat. Souvré báró kibújt az elégtételadás alól, melyet az itt jelenlevő d’Artagnan lovag és néhány barátja felháborodásukban kértek tőle.

– Talán ezért keresték az urak ezt a hitszegő nemest? – kérdezte Maintenon asszony remegve.

– Igen, asszonyom! – hebegte a gróf, akinek nagy megerőltetésébe került, hogy meg ne mondja a teljes igazságot.

– Bocsássanak meg, hogy félreismertem önöket uraim. Majd bizalmas hangon, a herceghez fordulva:

– A király tud a dologról?

– Még nem asszonyom! De merem remélni, hogy tudni fog!

– Még ma este! – jelentette ki a dölyfös marquise. – Az Opera balettje után.

És a négy nemesúrhoz:

– Ne hagyják el Versailles-t, uraim!… Önök Souvré bárót keresik; ma este látni fogják!… De a legnagyobb titoktartás! Csak ma éjjel szabad beszélniük!

Mindnyájan meghajoltak.

Maintenon asszony folytatta sétáját a jezsuita atya társaságában, aki nem kevéssé elégedetlenkedett a lépés miatt, melyet a marquise beleegyezése nélkül kezdeményezett. Mikor eltűnt, a herceg a négy nemesúr felé fordult és megkérdezte:

– Mit tehetek önökért, uraim?

– E pillanatban semmit, Fenség! – felelte La Fère gróf. – De minthogy kegyes volt felajánlani pártfogását, alkalomadtán élni fogunk vele!

– Amikor kívánják, uraim!

És kecsesen üdvözölve őket, elkiáltotta magát:

– Dubois!

– Fenség? – felelte tüstént a reverendás, előtolva nyestarcát, amelyen a bűnök koravén redőket szántottak.

– A kendőt! Szerencsétlen csuhása! Sürgősen egy csinos szájra kell tapasztanom ajkaimat, de ha nem akad, meg fogok elégedni egy bájos pofikával is.

A KÉTSÉGBEESETTEK

A felkiáltás után, melyben Folavril a Mária híd partján tört ki, amikor Gérard bárkája eltűnt az éjszaka árnyékaiban, az első tompultság nyomában tehetetlen düh szállta meg azok lelkét, akik a legcsekélyebb ellenállás kifejtésének lehetősége nélkül nézték végig Marie elrablását… Máriáét, aki a legdrágább teremtmény volt a világon mindegyikük számára.

Ines René karjaiba tántorodott, aki megpróbálta vigasztalni, megnyugtatni.

Georges komoran, vadul meredt a folyóra és átfúrni igyekezett tekintetével a vizeire ereszkedő hátborzongató sötétséget; Folavril és Malvenu, a hirtelen visszahatás izgalmában, mint tudjuk, nem gondoltak többé a halálra.

Igen, igen!… Más teendőjük volt, mint golyót ültetni a bőrük alá. Meg kellett menteniük a gyermeket, akiért néhány perccel azelőtt, festői kifejezésük szerint, a nagy útra akartak indulni.

Először, megtalálva hajdani kedvenc káromkodásait, Folavril azt javasolta elválhatatlan barátjának, hogy vessék magukat a vízbe és ússzanak a csábító után; de mikor eszébe jutott, hogy egyikük sem tudja fenntartani magát ezen az elemen, így módosította indítványát:

– Azt a fűzfán fütyörésző rézangyalát! Még a gyávák közt is a legutolsók lennénk, ha nem sikerülne megszabadítanunk Marie-t e nyomorult kezei közül!… Átmegyek a hídon – tette hozzá –, és futásnak eredek a másik parton, míg te ezen itt fogsz szaladni.

– Mit szándékoznak tenni? – kérdezte a gróf gondolkodás nélkül, annyira erőt vett rajta a fájdalom.

– Követni a rablókat, ha lehetséges, ezer ördög!… s rájuk rontani, mihelyt kikötnek.

Alighogy befejezte, máris futni kezdett; Malvenu követte példáját. Szerencsétlenségére viszonylag nagy távolságot kellett megtennie. Dacára óriási lábainak, Folavril csak öt vagy hat perc múlva érte el a híd túlsó oldalát.

Ami Malvenut illeti, jóllehet-akkora lépéseket tett, amelyeket más körülmények között gigantikusnak minősített volna, semmit sem fedezett fel.

A két derék megtért mindennek dacára folytatta a szaladást, nem is érezve a fáradtságot és abban a szilárd meggyőződésben, hogy próbálkozásuk a kívánt eredménnyel fog járni.

Ines összefüggéstelen szavakat hebegett önkívületében, melyek közül egy egyetlen – egy név, Liliasé –,

a többieknél érthetőbben szakadt ki tűzben égő torkából.

Hirtelen szép feje megingott, szemei lecsukódtak, ajkai elnémultak és karjai, melyek mintegy könyörögni látszottak Istenhez, lassan lehulltak.

A gróf felkiáltott. Éppen csak annyi ideje volt, hogy felfogja a szegény anyát, akit a fájdalom és a kétségbeesés megfosztottak eszméletétől.

Georges segítségére sietett barátjának. Eltökélték, hogy az ernyedt testet elcipelik a Sandoval-palotába.

Gyengeségében, kivált az erős izgalmak e szakadatlan sorozata után, a gróf, ha magányosan van, összeroskad a fáradtságtól. Georges, bár ugyancsak meg volt viselve, hathatós segítőtárs volt számára.

Hőslelkű volt és erős: hogy úgy mondjuk, rátermett e feladatra.

Az ájult Ines, akit halottnak is lehetett volna tartani, semmiben sem könnyíthette meg a fiatalember erőfeszítéseit. Utóbbi, karjai közé kapva, vagy húsz lépést tett és megállt, hogy kifújja magát; majd ismét felemelve értékes terhét, folytatta útját mindaddig, míg kimerültsége újabb megállásra kényszeríttette.

Végül elérkeztek a Bourbon utcába és beléptek a palotába

Ideje volt.

Georges már nem bírta tovább.

Carita fejvesztetten futott elő és inkább hátráltató, mint szükséges közreműködésével nagy nehezen sikerült Inest felvinni az első emeletre, ahol a szobája volt, és lefektetni ágyára. A hű néger leány és két sebtében felkeltett komorna itt tüstént gondos ápolás alá vették.

Sokáig tartott, míg visszanyerte eszméletét. Végre gyenge sóhaj röppent el ajkairól és szemei lassan kinyíltak.

Eleinte nem tudta, hogy mi történt vele és kérdő tekintetet vetett a körülötte állókra.

A grófot megpillantva, emlékezőtehetsége hirtelen visszatért és feltartóztathatatlan könnyfolyó kezdett patakzani szemeiből, elárasztva szép, sápadt arcát.

– Lilias! – nyögte két felcsuklás között.

– Viszont fogja látni, asszonyom; esküszöm önnek! – jelentette ki határozottan a fiatal lovag.

– Ó, igen! – tette hozzá a gróf – vagy különben kételkedni