Eugénie császárné vallomásai

By Maurice Paléologue

III. Napóleon – az igazi, a nagy Napóleon unokaöccse –, akiben jó és rossz tulajdonságok sajátosan elegyednek. Sokaknak hasznos, még többek szemében gyűlöletes. 1858-at írnak ekkor: még van tizenhárom éve, hogy végül is megbukjék. Ekkor hatalma és di

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633761465

Book preview

MAURICE PALÉOLOGUE

EUGÉNIE CSÁSZÁRNÉ VALLOMÁSAI

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-146-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

This above all: to thine ownself be true.

And it must follow, as the night the day,

Thou canst not then be false to any man.

„…Mindenek fölöl

Légy hű magadhoz; így, mint napra éj,

Következik, hogy ál máshoz se léssz".

Hamlet I.3.

A KÖNYV ELÉ

Mathilde hercegnőnek{1} köszönhetem azt a szerencsét, hogy megismerkedhettem Eugénie császárnéval.{2} 1901. május végén egy este a hercegnő a maga kedélyes és élvezetes őszinteségével így szólt hozzám:

– A császárné nemsokára Párizsba jön. Olvasta az ön könyvét: én néhányszor beszéltem neki önről; kíváncsi önre és meg óhajt ismerkedni önnel. Feleljen nekem kertelés nélkül: hivatalos állása ellenére is hajlandó-e ön a császárnéval találkozni?

– Hogyne, asszonyom. Illendőségből miniszteremnek, Delcassé külügyminiszternek meghatalmazását fogom kérni. De tudom, hogy a miniszter széles és szabad látókörű ember és nem kételkedem, hogy beleegyezését fogja adni.

– Akkor megállapodhatunk abban, hogy be fogom jelenteni a császárnénak az ön látogatását?

– Ezt már előre is megköszönöm császári fenségednek.

A hercegnő maliciózus mosollyal folytatta:

– Figyelmeztetem előre, hogy látogatása hosszú ideig fog tartani… egy óráig… két óráig… három óráig… Már a Császárság korában kihallgatásainak nem volt se vége, se hossza. Valahányszor felvette a beszélgetés fonalát, megfeledkezett az idő múlásáról. Fáradhatatlan volt, hallgatóját a legkülönfélébb területekre ragadta magával és véleményeit hevesen, makacsul, néha rendkívüli ékesszólással védelmezte. Gyakran láttam, hogy tekintélyes, komoly és egyáltalán nem udvari emberek kénytelenek voltak lerakni a fegyvert vele szemben. Ez különös ellentéte volt a császár kihallgatásainak, mert a császár alig ejtett el néhány szót, vagy elzárkózott titokzatos és ködös hallgatásába. Én felséges kuzinomnak, a császárnénak mindig ellentmondtam. Kettőnk közt alig volt hajlambeli rokonság. Régen egyetlen pontban se értettünk egyet… és ez tovább is így folytatódott, de azért mindig jóban voltunk egymással. Ön tudja, hogy fivérem, Napóleon herceg{3} gyűlölte a császárnét. Mindenféle hibát látott benne; nem ismerte el egyetlen érdemét sem. Ebben nem volt igaza, mert a császárné nagyon büszke, nagyon bátor nő, akit a szerencsétlenség nagyon megnemesített.

– Megengedi-e a császárné, hogy vele a saját uralmáról beszélgessenek?

– Én magam ettől mindig óvakodom, mert nem sokáig tárgyalhatnánk anélkül, hogy hevesen ne vitatkoznánk. De biztos vagyok afelől, hogy ön előtt szívesen fog beszélni császárnéi koráról. Egyébként ön teljesen rábízhatja magát: Eugénie-nek bámulatos emlékezőtehetsége van és maga az őszinteség.

Néhány nap múlva Mathilde hercegnő ezt írta nekem: „Eugénie császárné Párizsba érkezett; mint mindig, most is a Hotel Continentalban szállt meg. Szívesen látja önt a jövő szombaton tizenegy órakor".

Az alább következő jegyzetek ama beszélgetések közvetlen hatása alatt készültek, amelyeket visszatükröztetnek. Meg lehet tehát bennük találni az én visszaemlékezéseimet első és élénk benyomásaim alakjában, ami egyszersmind pontosságuknak is legjobb garanciája.

Egyébként az elbeszélés folyamán ki fog tűnni, hogy a beszélgetések közlése a császárné óhaja szerint történik.

I.

Bemutatkozásom a császárnénál. A Tuileriák látványa. – III. Napóleon; nemeslelkűsége a szerencsétlenségben. A történelem verdiktje. – A Második Császárság nagysága és káprázata: a császári herceg keresztelője; a solferinoi Te Deum; Savoya annektálása és az annecy-i ünnep; a Szuez-csatorna felavatása.

Szombat, 1901. június 8.

A mondott órában a császárné öreg és hűséges titkára, Franceschini Pietri bevezet engem a császárnéhoz.

Hetvenöt éves kora ellenére Eugénie megőrizte egykori szépsége nyomát. Arca finom, szabályos, mintha éremre volna mintázva. Fehér haja alatt homloka feltűnően magas, ez a homlok szemmel láthatólag diadém viselésére van alkotva. Szeme élénk, közel van egymáshoz, sötét, és kemény fénnyel villog, bágyadt szemhéja szegélye elárulja – a fekete szemfesték használatát. Felső teste egyenes, kemény tartású, nem is érinti a karosszék hátát. Keze, amely szép maradt, borostyánszínűen sápadt, mintha be volna balzsamozva. Egész megjelenéséből a fenség, a büszke méltóság és a tragédia különös sugárzását érezzük.

Mialatt társalgásunk köznapi udvariasságokkal megindul, megfigyelem, hogy egy mellette lévő kis asztalkán könyvoszlop emelkedik, a könyvek tele vannak olvasójelekkel. Albert Sorel könyve: Európa és a francia forradalom, Janssen műve: Németország és a Reform. Darmesteter könyve: Izráel prófétái. Távolabb angol könyvekből van oszlop, de ezeknek a címét nem tudom elolvasni. Végül az asztal közepén két nagyalakú fénykép, amelyek közt rózsabokréta pompázik – III. Napóleon és a Prince Imperial{4} fényképei.

Csakhamar a külpolitikai kérdéseknél tartunk. Miután a császárné megindult szavakkal emlékezett meg Viktória angol királynőről, „nemes és megbízható barátnőm"-ről (mint mondta), aki nemrég halt meg,{5} Eugénie a francia–angol külpolitikai viszony felől érdeklődik nálam: fenntartás nélkül csodálja Delcassé ügyes talpra ugrását a fashodai ügy után. A császárnét boldogan lepte meg, hogy Delcassé a bátorságával, határozottságával, objektív szellemével, az európai problémák világos megértésével bizalmat tudott kelteni Londonban. A császárné egyszersmind elismeréssel nyilatkozik londoni követünk, Paul Cambon növekedő tekintélyéről. Eugénie nem ad semmit az újságok többé-kevésbé bizonytalan, többé-kevésbé illetékes ítéleteire, neki pontos információi vannak; így például hivatkozik azokra a beszélgetésekre, amelyeket Viktória királynővel, Edward királlyal, Connaught hercegével folytatott, vagy oly nyilatkozatokra, amelyek autentikusan Salisbury lordtól, Lansdowne lordtól, Balfour, Curzon lord, Asquith, Chamberlain, Selborne lord stb. szájából erednek… Annál inkább módomban van, hogy információit kiegészíthessem, mert Delcassé, akinek szeme előtt folyton a saját programja lebeg, így szólt hozzám tegnap:

„Minthogy Eugénie császárné oly gyakran érintkezik az angol, spanyol és orosz uralkodócsaládokkal, alkalomadtán hasznos szolgálatot tehetne nekünk, ha azokban a körökben elterjesztené eszméimet. Fejtse ki tehát előtte bátran a programomat. Meghatalmazom önt még arra is, hogy az én gondolkozásom szerint a régi angol–francia viszálykodások általános megszüntetése csak előjáték – a szükséges előjátéka egy hatalmasabb, bensőbb egyetértésnek, amelyhez hozzá szeretném fűzni egy nap a francia–orosz szövetséget is, mert nem látok más módot, amellyel ellensúlyozni lehetne a germán hatalmak félelmetes szövetségét… Beszéljen a császárnénak az én legutóbbi madridi tárgyalásaimról is, amelyeket Marokkó ügyében folytattam, hogy a császárné informálva legyen, ha nemsokára Krisztina királynéval találkozik…"

Franciaországnak Oroszországhoz való viszonyáról is pontosan értesülve van Eugénie császárné, mert hiszen jó barátnője az özvegy anyacárné, Mária Feodorovna, aki Alexandra királyné testvérhúga. A császárné ilyenformán ismeri minden szálát annak a bonyodalmas cselszövésnek, amelyet a múlt évben II. Vilmos német császár kezdeményezett, amikor azzal a nemes ürüggyel, hogy Transzválban helyreállítja a békét, voltaképp zavart akart teremteni az európai játszmában, fel akarta kelteni Oroszország bizalmatlanságát Angliával szemben, Franciaországét Oroszországgal szemben és Anglia gyanakvását Oroszországgal és Franciaországgal szemben. Azt is tudja Eugénie császárné, hogy Miklós cárt néhány hónappal ezelőtt mily feltételekkel bírta rá a „Kaiser" arra, hogy Kínában{6} a nemzetközi haderők élére Waldersee tábornagyot nevezte ki. A feltételek oly szánalmasak voltak, hogy II. Vilmos nem tudta megtagadni magától azt az örömöt, hogy Walderseehez a következő ünnepies búcsúztatót ne intézze: „Üdvözlöm önt abban a percben, amikor el készül hagyni a német földet… Rendkívül jelentős dolog, hogy az ön kinevezésének forrása: a minden oroszok cárjának óhaja és indítványa, azé a hatalmas uralkodóé, aki hatalmát Ázsia legtávolibb részén is érezteti. Ez megint csak azt bizonyítja, hogy a két császárságot mily szorosan egymáshoz fűzik a katonai hagyományok".

Amikor ezeket a különböző kérdéseket kimerítettük, a császárné nem minden fáradság nélkül felkel karosszékéből. Abban a hitben, hogy véget akar vetni a kihallgatásnak, én is búcsúzkodni próbálok, de Eugénie élénken tiltakozik:

– Óh nem… még ne menjen! Öreg lábaim úgy fájnak és oly merevek, hogy néhány lépést kell tennem, hogy kinyújtóztathassam őket. Akar velem együtt egy kissé járkálni, mintha sétálnánk?

Így lépegetünk át lassan a két szalonon, amely lakosztályát alkotja. Szobáinak szélesen kitárt ablakai a Tuileriákra nyílnak. Napsugaras reggel. A levegő finoman vibrál, a gesztenyefák friss zöld lombja könnyed árnyékba vonja a fehér márványszobrokat. Többször megállunk, hogy nézzük azt a híres tájképet – a világnak azt a pontját, ahol az ember a legjobban érzi a szerencse állhatatlanságát, a birodalmak törékenységét, a dolgok múlandóságát… önkénytelenül felkiáltok:

– Hogyan bírja ki felséged ezt a látványt?

– Hát ön is ezt kérdi tőlem!… Óh, tudom, érzéketlennek hisznek engem, mert ebben a szállóban lakom, ahol mindig a Tuileriák vannak a szemem előtt. De, higgye el, engem már semmi se bánt… Nagyon sokat szenvedtem… Ez a látvány mi ahhoz a többi emlékhez képest, amelyet lelkem mélyén viselek!… Különben vannak pillanatok, amikor úgy tűnök magam előtt, mintha régóta meg volnék halva. Minthogy már az árnyékoknak élek, magamból is afféle árnyékot csinálok… De aztán néha vannak hirtelen magamra eszméléseim, amelyek teljes erővel, rendkívül hevességgel rohannak meg. Múltamból egész jelenetek merülnek fel emlékezetemben. Újra látom az embereket, arcaikat, magatartásukat, mozdulataikat a legapróbb részletekig, mellékkörülményekig. Mintha csak ott volnék. És ez tragikus.

A császárné most leül magasan hordott fejjel, kifeszített kebellel. Ujjával rámutat III. Napóleon fényképére, amely előtte van:

– Remélem – mondja nekem –, hogy érintkezésünk nem ér véget mai látogatásával és hogy többször lesz szerencsém társaságához. De meg kell mondanom már első találkozásunkkor, mily lelki nemesség, önzetlenség, nagylelkűség volt a császárban. Amíg boldogok voltunk, mindig egyszerű, jó, jótékony és könyörületes szívű embernek ismertem. Csodálnivaló türelemmel viselte el, ha ellenkeztek vele, vagy megrágalmazták… Amikor lesújtott ránk a szerencsétlenség, sztoikus nyugalma és szelídsége a fenségességig emelkedett. Látnia kellett volna öt élete utolsó éveiben Chislehurstben! Soha panaszos szó, szidalom vagy vád nem hagyta el ajkát!… Gyakran könyörögtem neki, hogy védekezzék, verje vissza az arcátlan támadásokat, szóval állja útját a sértegetések özönének, amely szakadatlanul hullt reánk. Férjem nyugodtan felelte: „Nem, nem fogok védekezni… Vannak katasztrófák, amelyek oly gyászosak egy nemzetre nézve, hogy a nemzetnek joga van rá, ha igazságtalanul is, hogy minden hibát uralkodója szemére vessen… Az uralkodó, különösen, ha császár, sajátmagát fokozná le, ha mentegetni igyekeznék magát, mert a saját ügyét nemzete ellen kellene megvédelmeznie… Uralkodó számára nincs mentség, nincs enyhítő körülmény. Legfelsőbb előjoga az, hogy maga viselje a felelősséget másokért is, akik ügyét szolgálták… vagy elárulták…" Ezeket a nemes szavait, uram, sohasem fogom elfelejteni, hiszen ezek tartják bennem a lelket és megvilágítják elmémet harminc év óta. És ezért bármennyire kértek is reá, sohasem akartam megírni uralkodásom emlékeit… Csak néha engedem meg magamnak, mint most is, hogy kiöntsem lelkem, nekem rokonszenves emberek előtt.

A császárné nem hagyott időt, hogy bókját megköszönjem, hanem szenvedélyes hangon fakadt ki:

– Én csak egy kegyet kérek Istentől, hogy elég sokáig éljek, bármily öreg vagyok is, ahhoz, hogy megérhessem azt az időt, amikor Franciaország igazságosabb lesz velünk szemben… Mit gondol, uram, megérem-e valaha a Császárság rehabilitációját?… Mondja meg őszintén, mit gondolnak a mai emberek rólunk?

– Azt hiszem, asszonyom, hogy elmúlt már az az idő, amikor heves pártállásokból ítélték meg és átkozták el III. Napóleont, úgyhogy ma elég kedvezően ítélkeznek róla… Itt van például A második császárság története, amelyet Pierre de la Gorce úr{7} írt. Ennek V. kötete, amely most jelent meg, a császárság történetét a Sadowát és Queretarót követő napokig tárgyalja. Ez a mű a császár politikáját gyakran bírálja, sőt el is ítéli, de ideálisan szárnyaló gondolkodását és lovagiasan nemes lelkű jellemét mindig elismeri. Az a tény is, hogy itt megjelenhettem felséged előtt, elég jelentékeny. Hogy én, a köztársaság tisztviselője miniszterem meghatalmazásával meglátogathattam Eugénie császárnét, nem bizonyítéka-e annak a szelídebb megítélésnek, amely a lelkekben végbement azóta?… Ez a jelen hangulata. Milyen lesz a jövő verdiktje?

– Óh, épp ez az, amit égő türelmetlenséggel szeretnék tudni. A jövő hogyan fog ítélkezni rólunk?

– Ezt a kérdést a minap vetettem fel magamban… Két hónappal ezelőtt Rómában voltam: Traianus oszlopa előtt merengtem, és egy könyvemen gondolkodtam, amelyet az Örök Városról akarok írni. És azt kérdeztem nyomban, hogy az újabb korban ki az az uralkodó, aki leginkább emlékeztet Traianus császárra. Hirtelen III. Napóleon jutott eszembe. Merjem-e, asszonyom, bevallani, hogy ezt a gondolatot nyomban elejtettem? Mert elvégre Traianus dicsőségben végezte uralmát, míg a másiké szerencsétlenséggel végződött! De ha jobban meggondoltam a dolgot, első gondolatom elég helytállónak látszott. Mind a két császárban megtaláljuk egyformán a szerénységet, a közjó szeretetét, az igazság és a társadalmi összhang iránt való érzéket és azt az előkelő óhajukat, hogy a hatalom követelményeit összeegyeztessék a közszabadságok előnyeivel. Mind a kettőt császári álmodozása fogékonnyá tette a katonai apoteózisok mámorára. Traianusnak fényes győzelmei voltak Germániában, de azért belebocsátkozott abba a kalandos vállalkozásba, amely egészen Perzsia határáig, Adiabénéig és Kolhiszig elvitte, holott légióinak még annyi dolguk lett volna a Rajnánál és Dunánál. Traianusnak