Betti néni II. rész

By Honoré de Balzac

Párizsban járunk, Lajos Fülöp idején. A város porondján a nemesi és napóleoni világ romjaira újfajta palotákat emel a pénz: bankokat és kéjtanyákat, tőzsdét, vasútállomást, éjjeli mulatót, találkahelyeket.n A vér és arany démoni ereje mozgatj

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633442944

Honoré de Balzac

Honoré de Balzac (1799-1850) was a French novelist, short story writer, and playwright. Regarded as one of the key figures of French and European literature, Balzac’s realist approach to writing would influence Charles Dickens, Émile Zola, Henry James, Gustave Flaubert, and Karl Marx. With a precocious attitude and fierce intellect, Balzac struggled first in school and then in business before dedicating himself to the pursuit of writing as both an art and a profession. His distinctly industrious work routine—he spent hours each day writing furiously by hand and made extensive edits during the publication process—led to a prodigious output of dozens of novels, stories, plays, and novellas. La Comédie humaine, Balzac’s most famous work, is a sequence of 91 finished and 46 unfinished stories, novels, and essays with which he attempted to realistically and exhaustively portray every aspect of French society during the early-nineteenth century.

Book preview

HONORÉ DE BALZAC

BETTI NÉNI

Regény

II. KÖTET

Fordította:

SALGÓ ERNŐ

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Révai Könyvkiadó, 1949

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-294-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

IFJÚ MŰVÉSZ ÉS RÁADÁSUL LENGYEL, MI KELL MÉG TÖBB?

Valeria, aki még az este értesült a diadalról, kikötötte Hulot bárónak, hogy hívja meg ebédre Stidmann-t, Vignon Claude-ot és Steinbockot, mert már kezdett úgy zsarnokoskodni, a báró fölött, ahogy az effajta nők zsarnokoskodni szoktak az öregeken, akik beszaladgálják a várost és könyörgéssel járulnak mindenki elé, akire e kemény uralmú szeretők érdekének vagy hiúságának szüksége van.

Másnap Valeria fölfegyverkezett, magára öltve egyikét ama ruháknak, melyeket a párizsi nők kitalálnak, ha minden előnyüket érvényesíteni akarják. Úgy tanulmányozta magát ebben az alkotásban, mint ahogy egy férfi, ha párbajba megy, végigpróbálja a védő és támadó vágásokat. Sehol egy ránc, sehol egy redő. Valeria legpompásabb fehérségében, teljes kívánatosságában és csintalanságában ragyogott. Szépségtapaszai észrevétlenül is rá irányították a pillantásokat. Azt hiszik, hogy a XVIII. század e tapaszai kimúltak és divatjukat vesztették; csalódás. A mai asszonyok ügyesebbek lévén, mint az egykoriak, vakmerő cselfogásokkal koldulják ki, hogy a szemek feléjük forduljanak. Az egyik elsőnek eszeli ki azt a szalagcsokrot, melynek közepén egy gyémánt tündöklik és egy egész estén át őt követi minden pillantás; a másik felújítja a spanyolos kontyot, avagy pedig tőrt döf a hajába, hogy az emberek a harisnyakötőjére gondoljanak; ez fekete bársonyba szorítja a csuklóját, amaz visszahulló bő ujjakkal jelenik meg. E nagyszerű erőfeszítések, a kacérság vagy szerelem ez austerlitzi tényei azután divattá válnak az alsóbb szférákban, ugyanakkor, amikor a boldog feltalálók már új leleményeken törik a fejüket. Erre az estére, melyen diadalt akart aratni, Valeria három kis tapaszt tett az arcára. Haját valami olyan vízzel mosta meg, mely annak színét néhány napra kissé sötétebbé tette. Steinbock-né haja élénk szőke volt és Valeria semmiben sem akart hozzá hasonlítani. Ez az új szín valami pikáns és különös jelleget adott Valeriának, ami annyira foglalkoztatta híveit, hogy Montès szólt is neki: „Mi történt önnel ma este?…" Nyakára egy meglehetősen széles fekete bársonyszalagot kötött, amely kiemelte keblének fehérségét. A harmadik tapasz felért nagyanyáink egykori szívölő-jével. Vállfűzőjének közepére Valeria a világ legszebb rózsabimbóját tűzte a legbájosabb gödröcskébe. Olyan volt, hogy minden harminc éven aluli férfinak le kellett sütnie a szemét.

– Belém lehetne harapni! – szólt magában, amint a tükör előtt elismételte mozdulatait, épp úgy, mint valami táncosnő a hajlongásait.

Lisbeth maga is elment a csarnokba és az ebédnek ama legfinomabb ebédek közül valónak kellett lennie, amilyeneket Mathurine a püspökének főzött, mikor ez a szomszéd egyházmegye prefektusát látta vendégül.

Stidmann, Vignon Claude és gróf Steinbock hat óra tájban majdnem egyszerre érkeztek. Egy közönséges, vagy, ha úgy tetszik, természetes asszony, elébe szaladt volna az ennyire epedve várt férfinak; Valeria azonban, aki öt óra óta szobájában várt, magukban hagyta vendégeit, bizonyos lévén, hogy beszélgetésüknek vagy titkos, gondolataiknak ő a tárgya. Maga ügyelt fel a szalon elrendezésére és kirakatta azokat a bájos csecsebecséket, amelyeket Párizs gyárt és amelyeket más városban nem lehet találni: a gyönggyel díszített zománcos emléktárgyakat, a pompás gyűrűkkel telt kelyheket, a sevrés-i és szászországi porcelánipar remekeit, melyeket Florent és Chanor választékos ízlése díszített fel, azután a szobrocskákat és albumokat, mindazokat a haszontalanságokat, melyek őrült összegekbe kerülnek és amelyeket a szenvedély első önkívülete, vagy végső leszámolása rendel meg a gyárosoknál. Valeria egyébként abban a mámorban élt, amit a siker okoz. Megígérte Crevel-nek, hogy ha Marneffe meghal, nőül megy hozzá, mire a szerelmes Crevel Fortin Valeria nevére íratott tízezer frank évjáradékot, amit három év alatt vasúti üzletekben azzal a százezer tallér tőkével nyert, melyet Hulot bárónénak ajánlott fel. Ilyesformán Valeriának már harminchétezer frank évjáradéka volt. Crevel még egy nagyobb ígéretet is csúsztatott ki a száján, mint amennyi az odaajándékozott haszon volt. A szenvedélynek abban a paroxysmusában, amibe hercegnő-je (mert, hogy illúzióit teljesebbé tegye, ezt a nevet adta de Marneffe-nénak) délutáni két órától négy óráig a Dauphin utcában, hol Valeria felülmúlta önmagát, elragadta, kötelességének tartotta, hogy a megígért hűség erősítése végett kilátást nyújtson egy szép kis palotára, melyet egy könnyelmű vállalkozó a Barbetve utcában építtetett, és amely most eladó volt. Valeria már ott látta magát e kerttel ellátott gyönyörű kis házban, még pedig kocsitartással!

– Melyik tisztességes pályán lehet mindezt ily gyorsan és ily könnyűszerrel elérni? – mondta Valeria Lisbeth-nek, befejezve öltözködését.

Lisbeth e napon Valeriánái ebédelt, hogy mégis mondhassa Steinbocknak, amit senki se mondhat meg magamagának önmagáról. Marneffe-né, sugárzóan a boldogságtól, kecses szerénységgel lépett be a szalonba, követve Lisbeth-től, aki csupa feketébe és sárgába öltözve, a műterem nyelvén szólva, háttérül szolgált neki.

– Jó napot, Claude – szólt Valeria kezét nyújtva a híres egykori kritikusnak.

Vignon Claude, mint annyi sok más is, most már a közéleti pályára lépett, politikus volt – új szó, amivel ma a nagyravágyó embereket pályafutásuk első szakaszában szokták megjelölni. A politikus 1840-ben körülbelül az, ami a XVIII. században az abbé volt. Egy szalon se volna teljes a maga politikusa nélkül.

– Drágám, bemutatom neked unokaöcsémet, Steinbock grófot – szólt Lisbeth Venceszlavra mutatva, akit Valeria mintha meg se látott volna.

– Rögtön megismertem a gróf urat – felelt Valeria kecses fejbólintással üdvözölve a művészt. –

A Doyenne utcában gyakran láttam önt, az esküvőjén is szerencsém volt jelen lehetni. Igazán, drágám – fordult Lisbeth felé –, nem könnyű dolog feledni a te egykori fiadat, ha csak egyszer látta is az ember. Stidmann úr nagyon kedves – fordult most a szobrászhoz –, hogy ily későn is elfogadta meghívásomat; de szükség törvényt ront! Tudtam, hogy ön barátja ezeknek az uraknak. Semmi se oly fagyos, oly untató a világon, mint az olyan ebéd, melyen a vendégek nem ismerik egymást, most e két úr kedvéért vonszoltam önt ide; de ugyebár, legközelebb el fog jönni az én kedvemért is?… Mondja, hogy igen!…

És néhány percig Stidmann-nal sétálgatott, úgy téve, mintha egyedül csak vele volna elfoglalva. Egymásután jelentették be Crevel-t, Hulot bárót és Beauvisage képviselőt. Ez az ember, valami vidéki Crevel, azok közül való, akik a tömeg szaporítása végett vannak a világon, a kamarában Giraud államtanácsos és Hulot Victorin zászlaja alatt szavazott. E két politikus haladópárti töredéket akart formálni a konzervatívok nagy seregében. Girard egyik-másik estén ellátogatott Marneffe-néhez, aki hízelgett magának azzal, hogy majd Hulot Victorin-t is körébe vonja; de a puritán ügyvéd eddig mindig talált ürügyet, hogy ellenálljon apjának és apósának. Hogy annál az asszonynál mutatkozzék, aki miatt anyja könnyeket ont, bűnnek tetszett előtte. Hulot Victorin az volt a politika puritánjai között, ami a vallásos asszony az ájtatoskodók között. Beauvisage, aki azelőtt szövöttárú-kereskedő volt Arcisban, el akarta sajátítani a párizsias életmódot. Ez az ember, a kamara egyik végnyúlványa, a bájos, elragadó Marneffe-nénál igyekezett kiművelődni, ahol is, elbájoltatva Crevel-től, Valeria tanácsára ezt választotta mintaképül és mesternek; mindenben tanácsa szerint járt el, megtudakolta tőle szabójának címét, utánozta, ugyanúgy fonta keresztbe a karjait, mint ő, szóval Crevel volt az ő nagy embere. Valeria e személyek és a három művész között és Lisbeth mellett annál is inkább úgy tűnt fel Venceszlav előtt, mint valami felsőbbrendű nő, mert Vignon Claude szerelmes ember módjára zengte neki Marneffe-né dicséretét.

– Ez a nő Maintenon asszony Ninon szoknyájában! – mondta az egykori kritikus. – Hogy az ember tessék neki, arra elég egy este, amelyen az illető elmés férfinak mutatkozik; de hogy megszeressen valakit, az oly diadal, mely kielégíthet minden büszkeséget és betölthet egy egész életet.

Valeria, aki látszólag hűvösen és érdeklődés nélkül bánt egykori szomszédjával, felizgatta ennek hiúságát, tudtán kívül egyébként, mert nem ismerte a lengyel jellemet. A szláv férfiban van bizonyos gyermekiesség, mint mindazokban a kezdetlegesen vad népekben, melyek inkább csak betörtek a civilizált nemzetek közé, semmint hogy valóban civilizálódtak volna. Ez a faj, mint az áradat, óriási területet foglal el a föld színén. Pusztákban tanyáz, hol a távolságok oly rengetegek, hogy kényére érezheti magát; ott az emberek nem lökdösődnek egymáshoz, mint Európában, már pedig a civilizáció nem jöhet létre az elmék és érdekek folytonos súrlódása nélkül. Ukrajna, Oroszország, a Duna-menti síkságok, szóval a szlávság összekötő kapocs Európa és Ázsia, a civilizáció és a barbárság között. Éppen ezért a lengyelségnek, a szláv nép e leggazdagabb töredékének jellemében is megvan a serdületlen nemzetek gyermekessége és állhatatlansága. Bátor, eszes és erős; de, az állhatatlanság folytán, e bátorságban és ez erőben, ebben az eszességben nincs se módszer, se értelem, amennyiben a lengyel épp oly csapongó, mint a szél, mely a mocsaras síkságokon kóborol; hevessége, mint a hóviharé, mely házakat dönt romba és magával ragadja a tetőket és miként ezek a rettenetes légi gomolyok, vízzé olvadva belevész az első mocsárba. Az emberre mindig ragad valami a környezetből, amelyben él. Minthogy szünet nélkül a törökkel kellett harcolniuk, a lengyelek átvették a keleti pompa kedvelését; a szükségest gyakran feláldozzák a ragyogásért, úgy ékesítik magukat, mint az asszonyok, holott pedig az éghajlat az arabsok kemény szervezetével látta el őket. Ezért van, hogy a lengyelség, mely fenséges a fájdalomban, kifárasztotta elnyomóinak karját a maga fojtogattatásában, új megismétlésben mutatva a XX. században azt a képet, amit az első keresztények nyújtottak. Vegyítsenek tíz százalék angol alattomosságot az oly egyenes, olya nyílt lengyel jellembe és ma a fehér sas uralkodnék mindenütt, a hova a kétfejű sas furakodott be. Egy kis machiavellizmus megakadályozta volna Lengyelországot, hogy megmentse Ausztriát, amely felosztotta, hogy kölcsönt vegyen Poroszországtól, uzsorásától, mely aláaknázta, és hogy részekre szakadjon, mikor az első felosztás történt. Kétségtelen, hogy mikor Lengyelország keresztelője volt, egy gonosz tündér, mert azok a jótékony nemtők, akik a legragyogóbb tulajdonságokkal ruházták fel e szeretetreméltó nemzetet, elfeledték meghívni, kimondta rá az átkot: „Tartsd meg mindazt, amit nővéreim neked adományoztak, de sohasem fogod tudni, hogy mit akarsz!" Ha Lengyelország győzött Oroszországgal vívott hősi párbajában, a lengyelek egymás ellen kerekedtek harcra, ma épp úgy, mint valamikor országgyűléseiken, amikor megakadályozták, hogy közülük valaki király legyen. Az nap, amelyen ez a csupa lobbanékony bátrakból álló nemzet eléggé józan eszű lesz, hogy a maga kebelében keressen egy XI. Lajost, akinek magára vegye a zsarnokságát és a dinasztiáját, aznap meg lesz mentve. Ahogy Lengyelország viselkedett a politikai életben, úgy viselkedik a legtöbb lengyel a magánéletben, különösen mikor a sors csapásaival kell megküzdenie, így Steinbock Venceszlavot, aki három év óta bálványozta feleségét, és aki tudta, hogy az isteníti őt, annyira furdalta a közömbösség, amellyel Marneffe-né alig vette észre, hogy becsületbeli kötelességének tartotta kierőszakolni a figyelmét. Összehasonlítva Valeriát feleségével, amannak ítélte a díjat. Hortense szép bőr volt, mint ahogy Valeria mondta Lisbeth-nek; Marneffe-nénak azonban elmésség volt az alakjában és a bűn ingerlősége látszott rajta. Hortense odaadása köteles érzésnek tűnt föl a férj előtt; a föltétlen szerelem óriási értékének tudata csakhamar elenyészik, mint ahogy az adós is kis idő múltán úgy képzeli, hogy a kölcsönzött összeg az ő tulajdona. A fenséges hűség mintegy mindennapi kenyerévé lesz a léleknek, a hűtlenség pedig csábít, mint valami nyalánkság. A gőgös, főként azonban a veszedelmes asszony ingerli a kíváncsiságot, mint ahogy a fűszer étvágykeltőbbé teszi az ételt. A lenézés, amit Valeria igen sikerülten színlelt, háromévi kényeztetés után egyébként újság is volt Venceszlavnak. Hortense a feleség volt, Valeria pedig a szerető.

Sok ember van, aki bírni akarja ugyanannak a műnek e két kiadását, jóllehet ugyancsak jellemző bizonyítéka egy férfi alsórendűségének, ha feleségét nem tudja egyszersmind szeretőjévé is tenni. Az e nemben való változatosság kedvelése a tehetetlenség jele. A szerelemnek mindig az állhatatosság a lelke, mutatója annak a roppant erőnek, mely a költőt teszi! Az embernek minden nőt fel kell találnia feleségében, mint ahogy a XVIII. század sáros költői Iriseket és Chloekat láttak Manon-jaikban.

– Nos – kérdezte Lisbeth unokaöccsétől, amikor látta, hogy megbűvölten áll –, hogy tetszik Valeria?

– Nagyon is bájos! – felelte Venceszlav.

– Nem akartál rám hallgatni – válaszolt Betti néni. – Ah! Szegény kis Venceszlavom, ha együtt maradtunk volna, szeretője lettél volna e szirénnek, özvegységében feleségül vetted volna, és a tied lenne az a negyvenezer livres évjáradék, amit összeszerzett!

– Igazán?…

– Bizony – felelt Lisbeth. – Hanem most vigyázzon, figyelmeztettem a veszélyre, ne égesse meg magát a lángban! Nyújtsa a karját, tálaltak.

Semmiféle beszéd se lehetett volna kártékonyabb, mint ez, mert mutassanak valamely mélységet egy lengyelnek, rögtön belé veti magát. Ebben a népben különösen a lovas-szellem van kifejlődve; azt hiszi, hogy átugorhat minden akadályt és győzelmet arathat minden nehézségen. E sarkantyúdöfést, mellyel Lisbeth unokaöccse hiúságát sarkalta, még nyomatékosabbá tette a látvány, amit az ebédlő nyújtott, melyben nagyszerű ezüstkészlet ragyogott és amelyben Steinbocknak szeme elé tárult a párizsi fényűzés minden választékossága és keresettsége.

– Jobban tettem volna – szólt magában –, ha Célimène-t veszem nőül.

Az ebéd alatt Hulot, akinek megelégedésére szolgált, hogy vejét ott láthatja s még inkább azonban, hogy bizonyosra vehette a kibékülést Valeriával, akit, úgy remélte, hűségre kötelezhet Coquet állásának az odaígérésével, igen kedves volt. Stidmann a párizsi élcelődés és a művészi lendület sziporkázásával felelt a báró szeretetreméltóságára. Steinbock nem akart barátja mögött maradni, elővette egész elmésségét, ötletes volt, hatást tett, meg volt elégedve magával; Marneffe-né több ízben reámosolygott, jelezve, hogy érti. A jó étel, a pompás bor azután megtette a többit, hogy Venceszlav alámerüljön abba, amit az élvezet iszapjának neveznek. Kissé kapatosan a bortól, ebéd után leheveredett egy díványra, eltelve oly boldogsággal, mely egyszerre volt pszichikai is meg lelki is és amelyet Marneffe-né a tetőpontra hevített azzal, hogy könnyed, illatos, az angyalokat is kárhozatba vivő szépségében melléje telepedett. Ráhajolt Venceszlavra, ajkával szinte érintette a fülét, úgy sugdosott neki.

– Ma este nem beszélhetünk komoly dolgokról, ha csak nem akar utolsónak maradni. Akkor azután hármasban, ön, Lisbeth meg én, tetszése szerint elintézhetnénk az ügyet…

– Ah! Ön angyal! – mondta Venceszlav, hasonlóan suttogó hangon válaszolva. – Rengeteg ostobaságot csináltam, hogy nem hallgattam Lisbeth-re…

– Mit mondott?

– Még a Doyenne utcában azt állította, hogy ön szeret engem!…

Marneffe-né rá nézett Venceszlavra, úgy tett, mintha zavarba jött volna és hirtelen felállt. Egy fiatal és szép asszony még soha sem ébresztette büntetlenül egy férfinál a rögtöni siker gondolatát. Ez az erényes mozdulat, mellyel mintha a szíve mélyén őrzött szenvedélyt akarta volna visszafojtani, ezerszerte ékesszólóbb volt, mint akár a legszenvedélyesebb vallomás.

Éppen ezért a vágy élénken gyúlt ki Venceszlavban, kettőzött hévvel kezdett udvarolni Marneffe-nénak. A szembeszökő asszony kívánatos asszony! Innen ered a színésznők rettenetes hatalma. Marneffe-né, tudván, hogy megfigyelik, úgy viselkedett, mint a színésznő, akit kitapsolnak. Bájos volt és tökéletes diadalt aratott.

– Most már nem csodálkozom apósom eszeveszettségén – mondta Venceszlav Lisbeth-nek.

– Ha így beszél, Venceszlav – felelt Betti –, egész életemben bánni fogom, hogy kieszközöltem önnek azt a tízezer frank kölcsönt, ön is olyan ember volna, mint ezek itt – folytatta a vendégekre mutatva –, akik mind őrülten szerelmesek ebbe a teremtésbe? Gondolja meg, hogy apósával kellene vetélkednie. És gondoljon a bánatra, amelyet Hortense-nek okozna.

– Igaz – mondta Venceszlav –, Hortense angyal és én szörnyeteg lennék!

– Pedig ebből a fajtából már úgyis elegendő van a családban – vágott vissza Lisbeth.

– A művészeknek sohasem volna szabad megházasodniuk – kiáltott fel Steinbock.

– Ah! Ezt mondtam én is önnek a Doyenne utcában. Önöknek csoportozataik, szobraik, remekműveik a gyermekeik.

– Miről beszélsz? – kérdezte Valeria Lisbeth-hez csatlakozva. – Adj teát, Lisbeth.

Lengyeles hencegésből Steinbock bizalmasnak akart látszani ezzel a szalontündérrel. Kihívó pillantást vetve Stidmann-ra, Vignon Claude-ra és Crevel-re, megfogta Valeria karját és kényszerítette, hogy üljön melléje a díványra.

– Ön igenis nagyúri módra viseli magát, Steinbock gróf! – szólt Valeria kissé ellenkezve.

És nevetve melléje zuhant, de úgy, hogy látnia kellett a kis rózsabimbót, mely vállfűzőjébe volt tűzve.

– Ó! Ha nagyúr volnék – felelt Venceszlav –, nem kérnék öntől kölcsönt.

– Szegény fiú! Emlékszem, hány éjszakát töltött munkában a Doyenne utcában. Ön kissé butácska volt. Úgy házasodott meg, mint ahogy az éhes ember kap egy darab kenyéren. Nem ismeri Párizst! Látja, hova jutott! De ön süket volt Betti önfeláldozásával szemben épp úgy, mint ahogy nem látta meg annak a párizsi nőnek a szerelmét, akinek egész Párizs a kisujjában van.

– Ne folytassa – kiáltott fel Steinbock –, igába fogtak.

– Megkapja, kedves Venceszlavom, a tízezer frankot; de egy föltétellel – mondta Valeria csodálatraméltóan szép fürtjeivel játszadozva.

– És az?

– Hogy nem fizet kamatot…

– Asszonyom!…

– Ó! Ne sértődjék meg, majd kipótolja egy bronz-csoportozattal. Ön belekezdett egy Samsonba, csinálja meg… Mintázza meg Delilát, amint levágja a zsidó Herkules haját!… Hanem remélem, hogy ön, aki ha rám akar hallgatni, nagy művész lesz, érti a tárgyat. Az asszonyi hatalmat kell feltüntetni, Samson, az semmi se mellette. Csak holtteteme az erőnek, míg Delila a szenvedély, mely mindent romba dönt. Mennyivel szebb… Ugyebár, ön is így tartja?… – tette hozzá ravaszul, látva, hogy Vignon Claude és Stidmann, hallván, hogy szobrászatról van szó, közelednek feléjük. – Mennyivel szebb az Omphale lábainál heverő Hercules mondájának e változata, mint maga a görög mese! Vajon Görögország utánozta-e Júdeát, vagy Júdea vette át Görögországtól e szimbólumot?

– Ah! Ön ezzel nagyon súlyos kérdést vet fel, azt, hogy mely korból származnak a biblia egyes könyvei. A nagy és halhatatlan Spinoza, akit oly ostobán az ateisták közé soroztak és aki matematikailag bizonyította be Isten létezését, azt állította, hogy a genezis a bibliának úgyszólván a politikai része, amely Mózes korából való és philologiai bizonyítékokkal mutatta ki a későbbi becsúsztatásokat. Kapott is ezért három késszúrást a zsinagóga ajtajában.

– Nem is tudtam, hogy ily tudós vagyok – mondta Valeria kedvetlenül, amiért megzavarták kettesben való beszélgetésüket.

– A nők ösztönből tudnak mindent – sietett megjegyezni Vignon Claude.

– Nos hát, megígéri? – fordult Valeria Steinbock-hoz, a szerelmes fiatal leány óvatosságával fogva meg a kezét.

– Kedvesem, ön ugyancsak boldognak érezheti magát, hogy asszonyunk kér öntől valamit!… – kiáltott fel Stidmann.

– És mi az? – kérdezte Vignon Claude.

– Egy kis bronzcsoportozat – felelt Steinbock –, Delila levágja Sámson haját.

– Nehéz – jegyezte meg Vignon Claude –, már tudniillik az ágy miatt…

– Ellenkezőleg, roppant könnyű – vágott szavába mosolyogva Valeria.

– Ah! Hát tanítson meg bennünket a szobrászatra!… – mondta Stidmann.

– Asszonyom, maga a szobrászatra való! – vágta ki Vignon Claude jelentős pillantást vetve Valeriára.

– Nos hát – kezdte Valeria –, íme, hogy képzelem én a dolgot. Sámson arra ébred, mint sok parókás dandy is, hogy nincs haja. A hős ott ül az ágy szélén, aminek tehát csak a derekát kell feltüntetni, a többit függöny fedi el. Úgy ül ott, mint Marius Karthágó romjain, keresztbe font karokkal, simára nyírt fejjel… Napóleon Szent Ilona szigetén! Delila mellette térdel, körülbelül úgy, mint Canova Magdolná-ja. A leány, aki tönkretett egy férfit, azután imádja azt. Véleményem szerint ez a zsidó nő félt Sámsontól, amíg rettenetes és hatalmas volt, de attól a pillanattól fogva, hogy Sámson gyönge gyermekké lett, szeretnie kellett.

Tehát Delila szánja bűneit, szeretné visszaadni szerelmesének hajzatát, nem mer reánézni és mégis reámosolyog, mert Sámson gyöngeségében bocsánatát látja. A vad Judith képe mellé állítva ez a csoportozat megadná az asszony magyarázatát. Az erény levágja a fejet, a Bűn csak a hajat nyírja le. Vigyázzanak üstökeikre, uraim!

És ott hagyta a két művészt, akik megzavarodva, a kritikussal