Betti néni I. rész

By Honoré de Balzac

Párizsban járunk, Lajos Fülöp idején. A város porondján a nemesi és napóleoni világ romjaira újfajta palotákat emel a pénz: bankokat és kéjtanyákat, tőzsdét, vasútállomást, éjjeli mulatót, találkahelyeket.n A vér és arany démoni ereje mozgatj

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633442920

Honoré de Balzac

Honoré de Balzac (1799-1850) was a French novelist, short story writer, and playwright. Regarded as one of the key figures of French and European literature, Balzac’s realist approach to writing would influence Charles Dickens, Émile Zola, Henry James, Gustave Flaubert, and Karl Marx. With a precocious attitude and fierce intellect, Balzac struggled first in school and then in business before dedicating himself to the pursuit of writing as both an art and a profession. His distinctly industrious work routine—he spent hours each day writing furiously by hand and made extensive edits during the publication process—led to a prodigious output of dozens of novels, stories, plays, and novellas. La Comédie humaine, Balzac’s most famous work, is a sequence of 91 finished and 46 unfinished stories, novels, and essays with which he attempted to realistically and exhaustively portray every aspect of French society during the early-nineteenth century.

Book preview

HONORÉ DE BALZAC

BETTI NÉNI

Regény

I. KÖTET

Fordította:

SALGÓ ERNŐ

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Révai Könyvkiadó, 1949

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-292-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELSŐ FEJEZET

HOVÁ REJTŐZIK A SZENVEDÉS?

1838 közepe táján, egyikében a milord nevű kocsiknak, melyek csak nemrég jelentek meg a párizsi forgalomban, egy középtermetű, kövér ember, aki nemzetőr-kapitányi egyenruhát viselt, hajtatott az Université utcában.

Az oly elmésnek híresztelt párizsiak között vannak, akik azt hiszik, hogy egyenruhában hasonlíthatatlanul jobban festenek, mint rendes öltönyükben, és akik eléggé romlott ízlésűeknek tételezik fel a nőket, hogy azt képzeljék: a sörényes sisak és a katonai cifraság kedvező benyomást tesz reájuk.

E 2-ik légióbeli kapitány ábrázatán önelégültség honolt, amitől vörösbe játszó és meglehetősen kicsattanó arca csak úgy sugárzott. Arról a dicsfényről, melyet a kereskedői pályán szerzett gazdagság von a nyugalomba vonult boltosok homloka köré, rá lehetett ismerni Párizs egyik választottjára, aki legalább is városatya volt a kerületében. Éppen azért elhihetik, hogy a becsületrend szalagja nem hiányzott emberünk dús hetykeséggel zsinórozott melléről. Büszkén hátravetve magát a milord sarkában, tekintetét a járókelőkön sétáltatta, akikkel Párizsban gyakran megtörténik, hogy, szíves mosolyokat fognak fel, melyek távol levő szép szemeket illetnek.

A milord a Bellechasse és a Bourgasse utcák között megállt, egy nagy, újonnan épült ház előtt, mely egy kerttel ellátott régi palota udvarának egyik részén emelkedett. Az építők megbecsülték a palotát, mely a felével megkisebbedett udvar mélyén állt.

Már csak arról a módról is, ahogy a milordról való leszállásnál igénybe vette a kocsis segítségét, meglehetett ismerni az ötvenes években járó embert. Vannak mozdulatok, melyek nyílt nehézkessége épp oly árulkodó, akár a születési bizonyítvány. A kapitány jobb kezére felhúzta sárga kesztyűjét és anélkül, hogy a kapust kérdezte volna, egyenesen a földszinti lakosztály bejárata felé tartott, oly arckifejezéssel, mely mintegy azt mondta: „Ő az enyém!" A párizsi portások avatott szemű emberek: sohasem tartóztatják fel az egyenruhás, nehézkes járású embereket. Ismerik a gazdagokat.

A földszintet egész kiterjedésében Hulot d’Ervy báró lakta, aki a köztársaság idejében főbiztos, később hadügyi főintendáns volt, történetünk idejében a hadügyminisztérium egyik legfontosabb osztályának a főnöke, államtanácsos, a becsületrend tisztje, stb. stb.

Ez a Hulot báró maga vette fel, születése helyéről, a d’Ervy  nevet, hogy megkülönböztesse magát fivérétől, a híres Hulot tábornoktól, a császári gárda gránátosainak ezredesétől, akit a császár az 1809-i hadjárat után Forzheim gróffá nevezett ki. Az idősebb fivér, a gróf, minthogy neki kellett gondoskodnia öccséről, apai előrelátással a hadügyi igazgatásnál alkalmaztatta, ahol is, hála kettőjük szolgálatainak, a báró kinyerte és meg is érdemelte Napóleon kegyét. 1807-ben Hulot báró már a spanyolországi hadak intendánsa volt.

Miután csöngetett, a polgárkapitány nagy erőlködéssel helyre igyekezett ráncigálni kabátját, mely hegyes hasának mozgása következtében elől is meg hátul is felcsúszott. Nyomban, hogy egy egyenruhás inas megpillantotta, bebocsáttatást nyert; a tekintélyes és parancsoló képű ember követte az inast, aki a szalon ajtaját kinyitva, jelentette:

– Crevel úr!

Hallatára e névnek, mely csodálatraméltóan egyezett viselőjének megjelenésével, egy magas termetű, szőke nő, aki korához képest igen jól megőrizte szépségét, mintha villamos ütés érte volna, megrezzent és fölemelkedett.

– Hortense, angyalom, eredj Betti nénivel a kertbe – mondta élénken leányának, aki néhány lépésnyire tőle hímzésével volt elfoglalva.

Miután kecsesen üdvözölte a kapitányt, Hulot Hortense kisasszony egy üvegajtón át eltávozott, magával vonva egy sovány öreg leányt, aki idősebbnek látszott a bárónénál, holott öt évvel fiatalabb volt.

– Férjhezmeneteledről van szó – súgta Betti néni unokahúgának, Hortense-nak a fülébe, a legkevésbé sem sértődve meg a mód miatt, amellyel a báróné, szinte semmibe sem véve őt, kiküldte a szobából.

Ha szükség lett volna rá, a néni ruházata megmagyarázta volna e nembánomságot.

Sötétbarna színű gyapjúruha volt rajta, melynek szabása és szegése a restauráció idejéből származott, kis hímzett gallér, mely legfeljebb három frankba kerülhetett, egy kék szalagokkal átfont karimás szalmakalap, amilyet a csarnokbeli kofaasszonyokon lát az ember. Látva zergebőr cipőit, melyek formája a legutolsó rendű cipészt sejttette, minden idegen habozott volna, hogy Betti néniben a ház egyik rokonát köszöntse, annyira olyan volt, mint egy napibérért dolgozó varrónő. Mindamellett a vén leány nem ment ki anélkül, hogy barátságos kis üdvözletet ne intsen Crevel úrnak, amely üdvözlésre ez megértő pillantással válaszolt.

– Nemde, Fischer kisasszony, eljön holnap? – mondta.

– Nem lesz nagy társaság? – kérdezte Betti néni.

– Csak gyermekeim meg ön, más senki – válaszolt a látogató.

– Jó – felelt Betti néni –, számíthat rám.

– Íme, asszonyom, parancsoljon velem – mondta a polgárőrség kapitánya, újból meghajolva Hulot bárónéelőtt.

És oly tekintetet vetett Hulot-néra, mint Tartuffe Elmirára, ha vidéki színész játssza, aki Poitiers-ben vagy Coulances-ban szükségesnek véli, hogy szembeszökővé tegye a szerep természetét.

– Ha szíves volna követni, odabenn sokkal jobban beszélgethetnénk ügyeinkről, mint a szalonban – mondta Hulot-né, egy szomszédos szoba felé mutatva, mely a lakás beosztásában játékszalonnak szerepelt.

E szobát csak vékony függöny választotta el a boudoirtól, melynek ablaka a kertre szolgált és Hulot-né egy percre magára hagyta Crevel urat, mert szükségesnek ítélte, hogy leeressze a függönyt és bezárja a boudoir ajtaját, nehogy valaki hallgatózhassák. Elővigyázatosságában még a nagy szalon üvegajtaját is bezárta, rámosolyogva leányára és Betti nénire, akiket a kert mélyén egy régi filagóriában látott ülni. Visszajövet nyitva hagyta a játékszoba ajtaját, hogy hallja, ha valaki jön és benyit a nagy szalonba. Ahogy így járt-kelt a báróné, tudva, hogy nem figyeli meg senki, arcán szabad kifejezést engedett gondolatainak; ha valaki láthatja, szinte elrémült volna, hogy mennyire izgatott. Mikor azonban a nagy szalon ajtajától visszajött a játékszoba küszöbére, arcára reáborult a fátyola annak az áthatolhatatlan közömbösségnek, amely a nőknek, még a legnyíltabbaknak is, mintha tetszésük szerint állna rendelkezésükre.

E legalább is különös előkészületek alatt a nemzetőr annak a szobának a bútorzatát szemlélgette, amelyben volt. Látva a selyemfüggönyöket, melyek valaha pirosak voltak, de amelyeket a nap ibolyaszínűre fakított, és amelyek redői a hosszú használatban foszlóssá koptak, a szőnyeget, mely színeit vesztette, a megkopott aranyozású bútorokat, melyeknek foltoktól márványozott selyme le volt vásva, a lenézés, a megelégedés és a remény kifejezései gyermekes leplezetlenséggel követték egymást a felkapaszkodott kereskedő köznapias arcán. Megnézte magát a tükörben, mely egy régi empire-stílusú óra felett volt elhelyezve, mintegy szemlét tartott maga felett, mikor a selyemruha suhogása figyelmeztette a báróné közeledésére. Nyomban visszatért őrködő állásába.

Miután egy kis pamlagra vetette magát, mely 1809 táján bizonyára igen szép lehetett, a báróné, egy zsöllyére mutatva, melynek karjai bronzszínűre festett szfinx-fejekben végződtek, és melyekről a festés nagy darabokban lepattogzott, úgy, hogy látni lehetett a fát, intett Crevel-nek, hogy üljön le.

– Ez az elővigyázatosság, asszonyom, amit ön tanúsít, elragadó előjel volna egy…

– Szerelmesnek – vágott szavába a báróné, félbeszakítva a nemzetőrt.

– E szó kevés – mondta emez, jobb kezét szívére téve és elforgatva szemeit, ami majdnem mindig nevetésre ingerli az asszonyokat, ha hidegen nézik az ily mozdulatot. – Szerelmes! Szerelmes! Mondja inkább, hogy meg vagyok babonázva.

MÁSODIK FEJEZET

SZÖRNYŰ KÖZLÉSEK

– Hallgasson meg, Crevel úr – felelt a báróné, aki nagyon is komoly volt, semhogy nevetni tudott volna –, ön ötven éves, ez ugyan, tudom, tíz évvel kevesebb, mint amennyi Hulot úr; de az én koromban, ha egy nő esztelenséget követ el, ezt csak az ifjúság, a hírnév, az érdem vagy más oly ragyogó tulajdonság mentheti, ami elvakít bennünket, úgy, hogy feledünk mindent, még korunkat is. Ha önnek ötvenezer livre évjáradéka van, kora teljesen ellensúlyozza vagyonát; így tehát önnek abból, amit egy nő kíván, nincs semmije…

– És a szerelem? – szólt a nemzetőr fölemelkedve és előre lépve. – A szerelem, mely…

– Nem, uram, csak makacsság! – szakította félbe a báróné, véget akarva vetni a nevetséges beszédnek.

– Úgy van, makacsság is, meg szerelem is – vette át a szót Crevel úr –, de emellett még valami más és több is; vannak jogaim…

– Jogai? – kiáltott fel Hulot-né, akit a megvetés, a dac és a megbotránkozás fenségessé tett. – Dehát – mondta –, ha így folytatjuk, sohasem végzünk, pedig én nem azért hívattam ide, hogy arról beszéljünk, ami miatt önnek, családjaink szövetsége mellett sem volt itt helye…

– Azt hittem…

– Már megint! – vágott közbe a báróné. – Hát nem látja, uram, azon a könnyed és fesztelen módon, amellyel szeretőről, szerelemről és mindarról beszélek, ami egy nő előtt a legvisszataszítóbb, hogy tökéletesen biztos vagyok erényességem megóvásáról? Semmitől sem tartok, még attól sem, hogy gyanúba vesznek, amiért bezárkóztam önnel. Gyönge asszonynak a viselkedése ez? Ön jól tudja, hogy miért kérettem ide!

– Nem tudom, asszonyom – felelt Crevel hideg arckifejezést öltve, összeszorította ajkait és újra elfoglalta vigyázóállását.

– Nos hát, rövid leszek, hogy megkurtítsam e mindkettőnknek kínos perceket – mondta Hulot bárónéCrevel-re nézve.

Crevel gúnyos meghajlással válaszolt, amiben a szakértő ráismert volna az egykori kereskedősegéd kecsességére.

– Fiunk nőül vette az ön leányát…

– Bárcsak még ne lett volna meg az esküvő!… – mondta Crevel.

– Úgy nem is lenne meg – szólt élénken a báróné–, ezt sejtem. Mindamellett önnek nincs oka panaszkodni. Fiam nemcsak egyike a legelső párizsi ügyvédeknek, de íme, egy év óta már képviselő is és a kamarában való bemutatkozása annyira sikeres volt, hogy feltehetjük, idővel miniszter lesz belőle. Victorin két ízben volt fontos törvényjavaslatok előadója, és ha akarná, már most is tagja lehetne a semmitőszéknek. Ha tehát ön azt hánytorgatja, hogy olyan veje van, aki vagyontalan…

– Olyan vőm van, akit nekem kell eltartanom – vágott közbe Crevel –, és azt hiszem, asszonyom, hogy ez még rosszabb. Abból az ötszázezer frankból, ami leányom hozománya volt, kétszázezer elment, Isten tudja, mire!… Az ön fia adósságainak kifizetésére, a ház rangos berendezésére, egy oly házéra, melynek ötszázezer frank az ára, és amely alig jövedelmez tizenötezer frankot, mert a legszebb részét ő maga foglalja el, és amelyért még kétszázötvenezer frankkal tartozik… A jövedelem alig fedezi az adósság kamatait. Az idén is húszezer frankot adok leányomnak, hogy valahogy rendbe jöjjön a háztartása. És vőm, aki, azt mondják, harmincezer frankot keresett a törvényszéken, elhanyagolja a törvényszéki palotát a képviselőház miatt…

– Ez, Crevel úr, nem tartozik ide, messze vezet bennünket a tárgytól. De, hogy egyszer már végezzünk vele, ha fiam miniszter lesz és önt a becsületrend tisztjévé, Párizs prefektusi tanácsosává nevezteti ki, mint egykori illatszer-kereskedőnek, nem lehet oka panaszra.

– Ah! Tehát ott vagyunk, asszonyom. Én csak egy szatócs vagyok, boltos, mandulatej, rózsavíz, szegfűolaj árus, aki nagy megtisztelésnek vehetem, hogy leányomat Hulot d’Ervy báró úr egyetlen fiához adhattam nőül, leányom bárónélett. Ez a régensség, XV. Lajos, Versailles beszéde! Nagyon jól van… Szeretem Célestine-t, mint ahogy az ember egyetlen leányát szereti, annyira szeretem, hogy, mert nem akartam neki se fivért, se nővért, magamra vettem mindazt a kényelmetlenséget, amivel Párizsban az özvegység jár (és java koromban, asszonyom!), de vegye tudomásul, hogy leányom iránt való e mértéktelen szeretet mellett sem fogom elpocsékolni vagyonomat az ön fiáért, akinek kiadásai előttem, az egykori kereskedő előtt nem egészen világosak…

– De hiszen nézze uram, a jelenlegi kereskedelemügyi miniszter, Popinot úr, akinek ezelőtt gyógyáru boltja volt a Lombard utcában…

– És aki barátom, asszonyom – mondta a nyugalomba vonult illatszerész –, amennyiben én, Crevel Celestin, Birotteau Caesar apó egykori első segéde megvásároltam a nevezett Birotteau-nak, Popinot apósának, hagyatékát, amely üzletben Popinot egyszerű segéd volt és erre ő maga emlékeztet, mert (ezt el kell ismerni róla) nem gőgösködik a szilárd állású és hatvanezer frank jövedelmű emberekkel.

– Nos hát, uram, azok az elvek, melyeket ön a régensség elnevezésével illett, immár nem számítanak egy olyan korszakban, melyben az embereket személyes értékük szerint becsülik és ön is ezt cselekedte, mikor leányát nőül adta fiamhoz…

– Ön nem tudja, miként jött létre ez a házasság! – kiáltott fel Crevel. – Ah! Átkozott nőtlen élet! Ha nem követtem volna el oly könnyelműségeket, az én Célestinem ma Popinot vicomtné lenne!

– Ismétlem, ne hánytorgassuk a megtörténteket – szólt erélyesen a báróné. – Beszéljünk arról, ami miatt panaszkodnom kell az ön különös magaviseletére. Leányom, Hortense férjhez mehetett volna, a házasság tisztán öntől függött, azt hittem, lesz önben nagylelkűség, azt gondoltam, hogy méltányosságot fog tanúsítani egy oly nő iránt, akinek szívében sohasem volt más kép, mint férje képe, hogy belátja a kényszerűséget, amiért nem fogadhat egy olyan embert, aki rossz hírbe hozhatná és hogy tiszteletből a család iránt, melyhez közeli kötelékek fűzik, igyekezni fog elősegíteni Hortense egybekelését Lebas tanácsos úrral… És ön, uram, meghiúsította e házasságot…

– Asszonyom – felelt az egykori illatszerész –, én becsületes ember módjára cselekedtem. Kérdést intézték hozzám, vajon a kétszázezer frank, ami Hortense kisasszony hozománya volna, biztos pénz-e? Én szó szerint a következőket feleltem: „Nem kezeskedem róla. Vőm, akinek a Hulot család ugyanekkora összeget ígért, el volt adósodva és én azt hiszem, hogy ha Hulot d’Ervy úr holnap meghal, özvegye kenyér nélkül marad." Íme, szép asszony.

– Akkor is így beszélt volna – kérdezte Hulot-né, tekintetét mereven Crevel-re szegezve –, ha önért megszegem kötelességeimet?…

– Úgy nem lett volna hozzá jogom, drága Adeline – kiáltott fel e sajátságos szerelmes a bárónészavaiba vágva –, mert ön tárcámban találta volna a hozományt.

És hogy szavainak nagyobb súlyt adjon, a kövér Crevel fél térdre ereszkedett és megcsókolta Hulot-né kezét, akit e szavak néma rémületbe ejtettek, amit Crevel úr habozásnak vélt.

– Azzal vásároljam meg leányom boldogságát, hogy… Ó, keljen fel, uram, vagy csengetek…

Az egykori illatszerész nagy nehezen feltápászkodott. Ez az erőlködés oly dühössé tette, hogy ismét vigyázatossá lett. Majdnem minden embernek van valamely kedvenc állása, melyről azt hiszi, hogy legjobban kiemeli mindazokat az előnyöket, melyekkel a természet felruházta. Crevel-nél ez az állás az volt, hogy mint Napóleon, keresztbe fonta karjait, fejét kissé oldalra fordította és úgy nézett, ahogy a festő arcképén ábrázolta, vagyis egyenesen a messzeségbe.

– Hűnek maradni – mondta ügyesen színlelt dühvel –, egy kéj…

– Egy férjhez, uram, aki megérdemli – sietett közbevágni Hulot-né, hogy megakadályozza Crevel-t egy oly szó kimondásában, melyet nem akart hallani.

– Nézze, asszonyom, ön írt nekem, hogy jöjjek el, tudni akarja eljárásom okait és a végletekbe űz császárnői modorával, büszkeségével és megvetésével! Mintha csak valami négerrel volna dolga! És én ismétlem, higgye el, nekem jogaim vannak… hogy önnek udvaroljak… mert… De nem, jobban szeretem, semhogy ne hallgassak…

– Csak beszéljen, uram, néhány nap múlva negyvennyolc éves leszek, nem vagyok bután szemérmetes, mindent meghallgathatok!…

– Hát lássuk csak, megígéri női becsületére, mert szerencsétlenségemre, ön becsületes asszony, hogy sohasem fog megnevezni, nem mondja meg, hogy én árultam el önnek e titkot?

– Ha közlésének ez a feltétele, esküszöm, nem mondom meg senkinek, még férjemnek sem, hogy kitől tudom azokat a szörnyűségeket, melyekkel ön meg fog ismertetni.

– Ezt meghiszem, mert hiszen éppen önről és őróla van szó…

Hulot-né elsápadt.

– Ah! Ha még mindig szereti Hulot-t, úgy szenvedni fog. Akarja, hogy hallgassak?

– Beszéljen, uram, mert hiszen ön szerint arról van szó, hogy igazolja előttem a különös vallomásokat, melyekkel eláraszt és azt a konokságot, mellyel egy az én koromban levő nőt gyötör, aki szeretné férjhez adni leányát és azután… békén meghalni!

– Látja, ön boldogtalan…

– Én, uram?

– Igen, szép és nemes teremtés! – kiáltott fel Crevel. – Nagyon is sokat szenvedtél…

– Hallgasson el uram és távozzék! Vagy pedig beszéljen velem illendően.

– Tudja, asszonyom, hol ismerkedtünk meg egymással én és Hulot úr?… Szeretőinknél, asszonyom.

– Ó, uram…

– Szeretőinknél, asszonyom – ismételte Crevel melodrámai hangon és kilépve feszes tartásából, fölemelte jobb karját.

– Nos, és aztán, uram? – mondta Crevel nagy megrökönyödésére nyugodtan a báróné.

A kisszerű fogásokkal dolgozó csábítók sohasem értik meg a nagy lelkeket.

– Öt éve voltam özvegy – kezdte Crevel az olyan ember hangján, aki valami történetet készül elbeszélni –, és mert leányom miatt, akit bálványozok, nem akartam újból nősülni, valamint azt sem akartam, hogy otthon legyen viszonyom, mint mondani szokás, beszereztem magamnak egy kis tizenöt éves, csodaszép munkásleányt, akibe, megvallom, egészen belebolondultam. Ezért is asszonyom, felkértem a tulajdon nagynénémet, akit születésem helyéről hozattam el (anyám testvére volt), hogy lakjék együtt e bájos teremtéssel és vigyázzon rá, hogy oly jól viselje magát, ahogy csak lehet ebben a… hogy is mondjam?… szabálytalan helyzetben. A kis leányhoz, akinek látható hivatottsága volt a zenére, mestereket járattam, taníttattam (gondoskodni kellett, hogy el legyen foglalva). De különben is, egy személyben apja, jótevője és, mondjuk ki, szeretője akartam lenni; úgy számítottam, hogy egy csapással két legyet ütök: jót is cselekszem és barátnőt is szerzek. Öt esztendeig boldog voltam. A kicsikének olyan hangja volt, hogy valóságos kincs egy színháznak és nem jellemezhetem jobban, mintha azt mondom, hogy ő volt a női Duprez. Csak énekesnői kiműveltetése maga kétezer frankomba került évenként. Miatta bolondja lettem a zenének és neki meg leányomnak páholyt béreltem az olasz operában. Váltakozva jártam oda, egyszer Célestine-nel, másnap Josepha-val…

– Hogyan, az a híres énekesnő?…

– Igen, asszonyom – folytatta Crevel –, az a híres Josepha mindent nekem köszönhet… Végre, mikor, 1834-ben, a kicsike húsz éves lett, abban a hitben, hogy örökre magamhoz csatoltam, és mert nagyon gyönge lettem vele szemben, hogy némi szórakozást leljen, megengedtem, hogy ismeretséget kössön egy csinos fiatal kis színésznővel, Cadine Jenny-vel, akinek a sorsa némi hasonlatosságot tüntetett fel az övével. E színésznő is mindent egy pártfogójának köszönhetett, aki a porból szedte fel. E pártfogó Hulot báró volt…

– Tudom, uram – szólt a bárónényugodt hangon és minden izgatottság nélkül.

– Ah – kiáltott fel Crevel növekvő elámulással. – Jó! De tudja-e, hogy az ön szörnyeteg férje Cadine Jenny-t tizenhárom éves korától fogva pártfogolta?

– Nos, és aztán? – mondta a báróné.

– Amellett, hogy Cadine Jenny, mikor Josepha-val megismerkedett, épp úgy, mint ő, húsz éves volt, a báró 1826 óta XV. Lajos szerepét játszotta Le Romans kisasszonnyal szemben, pedig ő akkor tizenhét évvel fiatalabb volt…

– Vannak okaim, uram, hogy meghagyjam Hulot úrnak szabadságát.

– E hazugság, asszonyom, kétségkívül elegendő, hogy elmossa az ön összes vétkeit és megnyitja ön előtt a paradicsom kapuját – felelt Crevel fölényes hangon, mely pírba vonta a bárónéarcát. – Mondja azt másnak, fenséges és imádásra méltó hölgy, de ne Crevel apónak, aki, tudja meg, sokkal többször mulatott négyesben az ön gaz férjével, semhogy ne tudná, ön mit ér! Poharazás közben néha szemrehányásokat tett magának, részletezve az ön tökéletességét. Ó, én jól ismerem önt! Ön angyal. Egy kéjenc habozhatna ön között és egy húsz éves leány között; én nem habozom.

– Uram!…

– Jó, nem folytatom… De tudja meg, hogy a férjek, ha deres hajúak lettek, feleségükről gyakran mesélnek oly dolgokat szeretőiknek, hogy ezek majd megpukkadnak a nevetéstől.

A szemérem könnyei, melyek Hulot-né szép pillái között csillogtak, hirtelen elhallgattatták a nemzetőrt és most már nem gondolt rá, hogy merev állásba vágja magát.

– Nagyon is messze mentem – szólalt meg újra. – Szeretőink révén a báró és én összebarátkoztunk. A báró, mint minden léha ember, igen szeretetreméltó és valóban jó fiú. Ó, hogy tetszett nekem a kópé! Oly ötletei voltak… No, de hagyjuk ez emlékeket.… Olybá lettünk, mintha testvérek volnánk… A gazember, aki egészen a régensség korából való, ugyancsak próbálkozott, hogy engem is elaljasítson, hogy az asszonyok tekintetében Saint-Simonistává tegyen, belém oltsa a nagyúri eszméket és hogy a kék szalagosok