Titkok és vétkek

By Rita Velencei

Két különleges sorsú nővér, két napló, számtalan megoldásra váró rejtély. A 19. századi vidéki Anglia egy kis közösségében különös titkok kerülnek napvilágra. Egy eltitkolt testvér, álnevek és féltve őrzött családi titkok, egy különös házasságkötés és egy gyilkosság vádja - mindez útjában áll a két lány boldogságának.
A Gwendolyn és Camelia című regények most egy kötetbe fűzve kerülnek az olvasó elé.

• Language: Magyar
• Publisher: EZ-KÖNYV
• Release date: Dec 1, 2019
• ISBN: 9786155752742

Book preview

fenntartva

Gwendolyn

Homokszínű vászonba kötött, dísztelen, vékony könyvecske. Annak idején a szekreterben leltem rá, a szobámban – talán azért tette oda valaki, hogy én feljegyezhessem benne az emlékeimet, most pedig ide csente be nekem egy jóakaró. Kissé érdes tapintású, mint a ház mögötti kis kert esőkoptatta kőpadjai, a színe pedig a part hegyes, vad szikláinak a színére emlékeztet – egy borongós, napfénytelen, magányos délutánon.

Látszatra egy egyszerű, jelentéktelen könyv, pontosan olyan, mint azok, amelyekbe a számadások kerülnek: a háztartási kiadások és mindennapos beszerzések jegyzéke, a cselédek és szolgálók bérének pontos elszámolása, ahogyan a ház lelkiismeretes ura vagy a birtok intézője gondosan, napról napra vezeti, hogy egyetlen penny se kóborolhasson el, őrizetlen bárányka módjára, észrevétlenül.

A naplóm.

Leheletnyi kamilla-, geránium- és fodormentaillat érzik rajta, minthogy gyakorta a kertből visszatérve vettem a kezembe; gondolataim sürgető folyóárjának biztos medréül szolgált, ahogy lejegyeztem benne emlékeimet. Magam kanyarítottam a felső sarkába a kalligrafikus „Gwendolyn" feliratot, amikor tulajdonomba vettem. Elég most egyetlen rávetett pillantás, hogy felidézze a sercegő fehér lúdtollat, amint sorról sorra veti a szépiával rajzolt vonalakat a drapp-fehér papírra; a repkénnyel, borostyánnal befuttatott ház előtti kis bokros parkot s a hozzá felvezető kavicsos kocsiutat, amelyre asztalomnál ülve, írás közben éppen ráláttam; az ablakom előtt elröppenő, csivitelő, cserregő madárcsapatok szárnysuhogásának megnyugtató hangját; de még a friss vajjal megkent kétszersült ízét is előcsalogatja a délutáni tea mellől – ami egy ilyen puritán könyvecskétől már-már a Szentírás körébe illő csodának tűnik.

Történnek-e csodák egyszerű halandókkal is?

Minden bizonnyal.

Sok bátorságra, s nem kevés erőre van szükségem, hogy szembenézzek a múltammal. Fájdalmasnak ígérkezik ez az emlékezés: annyi sebet szakít fel, amelyet gyógyultnak hittem!

1870. augusztus 18.

Délután öt óra tájban léptem ki a kolostor rácsos kapuján. Edward jött el értem, hogy hazavigyen – napok óta számítottam érkezésére, de most, hogy unokabátyám itt állt előttem fess felöltőjében, a helyzet mégis váratlanul ért.

Tizenkét év alatt alig néhányszor hagytam el ezt az épületet, akkor is csupán néhány órára, egy-egy tanulmányi kirándulás végett. Most azonban anyám hazarendelt. Véglegesen. Ahogy a kapu zárja csattant a hátam mögött, lezárult eddigi életem. Mielőtt felléptem volna a két szürke ló húzta kocsira, még vetettem egy utolsó pillantást a komoran terpeszkedő, sötétbarna, egyemeletes épületre, mely eddigi tizenhét évem legfőbb helyszínéül szolgált. A fehér keretes ablakok mögött néhány baráti arc bukkant fel kíváncsian – a kis Catherine, a vörös és szeplős Eleanore és más barátnők, akik igen sajnálták távozásom –, s amikor hirtelen elrebbentek az üveg mögül, tudtam, hogy munkájukhoz rendelték vissza őket szigorú nevelőik. Nem sajnáltam, hogy hazamegyek. Tudtam, hogy jó sorom lesz otthon, és örültem, hogy hazatérésem valós okát egyik társam sem sejti.

Nagyot szippantottam a napsugaras nyári levegőből, és hosszú szoknyámat felfogva, unokabátyám karjára támaszkodva felszálltam a zárt hintóba.

Edwardot tulajdonképpen alig ismerem, mégis, azt hiszem, erősen kötődöm hozzá. Néha meglátogatott a kolostorban, eleinte anyámmal együtt jött, később már csak egyedül, mert, mint mondták már három éve, anyám nem vállalhatja többé az utazást. Levelet azért elég gyakran kaptam tőle, minden hónapban írt, de a házat nem merte elhagyni még két napra sem. Túl sokan ácsingóznak rá, írta egyszer, s ha kitenné a lábát a küszöbön, Manor House-t mindjárt ellepnék az árverezők.

A rázós, gödrös, esővájta utakon sokáig tartott az utazás. A lemenő nap hosszan besütött a kocsi ablakán; narancs fényétől s a lódobogástól egészen elbágyadtam. Onnan tudtam, mikor érkeztünk meg Frasellybe, hogy Edward felébresztett.

Nem fogalmaznék pontosan, ha azt írnám, hogy bármi különöset éreztem a házunk láttán. Szép nagy kúria, repkénnyel befuttatva, csupán egy mérföldre a tengerparttól – épp mint sok ezer másik Angliában. Ötévesen azért sokkal nagyobbnak tűnt – akkor még a fák is az égig értek.

Anyám, emlékeimhez képest, nem változott semmit, ugyanolyan avarszínű ruhákat viselt, mint mindig is, s egyetlen ránccal, egyetlen fehér hajszállal sem volt több rajta, mint azon a ködös, őszi délelőttön, amikor utoljára láttam. Sopánkodott, hogy nehezen tartja fenn a házat apám évjáradékából, a személyzet felét el kellett bocsátania, és az én taníttatásomra sem jut többé egyetlen shillingje sem. Némileg bántja ezért a lelkiismerete, én viszont örülök, hogy kijöhettem a kolostorból. Bár nem ment rosszul a sorom, sosem szerettem ott.

A házunk tökéletesen ismeretlen részleteket rejt, úgy kellett felfedeznem, mintha idegenként tértem volna be. Izgalommal tölt el, hogy holnap felfedezőútra indulhatok és bejárhatom a folyosókat, poros szobákat, felemelhetem a lepedőt a letakart bútorokról. Egyelőre a szalonban néztem csak körbe: minden tárgy régi, mégis, egyetlen porcelánvázát ismertem csak fel. Leemeltem a polcról, és a kezembe fogtam. A festett paradicsommadarak látványától a fülembe csendült egy különös, réges-régi emlékkép. Gyermekkacaj, öreg padló nyikorgása az apró lábak alatt.

Az emeleten, a régi szobámban feküdtem le, amelynek ablaka a hársfasorig nyíló kilátást kínál. Nem valami izgalmas látvány, de a kolostorral ellentétben legalább rácsok nélküli!

***

Milyen különös, hogy megint egy cellában vagyok! Talán tényleg igaz, hogy az ember életének kezdete és vége összekapcsolódik valami csodálatos, természetfeletti erő akaratából.

Augusztus 19.

Tegnap körül sem néztem a szobámban. Milyen furcsa ezt leírni, hogy „a szobám"! A zárdai cellámat sokkal inkább magaménak éreztem – ami érthető, hisz ott töltöttem szinte az egész eddigi életemet. De mégis: ide köt minden.

Tulajdonképpen mi is az a minden? Hiszen csak anyám és Edward van nekem. Más rokonom, tudtommal, nincs is a világon.

Kellemes ez a délelőtti nap, ahogy besüt a délkeletre néző ablakomon. A függöny egy kicsit megszűri, és mókás, ahogyan a porszemek táncolnak a fényben, szabadon, mindenféle kötöttség és szabályok nélkül, mégis, mintha egy láthatatlan vezető irányítása alatt mozognának, teljes összhangban. Az Isteni Rendet juttatja eszembe, amely mindig oda irányítja teremtményeit, ahol lenniük kell. Hmm, talán egy-két dolog mégis hiányozni fog a kolostorból. Mivel töltöm majd a napjaimat? Dolgoznom nem szükséges, tanulni többé nem fogok. Megkérdezem majd anyámat, hogyan képzelte el az életünket.

Azt már elhatároztam, hogy naplót fogok vezetni.

Kis kerek asztalkámat a szoba sarkából az ablakom elé állítottam, itt ülök most. Szemközt áll a vaskályha, a falak szinte üresek – de jól látható, hogy hosszú éveken át képeknek adtak helyet –, s van egy tükör, ami innen nézve éppen visszatükrözi az egyetlen megmaradt festményt: virágos mező felett röpdöső madarakat ábrázol.

A szobalányunkat Jilliannek hívják, kedves lány. Rajta kívül ketten vannak a háznál, közülük Rosalynre még emlékszem kisgyermek koromból. Anyám azt mondja, hamarosan el kell küldenünk egyiküket.

Edward eljött ma ebédre. Anyám megkérdezte tőle, nem költözne-e hozzánk a faluból Manor House-ba. Edward azt felelte, nem szívesen adná fel a házát, és különben is, majd' mindennap jön hozzánk látogatóba.

Nem látom semmiféle okát, miért ne lakhatna nálunk; három üres szoba közül is választhatna. De ha nem tévedek, Edward ragaszkodik megszokott otthonához, amely, mint mondják, kényelmes és igen kellemes helyen áll Fraselly szívében. Lehet bármi egyéb oka döntésének? Tudomásom szerint unokabátyám nem kötelezte el magát senkivel. Vagy tévedek?

Augusztus 20.

A házunk mögött van egy kis park, amelyre nem is emlékeztem. Magas sövény szegélyezi az ösvényeket, van benne pár kőszobor, meg egy kis szökőkút, egészen belepte őket a moha. Az egyik szobor egy vigyorgó törpét formáz. Bárhová lépek, mindig engem figyel, de még nem döntöttem el, hogy rosszindulatúan, vagy éppen hogy vigyáz reám. Van néhány virágágyás is, de eléggé benőtte őket a gyom. Anyám azt mondja, a kertészünket nemrég el kellett bocsátanunk, és azóta senki nem foglalkozik a parkkal. Amikor felvetettem, hogy kedvem támadt rendbe tenni, anyám engedélyt adott rá: azt mondta, tegyem csak, ha úgy tartom jónak, ez a foglalatosság legalább kitölti üres óráimat.

Délután kisétáltam a közeli mezőre. Nagyon meleg volt az idő, lefeküdtem a fűbe, és néztem, ahogy az égen vonulnak a felhők. Hallgattam a tücsköket, és a zsongás majdnem elnyomott. Azon merengtem, voltaképpen ki vagyok én… Úgy értem: mi a célja az életemnek? Eddig a zárda falai közt teltek napjaim, s ott természetszerűleg arra ösztökéltek, hogy tegyem le a fogadalmat, amelyhez azonban semmi indíttatást sem éreztem. Most itt vagyok, s már nem köti semmiféle szabály az életem. Nekem kellene hát valamiféle irányt szabnom neki?

Augusztus 27.

Eltelt egy pár nap, semmi figyelemre méltó nem történt a házban, így nem vettem kezembe a naplómat. Szilvát főztünk be Rosalynnel, rézlábasokat súroltunk, a konyhakertet meg a hátsó virágágyásokat gyomláltuk, aztán kitakarítottuk az éléskamrát – csupa jelentéktelen dolog, ami annyi váratlan fordulatot sem tartogatott, mint a rózsafüzér.

Voltaképp ma sem történt említésre méltó esemény Manor House-ban. Délelőtt, csakúgy, mint az elmúlt napokban, kisétáltam a partra. Csodáltam a hullámtaréjok szabályosságát, és mélyen beszívtam a friss, sós levegőt. Nagyon régen nem éreztem már ezt az illatot. Nem emlékeztetett konkrétan semmire, csupán a gyermekkoromra, mégis oly jó volt andalogni rajta. Talán azért, mert… igen, a szabadság képzetét társítom hozzá.

***

Szinte el is feledtem már, minő örömet éreztem, amikor oly sok év után, újra ott találtam magam a tengerparton. Borzongató érzés volt, borzongatóan szabad érzés! Szabadság… Mennyi képzetet kelt fel az emberben ez a szó! S mindezeket csak akkor tudja már értékelni, ha elveszítette őket.

Augusztus 31.

Alig kanalaztam be zabpehelykásámat, amit egy kanálka friss szilvalekvárral édesítettem meg, máris fogtam a vázlatfüzetet és a ceruzákat, amelyeket Rosalyn hozott tegnap a vén Clarence bűbájos boltjából – ahol, állítása szerint, talán csak varázspálca nem kapható – és a hátsó kertbe telepedtem velük. Elő sem bukkantam egészen ebédig. Eldöntöttem ugyanis, hogy szobám megüresedett falait saját rajzaimmal díszítem fel. A különös kis kőtörpe lett első modellem, hosszan dolgozgattam rajta, míg minden árnyékolással és az arányokkal is elégedett nem voltam. Élethűen sikerült a rajz – túlságosan is. A komisz vigyor, amit most már a papírlapon is viszontláthattam, s bárhová magammal vihettem, valósággal bosszantott. Hirtelen ötlettel odaajándékoztam a bokrok tövében gyomlálgató Rosalynnek; úgy tűnt, örül neki, de valami olyasmit morgott, hogy ez a pofa emlékezteti őt valakire, akit soha többé nem szeretne látni az életben.

Szeptember 1.

– Gwendolyn, javításra vár néhány ágynemű – fordult hozzám anyám délelőtt, miután visszatértem a kertből, ahol parajt és burgonyát szedtünk Rosalynnel. – Ha van kedved, segíthetnél benne, nekem már görcsöt kapott a kezem a sok stoppolástól.

Habár szívesebben mentem volna vissza a levegőre, hogy rajzoljak egy csokorra való színes virágot a szobámba, mégis odatelepedtem a szalon ablaka elé, s amíg Rosalyn nem szólt, hogy feltálalta az ebédet – főtt húst parajmártással –, én kopott lepedőket és huzatokat foltozgattam, egyre a kinti napsütés után sóvárogva, s igyekezvén elnyomni magamban azokat a tiszteletlen gondolatokat, amelyekben a szigorú zárdafőnöknő és anyám között némi sajnálatos hasonlóság merült fel.

Délután azonban rögtön kisiettem a partra, és hosszú órákon át rajzolgattam.

Furcsa dolog történt ott velem, míg a sziklák övezte kis öblöt igyekeztem füzetemben megörökíteni. Egy különös emberke bukkant fel, zakója félregombolva, divatjamúlt kalapja a feje búbjára tolva. Vidáman, könnyed léptekkel kelt át a mezőn, és magában motyogott, miközben egy hervadt kis margarétát forgatott a kezében. Amikor a közelembe ért és meglátott, szája széles mosolyra húzódott, és megemelte idétlen kis kalapját. De ami ennél különösebb: Cameliának nevezett! Azután furcsán vihogva továbbhaladt. Bizonyára egy szegény bolond.

Vacsoránál megemlítettem az esetet anyámnak és Edwardnak, aki velünk töltötte az estét.

− Milyen különös, igazán − szólt anyám egyszerűen, és máris elkérte Edwardtól a roston sült krumplit. Edward a szeme sarkából vetett egy lopott pillantást anyám felé, aztán felém, de nem nyilvánított véleményt. Szeretném azt a következtetést levonni, hogy itt bizony valami titok lappang, de attól tartok, anyám és Edward pontosan tudja, ki lehet ez a furcsa kis emberke – és tudják, hogy bolond. Remélem, nem veszedelmes, mert ha eltiltanának a parti rajzolgatástól, azt nem bírnám ki… Most, hogy végre arra járhatok-kelhetek, amerre nekem tetszik!

Szeptember 2.

A délután egy részét sétával töltöttem a napsütötte parton, amely valósággal fehérlett a temérdek madártól: sirályoktól, jégmadaraktól, melyek az apály után a parton maradt tengeri hordalékban, a törött kagylóhéjak és tollak között válogattak, vagy csak a sziklákra szálltak le tollászkodni. Edward egy idő után csatlakozott hozzám, már szeretett volna beszélgetni velem, mondta. Sétánk során sokféle témáról ejtettünk szót, de úgy ítéltem meg, ezek egyike sem bírt olyan fontossággal, amely indokolná Edward részéről ezt a hirtelen támadt, sürgető közlésvágyat. Röviden szólva: úgy éreztem, valami másról van szó, amit meg akart osztani velem, de valami okból mégsem tette.

Hazafelé megint utamba akadt a tegnapi szerencsétlen bolond. Tőlünk távolabb, a mező felől szaladt át az úton, integetett nekem, és azt kiabálta:

− Camelia, Camelia!

− Hallotta ezt? − fordultam hirtelen Edwardhoz. Arca némi zavart árult el, és valamit dünnyögött, amit nem értettem.

Azóta is ezen töprengek. Érthetetlen! Miért nevezett engem Cameliának? Anyámat hívják így – ennyire hasonlítanék az ő fiatalkori alakjára?

***

Ó, szinte el is feledtem már azt a napot! – de most éppoly élénken látom magam előtt a fényben fürdő sziklákat és Edward meglepettségét, mintha mindez csupán a minap történt volna.

Milyen különös, elveszett érzés kerített hatalmába akkoriban! Most, ahogy újraolvasom a naplómat, mindez visszatér hozzám, és átitat, mint valamiféle édes-bús nosztalgia. Megmagyarázhatatlan, hogy miért töltik el az embert múltjába révedve kellemes érzetek még akkor is, ha a felidézett képek és gondolatok koránt sem oly szívesen látottak? Talán igaza volt Edwardnak: az idő végül mindent megszépít?

Furcsa érzés visszaröppenni ebbe az időbe. Ha vissza tudnám forgatni ide az idő kerekét, vajon megtenném? És ha megtenném, hogyan döntenék?

Szeptember 3.

Reggeli közben elmeséltem anyámnak az előző este történteket. Csupán rám emelte a tekintetét, azután visszatért a szalonnás omlettjéhez, és egyetlen további szót sem szólt. Rosalyn is némán tett-vett körülöttünk, egy csokor friss virágot rendezgetett egy fehér porcelánvázában, hiába próbáltam elfogni a tekintetét.

Kezdem roppant furcsán érezni magam. A környezetemet, a tárgyakat és a tájat már megszoktam − nem ment egyhamar, hiszen tizenkét év után mind teljesen ismeretlennek tűnt fel előttem −, ám a körülöttem élő emberek mintha egyre kevésbé volnának érthetőek − beleértve Edwardot is, aki egyébként olyan számomra, mintha a testvérem volna.

Elkezdtem rendbe tenni a kertet. Úgy tűnik, senkit sem érdekel, hogy az összes ágyást ellepte a tyúkhúr meg a többi gyom és gyógynövény, amelyekről a kolostorban tanultunk, csak engem. De talán nem is baj. Most végre hasznosíthatok néhány fogást a való életben is. Mennyivel élvezetesebb a magam örömére dolgozni, mint a zord nővérek szikár utasításai szerint! Hmm, és a mai vacsorához már mentaszószt is készíthet Rosalyn, annyi borsmentát találtam…

Szeptember 5.

Tiszta volt a reggel, a nap lágyan aranyló sugarai merően vetődtek be az ablakomon, amit este elfeledtem befüggönyözni. Korán ébredtem, lementem a konyhába egy kis kávéért, s ott találtam anyámat, aki a napi bevásárlásra készítette fel Rosalynt. Ő maradt mára az egyetlen cselédünk, anyám a másik két szolgálónkat elbocsátotta. Itt is az lesz a sorom hát, mint a kolostorban: ágyneműhúzás, varrás, takarítás… ó, túl nagy ehhez a házunk!

Ahogy anyám a szekrények és polcok között járkált, és sorolta a beszereznivalókat, hirtelen kedvem támadt lemenni a faluba, szétnézni a piacon, a főtéren, hiszen hazaköltöztem már két hete, s még egyszer sem láttam Frasellyt, mióta leszálltunk a kocsiról. Ezt a vágyamat rögtön ki is nyilvánítottam, mondván, hogy szívesen segítenék Rosalynnek a zöldségek kiválasztásában, majd hazahozatalában. Anyám azonban meglepő hevességgel a szavamba vágott, és kereken kijelentette, hogy itt maradok, az árut majd egy kocsi hazaszállítja, velem egyébként is beszélnivalója van.

A nap további részében azonban gondolataiba zárkózott, és hagyta, hogy a kertben dolgozgassam. Ez megint egy különös ügy. Először a bolonddal való találkozásom kérdésében burkolózott konok némaságba, most pedig nem enged le a faluba, holott a nap nagy részében egyébként nem szokott keresni, és nemigen érdekli az sem, mit csinálok.

Estére azután az asztalomon találtam néhány könyvet, egyik-másik bizonyára apámé volt valaha. A halom tetején, anyám kézírásával egy cédulát találtam ezzel az üzenettel: „Az ifjú leányok leghasznosabb elfoglaltsága a kézimunka és a könyvek." Gyorsan átfutottam a címeket: Ifjú hölgyek útmutatója a társas életben, egy-két háztartással foglalkozó kézikönyv és a Zsoltárok. Utóbbit félretettem, épp eleget lapozgattam kolostori rabságom évei alatt.

Szeptember 6.

Belefogtam a háztartásról szóló kötetek egyikébe. Anyám nyilvánvalóan arra utal ezzel, hogy nekem is bele kellene tanulnom a házvezetés rejtelmeibe.

Déltájban Edward érkezett meg, egy csokor frissen szedett virággal. A cipőjére ragadt fűszálak elárulták, hogy maga választotta ki őket, miközben áthaladt a mezőn. Nagy örömmel vettem át a vidám kis csokrot és kerestem neki vázát, hogy aztán az ebédlőasztal közepére helyezzem, közvetlenül a levesestál mellé. A beszélgetés ezalatt házunk ügyeire terelődött. Anyám érdeklődött, mit sikerült Edwardnak intéznie, ő pedig előadta, hogyan állnak pénzügyeink, s ahogy szavaiból kivehettem, a helyzetünk nem éppen rózsás. De aggodalomra nincs ok, amíg ő itt van, summázta az elmondottakat, és engem a büszkeség érzése hatott át: lám, Edward nem csupán a legjobb barátom − valójában az egyetlen −, de családom védelmezője s gyámolítója is egyben.

Ebéd utáni szokásos sétámon ezúttal is csatlakozott hozzám. Először majd egy fertályóráig elemezte az időjárást, illetve ennek hatásait az ősz terményeire, különös tekintettel a mi konyhakertünkben fellelhető példányokra, azután ahogy kiértünk a parti sziklára, hirtelen elcsendesedett, és a távoli horizontot kémlelte, amelyen azonban én nem fedeztem fel semmiféle látnivalót. Elnémulása meglepett, de a folytatást, avagy valamiféle magyarázatot várva magam is hasonlóképpen tettem: figyeltem a hullámok játékát. Egyszerre csak felém fordult és megragadta a kezemet.

− Kedves Gwendolyn… Gwen − kezdte, rám szegezve tekintetét, melyben valami különös fény csillogott. − Van valami, ami… Beszélnünk kell. – Egy hosszú pillanatig várt, mielőtt újra megszólalt volna. − Gwendolyn, elképzelhetetlennek tartja, hogy feleségül jöjjön hozzám?

A megdöbbenés szinte megbénította a nyelvemet.

− De Edward…

− Tudom, ez a kérdés most váratlanul éri, de ha egy pár napot gondolkodik rajta, talán kedvező választ fog adni…

− Edward, kérem − próbáltam átvenni a szót, de ő nem hagyta.

− Gwendolyn, mi régóta ismerjük egymást, hisz rokonságban állunk. Most hogy immár elértem a nagykorúság határát, magam rendelkezem az életemmel. Van vagyonom, ha nem is túl nagy, de a kényelmes élethez mindenképpen elegendő. Mellettem soha nem kell majd nélkülöznie, és olyan életet élhet, amilyenről álmodik!

Edward levegőt vett, így sikerült magamhoz ragadnom a szót.

− Edward, meglep az ajánlata, és ne értsen félre, én nagyon kedvelem, de… − Cipőm orrával egy fakó fűcsomót rugdaltam. − Nem, a felesége nem lehetek.

− Nem kell, hogy azonnal választ adjon…

− Nem azért, mintha nem tudnám elképzelni, hogy közös fedél alatt éljünk, holtomiglan-holtáiglan, de a mi kapcsolatunk egészen más természetű. Ön, Edward, a barátom, a legjobb barátom… az egyetlen barátom.

− Idővel talán másképp viszonyul majd hozzám, Gwendolyn. Az érzelmek változékony jelenségek.

− Félreértett, nem erről van szó. Még csak tizenhét éves vagyok. Az életem akkorát változott alig három héttel ezelőtt, hogy úgy érzem, képtelen vagyok most egy újabb, hasonlóan nagy változással járó lépés megtételére!

− Én adok időt a gondolkodásra.

Kétségbeestem. Teljesen összezavarodtam, és képtelen voltam eligazodni a sokféle érzés között. Kibuggyantak a könnyeim.

− Ne haragudjon, Edward − mondtam, és otthagytam a partot, a sziklát, az értetlen kuzinomat, és hazáig rohantam, hogy végül bezárkózhassam a szobámba.

***

Drága jó Edward! Hányszor gondoltam rád, s arra, hogy mennyire másképp alakult volna minden, ha igent mondok. Egyrészt bizonyosan nem lennék most itt, de azt hiszem, a Camelia-ügy is azonnal a felszínre került volna, hiszen leköltöztem volna Frasellybe, ahol a bolond kis emberke is lakott. Az a sok volna!

Ha az a sok volna ne lett volna…

Szeptember 7.

Anyám reggeli után szóba hozta Edward ajánlatát. Egyáltalán nem érzékelte, hogy engem kínosan érint a téma, és hogy mily szívesen elfelejtettem volna a tengerparti közjátékot. A szalonban ültünk, én egy csipkegallért horgoltam, ő mellettem, az ablak melletti kanapén ücsörgött egy halom fehérnemű és a varrós kosara között.

− Edward nem beszélt veled tegnap? − kérdezte, miközben cérnát fűzött a tűbe.

Hallgattam. Úgy tűnt, már mindent tud.

− Gwendolyn! Válaszolj, kérlek.

− Bizonyára tudja, anyám, mi történt – feleltem kedvetlenül.

− Nem tudom, éppen ezért kérdezem. Nos? Edward, tudomásom szerint, feleségül kért téged. Velem beszélt már tegnapelőtt, és én áldásomat adtam rá.

Csodálkozva néztem anyámra. A lánykérés ezek szerint sokkalta komolyabb, mintsem gondoltam volna.

A fonal összegabalyodott a kezemben.

− Én pedig nemet mondtam neki – böktem ki nagy nehezen.

Most anyámon volt a sor, hogy meglepődjék.

− Van elfogadható okod, amiért kikosaraztad az unokabátyádat? – kérdezte, ölébe ejtve a foltoznivaló ruhát, amin dolgozott.

− Anyám nem gondolja úgy, hogy fiatal vagyok még ehhez?

− Nem. Miért lennél? Én is alig töltöttem be a tizennyolcadik évemet, amikor feleségül mentem apádhoz. Edward pedig igazán nem idegen számodra…

− Hát éppen ez az! – nyöszörögtem. − Úgy értem, ő túl közeli családtag… Olyan, mintha a testvérem volna, s én így szeretem őt… Nem tudom, nem értem az egészet! Még nem szeretnék férjhez menni…

Már a könnyek fojtogattak, s anyám szigorú arcát látva kétségbeesésem csak nőtt. Amikor eltörött a mécses, anyám hozzám lépett és vigasztalóan átölelt.

− Jól van, ne sírj. Majd boldogulunk másképp − sóhajtott.

E szavak szöget ütöttek a fejembe. Volna tehát valami különös jelentősége, ha létrejönne ez a házasság? Vagy csak ennyire rossz az anyagi helyzetünk?

Szeptember 10.

Az elmúlt napokban szinte szünet nélkül olvastam, a partra is csak egyszer sétáltam ki, hogy a vízen ringatózó vadmadarakat elnézegetve, simára kopott kavicsokat szedegetve kiszellőztessem kicsit a fejem. Már kitanultam a háztartás csínját-bínját, és átmenetileg az irodalom is segített elterelni gondolataimat a felkavaró élményekről.

Eszembe jutott, hogy kislányként egyszer a fejem köré tekertem a függöny csipkéit, és azt képzeltem, hogy menyasszony vagyok. Miért tűnik most ez a gondolat oly félelmetesnek?

Hiszen azt sem tudom, milyen egy asszony élete! Hogyan is vállalkozhatnék rá? És éppen Edwarddal… Valamiért nem tudom őt a férjemként elképzelni. Bár… igazából senki mást sem.

***

Most már be merem vallani önmagam előtt, hogy nagyon is kedveltem Edwardot. Talán melegebben, mint egy testvért szeret az ember. Így volt ez, mióta csak megtanultam kiejteni a nevét. Erről azonban tudomást sem vettem. A zárdában sikerrel neveltek bennünket arra, hogy természetes érzéseinket elnyomjuk. Talán nem lettem volna boldogtalan, ha mégis hozzá megyek feleségül… Igaz, akkor talán sohasem ismerem meg a SZERELMET − így, csupa nagybetűvel. De ezt sem tudhatom biztosra. Azt hiszem, Edward valóban szerelmes volt belém, és idővel bennem is kialakulhatott volna ez az érzelem. Nem lettem volna boldogtalan. Úgy hiszem. De ha Edward mellett döntök, akkor sohasem ismertem volna meg őt – őt és a rajongó, igazi szerelmet.

Szeptember 12.

A lánykérés óta Edward ma jött először hozzánk. Anyámmal gazdasági természetű beszélgetést folytatott a szalonban vacsora előtt, míg én a kanapéra telepedve Walter Scottot olvastam. Azután Rosalyn jelentette, hogy feltálalta a rozmaringos báránysültet, s Edward anyámnak nyújtva karját vonult át az étkezőbe, cseppet sem könnyítve számomra a helyzet kellemetlenségén. Étkezés közben kizárólag semleges témákba bocsátkozott és szinte egy pillantással sem nézett rám, de így is feszélyezve éreztem magam. Hogyan kellene viselkednem? Könnyedén, mint azelőtt? Némi öntudatos hidegséggel, ami illő lehet egy kikosarazást követően? Nos, ezen töprengtem a vacsora teljes tartama alatt, de nem jutottam önmagammal megegyezésre. Képtelen voltam ugyanis arra, hogy Edward gondolatait a tekintetéből olvassam ki, ennélfogva nem ismerhettem meg véleményét s érzéseit a helyzetet illetően. Mintha csak egy álarcot figyeltem volna egész este.

Elköszönéskor azonban figyelemreméltó pillantás kíséretében csókolt kezet, s én a mélabú, a tanácstalanság és a remény halvány jeleit véltem felfedezni ebben a pillantásban.

***

A következő hetek, legjobb emlékezetem szerint, semmi érdekességgel nem szolgáltak, így át is lapozom ezeket az oldalakat. Edward elutazott, én folyvást csak olvastam, mígnem egy ködös, dermesztően hideg napon kezembe került a zsoltároskönyv… Hol is…? Igen, itt van!

December 4.

Ma rendkívüli felfedezésre bukkantam! Miközben némi tinta után kutattam a szekreterben, kezembe akadt apám régi zsoltároskönyve. Igazán szép kivitelű darab, s csupán ezért telepedtem le vele a díványra, nem pedig azért, mintha hiányozni kezdtek volna az ájtatos olvasmányok. Más, sürgősebb dolgom nem lévén, belelapoztam. A könyvecske közepe tájára érve egy apró borítékféle hullott az ölembe, melyen ez a szó állt apám rég nem látott, szálkás betűivel: Camelia… Nahát, mi lehet ebben? Valami régi relikvia, még abból az időből, amikor anyámnak udvarolt? Bár tudtommal nem volt túl hosszú az udvarlás, szinte azonnal összeházasodtak, amikor megismerték egymást.

Folyton megjelenik ez a név! − gondoltam elképedten. Nem bírtam többé kíváncsiságommal, s remélve, hogy a rejtély nyomára bukkanhatok, belepillantottam a boríték belsejébe. Egy szőkésvörös hajtincset találtam, amelyet rózsaszínű szalaggal kötöttek át, s egy cédulán ezt a finom vonalú feliratot: Camelia Dougherty 6 éves, 1859. szept. 8.

1859. szeptember nyolcadika? Hiszen én is azon a napon lettem hatéves! Döbbenten forgattam kezemben a kis hajtincset, ami szakasztott olyan árnyalatú volt, mint az enyém kislány koromban.

Ez a felfedezés úgy ért, mintha villám csapott volna belém. Végigpergettem a fejemben az imént feltárt részleteket, s egyszeriben összeállt a mozaik. Az én nevem nem Gwendolyn, hanem Camelia. De miért? Miért ez a névváltoztatás, mi történt gyerekkoromban? Talán különleges oka van, hogy más néven a zárdába adtak?

December 5.

Párnáim közt álmatlanul forgolódtam egész éjszaka, keserves gondolatok gyötörtek. Talán csak hajnal felé sikerült elaludnom, s azt álmodtam, hogy egy óriási kastélyban bolyongok, amelynek falait mindenfelé tükrök borítják, s így bármerre fordulok, a tükörképem jön szembe velem.

Elhatároztam, hogy utánajárok ennek a titoknak. Hogyan lehet az, hogy én magam nem is emlékszem semmire, s a családomban senki sem beszél erről egyetlen szót sem? A családomban… csak a bolond! Meg kell keresnem a bolondot… csak hát értene bármit is abból, amit beszélek?

Ekkor az az eset jutott eszembe, amikor az ősszel anyám nem engedett Frasellybe. Vajon miért? Biztos volt rá oka, de az is nyilvánvaló, hogy titkolja, így máshonnan kell beszereznem az értesüléseket.

***

Emlékszem, nem csekély fejtörést okozott kiötlenem a módját. Próbáltam lejutni Frasellybe, de sikertelenül. Edward nem volt hajlandó elvinni, anyám továbbra sem engedett el Rosalynnel, a bolond pedig nem jött felénk, akármennyit is sétáltam a part mentén.

Nem is jutottam előrébb, egészen… Ah, itt van! Egészen január végéig.

1871. január 27.

Amint az már szokásommá vált, ma délelőtt is lementem a konyhába, hogy segítsek Rosalynnek az ebéd körüli teendőiben. Zöldséget mostam és tisztítottam, egyszóval kicsit a keze alá dolgoztam, s eközben elbeszélgettünk. Még nem tudtam, mit és hogyan fogok kihúzni belőle, de oly rég szolgált már bennünket, képtelenség volt, hogy fogalma se legyen róla, mi történt hatéves koromban.

− Rosalyn, nem sajnáltad sohasem, hogy nincsenek gyerekeid?

− Hát, bizony, szívesen eldajkálnék egy-kettőt, bár talán még férjhez megyek azért, ki tudja aztat, csak a jó Isten a mennyben − nézett fel a füstös mennyezetre, és keresztet vetett. − Ha az édesanyja megint arra kényszerül, hogy tovább farigcsáljon a kiadásain, bizonyára engem fog elküldeni a háztól.

− Rosalyn, ezt nem hinném. Amilyen csodálatosan főzöl, te egészen biztosan maradsz, ameddig csak itt élünk. Nem boldogulnánk segítség nélkül.

A jó cseléd úgy elpirult örömében, hogy el is szégyelltem magam, amiért ilyen fondorlatos okokból bókolok neki. Noha tényleg ízletes a főztje, így végül is nem hazudtam.

− A kisasszony olyan kedves és jó hozzám… De pihenjen már egy kicsit, még elfárad a keze!

A puhítás tehát már megvolt, már csupán meg kellett főznöm, amit kiterveltem.

− Bizonyosan az édesanyádtól tanultad meg a fortélyokat…

− Hát, bizony, tőle… Isten tartsa meg jó egészségben! − ismét felnézett a megszürkült plafonra, és gyorsan keresztet vetett, úgy, ahogy volt, a félig hámozott krumplival a kezében. − Tőle, persze hogy tőle tanultam. Minden apró fogást, hát ki mástól? Csodálatosan tud főzni a mama, ej, de rég nem ettem már a főztjét! − Rosalyn elérzékenyült, még a szeme is bepárásodott. − Ahogy a leveseket készítette! Az ember a