Gwendolyn: Manor House titka

By Rita Velencei

Anglia, 1870. Gwendolyn Dougherty tizenkét egyhangú, zárdában eltöltött esztendő után hazatér anyjához az egykor szebb napokat látott tengerparti házba. Addigi nyugodt és kiszámítható élete azonban mindenestől felfordul, amikor évtizedes, féltve őrzött titkokkal, rejtélyesen viselkedő rokonokkal és egy eltitkolt testvérrel találja szemben magát, és megismerkedik a szomszédos birtokot bérlő, megnyerő modorú Hartley gróffal. Egy különös házasságkötés és egy gyilkossági kísérlet vádja azonban, úgy tűnik, mindörökre véget vet a lány boldogságának. Lehet, hogy az igaz szerelem csak akkor talál rá, amikor úgy tűnik, már minden elveszett? A két idősíkon játszódó történetben régi családi titkok és sorsalakító vétkek sora tárul fel az olvasó előtt.

• Language: Magyar
• Publisher: Szív-titkok-könyv
• Release date: Apr 21, 2018
• ISBN: 9786155868023

Book preview

hittem!

1870. augusztus 18.

Délután öt óra tájban léptem ki a kolostor rácsos kapuján. Edward jött el értem, hogy hazavigyen – napok óta számítottam érkezésére, de most, hogy unokabátyám itt állt előttem fess felöltőjében, a helyzet mégis váratlanul ért.

Tizenkét év alatt alig néhányszor hagytam el ezt az épületet, akkor is csupán néhány órára, egy-egy tanulmányi kirándulás végett. Most azonban anyám hazarendelt. Véglegesen. Ahogy a kapu zárja csattant a hátam mögött, lezárult eddigi életem. Mielőtt felléptem volna a két szürke ló húzta kocsira, még vetettem egy utolsó pillantást a komoran terpeszkedő, sötétbarna, egyemeletes épületre, mely eddigi tizenhét évem legfőbb helyszínéül szolgált. A fehér keretes ablakok mögött néhány baráti arc bukkant fel kíváncsian – a kis Catherine, a vörös és szeplős Eleanore és más barátnők, akik igen sajnálták távozásom –, s amikor hirtelen elrebbentek az üveg mögül, tudtam, hogy munkájukhoz rendelték vissza őket szigorú nevelőik. Nem sajnáltam, hogy hazamegyek. Tudtam, hogy jó sorom lesz otthon, és örültem, hogy hazatérésem valós okát egyik társam sem sejti.

Nagyot szippantottam a napsugaras nyári levegőből, és hosszú szoknyámat felfogva, unokabátyám karjára támaszkodva felszálltam a zárt hintóba.

Edwardot tulajdonképpen alig ismerem, mégis, azt hiszem, erősen kötődöm hozzá. Néha meglátogatott a kolostorban, eleinte anyámmal együtt jött, később már csak egyedül, mert, mint mondták már három éve, anyám nem vállalhatja többé az utazást. Levelet azért elég gyakran kaptam tőle, minden hónapban írt, de a házat nem merte elhagyni még két napra sem. Túl sokan ácsingóznak rá, írta egyszer, s ha kitenné a lábát a küszöbön, Manor House-t mindjárt ellepnék az árverezők.

A rázós, gödrös, esővájta utakon sokáig tartott az utazás. A lemenő nap hosszan besütött a kocsi ablakán; narancs fényétől s a lódobogástól egészen elbágyadtam. Onnan tudtam, mikor érkeztünk meg Frasellybe, hogy Edward felébresztett.

Nem fogalmaznék pontosan, ha azt írnám, hogy bármi különöset éreztem a házunk láttán. Szép nagy kúria, repkénnyel befuttatva, csupán egy mérföldre a tengerparttól – épp mint sok ezer másik Angliában. Ötévesen azért sokkal nagyobbnak tűnt – akkor még a fák is az égig értek.

Anyám, emlékeimhez képest, nem változott semmit, ugyanolyan avarszínű ruhákat viselt, mint mindig is, s egyetlen ránccal, egyetlen fehér hajszállal sem volt több rajta, mint azon a ködös, őszi délelőttön, amikor utoljára láttam. Sopánkodott, hogy nehezen tartja fenn a házat apám évjáradékából, a személyzet felét el kellett bocsátania, és az én taníttatásomra sem jut többé egyetlen shillingje sem. Némileg bántja ezért a lelkiismerete, én viszont örülök, hogy kijöhettem a kolostorból. Bár nem ment rosszul a sorom, sosem szerettem ott.

A házunk tökéletesen ismeretlen részleteket rejt, úgy kellett felfedeznem, mintha idegenként tértem volna be. Izgalommal tölt el, hogy holnap felfedezőútra indulhatok és bejárhatom a folyosókat, poros szobákat, felemelhetem a lepedőt a letakart bútorokról. Egyelőre a szalonban néztem csak körbe: minden tárgy régi, mégis, egyetlen porcelánvázát ismertem csak fel. Leemeltem a polcról, és a kezembe fogtam. A festett paradicsommadarak látványától a fülembe csendült egy különös, réges-régi emlékkép. Gyermekkacaj, öreg padló nyikorgása az apró lábak alatt.

Az emeleten, a régi szobámban feküdtem le, amelynek ablaka a hársfasorig nyíló kilátást kínál. Nem valami izgalmas látvány, de a kolostorral ellentétben legalább rácsok nélküli!

Milyen különös, hogy megint egy cellában vagyok! Talán tényleg igaz, hogy az ember életének kezdete és vége összekapcsolódik valami csodálatos, természetfeletti erő akaratából.

Augusztus 19.

Tegnap körül sem néztem a szobámban. Milyen furcsa ezt leírni, hogy „a szobám"! A zárdai cellámat sokkal inkább magaménak éreztem – ami érthető, hisz ott töltöttem szinte az egész eddigi életemet. De mégis: ide köt minden.

Tulajdonképpen mi is az a minden? Hiszen csak anyám és Edward van nekem. Más rokonom, tudtommal, nincs is a világon.

Kellemes ez a délelőtti nap, ahogy besüt a délkeletre néző ablakomon. A függöny egy kicsit megszűri, és mókás, ahogyan a porszemek táncolnak a fényben, szabadon, mindenféle kötöttség és szabályok nélkül, mégis, mintha egy láthatatlan vezető irányítása alatt mozognának, teljes összhangban. Az Isteni Rendet juttatja eszembe, amely mindig oda irányítja teremtményeit, ahol lenniük kell. Hmm, talán egy-két dolog mégis hiányozni fog a kolostorból. Mivel töltöm majd a napjaimat? Dolgoznom nem szükséges, tanulni többé nem fogok. Megkérdezem majd anyámat, hogyan képzelte el az életünket.

Azt már elhatároztam, hogy naplót fogok vezetni.

Kis kerek asztalkámat a szoba sarkából az ablakom elé állítottam, itt ülök most. Szemközt áll a vaskályha, a falak szinte üresek – de jól látható, hogy hosszú éveken át képeknek adtak helyet –, s van egy tükör, ami innen nézve éppen visszatükrözi az egyetlen megmaradt festményt: virágos mező felett röpdöső madarakat ábrázol.

A szobalányunkat Jilliannek hívják, kedves lány. Rajta kívül ketten vannak a háznál, közülük Rosalynre még emlékszem kisgyermek koromból. Anyám azt mondja, hamarosan el kell küldenünk egyiküket.

Edward eljött ma ebédre. Anyám megkérdezte tőle, nem költözne-e hozzánk a faluból Manor House-ba. Edward azt felelte, nem szívesen adná fel a házát, és különben is, majd' mindennap jön hozzánk látogatóba.

Nem látom semmiféle okát, miért ne lakhatna nálunk; három üres szoba közül is választhatna. De ha nem tévedek, Edward ragaszkodik megszokott otthonához, amely, mint mondják, kényelmes és igen kellemes helyen áll Fraselly szívében. Lehet bármi egyéb oka döntésének? Tudomásom szerint unokabátyám nem kötelezte el magát senkivel. Vagy tévedek?

Augusztus 20.

A házunk mögött van egy kis park, amelyre nem is emlékeztem. Magas sövény szegélyezi az ösvényeket, van benne pár kőszobor, meg egy kis szökőkút, egészen belepte őket a moha. Az egyik szobor egy vigyorgó törpét formáz. Bárhová lépek, mindig engem figyel, de még nem döntöttem el, hogy rosszindulatúan, vagy éppen hogy vigyáz reám. Van néhány virágágyás is, de eléggé benőtte őket a gyom. Anyám azt mondja, a kertészünket nemrég el kellett bocsátanunk, és azóta senki nem foglalkozik a parkkal. Amikor felvetettem, hogy kedvem támadt rendbe tenni, anyám engedélyt adott rá: azt mondta, tegyem csak, ha úgy tartom jónak, ez a foglalatosság legalább kitölti üres óráimat.

Délután kisétáltam a közeli mezőre. Nagyon meleg volt az idő, lefeküdtem a fűbe, és néztem, ahogy az égen vonulnak a felhők. Hallgattam a tücsköket, és a zsongás majdnem elnyomott. Azon merengtem, voltaképpen ki vagyok én... Úgy értem: mi a célja az életemnek? Eddig a zárda falai közt teltek napjaim, s ott természetszerűleg arra ösztökéltek, hogy tegyem le a fogadalmat, amelyhez azonban semmi indíttatást sem éreztem. Most itt vagyok, s már nem köti semmiféle szabály az életem. Nekem kellene hát valamiféle irányt szabnom neki?

Augusztus 27.

Eltelt egy pár nap, semmi figyelemre méltó nem történt a házban, így nem vettem kezembe a naplómat. Szilvát főztünk be Rosalynnel, rézlábasokat súroltunk, a konyhakertet meg a hátsó virágágyásokat gyomláltuk, aztán kitakarítottuk az éléskamrát – csupa jelentéktelen dolog, ami annyi váratlan fordulatot sem tartogatott, mint a rózsafüzér.

Voltaképp ma sem történt említésre méltó esemény Manor House-ban. Délelőtt, csakúgy, mint az elmúlt napokban, kisétáltam a partra. Csodáltam a hullámtaréjok szabályosságát, és mélyen beszívtam a friss, sós levegőt. Nagyon régen nem éreztem már ezt az illatot. Nem emlékeztetett konkrétan semmire, csupán a gyermekkoromra, mégis oly jó volt andalogni rajta. Talán azért, mert… igen, a szabadság képzetét társítom hozzá.

Szinte el is feledtem már, minő örömet éreztem, amikor oly sok év után, újra ott találtam magam a tengerparton. Borzongató érzés volt, borzongatóan szabad érzés! Szabadság… Mennyi képzetet kelt fel az emberben ez a szó! S mindezeket csak akkor tudja már értékelni, ha elveszítette őket.

Augusztus 31.

Alig kanalaztam be zabpehelykásámat, amit egy kanálka friss szilvalekvárral édesítettem meg, máris fogtam a vázlatfüzetet és a ceruzákat, amelyeket Rosalyn hozott tegnap a vén Clarence bűbájos boltjából – ahol, állítása szerint, talán csak varázspálca nem kapható – és a hátsó kertbe telepedtem velük. Elő sem bukkantam egészen ebédig. Eldöntöttem ugyanis, hogy szobám megüresedett falait saját rajzaimmal díszítem fel. A különös kis kőtörpe lett első modellem, hosszan dolgozgattam rajta, míg minden árnyékolással és az arányokkal is elégedett nem voltam. Élethűen sikerült a rajz – túlságosan is. A komisz vigyor, amit most már a papírlapon is viszontláthattam, s bárhová magammal vihettem, valósággal bosszantott. Hirtelen ötlettel odaajándékoztam a bokrok tövében gyomlálgató Rosalynnek; úgy tűnt, örül neki, de valami olyasmit morgott, hogy ez a pofa emlékezteti őt valakire, akit soha többé nem szeretne látni az életben.

Szeptember 1.

– Gwendolyn, javításra vár néhány ágynemű