Nyár a francia riviérán

By Rachel Rhys

Ez az izgalmas történelmi regény Dél-Franciaországba ragadja magával az olvasót, ahol a gazdagok tengerparti csillogó és pompás világa mögött veszélyes titkok leselkednek...
Egyetlen ellensége sem volt..., amíg egy örökség révén vagyonhoz nem jutott.
1948, London: Eve Forrester élete megreked egy szerelem nélküli házasságban, és szürke, komor házában tengeti az életét, amikor teljesen váratlanul levelet kap. Egy gazdag idegen rejtélyes örökséget hagyott rá, de csak úgy tudhat meg többet, ha a fényűző francia Riviérára utazik.
Eve itt tudja meg, hogy egy elbűvölő villát kapott, ami a Földközi-tengerre néz, és az élete egy csapásra előkelőbb már nem is lehetne. Ám miközben bekerül a gazdagok és a híresek köreibe, titokzatos úton szerzett vagyona vonzza azokat, akik ebbe nem törődnek bele, és akik szeretnék, ha Eve örökre eltűnne.
E paradicsomban magányosan kell kibogoznia, milyen történet vezetett meglepetésszerű hagyatékához, mielőtt a sorsa nem várt jobbra fordulása a halálát nem okozza...
Rachel Rhys Paula Hawkins, a Lány a vonaton című regény írójának szavaival "izgalmas, elragadó és végtelenül érdekfeszítő" műve, a Halálos örökség a működésképtelen családok és a régen eltemetett titkok felejthetetlen története a Cote d'Azur dekadens világában.
"Elragadó és csillogó olvasmány. Tökéletesen belefeledkeztem Rhys 1940-es évekbeli, szeretettel felidézett francia Riviérájának a hangulatába, és megfogott a lassan felszínre kerülő rejtély" Lisa Jewell
"Csipetnyi Agatha Christie-vel és Zelda Fitzgerald jóváhagyó biccentésével Rachel Rhys történelmi krimije egyszerűen fantasztikus. Az 1940-es évek végi Cote d'Azur önmagában is főszereplő: felébreszti bennünk a vágyat, hogy gin fizzt kortyoljunk, miközben a Földközi-tengerbe süllyedő napot nézzük" Kate Riordan

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Jul 22, 2021
• ISBN: 9786155905759

Book preview

cover.jpg

Rachel Rhys

Nyár a francia

Riviérán

ULPIUS BARÁTI KÖR

BUDAPEST

A mű eredeti címe: Fatal Inheritance

Fordította: Lévai Márta

Copyright © Rachel Rhys, 2018

Hungarian Translation © Lévai Márta, 2020

© Művelt Nép Könyvkiadó, 2021

ISBN 9786155905759

Az e-book formátumot előállította:

img1.png

www.bookandwalk.hu

Fraser Macnaught emlékére

Kétszer teljesebb életet éltem másoknál, százszor jobban szerettem. Úgy szippantottam magamba a világ szépségét, mint az osztrigát szokás. Mert bizonyítani akartam, értékesebb vagyok annál az embernél, aki a legrosszabb tettemet elkövette. De az éjszakák könyörtelen sötétjében mégis csupán az az egyetlen tettem létezik.

GUY LESTER

EGY

1948. május 20.

Ha Vera hamarabb érkezik Harrynél, az életem hirtelen megváltozik. Eve figyel és vár. Igazából odakint kellene lennie, lekapkodni a lepedőket a kötélről, mielőtt teljesen eláznak, de a végtagjait mintha a kanapéhoz bilincselték volna. A tekintetével két esőcseppet követ, amelyek lefelé haladnak az ablaküvegen, míg apró tócsába nem futnak össze a legalján. Vera összeolvad Harryvel, azaz végül nem győzedelmeskedett. Múló csalódottság rándulása.

De vajon nem az fog-e számítani, hogy a háromból melyik a legjobb? Dehogynem, nagyon is.

Eve merőn nézi az ablaktábla felső peremét, amíg meg nem lát két valószínűbbnek látszó cseppet, amiket Bertnek és Louisának nevez el. Ám még mielőtt elérnék az alsó peremet, megzavarja a csengő éles hangja.

Mr. Wardnak, a postásnak, kerek, pirospozsgás képe van, amelyen mindig ott fénylik valamiféle mázszerű, nedves bevonat; vagy a nyári forróság miatti izzadság, vagy, mint most is, az állhatatos esőszitálás okozza. Mr. Ward barátságos és kíváncsi, mindig olyan érzése van az embernek, mintha valamiért többet várna az Eve-vel való találkozásaiktól, mint amennyit ő adni tud.

– Egy van köztük a maga nevére – nyújt át egy köteg borítékot.

Eve szíve elszorul. Az egyetlen ember, akitől leveleket kap, az anyja, és úgy érzi, ma nincs elég lelkiereje ahhoz, hogy ellenálljon a csalódottsága erejének.

Mr. Ward úgy téblábol a küszöbön, mint aki arra számít, hogy Eve ott, az orra előtt bontja ki a levelet, és meg is osztja vele, milyen híreket kapott. De Eve nem siet.

– Köszönöm, Mr. Ward – mondja, és már csukja is az ajtót, miközben a jóember egy hófehér zsebkendővel az arcát törülgeti.

Eve újra leveti magát a göröngyös felületű kanapéra, de már nem tud újra elmerülni a pár perccel ezelőtti kellemes tunyaság állapotában. Bár a betűk biztonságban elbújtak a tekintete elől a hallban lévő asztalon, a tudat, hogy ott vannak, úgy zümmög a fülében, mint egy kitartó rovar.

Felnéz a nagyapai örökségre, arra a csúf órára, a szemközti falon. Minden bútordarab Cliffordé. Sötét, súlyos darabok, amelyek a férje nagyszüleinek a házából valók. Miután Eve és Clifford összeházasodtak, Clifford mindig búskomor arcú apja nagy habozás után adta át nekik a bútorokat, és nem mulasztotta el megjegyezni, hogy miután Eve nagy valószínűséggel nem tudja, hogyan kell ilyen minőségű bútorokat gondozni, kétségkívül hamarosan az enyészeté lesznek.

De jó volna, ha igaza lenne.

12.15. Attól a négy órakor kezdődő tizenöt perctől eltekintve, amikor elmerülhet a drótnélküli hírmondón futó Mrs. Dale naplójában, a nap további része hosszadalmasan és üresen nyúlik el előtte, és a csendet csak a rémisztő óra tiktakolása töri meg.

Clifford 5.40-kor fog hazaérni. Eve-en erőt fog venni a szokásos izgatott előérzet… társaság, csevegés… amit elkerülhetetlenül csalódás fog követni, mert Clifford letelepszik majd a karosszékébe, jobb lábát átveti a bal fölött, és az arca elé emeli az újságot. Onnantól az élet egyetlen jele, hogy a jobb cipője, amit minden vasárnap este kifényesít, időnként moccan egyet.

Miután összeházasodtak, Eve ilyenkor mindig lekuporodott a szék mellé a padlóra, és apróra kikérdezte, hogy ment a férfi napja, és milyen hírei vannak. De Clifford hamarosan megálljt parancsolt neki. „Drágám, vállalatigazgató vagyok. Az egész napomat azzal töltöm, hogy az emberek mindenfélét kérdezgetnek tőlem. Miután hazajövök, nagyra értékelnék egy kis nyugalmat. Biztos vagyok benne, hogy megérted."

Így hát mostanában Eve vár a vacsoráig.

Az eső mintha elállt volna mostanra. Szürke, nyirkos nap marad utána. Az ablakfülkén át a szemben lévő, harminckilences számú ház ablakfülkéjére lát. A saját házuk tükörképe. Ikerház, oldalt garázzsal, előtte takaros járda vezet az ólomüveggel díszített bejárati ajtóhoz. Egy idősebb testvérpár lakik ott, akikről Eve még most, majdnem két év elteltével sem tud többet, mint azt, hogy Judd nővéreknek hívják őket. Néha látja egyiküket vagy másikukat állni az egyik emeleti ablakban, amint kifelé bámul az utcára. Átmegyek hozzájuk, mondja ilyenkor Eve magában. Ki tudja, miféle történetek lapulnak a tarsolyukban. Talán még barátok is lehetünk. De sohasem teszi meg.

Nehéz súllyal nehezedik a lelkére a tudat, hogy az anyja levele ott várja a hall asztalán. Végül képtelen tovább elviselni. Feláll, elindul visszafelé, a társalgó vastag, borvörös szőnyegén keresztül, és amikor újra kiér a hallba, felkapja a borítékköteget, türelmetlenül végigpörgeti a Mr. Forrester nevére érkezetteket, míg végül megtalálja azt az egyet, rajta a saját nevével.

De… ó, nahát.

Az anyja kék tintával írott, görcsös, precízkedő kézírása helyett, amely általában vékony kék borítékon szokott érkezni, ezúttal egy vastag, sárgás papírból hajtott borítékra gépelt nevet lát. Mrs. Eve Forrester.

Eve halvány bizsergést érez az idegvégződéseiben. Visszateszi az asztalra a többi borítékot, és visszasétál a társalgóba. A szalonba. Clifford ragaszkodik hozzá, hogy így hívják. Ahogy mindig, amikor átlépi a küszöböt, most is olyan érzés fogja el, mintha valami sűrű masszába lépne be, és minden formátlanná válna előtte.

Visszatér a kanapéra, de ezúttal egyenes háttal ül le, a párna legszélén feszengve, lába szilárdan a padlón marad.

Butaság, rója meg magát. Ennyi izgalom egy levél miatt.

Feltépi a borítékot, és kellemesen vastag manila papírt talál benne, háromba hajtva. Nem sieti el, hogy kihajtogassa, aztán először a lap tetején, a vastag betűkkel szedett fejlécen akad meg a szeme.

PEARSON & WILKES

ÜGYVÉDI IRODA

KÖZJEGYZŐI IRODA

A nyomtatás kissé kiemelkedik, Eve végigfuttatja rajta az ujját.

Nagy levegőt vesz, és elolvassa.

– Biztos vagy benne, hogy ez nem valami tévedés?

Clifford olyan arccal néz rá, amelyről süt, hogy szerinte az, és biztosra veszi, hogy ki fog derülni, hogy Eve az, aki téved.

– A levelet egyértelműen nekem címezték. És azt sem lehet félreérteni, amit írnak benne. Felkérnek, hogy jelenjek meg a cég irodájában, Londonban, jövő kedden, ahol valami számomra előnyös hírt fogok kapni. Hát nem fantasztikusan titokzatos?

– Inkább fenemód alkalmatlan. Jövő kedden fontos megbeszélésem lesz.

– Tehát úgy készülsz, hogy te is eljössz?

Clifford úgy pislog rá, mintha Eve hirtelen, valami csak maga számára világos okból, szuahéli nyelven kezdett volna beszélni.

– Természetesen ott a helyem. Ez az egész ügy nagyon gyanús. Elképzelésünk sincs, hogy Parson és Wilkes kik és kit képviselnek. Amit tudunk, az alapján könnyen kiderülhet, hogy ez az egész egy nagy humbug, és te, drágám, attól tartok, a palimadár szerepet kaptad. Ne feledd, Eve, hogy egyenesen az anyád házából költöztél ide. Nagyon kevés tapasztalatod van azzal kapcsolatban, hogyan vigyázz magadra.

Clifford éppen eszik, és egy kis, fehér krumplidarab ráragadt a bajuszára. Eve a krumplimorzsát figyeli, ami fel és le mozog, miközben a férfi beszél. Máris érzi, hogy a korábbi izgalma kezd elillanni.

Végül úgyis ki fog derülni, hogy tényleg hiba volt. Humbug, ahogy Clifford fogalmazott. Utána visszatérnek Londonból ide, és minden ugyanúgy folyik majd tovább, mint eddig.

– De felajánlották, hogy fedezik az útiköltségeket – jut eszébe Eve-nek hirtelen. – Tennének ilyesmit, ha valami alattomos ügyről volna szó?

Clifford, akinek az imént megállt a kezében a villa, félúton a szája felé, most visszatér iménti tevékenységéhez, és a barnálló májdarab a szájába kerül. Úgy tűnik, mintha egy örökkévalóságig rágná. Mrs. Jenkins, aki hetente két délelőtt jön el, hogy főzzön, nem hisz a könnyű bánásmódban, ha húsételek készítéséről van szó. „Ki tudja, milyen kórokozók tanyázhatnak bennük", felelte, amikor Eve egyszer meg merészelte kérdezni, hogy a kincset érő húsokat, amelyeket még most, három évvel a háború után is jegyre lehet kapni, nem tudná-e valamivel kevésbé átsütni. Clifford végül lenyeli a falatot, és Eve a szemével követi a torkán a kitüremkedést, ahogy lefelé halad. Végül a férfi megszólal.

– Az üzleti élet egyes számú szabálya az, hogy addig sosem szabad bízni senkiben, míg be nem bizonyította, hogy érdemes az ember bizalmára, és ezt a szabályt az élet bármely területén alkalmazni érdemes, Eve. Másképp ki fognak használni. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy átütemezzem a tárgyalásomat, és el tudjalak kísérni.

Megpaskolja a szája két sarkát a szalvétájával, mire a krumplidarab eltűnik. A kék szemek, amelyek annyira közel ülnek, hogy néha az a szemlélő benyomása, mintha keresztbe állnának, mint általában, most is egy távolabbi pontra szegeződnek, valahol Eve válla fölött. Benne mindig azt az érzést kelti ez, mintha állna a háta mögött valaki, akit Clifford érdekesebbnak talál nála.

– Köszönöm – feleli Eve.

KETTŐ

1948. május 25.

– Gyanítom, igazán összezavarhattam most önöket mindezzel. – Mr. Wilkes egyik kövérkés keze széles gesztussal körbemutat az irodájában. – Biztosra veszem, hogy erősen eltűnődtek rajta: „Vajon mi a fészkes fenéről lehet szó?"

Barna szeme úgy kandikál elő a húsos párnák közül, mint Eve egyik gyerekkori plüssmackójáé, és most egyenesen Eve-re szegeződik. Ő annyira nincs hozzászokva, hogy nézik, hogy máris érzi az arcába szökő forróságot, szinte úgy kell leküzdenie magában a késztetést, nehogy odaemelje a kezét, ellenőrizni, mennyire meleg.

– Kíváncsiak vagyunk rá, ahogy feltételezheti – szól Clifford.

Suttonból idáig vezető útjukon hideg és magába zárkózó volt, kétséget sem hagyott Eve-nek afelől, mekkora áldozatot jelent számára, hogy elkísérje feleségét erre a hiábavaló utazásra. Amikor Eve megpróbált beszélgetni vele a szegény kis June Anne Devaney szörnyű meggyilkolásáról, amivel tele vannak a lapok mostanság, a férfi szinte mondat közben megállította azzal, hogy nem hajlandó belemerülni ilyen „ostoba, kísérteties pletykákba". De amióta megérkeztek a pompás saroképülethez, amely alig egy utcányira állt a Chancery Lane-től, és megmutatták nekik az utat az aranyozott szegélyekkel díszített lifthez, amely felvitte őket

a Pearson & Wilkes cég irodáihoz, jelentősen olvadt a ridegsége.

E pillanatban már szinte lelkes. Amikor megérkeztek, azonnal előre dőlve ült le, és megjegyzést tett a robusztus tölgyfa íróasztalra, meg a modern telefonrendszerre. „Nálam is ideje lenne beruházni egy ilyenbe, jegyezte meg. „A saját vállalatomnál, tette hozzá. Igyekszik jómódú ember benyomását kelteni, ismerte fel Eve, és magát is meglepte, mennyire kínosan érinti a férfi viselkedése.

– Azonnal el is oszlatom minden nyomorúságukat – ragyog rájuk Mr. Wilkes olyan arccal, mintha a legremekebb poén résztvevői volnának mindnyájan. – Azzal kezdtem, hogy volt egy ügyfelem – egy rendkívül nagyra becsült ügyfelem, Guy Lester. Ismerős esetleg a neve önök előtt?

Eve magán érzi a barna szempárt, és ismét elfogja a kellemetlen érzés, hogy látják.

– Ha jól következtetek, nem. Kár. Amikor legutóbb telefonon beszéltem Mr. Lesterrel, az volt a benyomásom, hogy arra készül, közvetlenül kapcsolatba lép önnel, Mrs. Forrester, és elmagyarázza, miről van szó.

– Ki ő? Ez a Guy Lester nevű illető? – Clifford szeretné visszanyerni a helyzet feletti irányítást, és azt akarja, hogy jelentős tényező legyen.

– Ki volt. Sajnos Mr. Lester tíz nappal ezelőtt elhunyt. Igen váratlanul. Tudtuk, hogy nem acélos az egészsége, de semmilyen jel nem utalt rá, hogy ennyire hamar távozik az élők sorából. Dél-Franciaországban lakott, ezért személyesen csak egyszer-kétszer járt itt az irodában. Mindazonáltal így is igen népszerűvé tudta tenni magát.

Eve érzékeli, hogy Clifford kihúzza magát ültében az övé melletti bőrkárpitos széken, és szinte hallja, ahogy surrog az agya.

– Az a helyzet, Mrs. Forrester, hogy Mr. Lester megjelölte önt örökösként a végrendeletében.

– Engem?

A döbbenet minden gondolatot kisöpör Eve agyából.

– De miért? – kérdezi Clifford. – Kije volt ez a Mr. Lester az én feleségemnek?

Tulajdonosi önérzettel hangsúlyozza a két szót. Eve tűszúrásnyi bosszankodást érez, bár maga sem érti, miért. Miután összeházasodtak, közel két évvel ezelőtt, ő maga volt, aki különféle ürügyeket eszelt ki, minél többször kimondhassa a beszélgetései során a „férjem szót, és akárhányszor Clifford a „feleségének hívta őt, átfutott rajta az öröm. Eve most döbben rá, milyen régen nem hallotta tőle ezt.

Mr. Wilkes olyan széken ül az íróasztala mögött, amely összességében túl könnyűnek látszik jelentékeny körfogatához képest. Szürkülő haját takarosan elválasztotta a füle fölött, és kopasz fejebúbján átfésült néhány hosszabb tincset. Sötét zakója megfeszül pocakján.

Clifford, ezzel szemben, elegáns és jóképű. Vagyis inkább Eve valamikor annak látta. A haja, amire kifejezetten hiú, dús, szőke, a bajusza fenséges, a körmei tökéletesen manikűrözöttek. Eve meglepetten tapasztalta, milyen sok figyelmet szentel Clifford a teste ápolásának, milyen fontos számára, milyen ruhákat visel, és ki vágja a haját.

De Mr. Wilkes kifejezetten kedvesnek tűnik. Még amikor úgy ráncolja a homlokát, mint e pillanatban, az is inkább tűnik együttérzőnek, mint megrovónak.

– Attól tartok, magam is ugyanannyira sötétben tapogatózom a Mr. Lester és Mrs. Forrester közötti kapcsot illetően, már ha létezik ilyen egyáltalán, mint önök.

– Nevetséges – mondja Clifford. – Muszáj, hogy legyen valami kapocs. Az emberek nem szoktak csak úgy örökséget hagyni olyanokra, akiket nem ismernek. Azonnal lépj érintkezésbe az anyáddal, Eve. Küldhetnénk neki egy táviratot. Ő biztosan tud erről valamit.

– Ha javasolhatok valamit… – Mr. Wilkes hanghordozása, különösen a testalkata fényében, igen gyengéd. Eve hálás a közbeszólásért. Nem akarja, hogy az anyja ebbe belefolyjon, nem akarja idecitálni ebbe az irodába, és ezzel esélyt adni neki rá, hogy eltiporja az izgalom szikráját, ami azóta ott izzik Eve-ben, amióta megérkezett a levél.

Mr. Wilkes folytatja:

– A tapasztalataink azt mutatják, hogy az igazán értékes hagyatékok várományosai jobban szeretik, ha minden tény a tudomásukra jut, mielőtt döntenek arról, kit tájékoztatnak az örökségről, és kit nem.

– Tehát ön szerint ez a hagyaték értékes? – Clifford a széke legszélén ül, és annyira előrehajol a kerekded ügyvéd felé, hogy az az embernek a benyomása, mindjárt felborul.

– Mr. Forrester, újra csalódást kell okoznom önnek. Az a helyzet, hogy nincs tudomásom az örökség mibenlétéről.

– Ezt nem értem.

Eve hallja Clifford hangjában a türelmetlenségről árulkodó vibrálást.

– Ha ön nem tudja, Mr. Wilkes, akkor ki?

– A Mrs. Forrester örökségére vonatkozó részleteket Mr. Lester végakaratának záradéka tartalmazza, amelyet azonnal elolvashat, amint jelentkezik Mr. Lester ügyvédjénél. Monsieur Bernard Gaillard irodájában, Cannes-ban.

– Már elnézést! –A felkiáltás úgy tör ki Cliffordból, mint egy köhintés. – Nem mondhatja komolyan, hogy azt kívánja tőlünk, hogy mindent dobjunk sutba, és komoly költségekbe verve magunkat utazzunk el Dél-Franciaországba, csak azért, hogy ott derüljön ki, a feleségem mit örökölt és mit nem egy férfitól, akiről mindezidáig még csak nem is hallottunk?

Mr. Wilkes bánatos arcot vág. A szája sarka lefelé görbül, az állán gödröcskék keletkeznek.

– Megértem, hogy mindez meglepetésként érte önöket, Mr. Forrester. De Monsieur Gaillard utasított minket, hogy minden, utazással kapcsolatos költséget vállaljunk, természetesen első osztályon, és a szállásköltséget is, a csodaszép Appleton Hotelban. De természetesen választhatnak másik hotelt is, ha máshol szívesebben szállnának meg.

– Attól tartok, még így is lehetetlen. Üzletember vagyok, Mr.. Wilkes. Igen nagy forgalmat lebonyolító árufuvarozó céget vezetek. Nem tehetem meg, hogy csak úgy felpattanok, és se szó se beszéd otthagyom őket.

Clifford folyton úgy emlegeti három éve alapított vállalatát, mintha valami nagy, virágzó konszernről volna szó, ám amikor Eve ellátogatott a külvárosi irodába, szűkösnek és lehangolónak találta; poros udvar, két-három üresen álló teherkocsi. És néha már elgondolkozik azon, vajon miért lehet, hogy nem engedhetnek meg maguknak néhány saját bútort, ha annyira jól megy a cég, vagy Mrs. Jenkins miért nem jön minden reggel, miért csak hetente két alkalommal. Természetesen ezekben az időkben, a háborúval épp csak a hátuk mögött, mindenkinek megrogyott az üzlete, de Eve akkor is furcsának találja, mennyire nincs összhangban az, amit Clifford mond erről, és az az élet, amit élnek.

– Tökéletesen megértem, Mr. Forrester. – A testes ügyvéd olyan tekintettel néz Cliffordra, mintha azt mondaná, Mennyi súly nyomja a vállunkat, nekünk, fontos embereknek. – De tisztelettel hadd jegyezzem meg, Mr. Forrester, csak Mrs. Forrester jelenléte elengedhetetlenül szükséges a végakarat felolvasásakor.

– Lehetetlenség. Sajnos Eve nem afféle kalandvágyó személy, Mr. Wilkes. Nagyon védett élete van. Még Sutton belvárosába is csak ritkán merészkedik be, nemhogy átszelje a Csatornát, és egy olyan országban utazgasson, amelynek még a nyelvét sem beszéli.

– Nos, ez nem teljesen igaz. – Eve maga is meglepődik rajta, hogy nyilvánosan ellentmond Cliffordnak. – Mármint tudok franciául. Tanultam az iskolában. Nem túl jól, bevallom, de egyértelműen eleget ahhoz, hogy elboldoguljak.

Mr. Wilkes arca úgy ragyog, mintha Eve egymaga elhozta a volna a világbékét.

– Kiváló. A szervezést vagy mi oldjuk meg, vagy Monsieur Gaillard irodája Franciaországban. Tehát önnek valóban semmi más dolga nem volna, mint néhány holmit bepakolni egy kisebb méretű utazótáskába, és voilà!

– De hiszen ez nevetséges – jegyzi meg Clifford. – Bizonyára van valami más módja is, hogy kiderüljön, mit örökölt a feleségem, mint az, hogy el kelljen utaznia a világ túlsó felére. Bármi lehet az. Egy festmény. Vagy egy könyv.

Clifford úgy ejti ki a „könyv" szót, mintha valamiféle alacsonyabb rendű létezési formát idézne fel.

– Igaz, hogy fogalmunk sincs arról, mit hagyott az ügyfelünk Mrs. Forresterre. És természetesen önökön kettőjükön múlik, hogy eldöntsék, vállalkoznak-e egy ekkora utazásra. De tudniuk kell, hogy a néhai Mr. Lester igen jómódú ember volt. A nagyapja igen szép vagyonra tett szert Hong Kongban és Indiában a múlt század végén, amikor sokan megcsinálták ott a szerencséjüket, és Mr. Lester igen jelentékeny örökségre tett szert.

Este Eve már az ágyban fekve figyeli Cliffordot, hogyan akasztja fel a nadrágját, tökéletesen eligazítva az élét, mielőtt beakasztaná az óriási mahagóniszekrénybe, amely a hálószobájuk legdominánsabb berendezési tárgya.

– Nem tetszik nekem ez – mondja, ahogy újra meg újra elmondta már, amióta eljöttek a Pearson & Wilkes ügyvédi irodából aznap délután. – A legkevésbé sem.

Magára öltve merev kék pizsamáját, Clifford leül az ágy szélére, hogy felhúzza az óráját, mielőtt leteszi az éjjeliszekrényre, úgy hajtva a szíjat, hogy ráláthasson a számlapra, amikor lefekszik. A házasságuk minden egyes estéjén ugyanígy tett, de Eve hirtelen úgy érzi, összeaszalódik és elpusztul, ha még egyszer végig kell néznie a mozdulatsort.

Amikor Clifford félrehúzza a takarót és a dunyhát, és bemászik az ágyba, hideg légáramlat keletkezik, és Eve ösztönösen közelebb mozdul a férfi felé, a teste melegét keresve. A lábát átveti Clifford lábán. Bár jéghideg, ez a férfi egyetlen testrésze, amit nem fed pamutszövet. Érzi, ahogy megmerevedik mellette, de ezúttal nem húzódik el tőle, mint néha szokott.

Eve felbátorodva a férfi mellkasára teszi a kezét, majd, mivel nem tapasztal ellenállást, kószálni kezd vele a testén. A férfi hirtelen mozdulattal leoltja a lámpát, sötétségbe süppednek. Ezután a szokásos csendes mozdulatok következnek, Clifford leveszi a pizsamaalsóját, és Eve olyan hirtelen magában érzi, hogy meglepett Ó! kiáltás hagyja el a száját, majd amilyen váratlanul kezdte, a férfi olyan gyorsan abba is hagyja, és már kint is van, csak nedves szivárgás jelzi Eve combján, hogy egyáltalán történt valami.

– Valamit rosszul csinálok? – kérdezi Eve, miközben Clifford visszaveszi a nadrágját, és odább húzódik. – Szeretnéd, hogy valamit másképp csináljak?

– Miért kell folyton újra feltenned ezeket az átkozott kérdéseket? Már megmondtam korábban is, hogy nincs másképp. Ezt egyszerűen így lehet, és kész.

Eve, aki felvilágosultabb, mint Clifford gondolná, igenis tudja, hogy ezt nemcsak így lehet. Annak idején épp elég fülledt simogatásban volt része Archie-val, szűkös öltözőkben és elhagyott padokon a parkban, így hát megtanulta, hogy a szex nem mindig ilyen szótlan és örömtelen, és nem mindig csupán másodpercekig tart.

Egymás mellett fekszenek a sötétben.

Clifford megköszörüli a torkát.

– Gondolkoztam. Talán mégis jót tenne neked egy franciaországi utazás. Növelné az önbizalmadat.

És bár Eve azonnal eltöpreng, Clifford nemcsak pár napnyi szabadságra vágyik-e, arra, hogy megszabaduljon egy kicsit tőle, egyúttal a remény is forrón átcikázik rajta.

Még jóval azután is éberen fekszik, hogy Clifford elfordul tőle, és horkolni kezd. Érzékeli azt a csöppet finoman lefelé haladni a combján, és azt képzeli róla, simogató ujjbegy.

HÁROM

1948. május 31.

Le Train Bleu.

Attól a pillanattól, hogy Mr. Wilkes elmesélte, hogyan fog a francia Riviérára utazni Párizsból az éjszakai Kék Vonattal, Eve újra és újra megformálta a nyelvével a szavakat magában, és elképzelte, hogyan zajlik majd az egész. De semmi sem készítette fel a vegytiszta luxus élményére. Arra az örömre, amit érezni fog, amikor a vonat, magasba szökő, boltíves üvegmennyezetével, nyüzsgő kis kávézóival, elindul kifelé a pompás Gare de Lyonról, és őt is magával viszi.

Cliffordot mintha máris elnyelte volna a távolság. Eve maga elé képzeli, úgy, ahogy reggel látta, mereven lecövekelve a Victoria peronján. Hosszú listát adott Eve-nek, kikkel legyen óvatos, és kiket kerüljön el nagy ívben, és amikor tudatosult benne, milyen gyors iramban közeledik az indulás, még vadul kiegészítette újabbakkal. „Vigyázz a cigányokkal, mondta. „A nők elcsábítanak azzal, hogy azt mondják, milyen csinos vagy, vagy adnak egy szál virágot, és aztán bang! Úgy összecsattintotta két tenyerét, hogy Eve összerándult. „Már el is adtak prostituáltnak."

– Én nem hinném… – próbálkozott Mr. Wilkes.

De Clifford közbevágott.

– Mi világlátott férfiak vagyunk – mondta –, de attól tartok, a feleségem könnyű préda a rosszindulatú személyek számára.

Nem számított, hányszor magyarázta el Mr. Wilkes, hogy valaki várni fogja Eve-et Cannes-ban az állomáson, és elkíséri a hotelba. Clifford továbbra is meg volt győződve róla, hogy Eve-et tolvajok és csalók hada fogja megrohamozni, amint leszáll a vonatról.

Kínos volt az elválás. Mr. Wilkes – miután rátukmált Eve-re egy csomag Polo mentacukrot, mondván, ez most a sláger, bár Clifford kifejezett gyanakvással meredt az ajándékra, visszatért az irodába. Eve úgy sejtette, a maga finom módján magukra akarta hagyni őket, hogy bizalmasan elköszönhessenek egymástól. Nem mintha szükségük lett volna rá. Már jóval azelőtt kifogytak minden mondanivalóból, hogy elérkezett az indulás ideje, és végül Clifford így szólt: „Jobb, ha felszállsz, mielőtt nélküled indul el." Egymás felé léptek, és Eve épp abban a pillanatban mozdult, hogy szájon csókolja a férfit, amikor Clifford az arca felé mozdította a száját, hogy megpuszilja, így végül a lett a vége, hogy a nő egy adag bajuszszőrt kapott a szájába.

– Vigyázz magadra – motyogta a férfi az utolsó percben, amikor Eve már fellépett a vonat lépcsőjére. Mivel háttal állt, pár pillanatba beletelt, hogy felfogja a férfi által mondottakat, és mire ez megtörtént, valaki már felfelé haladt mögötte a fokokon. Az ülésén ülve Eve azt figyelte, hogyan nézi Clifford homlokráncolva az óráját, aztán elnéz a pályaudvar teteje felé. Mindenfelé járt a tekintete, csak épp azon az ablakon nem, amely mögül Eve az arcára fagyott mosollyal gondolt arra, bárcsak a vonat igyekezne, és mi­előbb elindulna.

Milyen feszültnek látszik Clifford a saját bőrében, jegyezte meg magában Eve. Aztán azonnal meg is enyhült a férfi felé. Újra ki kellene szállnom. Rendesen elköszönnöm, gondolta magában. Mégsem mozdult. Végül az irányító belefújt a sípjába, a vonat kigördült, Clifford pedig még mindig mereven állt ott, és egyik karját felemelve búcsút intett.

Most az étkezőben ül, a Mr. Wilkestől kapott édesség maradékát szopogatva – milyen furcsa, hogy a kellős-közepén üreget lel az ember – újra az önvádat hívja elő, hiszen gyerekkora óta arra nevelték, hogy sose hagyja túlságosan szabadjára magát. De Clifford képe máris úgy enyészik el, mint a forró pára.

A helyét átveszi a fal faborítása, és a fehér, keményített asztalterítők, meg a falra szerelt bronzkampók, amelyekre a táskákat és kabátokat lehet akasztani. Fehér kabátos pincérek, az összes asztalon karcsú vázákba helyezett virágok, arany-kék tányérok, rajtuk kagyló alakra hajtogatott szalvéta. Az első Al Fresco koktéljukra gondoló vendégek várakozásteljes zümmögése, és a nap első sugarai.

Eve korábban már kipakolt a kis utazótáskájából a hálófülkében, jóleső ámulattal, hogy egyedül az övé a kis zug. Egy párnázott ülés, amit ággyá lehet alakítani, a falon díszes faborítás, keskeny polc, amire néhány dolgot letehet, és az alatta futó kerekek ismétlődő, megnyugtató zakatolása. Átöltözött az útiruháiból: a súlyos, szabott gyapjúkabátot és szoknyát, meg a hozzájuk illő kalapot levette. Most egy barna kreppruha van rajta, finom V kivágással, derékban húzott, csípőben újra kibővül. Nem új, de „minőségi" darab, ahogy az anyja oly lelkesen hangsúlyozta, amikor együtt megvették, közvetlenül a háború előtt. Nagyon ügyes vagy, hogy felkutattál egy olyan ruhát, ami pontosan ugyanolyan színű, mint a szemed, jegyezte meg Archie, amikor először meglátta Eve-en. A szegélyén immár stoppolás emlékeztet rá, hogy egy légiriadó során elesett benne az óvóhely felé futtában.

Amikor vége lesz a ruhajegy-rendszernek, Eve el fogja égetni azt a nyomorult rózsaszín füzetet, és vásárol magának egy rakás ruhát a szivárvány minden színében. Érd be vele, és toldozd-foldozd, míg végképp szétfeslik, hasonlítja össze magában a saját szürkeségét azzal a francia anyáéval, aki két lánya társaságában ül az asztalnál, és mindhármukból könnyed sikk sugárzik. Pasztellszínű pulóvert és szűk gyapjúszoknyát viselnek. De a gondolatot szorosan követi egy másik, az elkerülhetetlen kérdés, hogy hová venné fel azokat a ruhákat. És kinek?

Az utasok nagy része, ránézésre, angol. Eve jobbján egy nagyjából vele egykorú férfi mesél hosszan egy csavaros történetet a vele szemben ülő nőnek és férfinak, amiben fontos szerepet kap egy vonat, amit lekésett, meg egy ezt megelőző, vad, párizsi éjszaka. A nőnek dús, válla körül táncoló szőke haja van, és csinos, még ha nem is túl barátságos arca. Kék selyemruhát visel, amelynek hosszú, bőven hullámzó ujját szűk kézelő fogja össze a csuklóján. Hosszú szipkán keresztül szívja sorra az egyik cigarettát a másik után.

– Most tényleg, Duncan – jegyzi meg olyan bágyadtan, mintha csupán az, hogy vörösre rúzsozott száját szóra nyissa, végsőkig kifárasztaná – szükséges ennyire nagy erővel törekedned a züllött életre? Nem inkább természetesen kellene jönnie?

A nő mellett ülő férfi egy kicsivel idősebb. Eve szerint a harmincas évei elején járhat. A másik férfival ellentétben, akinek lágy, határozatlan vonásai vannak, és a haja máris ritkulásnak indult, de még dacosan hosszúra hagyja, ez a második férfi szélesebb, masszívabb. Szögletes állán árok, sötét szemöldöke alól villogó szeme megdöbbentően zöld. Whiskyt iszik, és úgy tekintget körbe a kocsiban, mint aki távolságot akar tartani az utastársaitól. Egy pillanatra futólag Eve-re villan a tekintete, de szinte azonnal átrebben másra, mintha csak az asztal érdekelné, vagy a szék, amin a nő ül.

A közvetlenül Eve-vel szemben lévő asztalnál középkorú pár ül, barátságos csendben eszegetik az előétel gyanánt rendelt főtt lazacot.

– Nem ül ide hozzánk? – kérdezi a nő Eve-től, amikor felnézve elkapja a pillantását. – Van egy üveg borunk, elkél a segítség, hogy megigyuk.

Eve érzi az arcába szökő vért. Mindig rettegéssel tölti el a gondolat, nehogy mások sajnálatának tárgyává váljék. De

a nő mosolya őszinte és kedves, emellett észszerű kifogás sem jut eszébe. Így hát zavartan felemelkedik ültéből, és átlépked a másik asztalhoz. Mialatt elhalad mellettük, a zöld szemű férfi egy pillanatra ismét ráemeli a tekintetét.

A párt, amelynek odatolakodott az asztalához, Rupert és Ruth Collett-nek hívják.

– Hála a magasságosnak, hogy megmentett minket attól, hogy még egy étkezést kettesben kelljen elköltenünk – mondja Ruth.

– Szegény Ruth már minden viccemet legalább százszor hallotta – mondja a férj. – Inkább az utcáról rángat be idegeneket, csak ne kelljen még egyszer elviselnie őket.

Rupert öles termetű, barátságos arcú, szinte csintalan tekintetű. A felesége ezzel szemben karcsú és idegeskedésre hajlamos, az arca csupa szöglet és árnyék, amelyeken úgy tör keresztül a mosolya, mint a felhők közti hasadékon a napsugár.

Kikérdezik Eve-et az utazása céljáról, és hosszan álmélkodnak az ügy titokzatossága miatt.

– A férjem attól tart, hogy könnyen szélhámosok és csalók céltáblája lehetek – mondja Eve, máris felvéve Collették finoman derült beszédmodorát. Késve jut eszébe, hogy eleve azzal figyelmen kívül hagyta Clifford tanácsát, hogy elmondta nekik az igaz történetet.

– Ez lehetséges – jegyzi meg Rupert komoran. – De másfelől az is kiderülhet, hogy maga Galina Nyikolajevna hercegnő, Anasztázia Nyikolajevna nagyhercegnő eltitkolt lánya, a mesés Romanov-örökség egyetlen túlélő örököse.

Eve úgy tesz, mint aki mérlegeli a két lehetőséget.

– Mindent összevetve, jobban tetszik a második eshetőség – határoz végül.

Vidáman folyik az étkezés. Collettékről kiderül, hogy sokkal többet tudnak az úticéljukon folyó eseményekről, mint Eve. Ruth úgy tesz, mint aki teljesen megbotránkozik, amikor kiderül, hogy Eve nem is hallott a szezon legnagyobb eseményéről – Laurent Martin, a virágzó Martin hajózási vállalat örököse és Gloria Hayes, a filmsztár jövő héten esedékes esküvőjéről.

– Mindenki, aki számít, itt lesz a Riviérán – mondja Ruth. – Egy lépést sem lehet majd tenni anélkül, hogy az ember ne botolna bele egy