Visszatérés Toszkánába

By Santa Montefiore

Soha ne add fel az álmaidat, bármeddig kelljen is várnod rájuk...

Amikor Gracie Burton rábukkan egy hirdetésre, amiben egyhetes főzőtanfolyamot reklámoznak a toszkán vidék szívében, képtelen ellenállni a kísértésnek, és élete megtakarítását az utazásra pazarolja.

A családja, Carina, a lánya és az unokája, Anastasia vegyes érzésekkel fogadják a döntését, és nem egészen értik, mi sarkallta erre a látszólag véletlenszerű kalandra. Ők azonban semmit sem tudnak Gracie múltjáról, és hogy mi vonzza ellenállhatatlanul Itáliába. Fogalmuk sincs, hogy Gracie egy, még a családja előtt megtapasztalt különleges élet titkát őrzi...

Santa Montefiore, a több millió példányban eladott nemzetközi bestsellerszerző , egy elveszett és újra megtalált szerelem felejthetetlen történetével tér vissza, amihez a hátteret a gyönyörű olasz tájak és az ínycsiklandó olasz ételek adják ...

"" Senki nem ír úgy romantikus családregényt, ahogy Santa Montefiore . Minden amit ír, a szívéből jön.""
Jojo Moyes

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Nov 27, 2020
• ISBN: 9786156022455

Book preview

cover.jpg

Santa Montefiore

VISSZATÉRÉS

TOSZKÁNÁBA

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: The Temptation of Gracie

Fordította: Vraukó Tamás

Copyright © 2018, Santa Montefiore

Hungarian Translation © Vraukó Tamás, 2020

© Művelt Nép Könyvkiadó, 2020

ISBN 9786156022455

Az e-book formátumot előállította:

img1.png

www.bookandwalk.hu

Szeretett nővérem, Tara emlékének

Galambot küldök fel a mennybe,

Egy csomagot a szárnyára kötve.

Óvatos légy, mikor zsinórját megoldod,

Benne egy seregnyi csodálatos dolog.

Millió csók is akad ott benne,

Csomagolva millió ölelésbe.

Hogy megüzenjem, mennyire szeretlek,

A szívemhez milyen közel engedlek.

Mindig ott tartalak,

Ott is marasztallak.

Hogy az élet útjain addig is velem járj,

Mígnem ismét találkozhatunk már.

ANON

1. fejezet

Anglia, 2010. március

A felhőpárna, amely rátelepedett a Badley Compton-i kikötőre, olyan sűrű volt, hogy a bójákhoz kikötött kis halászhajók teljesen eltűntek benne, akárcsak a takaros fehér házak, amelyek a domboldalakat és dombhátakat elfoglalták. Odafent vörhenyes tehenek legelték a dús füvet meg a lóherét, és apró madarak játszadoztak a sövényekben. De most semmi nem látszott mindebből, mintha soha nem is létezett volna.

Gracie Burton a tükör előtt ült a szalonban, rövid haját alumínium fóliába tekerték, kicsiny termetét fekete köpeny fedte, és a nagy üvegablakon át a ködbe meredt.

A tekintete végigsöpört a csillogó járdákon át a nedves kőfalig, amelyen túl normális esetben a tenger látszott, aztán visszatért az ölében heverő magazinban megjelent képhez. A képen egy toscanai kastély ragyogott, mint a borostyán a napfényes olasz ég alatt. Gracie-t mély és sürgető vágyakozás töltötte el. Már többször elolvasta a cikket, de most újra olvasta, mintha egy saját kis napot növesztene a bensőjében, ami kizárólag az övé.

Magasan a hullámzó toscanai dombok tetején, ahonnan pompás kilátás nyílik a lélegzetállító olasz tájra és a tengerre,

a Castello Montefosco úgy trónol, mint egy ritka ékszer. A Montefosco család által a XII. században épített kastély számos előkelő vendéget fogadott az évszázadok során, köztük Leonardo da Vincit és több pápát. A megözvegyült Tancredi Bassanelli gróf, akinek édesanyja a Montefosco családhoz tartozott, most megnyitja gyönyörű otthona kapuit a fizetővendégek előtt, akik abban a kitüntetésben is részesülhetnek, hogy megtanulhatják eredeti olasz ételek készítését a nyolcvanas éveiben járó szakácsnő, Mamma Bernadetta szakértő tekintetétől kísérve. Arra kevesen számíthatnak, hogy találkoznak a gróffal, aki magánemberként él ott, de megcsodálhatják a kertek és teraszok egyedülálló szépséget, kincsekkel teli ősi otthonának pompáját és élvezhetik a főzőtanfolyamokat az excentrikus és tehetséges Mamma Bernadettával.

Gracie tekintete elidőzött a fényképen. A kastély mindazt nyújtotta, amit egy olasz castello nyújtani tudott: az arányos szerkezetű épület tetejét lőrések díszítették, a félkör alakú párkányok alatt magas, zsalugáteres ablakok nyíltak, a homokkő falakat a tűző nap és a hideg téli szelek az évszázadok alatt sárgásszürkére fakították. Méltóságteljes öreg király módjára uralta a dombtetőt, fenségesen emelkedve a középkori házak csoportja fölé, amelyek a sziklák közül nőttek ki körülötte. Gracie lehunyta a szemét és mélyet lélegzett. Máris érezte a vad kakukkfű, rozmaring, a lonc, a jázmin, a buján tenyésző gardénia, a nedves fű és az aromás fenyőfák illatát. Hallotta a tücskök kellemes muzsikáját, látta a bársonyos mennybolton hunyorgó csillagok ezreit, amelyek, mint megannyi gyémánt, ékítették az ég kárpitját a toscanai dombok fölött. A mellkasát elöntötte a sóvárgás, az a vágyakozás, amelyet már évek óta nem érzett mélyen a szívében. Ez az érzés megijesztette, mert már nem tudta, mit kezdjen vele. Elfelejtette milyen érzés fiatalnak, szerelmesnek lenni, nyughatatlannak, kalandvágyónak és bátornak. Elfelejtette, milyen érzés élni. Begyömöszölte magát egy kagylóhéjba, és ott maradt elbújva, biztonságban évtizedeken keresztül. Most ez a fénykép kihúzta őt onnan, mint dugóhúzó a parafát az üveg nyakából, és a pezsgés felszabadult, de ő nem tudta, mit tegyen, kivéve, hogy indulni akart Toscanába amint lehet.

Ránézett a tükörképére, és a pezsgés némileg alábbhagyott. Hatvannyolc éves volt, és bármilyen jól tartotta magát, az már mégiscsak idős kor. Hová tűntek az évek? – kérdezte saját magától. Nem mintha valaha is gyönyörű lett volna, így egykori szépségének elveszítése nem volt nagy balszerencse számára. De a fiatal nőknek az a természetes bája, ami az ifjúkorral jár, régen kiveszett Gracie-ből.

Végig húzta kérges kezét az arcbőrén. Az idő megfosztotta a rugalmasságától, de az elemek is megtették a magukét, amikor mindenféle időjárásban, minden áldott nap sétáltatta a kutyáit a parton. Az orra, amint azt megfigyelte, nem változott. Továbbra is uralta az arcát, mint a sas csőre, madárszerű külsőt kölcsönözve neki, ma már öreg madárét, egykor talán furcsa, de sohasem gyönyörű madárét. De a szeme mindig különleges volt, gondolta. Ezt mindenki megemlítette, és kislány korában, amikor vágyott arra, hogy csinos legyen, ebbe a dicséretbe kapaszkodott. Nagy, szürkészöld szemé voltak, és az íriszeket sötétebb szürke árnyalat vette körül, amitől valamiféle vad kifejezést kapott a tekintete, és ezt régebben sokan lenyűgözőnek tartották. A szemem már nem olyan feltűnő, gondolta, a ráncaim elvonják róla a figyelmet. Az idő még attól az egy dologtól is megfosztotta, ami egykor különlegessé tette. Fiatalabb korában nem nagyon érdekelte, hogy néz ki, de most, hirtelen, erősen érdekelni kezdte.

– Minden rendben, kedvesem? – kérdezte Judy, aki vágta a haját és időnként festette. A fiatal és divatos Judynak tetoválása volt, ékszer az orrában, és mindegyik élénkre manikűrözött kezén egy-egy gyűrű. – Mindjárt készen vagyunk – tette hozzá. – Nem kér még egy teát?

– Köszönöm – felelte Gracie, és továbbra is a tükörképére meredt.

Attól tartott, százévesnek látszana, ha nem festetné a haját barnára. Lepillantott a kezére, a kertész és fazekas durva kezére, aki sosem bajlódott krémekkel vagy manikűrrel. A cikk vonzotta a pillantását, újra ránézett, mígnem teljesen belemerült.

– Kellemes helynek tűnik – jegyezte meg Judy, aki pár pillanat múlva visszatért, letette a teáscsészét a tükör előtt keskeny polcra. – Hol van? Spanyolországban?

– Olaszországban – mondta Gracie.

– Kellemes – ismételte a lány.

Gracie vágyakozva felsóhajtott.

– Igen, csakugyan. Nem bánná, ha kölcsön venném a magazint? – kérdezte.

– Vigye csak el. Nem is friss. Azt hiszem, a februári kiadás – Judy tudta, hogy Mrs. Burton sosem jár el otthonról, és meleg pillantást vetett rá. – Az ábrándozás nem kerül semmibe, nem igaz? – kérdezte.

Gracie hazatért a kikötőre néző, fehérre meszelt kis házába. A két korcs, amelyet terápiás céllal vásárolt a férje nyolc évvel azelőtti halála után, lelkesen üdvözölte.

– Sétálni szeretnétek, lefogadom – mondta, letette a magazint az előszobai asztalra, majd lehajolt, hogy megpaskolja a kutyákat. Lecserélte a lábbelijét, és új frizuráját kötött sapka alá rejtette. Egy pillanattal később a ködös úttesten a part felé tartott, két kutyája pedig izgatottan baktatott mellette.

Gracie Burton valamivel több mint negyven éve lakott Badley Comptonban. Néhai férje, Ted, néha elvitte nyaralni a Lake Districtbe, de mindketten jobban szeretettek otthon maradni. Nem volt sok pénzük, de ha lett volna is, nem kényeztették volna magukat drága hajóutakkal vagy külföldi üdülésekkel. Ted, a szabadúszó újságíró, aki húsz évvel volt idősebb a feleségénél, szerette a golfot, a kocsmában töltött estéket és a könyveket. Gracie is kedvelte a könyveket, és az olvasmányai révén, másodkézből szerzett élmények során beutazta a világot, de egészen mostanáig nem érzett késztetést arra, hogy a valóságban is elutazzon valahová. Miközben a járdán baktatott, izgatott és ideges mosoly ült ki az arcára, mert teljesen spontán, és rá nem jellemző módon elhatározta, hogy elutazik Olaszországba. Olyan elővigyázatos és kalandkerülő asszonynál, mint Gracie Burton, ez a döntés teljesen rendkívüli volt. Nem volt társaságkedvelő, de tudta, hogy nem vonulhat vissza teljesen a közösségtől, hiszen akkor teljesen eltűnhet a világ elől. Ted a halálos ágyán megígértette vele, hogy keresi majd az emberek társaságát. Ennek megfelelően hagyta, hogy a Badley Compton-i Olvasó Nőegylet a tagjai közé fogadja, inkább, mintsem hogy elsodródjon, mint apró kavics a nagyobbak között. Az egylet olvasóklubként indult, de aztán a tagok sokféle tevékenységgel kezdtek foglalkozni, hogy lefoglalják magukat, Badley Compton önjelölt királynőjének, Flappy Scott-Boothnak a vezetésével, akinek a férje igen gazdag. A négy másik nő udvarhölgyként vette körül a királynőjét, készen arra, hogy bármely parancsát végrehajtsák. Gracie, az ötödik a sorban, a tápláléklánc alján helyezkedett el. Ő végzett el minden fáradtságos tevékenységet a jótékonysági eseményeken, bridzspartikon, villásreggeliken, az éves városi ünnepélyeken, az olvasóklub gálaebédein és más, kisebb társasági eseményeken.

Néha eltöprengett, miért vette mindenki olyan természetesnek, hogy ő erre mind lelkesen készen áll, de nem panaszkodott. Türelmes és engedékeny természete volt, csendesen és lelkesen dolgozott, de a reflektorfény a többi hölgyre irányult. Gracie élvezte a kutyasétáltatást, mert ezekben az értékes órákban ott a parton egymagában lehetett.

Az olaszországi utazás hirtelen ötlete még éppen csak formálódni kezdett Gracie fejében, amikor mintegy mellékesen megemlítette Harry Prattnek, aki szeretett a buszmegálló közelében lévő padon üldögélni, figyelve a kikötő hajóforgalmát. Gracie a visszafelé útján találta ott, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e, hiszen a ködön kívül semmit nem lehetett látni. Harry azt felelte, hogy a nyugalom kedvéért üldögél ott, mert emlékeztette a Királyi Légierőben töltött időkre, amikor sokszor repült Dover fölött sűrű ködben, magyarázta Gracie-nek.

Gracie olyan izgatott volt a tervezett kalandja miatt, hogy beszámolt róla Prattnek, aki elképedten bámult rá. Nemcsak azért, Gracie ritkán beszélt magáról, hanem a puszta ötlet miatt, hogy el akarja hagyni Badley Comptont. az asszony annyira hozzá tartozott a városkához, mint

a pad, amelyen üldögélt.

– Te jó ég! – kiáltott fel Harry, és élénk kék szeme csillogott. – Mi a csudáért akar Olaszországba menni?

– Megtanulok olasz ételeket főzni – válaszolta Gracie olyan ragyogó mosollyal, hogy Harry gyanakodni kezdett, nem ivott-e. A nő úgy festett, mint egy fiatal lány, és Harry pislogott a hirtelen átalakulás láttán.

– Ezért el kell mennie egészen Olaszországig? – kérdezte.

– Ez benne az élvezetes – válaszolta, mielőtt szokatlanul peckes léptekkel távozott.

Harry Prattnek tovább kellett adnia a hírt, méghozzá azonnal. Amint Gracie eltűnt az utcán, az idős férfi átsietett a buszmegállóval átellenben lévő Café Délice-hez. Az a hely mindig tele volt ismerősökkel. Kinyitotta az ajtót, és odabent meleg, cukorillatú levegő és feléje forduló, várakozó arcok köszöntötték. Az emberek felnéztek a kávéjukból és croissant-jukról. Nagy Mary Timpson a pult mögött ténykedett az étvágygerjesztő ragadós kiflik, sütemények, és krémesek között, amelyek hívogatták a vendégeket az üveglapon túlról.

– Jó napot, Harry – mondta, és vontatott devoni akcentusa úgy telepedett rá a szavaira, mint a cukormáz a süteményre. A duci asszonynak telt, pirospozsgás orcái voltak, platinaszőke haját lófarokba rendezve viselte, és csíkos kötény takarta terebélyes kebleit. Nagy Mary Timson időt szakított arra, hogy mindenkivel beszélgessen, és arra is, hogy mindenkit meghallgasson. Mióta tizenöt évvel ezelőtt megnyitotta a Café Délice-t, a kávéház vált a városi pletykák központi elosztójává.

Harry Pratt levette a sapkáját, és kérges kezével végig simította gyérülő, ősz haját. Hunyorogva rápillantott a jelenlévőkre, és úgy érezte, a választék elkényezteti. Mindenkit ismert.

– Dupla eszpresszót tejszínnel, Harry? – kérdezte Nagy Mary, és levett egy bögrét meg egy kis tányért a mögötte lévő polcról.

– És egy szelet almás sütit – egészítette ki a rendelést Harry, miközben odahúzott magának egy széket.

Leült két kis asztal közé, nem akarva elköteleződni egyik irányba sem, és úgy döntött, megosztja a hírt az egész kávéházzal egyszerre.

– Tudták, hogy Gracie Olaszországba utazik? – szólalt meg, és bár Nagy Maryhez intézte a kérdést, sorra végignézett az arcokon, élvezve a meglepetésüket.

– Gracie? Gracie Burton? A mi Gracie-nk? Hogy érti, hogy Olaszországba megy? – álmélkodott Nagy Mary, és megfeledkezve a kávéról, kezét széles csípőjére tette. – Tényleg Olaszországba megy?

– Azért megy, hogy megtanuljon olasz ételeket főzni – jelentette derűsen Harry.

– Miért? – kérdezte hosszú szünet után Nagy Mary.

Harry huncutul elvigyorodott.

– A móka kedvéért – válaszolta, de nem bocsátkozott részletekbe. Nem azért, mert maga sem tudott további részleteket, hanem mert az, hogy Gracie Burton Olaszországba készült, önmagában is olyan rendkívüli, sőt hihetetlen esemény, hogy Harry ezt ki akarta élvezni, és ki akarta élvezni azt a hatást is, amit a bejelentéssel tett a kávéház közönségére.

Pontosan öt percbe telt, hogy a hír tovább terjedjen. John Hitchens, aki a fiával és unokájával a helyiségben teázott, távozása után elmondta a barátjának, Pete Murraynek, aki az újságárushoz tartott, és aki megosztotta a pletykát a pult mögött álló indiaival, miközben fizetett neki az újságjáért és a lottószelvényért. Amikor hazaért, John beavatta a feleségét, Mabelt, aki sietett felhívni Flappyt, remélve, hogy még senki nem előzte meg. Flappy szeretett mindent elsőnek megtudni, Mabel pedig szeretett bevágódni Flappynél. Ez kölcsönösen előnyös hívás lesz, gondolta izgatottan.

– Légyszi, légyszi, légyszi… – dünnyögte magában, míg a fülére szorította a kagylót, és várta, hogy Flappy felvegye. A hetedig csengés után – Flappy mindig hét csengés után vette fel, mert azt a látszatot akarta kelteni, hogy nagyon elfoglalt – Badley Compton királynőjének dölyfös hangja végigzengett a vonalon.

– Darnley Manor, Mrs. Scott-Booth beszél.

– Flappy, én vagyok, Mabel. Híreim vannak – szusszant sürgetőn Mabel.

– Nos, mondd el – felelte Flappy olyan hangon, amely jelezte, hogy érdeklődik, de nem túl mohón.

– Gracie Olaszországba megy – vágta ki Mabel lélekszakadva. Aztán várta, hogy valami örömteli sikkantást hall, meg ilyesmit, hogy „Te jó ég, Mabel, ki mondta ezt neked? vagy „Mabel, igazán kedves tőled, hogy elmondtad.

Ehelyett hosszú csend támadt. Flappy az orrlyukain át szívta be a levegőt, hogy úrrá legyen a meglepetésén. Hogy lehet, hogy Gracie Olaszországba készül, és ő nem tud róla? Gracie végezte az igazi munkát a csoportban, és ha ő elmegy, nem marad senki, aki az utálatos szervezőmunkát elvégzi Flappy számos rendezvényéhez. Flappy annyira meghökkent, hogy szinte meg sem tudott szólalni, de végül mégis megszólalt, mert mestere volt a látszat fenntartásának.

– Igen, ez valóban rendkívüli – mondta végül kissé feszült hangon.

Mabel lelombozódott.

– Te már tudtad? – kérdezte kedveszegetten.

– Hát persze hogy tudtam, kedvesem. Én mindig mindent elsőként tudok meg ebben a városban.

Mabel szeretett volna további részleteket megtudni.

– Akkor te többet tudsz nálam – szólalt meg. – Mikor indul Gracie?

Flappy újabb szünet után szólalt meg.

– Mi lenne, ha te mondanád el nekem, amit megtudtál, én meg kitöltöm a hézagokat?

Mabel túlságosan bálványozta Flappyt, így nem vette észre az ajánlat álnokságát, és sietve elmesélte neki, amit Johntól hallott a kávéházban. Izgatottan várta, hogy mit tesz hozzá a Flappy, de ő nem szolgált semmivel.

– A közvetlen forrásból kell tájékozódnunk – jelentette ki Flappy, és a fejében kavarogtak az ötletek. Gracie hírhedten zárkózott volt, de ha Harry Prattnek beszélt a terveiről, akkor nyilván nem akarta titokban tartani. Harry ugyanis hírhedten pletykás alak.

– Rögtönzött soirée{1}-t adok ma este – közölte hirtelen ötlettől vezéreltetve. – Kenneth távol van, enyém az egész ház. Igen, összehívom a hölgyeket és pompás vacsorát főzök.

– Milyen alkalomra rendezed a soirée-t? – kérdezte izgatottan Mabel, aki szerette a jó estélyeket, és Flappy soirée-i mindig kiválók. A legutóbbit annak a megünneplésére rendezte, hogy sikerült összegyűjteni a pénzt a templomtető kijavítására, és Flappy felfogadott egy vonósnégyest Exeterből, akik csak nekik játszottak. De most nem volt idő ilyen szintű szórakoztatás megszervezésére. Flappy csöndben maradt egy pillanatra, de fürge agyában új ötlet támadt.

– Természetesen Gracie tiszteletére. Ha elmondta Harry Prattnek, tudhatja, hogy mostanra az egész város hallott róla. – Pastát{2} eszünk, proseccót{3} iszunk és, parlare Italiano…{4} Flappy elégedetten sóhajtott. – Igen, olyan kellemes lesz parla la bella lingua{5}. Hiszen olyan sokat nyaraltam Firenzében, Rómában és a La Costa Amalfitanán{6}, hogy az olasz már második anyanyelvemmé vált.

Mabelt a legkevésbé sem lepte meg, hogy Flappy folyékonyan beszél olaszul. Hiszen mindig szívből jövő bonjour{7}-ral köszönt az általános iskolai franciatanárnak, aki szerette Nagy Mary süteményeit is. Pusztán abból, ahogy ezt a bonjourt mondta, Mabel meg tudta állapítani, hogy Flappy franciából is perfekt. Flappy képességei határtalanok, gondolta Mabel csodálattal telve.

– Légy oly drága, és hívd össze a hölgyeket – adta ki a parancsot Flappy. – Gracie-t én magam hívom fel – letette a kagylót, és átsietett a folyosón a könyvtárszobába, megkeresni az olasz szótárat, hogy meg tudjon majd villantani néhány jól megválasztott kifejezést a vacsoraasztalnál.

Gracie a begyújtott kandalló előtt üldögélt egy csésze teával a kezében, és sóvárogva nézte a kastély fényképét, amikor megszólalt a telefon. Kiverte a fejéből a toszkán táj képét, és felvette a kagylót.

– Halló? – szólt bele.

– Nagyszerű, tehát otthon vagy – felelte Flappy hivataloskodó hangon.

– Flappy! – kiáltott fel Gracie, és letette a bögrét.

– Nos, tudom, hogy kicsit késő most szólni, de szeretnélek meghívni Darnley-ba ma estére.

– Ma estére? – visszhangozta Gracie. Abban reménykedett, hogy otthon töltheti az estét, és felmelegítheti magát kissé a forró olasz nap ábrándképeivel fazekasműhelyének áldott csendjében.

– Ma este, egészen pontosan fél nyolckor. Egy kis kötetlen összejövetelt rendezek, és elengedhetetlen, hogy te is jelen legyél – Gracie nyomban érezte Flappy hangjának parancsoló tónusát. Ez azt jelentette, hogy nem fogad el semmilyen kifogást, amellyel Gracie esetleg előállna ezen a nyirkos és fagyos estén. Flappy azt is tudta, hogy Gracie-nek nem lehet kifogása, hiszen nincs semmilyen más dolga.

– Ez igazán kedves – felelte Gracie bágyadtan, és határozottan úgy érezte, hogy a meghívás egyáltalán nem kedves. Olaszország hívogatta. Úgy érezte, már ott is van. De ma este mégis itt ragad Devonban – a fazekaskorongja és a tervei várhatnak holnapig.

– Remek – mondta Flappy, aztán vidáman hozzátette: – Ciao{8}.

Gracie összeráncolta a homlokát. Még sosem hallotta Flappyt úgy köszönni, hogy Ciao.

Flappy férje, Kenneth, egy gyorsétterem-lánccal szerezte a vagyonát, amely a hetvenes években lett népszerű. 1983-ban milliókért adta el, majd nyomban visszavonult, megvette ezt a nagy házat Badley Comptonban, épített egy golfpályát, amiért a helyiek rendkívül hálásak voltak. Flappy ötlete volt, hogy kötőjellel kössék össze a vezetéknevüket, de ezt Badley Comptonban senki nem tudta.

Csak annyit tudtak, hogy Scott-Boothék ősi angol családból származnak, van egy házuk Algarvében, Portugália déli részén, és elég pénzük, hogy karibi üdülésekre költsék, ahová meghívják a négy gyereküket és tíz unokájukat minden karácsonykor.

Darnley tetszetős, fehér épület, szürke palatetővel. Tizennégy hálószobával, fedett úszómedencével és szabadtéri teniszpályával dicsekedhet. A kerteket júniusban három hétre megnyitották a nagyközönségnek (amikor időnként meg lehetett pillantani Flappyt, amint jókora szalmakalapban, kezében metszőollóval lenyesett egy-egy elszáradt rózsát). Ma este Karen, a lány, akit főzni fogadott fel, idejében eltűnt, Flappy pedig kötényt vett fel, és elkezdte kavargatni a nápolyi mártást, mielőtt a vendégei megérkeztek. Elsőnek Mabel Hitchens futott be, aki súlyt fektetett arra, hogy mindenkinél hamarabb érkezzen. Kis zöld Golfjával elhozta Sally Hancockot is, és ők ketten, telve izgalommal, háromszor is türelmetlenül megnyomták a csengőt. Flappy, egyik kezében fakanállal, a másikban egy üveg proseccóval bebocsátotta őket. Komoly és elegáns benyomást keltette elefántcsont-színű blúzában, laza fekete nadrágjában, gyöngysorával, és vállig érő, makulátlan szőke frizurájával. Hatvanhat évesen is lenyűgözően szép volt, és ezt tudta is.

– Buona sera{9} – mondta, miközben bezárta mögöttük az ajtót. – Milyen bella{10} estének ígérkezik ez! Gyertek, meg kell kóstolnotok ezt a proseccót. Egész délután a konyhában robotoltam, így megengedtem magamnak egy kis pohárkával, mielőtt megérkeztetek.

A két asszony követte Flappy karcsú alakját a sakktáblaszerű, fekete-fehér kockás padlózaton a tágas konyhába, amelyet jókora háztűzhely melegített be, és amelyben kellemes hagymaillat terjengett. Mabel is Sally kiöltözött az alkalomra, mert Flappy kifejezését, hogy „kötetlen", nem kellett komolyan venni. Flappy mindig elegáns ruhákat viselt a kontinensről, mindig szép napbarnított volt, kedvelte a selymet és kasmírt, meg az arany ékszereket, olyankor is, amikor éppen senki nem látta. Az edzőcipőket még a fiatalokon sem állhatta, mindig diszkrét, alacsony sarkú cipőket viselt. Közönséges dolognak tartotta, ha valaki a gazdagságával kérkedett (keményen leszólta azokat a hírességeket, akik így tettek), de azért egy-egy elejtett megjegyzéssel beszélgetés közben a többi asszony tudtára adta, hogy a ruhái drága, márkás darabok, amelyeket az Interneten rendel házhoz szállítással. Majd legyintett manikűrözött kezével, és nemtörődöm módon hozzátette: – Engem nem érdekel az ilyesmi, de, tudjátok, Kenneth elvárja tőlem.

Miközben a konyhába léptek, Flappy észrevette Sally csillogó, aranyszínű tűsarkú cipőjét, és rosszallóan szusszantott egyet.

A gyémánton kívül bármi csillogó dolog roppant közönséges volt Flappy szemében. De Sally nem is mert túlmenni ezen az apró lázadáson. Egyik nő sem merte magára vonni Flappy Scott-Booth rosszallását.

Eileen Bagshott elég ostoba volt, hogy egy gyűlést az ő házába hívjon össze, sőt, ő akarta elnökölni is, amit kifejezett lázadásként értékeltek, és ez véget vetett Eileen tagságának a Badley Compton-i Olvasó Nőegyletben, valamint a Darnley-ba szóló meghívásoknak.

Eileen most sötét, szánandó figuraként üldögél a templom hátsó sorában vasárnapoként, és valósággal könyörögnie kell, ha jegyet szeretne a városi koncertekre. Így hát a tűsarkúi mellé Sally, aki Charity Chance néven írt szörnyen gagyi romantikus regényeket immár harminc éve, borvörös nadrágot (talán kissé túl szűket), rózsaszín blúzt viselt, a haját pedig úgy fésülte meg, hogy az szerinte a hatvanas években divatos kaptárfrizura modern változata lett. A bőrnadrágjait és csillogó felsőit meghagyta otthonra, a családi étkezésekhez. Sallyvel ellentétben Mabel inkább meghalt volna, mintsem hogy egyetlen rossz gondolatot kiváltson Flappyben. Ideges, egyszerű, megfelelni igyekvő teremtés volt. Sűrű virágokkal díszített blúzt vett fel, amelyet a torka alatt gyémántutánzat brosstűvel kapcsolt össze, égszínkék nadrágot, és aranycsattos cipőt aprócska lábaira. Igyekezett Flappyt utánozni, de kevesebb stílussal. Mabel őszbe csavarodó barna haja a válláig ért, és nem volt elég dús ahhoz, hogy Flappy sörényét utánozhassa. A vizenyős, szürke szemét megnagyító szemüvege nélkül határozottan jellegtelen benyomást keltett. A szemének idegesítő szokása volt mereven bámulni. Most éppen Flappyre bámult, aki annyit vesződött azzal, hogy gyönyörűen megterítse az asztalt. Csakugyan figyelemre méltó, gondolta Mabel, ahogyan Flappy az utolsó pillanatban összedobta ezt a soirée-t, és egy pillanatra megfeledkezve arról, hogy Gracie Olaszországba készül, önfeledten nézte a gyertyatartókat, virágkompozíciókat, a keményített kék-fehér provance-i terítőt a hozzá illő szalvétákkal. – Nem is tudom, hogy csinálod – dünnyögte, és a már így is magasban járó Flappyt még magasabbra tolt fel.

– Fa niente{11} – válaszolta Flappy, learatva az elismerést Karen jó ízlése és szorgos munkája után. Elégedett volt olasztudásával is, ami az ő tudatlan füle számára tökéletesnek tűnt. Keskeny kristálypoharakban prosseccót nyújtott át vendégeinek, majd kiszaladt, hogy ajtót nyisson. Kisvártatva Esther Hancock és Madge Armitage érkezett sietve a konyhába. Az utóbbi egész délután az olvasó egylet számára választott könyvet olvasta, hátha Flappy rákérdez. Lelkesedésükben alig várták, hogy Gracie-ről beszélgethessenek.

Flappy előrelátóan fél órával későbbre hívta Gracie-t, mint a többieket, hogy mielőtt megérkezik, legyen idejük megtárgyalni a másik négy nővel a döntését az olaszországi útra vonatkozóan. Miután Flappy meggyőződött arról, hogy a barátnői látták rajta a kötényt, és azt a néhány, profinak látszó mozdulatot, amelyeket a fakanállal tett a paradicsomszószban, szögre akasztotta a kötényt és bevezette a vendégeit a nappaliba. Ott Karen előzőleg már meggyújtotta a kandallótüzet és az illatgyertyákat. A négy nő már sok estét eltöltött Flappy krém- és szürkésbarna színű nappalijában, de csak álldogáltak, amíg a házigazda hellyel kínálta őket.

– Gracie-ről kell beszélnünk – kezdte Flappy lassú, csiszolt kiejtésével, a többi nő pedig tisztelettudóan hallgatta. – Azóta gondolkodom ezen, mióta meghallottam a hírt. Úgy vélem, én voltam az első. Szerintem nem azért kell aggódnunk, mert Gracie egyedül elutazik egy idegen országba, noha soha nem ment sehova, amióta csak ismerem, és persze, nekünk, a barátainak az a dolgunk, hogy eltántorítsuk ettől. Hanem arról van szó, hogy valamitől menekül. De mitől? Mi indította erre a kíméletlen lépésre?

Flappy egyenként végig tekintett mind a négy hölgyön, topázkék szemével fixírozva őket, szavak nélkül ösztökélve őket arra, hogy alaposan gondolják végig, mielőtt válaszolnak.

– Milyen okos vagy, Flappy. A menekülés nekem meg sem fordult a fejemben – áradozott Mabel, aki élvezte a prosecco ízét, de nem merte mohón kortyolni. – Én azt hittem, csak üdülni megy.

– Nem, ő sosem ment üdülni. Valamitől menekül – kötötte az ebet a karóhoz Flappy. – Nekünk pedig rá kell jönnünk, hogy mitől.

– Talán csak távol akar kerülni innen – vélekedett Esther akinek olyan mély, reszelős hangja volt, mint egy férfinak, és olyan pirospozsgás, viharvert bőre, mint olyasvalakinek, aki lóháton tölti az élete nagy részét. – Elmehetne Land’s Endig, de Olaszország… az nagyon messze van.

– Talán unatkozik? – vetette fel Sally olyan vigyorral, amely kivívta volna a társai támogatását, ha nem olyan idegesek Flappy miatt.

Flappy félrebillentette a fejét, és úgy nézett Sallyre, mint amikor a tanár rendreutasít egy csintalan diákot.

– Csak mert te azt hiszed, hogy az időbeosztása kissé unalmas, az még nem jelenti azt, hogy tényleg az, Sally – mondta. – Gracie jól érzi magát a bőrében, és örül, hogy feladatokat kap az olvasóegyletben. Ha az ember elfoglalt, akkor nem unatkozik. Én ezt jobban tudom, mint bárki más! Gracie nem kalandvágyó, és nem is olyan társaságkedvelő, mint mi.

Sally belekortyolt a proseccóba, és észrevette, hogy mindenki kerüli a tekintetét.

– Kíváncsi vagyok, mit gondol a lánya – mondta Mabel tudva, hogy Gracie lányának felemlegetése örömet szerez Flappynek, aki szívesen kritizálta a lányt azért, mert nem törődött az anyjával; bezzeg őt hogy körül rajongja a négy gyereke és tíz unokája.

A várakozásnak megfelelően Flappy kitágult orrlyukain át vette a levegőt, és megcsóválta a fejét.

– Az a lány szégyellhetné magát. Több mint fél éve nem járt itt meglátogatni az édesanyját. Ha az emlékezetem nem csal, és nem szokott, akkor utoljára augusztusban járt nála. Bármennyire is elfoglalt ott Londonban, gondolnia kellene szegény öreg mamájára, aki egyedül van a házban, és csak a kutyái képezik a társaságát. Tudom, milyen jó, ha az ember körül ott vannak a gyerekei. El sem tudom képzelni, hogy úgy elhanyagoljanak, mint szegény Gracie-t. Nélkülünk nem is lenne senkije.

– Talán csak látni akarja Olaszországot – vonta meg a vállát Madge. – Hisz nincs abban semmi rossz, ha valaki elmegy Olaszországba, nem igaz?

Flappy ismét félrebillentette a fejét, és türelmesen mosolygott Madge-re, akinek bohém ruhái és gondozatlan frizurái általában felkeltették az együttérzését.

– Kedvesem, ha bárki másról lenne szó, akkor mi most nem beszélgetnénk itt, ugyebár? Hát persze hogy nincs semmi rossz, ha valaki csak úgy elmegy Olaszországba. Magam is számos alkalommal voltam ott, hiszen paese incantevole{12}, de itt most Gracie-ről van szó. Gracie nem mehet egyedül! Az képtelenség. Nem tudja megcsinálni. Katasztrófa lesz belőle. Gracie…

Ekkor megszólalt a bejárati csengő.

– Gracie! – kiáltott fel halkan Madge, és amikor Flappy felállt, hogy ajtót nyisson, négy izgatott szempár követte.

2. fejezet

Gracie kissé zavart és elfogódott volt, mert a figyelem középpontjában találta magát. Általában észrevétlenül érkezett az ilyen összejövetelekre, de most minden tekintet őrá irányult, és mindenki azért hegyezte a fülét, hogy azt hallja, amit ő mond.

– Drága Gracie-m – kezdte Flappy, és fölé tornyosult, mert ő magas termetű, míg Gracie elég kicsinyke volt, és egy pohár proseccót nyomott a kezébe. – Olasz estet tartunk a te onorédra.{13}

Gracie zavart arcot vágott.

– Ne légy ilyen sorpresa{14}. Hiszen rólad beszél az egész város. Mesélj nekünk is. Alig várjuk, hogy halljuk. Mikor indulsz? Hol szállsz meg? Igaz, hogy egyedül akarsz menni? Ki vigyáz majd a kutyákra? A lányod végre hajlandó segíteni? – Flappy egy székhez irányította Gracie-t, és közben senki nem szólt egy szót sem. Mindannyian figyeltek. Gracie más esetben visszahúzódott volna ekkora figyelemtől, de most nem. Ezúttal nem. Olaszország már az ereiben keringett, mint a nap érlelte olívaolaj, amely a helytállás, bátorság és kaland erejét kölcsönözte neki. Igen, a bátorságét. Felemelte a fejét.

– Toscanába megyek egy hétre áprilisban. Megtanulok olasz ételeket főzni.

A négy szempár, amely eddig Gracie-re meredt, most Flappyt vette célba. Mit mond erre Flappy? Ő egyelőre túlságosan elképedt, nem találta a szavakat. Április volt a legsűrűbb hónap Badley Comptonban, és szüksége volt mind az öt nőre, akiknek viszont őrá volt. Nem hagyhatta cserben őket. szükségük, ha mindent el akartak intézni.

– Főzni? – tört ki belőle olyasféle kuncogással, amely jelezte, hogy az ötletet abszurdnak és kissé bolondosnak tartja. – Igazán Toscanáig kell menned ahhoz? Van pár egész jó szakácskönyvem toszkán ételekről, szívesen kölcsönadom neked őket.

– Köszönöm, Flappy – válaszolta Gracie, és összefonta az ujjait az ölében –, de elmegyek.

Az eltökéltség, amellyel kimondta, hogy „elmegyek", önmagában is meglepő volt. Gracie sosem volt ennyire eltökélt azóta, hogy megismerték. Ez a határozottság tovább növelte a kíváncsiságukat, és egy kis nyugtalanságot is keltett, mert senki sem szereti, ha valaki nem önmaga.

– De ugye, nem egyedül mégy? – faggatta tovább.

– De igen, egyedül – válaszolta Gracie.

– Mit szólna ehhez Ted?

– Azt hiszem, nagyon örülne neki.

– És meglepődne – tette hozzá szárazon Flappy. – Hol szállsz meg?

– Egy szép, régi kastélyban egy domb tetején.

– Az valami szálloda?

– Olyasmi… – Gracie nem tudta pontosan.

– De nyilvánvalóan fizetsz érte, nem?

– Igen, nem is keveset.

Flappy a másik négy nőre nézett, és élesen beszívta

a levegőt. Aztán visszafordult Gracie-hez.

– Nem akarok közönséges lenni, mert mint tudod, én soha nem beszélek pénzről, de most rászánom magam, hogy felhozzam ezt az utálatos témát, csak most az egyszer. Miből fedezed ezt, Gracie?

– A spórolt pénzemből – felelte Gracie.

– Micsoda? Az egészet rászánod? – hitetlenkedett Flappy.

– A jó részét – helyesbített Gracie. Flappy pedig most már nem annyira elképedt, mint inkább kifejezetten bosszús volt. Olyan nyugtalanítónak látta Gracie-t, amilyennek soha korábban. Mintha valaki más átvette volna az uralmat Gracie teste fölött, és most nagyon idegenül viselkedne benne. Flappy ezt személyes támadásnak vette, és kötelességének érezte, hogy visszaszerezze a régi Gracie-t, azt, akit jól ismert, és akire támaszkodhatott.

– Nos, azt hiszem, ez jókora meggondolatlanság. Biztosan mindenki egyetért ebben – mondta Flappy, és végighordozta a tekintetét a többieken, ezúttal eléggé parancsoló módon.

Mindenki bólintott, kivéve Madge-et, aki csodálattal nézett Gracie-re.

– Igen, nagyon is – mondta Mabel, aki mindig sietett egyetérteni Flappyvel.

– Szerfölött meggondolatlan – helyeselt Sally.

– Nem hiszem, hogy Ted helyeselné ezt – tódította Esther érdes férfihangján.

Aztán Madge meglepte őket.

– Csak egyszer élünk – mondta, és Flappy úgy döntött, nem tölti fel neki a borospoharát.

Gracie rámosolygott Madge-re, aki kezdett egy kicsit bandzsítani.

– Olvastam egy helyről egy magazinban, mialatt Judy festette a hajamat, és éppen erre gondoltam. Erre, amit Madge mondott: hogy csak egyszer élünk.

Madge kuncogott, és kiürítette a poharát.

– Azt mondanám, hogy te még egyszer sem éltél, Gracie. Most jött el az ideje. Ragadd meg a pillanatot. Mielőtt a lányod bedug valami öregotthonba, és már nem is mehetsz sehová.

Ez elég nyomasztó gondolat volt, de ötletet adott Flappynek. Ideje volt,