Életem utazása

By Moncia Mclnerney

Szívmelengető, humoros történet családról, szerelemről és a múlttal való kiegyezésről.

"Örökké abban a hiszemben voltam, hogy az emlékeken nem lehet változtatni. Kőbe vannak vésve, az évek formálják őket. De mindig vannak más emlékek is, olyanok, amelyekre nem hagyod, hogy visszaemlékezz."

A konok és különc Lola Quinlan élete utazására indul, ahová magával viszi imádott unokáját és dédunokáját. Több mint hatvan éve vándorolt ki Ausztráliába, és betart egy titkos ígéretet, hogy visszatér ír hazájába.

Lola viharban mindig a családja biztos réve volt, de a valódi okot, amiért fiatal nőként elhagyta Írországot, titkolja. Az emlékek útját végigjárva Lola kénytelen szembenézni keserédes múltjával, és fölfedezi, hogy az igazság valóban felszabadít...

Jojo Moyes, Santa Montefiore, Jill Mansell, és Rosamunde Pilcher rajongóknak különösen ajánlott.

"Egyik percben hangosan nevetsz, a másikban sírni fogsz rajta. " Cosmopolitan

"Varázslatosan megigéző, és szívmelengető könyv." Cathy Kelly

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Nov 28, 2018
• ISBN: 9786155760624

Book preview

cover.jpg

MONICA MCINERNEY

Életem utazása

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: The trip of a lifetime

Fordította: Lévai Márta

Copyright © Monica McInerney,2017

Hungarian translation © Lévai Márta, 2018

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2018)

ISBN 9786155760624

ELSŐ fejezet

Bett Quinlan ragaszkodott a heti szertartáshoz. Szerda délelőttönként – aznap, amikor az általa szerkesztett helyi újság megjelent – mindig végigsétált Clare főutcájának egyik oldalán, aztán vissza a másikon. Elhaladt a pékség, a gyógyszerész, az adománybolt, a vasbolt, a hentes és a bankok előtt. Néha kétszer is megtette az utat oda-vissza.

A séta bármilyen piackutatásnál használhatóbb eredményeket hozott. Egy átlagos szerdán legalább nyolc helyi lakos állította meg, hogy véleményüknek adjanak hangot egy, a címlapon, hátoldalon, netán a lap valamelyik belső oldalán olvasható sztorival kapcsolatban. Ritkán fordult elő, hogy mindenki vidáman mosolyogva köszöntötte. Általában a kevésbé elégedett emberek állították meg Bettet. Ám ezek az esetek kivétel nélkül hozzájárultak ahhoz, hogy – ahogy ő maga nevezte – „látleletet" tudjon venni a Clare Valley-ben élő polgárok közérzetéről.

– Még nem fordult meg a fejedben, hogy vegyél magadnak egy golyóálló mellényt? – tette fel a kérdést neki az egyik héten Lola, a nagyanyja, amikor a helyi politikai csatározásokkal foglalkozó címlapsztori még a szokottnál is vitriolosabbra sikeredett. – Vagy valami álruhát?

– Abban reménykedem, hogy jövő héten te is velem tartasz – felelte Bett. – Ki merne letámadni, amikor épp egy törékeny, koros ír hölgyet kísérek el sétálni, hogy ki tudja nyújtóztatni törékeny, koros ír lábait?

– Hála istennek, a te törékeny, koros ír nagyanyád szerdánként általában máshol múlatja az idejét – felelte Lola.

– Az Aranykorúakkal?

– Már nem így hívjuk. Szavaztunk. Új nevet választottunk. A Féllábúak. Akik fél lábbal már a sírban vannak. Én ugyan semmi aranyat nem látok az öregségben. Nem mintha olyan jól működne a szemem. Vagy a fülem. Vagy a lábam. Érted már, miért nagyon találó az új nevünk?

– És mit is csináltok pontosan szerdánként? Azon kívül, hogy a különféle testi tüneteiteket sorolgatjátok fel egymásnak.

– Jövő héten szerintem vízisíelünk. Vagy talán vadvízi evezés lesz?

– Abban a pocsolyában a völgyben?

– Talán. Már nem is tudom. A memóriám sem a régi.

Bett legutóbbi sétája is meghozta a maga eredményét. Előző este az asszisztense elolvasta a címoldali főcímet – Tüzes jelenetek a tanácsteremben – és sokatmondó pillantást vetett Bettre.

– A holnapi is laza sétának ígérkezik – jegyezte meg.

A fiúnak igaza volt. Bett alig lépett ki a szerkesztőség ajtaján, máris megállította egy járókelő. Bett teljesen rosszul ítélte meg a helyzetet, vélekedett. Tíz méterrel arrébb valaki megragadta a kezét, és lelkesen megrázta. Bett tökéletesen átlátja a helyzetet, vélte. Miközben Bett az utcán sétált, a személyes elfogadottsági indexe folyamatosan emelkedett-süllyedt.

Félúton járt, amikor a túloldalon boldogan fedezett fel egy barátságos arcot. Régi iskolatársa, Jenny Randall. Jelenleg az idősek otthonában dolgozott terapeutaként.

– Van egy perced, Bett? – kérdezte Jenny.

– Szidalmazni akarsz? – vágott vissza Bett. – Akkor nincs. Dicsérni? Akkor akár órákat is tudok rád szánni.

Jenny mosolygott.

– Nem a lapról van szó. De ha arról lenne, megdicsérnélek. Szerintem nagyon betalált az a cikk. – Egy kicsit lehalkította a hangját. – Valójában Loláról van szó.

Hat hónappal azelőtt Bett és Jenny már folytatott egy titkos beszélgetést, amelynek témája Lola volt. Miután betöltötte a nyolcvanötöt, Lola célozgatni kezdett rá, hogy talán, ha nem is azonnal, nem pont most, de előfordulhat, hogy egy nap beköltözik egy szobába az idősek otthonában. E pillanatban, biztosította az unokáját, több mint elégedett azzal, hogy osztozik egy házon a barátnőjével, Margarettel. A megoldás klasszul működött. De ha az ember a jövőbe tekint...

Bett meg is említette az ügyet Jennynek, nem hivatalosan. Lola neve – szintén nem hivatalosan – már felkerült a várólistára. Bett mindezt csak mellékesen említette meg a nagyanyjának.

– Várólista? Amin mindig egy sorral feljebb léphetek, amikor valaki meghal? – érdeklődött Lola. – Ez a város legbaljósabb listája.

– Ki halt meg? – kérdezte most Bett Jennytől. – Elnézést, tudod, hogyan értem.

– Tudom, ne félj. És nem a szobáról van szó. – Tétovázott. – Bett, Lola jól van mostanában?

Bett meghányta-vetette magában, mit is feleljen. A „jól" túlságosan elcsépeltnek tűnt ahhoz, hogy Lolát jellemezze vele. Felidézte magában a nagyanyja képét. Magas, karcsú, egyenes tartású – hajlott kora ellenére. Ősz haját rövidre nyírva viselte, és frizuráját sokszor egy csillogó hajtűvel vagy egy-két virággal dobta fel. Ami pedig az öltözékével kapcsolatos különleges hozzáállását illeti... Vajon ma mit fog felvenni? Néhány hétköznapi darabot, mondjuk egy leopárdmintás poncsót lila leggingsszel és egy hetyke, tollszegélyes kalapkával? Netán a hét közepe tiszteletére ünnepélyesebbre veszi a figurát? És az egyik élénk narancsszínű poncsóját – kettő is volt neki – párosítja egy hosszában csíkos trapéznadrággal? Az, hogy Lola önkénteskedett a helyi adományboltban, kétségkívül támogatta ruhaválasztásait és munícióval látta el, de Bett biztosra vette, hogy szükség esetén más forrásból táplálkozva sem lennének e téren problémái. Az utóbbi időben gyanús mennyiségben érkeztek a csomagok Lola házába, mióta felfedezte magának az online vintage shopokat.

Jenny igyekezett jobban megvilágítani a kérdését.

– Szerinted milyen a hangulata mostanában?

– Ugyanolyan, mint általában – közölte Bett. – De ezen a héten még csak egy rövid időre futottunk össze. – Bett a hét elején mindig nagyon elfoglalt. Kész artistaprodukció volt összeegyeztetnie a lapszerkesztési munkákat az ikergyerekei nevelésével. Danielnek, a férjének két munkahelye is volt, hétvégenként esküvőkön fotózott, hét közben pedig részmunkaidőben az egyórányira fekvő Gawlerben látta el egy lap vezetőszerkesztői teendőit.

– Aggódom miatta, Bett. Mintha nem a régi lenne. Tudsz róla, ugye, hogy elkezdtem szervezni ezeket az önképző szakköröket.

Bett bólintott. Írt is egy cikket a programról, amelynek ötlete Jenny fejéből pattant ki. Az otthon lakói és az érdeklődő külsősök számára indultak programok. Zenedélutánok. Kézműves foglalkozások. Felolvasások.

– Lola mindig részt vesz rajtuk – folytatta Jenny. – Kivétel nélkül mindig. Három hete. Mindig ott vár a terem előtt, amikor odaérek és kinyitom az ajtót, és mindig utolsóként távozik.

– És ez szerinted gond? Talán nem megfelelően viselkedik? Zavarja a többi résztvevőt? Valakit inzultált?

– Nem jobban, mint máskor. Csak annyira nem vall rá, hogy folyamatosan ott ücsörög. Mindig olyan sok egyéb tennivalója volt. Az adománybolt. A barátai. Most viszont mintha csak mi lennénk számára. Megkérdezte, nem akarnánk-e hétvégenként is összejöveteleket szervezni. Azt javasolta, hogy szombatonként pókerezzünk. Vasárnap esténként pedig legyen közös filmnézés. – Jenny habozott egy pillanatig. – Bett, szerintem tényleg nagyon magányos. Magányos és unatkozik. És talán depressziós.

Mielőtt Bett ellenkezni kezdhetett volna, hogy Lolára ugyan egyik sem jellemző a felsoroltak közül, csörögni kezdett a telefonja. Az irodából hívta az asszisztense. Sürgős kérdés. Van rá esély, hogy Bett netán...

– Öt perc, és ott vagyok – ígérte Bett, aztán Jennyhez fordult. – Köszönöm, hogy szóltál. Mi lenne, ha én venném kezembe az ügyet, és személyesen tőle kérdeznék rá?

– Természetesen jó lesz. Ahogy már mondtam, még mindig vannak néhányan előtte a várólistán, de ha úgy érzed, elérkezett a pillanat, hogy teljes időben beköltözzön hozzánk, esetleg tudnék...

– Néhány sorral feljebb tudnád juttatni a listán? Jenny Randall, még csak bele sem akarok gondolni, ehhez milyen módszerekhez kellene nyúlnod.

Jenny vigyorgott.

– Tuti, hogy csinos kis címlapsztori kerekedne belőle a lapod számára, hogy úgy mondjam.

Egy óra múlva, a krízis elhárítása után, Bett elhagyta az irodát, hogy két privát telefonhívást bonyolítson le. Először a férjét hívta. Szerdánként Daniel maradt otthon az ikrekkel. Hosszú időbe telt, mire felvette. És amikor végre igen, akkor sem nagyon lehetett hallani, mit mond. Yvette és Zachary, akik már majdnem kétévesek voltak, nemrég rájöttek, milyen remek móka, ha hangszerként hasznosítják a kanalakat és főzőedényeket. Rövid, kiabálva folytatott beszélgetésük során Bett biztosította róla Danielt, hogy este hatra hazaér, és útközben szerez valami vacsorának valót is.

Ezután Lolát hívta. A nagyanyja már a második csörgés után felvette.

– Bett! Eljössz hozzám látogatóba? Remek! Várlak.

– Leszoktál a köszönésről?

– Az csak időpazarlás. Csodás. Én itt vagyok. Gyere, amikor tudsz. Mondjuk most. Felteszem a teát.

És minden további nélkül letette.

Bett röviden vázolta a helyzetet az asszisztensének, aztán elindult. Örült, hogy felvette a kabátját, még a város széléig tartó rövid úton is elkelt. Április közepe volt, ősziesen csípős idő kúszott be a Clare Valley-be, és a környező szőlőskertek most fordultak meleg pirosba és narancsba. A Lola utcáját szegélyező fák is őszi pompában tündököltek. Ez volt Bett kedvenc évszaka.

Lola egy évvel azelőtt költözött Margaret házába, és megegyezésük mindkettejük számára előnyösnek bizonyult. Margaret, a kései hetvenes éveit taposó özvegy ebben a házban nevelte fel három gyerekét. Bőven volt elég hely a házban kettőjük számára, nemcsak külön szobák, hanem egyenesen külön lakóterek álltak rendelkezésükre a ház két végében. A főzés és a takarítás feladatain megosztoztak.

Amikor Bett bekopogott, és engedelmeskedett a nagyanyja hívásának, hogy lépjen be, már hallotta is a teáskanna sípolását. Lola a konyhában készítette elő a teástálcát. Bett majdnem eltalálta az öltözékét. Nagyanyja valóban a narancsszínű poncsóját viselte, ám ezúttal nem a csíkos nadrággal egészítette ki, hanem egy zöld taftszoknyával. Fehér hajával együtt az összkép egyértelműen egy két lábon járó ír zászlót idézett a szemlélőben.

– Milyen csinos vagy – dicsérte Bett a nagyanyját, miközben csókot nyomott az öreg hölgy vastagon kipirosított arcára. – Boldog Szent Patrik-napot.

– Ír őseidhez méltatlan ez a viselkedés. Jól tudod, hogy az márciusban volt – feddte unokáját vidoran Lola.

Bett kezébe nyomta a tálcát, és mindketten elindultak a napsütötte konyhából Lola még világosabb nappalijába. A helyiségben valódi színorgia fogadta őket, az élénk kék függönyöktől a szőnyeg szivárványszínű kacskaringójaiig. A polcok rogyásig rakva könyvekkel, színes üvegvázákkal, díszekkel és egyéb csecsebecsékkel, ami mind az adományboltból származott. A falak minden négyzetcentiméterét beborították a családi fotók, és a többségében virágokat ábrázoló, bekeretezett nyomatok és festmények. Múlt évben Lola a tengeri tájképekre volt ráállva. Előtte pedig az állatos képekre.

Az ablakok tárva-nyitva, friss levegő és őszi napfény töltötte be a szobát. Innen az oldalsó kertre láttak, benne a kései virágokkal ékített rózsatövekre, egy élénkzöld sövényre és egy szilvafára. Ez utóbbira Lola jó néhány madáretetőt aggatott. Bett hallotta a madárdalt is, miközben Lola ősöreg lejátszójából is szólt a zene. A nagyanyja mindig az aznapi hangulata alapján választott zenét, hol finom zongoraszonátákat, hol régi slágereket vagy drámai zenekari műveket. A mai naphoz zongora szolgáltatta az aláfestést. Bett rá is ismert, Chopin Perc-keringője volt az. Hangosan kimondta a címet, amit Lola elégedett bólintással nyugtázott.

– Íme, az én igazi Bettem. Megérte az a sok zongorázással töltött év, nem igaz?

– Csak ha a zenehallgatást is beleszámítjuk. Hónapok óta nem kerültem billentyűközelbe.

– Kár, hogy nem sikerült megszerezned a motelből a zongorát.

– Emiatt ne fájjon a fejed. Kizárólag az éjszaka közepén lenne rá időm, hogy játsszak. És nem tudom, Daniel meg az ikrek mit szólnának hozzá.

– Játszhatnád például Brahms Bölcsődalát, nem igaz? Meg Beethoventől a Für Elise-t. Én attól mindig elálmosodom.

Bett gyerekkora óta zongorázott, először Lola húzódozó tanítványaként, később viszont élvezetből. Imádta a billentyűk érintését, a hangok megnyugtatták, és mindig örült, ha átadhatta magát a jól ismert dallamoknak, vagy belefeledkezhetett az új darabok elsajátításához szükséges koncentrációba. Amikor a szülei egy évvel azelőtt elköltöztek a völgyben álló családi szállodából, Bett titokban azt remélte, talán a rendezvényteremben álló zongora nem képezi részét a bérbeadási szerződésnek. De csalódnia kellett. Az új vezetőség vélhetően időnként nagy, közös énekléseket akart szervezni.

Amikor letelepedtek a virágmintás fotelekbe, Bett a tárgyra tért.

– Belefutottam Jenny Randallbe az utcán.

– Remélem, nem kocsiban ültél közben.

Bett elengedte a füle mellett a megjegyzést.

– Rólad beszélt.

– Majd jól beperelem rágalmazásért.

– Mesélte, hogy részt veszel az otthonban a foglalkozásain.

– Ez bűnténynek számít?

– Minden egyes foglalkozáson. Hetente öt alkalommal. A legtöbben kéthetente, ha egyre elmennek.

– Én mindig is lelkes diák voltam.

– Jenny azt is mondta, hogy mindig elsőnek érsz oda, és utolsónak távozol.

– A jó időgazdálkodás fontos erény.

– Azt is említette, hogy arra kérted, szervezzen plusz alkalmakat is.

– Elég indiszkrét.

– Lola, Jenny nagyon aggódik miattad. És most már én is. Megkérdezte, hogy szerintem jól vagy-e. Hogy szerintem nem vagy-e... – Bett elhallgatott.

Lola is csendben várt.

– ... egy kicsit magányos – bökte ki végül Bett. – Meg nem unatkozol-e.

– Nem jól gondolja – közölte Lola.

– Tehát téved? – könnyebbült meg Bett.

– Rettenetesen magányos vagyok, nem csak kicsit. És hihetetlenül unom magam, nem csak egy kicsit.

– De azok a foglalkozások, amiken részt vettél...

Lola gúnyosan felhorkant.

– A világért nem akarom megsérteni a barátnődet, de akár az óvodába is jelentkezhetnék, akkor sem érne kevesebb szellemi inger, mint abban az otthonban. Azt ígérték, egy óra zene. És tudod, mit kaptunk? Negyven percen át megállás nélkül a Shine on Harvest Moont nyekeregtük, újra és újra. Úgy tűnik, azok a drága öregek semmi másra nem tudtak visszaemlékezni. Ami meg a kézműves-foglalkozást illeti, azt hittem, a végére elkészülhet egy gyümölcskosár, amit haza tudok hozni. Hát, nem. Jégkrémes pálcikákat pingálgattunk. Több tucatnyit. És még mindig nem tudom, pontosan mi célból. Talán hogy hosszabban égjen a tűz a krematóriumban?

– Na de, Lola!

– Tegnap hazafelé jövet elhaladtam a cserkészek klubhelyisége előtt. Majdnem csatlakoztam hozzájuk. Legalább kapnék tőlük pár tippet a kempingezéshez. Ma már nők is lehetnek tagok, jól mondom?

– Azt hiszem. Csak azt nem tudni, hogy a nyolcvanhat éves női tagokkal kapcsolatban mi az elvárás.

Lola a fotel támlájának támasztotta a fejét, és felsóhajtott.

– Ennél rosszabb is lehetne, Bett. Például rákaphattam volna az online szerencsejátékra, miközben próbálok valami időtöltést találni magamnak.

– Az online vásárlás mellett?

– Az csak egy hobbi. Nem veszek meg semmit. Felpróbálom, aztán visszaküldöm. Legalább ürügyem van rá, hogy elmenjek a postára.

– Lola, mi történt? Mikor kezdődött?

– Az én nagyszerű életem? Bett, nem figyeltél? Nyolcvanöt éve születtem Írországban, Kildare megyében...

– Nem az életedről beszélek. Hanem az unatkozásról. A magányról. Sajnálom, hogy mostanában nem tudtam annyit találkozni veled, mint szoktam. Danielnek több esküvő is összejött, és nekem is elég sok munkám volt, a gyerekek meg...

– Hagyd ezt abba, kérlek. Ha szerettem volna nálatok lenni, meghívattam volna magamat, ezt te is jól tudod. – A mosolya élét vette a mondottaknak. – Carrie is ugyanezt mondta. Bocsánatot kért, mert nem hívott meg mindennap.

– Már beszéltél erről Carrie-vel is? – Bett maga is meglepődött a hirtelen rátörő féltékenységen, ami a húga neve hallatán elfogta.

– Igen. Mindig is ő volt a kedvenc unokám. És egy spiritiszta szeánsz alkalmával Annával is egyeztettem.

– Lola! – Anna, Bett hőn szeretett nővére öt évvel azelőtt halt meg rákban, maga után hagyva egy kislányt, Ellent, a férjét, Glennt, és egy összetört szívű teljes családot. Bett biztosan tudta, hogy ő maga sohasem lenne képes tréfálkozni ezzel a témával.

– Bocsánat, Bett. Nem beszéltem sem Carrie-vel, sem Annával. És veled sem beszélnék róla, ha nincs ez az Árulkodós Randall.

– Nem árulkodott. Csak aggódik. És én is.

– Ne tegyétek. Csak annyi történt, hogy ráébredtem valamire. Már évek óta tudtam, de csak most vágott igazán mellbe.

– Mi az? Beteg vagy?

– Nem. Illetve e téren semmi újdonság. Csak a szokásos nyilallások és szúrások. Az új csípő mostanra öreg csípő lett. De szembe kell néznem a tényekkel, Bett. Még tudok járni, beszélni, de vajon meddig? Már így is évek óta ajándékéveket élek. Láttad, mi történt az én drága Alexemmel is. Egyik nap még itt, másnap meg sehol. Bármiféle előjel nélkül.

Bett felfigyelt Lola hangjában a szokatlan remegésre. Tudta, hogy Alex volt a nagyanyja élete szerelme. Miután fiatal korában, egyedülálló anyaként, megismerkedett a férfival, rövid, intenzív románcuknak vége szakadt, amikor Alexnek Ausztráliából haza kellett térnie a hazájába, Olaszországba. Ötven évre elszakadtak egymástól, míg aztán egy váratlan kapcsolatfelvétel tavaly újra örömet hozott mindkettejük életébe. Onnantól naponta beszéltek telefonon, Lola Clare Valley-ben, Alex Melbourne-ben, de Alex hirtelen halála megakadályozta, hogy személyesen újra láthassák egymást.

– Nem halogathatom tovább, drágám – folytatta Lola. – Ha maradt is bármi tennivalóm, már kezdek kifutni az időből, hogy megvalósítsam. Meg kell ragadnom a napot, amíg még van nap, amit megragadhatok.

– Úgy érted, írsz egy bakancslistát?

– Valójában nem lista. Inkább csak úgyszólván egy bakancstétel. – Lola felállt. – De még gondolkodnom kell rajta. Neked meg dolgod van a munkahelyeden. Menj, keress valahol egy hírforrást, amiből meríthetsz, légy jó kislány.

– Már megtettem. Itt is van a címlapon. – A nagyanyja kezébe nyomta az aktuális lapszámot.

– Igen ellentmondásos. Remek – állapította meg Lola. – Köszönöm, drágám. Alaposan áttanulmányozom, amint visszaérek.

– Honnan?

– A könyvtárból. Szerda délutánonként kreatív írásórám van. Múlt héten az emlékirat volt a témánk. A mai cím pedig „Hogyan fog izzani a levegő a szerelmi jeleneteinkben?". Már alig várom.

– Mikor találsz rá egyáltalán időt, hogy magányosnak érezd magad vagy unatkozz?

– Sajátos tehetségem van hozzá. Viszlát, drágám. Megtennéd, hogy becsukod magad után az ajtót kifelé menet?

Aznap este, valamivel később, miután Bettnek épp sikerült Zachet, a fiát meggyőzni róla, hogy a villáján lévő borsót inkább a szájába tegye, ne a testvére hajába, csörgött a telefon. Sarah volt az, szintén régi iskolatársa. Az osztálytársai közül már jó páran visszaszállingóztak Clare Valley-be, miután néhány évig máshol szereztek tapasztalatokat. Sarah egy ideig Londonban élt, tanár volt, aztán egy éve visszaköltözött.

Gyorsan megszerveztek egy közös ebédet, aztán Sarah egy ideig tétovázott.

– Bett, nem is tudom, lehet, hogy át fogok lépni egy bizonyos határt, és lehet, hogy inkább nem kellene szólnom, de...

– Loláról van szó, ugye?

– Honnan tudod?

– Eszembe jutott, hogy te tartod a kreatív írás foglalkozásokat. És tudom, hogy ott járt ma. Történt valami? Nem volt hajlandó hazamenni? Vagy épp nem csinálta meg a házi feladatot?

– Semmi efféle nem történt. A legtehetségesebb tanítványom. Csak... Bett, aggódom miatta. Jól van?

Egy napon belül kétszer. Bett most már igazán aggódni kezdett.

– Eddig úgy hittem. De most már nem vagyok benne olyan biztos.

– Beugorhatok hozzád, és mutathatok valamit? – kérdezte Sarah. – Talán nem teljesen etikus... Arra gondolok, persze, senki sem írt alá titoktartási nyilatkozatot... de szeretném, ha elolvasnád Lola írását.

Egy óra múlva mindketten ott ültek a nappaliban a kandalló előtt, és teáztak. Daniel a ház másik végében a gyerekeket igyekezett ágyba terelni.

Bett felnézett a kezében tartott A4-es lapokból, amit Sarah adott oda neki az imént. Könnyes volt a szeme.

– Ó, Sarah. Erről fogalmam sem volt. Olyan, mintha a naplójába olvasnék bele. Nagyon személyes. És annyira szomorú.

Sarah bólintott.

– Azt mondta, csak úgy ömlöttek belőle a szavak. A keze képtelen volt felvenni a ritmust, hogy mindet leírja. Egyenesen a szívéből szóltak, így mondta. És ez aggaszt leginkább. Különösen az utolsó, amit ma mutatott meg, amiben... – Sarah hirtelen elhallgatott.

Bett fejezte be helyette a mondatot.

– ...arról ír, hogy eldobja magától az életét.

– Ugye, szerinted sem csak képzelődöm? – Sietett megerősítést nyerni Sarah. – Muszáj volt megmutatnom. Talán tévedek. Úgy értem, nem mondja ki konkrétan, nem igaz?

Bett hangosan felolvasott egy részt a szövegből.

„Rájöttem, hogy van választásom. Véget vethetnék neki. Én magam. Vannak napok, amikor úgy érzem, fizikailag már darabokra is hullottam. Vajon miért várjak arra, hogy eljöjjön a mentális összeomlásom is? Elmehetnék most, amíg még a tudatom teljes birtokában vagyok, ha a lábam kissé ingatag is. Az ötlet napról napra egyre jobban vonz. Olyan egyszerű lenne. Olyan békés. Csak egy maroknyi tabletta. A saját ágyam. Az általam választott időben. A saját módszeremmel." Sarah, biztos vagy benne, hogy ez Loláról szól? Nem egy képzelt karakter nevében írta?

Sarah a fejét rázta.

– Az emlékiratokról szóló órára készült. Ezért is gondoltam úgy, hogy neked is látnod kell. Különösen azután, hogy ezeket is elolvasta az ember. – Két újabb papírlapot nyújtott át. – Sajnálom, Bett, valószínűleg nagyon nehéz lesz, ha elolvasod. Az egyik Annáról szól. És Lola barátjáról, Alexről. Azt írja, hogy szeretne velük újra találkozni. Minél előbb.

Sarah csendben várt, míg Bett a betűkbe temetkezett. Lola Annáról írt. Arról, hogy újra találkozik az unokájával a mennyországban vagy egy mennyhez hasonló helyen. Bett nem tudta biztosan, Lola milyen hitbéli meggyőződéseket vall, de az világos volt számára, hogy nagyanyja hisz benne, hogy valahol, valahogyan újra látni fogja Annát.

„Még mindig rettenetesen hiányzol, drága Anna. Egyetlen nap sem telik el anélkül, hogy ne jutnál eszembe. Ha látok valami szépet, el akarom mondani neked. Ha hallok valami vicceset, szeretném elmesélni. Amikor beszélgetek a lányoddal, a drága Ellennel, és ez nagyon gyakran megtörténik, szeretném megosztani veled, milyen büszke vagyok rá, és rád is, hogy te vagy az anyja. De te nem vagy itt. Mindennap azt kívánom, bárcsak találkozhatnék veled, beszélgethetnék veled, és együtt nevethetnénk. Bárcsak ne te kaptad volna meg azt a rettenetes betegséget. Vagy átvehettem volna tőled, és te most is életben lehetnél, helyettem. Annyira igazságtalan volt, ami öt éve történt, és még ma is az. Beszélek hozzád, és arra vágyom, hogy válaszolj. De te nem tudsz. Ettől a szívem teljesen összetörik. És ez mindig is így lesz. Ma is ugyanannyira hiányzol, mint aznap, amikor végleg itt hagytál bennünket. És mindennap vágyom rá, hogy újra együtt lehessünk."

Lola Alexnek is írt.

„Nem sikerült itt a földön újra találkoznunk, Alex. Ez életem egyik legnagyobb fájdalma. Istenem, milyen jókat beszélgettünk, milyen jókat nevettünk együtt, drága Alex. Veled, a legdrágább, legkedvesebb emberrel. Azt hiszem, már sohasem fogod megtudni, milyen jót tettél velem. Hogy emlékeztettél rá, milyen lehet a szerelem. Megmutattad, még élnek finom emberek a világon. Tiszteletre méltó férfiak. Igen, mindig azt fogom kívánni, bár ne kellett volna elszakadnunk egymástól annyi évvel ezelőtt, de az indokaidat mindig tiszteletben fogom tartani. A családod volt az első. És abban a pillanatban, amikor valahogy újra összehozott minket a sors, és beszéltünk telefonon, tudatában voltam, hogy semmit sem változtál. Legjobb tudásod szerint követted az utat, amit a sors számodra kijelölt, de úgy is az a férfi maradtál, akit szerettem. A szívem majd megszakadt ötven évvel ezelőtt, aztán újra összetört, amikor tavaly itt hagytad ezt a világot, mielőtt újra találkozhattunk volna. De az én képzeletemben megtörtént. Sokszor. Tudom, hogy rengeteget beszélgettünk és nevettünk volna együtt, és szorosan öleltük volna egymást. És újra megtapasztalhattam volna gyengédségedet, szellemességedet és kedvességedet. Úgy éreztem volna magam, mint akit valaki a tenyerén hordoz. Akit nagyon szeretnek. Drága Alex. Mindennap hiányzik, hogy beszélgethessek veled. Mindennap arra vágyom, bár együtt lehetnénk. Mindennap szeretném, bárcsak megtörténhetne."

Bett rövid ideig csendben nézett maga elé miután befejezte az olvasást. A kezét a papírokon nyugtatta.

– Sajnálom, ha felzaklattalak, Bett – szólalt meg Sarah. – De úgy éreztem, tudnod kell róla.

– Örülök, hogy megtetted. Köszönöm.

Sarah nem sokkal később hazament. Eddig a pillanatig Bettnek és Danielnek még nem is volt alkalma rá, hogy szót váltsanak. Bett segített a férjének elaltatni a gyerekeket, elmosogatta az edényeket, Daniel pedig bepakolt a mosógépbe, visszadugta Yvette-et az ágyba, miután a kislány felébredt, félig rendet rakott, aztán megnyugtatta a rémálomból felriadó Zacharyt, és ott maradt mellette, míg újra mély álomba nem merült. Aztán végre leültek a kanapé két végére, és Bett a férje térdére fektette a lábát. Mindig ez volt számára a nap legkedvesebb része, amikor véget ért a munka, a gyerekek aludtak, és végre beszélgethetett a férjével, élvezhette a nyurga test, a kócos haj és a sötét szempár látványát. Daniel, mint mindig, most is figyelmesen hallgatta a feleségét, amint az elmesélte Lolával folytatott beszélgetését, és mindazt, amit Jennytől és Sarahtól megtudott.

– Daniel, szerinted Sarahnak igaza van? Vajon Lola tényleg komolyan elgondolkodott rajta, hogy eldobja magától az életét?

– Lola aztán biztosan nem. – Egy pillanatig habozott. – Bár ő mindig is mindenben a saját feje után szeretett menni.

Bett hirtelen felegyenesedett ültében.

– Nem teheti meg. Nem tudnám elviselni, Daniel. Képtelen vagyok elképzelni az életet nélküle. Megmondom neki, hogy tudom, mit tervez, és nem hagyom, hogy megtörténjen.

– Ez biztosan hat majd. Lola világéletében híres volt az engedelmességéről.

– Daniel, én ezt komolyan...

A férfi kinyújtotta a karját, megölelte Bettet és megcsókolta göndör hajjal borított feje búbját.

– Jaj, Bett, ugyan. Szerintem túlreagálod. Mit is mondott ma Lola? Hogy unatkozik? Magányos? Nem ő az egyetlen ember a városban, aki így érez néhanap, ebben biztos vagyok. És mit is csinál?

Betölti a napjait, és csoportos foglalkozásokon vesz részt. Annáról ír. Meg Alexről. Szerintem ez teljesen egészségesen hangzik.

– Bárcsak egyetértenék veled. – Bett az ajkába harapott. – De azt is mondta, hogy van valami, amit meg kell tennie. Valami sürgős, mielőtt még késő lenne. Én most már tényleg nagyon aggódom. Muszáj szólnom apának is. És Carrie-nek.

– Bett...

De Bett már tárcsázta is az apja számát. Hangpostára volt irányítva a vonal. Bett hagyott egy üzenetet, amit igyekezett nyugodt hangon végigmondani, nem ment bele a részletekbe, csak annyit közölt, hogy szeretne az apjával beszélni Lolával kapcsolatban. Aztán Carrie-t hívta, és vele is megosztotta az aggodalmát.

– Ó, istenem! – pánikolt Carrie.– Bett, ez rettenetes! Fel kell hívnunk a rendőrséget. Az is lehet, hogy már ma éjjel megkísérli. Tegyük is le gyorsan, és már hívom is a segélyvonalat.

– Carrie, ennyire azért nem sürgős. Csak arra gondoltam...

– Dehogynem sürgős. Hívd újra apát, és mondd neki, hogy jöjjön Clare-be, amilyen gyorsan csak tud, addig én felhívom a rendőrséget. Vagy a mentőket. Melyiket hívjam először?

– Carrie, nyugodj meg. Ma este semmit sem fog csinálni.

– Honnan tudod? Te magad mondtad, hogy öngyilkossági tervekre valló jegyzeteket hagyott szanaszéjjel.

– Fogalmazásokat, nem terveket.

– Majdnem ugyanaz. Te magad mondtad, hogy olyanok, mint a búcsúlevelek, amikben Alexet és Annát értesíti róla, hogy már úton van, és hamarosan újra találkoznak. Muszáj tennünk valamit, ebben a pillanatban, még mielőtt késő lesz.

– Carrie, kérlek, nyugodj meg...

A beszélgetésük ekkortól véget nem érő körforgássá vált. Bett végül rádöbbent, hogy az egyetlen esélyük, ha aznap éjjel egyáltalán aludni akarnak, hogy megbizonyosodnak róla, Lola jól van-e. Carrie a három gyerekével ült otthon, miközben a férje, Matthew valamerre északon dolgozott. Tehát Bettre hárult a feladat.

Daniel tett még egy utolsó kísérletet, hogy megnyugtassa a feleségét.

– Bett, kérlek...

De Bett már fogta is a kulcsát.

– Muszáj elmennem hozzá. Sajnálom. Amint tudok, jövök.

Kocsival csak ötpercnyire volt a város a Clare-t szegélyező dombok között álló házuktól. Még csak tíz óra volt, amikor Bett bekopogott Lola ajtaján. Tudta, hogy a nagyanyja lakótársa, Margaret Queenslandben van meglátogatni a lányát és az unokáit. Egy másik ok aggódni vagy nem aggódni.

Lola ajtót nyitott. Rikító pink pizsama és hosszú, ezüstszínű köntös volt rajta.

– Bett! Micsoda ritka öröm! Alvajáró lettél?

– Túl késő van? Még mostanában is fent szoktál lenni tizenegyig, nem?

– Minden este. Miért korlátoznám a gin fogyasztásomat a nappali órákra?

Alig ültek le a konyhaasztalhoz, Bett már elő is hozakodott jövetele céljával.

– Ma este hívott Sarah. Rólad akart beszélni. A fogalmazásokról, amiket írtál.

– Hát te aztán igazán kiterjedt kémhálózatot tartasz a kezedben. Hadd találgassak, Sarah előterjesztett a Pulitzer-díjra?

Bett habozott. Próbálta megtalálni a megfelelő szavakat.

– Sarah a lelki egészséged miatt aggódik. És mióta olvastam az írásaidat, már én is aggódom. – Azt várta, hogy Lola torkából zengő hahota tör elől. Vagy szórakozottan ellenkezni kezd. De semmi reakció. Bett folytatta, továbbra is gondosan megválogatva a szavait. – Úgy érzi, és ebben én is egyetértek vele, hogy mindent, amit az utóbbi időben papírra vetettél, csak úgy lehet értelmezni, hogy alig várod az újbóli találkozást a holtakkal, akiket ismertél és szerettél. És mintha inkább siettetni akarnád ezt a találkozást.

– Igaza van. Pontosan így érzek.

Bettet ismét elfutotta a pánik.

– Lola, kérlek, ne tedd! Épp elég rettenetes volt, amikor Anna meghalt. Láttam azt is, hogyan érintett téged Alex halála. Kérlek, ne tegyél ki annak a fájdalomnak még egyszer. Képtelen volnék elviselni.

– De igen, képes vagy rá, és képesnek is kell lenned, attól tartok. Ez elől nem tud elmenekülni az ember.

– Lola, kérlek, ne beszélj így, légy szíves. Mi történt? Mióta vannak ilyen morbid gondolataid?

– Ebben nincs semmi morbid, drágám. Csak elfogadom a tényeket. Az én időm már korlátos. De kérlek, ne légy emiatt zaklatott. Én már megbékéltem vele. Mondtam, hogy már sokat gondolkodtam mindezen.

– De nem a megfelelő irányból közelítettél. Az olyasmi, hogy magad vetsz véget...

– Nem, Bett, nem fogok ilyet tenni. Megígérem. Csak egyszerűen feltérképeztem minden lehetséges nézőpontból a dolgot az emlékiratban, mint jó diákhoz illik. Az, hogy pontosan mikor is indulok majd, legyen ugyanolyan meglepetés számomra is, mint a ti számotokra. De van valami, amiről mégis szeretnék beszélni veled. Amin egy ideje már gondolkodom. Ma este született meg bennem végleg a döntés.

Bett várt.

– Valamit meg kell tennem. Amilyen hamar csak lehet, amíg még képes vagyok rá. És nagyon szeretném, ha segítenél.

– Természetesen. Bármiről van is szó. Csak kérned kell.

– Haza akarok menni – felelte Lola.

– Haza? – Bett nem értette a dolgot. – Úgy érted, a motelbe?

Lola a fejét rázta.

– Az én otthonomba. A szülőhelyemre. Mielőtt túl késő lenne.

Bett rábámult.

– Arra gondolsz, hogy...

Lola bólintott.

– Igen, Bett. Haza, Írországba.

MÁSODIK fejezet

Péntek volt. Bett minden szabad percében írországi társasutazásokat keresgélt. Mostanra, remélte, már eleget talált ahhoz, hogy Lola elégedett legyen.

Két nappal korábban Lola meglepetésszerű bejelentése után már csak nagyon kevés idejük maradt a beszélgetésre, mert Bett telefonja csörögni kezdett. Daniel hívta, és a hangját Zachary és Yvette harsány zokogása kísérte a háttérből. Semmi sürgős, biztosította Bettet, nos, kivéve, hogy Yvette kiesett a kiságyból, és megütötte a fejét, Zachary pedig megijedt, és sírva fakadt, most meg egyikük sem tud elaludni. Yvette fején van egy nagy púp, és Daniel nem tudja eldönteni, hogy jeget tegyen rá vagy kenje be valamivel – itt Bett közbevágott, felkapta a kocsi kulcsát, elnézést kért Lolától, megígérte, hogy utánajár, milyen repülőutak vannak Írországba, és amilyen hamar csak tud, újra meg fogja látogatni.

Most a nagyanyja házához vezető járdán lépkedett, a megbeszélt délelőtt tizenegy órás időpontban, és látta, hogy a bejárati ajtó tárva-nyitva áll. Popzenét hallott kiszűrődni, amikor a folyosó közelébe ért.

– Lola! – kiáltott be. – Hahó!

– A konyhában vagyok, kedvesem.

Lola az asztalnál ült. Két, húszas évei elején járó fiatal nő ült a két oldalán. A szinte felismerhetetlen Lola két oldalán.

– Te vagy az ott, ugye? – kérdezte Bett a nagyanyjának gondolt alaktól.

Lola kinyitotta a szemét, és az arcát borító vastag krémréteg alól az unokájára nézett.

– Igen, itt vagyok, errefelé.

– Tetszik az új frizurád.

– Tiéd az érdem, Rachel. – Lola a balján ülő fiatal nőhöz intézte a szavait. – A drága Rachel először valami öregasszonyos dauert szánt nekem, de rábeszéltem, hogy inkább ilyen legyen. – Az „ilyen" azt jelentette, hogy Lola rövidre nyírt ősz haját tüskékbe rendezték szorgos kezek. Egy punk zenei magazin címlapján sem hatott volna idegenül.

– Ez a kék szín állandó? – érdeklődött Bett.

– Mi állandó manapság? – kérdezett vissza Lola. – Törékeny, mindig változó világban élünk. – Mindkét nőt bemutatta Bettnek, aztán megkérte őket, hogy hagyják magukra. – Szívjatok el kint egy cigit, drágáim, nézzetek rá a telefonotokra, vagy tegyetek bármit, amivel manapság a fiatalok múlatni szokták a ráérő idejüket. Bizalmas beszélgetést akarok folytatni az unokámmal.

Bett megvárta, amíg a lányok kilépnek a helyiségből.

– Őket is online rendelted?

– Természetesen nem. A városi szalonból jöttek. Tanulók. Kísérleti nyúlra volt szükségük a gyakorláshoz. Mondtam nekik, hogy én már inkább egy vén varjú vagyok, de ha ti így is benne vagytok, felőlem mehet. Nagyon kellemes délelőttünk volt. Elragadóan nézek ki, nemde?

– Meghökkentően, de elragadóan. – Bett leült. – Lola, elég so­kat haladtam, mióta pár napja beszéltünk. Írországról.

Lola trillázó hangon énekelni kezdte a „Galway Bay"-t, a régi ír dalt.

Bett tudomást sem vett róla.

– Nagyon sokat kutakodtam. Utazási irodákat keresgéltem. És igyekeztem kideríteni, mikor érdemes menni. De utánajártam a biztosításnak is.

– Még az olyan öregekre is lehet kötni biztosítást, mint én? Szerintem ne is bajlódj vele. Ha meghalok, amíg Írországban vagyok, csak hagyd ott a holttestemet, és gyere vissza egyedül. Nekem tökmindegy lesz.

Bett hevesen pislogni kezdett.

– Egyedül?

– Te is velem jössz, nem?

– Írországba? – Bett nevetésben tört ki. – Lola, nem tudok.

A vastag krémréteg alól kikandikáló szempár elkerekedett.

– De hát csak nem mehetek egyedül. Egy öreg hölgy, egy törékeny, védtelen öreg hölgy egyedül szelje át a fél világot? Hogy tudnál tükörbe nézni utána, ha netán valami történik velem?

– Lola, hagyd ezt abba! Eddig egyszer sem merült fel, hogy én is veled mennék. Csak arról volt szó, hogy te odautazol, arról nem, hogy én is. Hogyan is mehetnék? Ott a munkám.

A gyerekek...

– Ráadásul milyen szeretnivaló gyerekek. Büszkék lehettek rájuk Daniellel. Carrie volt a másik jelöltem. Azt akartam, hogy ő is jöjjön el velem. De aztán ráébredtem, milyen nehéz lenne, ha mindketten itt hagynátok a családotokat. Így hát feldobtam egy érmét. Carrie-é volt a fej, a tiéd az írás. Vagy talán fordítva? Mindegy. Te nyertél. Vagy veszítettél, attól függ, hogyan tekintesz egy kéthetes írországi utazásra, amit a nagyanyáddal kell megtenned, meg a tizenhárom éves unokahúgoddal.

– Az unokahúgommal?

– Ellent is elhívtam. Azonnal igent mondott. Tudtam, hogy így lesz. Igen okos fiatal lány.

– Lola, most már komolyan hagyd abba. Kezdetnek eldöntöd, hogy én is veled megyek. Aztán elhívod Ellent. Anélkül, hogy bárkivel beszélnél róla. Egyébként is lehetetlen. Először is, szabadságot kellene kivennem...

– Te vagy a főnök. Kérjél magadtól. Akár most, ha szeretnéd. Én leszek a tanúd.

– Ellen meg iskolába jár. Nem hagyhatja ott két hétre.

– De igen, megteheti, ha az igazgató engedélyt ad rá. Amit már megtett. Úgy vélte, Ellen ebből az utazásból rengeteget tanulhat. Abban is megegyeztünk, hogy a jövő hónap lenne az ideális időpont.

– Jövő hónap? Olyan hamar? Lola, nem. Figyelj, én megértem, hogy ez mennyire fontos számodra, hidd el, de eddig biztos voltam benne, hogy egy írországi társasutazásról beszélsz, idegenvezetővel. Az egész netet feltúrtam utánuk. Azt hittem, hogy valamelyik barátnőddel fogsz menni. Margaret például imád utazni, nem? Vagy akár apa is. – A táskájából kihúzott egy degeszre tömött mappát. – Itt van minden, a prospektusok, útitervek...

– Mennyire fantasztikus vagy! Nem csoda, hogy olyan jó vagy az újságírásban is. De felejtsük el most Írországot. – Lola halkabbra vette a hangját. – Van egy szenzációs hírem számodra.

– Nem, nincs. Csak el akarod terelni a figyelmemet, ismerem már a trükkjeidet.

– Természetesen el akarom terelni a figyelmedet. Hisztérikus vagy. De ez tényleg igazi jó kis szenzáció. De ha nem, úgy is jó. Nem mondom el. Ha azt akarod, hogy valaki más írja meg először, hát legyen.

– Még azt sem tudom eldönteni, hogy viccelsz-e az alatt a vastag krémréteg alatt.

Lola megpaskolta az arcát.

– Igazad van. Ezt már le kellene szedni. Kisbabának fogok látszani, ha még tovább fennmarad.

Bettnek nem volt más választása, mint megvárni, hogy Lola visszahívja a két lányt. Tíz perc múlva, amikor készen voltak, és bezsebelték Lola bőkezű borravalóját, összepakolták a holmijukat, és elmentek.

Bett a meglepően kisimult arcú nagyanyjára nézett.

– Mi volt abban a maszkban? A fiatalság elixírje?

– Macskahús és francia pezsgő, szerintem. És akkor vissza a szenzációs hírhez...

– Felejtsd el. Inkább beszéljünk Írországról.

Lola arca felragyogott.

– Tudtam, hogy el fogsz jönni. Igazán alig várom. És minél hamarabb indulunk, annál jobb, a biztonság kedvéért. Még ma elkezdem a csomagolást.

Bett rábámult.

– Esküszöm, ha nem szeretnélek annyira, időnként legszívesebben megölnélek.

– Azok után, hogy olyan nagy hűhót csaptál a feltételezett öngyilkossági terveim miatt? Nem vagy te egy kicsit kétszínű?

– Lola, teljesen függetlenül attól, hogy egyszerűen lehetetlen, hogy veled menjek, mert megszámlálhatatlanul sok feladat vár rám a munkahelyemen is meg otthon is, ilyen hirtelen meg aztán pláne, sajnálattal kell közölnöm az utolsó, megsemmisítő információt, nevezetesen, hogy nem engedhetem meg magamnak. Abban biztos vagyok, hogy Ellen utazását Glenn finanszírozni tudja, de nem ez a lényeg.

– Igazad van, nem ez. És Glennből pénzt kicsikarni olyan, mint a sziklából vizet fakasztani, ezt mindnyájan tudjuk, hiába olyan gazdag. De nem is kell, hogy legyen rá pénzed. Az egészet én fizetem, drágám – az út előtti gin-tonikodtól az összes korsó Guinnessen át a szemmaszkig a visszaútra.

– És miből? Neked sincs pénzed.

– A végére tényleg nem lesz, ez igaz. De most van elég, hogy kifizessem. Eladtam pár részvényt.

– Részvényt? Mióta voltak neked részvényeid?

– Hosszú, komoly életút áll mögöttem, drága Bett, és nem tudsz rólam mindent, még ha azt is gondolod, hogy igen. Talán nem is részvény volt. Hanem egy gyémántgyűrű. Igen, egy gyűrű volt. Nem is tudtál róla, igaz? Bárhogy is, ne törd a csinos fürtös fejedet, és ne aggódj. Csak annyit kell tudnod, hogy a bankszámlámon annyi pénz van, hogy majd’ túlcsordul – nos, majdnem félig van – és fedezni tudom a költségeket. Tehát mindegy, milyen ellenérveket sorakoztatsz fel, a pénzügyi jellegűekkel nem tudsz meghatni, napsugaram.

Bett két tenyerébe fogta az arcát, és hangtalanul sikított.

– De ahogy már mondtam, egyelőre hagyjuk Írországot – folytatta Lola vidoran. – Térjünk vissza a szenzációs hírhez.

A nagyobb drámai hatás kedvéért halkabbra vehetném a szavaimat, de nincs rá szükség, mert csak ketten vagyunk itt. Friss hír, csak neked. A polgármester ma fontos bejelentést tesz.

– Tudom – mondta Bett. – Valami útépítési projekt vagy mi. Már felírtam a határidőnaplómba.

– Nem az útról van szó. Valami sokkal izgalmasabbról. – Lola rövid szünetet tartott a hatás kedvéért. – Hollywood Clare Valley-be jön, Bett. Illetve, nem egészen Hollywood. De egy filmstáb érkezik Sydney-ből, és egy nagy csapat remek színész. És fogadok, hogy legalább egy van köztük, aki már járt Hollywoodban valamikor. Szóval egyetlen szemvillanás, és már meg is van a címlapsztorid, ha úgy gondolod, hogy illeszkedik a lap profiljába.

– Lola, te meg miről beszélsz?

– Egy tévésorozat. Titokzatos gyilkosság. Itt, a völgyben. Már hónapok óta folynak a tervezési munkák. Itt jártak az előzetes felmérők, meg a többi szakember, ellátogattak egy rakás borospincébe és kiválasztották a megfelelő helyszíneket. Nem mintha bárki tisztában lett volna vele, hogy ez egy tévésorozat előkészítése miatt történik. Mindenhol azt mondták, hogy egy idegenforgalmi reklám készül. Jó kis fedősztori, én is ezt javasoltam volna, ha engem kérdeznek. Először a legfontosabb külső jeleneteket veszik fel, ha