Az ötödik levél

By Nicola Moriarty

Milyen jól ismereda barátaidat?
Négy barátnő. Öt levél. Egy titok.
Joni, Trina, Deb és Eden.
Az iskola első napjától fogva barátok. Ahogy ők mondják: a legjobbbarátnők, mindörökre.
Most már harmincasok, és közbeszólt a való élet: férj, gyerekek, munka.Joninak azonban támad egy ötlete, amely segít felfrissíteni a kapcsolatukat.Mindegyikük ír egy-egy névtelen levelet, így osztja meg a barátnőivel, mitörténik valójában az életében.
Ám ahogy előtörnek a vallomások, Joni kezdi elveszíteni a hitét többévtizedes barátságukban.
Düh. Vádaskodás. Vágyakozás. Csalás.
Aztán talál még egy levelet. Egy ötödiket, amelyet sosem kellett volnaelolvasnia. Olyan nagy titkot tartalmaz, hogy az írója meg akarta semmisíteni.És Joni most azon tűnődik, vajon igazán ismerte a barátait?
A népszerű írónő, Liane Moriarty húgának botrányos, áttörő világsikert hozóregénye megragad es nem enged el, elgondolkodtató, intrikákkal és titkokkalteli olvasmány.

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Jan 18, 2018
• ISBN: 9786155760303

Book preview

cover.jpg

NICOLA MORIARTY

Az ötödik levél

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: The Fifth Letter

Fordította Vraukó Tamás

Copyright © Nicola Moriarty, 2017

Hungarian translation © Vraukó Tamás, 2017

Cover Photograpy by Bela Molnar

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2017)

ISBN 9786155760303

Előszó

Főképpen azt kell tudnotok, hogy én soha, de soha nem fogok ezen érzések alapján cselekedni.

Joni első gondolata az volt, hogy nem őneki kellett volna megtalálnia. Valaki más alkalmasabb személy lenne. Talán Deb. Vagy Trina. Deb nem szokott kertelni. Egyből napvilágra hozná. Semmi titkolózás, semmi belső vívódás arról, hogy mit kezdjen vele, semmi pánik, bűntudat és főleg semmi empátia. – Mi a nyavalya ez? – szegezné a kérdést a többieknek, miközben alighanem úgy hadonászna maga előtt a levéllel, mint valami fegyverrel.

Trina inkább szégyenlős… visszafogott. De azért megvannak a maga pillanatai. Ha megfelelő az alkalom, ugyanolyan jól kezébe tudja venni a dolgokat, mint Deb. Csak azért a stílusa más, mint Debé. Ha ő bukkant volna rá a levélre, mindegyikükre külön-külön lesújtó pillantást vetne, letérdeltetné mindannyiukat, és rávenné őket, hogy valljanak. Eden pedig éppen olyan alkalmatlan, mint maga Joni. Talán még rosszabb. Ő nem bírja a nyomást, fogalma sem volna, hogy mihez kezdjen. Joni úgy vélte, hogy Eden egyszerűen odahozná a megperzselődött papírfoszlányokat őhozzá.

Ő pedig odaadhatná Debnek. Foglalkozzon vele ő. Mindent ráhagyna.

Csakhogy éppen ez a probléma, gondolta Joni. Honnan tudjam, hogy nem éppen ő írta?

2016. JÚLIUS

– Mit is kell mondani az elején?

– Mire gondol, kedves?

– Tudja… amit el kell mondani, mielőtt belevágunk az egészbe.

– Ó, arra gondol, hogy „Oldozzon fel atyám, mert vétkeztem"?

– Igen! Ez az. Oldozzon fel atyám, mert vétkeztem… nem is tudom, hány éve már, hogy utoljára gyóntam. Ámbár azt meg kell mondanom, hogy másmilyennek képzeltem a hangját.

– Miért?

– Nos, egy ilyen névvel, mint O’Reilly, azt vártam, hogy kedves ír akcentusa lesz. Nem hittem volna, hogy ennyire… ausztrál.

– Ééértem…

Joni fészkelődött egy kicsit a lapos faülőkén, és előrehajolt, az arcát a rácsnak nyomta.

– Biztos, hogy ön O’Reilly atya? – kérdezte, és a hangja egy kicsit eltorzult, mert a szája a rácsnak nyomódott. Te jó ég, képzeljük csak el, hogy egy vadidegennek önti ki a lelkét, aki esetleg puszta mókából foglalta el a pap helyét!

– Igen – hangzott a határozott válasz. – Teljesen biztos.

Joni hátradőlt, és a fejét a faburkolathoz támasztotta, beszívta a sötétség poros szagát a szűk térben. – Mi történik, ha egy klausztrofóbiás akar gyónni? – töprengett csendesen.

– Tessék?

– Semmi. Ne törődjön vele.

Három fénypászma vetült be a Jonitól balra levő fal résein, és megmutatták a levegőben táncoló porszemcséket. Nézte a lágyan lebegő részecskéket, és érezte, hogy a teste kezd ellazulni.

– Azt hiszem, igazán bele kellene vágnom – kezdte.

– Ha készen áll rá.

– Nem terveztem, hogy idejövök önhöz. Tizenkét éves korom óta nem voltam templomban. Akkor történt, hogy anya és apa ránk bízták a döntést a vallással kapcsolatban. Megmondhattuk, hogy nem akarunk esti misére járni hétvégeken, feltéve, hogy valami értelmeset művelünk helyette, például a házi feladatot vagy egy jó nagymosást anya helyett, vagy ilyesmit. Így hát, amint elértük a tizenkét éves kort, egyikünk a másik után abbahagyta a templomba járást, míg a végén már csak anya és apa autózott végig az utcán az alkonyi fényben. Néha volt egy kis lelkifurdalásom emiatt, mert úgy gondoltam, hogy talán egyedül érzik magukat. Vagy megbánták, hogy felajánlották nekünk a választás lehetőségét. De már akkor, amikor elkezdtem kételkedni Isten létében – nem akarom megbántani –, kezdett hiányozni az, hogy az egész család szépen felöltözik, beszáll az autóba alkonyatkor, a templom belseje pedig meleg és ragyog, odabenn azok a családok, akiket az ember egy héten egyszer lát, és máshol meg sem ismer, mert a megszokott környezeten kívül találkozik velük. Néha pedig, a szertartás után, anya és apa elvitt minket a Pizza Hutba vacsorázni. A legjobb a svédasztalos desszertpult volt, az óriási csokikrémes tartállyal. De, elnézést, elkalandoztam. Szóval a lényeg az, hogy beszélni akartam egy pszichológussal. Vagy pszichiáterrel. Sose tudom, mi a különbség. Csakhogy amikor elkezdtem telefonálni nekik, kiderült, hogy mindegyik vagy teljesen be van táblázva hetekre előre, vagy azt akarták, hogy menjek először a háziorvosomhoz, és hozzak tőle beutalót valami mentális betegség miatt vagy ilyesmi. Erre pedig nekem nincs időm. Ön ráadásul nem is kerül semmibe, ami külön jó.

– Ööö… köszönöm szépen.

– Nincs mit.

– Nem akarom sürgetni, kedveském, de ha van valami, amit meg akar gyónni…

Joni habozott, és törte a fejét. Hogyan is kezdjen hozzá? Csak rukkoljon elő a vétkeivel, sorolja őket, mint egy bevásárlólistát?

Majdnem megcsaltam a férjemet.

A munkahelyemen megalkudtam a saját elveimmel.

Elárultam a barátaimat. Elítéltem őket.

Erősen próbára tettem a barátaimat.

Ma már meg sem ismerem a saját barátaimat.

Azt sem tudom, ki a barátom.

Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy hazudtam még saját magamnak is.

– Akad. Nos, mindenképpen van pár dolog. De, tudja, nehéz eldönteni, hol kezdjem,

– Megértem. Kezdje talán az elején. Édesanyám mindig azt mondta, hogy ott a legjobb kezdeni.

Joni felhorkant. – Komolyan csak ennyit tud tanácsolni?

– Aha, komolyan. Hallgasson rám.

– Jól van, rendben. Szóval az elején. Akkor a lányok nyaralásával kell kezdenem. De ehhez önnek is kell tudnia egyet-mást a lányokról. A dinamizmusról. Mert másképp nem lesz képes segíteni nekem kibogozni ezt a dolgot.

– Miféle dolgot?

– Azt, hogy ki írta az ötödik levelet. Mert az a helyzet, atyám… hogy nem én vagyok az egyetlen, aki vétkezett.

1

1993. FEBRUÁR

Deborah! . . . Debbie! . . . Deb! . . . Aha! – Joni kettesével vette a betonlépcsőket, hogy utolérje az előtte haladó magas lányt. Mikor végre megállt és visszafordult, Joni felvigyorgott rá. Aztán mindketten félreálltak, hogy néhány felsőbb éves elmehessen mellettük és beállhasson a menza előtti sorba odafent.

– Tehát jobban szereted egyszerűen úgy, hogy „Deb"? – kérdezte Joni.

Deb visszabámult rá. – Mit akarsz?

– Ebédelj velem.

– Miért?

– Mert, ahogy Mrs. Gamble mondta, kapcsolat van köztünk.

– Kapcsolat? Belőtted magad, vagy mi? Hiszen még csak nem is ismerlek.

– Joni vagyok! Joni Camilleri. Osztálytársak leszünk. Nem emlékszel a mai reggelre? Rájöttünk, hogy mindketten Skorpiók vagyunk, és mindkettőnk vezetékneve C-vel kezdődik.

– Na és?

– Hát mi ketten lehetnénk… Joni hangja elhalt, aztán lábujjhegyre állva előrehajolt, hogy közelebb legyen Debhez. – Nincs senki, aki mellé leülhetnék – mondta halkan. – Senkit nem ismerek ebben az iskolában. Egyetlen ember sem jött ide az általános iskolámból. Kérlek, kérlek, megtennéd, hogy egy asztalhoz ülsz velem?

Hátrább lépett és várt, keresztbe tett ujjait a zsebébe rejtette. Joni tudta, hogy Deb az a típus, aki könnyen tesz szert barátokra akár az iskola legmenőbb tanulói közül is, ha úgy akarja. Elbűvölő volt, teljesen könnyed és távolságtartó módon. Rövid, szálkás frizurája, magas arccsontjai voltak, és nem viselt sem sminket, sem ékszert. Még az iskolai egyenruha is valami légies eleganciával állt rajta.

Ma reggel, miközben Mrs. Gamble azon lelkendezett, hogy az osztályban négy lánynak is C-vel kezdődik a vezetékneve, és mindannyian a Skorpió jegyében születtek, Joni már tudta, hogy számára Deb lesz a belépő a társaságba.

Az esélye ahhoz, hogy baráti kört alapítson.

Ám először Deborah Camdent kell megszereznie magának. Ha Debet megnyeri, akkor bárkit megnyerhet.

Deb még mindig őt nézte, összehúzott szemmel és összeszorított szájjal. Aztán Joni meglátott egy aprócska rezdülést Deb szája sarkában. A lány hangosan fújt egyet, és megszólalt. – Hát jó, rendben. De csakis a mai napon.

Joni nyomban felderült, minden félelem és magány elillant az arcáról. – Ujjé! – mondta boldogan. – Gyere velem, először megkeressük a többieket.

– A többieket? – kérdezte Deb, amint Joni nyomában lefelé haladt a lépcsőn, távolodva a menzától. – Bocs, elnézést, a többieket? – ismételte, mikor Joni nem válaszolt.

– Igen! A többieket – dalolta Joni.

Trina a kosárlabdapálya mellett várakozott. Erősen koncentrálva figyelte a játékosokat. Fényes, fekete haját hátul lófarokba kötve viselte.

– Trina! – szólította meg Joni, és meg is bökte a könyökével, hogy magára vonja a figyelmét. – Ez a Katrina rövidítése, ugye? – kérdezte.

Trina vetett rá egy oldalpillantást. – Nem. Csak Trina – felelte, mielőtt visszafordította a figyelmét a pályára. A tekintetével a labdát kezdte követni. – Annak a lánynak már passzolnia kellett volna. Pancser – dünnyögte magában.

– Tényleg?! – folytatta Joni, és nem foglalkozott azzal, hogy Trina másra figyel. – Csak Trina. Vagyis ez áll a születési bizonyítványodban is meg minden?

Trina továbbra is a mérkőzést nézte. – Ja. Anyukám akarta így.

– Ez remek.

– Kösz.

– Deb és én szeretnénk, ha a mi asztalunkhoz ülnél.

Trina ismét elszakította a tekintetét a pályáról. Először Jonira, majd Debre pillantott. Joni látta, hogy Deb elég mereven bámul vissza Trinára, így megkísérelte üdvözlő mosolyát még szélesebbre vonni, bár már így is sajgott az arca.

– Ööö… miért? – kérdezte Trina.

– Hát senki sem figyelt oda ma reggel a névsorolvasásnál? – kérdezte Joni. – A vezetékneved Chan. Ez kínai, ugye? Vagy koreai? Mindegy, nem számít. A lényeg, hogy C-vel kezdődik.

– Kínai – felelte Trina. – De én ausztrál vagyok, itt születtem – tette hozzá kissé védekezően. – De miért fontos az, hogy C-vel kezdődik? Mi köze annak bármihez is?

– A vezetékneved C-vel kezdődik, és Skorpió a csillagjegyed! Akárcsak Debnek és nekem. Vagyis mellettünk kell ülnöd.

– Hát jó, de én éppen arra várok itt, hogy pályára léphessek – mondta Trina, és visszafordult a pálya felé.

Joni érezte, hogy Deb türelme fogytán van. Gyorsan járt az esze, és végül határozottan megszólalt. – De nem fogsz. Hallottam két lányt a mosdóban nemrég. Azokon gúnyolódtak, akik a partvonalon kívül várják, hogy játszhassanak. Azt mondták, ítéletnapig váratják majd őket, miközben úgy tesznek majd, mintha be akarnák engedni, de sosem fogják.

– Komolyan? – kérdezte Trina.

– Ühüm – mondta Joni.

Ebben a pillanatban a labda feléjük gurult, és megállt Trina lábánál. Joni és Deb nézte, amint Trina lehajol érte, felveszi, és pár másodpercig a kezében tartva bámulja.

– Akkor a fenébe velük – mondta, majd elhajította a labdát a kosár felé, aztán megfordult, és csatlakozott Jonihoz és Debhez. Joni Trina válla felett látta, amint a labda simán, csont nélkül áthull a karikán, és remélte, hogy a lány megbocsátja majd neki a hazugságot, ha valaha rájön, hogy Joni rászedte.

Már csak öt perc volt hátra az ebédidőből, amikor a három lány végre rábukkant Edenre, aki a könyvtár folyosóin bolyongott, lassan járkálva, figyelmesen nézegetve a könyveket, néha végighúzva az ujjait egy-egy kötet gerincén. Ő volt közöttük a legalacsonyabb, aprócska arca eltörpült hatalmas, kócos, szőke hajkoronája alatt.

Joni teljesen kimerült volt, mire rátaláltak. Mintha Edennek tudnia kellett volna, hogy ők keresik. Amikor Joni javasolta, hogy Eden hagyja ott a könyvtárat és csatlakozzon hozzájuk az étkezésnél, csak mert a vezetékneve Chester, és november elején született, Eden vállat vont, és bólintott, mintha ez teljesen értelmes dolog lenne.

A négy tizenkét éves lány beszélgetése egy kicsit mereven zajlott Joni minden erőfeszítése ellenére, aki pedig úgy igyekezett közbenjárni, mint moderátor valamilyen beszélgetős műsorban. Az ebéd végeztével azt indítványozta, hogy másnap a szünetben találkozzanak ugyanazoknál a padoknál.

Eden boldogan beleegyezett. Deb egy tartózkodó „talánnal" válaszolt, Trina pedig röviden felnevetett, mielőtt megígérte, hogy ő is ott lesz.

Joni évekkel később megkérdezte Edent, hogy vajon kijött volna-e valaha a könyvtárból, ha nem jönnek a megmentésére. – Dehogy – felelte Eden. – Az volt a tervem, hogy lefoglalom magam, és elolvasom az összes könyvet a könyvtárban mire befejezem a gimit. Új nyelveket akartam tanulni, kémiát tanulni, elsajátítani a szaxofonozást meg ilyesmi.

– Hát, nem tudom, hogy mindezt meg lehet-e tanulni pusztán a könyvekből. Nem is örültél, hogy rád találtunk?

– Kicsit csalódott voltam, hogy sosem tanultam meg franciául. De igen, azért örültem nektek.

Nem is értem, miért vannak ilyen gondolataim.

2

2016. JÚNIUS

Mi van, ha letartóztatnak?

– Ki tartóztatna le?!

– Hát a rendőrség.

– Miért jönne ide a rendőrség teljesen váratlanul?

– Nem tudom. Talán valaki megérzi a szagot.

– Az lenne csak a balszerencse számodra! Életedben először szívsz füvet, és a rendőrség máris kopogtat az ajtón. De ne aggódj, Joni, senki nem csuk le minket.

Joni abbahagyta a fel-alá járkálást, és lezökkent a kandalló előtti szőnyegre. Örült, hogy sikerült tüzet gyújtaniuk. A világítást tompították, így főleg a táncoló lángnyelvek adtak fényt, ami némi meghittséget kölcsönzött a helyiségnek, és sötétségben hagyta a pókhálós sarkokat, penészes falakat és kopott függönyöket. A ház nem volt éppen olyan, amilyennek a honlapon talált képek alapján várták. Az óceánra nyíló kilátást eltakarta néhány túlnőtt fa, amelyek a fénykép készítése idején még nem nyúltak ilyen magasra. A belső térnek pedig semmi köze sem volt a hirdetésben szereplő leíráshoz: „Az elegáns tengerparti stílus és az egzotikus díszítés makulátlan elegye. Ez a gazdagon felszerelt kétszintes ház a fényűzést és a nyugalmat nyújtja önnek."

A hirdetés megszövegezője nyilvánvalóan elég laza fogalmakkal bírt az olyan kifejezések valós jelentéséről, mint a „gazdagon felszerelt és „fényűző. Az alaprajz egyszerű volt, az emeleten az egy légteret képező konyha, étkező és nappali összesen akkora volt, mint egy garzonlakás. A földszinten a négy sötét és nyirkos hálószoba egyike sem haladta meg egy cipősdoboz méretét. A „tengerparti stílust" pár darab kopott, kék-fehér csíkos nyugágy és az egyik sarokba támasztott régi faevező képviselte. Az egzotikus díszítést vélhetőleg az a nagy afrikai maszk jelentette, amely a konyha plafonjáról függött.

Ez folyton lengett és pörgött a szélrohamoktól, amelyek besüvítettek a málló festésű, repedezett ajtók alatt. Mikor Joni a szeme sarkából észrevette a mozgást, mindig összerezzent tőle. A bútorzat többi része mintha a hetvenes évek valamelyik vígjátékából maradt volna itt.

A ház nem is közvetlenül a parton helyezkedett el. Sőt, jó húszpercnyi gyaloglásra volt szükség egy meredek, sziklás ösvényen a bozótoson át, vagy az ember választhatta a hosszú kerülőt az országúton, így negyven perc alatt érve a partra.

Ők négyen majdnem minden évben együtt üdültek, amióta betöltötték a huszonegy évet.

Barátok voltak a középiskola első napjától, amikor Joni összehozta őket, és megkeresték egymást a szünidőkben, rosszul sikerült dauert tettek egymás hajába, együtt élték át az év végi vizsgaidőszakok pánikrohamait. Fél éven át minden héten levelet írtak Edennek, amikor a lány a családjával Adelaide-be költözött, mikor tizedikesek voltak. Elrejtették Debet a tanárok elől, amikor tökrészegen bukkant fel az iskolában, és kijózanították egy virslis kiflivel, egy doboz kólával és egy zacskó jéggel, amit a menzáról hoztak. A kerti zöldségágyásba okádott, és egész délután sírt. Később a többiek rájöttek, hogy Deb szülei akkor voltak válófélben.

Amikor először mentek így szabadságra, az közös születésnapi ajándék volt négyüknek, és olyan jól érezték magukat, hogy megígérték egymásnak: ezentúl minden évben megismétlik. Mindig Joni volt az, aki elérte, hogy összejöjjenek. Ő koordinált és csábítgatta a többieket, míg végül találtak olyan időpontot, amely mindenkinek megfelelt. Ő választotta ki az úti célt, kiválasztotta és lefoglalta a szállást, fizette ki az előleget, ő érkezett elsőnek, hogy átvegye a kulcsot.

Eden bukkant rá a vadkenderre egy bozótosban a kert hátsó kerítése mögött. Jókora borospoharakkal a kezükben járták be a házat, a szemüket árnyékolva a lenyugvó nap ragyogása ellen. Odahívta őket, hogy ők is nézzék meg.

– Ez az…, aminek gondolom?

– Dehogy – vágta rá Trina nyomban. – Ez csak valami olyan növény, ami hasonlít rá. Hibiszkusz, vagy ilyesmi.

– Ez itt nem hibiszkusz – mondta Deb.

Aztán mindannyian lehajoltak, és megszagolták a leveleket, a szemük pedig tágra nyílt a meglepetéstől.

Először vitatkoztak, hogy leszedjenek-e belőle valamennyit („Mi van, ha valami nagymenő narkónepperé, és megkeres minket, amiért megloptuk a termését?"), aztán azon tanakodtak, hogy szívjanak-e belőle, végül azon, hogy így frissiben használható-e egyáltalán.

Trina rákeresett az interneten („csak kíváncsiságból"), és közölte, hogy a sütőben is ki lehet szárítani, ha nincs az embernek négy hónapja, ami a természetes száradáshoz szükséges.

Deb nyomban fellelkesült; nem szívott füvet a középiskola óta, és úgy gondolta, remek nyitány lehetne a szabadságukhoz. Azt is világossá tette, hogy mindannyiuknak el kell szállniuk, mert másképp nem tudnak megfeledkezni arról, hogy Joni öt napra egy nyomortanyára hozta őket. Joni azzal védekezett, hogy előhozta az ingatlanos fényképeit a telefonján, és mindannyiuknak el kellett ismerniük, hogy nem az ő hibája.

Trina következett. Ő is csak egyszer próbálta ki, még az egyetemen, de csak jókora fejfájást kapott tőle, így nem értette, mire a nagy felhajtás. Majd Eden magyarázkodott: – Azt hiszem, hogy Amerika egyes részein már legális, nem igaz? Akkor nem lehet olyan ártalmas. De azért előbb felhívom Bent, és megkérdem, hogy vannak a gyerekek.

Egyedül Joni tartott ki. Szeretett úgy gondolni magára, hogy a négy barátnő között ő a szabálykövető. A józan gondolkodású. Ő volt az, aki mindig tíz és két órán tartotta a kezét a kormánykeréken, nem úgy, mint Deb, aki két ujjával fogta a kormánykerék alját, mióta megszerezte a jogosítványt. Joni sosem ivott kávét délelőtt 11 után, mert legkésőbb este tízre mindig ágyban akart lenni, így frissen és fürgén pattanhatott ki az ágyból másnap reggel a munkakezdés előtti tornára.

Ő volt az, akit a legjobban lesújtott, hogy tavaly nem tudták összehozni a közös szabadságukat. – De hiszen ez az éves üdülésünk! Ez azt jelenti, hogy minden évben sort kell kerítenünk!

– A dolgok most másképp állnak – felelték a barátai. – Most más is van az életünkben, nem olyan könnyű otthagyni csapot, papot és eltűnni öt napra – egyik barátja sem folytatta azzal, ami pedig a fejükben járt: Te vagy az egyetlen, akinek nincs gyereke, így nem értheted.

Joni azért megértette. Felfogta. Ha az embernek gyereke van, az bonyolítja a dolgokat, de azért mégsem kell feláldozni a barátságunkat, nem igaz?

Eleinte úgy látszott, a négy lány ugyanazt az utat követi: huszonöt éves korára mindegyikőjük elhelyezkedett a választott foglalkozásában.

Deb biztosítási csalások után nyomozott, miután pénzügyi-gazdasági diplomát szerzett az egyetemen. Trina testnevelő tanár lett a régi középiskolájában. Edent – aki felcserélte a tanulást a pincérkedéssel kereshető állandó jövedelemmel – egyik este rajtakapta a vendéglő tulaja, amint zárás után zongorázott. Könyörgött neki, hogy játsszon a vendégeknek is vacsoraidőben. Eden beadta a derekát, és onnantól kezdve Sydney-szerte különféle vendéglőkben énekelt és zongorázott.

Ez azonban nem hozott túl sok pénzt a konyhára, így kiegészítette azzal, hogy Nutrimetics-t, Tupperware-t vagy Jamberryt árult, attól függően, hogy mi a soros divatőrület. Neki ez így megfelelt, de a barátai egyre gyanakvóbbak lettek, valahányszor meghívta őket saját magához „egy lányos estére".

Joni pedig valahogy egy írói állásba csöppent a liveliferight.com című női életvezetési honlapnál, miután elvégzett egy ösztöndíjat, amire pillanatnyi szeszélyében jelentkezett (a szeszély valószínű kiváltó oka az lehetett, hogy fogalma sem volt, mit akar kezdeni az életével. Azt azért tudta, hogy nem akar lemaradni a barátnőitől, akik

Reviews for Az ötödik levél

[Anita Barta · Rating: 5 out of 5 stars]

Tetszett. Lefoglalt, elgondolkodtatott. ? 5 barátnő 5 titok ☺️ Hazugságok... Ki mit takar?