A szívemben titokban

By Maros Edit

Lotti száműzetésnek éli meg, hogy vidéki rokonainál kell töltenie a nyári szünetet.Ám megváltozik a véleménye, mikor a padláson rábukkan egy füzetre, amelyből nem csak sosem látott édesanyja gyerekkori alakja bontakozik ki, hanem egy legendás színésznőé, Karády Kataliné is, akit rejtélyes szálak fűznek a kislány dédnagymamájához...A múlt titkait felfedezve Lotti a saját életére is más szemmel néz, főleg, mikor megismerkedik a kertben segédkező Péterrel...12+

• Language: Magyar
• Publisher: Manó Könyvek
• Release date: Jul 7, 2022
• ISBN: 9789635842605

Book preview

cover.jpg

Maros

Edit

A SZÍVEMBEN

TITOKBAN

A SOROZAT ELŐZŐ KÖTETEI:

kep.jpgborito.jpg

Szöveg © Maros Edit, 2022

Borító © Láng Anna, 2022

Kiadta a Manó Könyvek Kiadó Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. 2022

1086 Budapest, Dankó u. 4–8.

www.manokonyvek.hu

A kiadásért felel: Kolosi Beáta ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva.

ISBN 978-963-584-260-5

ISSN: 2786-3670

Szerkesztette: Kertész Edina

Olvasószerkesztő: Dér Adrienn

Műszaki vezető: Rácz Julianna

Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft. www.ekonyv.hu

1.

abra.png

Ahogy az autó kiért a városi dugóból, és magasabb sebességre váltott az M3-ason, a lány szeme megtelt könnyel. Lejjebb csúszott a hátsó ülésen, hogy apja még a visszapillantó tükörből se láthassa. Máskor tüntetőleg mindig az anyósülésre ült, ezzel is hangsúlyozva, hogy már nem csecsemő, de most anélkül ugrott be hátra, hogy az apjának lehetősége lett volna akár kérdőre vonni. Nem akart vele beszélgetni. Nem akart ránézni. Nem akarta azt érezni, hogy gyűlöli. Pedig…

Az ablak mellett suhanó táj egyetlen színes pacává olvadt össze, kontúrtalanul hömpölygött, akárcsak Lotti gondolatai. Milyen szép lehetett volna ez a nyár! Csengével egy csomót bandáznának, és talán Milán is elhívta volna végre randizni. Ehelyett a világ végére kell mennie, olyan rokonokhoz, akiket utoljára kétéves korában látott. És mindez apa miatt, akinek muszáj volt ugrania a cége külföldi pályázati ajánlatára, ami egy két és fél hónapos franciaországi kiküldetéssel jár. „Ennyi időre nem találok bébiszittert" – mondta neki sóhajtva, mikor felvázolta a tervét, hogy erre a nyárra leviszi őt az édesanyja még élő családtagjaihoz egy olyan aprócska faluba, ami szinte rajta sincs a térképen. Legalábbis nem mindegyiken.

Jó nagyot veszekedtek. Ő kézzel-lábbal tiltakozott (már a bébiszitter szón is kiakadt – mégis mit gondol róla az apja?!), még azt is bedobta, hogy Csenge biztosan szívesen befogadná a szobájába erre a pár hétre, de az apja szerint ekkora szívességet nem lehet kérni idegenektől. Méghogy idegenek… Csenge szüleivel számtalanszor találkozott már, ezek a „családtagok" viszont számára idegenebbek a plázabeli eladóknál is.

„Hidd el, én sem örülök, hogy oda kell vigyelek, de nincs más megoldás!"

Ezzel sem értett egyet. Például mi lett volna, ha nem jelentkezik önként arra az egész nyarat felölelő kiruccanásra? Más ügyvéd nincs annál a tetves cégnél, aki mozdítható?! Ja, hogy nekik „családjuk van, meg kicsi gyerekeik"? És ő? Ő nem számít családnak? Oké, már nem kisgyerek (ilyenkor persze nem az…), elvégre tizenhárom éves, jövőre befejezi az általánost és jön a gimi, de akkor is.

Általában jól kijött az apjával. Kényelmesen éltek a főváros egy modern lakóparki lakásában, Lotti pedig mindent megkapott, amire egy ekkora lánynak szüksége lehet (talán az odaforduló figyelmet leszámítva). Már megszokta, hogy ketten vannak. Az anyukájára, aki Lotti kétéves korában belehalt a rákba, nem emlékezett. Így aztán nosztalgikus emlékei sem voltak róla, csupán egy-két fotó, amit az apja hajlandó volt kinyomtatni neki. A szülei kapcsolata nem volt az a regénybe illő romantikus szerelem, ezt sikerült kihámoznia apja szűkszavú válaszaiból, amikor nagyjából hatévesen erről faggatta. Kislányos fantáziával arról ábrándozott, hogy annak idején azok az emberek, akiknek az életét köszönheti, rajongtak egymásért – de sajnos az apja és az apai nagymamája (aki Németországban él a német párjával, és mindössze egyetlenegyszer látogatta meg őket, amikor Lotti nyolcéves volt, és azóta sem kíváncsi rá) egyértelművé tették, hogy egyáltalán nem erről volt szó. Az a bizonyos látogatás emlékezetesre sikerült. Beküldték a szobájába játszani, de a falon keresztül is hallotta, amint a nagyanyja kérdőre vonja az apját:

– Tényleg szükséged volt erre? Olyan nagyszerű karrier állt előtted! És tessék! Itt bajlódsz egy kislánnyal egyedül.

– Mégis, mit tehettem volna, mama?

– Nem kellett volna kikezdened azzal a nővel!

– Most már késő bánat, nem?

– Mi van, ha nem is a te gyereked?

– Mama, az enyém! És gondoskodnom kell róla, miután Erika…

– Pfff. Ezt a pechet. Kiderül, hogy terhes, ezzel megfog magának, aztán…

– Nem akart megfogni. Ketten döntöttünk úgy, hogy megtartjuk… hogy megpróbáljuk együtt. Nem működött. Mire aztán eldöntöttük, hogy különmegyünk, beteg lett. Nem hagyhattam magára. Őt sem, és a… gyerekemet sem.

– Jó ember vagy. Értem én… De a karriered! Annyit tanultál!

– Még ráérek. Fiatal vagyok.

– Hát épp ez az! A te korodban a férfiak még…

– Mama! Teljesen felesleges azon rugózni, mit csinálnak az én koromban mások. Lottinak csak én maradtam. Gondoskodnom kell róla. Egész aranyos gyerek. Jól kijövünk.

– Pff!! Értesz is te ehhez. Aztán majd elkezd kamaszodni. Tudod te, mennyi nyűg egy kamaszlánnyal az élet?

– Valahogy majdcsak megoldom. Másnak is sikerült már.

– De nem egyedülálló apaként! Legalább nősülnél meg…

Ez a pár mondatos, elcsípett beszélgetés bőven elég volt Lottinak ahhoz, hogy eldöntse, nem kedveli a nagyanyját. Nem valami jó modorú nő, az biztos. És micsoda tanácsai vannak! Méghogy apa megnősüljön… Mégis kit kellene elvennie? Azok a nők, akik néha feltűnnek körülötte, nem tipikusan feleségnek valók – Lotti legalábbis ezt állapította meg magában nyolcévesen. Bár sok fogalma nem volt arról, milyen lehet egy feleség, de a tűsarkú cipőkön egyensúlyozó, vastagon kikent, illatfelhőt maguk után hagyó jogi asszisztensek aligha jó alapanyagok erre a szerepre.

Lotti talán csak Angélát szerette, akivel apjának a leghosszabb kapcsolata volt. Angéla is jogász, bőven akadt a ruhatárában kiskosztüm és magas sarkú is, de hétvégente melegítőt húzott, a sminkkel is visszafogottabban bánt, és egészen emberformájú tudott lenni. Laza volt, és természetes – az egyetlen, aki mellett Lotti sem feszengett, sőt, el tudta képzelni, hogy akár az anyját is pótolhatná. Bizonyos mértékig, persze. Különösen akkor fogalmazódott ez meg benne, mikor először szembesült a nagylánnyá válás maceráival. Még jó, hogy Angi akkoriban még jóban volt az apjával. Vele mégis könnyebb volt megvitatni a dolgot, mint ha egyből apát kellett volna megkérnie, ugorjanak el a boltba pár szükséges felszerelésért. Angéla legalább tudott tanácsokat adni. És kétségkívül jobbakat, mint Csenge, aki bár rendkívül belelkesült a hírtől, hogy a barátnője belépett az igazi nők sorába (ő akkor még csak vágyott rá, ki érti, miért…), tapasztalat híján meglehetősen működésképtelen ötletekkel rukkolt elő a témát illetően.

Aztán Angéla is lelépett. Egyszer csak nem jött többet. Mikor Lotti megpróbálta kipuhatolni az apjánál az okát, az csak mérgesen rámordult, hogy törődjön a maga dolgával. Akkor ráírt Angira, aki csak annyit válaszolt, hogy „vigyázz magadra, Lottus, legyen boldog életed!. Hát, kösz. Ennyi… Persze hülyeség volt elkezdeni kötődni valakihez, aki valójában nem miatta járt hozzájuk, hanem apa miatt. Tudhatta volna, hogy nem szól örök életre. Mindenesetre egy darabig fájt a dolog, néha esténként még sírt is miatta egy kicsit. Csenge azt mondta, ne gyötörje magát, majd lesz új „pótanyukája, ami miatt kicsit meg is orrolt a barátnőjére. Neki nem kell pótanyuka. Csenge nem értheti ezt. Ő kerek családban él, a szülei, ha nem is tökéletesek (Csenge szerint nyilván borzalmasak), de legalább bírják egymást, az öccse csak néha vállalhatatlan, szóval gőze sincs, milyen az, ha egy tizenhárom éves lánynak csak az apja van, aki ráadásul a munka megszállottja.

És képes egy egész nyári szünetre lelépni és odalökni az egy szem gyerekét a soha nem látott rokonoknak. Na jó, kétévesen állítólag találkoztak egyszer (az anyja temetésén), de az kábé nem számít. Mégis mi a fenét fognak egymással kezdeni? A közel százéves dédnagyanyja, meg a nagymamája húga, az Ilonka néni. Szánalmas, hogy tényleg ők a legközelebbi rokonok. Az apai nagyanyja Németországban éli az életét a hippi férjével, és azóta az ominózus látogatás óta nem is kereste őket, az anyai nagyszülei még azelőtt meghaltak, hogy ő megszületett volna (állítólag a nagyanyja is rákos volt), így hát az országban egyedül az anyja még élő rokonsága jöhetett szóba erre a két és fél hónapra. Szánalmas. Tényleg szánalmas!

Az autó lassított, Lotti feje pedig előrebillent. A nagy gondolkodásban, fülében a fülhallgatóval, elaludt. A telefonján már kikapcsolt a lejátszási lista. Odakapott a nyakához, ami a természetellenes tartásban megmerevedett, és morcosan megmasszírozta.

– Megérkeztünk – jelentette be az apja, Lotti pedig a visszapillantó tükörbe nézve némi zavart fedezett fel a tekintetében.

Kikukucskált az ablakon. A látvány ezerszer rosszabb volt, mint amire számított. Egy borzalmasan régi ház előtt álltak, az ablakkereteket valószínűleg az elmúlt ötven évben nem cserélték. De a kopott fémkerítésre is jócskán ráfért volna már egy festés. A kertben hatalmasra nőtt rózsák és némi elvadult gyümölcsfa, ami fénykorában talán körtét teremhetett.

– Most ez komoly? Ugye nem fogsz itt hagyni? – hallotta saját, sírásra kész, könyörgő hangját.

– Csak pár hét. A reptérről egyből érted jövök, és…

Ebben a pillanatban a rozoga kerítésnél megjelent egy nő régimódi konttyal, és horgolt kendővel a vállán. Lotti hunyorogva nézte, mintha meg akarna győződni arról, hogy a kép valóságos, és nem egy múlt századi Pinterest-fotó kelt életre.

– Hát itt vagytok? – lépett oda a múlt századi nő hízelgő mosollyal a drága autó mellé. Lotti agyán két gondolat futott át: az egyik, hogy milyen hülye egy kérdés ez, hiszen láthatja, hogy ott vannak, nem?! A másik pedig, hogy mennyire szürreálisan kontrasztos az apja márkás autója mellett ez az évtizedekkel korábban ragadt nő. Aki nyilvánvalóan az ő rég meghalt nagyanyjának a húga, az Ilonka néni. Vajon mennyi idős lehet? Ötvenöt? Hatvan?

Míg ő ezen tűnődött – még mindig az autó hátsó ülésén gubbasztva, tüntetőleg karba font kézzel –, az apja lassan kiszállt az Audiból, és a mai napon már másodszor szólt furcsán zavartan a hangja:

– Szervusz, Ilonka…

– Isten hozott, Róbert!

Lotti apja beletúrt a hajába – mindig ezt csinálta, ha hirtelen nem tudott mihez kezdeni a kezével zavarában –, majd kinyitotta a hátsó ajtót, és beszólt a lánynak:

– Gyere már, Lotti, köszönj a nagynénédnek! Vagy mije is vagy te Lottinak? – nevetett idegesen a vállkendős nőre, aki válaszul csak mosolyogva legyintett egyet, és bemosolygott az autóba.

– Szia, Lotti! De nagylány lettél, mióta utoljára láttalak!

Még ez is. Pufogtatja ezeket az unalmas közhelyeket. Naná, hogy nagylány lett. Bő tíz év alatt mégis mire számított? Hogy majd egy óvodást hoz ide az apja?

Kelletlenül kimászott, és igyekezett mosolyt erőltetni az arcára, ami leginkább egy ironikus vicsorra hasonlított.

– Csókolom… Ilonka néni… – nyögte, mire a nő közelebb lépett, és megsimogatta a lány hátát.

– Mondd nyugodtan, hogy szia. És szólíts Ilonkának. A néni öregít. Tudom, nem vagyok már fiatal, de azért… egy család vagyunk, nem igaz?

Most mégis mit várt? Hogy erre majd felolvad a jég, és a nyakába ugrik? Egy család! Na persze. Ha olyan fene nagy az összetartás, hogy lehet, hogy bő tíz éve senkit nem érdekelt, hogy ő a világon van?! És miért kényszerítik rá, hogy őt viszont most egyből érdekelni kezdje az anyja rokonsága? Nem igazság! Ez az egész nem igazság!

Érezte, hogy a könnyek csípni kezdik a szemét. Nem. Nem fogja itt elbőgni magát, az rettenetesen kellemetlen lenne.

– Na gyere, míg apukád behozza a csomagjaidat, megmutatom, hol fogsz aludni – tette a tenyerét Ilonka a hátára. Lotti magatehetetlenül lépegetett, az erős kéz enyhe nyomásának engedelmeskedve. Körül sem nézett, azt is alig fogta fel, milyen töredezett lépcsőkön léptek fel párat, és az is csak mintegy mellékesen jutott el az agyáig, hogy Ilonka néni épp a szebb időket is látott körtefáról anekdotázik valami olyasmit, hogy a nagyanyja annak idején kicsit megfaragta, aminek a nyoma még ma is látszik. Kit érdekel? De most komolyan!

Az ósdi házba belépve az orrát intenzív ételszag csapta meg, amit nehezen tudott volna beazonosítani, mindenesetre nem sok jót ígért. Remek. Még éhezni is fog itt…

– A tiéd lesz a hátsó szoba. Anyukád is ott lakott egyidőben – mosolygott rá ismét Ilonka, amit képtelen volt viszonozni. Ha ez a nő azt hiszi, majd ellágyul attól, hogy az anyját emlegeti, nagyon téved. Semmi emléke az anyjáról, amit meg az apján keresztül tud róla, egyáltalán nem olyan fantasztikus. – A dédnagymamád szobáján át kell menni, remélem, ez nem gond neked.

Na klassz. Akárhányszor ki akar jönni majd abból az átkozott helyiségből, bájcsevegnie kell egy ismeretlen öregasszonnyal. Már csak ez hiányzott. Soha nem tudott mit kezdeni az öregekkel.

Ilonka benyitott a konyhából nyíló szobába, ahol le voltak engedve a redőnyök, a tévében pedig valami fekete-fehér film ment. A tévé előtti fotelben egy összetöpörödött néni gubbasztott, és mereven bámulta a képernyőt, meg sem rezdülve az ajtónyitásra.

– Mamikám, itt van Lotti, az Erika lánya – mondta meglehetősen hangosan Ilonka, amiből Lotti arra következtetett, hogy a dédnagyanyja bizonyára nagyothall. Az idős asszony egy fél pillanatra oldalra nézett, de aztán újra a képernyőbe feledkezett, ahol egy kosztümös nő bodorított hajjal épp valami bajszos férfinek énekelt. – Nincs túl jól mostanában – magyarázta Ilonka Lottinak, és a lány némi zavart fedezett fel a hangjában, ahogy a nagynénje az anyját mentegette, amiért látszólag magasról tett a dédunokája érkezésére.

Az elsötétített szobán keresztülhaladva egy újabb ajtóhoz értek. Ahogy Ilonka benyitott, a lába alatt nagyot nyikorgott az öreg parketta.

– Itt fogsz aludni. Az ágyadat megvetettem. Utoljára anyukád aludt itt… közel harminc éve. De ne aggódj, rendszeresen takarítottam a szobát. Nézd csak, még itt vannak a polcon a régi könyvei. A fésülködőasztal fiókjában is találsz pár holmit tőle. Nem volt szívem kidobni őket.

Lotti rémülten nézett körbe. Ez rosszabb, mint amire számított. Mint egy életre kelt néprajzi múzeum. Ez az ágy is… meg az a takaró! Ránézésre van vagy két mázsa, bizonyára össze fogja nyomni, ha befekszik alá. Ez egy rémálom! Egy hetet sem fog itt kibírni! Közben meg otthon utcabál lesz a suli előtti téren, Milán is elmegy, és majd jól felszedi Biankát, mert neki itt kell raboskodnia. Még ma írni fog Csengének, hogy mentse ki innen! Igen, ez lesz a megoldás! Amint az apja lelép, szól a barátnőjének, hogy jöjjenek el érte. Zoli bá biztosan megteszi, ő igazán jó fej, nem olyan önző alak, mint a saját apja!

– Lotti, itt van a táskád – lépett be a szobába a férfi, aki a lányához hasonlóan riadtan kémlelt körbe a dohos helyiségben. Na tessék! Erre biztos ő sem számított! Hátha az utolsó pillanatban megesik rajta a szíve, és mégsem hagyja itt ezekkel… – Nagyon… kedves kis szoba – mondta végül nem túl erős meggyőződéssel a hangjában, aztán ki is hátrált, mintha menekülni akarna a látványtól, és talán az érzéstől, hogy erre kényszeríti az egy szem lányát.

Amint az apja és Ilonka kijjebb húzódott, Lotti reményvesztetten roskadt le az ágy