Űropera

By Catherinne M. Valente

Egy évszázaddal ezelőtt az értelemháború alaposan szétzilálta a galaxist, és szinte teljesen felszámolta az űr meghódítására törekvő, intelligens életet. Ezt követően különös hagyomány vette kezdetét, hogy a túlélőknek mégiscsak jobb kedve legyen, és a feldúlt világok lakói a béke, a közösség és a megértés jegyében néha összejöjjenek.
A fennmaradt civilizációk ciklusonként egyszer megtartják a Metagalaktikus Grand Prix-t, ahol a furcsábbnál furcsább lények dallal, tánccal vagy egyéb performansszal mérik össze tudásukat. Minden újoncnak meg kell mérettetnie magát, és itt dől el, hogy a galaktikus nagycsaládba jelentkező új faj értelmes-e - ha pedig elbukik, haladéktalanul megsemmisítik.
Idén az emberiség is bekerül a képbe, és bár diplomáciai drámákra, gigantikus űrhajókra, féregjáratokra és a más népek iránt közömbös idegenekre számítottak, rúzsos szájak és flitteres ruhák, csillogó strasszok és elektromos gitárok várják őket. A Földet ráadásul nem más képviseli a galaxis legnagyobb színpadán, mint a Decibel Jones és az Abszolút Nullák, fajunk sorsa pedig azon múlik, képesek-e úgy zenélni, mint még soha senki a történelemben.

,,Mintha vakrandira ment volna Ziggy Stardust és a Galaxis útikalauz stopposoknak, hogy aztán durván berúgjanak és egész éjjel karaokézzanak. Cat Valente teljesen flúgos, de amúgy zseniális, és rajta kívül a világon senkinek nem jutott volna eszébe ez a sztori, és pláne nem tudta volna így megírni." John Scalzi

• Language: Magyar
• Publisher: Gabo Könyvkiadó
• Release date: May 20, 2020
• ISBN: 9789634068495

Book preview

cover.jpgimg1.jpg

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Catherynne M. Valente: Space Opera

Saga Press, an imprint of Simon & Schuster, Inc. New York, 2018

Fordította: Kleinheincz Csilla

Borítóterv: Szabó Vince

Tördelés: Gelányi Mariann

SPACE OPERA. Copyright © 2018 by Catherynne M. Valente

All rights reserved.

Hungarian translation © Kleinheincz Csilla, 2019

Hungarian edition © GABO Kiadó, 2019

Borítóterv © Szabó Vince, 2019

A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

ISBN 978-963-406-849-5

Elektronikus verzió v1.0

Kiadja a GABO Könyvkiadó

www.gabo.hu

[e-mail]

www.dibook.hu

Felelős kiadó: Földes Tamás

Felelős szerkesztő: Roboz Gábor

Heath-nek,

a Földre kirendelt intergalaktikus glamrocknagykövetnek

TARTALOM

PLAYLIST

1. Bumm-a-Dratta

Lulu: Boom Bang A Bang

2. Szárnyalj, mint a főnixmadár

Conchita Wurst: Rise Like A Phoenix

3. Röpíts a mennyországodba

Charlotte Nilsson: Take Me To Your Heaven

4. Dalolj, kismadár

Pearl Carr & Teddy Johnson: Sing, Little Birdie

5. Télen tavaszi ruhát viselünk

Mariana Efstratiou: Emis forame to himona anixiatika

6. Kell hogy legyen másik út

Noa & Mira Awad: There Must be Another Way

7. Időről időre csodák történnek

Katja Ebstein: Wunder gibt es immer wieder

8. Fehér és fekete blues

Joëlle Ursull: White and Black Blues

9. Az éjszaka gyémántja

Evelin Samuel & Camille: Diamond of Night

10. Ne menj el nélkülem

Celine Dion: Ne Partez Pas Sans Moi

11. 1944

Jamala: 1944

12. Gyere közelebb, adok egy virágot

Eva Sršen: Pridi, dala ti bom cvet

13. Mindennek van ritmusa

Frizzle Sizzle: Everything Has Rhythm

14. A vámpírok élnek

DJ Bobo: Vampires Are Alive

15. A hajó ma éjjel távozik

Bithe Wilke & Gustav Winckler: Skibet Skal Sejle I Nat

16. Igazi kisfiú vagyok

Nina Morato: Je suis un vrai garçon

17. Ahogy csak tudom

Sertab Erener: Every Way That I Can

18. Mindaz, amit senki se lát

Kenny Lübcke & Lotte Nilsson: Alt det som ingen ser

19. A háború még nem ért véget

Valters & Kaža: The War is Not Over

20. Visszatekert szerelem

Dino Merlin: Love in Rewind

21. Helló a Marsról

F.L.Y: Hello From Mars

22. Mondd meg neki, hogy üdvözlöm

Udo Jürgen: Sag Ihr, Ich Laß Sie grüßen

23. Nagy szerencse előszobájában

Walter Andreas Schwarz: Im Wartesaal zum großen Glück

24. Buli mindenkinek

Buranovskiye Babushki: Party For Everybody

25. Miss Puszi Puszi Bumm

Alex Swings & Oscar Sings: Miss Kiss Kiss Bang

26. Ha a világom nem forogna többé

Chris Doran: If My World Stopped Turning

27. Anyagtalan Blues

Rúzsa Magdi: Unsubstantial Blues

28. Mr. Muzsikus

Daisy Auvray: Mister Music Man

29. A szívem színtelen

Lúcia Moniz: O meu coração não tem cor

30. Csend és rengeteg ember

Maria Guinot: Silêncio e tanta gente

31. Vulkán-altató

Philip Kirkorov: Kolybelnaya dlya vulkan

32. Minden dal egy szeretet utáni kiáltás

Brian Kennedy: Every Song is a Cry for Love

33. Mondd meg, ki vagy

Malene: Tell Me Who You Are

34. Az idő magányos

Timna Brauer: De Zeit is Einsam

35. Minden rólad szól

Juliana Pasha: It’s All About You

36. A tavaszt meg nem állíthatják

Dervish: They Can’t Stop the Spring

Köszönetnyilvánítás

Föld

A falak dörögve leomlanak

Görögnek a kövek

Itt az Arockalipszis

Tárd fel a lelkedet

– Hard Rock Hallelujah, Lordi

1.

BUMM-A-DRATTA

Egyszer volt, hol nem volt, egy Föld nevű, kis, vizes és ingerlékeny bolygón egy Olaszország nevű kis, vizes, ingerlékeny országban született egy halk szavú, rendkívül szimpatikus úriember, bizonyos Enrico Fermi, akit családja olyannyira túlféltett, hogy úgy érezte, okvetlenül fel kell találnia az atombombát. Miközben felfedezte az eladdig bénítóan félénk részecskéket és transzurán elemeket, valamint plutóniumban turkált a nukleáris ajándékdoboz alján elrejtett csemege után kutatva, valahogy szakított időt arra is, hogy eltöprengjen a problémán, amely utóbb Fermi-paradoxon néven híresült el. Ha még soha nem találkoztál ezzel a fülbemászó mondókával, íme: a galaxisban több milliárd, a mi jó öreg, ismerős és kézre eső napunkhoz hasonló csillag található, és ezek közül sok jóval előrehaladottabb korú, mint a mi nagy, sárga matrónánk, és lehetséges, hogy némelyik ilyen csillagnak a mi jó öreg és ismerős Földünkhöz igencsak hasonló bolygói vannak, és az ilyen bolygók, amennyiben kifejlődhet rajtuk az élet, nagy valószínűséggel előbb vagy utóbb el is jutnak odáig, így aztán valakinek odakint mostanra már meg kellett volna valósítania a csillagközi utazást, ebből kifolyólag pedig még az 1940-es években elérhető meghajtás abszurd és primitív vánszorgását figyelembe véve is néhány millió év alatt kolonizálhatni lehetne a teljes Tejutat.

Szóval: hol vannak a többiek?

Számos megfejtés született, hogy elcsitítsák Fermi transzgalaktikus magányról szóló panaszkiáltását. Ezek közül az egyik a ritkaföld-elmélet, mely kedvesen duruzsolja: Ugyan, ugyan, Enrico. A szerves élet annyira komplex, hogy még a legegyszerűbb algának is temérdek rendkívül speciális és könyörtelen körülmény összejátszására van szüksége ahhoz, hogy összeálljon az ősleves legegyszerűbb alapreceptje szerint. Nem csak az öreg csillagokon és szerető kőgolyóikon múlik a dolog. Kell hozzá magnetoszféra, hold (de abból sem túl sok), néhány gázóriás, amelyek tartják a gravitációs frontot, néhány Van Allen-öv, egy jó maréknyi meteor, gleccser és némi lemeztektonika – és akkor még szóba sem került, hogy össze kell ütni egy légkört, egy nitrogénekben gazdag talajt és egy-két óceánt. Nagyon csekély a valószínűsége, hogy az élet kialakulásához vezető milliószor milliárd esemény, ami itt bekövetkezett, máshol is lezajlik. Mindez csak a véletlenek boldog összejátszása, drágám. Ha romantikus alkat vagy, nevezd sorsnak. Vagy szerencsének. Vagy Istennek. Élvezd a kávét Olaszországban, a kolbászt Chicagóban és az egynapos sonkás szendvicseket a Los Alamos-i Nemzeti Kutatóintézetben, mert ez a legjobb, ami egy csúcsminőségű, luxus többsejtűnek juthat.

A ritkaföld-elmélet mögött rejlő szándék kétségkívül nemes, de kolosszálisan, látványosan és káprázatosan téved.

Az élet nem nehéz, nem válogatós, nem egyedi, és a sors semmilyen szerepet nem játszik benne. A szerves tudatosság gázt hörpölő gokartját berúgni egyszerű feladat: elég lelökni egy dombról, és nézni, ahogy az egész spontán berobban. Az élet létre akar jönni. Nem bírja ki, hogy ne jöjjön létre. Az evolúció csak a startpisztolyra vár, és úgy toporog, mint egy hullámvasútnál sorban álló gyerek, aki annyira akarja már látni a színes fényeket, a hangos zenét és a fejjel lefelé fordulást, hogy szinte összepisili magát, pedig még a jegyet sem vette meg. És a jegy nagyon-nagyon-nagyon olcsó. „Szedd magad" lakható bolygók, most egy dollár egy zacskó! Egyet fizet, kettőt kap akció a vonzó és/vagy veszedelmes flórára és faunára! Oxigén! Szén! Nitrogén! Akció! Akció! Akció! És persze korlátlan fogyasztás intelligens fajokból. Egy éjszaka alatt felpörögnek, ráfordulnak az ipari civilizáció korzójára, és addig rázkódnak a Nagymedve Ultra-ciklonon, amíg halálra nem hányják magukat, vagy a szökési sebességet elérve el nem hajóznak kis, festett, műanyag bobjaikon a feneketlen mélységbe.

Mosás, öblítés után kezdje elölről.

Így van, az élet a „ritka és értékes" szöges ellentéte. Mindenhol jelen van; nedves és ragacsos; önuralma pedig nem nagyobb, mint egy pelenkás gyereké, akit túl sokáig hagytak a bölcsődében gyümölcslé nélkül. Az élet a maga végtelen és kényes intergalaktikus változatosságában súlyos csalódást okozott volna szegény, szelíd Enrico Ferminek, ha az egy kicsivel tovább él, ugyanis az élet alapvetően, mélységesen és förtelmesen ostoba.

Nem volna olyan rossz a helyzet, ha a biológia, az értelem és az evolúció csupán bájos idióták lennének, lelkes, de pocsék szerszámokkal dolgozó barkácsolók, akiknek esztétikai ízlése a legjobb esetben is következetlennek hat, legrosszabb esetben pedig hallucinogén, veszélyes biológiai anyagokkal töltött cirkuszi ágyút idéz. De, akárcsak az atomkor karcsú, kopaszodó atyja, ők is túl sok pozitív visszajelzést kaptak az évek során. Őszintén hisznek magukban, mindegy, akárhány bizonyíték halmozódik is fel a világegyetem zugaiban. Az élet az abszolút narcizmus megtestesítője, és semmit sem imád jobban, mint a hivalkodást. Add neki a legótvarabb penészcseppet a kozmosz legnyomasztóbb kültelkén található, a létező leglagymatagabb csillag körül részegen keringő, megszáradt üstököshányás legkisebb cafatjából, és kábé néhány milliárd év alatt egy telekinetikus gombaemberekből álló, nyüzsgő társadalmat kapsz, akik a Nagy Rókagombát imádják, és a legízletesebb, enyhén pirított rakétákon száguldoznak a helyi érdekességek között. Végy egy ellenséges, kén-szilikát lávatengert, egy nyomorúságos pokolköpetet, szabadtartású savfelhőket és a kezeletlen diabétesz gravitációs megfelelőjét, amelyek két turhás, már csak snúrozgató nap között szlalomoznak, szóval végy egy olyan káprázatosan szalonképtelen elegyet, amelyet soha nem lenne szabad összeereszteni egy olyan toxikus és gyúlékony dologgal, mint a civilizáció, és még mielőtt az ember felkiálthatna – ne, hagyd abba, ne csináld, miért? –, az egész helyet ellepik az intelligens gázokkal teli, posztkapitalista üvegléggömbök, amelyek valamennyien az Ursula névre hallgatnak.

Igen, az univerzumban csak úgy lüktet a gyorsan ható, gennyedző, virágzó élet.

Szóval akkor: hol vannak a többiek?

Nos, történetesen abban a pillanatban, amikor Enrico Fermi ebédelni ment Los Alamos-i barátaival, Eddie-vel és Herberttel, és éppen az elharapózó kukalopásokról beszélgettek, és arról, hogy azok az „idegenek", akikről a tökrészeg roswelli parasztok hadoválnak, valószínűleg csak autókáztak, aztán elcsapták őket, mint egy rakás baseballütős huligán a postaládákat; éppen akkor, amikor a sivatagi nap olyan forrón tűzött le rájuk, hogy Enrico ez egyszer hálát adott az égnek, amiért már fiatalon megkopaszodott; éppen akkor, amikor felnézett az ürességtől izzó, kéklő égboltra, és eltöprengett azon, miért is ennyire üres, nos, abban a pillanatban és történetesen egészen a közelmúltig mindenkit szörnyen lefoglalt a látszólag elkerülhetetlen, izzáspontig hevült, intellektuális és tényleges megsemmisüléssel fenyegető, totális, galaktikus háború.

Az élet szép és az élet ostoba. Ez a voltaképpen széles körben elismert, univerzális igazság nem kevésbé megingathatatlan, mint a termodinamika második törvénye, a határozatlansági elv, vagy az, hogy vasárnap nincs posta. Mindaddig, amíg ezt észben tartod, és egyiknek sem tulajdonítasz túl nagy jelentőséget, a galaxis történelme egyszerű kis dallam karaokefelirattal, amelyen egy mindent elemésztő lángokból álló, barátságos, pattogós diszkógömb kalauzol végig.

EZ A KÖNYV AZ A DISZKÓGÖMB.

JÖHET A ZENE! JÖHETNEK A FÉNYEK!

Amit feltétlen meg kell értened az intergalaktikus polgárháborúkról, a következő: pontosan ugyanúgy működnek, mint bármelyik idegbeteg pár olcsó, ajtócsapkodós, tányértörős, falakat átütő, sikítozva zokogós kapcsolati drámája. Az érintettek számára élet-halál kérdése, de a robbanás hatósugarán kívül esők számára sokkal, de sokkal kevésbé érdekes, mint annak az égető kérdésnek az eldöntése, hogy mi legyen ebédre. Senki nem bír megegyezni abban, hogyan kezdődött és kinek a hibája, és senkit nem érdekel, hogy a szomszédok aludni próbálnak, miközben zajlik a perpatvar, és sem égen, sem földön nincsen semmi, ami fontosabb lenne annál, mint hogy övék legyen az utolsó szó. Ó, kezdetben persze minden csupa ártatlanság, felfedezés és kanapén összebújva töltött, szívecskés éjszaka! Aztán valaki két hétig nem mos, és hovatovább nem marad más, csak könnyek, kivörösödött arcok és a másik személyének és hanyag neveltetésének szapulása, lézerágyúk és szingularitásbombák, ultimátumok és üvöltözés – Most már tényleg soha többet nem akarlak látni, vagy Pont olyan vagy, mint az anyád, vagy Hogy érted azt, hogy gőzaknákat telepítettél az aluzinai szülőbolygóra, az háborús bűn, te szörnyeteg –, mígnem a végén mindenki megáll élete füstölgő romjain, és felötlik benne, hogy most akkor hogyan fogja visszakapni a kauciót. Ez a velejárója annak, ha túl sok személyiséget zsúfolunk egy túl kicsi térbe.

És mindig túl kicsi a tér.

Végeredményben minden háború többé-kevésbé ugyanolyan. Ha leásunk a karamellás popcorn, földimogyoró és fullasztó tűzhalál rétegeinek mélyére, legalul kincsre bukkanunk. A kincs egy kérdés, a kérdés pedig így szól: Kicsoda értelmes lény, és ki csak hús?

Ne légy nevetséges, mi természetesen értelmes lények vagyunk. Na de ti? Ebben már nem lehetünk biztosak.

Enrico Fermi kis, vizes bolygóján a többség egyetértett abban, hogy – példának okáért – egy csirke nem értelmes lény, míg egy fizikus igen. Ugyanez állt egyfelől a juhokra, disznókra, szúnyogokra, sórákokra, mókusokra, sirályokra és így tovább, másfelől pedig a vízvezeték-szerelőkre, háziasszonyokra, zenészekre, kongresszusi titkárokra és fénytechnikusokra is. Ezt meglehetősen egyszerűen el lehetett dönteni (legalábbis a fizikusok szemszögéből nézve), mivel a sórákok nem voltak túl közlékenyek, a mókusok nem sokat haladtak előre a technológia és a matematika területein, és nyilvánvalóan a sirályokat sem terhelte értelem, érzés vagy lelkifurdalás. A delfineket, gorillákat és a gyógyszerészeti üzletszerzőket határesetnek tekintették. A végső összesítésnél csak a Homo sapiens sapiens ütötte meg a kívánt mércét, és a magasabb szintű tudatosságnak fenntartott létesítményekben másokat nem szolgáltak ki. Csakhogy a klád bizonyos tagjai úgy érezték, a túl göndör hajúak vagy a nagy orrúak, netán a túl sok vagy túl kevés istenben hívők, a csípősebb ételek kedvelői, a nők, vagy azok, akik különösen szemrevaló, árnyas pázsitdarabot birtokoltak egy folyó mellett, nem is különböznek olyan sokban a vaddisznóktól, hiába van egy fejük, két karjuk, két lábuk, vagy hiába díjazott matematikusok, akik csak igen-igen ritkán dagonyáznak a sárban. Így aztán teljesen rendben van, ha ezeket ugyanúgy használják, semmibe veszik, vagy egyenesen lemészárolják, mint a többi húst.

Elvégre a húst senki nem siratja meg.

Ha ezen az egyetlen ostoba, kék golyóbison ekkora gondot jelentett a hús/értelmes lény egyenlet megoldása, amikor példának okáért németek és nem németek között kellett dönteni, képzelhetjük az Aluzinai Birodalom megrökönyödését, amikor találkoztak az ócska lávakupacukon lebegő ursulákkal, vagy az inakikkal, az apró, csaknem láthatatlan parazita szentjánosbogárfajjal, amely kifinomult csoporttudatot fejlesztett ki, amennyiben elegendő létszámban bújt meg egy lensari vastagbőrű meleg, banánzöld bőrredői között. Képzeljük el azoknak a telekinetikus zsákállatoknak a mélységes mély egzisztenciális ingerültségét, akik a fél galaxist meghódítva szembe találták magukat az észbontóan intelligens rózsaszín algákkal, a szivekkel, akik spóraalapú nanoszámítógépekkel turbózták fel evolúciójukat, hogy egyenesen a toplista élére jussanak, és akiknek nyelvét hosszú, foszforeszkáló sikolyok alkották, melyek akár tizennégy órán át is elhúzódhattak, és bármilyen közeli tejterméket azon nyomban megsavanyítottak. És hogy volna képes bárki is komolysággal közelíteni a hrodosok felé, amikor a fajuk nem tűnik többnek egy roppant mérges, alkonyfényű pszichikus hurrikánnál, amely egyetlen nyavalyás gázóriásra korlátozódik, ezer fényévnyire egy valamirevaló vegytisztítótól?

Az lehetetlen, hogy ezek – nem beszélve a voorpretekről vagy a meleghekről vagy a 321-ről, vagy a rettenthetetlen felfedezők által a galaxis kanapépárnái között sorra megtalált csacskaságokról – mindannyian értelmes lények. Nem úgy néznek ki, mint az értelmes lények. Nem olyanok, mint az aluzinaiak, ezek az olvadt velencei üvegre hasonlító, puha, lüktető csövek, amelyek elegáns bojthajókban szelik át a sötét világűrt. Nem olyanok, mint az Utorak Rend fenséges kőpolgárai vagy a yüzek csillogó, titokzatos mikrominyonjai, és semmiképp nem olyanok, mint a Keshet Szikrázóság szőrös pofájú, plüssfarkú, időutazó korhelyei, akik elképesztő hasonlóságot mutatnak az emberek által vörös pandáknak nevezett lényekkel (akik egyébként se nem vörösek, se nem pandák, de ennyit a nyelvről), sem bármilyen más rendes faj. A külső csillagrendszerek új, feltörekvő csürhéje határozottan csak hús volt. A meleghek például nem egyebek bolhák, kosz és valamiféle furcsa medve keverékénél, a voorpretek pedig gennyes, rothadó vírusok, akik vidám szóvicceket sütögetnek el gazdatestük lebomló száján keresztül. Még az ursulák által véletlenül felfedezett és elszabadult, sokat becsmérelt és végül az Udu-csillaghalmaz műholdtemetőibe száműzött, trágár mesterséges intelligenciák, a 321-ek is csak húsnak számítottak, még ha szívós, szálkás matematikából felépülve valamivel nehezebben emészthetőek is voltak. Nem mintha az aluzinaiak ragyás kupacait ne tartották volna a szivek kevésbé undorítónak, vagy a 321-ek nem tekintették volna ostobának a tohonya, cammogó utorakokat.

Őszintén szólva, a felek valójában csak azon töprengtek, vajon megegyék, leigázzák, kiközösítsék, háziállattá formálják, vagy teketória nélkül, csendesen kiirtsák a többieket. Végtére is, nem voltak valóban intelligensek. Nem érték el a transzcendenciát. Nem volt lelkük. Csak fogyasztani, lélegezni, üríteni, bajt keverni, szaporodni tudtak, és ösztönös, gaméták mélyéig ható viszolygást váltottak ki a nagy civilizációkból, amelyek úgy csavarták maguk köré a galaxist, akár egy különösen ingatag orsó a különösen szőrös fonalat.

Ennek a húsnak azonban hajói voltak. Bolygói. Amikor megpiszkálták őket, ultraibolya, apokaliptikus pokoltüzet szórtak a támadó takaros kis holdjaira. Ez a hús értelmes lénynek gondolta magát, a Tejút hatalmas és ősi társadalmairól pedig az volt a véleménye, hogy csak egy nagy rakás darált dzsuva. Érthetetlen volt az egész.

Így vette kezdetét az értelemháború, amely százezer világot is elnyelt, hogy eldöntse azt az apró-cseprő kérdést, hogy vajon ehet-e a kutya a vacsoraasztalnál, ha képes számolni, meggyászolja a halottait és olyan szonetteket költ a Sziv jajlila tengere fölött lenyugvó négy napról, amelyektől még Shakespeare is elmenne kesztyűkészítőnek, ahogyan az apja mindig is akarta. Nem is ért véget körülbelül… várjunk csak… két hét múlva szombathoz képest száz évvel ezelőttig.

Amikor mindennek vége lett, és mindent, amit csak lehetett, elmondtak, lelőttek, felgyújtottak, elpárologtattak, félresöpörtek és eltettek, és őszintén és őszintétlenül bocsánatot kértek, az életben maradtak tudták, hogy a galaxis nem bírna el még egy kört ugyanebből. Valamit muszáj volt csinálni. Valami őrült, igazi és ragyogó dolgot. Valamit, ami egyetlen civilizációba hozza össze az összes szétzúzott világot. Valami jelentőset. Valami felemelőt. Valami nagyszerűt. Valami szépet és ostobát. Valamit, ami szörnyen, káprázatosan, zseniálisan és tagadhatatlanul értelmes lényre vall.

Most pedig kövessük a pattogós diszkógömböt. Jön a refrén.

2.

SZÁRNYALJ, MINT A FŐNIXMADÁR

Egyszer volt, hol nem volt, egy Föld nevű, kis, vizes és ingerlékeny bolygón egy Anglia nevű kis, vizes országban (mely eltökélte, hogy semmin sem fogja túlságosan felizgatni magát) született egy hosszú lábú, pszichedelikus, kétjobbkezes, omniszexuális, genderkevercs csillámpunk, financiálisan együgyű, etnikailag ambiciózus glamrockmessiás, bizonyos Danesh Jalo, akinek népes és jóindulatúan nemtörődöm családja csak akkor eszmélt rá, hogy már nem jár haza hétvégenként, amikor a nagyanyját a bevásárlószatyraival együtt majdnem elütötték a Piccadilly Square metróállomás előtt, úgy földbe gyökerezett a lába a hat méter magas, szokásos délutáni ánizslikőrje zöldjét idéző női ruhát viselő Daneshkája láttán, aki kitöltötte a gigászi hirdetőtábla minden négyzetcentiméterét. Unokája élesen megvilágított, aranyfénnyel körberajzolt arca a következő szavak mögül nézett a tátott szájú nagymamára: DECIBEL JONES ÉS AZ ABSZOLÚT NULLÁK ÉLŐ KONCERTJE A HIPPODROME-BAN: MINDEN JEGY ELKELT! Miközben Danesh kiugrott a tizenkilencedik századi angol irodalom szemináriumról a Cambridge-en cigarettáért, és végigtúrta London ócskábbik használtruha-üzletének egyfontos ládáját az utolsó strasszok, flitterek és rikító, dupla szemfestékek után, időt szakított arra is, hogy kitalálja a teljes elektro-funk glamgrind zsánert, és a világ legnagyobb rocksztárjává váljon.

Úgy fél percre.

Ez a nóta olyan régi, hogy a hangrögzítés történelmének hajnaláig nyúlik vissza, és már tudod, miről szól: tekintve, hogy a bolygón több milliárd ember él, és nyugtalanítóan sokan közülük zenészek, és alacsony a valószínűsége, hogy három akkord és egy okos dalszöveg mértéktartó alkalmazásával akár egyetlen áramszámlát ki lehetne fizetni, és ha az ilyen zenészek képesek bármi jót alkotni, előbb-utóbb el is jutnak odáig, és mivel az azonnalinál is azonnalibb kielégülést hajszoló, digitális kötelékekbe gabalyodott globális populáció nyaktörő sebességgel fogyasztja a kultúrát, így aztán a világ legnagyobb rocksztárjának lenni nagy valószínűséggel rövid életű pálya lesz, szünetekben felszolgált harapnivalók nélkül, ebből kifolyólag pedig még a Föld kollektív figyelmének abszurd módon primitív araszolása mellett is garantált, hogy minden sikeres frontember előbb-utóbb a lakása padlóján köt ki egy fekete lyukként mindent magába szippantó másnapossággal és egy geológiai katasztrófával felérő frizurával, hogy aztán megkérdezze: hol vannak a többiek?

A középlistás zenei nyomorúság talányát sokféleképpen próbálták már megfejteni: szólóalbummal, turnéval, ahol ismét összeáll a banda, a korábbi, fáklyaként lángoló sikerszámok eladásával középkategóriás autóreklámok számára, a jó útra térés megbízható kálváriájával egy valóságshow-ban, sokkoló memoárral, a méltóság feladásával és az Eurovízió kipróbálásával, gyerekfilmek zeneszerzésének csendesebb, de biztos kenyérkereső karrierjével, családra koncentrálással, jótékonysági munkával, súlyos heroinfüggőséggel, színészkedéssel, szexbotránnyal, nyilvános részegséggel, producerkedéssel vagy váratlan és erőszakos halállal.

Decibel Jones ezzel szemben elhagyta a bolygót.

Élete éteri glambóvli szatírként sosem volt könnyű, sem pedig nyugodt. Nem igazán ajánlhatnánk az egészséges és teljes értékű reggeli részeként. Ám Decibel Jones erre termett. Karrierje holdenergia fűtötte, pirotechnikai ólomüveg-orgazmusának beindításához nem kellett egyéb, csak annyi, hogy egy shoreditchi, kétes hírű pop-up nightclubból egy olyan lánnyal menjen haza, aki úgy tudott énekelni, mint egy mozgásérzékelős, csúcstechnológiájú halloweeni boszorkány, és egy fiúval, akinek neonlila haja volt.

A rock létre akar jönni. Nem bírja ki, hogy ne jöjjön létre.

Decibel Jones hajlandó lett volna pihenés nélkül, a jövővel mit sem törődve ismét belevetni magát a dolgok sűrűjébe, vagyis a hentergésbe a hamarosan Abszolút Nullák néven ismertté váló párossal – a dobos, billentyű-sorozatgyilkos oldalborcsa Csodacsillag Mirával és az azonnali kielégülést kínáló, minden hangszeren játszó kamatymatyi Oort Szt. Ultraviolával. Igaz, az után az első éjszaka után nem igazán adtak a dolognak több esélyt. Oort inkább hetero volt és munkamániás, Mira pedig jobbára monogám és katonásan cinikus, Decibelre viszont ezek egyike sem volt igaz, kivéve, ha úgy vélte, jól mutatnának egy kasmírkabáttal. De megegyeztek abban, hogy a lemezkiadó kedvéért fenntartják az android-földönkívüli-félisten zenei-erotikus trió orgiákat sejtető imázsát.

Mire kijött dupla platinalemezük, az Űrmuffin, már az elektromos bárányok álmát élték. Bármely rádiócsatornára tekerve Decibelt és Mirát lehetett hallani, amint „Rongygavallér című számukat ordítják, Oort pedig gitáron, harmonikán, csellón, elektromos kintornán, thereminen és egy Moog szintetizátoron kísérte őket – ezeket egyébként egy tubával kiegészítve végül összedolgozta az ikonikus Oortofónba. A jegyek nagyon-nagyon-nagyon megdrágultak. „Szedd magad neonlámpás hotelszobák, most egy dollár egy zacskó! Egyet fizet, kettőt kap akció a vonzó és/vagy veszedelmes előzenekarokra! Pia! Drog! Jelmezek! Színpadtechnika! Kvízműsorok! Karácsonyi album! Menő! Menő! Menő! Akció! És persze korlátlan fogyasztás grupikból. Egy éjszaka alatt felpörögtek, ráfordultak a toplistákra, és addig rázkódtak a Bűbájszaurusz Rex Lézerüstökös Roncsderbin, amíg ki nem fogyott a benzin, ki nem aludtak a lángok, és a színes fények régi születésnapi gyertyákként el nem lobbantak.

Mosás, öblítés, de valószínűleg soha nem kezdődik elölről.

Igen, a szerelem tápláléka a zene, de az ipar felzabálja a ritka és értékes dolgokat, aztán kihányja őket az erkélyről, hogy helyet csináljon az újnak. Kiszámítható, szívtelen