Xeno

By Brandon Hackett

2117-ben a Föld lakossága tizenötmilliárd fő: ebből hatmilliárd ember, kilencmilliárd idegen fajú, más néven xeno.

A gazdasági, környezeti és politikai káoszba süllyedt bolygót vízhiány, nyomor és helyi háborúk tépázzák. A lakosság a migrátorok, egy magasan fejlett idegen civilizáció uralma alatt szenved, akik féreglyukak ezrei révén három másik xenovilággal kapcsolták össze, és kényszerítették egymásra a különböző kultúrákat.

A túlnépesedett Spektrum bolygón ötvenmilliárd, alkotási kényszerben élő firka nyomorog, az energiazabáló hidrák a fagyott holdjuk jégrétege alatti óceánban élnek, amelyet azonban a mélybe süllyesztett, sugárzó atomhulladék-temetők egyre forróbbá tesznek, míg az egykor fejlett, mára azonban haldokló ostoros faj utolsó képviselői lassan elfelejtik, kik ők valójában, és az ősi bolygójuk maradványaiból épített aszteroidalánc mélyén múltjuk emlékeit kutatják.

Dr. Olga Ballard, az idegen kultúrákat tanulmányozó xenológusnő egy olyan összeesküvés közepébe csöppen, amely során nagy szükség van a szakértelmére és tudására. Xenókkal kell együttműködnie, és a legapróbb félreértések is katasztrófához vezethetnek. Idegen civilizációkon és különleges világokon átívelő csillagközi utazásra indul, melynek végén súlyos válaszok és kegyetlen döntések várnak rá.

• Language: Magyar
• Publisher: Agave Könyvek Kiadó Kft.
• Release date: Apr 21, 2020
• ISBN: 9789634193579

Book preview

cover.jpg

Brandon Hackett

XENO

img1.jpg

IMPRESSZUM

Brandon Hackett: Xeno

Copyright © Markovics Botond, 2017

ISBN: 978-963-419-357-9 (epub)

ISBN: 978-963-419-358-6 (mobi)

Agave Könyvek

Felelős kiadó: a kiadó ügyvezetője

A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund

A borítót tervezte: Stephan Martiniere

Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán

Szerkesztő: Bordás Veronika

Korrektor: Horváth Krisztina

Műfaj: science fiction

I.

A GYARMATOK

OLGA BALLARD: A XENÓKRÓL EGYSZERŰEN

(Paulsen&Graff, 2117)

A Föld gyarmat lakossága tizenötmilliárd fő: ebből hatmilliárd ember, kilencmilliárd földönkívüli, más néven xeno.

Ez könyv a xenókról szól, a migrátorok által gyarmatosított három másik idegen civilizációról, a firkákról, a hidrákról és az ostorosokról. Közel hat évtizede osztozunk velük közös élettéren, és ideje lenne végre túllépnünk a félelem szülte gyűlölködésen. Ehhez azonban muszáj megértenünk és még inkább elfogadnunk az egymásétól alapjaiban különböző gondolkodásunkat és szokásainkat, mert ezen múlik a jövőnk.

Egymás számára mindannyian xenók vagyunk.

1.

Olga az édesanyjától meghívást kapott egy fogadásra, amelyre nem akart elmenni, ugyanis az anyja a számára már tizenöt éve meghalt. Akkor halt meg, amikor a migrátorok kiválasztották, kiölték belőle a személyiségét, és az akaratukat közvetítő helytartójukká, a milliárdok által gyűlölt szónokok egyikévé változtatták. Olga nem gyűlölte, hiszen már csak egy lélek nélküli testhüvely volt, viszont saját lelki békéje érdekében megpróbált minél távolabb élni tőle.

Most mégis találkozni fognak, mert a meghívást nem utasíthatta vissza. Egy szónokot nem lehetett visszautasítani.

Tesla Elonjával Nyugat-Franciaország felett lépett ki a hazavezető féreglyuklencséből. A Spektrum kékesfehér napjának vakító fényéhez képest borongós, európai ősz fogadta. A firkák bolygójától egyetlen pillanat alatt utazott közel háromezer fényévet; ennyit értek manapság a hatalmas távolságok.

Az Elon a légifolyosó ívét követve enyhén megdőlt, és a többi jármű közé sorolva ereszkedni kezdett Möbius City felé. A migrátor féreglyukaknak köszönhetően a négy gyarmatvilágon keresztülívelő, ötszázmillió lakosú városegyüttes egyszerre terült el az alant elnyúló Loire-öbölben, a Spektrum déli sarkkörén, a Hydrus hold jégburka alatti óceánvilág mélyén, valamint az Ellipszisen, az ostoros civilizáció ezerötszáz összekapcsolt aszteroidájából álló láncolatában.

Az égen ezernyi, automata vezérlésű migrátor hadangyal cirkált. Időnként mesterséges érzékelőket szórtak a légkörbe, amelyek a széllel sodródtak, megülepedtek az épületek mélyedéseiben, a lombkoronákban, elkeveredtek a légköri porral, hogy aztán mindent rögzítsenek, mindent megfigyeljenek, ami a felszínen történik. Olga ruhájára is százával tapadtak, sőt, valószínűleg minden lélegzetvétellel újabbak épültek be a testébe.

A távolban felsejlettek a nyugat-európai szónoki rezidencia terrakotta piramisépületének kontúrjai. Olga a nadrágjába törölte nyirkos tenyerét, majd bal keze középső ujján viselt csontberakásos platinagyűrűjét forgatta.

Csak néhány elvesztegetett óra, egy tucatnyi kínos mosoly és néhány üres társalgás, aztán lépek is, nyugtatta magát, pedig sejtette, hogy nem fogja ilyen könnyen megúszni.

Anyával találkozni sosem egyszerű. Ezek a találkozások mindig nyomot hagytak benne.

Elonja leereszkedett a szónoki piramisépület oldalába mélyesztett teraszra, az ott parkoló földi levverek, domborművekkel díszített firka röpperek és kétéltű hydrusi aquatikok közé. A turbinák lassú kilégzéssel elhallgattak, a belső spektrumi és a kinti földi légnyomás közti különbség halk szisszenéssel kiegyenlítődött, Olga kikászálódott a levverből, mire az halk kattanással rácsatlakozott a térkőbe épített töltőcsonkra.

Möbius City földi negyedének szögletessége lehangolóan hatott a spektrumi szín- és formagazdagság után, csak az itteni, nyakatekert vonalvezetésű firka porzókarcolók és óriási fákra emlékeztető esőtornyok törték meg az üvegfalú irodaépületek és az unalmas felhőkarcolók szürkeségét.

A levegőt viszont sokkal finomabbnak érezte. Mélyen beszívta a nyirkos, őszi elmúlás kesernyés illatát. Tíz fok volt, harminc fokkal hidegebb, mint a Spektrum Szoborvárosának izzasztó medencéjében, Olga a csípős széltől megborzongva a hátsó ülésről előhalászta skarlát színű dzsekijét.

Két, szénfekete öltönyt viselő biztonsági őr ellenőrizte a személyazonosságát. Közben megbámulták vaníliaszínű ragacsfestékkel kidekorált smaragdzöld Elonját, de Olga lezser megjelenésén láthatóan jobban meghökkentek: hátul lófarokba fogott barna haja, firka füldísze, jádezöld pólója, koptatott farmerja és narancssárga sportcipője nyilvánvalóan nem egyezett az általuk várt, a tudományos kutatókra jellemző külsővel, sem a fogadásra érkező vendégek elegáns öltözékével.

Olga biccentett feléjük, aztán zsebre dugott kézzel elindult a bejárat felé. Az elmúlt másfél évben mindössze tíz napot töltött a Földön, és most sem tervezett egy esténél többet maradni. A Spektrumon rengeteg munka várta; év végéig le kellett zárniuk a kutatási projektet, és előkészíteni az áttelepülést a Hydrusra.

Egy krémszínű zakót és fekete nadrágot viselő, magas férfi sietett eléje. Olga lendületes járásáról már messziről felismerte Markot. Bátyja a sötét szakálla miatt valós koránál minimum öt évvel idősebbnek tűnt, mintha már a negyvenes éveiben járt volna. A szakállt öt éve, nem sokkal apjuk halála után kezdte el növeszteni.

Mark széles vigyorral megállt előtte, aztán szorosan megölelte.

– Jó újra látni téged!

– Nekem is minden vágyam itt lenni – húzta el a száját Olga, aztán finoman kibontakozott az ölelésből.

– Legalább most az egyszer ne légy ilyen ellenséges! – hunyorgott Mark, ahogy az Olga háta mögött lassan lenyugvó napba pillantott.

– Színleljek inkább? Nem értem, te hogy bírsz a közelében lenni.

– Anyakomplexus. – Mark közelebb hajolt, és megpöckölte a bal fülén viselt, korallvörös spektrumi füldíszt, mire Olga dühösen elrántotta a fejét. – Csak megnéztem! Mondták már, hogy egyáltalán nem nézel ki komoly tudósnak?

– Nem is akarok annak kinézni. A Spektrumon élek, és terepen dolgozom, nem irodában. Látom, te politikusnak öltöztél, viszont én nem a megjelenésemtől leszek xenológus.

– Ezt mondják azok a professzorok is, akiket muszájból veszel be a cikkeidhez társszerzőnek? Ha apa élne, nem mernék megcsinálni.

– Ez mindig is így működött.

– Miért nem mész el a magánszektorba? Ott jóval több a karrierlehetőség.

– Sosem voltam karrierista típus. – Ettől még őt is dühítette ez a begyepesedett, dohánybarna tudományos hierarchia, hogy bármit is tesz le az asztalra, attól még évtizedekig csak egy fiatal, feltörekvő kutatófruska marad, rosszabb esetben pedig Ballard professzor lánya.

– Valóban – biccentett Mark. – Te inkább naiv idealista vagy, de a világnak szüksége van idealistákra. Elkezdtem olvasni a könyved. Kicsit hasonlít apa Nagy Xenokönyvéhez, csak ő sosem volt ennyire elfogult a xenókkal. Te túlságosan xeno-párti vagy.

– Dehogy vagyok xeno-párti!

– Én másképp látlak, mint te saját magadat, de valószínűleg azért vagy elfogult, mert ott élsz közöttük… – Olga közbe akart vágni, de csöndben maradt. Minek vitatkozzon erről pont a mindent mindig jobban tudó Markkal? Beértek a piramisépület belsejébe, Mark fintorogva a fal mellett sorakozó, tucatnyi, arasz nagyságú, üreges fonalszobrocskára mutatott. A falon egy híres firka művészt, Drafaut ábrázoló gyorsfestmény fénylett, Olga orrát megcsapta a friss festékváladék gyömbérre emlékeztető szaga. – Tessék, még a falat is összekenték. Már most több száz szobrot szemeteltek szerteszét, a takarítók napokig fogják fertőtleníteni utánuk a nagytermet. És ez az émelyítő szag…

Olga elnevette magát.

– Amikor a Spektrumon laktunk, sosem panaszkodtál. Nem nagyon ismerek a firkáknál higiénikusabb élőlényeket. Azt ugye tudod, hogy a Chanel, a Dior és az Armani is évtizedek óta firka szövőméz-váladékot használ az illatszereiben? Te Armanit használsz, igaz?

– Nem érdekelnek a hülyeségeid.

– Ezek tények, Mark. A demagógia nevű vírus ellenszerei.

– Ugyan már! Nézd meg, mit műveltek nyáron a Taj Mahallal! Átfaragtak egy évezredes történelmi műemléket, csak mert szerintük úgy szebb! A migrátorok miatt egyik ország sem tudja megfékezni őket. Már másfélszer annyian vannak a Földön, mint mi. Lassan kiszorítanak bennünket a saját bolygónkról.

– Ez az egész ennél sokkal bonyolultabb – felelte Olga. – Nem maguktól jönnek ide. A kényszermigráció elől egyik faj sem menekülhet, és nem az a megoldás, hogy…

– Ettől még a migrátorok odaadták nekik egész Afrikát és New Yorkot, Jerevánt és Saigont – sorolta Mark. – Mexikóvárost, Csungkingot, Madagaszkárt, az egész Balkánt. Soroljam még? Vagy beszéljünk az óceántelepeikről? Nyilván nem maguktól jönnek ide, de egyre csak szaporodnak. A firka faj egy időzített népességbomba, és ez a bomba előbb-utóbb fel fog robbanni.

– Hagyjuk inkább ezt a témát! – Olga nem akart pont a bátyjával a xenókról vitatkozni, főleg mivel mostanában, ahányszor szóba került a téma, mindig összevesztek. – Hány vendég érkezett?

Mark szusszant egy nagyot.

– Száz körül. A résztvevők fele xeno, a legtöbbjük firka művészelőkelőség. Őket hagyjuk is. Viszont akad itt egy sor befolyásos ember, néhánnyal érdemes lenne összeismerkedned. Például Stanislaw Travers, a XenoTechnologiestől. Ha gondolod, bemutatlak neki, szerintem tudna neked jó állást ajánlani a XET-nél. Nagy pénzekért kutathatnád a xenókat, és még haszna is lenne annak, amit csinálsz. Jut eszembe, anya beszereztetett neked egy márkás estélyit, szerintem nagyon jól fogsz kinézni benne.

– Ugye nem gondolod, hogy felveszem? – kérdezte Olga. Nem siklott el bátyja újabb megjegyzése felett, hogy mit is gondol róla és a munkájáról: „és még haszna is lenne annak, amit csinálsz." Semmit sem változtál, Mark. – Nem fogok idomulni sem anya, sem a te elvárásaidhoz, de a kötelező etiketthez sem.

Mark enyhe fintorral újra végigmérte, de aztán bólintott:

– Ha téged nem zavar, hogy harmincas létedre egyetemistaként öltözködsz… – És kíméletlenül elmosolyodott. Ezzel a reklámmosollyal tizenéves kora óta apától és anyától kezdve szinte bárkit megnyert magának. – Örülök, hogy itt vagy!

Mark színe a homoksárga volt, precíz és karrierista szín, tele fölényességgel.

– Én is örülök neked. – Hogy ez tényleg igaz volt-e, ebben a pillanatban Olga maga sem tudta. – Ugye nincsenek itt migrátorok?

– Sajnos vannak – komorult el Mark. – Ketten jöttek, és anya órák óta velük van. Gondolom, éppen átmossák az agyát.

A fogadás pont úgy alakult, ahogy Olga várta: szmokingot és estélyit viselő, karót nyelt férfiak és nők feszítettek körülötte, néhányan gratuláltak édesapja tudományos örökségének folytatásához, és felszínes frázisokat pufogtattak. Elcsípett néhány fitymáló pillantást a megjelenése kapcsán, de ez utóbbiakat legalább élvezte.

Amióta idén februárban megjelent A xenókról egyszerűen, a nevéhez biggyesztett „Ballard szónoknő lánya címke mellé felkerült a „Ballard professzor xenológus lánya címke is. Tizenöt éve foglalkozott komolyabban xenológiával, kilenc éve diplomázott, hat éve doktorált, és most, harminckét éves korára viszonylag elismert szakembernek számított, mégis írnia kellett egy nagy példányszámú ismeretterjesztő könyvet, hogy a neve bekerüljön a köztudatba.

És valószínűleg még így sem sikerült volna, ha nem lenne egyúttal Ben Ballard lánya is. Azóta viszont félelmetesen sokan keresték meg, sokak számára ő lett az ismert és hiteles szakember, akit xenotémában meg lehetett kérdezni.

A teremben jóval több firka nyüzsgött, mint ember, a levegőben ragacsfesték gyömbéres aromája keveredett fonalszobrok tapasztómézének fahéjillatával. Az alig több mint egy méter magas, bagolyfejű firkák kisebb csoportokba verődve, füttyögő, kétcsatornás nyelvükön vitatkoztak, négy, derékszögben meghajló lábuk között megbúvó szövőméhük réséből üreges fonalszobrokat húztak elő, megmutatták egymásnak, majd lerakták a legközelebbi, egyre terebélyesebb szoborkupac peremére. Alkotás közben mindannyian édesgyökereket és húsrudakat rágcsáltak.

Olga megfigyelte, kik közülük az idősebb, rassztól függően sötétebb árnyalatú, borvörös vagy dinnyezöld bőrű véleménymesterek – az ő dupla sípszájaikból felharsanó füttykritikákra mindig hallgattak a többiek –, és az apró gesztusokból, füttyhangsúlyokból megtippelte, ők kiket tartanak a legtehetségesebbeknek.

Váratlanul egy hydrusi mobiltartály taszította oldalba.

Az embermagas, krómszínű tartály kilátóablakán át a vízben lebegő két és fél méteres, hosszúkás hidrából csak annyi derengett, amennyit a belső kijelzők megvilágítottak: zöldes bőre és delfinszerű orra leginkább a Vulkán lejtővárosi vízpopulációjára volt jellemző.

Bocsánatkérést hiába várt, helyette a mobiltartály újra megindult feléje, Olga kényszeredetten félreállt az útjából.

Mark a terem túlsó végében éppen a milliárdos Stan Traversszel, a fejkendőt viselő Fadiyah Assaf francia köztársasági elnöknővel és Geoff Voss-szal, a Világűriroda vezetőjével beszélgetett. Olga nem gondolta volna, hogy ilyen befolyásos ismerősei vannak.

Bár, ahogy belegondolt, Mark mindent elért, amit eddig célként kitűzött maga elé. Az MIT-n szerzett mérnöki diplomája után ezredesi rangig jutott az ENSZ Haderőben, több bevetésen vett részt a Kazah-zónában, többször járt a nemzetközi Unity űrállomáson, és két évet dolgozott a Marson, a Vermont kutatóbázison. Újabban pedig a nemzetközi Földvédelmi Szövetségben kezdte el építeni politikusi karrierjét, és ott aztán végképp sok fontos embert ismerhetett meg.

Olgának sosem ment ez a fajta simulékony kapcsolatépítés, de nem is vágyott rá, hogy fontos emberek között forgolódjon. Mark észrevette, és intett neki, hogy menjen oda, Olga visszaintett, hogy nem megy.

A tenyérnyi firka szobrokkal telepakolt svédasztalnál felhajtott egy pohár pezsgőt, és elmajszolt egy lazacos szendvicset. Végül erőt vett magán, és felpillantott a szemközti falra, hogy farkasszemet nézzen apja képével. Az eredeti fotó a Time magazin „Az év embere 2109-ben"címlapjához készült, ennek felnagyított, aranykeretes változata függött a falon, alatta az interjúból kiragadott idézet virított nagy, krémszínű betűkkel: „A családom mindig fontosabb a xenóknál."

A kép hazudott: apja valójában inkább nézett ki jókötésű, feltűrt ingujjú, szálfaegyenes tartású, vastagnyakú favágónak, mint ennek a karót nyelt, csokornyakkendős, kisminkelt díszprofesszornak. Olga sosem értette, miért engedte, hogy így fotózzák le.

A második pohár pezsgővel intett a kép felé, aztán ahogy rátörtek az emlékek, inkább elfordult.

– Dr. Ballard! – szólította meg egy női hang a háta mögül.

Olga megfordult, és Vanessa Elsonnal találta szemben magát.

A Friendje a retinájára villantotta az idős asszonyról elérhető nyilvános adatokat: Vanessa Elson, 74 éves, a Friend vállalat többségi részvénytulajdonosa, a Föld ötödik leggazdagabb embere. Született Vanessa Adriana Ferreira néven, Venezuelában, Maracaibóban, 2043-ban. 26 évesen a világ legkeresettebb topmodelljeinek egyike, később a milliárdos Simon Elson felesége. Özvegy: férje és a tizenkilenc éves lánya, Gabrielle 2095-ben vesztették életüket a Hydruson, amikor burkolathibás aquatikjuk a Vulkán közelében összeroppant.

– Mrs. Elson – biccentett Olga, és felhajtotta a pezsgője maradékát.

– A testvére megígérte, hogy bemutat bennünket egymásnak, de úgy tűnik, megfeledkezett róla. Segítene nekem egy xenokérdésben?

– Ha tudok, szívesen.

Az azúrkék estélyit viselő milliárdos özvegy ránézésre nyúlánk, szép arcú, enyhén kreol, középkorú nő benyomását keltette. Mondhatni pokolian jól tartotta magát. Majdnem egy fejjel magasodott Olga fölé, fénylő, sötétbarna haja a vállára omlott, ráncai és a felemás színűre módosított, zöld-sárga szempárja körüli szarkalábak alig látszottak a sminkje alatt.

– Az imént üzleti megbeszélést folytattam egy hidrával, Szűrtfényű Hőkedvelővel. – Vanessa Elson arra a króm mobiltartályra mutatott, amelyik nemrég Olgának ütközött. – Hőkedvelő meghívott egy prímvacsorára a Hydrusra, a Függővárosba, de nem igazán tudom, mit lenne érdemes mondanom neki, hogy ne sértsem meg, főleg, mivel a vacsora egy fontos együttműködés kezdete lehet az energiamesterrel. Nekem ez a prímvacsora nagyon bizarr. Mondja, mi ebben a trükk? Mert van benne trükk, ugye?

A prímek, a kutyák értelmi szintjével rendelkező harmadik hidra nem egyedei hordták ki és táplálták a hidra utódokat. Olga és a legtöbb ember az egyik legvisszataszítóbb hidra szokásnak tartotta, hogy a hidrák időnként meg is ették őket. Mintha a gyermekeik anyját fogyasztanák el vacsorára.

– Milyen színű volt ennek Hőkedvelőnek a szeme? – kérdezte Olga. Enyhén szédelegni kezdett a pezsgőtől.

– A szeme? Honnan tudjam? Vagy várjon csak… – Vanessa Elson néhány másodpercre elrévedt, ahogy visszakereste a Friendjén a beszélgetés felvételét. – Vörös. Igen, vörös.

– Milyen vörös?

– Ez tényleg lényeges? Bordó.

– Nem elég. – Az asszony estélyije tükröződő felületűre változott, a nő hasáról Olga saját arca bámult vissza. Talán kicsit erősebben is kisminkelhette volna magát. – Át tudná küldeni esetleg a felvételt?

A Friendjére képüzenet érkezett Vanessa Elsontól, Olga gyorsan összevetette a Cognin a szempár karmazsinvörös színárnyalatát a hydrusi szemszín-skálával.

– Köszönöm, így már egyszerűbb. A hidra domina nemű, ezért elfogadhatja a meghívást. Ez számító, de pozitívan értelmezhető gesztus volt Hőkedvelőtől, amellyel majd azt akarja próbára tenni, képes-e megenni egy prímet. Pontosan tudják, mi mit gondolunk erről a szokásról, ezért a prímet ön előtt fogják majd levágni. Erre készüljön fel. Ha azonban dominus lenne, akkor…

– Akkor csak játszmázna velem. Igen, erre most, hogy mondja, emlékszem.

– Így van. Egy dominus sosem hívná meg önt magához, és nem osztja meg a prímjeit senkivel. Ha ilyet ajánlana, annak nem szabad bedőlni, mert ha véletlenül elfogadja, azt úgy értelmezi, nem megfelelő üzleti partner.

– Értem – bólogatott Vanessa Elson. – Ritkán van alkalmam hidrákkal társalogni, nem igazán szeretem azt a holdat. Számomra nagyon nyomasztó. Azt hiszem, inkább mégis kihagyom ezt a bizarr vacsorát. De ugye nem fejből állapította meg Hőkedvelő nemét?

– Nem, dehogy. Ahhoz nem elég jó a szemem, sem a színmemóriám. Cogni xenoadat-elemző szubintet használok.

– Pont Cognit? Bár végül is, a XET kevésszámú hasznos fejlesztéseinek egyike. – Vanessa hunyorogva Stan Travers irányába pillantott.

– Ha eltekintünk az űrprojektjeiktől, a virtuális és vizuális technológiáiktól, a fordítóalgoritmusaiktól, a kibernetikai és…

– Elég! – szisszent fel a nő.

– Elnézését kérem – kapott észbe Olga. Eszébe jutott, hogy Travers és Vanessa nem igazán kedvelik egymást –, ez meglehetősen indigó megjegyzés volt.

– Indigó? – ráncolta a homlokát Vanessa Elson.

Olga összerezzent. Nem először fordult elő vele a Spektrumon töltött utóbbi hónapokban, hogy bizonyos fogalmakat véletlenül színekkel helyettesített: az irónia indigó színben vibrált a gondolatai közt.

– A Spektrumon valószínűleg az agyamra mentek a színek – vallotta be. – A firkák többsége szinesztéziás, színekben gondolkodnak, és lehet, hogy kezd rám is átragadni. Többekkel megesett, akik huzamosabb ideig éltek odaát. Persze, a firkák többmilliónyi színárnyalatot különböztetnek meg, a kommunikációjuk számos rétegét fel sem fogjuk.

– Döbbenetes lehet ennyiféle színt megkülönböztetni.

– Számunkra igen. A firkák viszont pentakromátok, öt színérzékelő receptoruk van, míg a legtöbb embernek mindössze három. De ez mind benne van a Nagy Xenokönyvben. Azt hittem, mindenki olvasta.

– Ez is indigó volt, ugye? Pedig díszkötésű, dedikált papírpéldányom van belőle, de minden részletre én sem emlékezhetek.

– Apa sosem dedikált, számára a papírkönyv érték volt, utálta összefirkálni őket.

– Nekem mégis megtette. Az édesapjának nagyon sokat köszönhetünk, sokkal közelebb hozta hozzánk a xenókat. Ön pedig ugyanolyan kiváló xenológus, mint Benjamin volt, és egy egész élet áll ön előtt, hogy továbbvigye, amit ő elkezdett…

– Köszönöm, de természetesen túloz.

– Sajnálom, ami az édesapjával történt. Annyira meg akarta érteni az ostorosokat, erre pont ők… – Olga mereven bámult maga elé, és Vanessa azonnal észrevette. – Ne haragudjon, nem akartam feltépni a régi sebeket. Ostoba vénasszony vagyok!

Egy flamingószínű, fiatal firka libbent Olga mellé, kezével összetapogatta az italpult fehér terítőjét. Hosszú festékujjai olyan gyorsasággal mozogtak, mintha összemorzsolna valamit, közben néha a hasa alatti festékmirigyéhez kapott, aztán egy üvegtálból felmarkolt egy halom gyümölcsrudat, és lobogó füllel elszaladt. Az abroszba kenve egy kettőjüket ábrázoló, kéttenyérnyi villámfestményt hagyott maga után.

– Apa tudta, mit vállal. Tudta, hogy az ostorosok ön- és közveszélyesek – mondta halkan Olga. – Ez nem meglepő egy haldokló Alzheimer-kultúra esetében, amely már szinte teljesen elfelejtette a múltját.

– A legtöbb ember azt gondolja, az ostorosok kegyetlen gyilkosok – tűnődött Vanessa Elson, és ő is az abroszba kent firka pillanatfestményt nézte. – Szerintem inkább kétségbeesettek.

– Állt már szemtől szemben ostorossal? – kérdezte gúnyosan Olga.

– Néhányszor igen.

– Valóban? Hol és mikor?

– Ez egy kissé tolakodó kérdés, kedvesem. Egyszerűen érdekelnek az ostorosok. Rengeteg titkuk van, amelyekre már ők maguk sem emlékeznek. Én pedig szeretem a titkokat, ebben kicsit olyan vagyok, mint egy hidra. – Vanessa végigmérte Olgát a firka füldíszétől egészen a sportcipőjéig. – Egyébként szórakoztató látni, ahogy néhány karót nyelt sznob mennyire nem képes elfogadni az ilyesfajta különcséget. Gondolom, elcsípett pár lenéző tekintetet a ruhája miatt. Le merném fogadni, hogy szereti a klasszikus rockzenét.

– És elvesztené a fogadást – vigyorgott Olga. – Hallgat manapság még valaki egyáltalán rockot?

– Én például igen…

– Az ön korában ez megbocsátható.

Vanessa homloka ráncokba szaladt.

– Nem tudom eldönteni, kedvelem-e a humorát. – Hirtelen a magasba mutatott: – Nézze csak, ott az édesanyja! És két migrátor!

Olga elszoruló torokkal pillantott fel az emeletre.

Anya, pontosabban anya testhüvelye az emeleti körfolyosón az áfonyavörös szőnyeggel borított márványlépcső irányába haladt, feje felett glóriaként lebegett védangyala vajfehér korongja: a félméteres átmérőjű migrátor testőrgépezet közben talán folyamatosan utasításokat és döntéseket suttogott neki. Anya egyenes, méltóságteljes tartással haladt, topázzöld bársonykosztümje optikailag valamennyire megnyújtotta molett alakját.

A nála kétszer magasabb migrátorok úgy lebegtek mögötte, mint a lelkét birtokló gonosz démonok. Mindkét migrátort bársonykék aura vette körül, és ugyan most éppen anyagi formát öltöttek, de ettől még nem voltak többek, mint fejlett technológiával manipulált kristályrészecskék halmaza. Elnyújtott, többé-kevésbé humanoid alakjuk nem ért le a padlóig, tojás alakú, savószínű fejükön parányi szájszerű nyílás húzódott, felette ovális szembogaruk feketéllett – mintha megjelenésükhöz a 20. századi UFO-ábrázolásokat használták volna fel.

A többi gyarmaton másképpen mutatkoztak: a firkáknál alacsonyabb, több végtagú, szivárványszínű jelenésként, a Spektrumon pedig halszerű formában jelentek meg, amikor úgy tartotta kedvük.

Mindenki megbabonázva nézte őket, mivel csak nagyon ritkán jelentek meg nyilvánosan. Általában csak a szónokokkal kommunikáltak – már ha azt, ahogy instruálták őket, kommunikációnak lehetett nevezni.

Olgát mindig is bosszantotta, hogy a migrátorok arra sem méltatják a gyarmataikat, hogy megmutassák igazi valójukat; senki nem hitte, hogy valóban ennyiféleképpen néznek ki. Egyes elméletek szerint már régen megszabadultak az anyagi test korlátaitól, és csak a gyarmatok miatt jelentek meg időnként ezekben a formákban.

– Kérdezhetek valamit az édesanyjával kapcsolatban? – fogta halkabbra Vanessa. – Mindig is érdekeltek a szónokok, de felszínes beszélgetésnél egyikükkel sem jutottam tovább, ön viszont a lehető legközelebbről ismer egyet közülük. Emberek ők még?

Olga lehunyta a szemét, és mélyet sóhajtott.

Ködös emlékek sejlettek fel. Tizenöt évvel korábbi anyja az ENSZ Xenoügyi Bizottságának jogi képviselőjeként Budapest, Brüsszel és Möbius között ingázott, és noha rengeteget dolgozott, Olga egy pillanatra sem érezte, hogy elhanyagolná őket. Olga imádott együtt főzni vele, de játszani még inkább. Anya meglepően jó volt XenoWarsban, rengeteg meccset játszottak párban, és közben rengeteget nevettek.

Anya csilingelő nevetése végigkísérte Olga fiatalkorát.

– Anya tizenöt éve nem mosolyodott el – felelte síri hangon. – Ön szerint?

– Úgy tűnik, mindketten elvesztettünk néhány családtagot. – Vanessa Elson magas sarkú, ezüstszínű cipője hegyes orrát bámulta, majd megköszörülte a torkát. – Lenne egy kérdésem… Megígérem, hogy utána békén hagyom. Illetve inkább ajánlat ez: hatalmas szükségem lenne egy xenológiai tanácsadóra, olyasvalakire, aki a lehető legmélyebben érti az egyes xenokultúrákat, és segítene bizonyos tárgyalások lebonyolításában.

– Valószínűleg tudok önnek ajánlani néhány megbízható kollégát.

Vanessa felvonta a szemöldökét.

– Kifejezetten önre gondoltam.

– Sajnálom, de én nem foglalkozom üzleti tanácsadással.

– Bármennyit hajlandó vagyok fizetni a szakértelméért. A Spektrumon, a Hydruson és az Ellipszisen kellene dolgoznia, legfőképp az utóbbin.

– Az Ellipszisen? – hökkent meg Olga.

– Igen. Tisztában vagyok vele, hogy alig tudunk valamit az ostorosokról, és miféle kockázatot jelent kapcsolatba lépni velük, de életbevágóan fontos lenne, hogy megértsünk velük kapcsolatban valamit.

Olga habozott.

Az Ellipszis.

Évek óta szeretett volna az ostoros kultúra mélyére ásni, de sosem kapott rá sem engedélyt, sem támogatást. Apja halála után biztonsági okokból az összes ostoroskutató projektet felfüggesztették, és az aszteroidavárosok felfedezetlen részeibe megtiltották a belépést.

Kérdés, hogy elfogadjon-e emiatt egy céges ajánlatot. Jelenleg azt csinálta, amire mindig is vágyott, és ezt a kutatói szabadságot az egyetemi hierarchia hátrányai ellenére sem szívesen adta volna fel.

Mégis… Az Ellipszisről van szó.

– Nézze, jelenleg az Oxfordi Egyetem és a Sorbonne közösen finanszírozott kutatóprogramját vezetem a Spektrumon, jövő évtől pedig a Hydruson – felelte óvatosan.

– Megtérítem mindkét egyetem teljes költségét, ha ezen múlik – felelte azonnal Vanessa Elson. – Sőt, még támogatom is a további kutatásaikat. Higgye el, én sokkal közelebb tudom vinni a xenóihoz, mint bárki más. Tudom, hogy több ellipszisi pályázatát utasították vissza biztonsági kockázat miatt. Én el tudok intézni bármilyen engedélyt.

Anya megállt a lépcsősor tetején, és felemelte a kezét. Az alapzaj elcsendesedett. Olga anyára pillantott, aztán vissza Vanessa Elsonra:

– Rengeteg kollégámat elszívta az üzleti szektor. Én is számtalan ajánlatot kapok, csakhogy engem kizárólag a xenocivilizációk érdekelnek. Semmi körítés. Tartok tőle, hogy önnek is nemet kell mondanom.

– Ne tegye! – suttogta Vanessa Elson. – Később megbánná!

Olga nem akart elhamarkodottan dönteni, ezért annyit akart felelni, hogy azért alszik rá egyet, de ekkor anya tapsolt néhányat, hogy magára vonja a figyelmet.

Mindenki elcsendesedett, és a lépcső teteje felé fordult.

– Kedves barátaim! – harsant fel anya erőteljes, beszédekhez szokott hangja. – Ha esetleg valaki nem ismer személyesen, Anett Ballard vagyok, szónok. A migrátorok szólnak hozzátok rajtam keresztül. Örülök, hogy eljöttetek, érezzétek otthon magatokat. Számomra ez egy nagyon különleges nap. Ő ott dr. Olga Ballard, a lányom. – Olgára mutatott, mire mindenki feléje fordult. Összerezzent a váratlanul rá irányuló figyelemtől. – Már biztos, hogy legtöbben hallottatok róla, ő is xenológiával foglalkozik, mint egykor az édesapja, és a kultúráink közötti megértés szószólója. Most pedig az a megtiszteltetés érte, hogy tudását a legmagasabb szinten hasznosíthatja: a migrátorok néhány óra múlva magukkal viszik az Eredőre, és nemsokára szónokként tér vissza közénk.

Anya örömtelen arccal tapsolni kezdett.

A teremben tartózkodó emberek néhány pillanatnyi zavart csend után csatlakoztak hozzá, a firkák éles hangon füttyögni kezdtek, pontosan, ahogy elvárták tőlük. A meghívott három hidra csendben figyelt mobiltartályaik mélyéről.

Olga döbbenten nézte az emelvény tetején álló lényt, aki egykor az anyja volt, és most kimondta rá a halálos ítéletét.

ARCHÍV FELVÉTELEK A 2058-AS MIGRÁTORINVÁZIÓRÓL:

ISMERETLEN ŰRHAJÓ A JUPITER KÖZELÉBEN? / CNN / 2058. 02. 02.

Pedro Oliveira, perui csillagász ismeretlen eredetű űrobjektumot észlelt a Jupiter pályája közelében. A NASA, a ROSCOSMOS és a CNSA is megerősítették az észlelést. [A felvételen jégcsap alakú, kilométeres test látszik, felületét mikrometeorok tízezrei pettyezik.] A csillagászok nem zárják ki a lehetőségét, hogy a lándzsaszerű objektum mesterséges eredetű…

MIT AKAR A LÁNDZSA? / Xinhua Hírügynökség / 2058. 06. 21.

A Lándzsa a Földtől kétmillió kilométernyire halad. Az üzenetekre továbbra sem válaszol, és folyamatos pályakorrekciókat végez. A Magellan, a kínai CNSA és az amerikai NASA által közösen fejlesztett űrhajó két hét múlva indul a Lándzsa felderítésére…

EGYPERCES INVÁZIÓ! / CNN / 2058. 07. 10.

Másfél órája a Lándzsa közelében egy óriási féregjárat, egyfajta térdimenzionális alagút nyílt meg, amelyből három másik Lándzsa bukkant elő. Az elmúlt percben pedig ezernyi féregjárat nyílt meg a Föld számos országában. A Lándzsák által létrehozott járatokból százezernyi ellenséges objektum árasztotta el a Föld légkörét. Moszkvai, pekingi és washingtoni tudósítóink jelentése szerint a NATO és az Ázsia Tengely védelmi rendszerei, tengeri és légi flottaegységei egyetlen pillanat alatt váltak működésképtelenné, és… [megszakad az adás]

KÉNYSZERÍTETT MIGRÁCIÓK / EarthMag / 2058. 07. 12.

A tegnapelőtt világszerte megnyílt több mint ezer féreglyukon továbbra is idegen élőlények özönlenek át a Földre, de úgy tűnik, nem a saját akaratukból, ahogy az a több millió ember sem a saját akaratából lépett be a féreglyukak fénylő lencséjébe […] Katonai szakértők szerint a támadók a Föld légkörébe programozott nanorészecskéket pumpáltak, amelyek révén irányításuk alá vonhatják a technológiai eszközeinket és az emberi akaratot is. A fejlett országok haditechnikája működésképtelen, a légkörben lebegő harcászati objektumok…

A SZÓNOKOK / BBC News / 2058. 07. 27.

[Középkorú távol-keleti nő beszél Pekingben a Tienanmen téren, hangja dübörögve söpör végig a téren összegyűlő hallgatóságon, de nem tudni, milyen erősítőn át. Feje felett korong alakú védangyal, a tér felett ezernyi téglalap alakú hadangyal lebeg.]

[Sötét bőrű férfi a Time Square-en:] – Ne ellenkezzetek! A migrátorok szólnak hozzátok rajtam keresztül. A migrátorok akarata szerint New York teljes lakossága átköltöztetésre kerül az új világokra. A kiválasztottak nem fognak tudni ellenkezni, mert…

[Lövések, a férfi összeesik, a védangyal lecsap, a tömegben három férfi felizzik, és hamuvá porlad. Kitör a pánik.] [Egy órával később egy fiatal, vörös hajú lány áll ugyanott, a feje felett fehér korong lebeg, éles hangja az őt figyelő embertömeg csontjáig hatol.] – Ne ellenkezzetek! A migrátorok szólnak hozzátok rajtam keresztül…

2.

Szónokként tér vissza közénk.

Szónokként.

Egyetlen, mindent elnyelő, fekete szó.

Maga a halálos ítélet.

Olga nem bírta elviselni a szánakozó és közönyös tekintetek kereszttüzét. Sarkon fordult, és leszegett fejjel kisietett a teremből. Vanessa Elson még utánaszólt, de már nem hallotta, mit mond.

Néhányan gratulálni próbáltak, de nem értette, mihez, amikor a saját anyja éppen a halálba küldte.

Nem anya tette, csak a testhüvelye.

Kiért a folyosóra, a legközelebbi lifthez sietett, megadta a szint számát, és a lift elindult felfelé. A mennyezeti kamerába bámult, és bár zihálva szedte a levegőt, rezzenéstelen arccal várt, és csak várt, és várt. A lifttükrökből saját megsokszorozódó képmásával nézett farkasszemet, de azok az Olgák sokkal kétségbeesettebbnek tűntek, pedig azt hitte, képes magába fojtani az érzéseit.

Az ajtó félresiklott, Olga végigrohant a régi szobájához vezető folyosón, és bevágta maga után a firka faragásokkal díszített faajtót.

Ide-oda pillantott, mint a csapdába esett vad, aki a menekülési utat keresi.

Csakhogy ezúttal nem volt menekülési út.

Szónok.

Nem lehet szónok! Neki a xenokultúrákat kell kutatnia! Ez az élete! Fel-alá járkált, körmeit a tenyerébe vájta, és úgy zihált, mintha lépcsőn szaladt volna fel a tizedik emeletre.

Szónok.

Fulladni kezdett, és hiába kapkodta a levegőt. Az ablakhoz rohant, és megérintette a nyitógombot. Az üvegtábla félresiklott, kintről hideg áramlat csapott az arcába. Kihajolt, és behunyt szemmel mélyeket lélegzett.

Kopogtak az ajtón.

Máris itt vannak?

– Olga! – Mark volt az. – Engedj be!

Olga nem válaszolt, Mark néhány másodperc múlva lenyomta a kilincset és belépett. Légáramlat süvített keresztül a szobán, Mark gyorsan becsukta maga után az ajtót.

Szónok! Szónok! Szónok!, dübörgött a szó Olga fejében.

– Jól vagy? – kérdezte bátyja.

– Nem! Nem vagyok jól! Kurvára nem vagyok jól!

Mark odaugrott hozzá, és átölelte:

– Hé, nyugi! Hallod? Nézz rám! Nem lesz semmi baj, oké? Megoldjuk. Nem foglak téged is elveszíteni!

– Eressz! – kiabálta Olga, és Mark szemébe nézett: – Te tudtad ezt? Tudtad?!

– Dehogy tudtam! – csattant fel Mark, és úgy fújtatott, mint egy megvadult bika. Olga ismerte Markot, látta már ilyen állapotban, utoljára akkor, amikor apát megölték az ostorosok. Tudta, hogy ilyenkor bármire képes. – Tennünk kell valamit!

– Ne nevettess! – tolta el magától a bátyját Olga. – Mit tegyek? Bújjak el előlük?

Mark fel-alá járkált, ahogy az előbb ő is tette, keze ökölbe szorult, ahogy megpróbált gondolkodni:

– Ezt nem hiszem el! Azt hittem, legalább mi biztonságban vagyunk!

Mark hisztérikus idegessége Olgát egy pillanat alatt észhez térítette.

– Nem anya tehet róla.

– Hát akkor kicsoda? Ki, ha nem ő? Ki?!

– Nem hiszem, hogy bármi beleszólása lett volna. Nem mintha nem lenne mindegy, ki tehet róla.

– Figyelj ide! – Mark megragadta húga mindkét vállát. – Hallottam pletykákat titkos szervezetekről… Olyanokról, amelyek a migrátorok ellen dolgoznak.

– Mint a bahreini gerillák a ’90-es években? – gúnyolódott Olga. – A migrátorok szép nagy krátert hagytak utánuk.

– Nem fanatikus lázadókra gondolok, hanem titkosan szerveződő migrátor- és xeno-ellenes szervezetekre. Milliárdosok, kormányok és multicégek által titokban támogatott csoportokra.

– Miről beszélsz? – hökkent meg Olga, és megpróbált kiszabadulni Mark szorításából. Mark elengedte, és tovább járkált fel-alá, szeme ide-oda villant, ahogy lázasan gondolkodott.

– Ők el tudnak tüntetni.

– Miről beszélsz?! Senki nem tud elrejtőzni a migrátorok elől.

– Az életedről beszélek! Figyelj ide… – Mark halkabbra fogta. – Gondolkodjunk higgadtan! Nem sok időd maradt, talán két-három óra. Beszélek néhány emberrel, és ha minden jól megy, egy órán belül felvesznek a közelben. Ők el tudnak rejteni.

– Kicsodák, Mark? Miféle emberek?!

– Pszt, ne kiabálj! Csak bízz bennem!

– Miről beszélsz?!

Újra kopogtak az ajtón.

Elhallgattak, és egymásra pillantottak, aztán az ajtó kinyílt, és anya lépett be rajta. Kezében tartott kis tányéron feltűzött koktélrák falatkák sorakoztak, és éppen bekapta az egyiket. A kosztümkabát alatt is látszottak hasán a hurkák, egykor karcsú nyakát behízta, kerek feje felett védangyala korongja lebegett, és ahogy közelebb jött, Olga orrát megcsapta Chaneljének ismerős illata.

Ettől még nem anya volt.

Anya egykedvűen majszolva végigmérte őket, majd lenyelte a falatot, és Olgára pillantott:

– Örülök, hogy ilyen megtiszteltetésben lehet részed.

Érzelemmentes szavai Olgát jeges nyugalommal töltötték el.

– Én is örülök a megtiszteltetésnek, szónoknő – biccentett gúnyosan.

– Ugyan, ne csináld ezt! – lépett közelebb anya. Az fájt a legjobban, hogy ugyanúgy viselkedett, mint régen, és ugyanúgy csengett a hangja, ugyanúgy sminkelte magát.

Csak már nem mosolygott, és egyetlen érzelem sem villant fel az arcán.

– Mit ne csináljak?

– Ne szónoknőzz! Az édesanyád vagyok.

Anya színe a türkizkék volt. Rideg és érzéketlen türkizkék.

Szónokká válása után Olga még évekig élt együtt vele, naponta kereste benne a régi anyját, nézte, ahogy eszik, nézte, ahogy dolgozik, néha, ahogy alszik. Amikor aludt, és a vonásai ellágyultak, mintha újra a régi anya lett volna, ébren azonban csak egy érzelmek nélküli testhüvelyként élt. Ilyen volt most is.

Régi, gyerekkori emlékeiben anya tisztán, olívazölden ragyogott, noha akkoriban még nem gondolt rá színként. Most saját, évekkel későbbi leendő tükörképét látta benne: ő is ilyen örömtelen, érzelmek nélküli szolga lesz hamarosan.

A legijesztőbbnek mindebben azt tartotta, hogy szép lassan végleg elveszítette a kötődését anyához. Már csak egy idegent látott maga előtt, akit nem ismert, nem tudta, mire gondol, mit érez, csak néhány halvány emlék maradt meg a kapcsolatukból.

– Lehet, hogy az anyánknak hiszed magad, de valójában csak egy lélektelen eszköz vagy, aki elismétli a migrátorok akaratát – mondta halkan Olga. – De ne aggódj, most már nemsokára én is olyan leszek, mint te.

– Remélem, egyszer majd megérted, mi miért történik – felelte közönyösen anya.

– Te akartad ezt, igaz? – kérdezte Mark. – Te vetted rá őket, hogy vigyék el Olgát!

– Én semmire nem tudom rávenni őket, ezt már számtalanszor elmondtam – felelte anya. – És igazad van, Olga, egy adó-vevő vagyok, aki közvetíti az akaratukat, de annál jóval több is. A migrátorok parancsai a mi elménken haladnak keresztül, általunk formálódik és talál utat a mi fogalmi rendszerünkig. Ez lehetőség arra, hogy egyszer talán megértsük őket és a gyarmatosítás lényegét. Nézd… lehetetlen elmagyarázni, mi vár rád, de nem kell félned tőle. Megértheted egy kis részletét egy sokkal hatalmasabb akaratnak. Erre gondolj, ne pedig arra, hogy mi mindent veszítesz el.

– Ez aztán a tanács!

– Az egyetlen tanács, amire érdemes figyelned. A kapcsolat nem fog fájni, csak a filmekben ábrázolják úgy, mintha egy szónok a kínok kínját élné meg.

– Elvették a személyiségedet, és kiürítettek, hogy használni tudjanak. – Olga végigmérte anyját, és eszébe jutott az a másfél évtizeddel ezelőtti, karcsú nő, aki naponta jógázott, mellette rendszeresen futott, és közben mindig Gary Ezra-albumokat hallgatott. – Mi az isten történik ezzel a családdal? Te, aztán apa, most én… Miért mi? Miért?

Anya egy pillanatig hallgatott, aztán folytatta:

– Mire néhány hét múlva visszatérsz az Eredőről, teljes jogú szónok leszel, és akkor már érteni fogod.

– Őszintén sajnállak – vetette oda neki Mark. – A migrátorok elcseszett bábja lettél, egy roncs. Egy tömeggyilkos. Mert te is felelős vagy mindazért, ami körülöttünk történik! És a saját családodat is tönkreteszed.

– Mark! – kiáltotta Olga, és az anya feje felett lebegő védangyalra pillantott. – Ne csináld!

– A migrátorokat egyáltalán nem érdekli, mit mondasz – felelte nyugodtan anya, de a szája széle mintha remegett volna. – Nem foglalkoznak az egyénekkel, sem az érzésekkel. Sokkal, de sokkal komplexebb struktúrákban és folyamatokban gondolkodnak.

Olgát hirtelen elfogta az érzés: talán az, hogy az anyja idehívta őt, talán ez a beszélgetés csak egy kétségbeesett próbálkozás a részéről, hogy valamiféle jelt adjon.

Hogy még létezik. Hogy szereti őket.

Aztán rájött, miért érzi ezt: valahol mélyen még mindig naivan reménykedik abban, hogy anyában valahol mégis maradt valami a régi énjéből. Csakhogy ez nem igaz, hiába is áltatja magát.

Anya már rég nem létezik.

És hamarosan ő maga sem fog.

– Szeretném, hogy tudd: nem én akartam – mondta halkan anya. – Semmiféle hatalmam nincs az események felett. Ahogy neked sincs.

– Tudod mit, szónoknő? – felelte keserűen Olga. – Ez már egyáltalán nem számít.

Anya közönyös biccentéssel nyugtázta a választ, és beleharapott egy újabb koktélrákba.

BENJAMIN BALLARD: NAGY XENOKÖNYV

(Paulsen&Graff, 2081)

Nyüzsgünk és tátogunk

Vajon miért hívjuk a művészeteknek élő spektrumi xenokultúra lakóit pont firkáknak? Miért adtunk nekik ilyen negatív felhangú nevet? Az elnevezés egyszer csak felbukkant, aztán rajtuk ragadt, ahogy a hidra és a Hydrus nevek is spontán terjedtek el az óceánhold civilizációjára. De a többi xenofaj sincs ezzel másképpen. A hidrák a firkákat nyüzsgőknek hívják, bennünket tátogóknak, a firkák az ostorosokat kuszalakóknak, a hidrákat víznyelőnek, bennünket szögletesnek.

Egy biztos, mindannyian gúnyos vagy lenéző elnevezést találtunk a többi civilizációra. Ebben nem különbözünk egymástól.

3.

Olga este tíz előtt néhány perccel kisétált a szónoki piramisrezidencia kovácsoltvas kapuján. Annyira remegett, hogy a pólójában és kabátjában bekapcsolódtak a dörzsfeszültséggel működő melegítőszálak.

Az őrök udvariasan megkérdezték, hová megy, mire azt felelte, hogy csak egyedül akar lenni egy fél órára, mielőtt… Nem kellett befejeznie, az őrök arcára volt írva: tudják, néhány órán belül megkezdődik a szónoki utazása. Miközben kinyitották neki a kaput, egyikük elnyomott egy ásítást. Ez a férfi holnap is itt lesz, holnap is ugyanígy fog unatkozni az őrszolgálatban, miközben Olga valahol az Eredőn, több ezer fényévnyire innen éppen megszűnik embernek lenni.

Kilépett a kapun, és látszólag ráérősen felpillantott az utcát két oldalról övező tölgyfasor fakósárga lombjai között a felhős, szürkésfekete égre.

Az utolsó séta.

Az utolsó szabad óra.

Az utolsó szabad gondolatok.

Néhány órája, kétezer-hétszáz fényévvel távolabb felkelt a Spektrum Szoborvárosának zajos és párás Véleménykerületében, eligazította Dietrichet, Akshay-t és a nyelvészcsapatot, a xenológus szakvizsgázóinak kiadta a következő napi adatgyűjtési feladatokat, ellenőrizte a kihelyezett kamerák felvételeit feldolgozó szubinteket, aztán átutazott a Föld gyarmatra.

És egy pillanat alatt omlott össze az élete.

Megköszörülte a torkát, és nagyokat lélegzett.

Felhúzta dzsekijén a cipzárat, és elindult a legközelebbi keresztutca felé. A járda mellett levverek parkoltak, többük oldalát kéretlen ragacsfestmények borították, egy Audi ébenfekete tetején négy firka fonalszobrocska csillant meg az utcai lámpák tompa fényében, a