Az időutazás tegnapja

By Brandon Hackett

A legtöbben úgy tudják, hogy csak az első időgép működésbe lépésének pillanatáig lehet visszautazni az időben: ez a nap az időutazás napja. Csakhogy létezik egy másik időtechnológia is, amely ennél a napnál jóval korábban került a Földre egy fejlett, idegen civilizáció jóvoltából, akiknek sikerült kijutni a saját időfolyamuk összeomlásából, de ezért súlyos árat fizettek.
Az időutazás napja eseményei után másfél évtizeddel Rebeca Szatosi ennek a technológiának a segítségével elindul a múltba, hogy találkozzon édesapjával, az időben eltűnt fizikussal, és ezzel akaratlanul is olyan események láncolatát indítja el, amelyek az emberi civilizáció jelenének, jövőjének és múltjának megsemmisüléséhez vezethetnek.
Beregi Bálint, az időutazás feltalálója fiatal önmagával együtt dolgozik az időutazás természetének megértésén és az időfolyam összeomlásának megállításán, de még úgy sincs nagy reményük a sikerre, hogy összefognak egy 20. századból kiemelt tudóscsapattal, köztük Albert Einsteinnel és Neumann Jánossal. Az idő túl gyorsan fogy, ráadásul a Maxwell-démonoknak nevezett idegen civilizáció, valamint a Haugen-dimenzió mikrouniverzumában, egy paradoxon-technológia révén létrejött poszthumán szervezet is útjukat állja.
A Brandon Hackett néven író Markovics Botond időutazás-duológiájának záró kötetében az idő csapdájába került emberi civilizáció létezése a tét.

• Language: Magyar
• Publisher: Agave Könyvek Kiadó Kft.
• Release date: Apr 21, 2020
• ISBN: 9786155522130

Book preview

cover.jpg

Brandon Hackett

AZ IDŐUTAZÁS TEGNAPJA

img1.jpg

Az időutazás napjáról írták:

„Ha Markovics írói evolúciója így folytatódik, akkor előbb-utóbb nem csak a kortárs magyar sci-fi közegéből fog kiemelkedni, de a nemzetközi sikert is kiérdemli."

Geekz.444.hu

„Hackett regénye igazi letehetetlen, sodró lendületű és lebilincselő alkotás.

Amellett, hogy olyan alapvető emberi és társadalmi problémákat feszeget, mint a hatalom birtoklása, a tudományos fejlődés határai vagy a politika felelőssége, egy rettenetesen okos és érzelmes történettel ajándékozza meg az olvasót, ami meglepetéseknek sincs híján."

Kultography

„…ennyire pöpecül végiggondolt időutazó-kalandot még nem olvastam."

Könyvvizsgálók blog

„…egyértelműen Markovics eddigi legjobb regényéről van szó, amelyet bátran ajánlok valamennyi science fiction-kedvelőnek."

Ekultura.hu

„Magyar szerzőből sosem néztem volna ki ilyen jól kidolgozott, remekül megírt, emellett akciódús könyvet, mégis megkaptam."

Roboraptor

„…minden bizonnyal ez a szerző eddigi legjobb regénye, nyelvezetében és stílusában is sokkal erősebb az előzőeknél."

Vasárnapi Hírek

IMPRESSZUM

Brandon Hackett: Az időutazás tegnapja

Copyright © Markovics Botond, 2015

ISBN: 978-615-5522-13-0 (epub)

ISBN: 978-615-5522-14-7 (mobi)

Agave Könyvek

Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője

A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund

A borítót tervezte: Faniszló Ádám

Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán

Szerkesztő: Kelenik Éva

Korrektor: Boncz Éva

Műfaj: sci-fi

Az entrópia a termodinamika második főtételének következménye, a fizikai rendszerek rendezetlenségének mértéke. A termodinamika második főtételének általános megfogalmazása szerint egy zárt rendszer entrópiája, avagy rendezetlensége mindig növekszik.

A Maxwell-démon egy olyan elképzelt elméleti lény vagy szerkezet, amelynek létezése vagy működése megkérdőjelezné a termodinamika második főtételének érvényességét.

1. LÁNY AZ IDŐBEN

REBECA

2116. ÁPRILIS 8. 16:39 ATT

Amundsen városállam, Antarktisz

A világvége úgy kezdődött, hogy eltöröltem a huszadik századot. Nem direkt csináltam, én csak apával akartam találkozni, a világvége pedig előbb-utóbb úgyis eljött volna. Amikor nemrégiben elloptam az időglobinokat, és a Rejtekhelyről átléptem az időfolyamba, rájöttem, hogy valójában fogalmam sincs, hogyan fogom felvenni vele a kapcsolatot, hiszen bárhol és bármikor lehet.

Míg az Antarktiszon, a termikus tükrökkel megvilágított és melegített Amundsen Cityben sétálok, azon töprengek, hogyan üzenhetnék neki. Abban hiába reménykedem, hogy ő talál rám az időfolyamban, mert miért is keresne. De ha mégis keresne, akkor pedig honnan tudhatná, hogy éppen hol és mikor vagyok.

Vissza kell mennem az időutazás napja elé, és ez ijesztő, pedig amikor elhatároztam magam, olyan egyszerűnek tűnt. Csakhogy még sosem jártam 2021 előtt, Ádámék oda sosem vittek magukkal, és félek csak úgy visszaugrani. Hamar lebuknék az ottani lineáris emberek előtt, ráadásul ott még időháló sincs.

Amundsen időzárnegyedében biztonságban érzem magam: a területet speciális energiamező árnyékolja le, amelyen belül nem lehet időutazni. A fejem felett száz méterrel a személyi drónom, Alfred követ és vigyáz rám, a magamutogatók városának forgataga pedig fedezéket nyújt még egy kis ideig.

A haugenisták nagyjából öt óra múlva felfedeznének; ennyi idő alatt dolgozzák fel az időfolyam minden pillanatából, a megfigyelőfelhőkből és a műholdakból egyszerre áramló, mérhetetlen mennyiségű adatot, de a Joyce-burkom miatt hiába céloznák be ezt az időpillanatot, az már nem az én szubjektív időm lesz, és csak az időfolyamból lassan kifakuló lenyomatom szellemképét találnák meg.

Megigazítom az összefont tincsemben lifegő varjútollat, és a jeges sarki szélben velem szemben haladó járókelőket figyelem. A Joyce-burok kívül helyez az időn, így látom az időfolyam változásainak összes következményét, az eltűnő és megjelenő arcokat, a folyamatosan cserélődő ruházatokat, épületeket. Amundsen egy stroboszkóp intenzitásával vibrál és változik pillanatról pillanatra.

Hiába a napfényt az űrből a városra irányító termikus tükrök fénykévéje és melege, így is csak mínusz öt fok van, tükrök nélkül viszont mínusz negyven lenne, vagy még kevesebb. Megborzongok, feljebb állítom a kabátom fűtését, és megigazítom a vállamon a hátizsákom pántját. Rengeteg itt az ember, nem vagyok ehhez hozzászokva.

Négyéves voltam, amikor egyszerre csak a Rejtekhelyen találtam magam. Nem értettem, mi történik velem, féltem attól a szomorú tekintetű férfitól, aki idehozott, és hiába viselkedett kedvesen velem, csak akkor éreztem magam kicsit jobban, amikor bemutatott nekem egy nyolcéves kisfiút. Akkor még nem értettem, miért hívják mindkettőjüket Bálintnak. Reméltem, hogy apa előbb-utóbb eljön majd értem, de nem így történt.

Az öregebb Bálint, de nekem már csak Vén Balu marad, sokat mesélt róla: Heizo Szatosi a mentora és professzora volt, akivel együtt dolgoztak az időegyenleteken és az első időgép létrehozásán, de apa idő előtt meghalt, legalábbis Balu azt hitte. Aztán amikor átkerült az Entrópiába, apa nekiadta az időglobinokat, egy feltételezett idegen civilizáció időtechnológiáját, amellyel az időutazás napja elé is lehet utazni.

De miért adta oda Vén Balunak az időglobinokat? És honnan szerezte? Tényleg kapcsolatba lépett az idegenekkel? Talán már nem is él, én pedig csak egy egyre halványuló emléket kergetek.

A Néró partja mellett haladó sétányra fordulok. A kőkorláton, egy hórihorgas festő állványa mellett piszkosfehér albatrosz tollászkodik, aztán kitárja hatalmas szárnyát, és a magasba lendül. Az óceán felé vitorlázik, elsuhan a Grinaldi-vár tornyai felett, és egyszer csak eltűnik, ahogy megváltozik a szubjektív idővonala. Talán csak más helyre került, talán az öbölbe vagy egy közeli szigetre, a legrosszabb esetben viszont egyszerűen megszűnt létezni, ahogy valaki valahol belepiszkált a múltjába – mondjuk, egy kisgyerek elkergette az apahímet a tojó közeléből. Életek születnek és szűnnek meg teljes múltjukkal minden egyes pillanatban.

A festő csontos kezével a Morrigan-domb negyedét és a mögötte elterülő kék öblöt festi a vakítóan fehér jégtömbökkel és a parányi hajók halvány vonalaival. Amundsen elmosódott mozgóképként hullámzik vásznán a valóság folyamatos változásaival együtt. Saját érzékelése szerint hamarosan befejezi a művét, de valójában sosem készül el, az időfolyam újabb és újabb változtatásokra kényszeríti, így tulajdonképpen ezernyi-milliónyi variációját festi meg ugyanannak a képnek, amelyek aztán meg is szűnnek létezni.

A festő és festménye tökéletesen jellemzi az időutazás értelmetlenségét, és hogy miért gyűlölöm az egész időkort.

Néhány méterre tőle a kőkorlátra könyökölök, most én vagyok a bámészkodó albatrosz, és a folyó, jégdarabokkal teli sodrását figyelem. Bámulatosan kék a vize, szívesen belelógatnám a lábam, ha nem négyfokos lenne, és nem lenne fázós a lábam.

A korlát mellett mindkét irányban mutatványosok, színészek, szónokok, énekesek végeláthatatlan sora húzódik, mindenki hírnévre vágyik, a bámészkodók kegyeit keresik, hogy aztán az időhálón talán majd felkapják a művészetüket. A magamutogatók városában minden az egóról szól.

Nagy levegőt veszek. Csak az időt húzom.

Essünk túl rajta!

Először 1999-be fogok transzolni, amikor a fiatal apa éppen Cambridge-be járt egyetemre. Felkeresem, talán ezzel felkeltem az időn kívüli apa figyelmét is. Viszont kezd olyan érzésem lenni, hogy a lázadás hevében nem gondoltam át teljesen ezt a Nagy Tervet.

Egyszerre csak megdől a táj, a Scott-tükör lanyha fénye a szemembe villan, ahogy elterülök a sétányon. Nagyot csattan rajta az arcom, még jó, hogy a kezemmel tudom tompítani az esést.

A térkő érintése nyirkos és hideg.

Zavartan próbálok feltápászkodni, de mintha egy elefánt ülne a hátamon, és nem engedne felkelni. Elhomályosul a virkóm kijelzője is. Nem tudom újraindítani.

Forog körülöttem a világ, amikor is egy pár terepcipő jelenik meg az arcom előtt, az oldalán egy ezüst H betű díszeleg, aztán két, enyhén magasított, fekete női csizma, amelynek vízcseppek ülnek az orrán.

Kezek ragadnak meg, durván felrántanak, és ekkor minden elhomályosul.

Egy szűk, tojásszínű szobában térek magamhoz. Nem, ez nem is szoba, hanem egy jármű műanyagszagú belseje. A külvilág hullámzik, néha szilánkokra esik szét, hogy aztán újra összeálljon, majd ismét szétfolyjon. A kabátomat és a pulóveremet elvették, csak a bézs színű, kinyújtott nyelvű Einstein-mintás pólóm van rajtam, amit Bálinttól kaptam a tizenhetedik születésnapomra.

Arcok villannak elém: egy rövid hajú nő és két… nem, három férfi, de a vonásaikat nem tudom kivenni, homályos körülöttem minden.

– A vércsoportja Rh-pozitív. – Női hang, rekedt és fagyos, mint az Antarktisz. Fagykirálynő.

– Csináljuk meg mielőbb a hemodialízist! – Ez meg egy bariton, mély és férfias.

Vércsoport.

Dialízis.

Átszűrik a vérem…?

Ezek haugenisták! Az időglobint akarják!

Tűszúrást érzek a bal karomban, majd kicsit lejjebb még egyet. Megpróbálom elrántani magam, de lefognak, és egy erős férfikéz ujjai fonódnak a nyakamra. Ívbe feszül a testem, szabadulni próbálok, de hirtelen elszáll minden erőm, és elernyedek. Gyenge vagyok, és a negyvenöt kilómmal amúgy is hiába erőlködöm.

Aludni szeretnék.

Az arcok elmosódott foltok körülöttem, gonosz lidércek egy régi horrorból.

Két átlátszó cső áll ki a karomból, egy gépbe csatlakoznak, és az egyik csőben elkezd kifolyni a vérem, majd eltűnik a cső végénél. Aztán a másik csövön a megszűrt vér elkezd visszaáramlani felém.

Haugenisták.

Nem szabadott volna megtalálniuk! Számtalanszor jártunk az időfolyamban, és soha nem buktunk le. Soha! Mindent ugyanúgy csináltam, ahogy Bálint szülei, Ádám és Enikő tanították. Mindent!

Egy sötét hajú, kócos férfi hajol fölém, a kábulat ködéből merül elő az arca: negyvenes, állkapcsa széles és borostás, garbót visel; nagyjából ennyi, amit ki tudok venni belőle. És magas, le kell hajtania a fejét, hogy elférjen a furgonbelsőben. Az írisze aranyszínű.

– Nyugi, kislány! – mondja baritonján. – Nem lesz semmi baj. A nevem Ditmar Troy. Mostantól mi vigyázunk rád.

– Ne most kúrologjon, őrnagy! – szól rá a Fagykirálynő. Megpróbálom őt is szemügyre venni, de a férfi visszanyomja a fejem.

Kinyitom a szám, de nincs erőm válaszolni neki. Elkenődnek a részletek, lelassulnak a gondolataim.

Egy haugenista.

Őrnagy.

Nem.

Egy vérszívó. Ditmar gróf.

– Miért, helyes kis pofija van, nem?

Az időglobint akarják…

A vérem. Áramlik. A csöveken.

Még van annyi erőm, hogy a medikontrollt arra utasítsam, hogy különítse el a szeduktív anyagokat a véremből, aztán széthullik a világ.

Újra magamhoz térek. Ugyanott vagyok, időközben betakartak egy narancsszínű pokróccal. Kint dühös bagolyként huhog a szél, a furgon megrázkódik egy széllökéstől. Mintha megborzongana. Kávészagot érzek, de lehet, hogy csak képzelődöm. Hunyorogva lesek körül, újra látom a kontúrokat és a színeket, érezhetően tisztább a fejem.

A karomra pillantok, egy kötés szorul rá ott, ahová nemrég csövek csatlakoztak.

Vérszívó őrnagy és a Fagykirálynő – utóbbi szőke és hegyes orrú, tekintete pont olyan hideg, mint a hangja – a furgon hátuljában beszélgetnek, a másik két férfi eltűnt. A gróf felhajtja a kezében fogott csészéje gőzölgő tartalmát. Mégiscsak kávéillat volt.

– Élvezi ezt a fajta terepmunkát, őrnagy? Szeret kislányokra vadászni?

– Inkább azt élvezem, hogy a technológiával, amit végre megszereztünk, éppen történelmet írunk.

Az időglobinoknak vagy a TiMacemnek a gondolati parancsomra legalább aktiválódnia kellene, még akkor is, ha éppen időzár alatt vagyunk, és státuszjelet adni, de csak a TiMac jelez vissza: alacsony energiaszinten áll, és az időzár miatt nem működik.

Az időglobin viszont egyáltalán nem felel.

Elvették, kimosták a véremből.

Ha pedig sokszorosítják, abból rettenetesen nagy baj lesz, ezt már kiskoromban megértettem.

– Na, mi van, kislány? – fordul felém vérszívó őrnagy, és megigazítja rajtam a takarót. Aranyló szeme mintha belém látna, és a gondolataimat fürkészné. – Hogy érzed magad?

– Mint aki Drakula gróffal töltötte az éjszakát – vetem oda neki.

A nő hiénahangon elneveti magát, de semmi vidámság nincs a nevetésében.

– Haugen úr és Octavia úrnő már várnak – folytatja az őrnagy. – Ne aggódj, az időglobinokat már kiszedtük belőled, és átküldtük a Haugen-dimenzióba.

– Kiszívtátok – javítom ki keserűen. – Te szívtad ki, vérszívó Ditmar gróf. És te, Fagykirálynő! Hű haunukok vagytok.

Ditmar Troy odaugrik, és megragadja a torkomat. Szikrát szór az aranyló szeme. Erős a szorítása, és nem is akarok védekezni. Úgysem lenne értelme, hozzá képest csak egy törékeny kismadár vagyok. Nyaki ütőerem vibrál az ujjai alatt.

– Az összeomlás hetven éven belül eléri az időutazás napját! – fröcsögi indulatosan az arcomba. – Az időfolyamot próbáljuk megmenteni, úgyhogy ne szórakozz velünk!

Rám akar ijeszteni, és sikerül neki. Remeg a szám széle, de nem akarok sírni. Az időfolyamot akarják megmenteni. Hát persze! Az időfolyamot egyedül Bálint és Vén Balu tudják megmenteni. Ha ők nem képesek rá, akkor senki más.

Lehiggad, enyhül a szorítása, megpaskolja az arcom, mire elrántom a fejem. Tudom, hogy parancsra szó nélkül megölne. Haugenék bábja, igazi haunuk.

– Egy pofont azért megérdemelt volna – jegyzi meg a Fagykirálynő.

– Sokan vannak ezzel így – feleli Ditmar gróf.

Egész életemben azt hallgattam, hogy a gonosz és hataloméhes Haugen család a saját képére akarja formálni az időfolyamot, az időfolyam előtti világot, és legalább ez utóbbit meg kell óvni tőlük. Erre most a kezükbe adom az időglobinokat!

De hogy találtak meg? Ádám mindig azt mondta, hogy a haugenisták leghamarabb öt óra alatt tudnak azonosítani bennünket az időfolyamban, ezért sehol nem maradtunk két óránál tovább.

Én viszont alig fél órája jöttem Amundsenbe.

A drón!

Elfeledkeztem Alfredról!

Összeszedem magam, és próbaképp újraindítom a virkómat. Az időhálót és a kommunikációt letiltották, de Alfred vezérlését meglepetésemre elérem. Itt lebeg nyolcvan méterrel felettem semleges követőmódban, és vár. Töltése egyharmadon áll.

Mit csináljak? Ha megtámadja a furgont, könnyen elintézhetik. Semmit nem tudok kezdeni vele. Viszont a zűrzavarban talán megszökhetnék.

De hová?

Ki az időzárból, aztán vissza a Rejtekhelyre!

Semmi esélyem, hogy sikerüljön.

Bezörgetnek a hátsó ajtón, Fagykirálynő homlokát ráncolva kinéz a sötétített üvegen. Milyen sápadt a bőre! Méltó társa a grófnak.

– Időrendőrök! – szisszen fel.

– Szólj be a központnak, hogy kapcsolják le őket! – Ditmar gróf megigazítja a garbóját, aztán odalép az ajtóhoz, kinyitja, és szembenéz két diódalézer-pisztoly csövével. A nyitott ajtón át besüvít a szél, megborzongok, és önkéntelenül is magamra húzom a takarót.

– Emelje fel a kezét! – kiabálja az elöl álló, kék egyenruhás, szemvédőt viselő, bajszos férfi, közben benéz a furgon belsejébe, és meglát engem is. Hatalmas termetű, két méternél is magasabb, akár egy óriás.

Hosszú hajú társa néhány méterrel hátrébb szintén célra tartott pisztollyal fedezi, kerek homlokmonitorának fénycsóvája a gróf arcába világít, aki tenyerével árnyékolja le a szemét. Talán valaki bejelentést tett, amikor összeestem az utcán, és berángattak a furgonba.

– Ez a haugenista milícia ügye, rendőr! – figyelmezteti az őrnagy. Hangja fenyegetően cseng. – Jobb, ha nem avatkozik bele!

– Azt mondtam, emelje fel a kezét! – ismétli erélyesen a rendőróriás, és kettőjük közül inkább tőle ijednék meg, mint Ditmar gróftól. – Nem érdekel, kik maguk. Mit akarnak attól a kislánytól? – Újra benéz a furgon belsejébe, de vérszívó Ditmar Troy eléje áll.

– Segítsenek! – kiáltom, de erőtlen a hangom.

Fagykirálynő odaugrik hozzám, és lekever egy akkora pofont, hogy néhány másodpercig újból homályos foltok ugrálnak a szemem előtt.

– Elég ebből! – kiáltja a rendőr. – Mit művelnek itt?

– Ehhez semmi köze, rendőr – feleli flegmán Ditmar gróf, miközben a Fagykirálynő odasétál mellé. – Haugenista ügy. Ugye nem akarja, hogy a Tempus kiírja magukat és az összes múltbéli ősüket az időfolyamból?

Az óriás kezében megremeg a diódapisztoly. Mégsem ő lesz az én megmentőm. Semmit sem fognak tenni.

De én igen. A Fagykirálynő pofonja kellően felrázott a kábulatból.

Ösztönösen, gondolkodás nélkül cselekszem. Parancsot adok Alfrednak, aztán a medikontrollal adrenalint lökök a véráramomba, amely robbanásként terjed szét bennem. Felpattanok, felkapom a pulóveremet, hátulról megtaszítom Ditmar grófot, aki arccal előre rázuhan a hátsó ajtóban álló két rendőrre.

Kiugrok, és rohanni kezdek. Szédülök, megperdül a világ, elvesztem az egyensúlyomat. De nem esem el, és lassan újra kitisztul a látásom is. A nyakam bizsereg, szinte érzem, ahogy mindjárt újra megbénítják az izmaimat, és visszarángatnak a furgonba.

Üvöltés harsan a hátam mögül, ahogy Alfred lecsap, és mikrohullámmal árasztja el a furgont és környékét. Lehet, hogy a rendőrök is kaptak belőle, de nem érdekel. Teljes erőből rohanok. Valaki éles hangon sikít, valószínűleg a Fagykirálynő kapott egy kis mikrohullámot. Legalább kiereszt egy kicsit.

Éles durranást hallok a hátam mögül, és a látóteremben kihunynak a drón állapotjelzői.

Lelőtték Alfredot.

Egy pillanatra elhomályosul körülöttem minden, de nem szabad lassítanom. Az út lejteni kezd, így talán elvesztenek szem elől. Gyorsan bevágok egy keresztutcába, és egy kis téren beleütközöm egy csomó emberbe, akik a pergő, afrokínai keverék zenét játszó utcazenészeket hallgatják. Elvegyülök a színes ruhák és ritmusok forgatagában, próbálok úgy mozogni, mint ők, de félek: a tánc és a ritmusérzék nem az erősségem.

A virko közben amundseni közleményeket futtat a szemem sarkában: azonnal kiadtak ellenem egy magas prioritású körözést, az arcképem valószínűleg minden ebben az időben tartózkodó helyi virkóján megjelenik. Remek.

El kell tűnnöm innen. Hányinger tör rám, de próbálok elfeledkezni róla. Állítok a medikontrollon, serkentő koktélt lökök a véráramomba.

Tovább futok. Szeretek futni, a futás megnyugtat, de most kicsit sem vagyok nyugodt. Vérszívó gróf és Fagykirálynő biztos, hogy a nyomomban vannak. Csak akkor lassítok, amikor a Néró partjához érek. A folyó mellett haladó, forgalmas Flamand korzón hömpölygő emberáradat olyan, mintha maga is valamiféle folyó lenne, fejek hullámzanak, helyenként örvények kavarognak benne.

Zenészek próbálják egymást túlharsogni, artisták igyekeznek minél magasabb embergúlákba összeállni, zsonglőrök repítenek egyre feljebb tányérokat, gyümölcsöket, csak hogy kitűnjenek a tömegből.

Egyetlen nagy szemével rám kacsint egy kopasz küklopszember, aztán belekeveredem egy tucatnyi, két méter magas genokrata majmoló közé, akik Donald Haugent majmolják. Mind egyformán néznek ki, Haugenné alakították magukat, arcukon, nyakukon ötágú csillag kék kontúrja virít, jelezve, hogy majmolók.

– Hé, kislány! – szólít meg az egyikük negédes mosollyal, és az ágyékára mutat. – Megmutassam a nagy Haugen-kígyót?

Elsiklom mellette, aztán elvegyülök a tömegben, és most már lassabban haladok, hogy ne keltsek gyanút. A Néró jégkásás vizében távirányítású kishajók kergetik egymást, amelyeket a két part kőkorlátján könyöklő fiúcskák irányítanak virkójukkal.

Az időháló orbitális műholdjai, légköri megfigyelőfelhői és drónjai már biztos ráfókuszáltak erre az időre és az időzárnegyedre, de talán van pár perc előnyöm. Az időzármező határa egy kilométerre van innen.

Ha elérem, eltranszolhatok.

Egy lépcsőn lerohanok a folyópartra, és behúzódom egy régies stílusban épült kőhíd alá. Megzavarok egy smároló párt, a sötét bőrű fiú talán velem egykorú lehet, homlokán dobogó, vörös szívet vetítő menőmonitor világít, a szőrmebundát viselő, unikornisszarvú kislány talán tizennégy lehet. Fintorognak, amikor megjelenek, aztán szerencsére kézen fogva arrébb sétálnak.

Nincs meg a kabátom, sem a hátitáskám, a dzsinnemet is elvették. A haugenisták nem elégedtek meg az időglobinnal, engem is akarnak. Biztos Bálinték miatt. Ha engem megszereznek, eljutnak Bálintékhoz is, ahogy ez már megtörtént egyszer, egy másik Rebecával.

Belebújok a pulóverembe, amit eddig a kezemben szorongattam, de egyáltalán nem érzem a melegét, mivel csak egy sima, fűtőszál nélküli cucc. Vacogok, mint egy kóbor kutya. A levegőt fürkészem, biztonsági drónokat keresek, és meg is pillantok egyet, szerencsére a folyó túloldala felett cikázik, és a járókelőket vizsgálja.

Újra rám tör a hányinger, de ezúttal megállíthatatlan, hiába a medikontroll. Öklendezni kezdek, előregörnyedek, és hányok. Nem szeretek hányni, gyűlölöm az émelyítő, savas ízt, és magát az érzést, de szerencsére nem tart sokáig. Köhögök néhányat, aztán belemártom a kezem a jéghideg folyóba, és kiöblítem a számat. Iszom is, lassan kortyolva a jeges vizet, egyúttal utántöltöm a TiMac reaktorcelláit is a gyomromban.

Úristen, ráeresztettem a haugenistákra egy drónt! Csak most fogom fel, hogyan szöktem meg. Fogalmam sincs, hogy mertem megtenni, és az is biztos, hogy ha előtte végiggondolom, sosem csináltam volna meg.

Közben érezhetően alkonyodni kezd.

Nem úgy, mint természetes naplemente esetén, hanem mintha valaki elkezdené letekerni a világítást. A magasba pillantok, az elforduló Shackleton-tükör sárga fényellipszise vonallá keskenyedik, mintha az ég éppen behunyná az egyik szemét. A horizonthoz közelebb sugárzó Scott-tükör azonban teljes felületével világít és melegít tovább, a fénye vakít, akárcsak a Nap. Elkapom a tekintetem, de a sárga korong beleég a retinámba, és hosszú másodpercekig a szemem előtt vibrál.

Baszerájos hideg van, ahogy Ádám mondaná. Nem maradhatok tovább a híd alatt, bármennyire is biztonságos a hely, mert már most reszketek. Este hét óra van, a Scott-tükör szögéből is visszább fognak venni, akár nulla fokra is leeshet a hőmérséklet. Ez az Antarktisz, még ha enyhébb is az éghajlata, mint mielőtt elérte volna az időkori civilizáció.

A fejem felett vijjogó albatroszok árnyai suhannak el, komótosan vitorláznak az óceán felé.

Vajon Ádámék keresnek már?

Ádámék biztos keresnek. Hogy én mit fogok kapni ezért… És igazuk is lesz. Csak saját magammal törődtem, és lehet, hogy tönkretettem mindent, amiért küzdöttek.

Vajon Bálint is aggódik értem?

Tegnap, vacsora után sétáltunk egyet a Rejtekhely kertjében. Bálint szokás szerint hadart és összevissza csapongott, miközben idősebb kiadásával, Vén Baluval közös kutatásaikról beszélt. Mindig elmeséli, éppen min dolgoznak, és én igyekszem megérteni, hogy mi zajlik éppen a fejében. Ez közel sem egyszerű, de ő ugyanezt mondja arra, amikor beavatom formálódó regényötleteimbe, vagy a kitalált szereplőimmel ismertetem össze.

Aztán témát váltott, fáradtságról panaszkodott, és hogy ettől még muszáj csinálniuk, mert rajtuk múlik az emberi civilizáció sorsa. A háta közben kicsit meggörnyedt, és szinte láttam az emberi civilizációt, ahogy a vállaira nehezedik.

Megálltunk az ódon hársfa, Hársszakáll koronája alatt. A fát Enikő szerezte még hatéves koromban, amikor áthozták az időfolyamból, és át kellett formálni a Rejtekhely folyosóit is, hogy el tudjuk lebegtetni a kertig. Hatalmas, ágas-bogas gyökerei akár egy óriáspolip csápjai, emlékszem, eleinte féltem is tőle, akkoriban ijesztően hatalmasnak tűnt. Viszont a kert igazivá vált tőle, és Hársszakáll lett a kert királya. Szeretem, amikor virágzik, vagy amikor elkezdi hullajtani a kis, zöld bogyóit.

Kíváncsian figyeltem Bálint reakcióit, de folyton kerülte a tekintetemet, amikor pedig nagy ritkán összenéztünk, én jöttem zavarba attól, ahogy néz. Az időről mesélt; azt mondta, szerinte van kiút az összeomlásból, csak az a kérdés, hogy előbb találjuk-e meg, mint hogy elemésztené az időfolyamot, és sok múlik azon is, sikerül-e felvenni a kapcsolatot a feltételezett idegen civilizációval, a Maxwell-démonokkal.

Annyira beleélte magát, hogy szinte ragyogott a szeme, az arca pedig kipirult.

És akkor lábujjhegyre álltam, és megcsókoltam.

Csak egy másodpercre ért össze az ajkunk, alig valamivel tovább, mintha csak egy puszi lett volna, aztán el is húzódtam és elvörösödtem. Talán azért tettem, mert már tudtam, hogy hajnalban átszököm az időfolyamba, de lehet, hogy azért, mert ő nem merte megtenni sohasem, és kíváncsi voltam, hogyan reagál.

Bálint a szemembe nézett, aztán közelebb vont magához, átkarolta a derekam, és most ő csókolt meg engem, ezúttal sokkal hosszabban. Nem gondoltam volna, hogy vonzódik hozzám. Nem vagyok sem szép, sem okos. Miért érdekelném?

Csak mert a múltban egyszer már megtörtént?

Nos, igen, Ádám és Enikő kiskorunktól úgy kezeltek bennünket, hogy a jövőben majd egy pár leszünk, és ez engem egyre jobban nyomasztott. Mintha előre meg lenne írva a jövőm.

Erre most csókolóztam Bálinttal.

Lehet, hogy ez mégis valami időn túli kapcsolat, a Rebecák és a Bálintok tényleg egymáshoz tartoznak? Mint egy tündérmesében? Én nem akarok mesebeli hercegkisasszony lenni, ők nem isznak sört, nincs fantáziájuk, csak egész nap fésülködnek és ruhákat próbálnak. Én inkább egy cinikus manó akarok lenni, az sokkal viccesebb.

És nem létezik olyan, hogy sorsszerűség.

Szétváltunk, és ő nem szólt semmit, csak nézett hetykén mosolyogva, mintha valami nagy dolgot vitt volna véghez, közben forró bizsergés járta át az érzékeimet. Még az orrom hegye is bizsergett.

– Ti meg mit műveltek itt? – förmedt ránk Vén Balu, aki ott állt elborult tekintettel tőlünk tízméternyire.

Ösztönösen elhúzódtunk egymástól.

– Csókolóztunk – vontam vállat.

Pont most kellett megjelennie. Lehet, hogy figyelt bennünket?

Felhorkant.

– És ki engedte meg?

– Ádám azt mondta, szabad.

– Ne szórakozz velem!

– Jaj, Balu bácsi! Esküszöm, még szűz vagyok. – Így utólag ez kicsit talán durva volt.

– Rebeca! – csattant fel vöröslő fejjel Balu.

– Mit és miért is kellene megengedni? – kérdezte Bálint, és Vén Balura nézett. – Nem értem. Ha az integrálás nem tiltott dolog, akkor szerintem a csókolózás sem az.

Büszke vagyok rá, hogy ezt kimondta, főleg úgy, hogy Vén Balunak mondta. Nem néztem volna ki belőle. Ha az öreg a közelében van, néha úgy viselkedik, mint egy robot.

– Te csak fogd be a szád! Menj aludni! Holnap rengeteg dolgunk lesz. Te pedig… – rám villan a tekintete – gondolom, mindent megteszel, hogy hátráltasd Bálintot, igaz?

– Senki nem hátráltat senkit – csattant fel Bálint, és ez megint nagyon tetszett –, és nem értem, miért kiabálsz velünk. Nem vagy az apám, sem Rebecáé.

– Ne csipákolj! Azt hiszitek, ez valami játék? Azt hiszitek? Olyanok vagytok, mint a gyerekek!

– A másik Rebecával is így beszéltél hajdanán? – kérdeztem, manóénem tudta, hová kell szúrni, hogy igazán fájjon.

Ezt az egész cirkuszt csak azért csinálta, mert én nem az ő Rebecája vagyok.