Álmok a csillagok közt

By Christopher Paolini

Kira Navárez mindig is új életformák felfedezéséről álmodozott. De most egy rémálomban ébredt.
Kira Navárez xenobiológus egy kolonializálatlan bolygón végzett rutinszerű felmérés során idegen életforma nyomaira bukkan, a váratlan találkozás azonban az első pillanatok csodáiból a rémálmokba taszítja.

A sorsfordító találkozás hatására a misszió minden tagja halálos veszélybe kerül, és Kirának is menekülnie kell a túlélésért. Eközben kitör a galaktikus háború a csillagok közt, a Föld és gyarmatai a megsemmisülés szélére kerülnek, és az emberiség sorsáért folytatott elszánt küzdelem a galaxis legtávolabbi pontjaiba sodorja Kirát. Ez az utazás nemcsak őt, hanem a történelem egész menetét is átalakítja. És Kira lehet az emberiség egyetlen és legnagyobb reménye…
Az Álmok a csillagok közt a személyes emberi erő, az együttérzés és a félelem lenyűgöző könyve, egyszerre grandiózus űreposz és óda a science-fiction irodalmához.

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Oct 26, 2020
• ISBN: 9789635043521

Book preview

Fordította

Bihari György

AJÁNLÁS

Mint mindig, ezúttal is családomnak ajánlom.

Továbbá a tudósoknak, mérnököknek és álmodóknak, akik a jövőnket építik a csillagok között.

ELSŐ RÉSZ

s    s    s    s    s    s    s

EXOGENESIS

Ó, Anchisesnek isteni ölből sarjadt ága,

A pokol kapui éjjel-nappal nyitva-tárva;

Lejutni könnyű, az út kellemetes:

Ám visszatérni a mosolygó ég alá,

E feladat az, amely rettenetes.

ÆNEIS 6.126–129

I. FEJEZET

s    s    s    s    s    s    s

ÁLMOK

1

Zeusz, a vörös derengésben fürdő, narancsszín gázóriás hatalmasan, súlyosan függött a látóhatár fölött. Körülötte csillagmező ragyogott a fekete űrben, alatta szürkén nyúlt el az óriás mereven bámuló szemének sugarában a köves pusztaság.

Épületek bújtak össze a sivatagban. Kupolák, alagutak, ablakokkal áttört lakóterek. A meleg és az élet magányos helye az idegen környezetben.

A telep szűk laborjában Kira a génszekventálóval viaskodott. A szerkezet nem volt túl nagy, de annál súlyosabb, és Kira nem talált rajta megfelelő fogást, hogy kivehesse a fali fülkéből.

– A fenébe! – motyogta, mielőtt másfelől próbálkozott.

A felszerelés java itt marad az Adraszteián, a Föld méretű holdon, amelyet az utóbbi négy hónapban mértek fel. A java, de nem mind. A génszekventáló a xenobiológus alapfelszereléséhez tartozik, Kira tehát mindenüvé magával vitte. Egyébként a telepesek, akiket hamarosan meghoz a Sakti-Uma-Szatí, jobb, korszerűbb típusokkal érkeznek, nem ilyen olcsó, úti méretű változatokkal, mint amilyeneket a cég rálőcsölt Kirára.

Ismét meghúzta a szekventálót. Ujjai megcsúsztak, és az egyik él megvágta a tenyerét. Felszisszent, elengedte a műszert, és megvizsgálta a kezét, amelyen vékony vonalban kiserkedt a vér.

Dühösen grimaszolt, és keményen rávágott a génszekventálóra. Ez sem segített. Sebesült kezét ökölbe szorította, és járkálni kezdett a laborban. Nehezen lélegezve várta, hogy a fájdalom enyhüljön.

Átalában nem bosszantotta volna a szerkezet ellenállása. Általában. De a mai napon a szorongás és a bánat erősebb volt az észnél. Reggel végleg távoznak innen a hajójukra, a Fidanzára, amely máris pályára állt az Adra körül. Még néhány nap, aztán a tízfős kutatócsoport testületileg bevonul a krióba, és amikor huszonhat nappal később felébrednek a 61 Cygnin, ki-ki megy a maga útján, és ő búcsút vesz Alantől… hogy mennyi időre, azt nem tudta. Legalább hónapokra. Ha balszerencséjük van, több lesz az egy évnél is.

Lehunyta a szemét, hátrahajtotta a fejét, sóhajtott. A sóhaj átment nyögésbe. Nem először csinálták ezt Alannel, de attól még nem lett könnyebb, inkább nehezebb, és ő gyűlölte ezt, szívből gyűlölte.

Az előző évben ismerkedtek össze egy nagy aszteroidán, amelyen a Lapsang Kereskedelmi Vállalat ki akart aknázni. Alan végezte a geológiai felmérést. Négy nap – ennyi időt töltöttek együtt. Kira figyelmét Alan nevetése és kócos, rézvörös haja keltette fel, de a férfi körültekintő szorgalma ragadta meg. Értett ahhoz, amit csinált, és vészhelyzetben is megőrizte a hidegvérét.

Kira sokáig élt egyedül, és a hosszú magány mostanra meggyőzte, hogy úgyse talál megfelelő társra. Ám Alan mintegy csoda folytán belépett az életébe, és a nőnek hirtelen lett valakije, akivel törődhetett, és aki törődött vele.

Tartották a kapcsolatot, hosszú holoüzeneteket küldözgettek a csillagok között, és az irodai manőverezésnek, no meg a szerencsének köszönhetően többször is kiravaszkodták, hogy ugyanoda küldjék őket.

Ám ez nem volt elég. Egyiküknek sem.

Két hete kérvényezték a vállalattól, hogy párosan osszák be őket munkákra, de egyáltalán nem volt rá garancia, hogy ennek a kérésnek helyt adnak. A Lapsang túlságosan sokfelé terjeszkedett, túl sok tervezetben vett részt, amihez nem volt elég embere.

Ha a kérvényüket visszadobják… az egyetlen mód a tartós együttélésre az, ha pályát változtatnak, olyan munkát keresnek, amely kevesebb utazással jár. Kira hajlandó lett volna erre – az előző héten még a neten is utánanézett az álláskínálatnak –, de úgy érezte, nem kérheti arra Alant, hogy adja föl az ő kedvéért a karrierjét. Még nem.

Közben annyit tehettek, hogy várták a cég döntését. Tekintve a kérelem hosszú útját vissza az Alfa Centauriba, és a személyzeti osztály lassúságát, legkorábban a következő hónap végén remélhettek választ, és addigra őt és Alant is elküldik máshova.

Dühítő volt. Kira csak Alanben talált vigaszt. A férfi igazán mindent megért. Kira csak azt szerette volna, ha össze is köthetnék az életüket, hogy ne kelljen aggódnia a másik ostobaság miatt.

Eszébe jutott, amikor Alan először ölelte át. Milyen csodálatos volt, milyen meleg, biztonságos. A levélre gondolt, amelyet Alantől kapott az első randevú után, arra a szívből jövő sok gyengédségre. Hozzá még senki sem volt ilyen figyelmes … Alannek mindig volt ideje a számára, és örült, ha kedveskedhetett neki, például azzal a chiplaborhoz való, méretre csináltatott dobozzal, amellyel a sarki expedíció előtt lepte meg a barátnőjét.

Elmosolyodott az emléktől. Ám a keze továbbra is fájt, és nem feledkezhetett meg róla, hogy mi vár rá holnap.

– Na, gyere, te szemét! – Visszasietett a génszekventálóhoz, és teljes erőből megrántotta.

A szerkezet tiltakozó csikorgással megmozdult.

2

Este a csapat összegyűlt az ebédlőben, hogy megünnepelje a küldetés végét. Kira nem volt ünnepi hangulatban, de a hagyomány az hagyomány. Akár jól sikerült, akár nem, egy expedíció befejezése akkor is nevezetes alkalom.

Kira estélyi ruhát vett – zöldet, arany szegéllyel –, és egy órát töltött azzal, hogy fürtös haját feltornyozza a fején. Nem volt valami sok, de tudta, hogy Alan méltányolni fogja az erőfeszítést. Mindig méltányolta.

Nem tévedett. Abban a pillanatban, ahogy megpillantotta a folyosón a kabinja előtt, Alan arca felragyogott, és átkarolta. Kira a férfi ingéhez szorította a homlokát, úgy mondta:

– Nem kell ám mennünk.

– Tudom – felelte a férfi –, de viselkedjünk illedelmesen. – Megpuszilta a nő homlokát.

Kira mosolyt erőltetett a szájára.

– Oké, te győztél.

– Jó kislány! – Alan viszonozta a mosolyt, és a nő bal füle mögé simított egy kósza tincset.

Kira ugyancsak megigazította a barátja haját. Kifogyhatatlan csoda volt számára Alan hajának lángolása a sápadt arc mellett. A többiektől eltérően sosem barnult le, akármeddig süttette magát az űrhajó teljes spektrumú lámpáival.

– Jól van – mondta halkan a nő. – Essünk át rajta.

Az ebédlő tele volt, mire megérkeztek. A csapat másik nyolc tagja bezsúfolódott a keskeny asztalok köré, Yugo egyik kedvenc scramrock száma bömbölt a hangszórókból, Marie-Élise puncsot osztogatott a pulton álló nagy, műanyag tálból megtöltött poharakban, Jenan pedig úgy táncolt, mintha már magába döntött volna egy liter kerítésszaggatót. Talán így is volt.

Kira szorosabban átfogta Alan derekát, és nagyon igyekezett derűs arcot vágni. Most nem szabad nyomasztó gondolatokon rágódnia.

Valóban nem… mégis azt tette.

Seppo rögtön elindult feléjük. A botanikus kontyba kötötte a haját az esemény tiszteletére, ami még jobban kiemelte vékony csontú arcának szögleteit. – Négy óra! – Kilötyögtette a puncsot a nagy gesztikulálásban. – Négy óra! Ennyi időbe telt, amíg kiástam a hernyótalpasomat!

– Sajnálom, Seppo – mondta derűsen Alan. – Már akkor közöltem, hogy nem érünk oda előbb.

– Hö! Homok ment az overallomba! Tudod, milyen kényelmetlen az? Fél tucat helyen véresre vagyok horzsolva! Nézd! – Felhúzta vacak pólóját, megmutatta a vörös vonalat a hasán keresztbe, ahol kidörzsölte a védőruha varrata.

– Mit szólnál, ha jóvátételként fizetnék neked Viiborgon egy italt? – kérdezte Kira. – Na, hogy hangzik?

Seppo fölemelte a kezét, és nagyjából a nő irányába mutatott.

– Ez… elfogadható jóvátétel. De nincs több homok!

– Nincs több homok – helyeselt a nő.

– Te pedig… – A mutatóujj átvándorolt Alan felé. – Tudod…

Ahogy a botanikus arrébb támolygott, Kira felnézett Alanre.

– Ez meg mi volt?

Alan kuncogott.

– Fogalmam sincs. Mindenesetre érdekes élmény lesz nélkülözni.

– Ja.

Némi ital és csevegés után Kira visszavonult egy sarokba, és a falnak dőlt. Amennyire nem szerette volna újra elveszíteni Alant, ugyanannyira nem akaródzott búcsút mondani a csapat többi tagjának sem. Az Adrán töltött négy hónap családdá változtatta őket. Különös, groteszk családdá, amelyet a nő mégis kedvelt. Nem lesz jó megválni tőlük, és minél közelebb kerültek a búcsú pillanatához, annál inkább érezte Kira, mennyire fájni fog az elválás.

Ismét meghúzta a narancsízű puncsot. Megtörtént ilyen vele már máskor is – nem az Adra volt az első reménybeli kolónia, ahova elküldték –, de miután hét évet töltött azzal, hogy egyik istenverte szikláról a másikra röppent, és idejének csaknem a felét a kriokamrában töltötte, kezdte komolyan hiányolni a… barátokat. A családot. A társaságot.

És most itt kell hagynia mindent. Már megint.

Alan ugyanígy érzett. Kira látta a tekintetén, ahogy körbejárt a szobában, beszélgetett a csapat tagjaival. A nő arra gondolt, hogy talán a többiek is szomorúak, csak álcázzák ivással, tánccal és nevetgéléssel, amely túl harsány ahhoz, hogy őszinte legyen.

Elfintorodott, felhörpintette a puncs maradékát. Ideje újra tankolni.

A scamrock még hangosabban dübörgött. Valami Todash & The Boys ment éppen. „Menekülniiiii! – vonította az énekes. – És semmi nincs az ajtónál. Hé, semmi nincs az ajtónál. Bébi, ki az, mi kopog?" Reszketegen fűrészelő crescendóban visított, mintha mindjárt elszakadnának a hangszálai.

Kira ellökte magát a faltól, és éppen indult a puncsostálhoz, amikor megpillantotta Mendozát, az expedíció vezetőjét, aki utat tört magának felé. Könnyű neki ezzel a hordószerű alkattal. Kira fejében gyakran megfordult, hogy a vezetőjük talán egy olyan magas G-s gyarmaton nőtt fel, mint a Shin-Zar, de amikor rákérdezett, Mendoza tagadta, azt állítva, hogy az Alfa Centauri lakógyűrűjében született. A nő nem tudta, higgyen-e neki.

– Kira, beszélnünk kell – mondta.

– Miről?

– Van egy problémánk.

Kira fújt egyet.

– Az mindig van.

Mendoza vállat vont, és megtörölgette a homlokát a nadrágja farzsebéből előhúzott zsebkendővel. Homlokán fényesen tükröződtek a mennyezet színes égőfüzérei, hóna alatt izzadságfoltok sötétlettek.

– Nem mondanám, hogy tévedsz, de ezt akkor is rendbe kell hozni. Az egyik drón délen elromlott. Úgy tűnik, vihar intézte el.

– Na és? Küldj egy másikat.

– Túl messze vannak, és nincs időnk utánpótlást nyomtatni. Az utolsó, amit a drón jelzett, valamilyen szerves anyag a partvidéken. Meg kell vizsgálnunk, mielőtt elmennénk.

– Jaj, hagyjál már. Tényleg azt kívánod tőlem, hogy holnap kimenjek? Már minden mikrobát katalogizáltam az Adrán. – Egy ilyen kirándulás elrabol egy délelőttöt Alantől, és itt süllyedjen el, ha még azt a hátralevő kevés közös idejüket is hagyja megkurtítani.

Mendoza szúrós na-ne-szórakozz-velem pillantást vetett rá.

– A szabály az szabály, Kira. Nem kockáztathatjuk, hogy a telepesek belefussanak valami rondaságba. Olyasmibe, mint az Istencsapása. Nem akarhatod ezzel terhelni a lelkedet. Tényleg nem akarhatod.

A nő inni akart, de rájött, hogy a pohara még mindig üres.

– Az istenit, küldjed Ivanovát. A drónok hozzá tartoznak, és legalább olyan jól ért a chiplaborhoz, mint én. Van…

– Te mész – mondta Mendoza sziklaszilárdan. – Indulás hat-nulla-nullakor, téma lezárva. – Azután megenyhült az arca. – Sajnálom, de te vagy a xenobiológusunk, és a szabály…

– …az szabály – fejezte be Kira. – Ja, ja. Megcsinálom. De én mondom neked, hogy nem éri meg.

Mendoza megveregette a vállát.

– Jól van. Remélem, igazad lesz.

Ahogy Mendoza arrébb ment, egy szöveg ugrott be a nő látóterének széléről:

Kira szubvokalizálva írt:

A szoba másik sarkában a férfi bohókásan fölemelte hüvelykujját. A nő akaratlanul elmosolyodott, azután célba vette a puncsostálat, és rávetődött. Tényleg szükség lesz még egy italra.

Marie-Élise, aki az egykori táncos kidolgozott kecsességével mozgott, lecsapott rá a puncsostálnál. Száját szokás szerint elhúzta, mintha kaján mosolyra készülne… vagy egy maróan gúnyos megjegyzésre (amiből Kira nem egyet hallott tőle). Eredetileg is jól megnőtt, de a bulira nyomtatott, fényes fekete tűsarkúban egy fejjel magasodott Kira fölé.

– Hiányozni fogsz, chérie – mondta. Lehajolt és kétfelől megcsókolta Kirát.

– Te is nekem – felelte Kira, aki kezdett becsípni. Alan mellett Marie-Élise volt a legjobb barátja a csoportban. Hosszú napokat töltöttek terepen: Kira az Adraszteia mikrobáit tanulmányozta, Marie-Élise a tavakat, folyókat és a talajvizet.

– Á, vidulj már fel. Küldj majd üzenetet, jó? Mindent tudni akarok rólad és Alanről. Én is üzenek neked, oké?

– Igen. Megígérem.

Az est hátralevő részében Kira igyekezett megfeledkezni a jövőről. Táncolt Marie-Élise-zel, viccelődött Jenannal, csipkelődött Fizellel. Ezredszer is megdicsérte Yugo főztjét. Szkanderezett Mendozával – és veszített –, és borzalmasan hamis duettet énekelt Ivanovával. Amikor csak lehetett, átkarolta Alant. Még ha nem beszélgettek vagy nem néztek egymásra, akkor is érezte a férfit, és az érintése vigasztalást jelentett.

Miután elég puncs volt benne, hagyta magát rábeszélni, hogy hozza be a harmonikáját. A konzervzenét félretették, mindenki köré gyűlt – Alan mellette ült, Marie-Élise előtte guggolt –, és Kira űrhajós csűrdöngölőket játszott. Nevettek, táncoltak, ittak, és egy ideig minden nagyon jó volt.

3

Jócskán elmúlt éjfél, és javában tartott a buli, amikor Alan az állával intett a barátnőjének. Kira megértette, és szó nélkül kiosontak az ebédlőből.

Összesimulva mentek végig a telepen, vigyázva, nehogy kilötyögtessék a poharukból a puncsot. Kira szokatlannak találta a kopár folyosókat. Normális körülmények között elborították őket a fedvények, a falak mentén tornyokban álltak a minták, az élelmiszer és a pótalkatrészek. Ebből semmi se maradt. Az elmúlt héten Kira és társai a távozásra készülve mindent eltakarítottak… Ha nem visszhangzik mögöttük a zene, és nem ég a fal tövében a gyenge fényű vészvilágítás, a bázis kihaltnak is tűnhetett volna.

Megborzongott, szorosabban ölelte Alant. Odakint baljósan üvöltött a szél, nyikorgatta a tetőt és a falakat.

Amikor megérkeztek a hidropronikus teremhez, Alan nem nyomta meg az ajtónyitót, csak lenézett rá, és sejtelmesen mosolygott.

– Mi van? – kérdezte a nő.

– Semmi. Csak hálás vagyok, hogy veled lehetek. – Csókot lehelt Kira ajkára.

Ő viszonozni akarta – a puncs a megfelelő hangulatba hozta –, de Alan fölnevetett, elhúzta a fejét, és megnyomta a gombot.

Az ajtó puffanva félrecsúszott.

Meleg levegő, csöpögő víz és a virágzó növények finom illata fogadta őket. A hidroponikus terem volt Kira kedvenc helye. Az otthonára emlékeztette, gyerekkora melegházainak hosszú soraira a Weyland telepesbolygón. Az adraihoz hasonlóan hosszú expedíciókon szabványos eljárás volt, hogy élelmük egy részét maguk termesztették. Részben azért, hogy ellenőrizzék a helyi talaj életképességét; részben azért, hogy kevesebb tartalékot kelljen vinniük, de főképpen azért, hogy megtörjék a liofilizált céges menük őrjítő egyhangúságát.

Holnap Seppo kitépi a növényeket, és bedobja őket a hamvasztóba. Semmi se bírná ki élve a telepesek érkezéséig, és oktalanság lenne hátrahagyni egy csomó szerves anyagot, ami – ha netán betörnének a bázisra – rászabadulna a környezetre. De ma éjszaka a hidroponikus terem még tele volt salátával, retekkel, petrezselyemmel, paradicsommal, cukkinival és egy csomó más növénnyel, amelyekkel Seppo kísérletezett az Adrán.

És ez még nem volt minden. A homályos polcok között Kira meglátott hét cserepet ív alakban elrendezve. Mindegyik cserépben ugyanaz a vékony szárú növény magasodott, amelynek törékeny, bíbor virágkelyhe meghajolt a saját súlya alatt. Tűzijátékra emlékeztető, pollentől dús porzószálak csokra csüngött minden kehelyből, amelyeknek bársonyos torkát fehér pöttyök díszítették.

Éjféli csillagzat! Kira kedvenc virága. Az apja nevelt ilyeneket, és noha ő született kertész volt, örökös fejfájást okozott neki a növény. Az éjféli csillagzat szeszélyes palánta, hajlamos a rothadásra, penészedésre, és csakis a legtökéletesebben kiegyensúlyozott étrenden él meg.

– Alan – mondta meghatva.

– Nem felejtettem ám el, hogy mennyire kedveled – mondta a férfi.

– De… hogy sikerült…

– Felnevelni őket? – Alan rámosolygott, láthatóan elégedett volt a nő reagálásával. – Seppo segített. Megvoltak az adatállományában a magok. Kinyomtattuk őket, és az utolsó három hetet azzal töltöttük, hogy igyekeztünk életben tartani a csibészeket.

– Csodálatosak. – Kira nem is próbálta rejtegetni meghatódottságát.

Alan magához szorította.

– Jól van – mondta bele félig elfúló hangon a nő hajába. – Szerettem volna valami különlegeset adni neked, mielőtt…

Mielőtt. A szó beleégett Kira agyába.

– Köszönöm – mondta. Csak annyi időre engedte el Alant, hogy közelebbről megnézze a virágokat; a fűszeres, túl édes illattól hihetetlen erővel rohanta meg a gyermekkor nosztalgiája. – Köszönöm – ismételte meg, és visszatért Alanhez. – Köszönöm, köszönöm, köszönöm. – Rátapadt a férfi szájára, és sokáig csókolóztak.

– Gyere – mondta Alan, amikor levegőhöz jutottak. Az egyik krumplispolc alól előhúzott egy termotakarót, és elterítette az éjféli csillagzat ívében.

Letelepedtek, összebújtak, iszogatták a puncsot.

Odaföntről baljós irdatlansága teljében tekintett le a hidroponikus terem átlátszó kupolájára a Zeusz. Amikor megérkeztek az Adrára, Kira megrémült a gázóriás látványától. Minden ösztöne azt kiáltotta, hogy a Zeusz ki fog zuhanni az égből, és összezúzza őket. Lehetetlennek tűnt, hogy egy ekkora méretű valami támasz és függeszték nélkül fent maradjon. Idővel megszokta, és most már csodálta a gázóriás nagyszerűségét. Nem kellettek fedvények hozzá, hogy örökre megjegyezze az ember.

Mielőtt… Kira megborzongott és nem a hidegtől. Mielőtt távoznának. Mielőtt ő és Alan elválnának. Már elhasználták a szabadságukat, és a cég legföljebb néhány napot adna nekik a 61 Cygnin.

– Hé, mi a baj? – szólalt meg Alan az együttérzéstől lágy hangon.

– Tudod te azt.

– …Igen.

– Nem lesz könnyebb. Azt hittem, hogy igen, mégis… – Kira szipogott, megrázta a fejét. Az Adra volt a negyedik közös útjuk, és eddig a leghosszabb közös kiküldetésük. – Nem tudom, mikor látlak legközelebb és… szeretlek, Alan, és rohadt egy dolog pár havonta búcsút mondani.

A férfi komolyan nézett rá. Mogyoróbarna szeme csillogott a Zeusz fényében.

– Akkor ne búcsúzkodjunk.

A nő szíve ugrott egyet, és akkor egy percre megállni látszott az idő. Pontosan ettől rettegett hónapok óta. Amikor a hangja ismét működőképes lett, azt kérdezte:

– Ezt hogy érted?

– Úgy, hogy hagyjuk abba ezt a szökdécselést. Nekem sem tetszik. – Olyan nyílt, olyan komoly volt az arca, hogy Kirában akaratlanul felcsillant a remény. De csak nem?

– Mire gondolsz…

– Igényeljünk egy kabint a Sakti-Uma-Szatin.

A nő pislogott.

– Mint telepesek?

Alan lelkesen bólintott.

– Mint telepesek. A cég alkalmazottainak gyakorlatilag garantálják a helyet, és az Adrán szükség lesz minden xenobiológusra és geológusra, akit csak beszervezhetnek.

Kira nevetett, azután észrevette a férfi arckifejezését.

– Te komolyan mondod.

– Komoly vagyok, mint egy reaktorbaleset.

– Csak az ital beszél belőled.

A férfi megérintette az arcát.

– Nem, Kira. Egyáltalán nem. Tudom, ez óriási változás lenne mindkettőnknek, ugyanakkor azt is tudom, hogy belefáradtál a repkedésbe szikláról sziklára, és nem akarok újabb hat hónapot várni a találkozásra. Komolyan.

Könnyek szöktek Kira szemébe.

– Én sem akarom ezt.

A férfi oldalra hajtotta a fejét.

– Akkor hát ne várjunk.

Kira kuncogott, és felnézett a Zeuszra, miközben az érzelmeit próbált elemezni. Amit a férfi javasolt, az minden volt, amiben reménykedett, amiről álmodott. Csak nem számított rá, hogy ilyen gyorsan megtörténik. De hát szerette Alant, és ha ez azt jelenti, hogy együtt maradhatnak, akkor ő is akarja. A férfit akarja.

A magasban elsuhant a meteorfényű szikra, ami a Fidanzát jelentette, alacsony pályán az Adra és a gázóriás között.

A nő megtörölte a szemét.

 – Nem hiszem, hogy ilyen jók lennének az esélyeink, ahogy mondod. A telepeken igazából házaspárokat akarnak, te is tudod.

– Igen, tudom – bólintott Alan.

Ez nem igaz, gondolta Kira, amikor a férfi letérdelt elé, és a mellzsebéből elővett egy kis fadobozt. Kinyitotta. Szürke fémgyűrű volt benne, amelybe döbbenetesen ragyogó, kékeslila követ foglaltak.

Alan nagyot nyelt.

– Kira Navárez… egyszer megkérdezted tőlem, mit látok a csillagok között. Azt feleltem, hogy kérdéseket. Most téged látlak. Magunkat látom. – Mélyet lélegzett. – Megtisztelnél azzal, hogy összekötöd velem az életedet? Leszel a feleségem, mint ahogy én a férjed lennék? Leszel…

– Igen – felelte a nő, akinek minden aggodalma feloldódott az egész testét betöltő melegségben. Átkarolta a férfi nyakát, és megcsókolta, először lágyan, azután fokozódó szenvedéllyel. – Igen, Alan J. Barnes. Igen, leszek a feleséged. Igen. Ezerszer is igen.

A férfi megfogta a kezét, és az ujjára húzta a gyűrűt, amely hideg és súlyos volt, de megnyugtató módon.

– A gyűrű vasból van – mondta halkan. – Jenan olvasztotta ki az ércből, amelyet magam vittem neki. Vasból van, mert az Adraszteia csontjait jelképezi. A kő tesszerit. Nem volt könnyű megtalálni, de tudtam, mennyire szereted.

Kira öntudatlanul bólintott. A tesszerit az Adraszteia különlegessége volt: hasonlított a benitoitra, csak lilásabb árnyalatban. Az ő kedvenc ásványa a bolygón. Azonban rendkívüli ritkaságnak számított: Alan bizonyára sokáig és fáradhatatlanul kutatott, mire rábukkant egy ilyen méretes és kiváló kőre.

Kira félresimított a férfi homlokából egy rézvörös fürtöt, és belenézett a gyönyörű, gyengéd szempárba. Honnan van ekkora szerencséje? Hogyan sikerült megtalálniuk egymást egy ekkora galaxisban?

– Szeretlek – suttogta.

– Én is téged – felelte Alan. Nem először mondták egymásnak, de most volt a legbensőségesebb.

Azután Kira fölnevetett, már-már hisztérikus örömmel, és megtörölte a szemét. A gyűrű felkarcolta a szemöldökét; időbe telik, amíg megszokja.

– Mi a fene! Tényleg megcsináljuk?

– Igen – felelte Alan megnyugtató önbizalommal. – Persze hogy megcsináljuk.

– Akkor jó.

Alan közelebb húzta magához. A teste forró volt. Kira hasonló szenvedéllyel válaszolt. Úgy tapadt hozzá, mintha át akarna törni Alan bőrén, bele akarná sajtolni magát a férfi húsába, hogy eggyé legyenek.

Ezután nem beszéltek. Szavakkal legalábbis.

Egy ütemre mozogtak lázas türelmetlenséggel a cserepes virágok körében, megfeledkezve a narancsszínű gázóriásról, amely hatalmasan és fenyegetően függött fölöttük.

II. FEJEZET

s    s    s    s    s    s    s

AZ EREKLYETARTÓ

1

Kira szorosabban markolta ülése karfáját, mert a ballisztikus űrkomp célba vette a #302-01-0010 szigetet a Legbának, a déli félteke fő szárazulatának a nyugati partja mentén. A sziget, ahol utoljára észlelték a sérült drónt, az ötvenedik szélességi körön volt található egy gránitzátonyokkal elrekesztett, nagy öbölben.

A kabin eleje tűzbe borult, miközben a komp csaknem hét és fél ezer kilométer sebességgel égette keresztül magát az Adraszteia vékony légkörén. Kirának úgy rémlett, alig pár hüvelyknyire vannak tőle a lángok, mégsem érezte hevüket.

Körülötte a hajótest nyögött és recsegett. Lehunyta a szemét, de a lángok így is fényesen ugrándoztak előtte.

– Juhé! – üvöltötte mellette Neghar. Kira elképzelte, ahogy vigyorog, mint egy krampusz.

Összeszorította a fogait. A komp tökéletesen biztonságos volt, mágneses pajzs védte a kinti fehéren izzó pokoltól. Négy hónapot töltöttek a bolygón, több százszor repültek, és egyszer sem volt balesetük. Geiger, a kompot vezető pszeudointelligencia, csaknem tökéletes teljesítményt nyújtott; egyetlenegy üzemzavara volt, amikor valami protekciós aszteroidakapitány optimalizálni akart egy másolatot, és ezzel megölte a legénységét. Kira mindezek ellenére gyűlölte a visszatérést a légkörbe. A zajtól és a rázkódástól olyan érzése lett, mintha a jármű mindjárt összetörne, és ennek az ellenkezőjéről semmi sem győzhette meg.

Ráadásul a kijelzők nem segítettek a fejfájásán sem. Bekapott egy tablettát, mielőtt otthagyta Alant a kabinjában, de a fájdalom még nem múlt el. Ő a hibás, miért nem volt több esze? Volt neki, de az éjszaka az érzelem erősebbnek bizonyult a józanságnál.

Kikapcsolta a kamerákat, inkább a légzésre összepontosított.

Összeházasodunk! Még mindig nem tudta elhinni. A reggelt idétlen mosollyal az arcán szédelegte végig. Idiótának nézhették. Megérintette a szegycsontját, ahol Alan gyűrűje rejtőzött a pilótaruha alatt. A többieknek még nem szóltak, így hát egy ideig láncon viseli a gyűrűt, de estére tervezték a bejelentést. Kira alig várta, hogy lássa, mit szólnak hozzá, még akkor is, ha senki sem lesz túlságosan meglepve.

Ha fent lesznek a Fidanzán, megkérik Ravenna kapitányt, hogy hivatalosan is nyilvánítsa őket házasokká. Attól fogva az övé lesz Alan, ő pedig Alané. Elkezdhetik közös jövőjük építését.

Házasság. Pályamódosítás. Megállapodás egyetlen bolygón. Saját család. Hozzájárulás egy új kolónia megteremtéséhez. Ahogy Alan mondta, hatalmas változás lesz, de Kira készen állt rá. Több mint készen. Ez volt az élet, amelyet mindig remélt, de ahogy szálltak az évek, egyre valószínűtlenebb álomnak tűnt.

Szeretkezés után még órákig fennmaradtak, és diskuráltak. Megbeszélték, hol vannak a legjobb lakóhelyek az Adraszteián, megbeszélték a terraformálás menetrendjét, és minden lehetséges tevékenységet a holdon és a holdon kívül. Alan részletesen leírta, milyen kupolaházat akar építeni:

– És lesz benne egy forró kád, olyan nagy, hogy kinyújtózhassunk benne, szóval tisztességes fürdőkád legyen, nem afféle kis vacak zuhanyozó, amivel most kell beérnünk.

Kirát meghatotta ez a szenvedély. Viszonzásul ő is elmondta, hogy olyan üvegházakat szeretne, mint a weylandiek. Egyetértettek abban, hogy akármit csinálnak is, jobb lesz kettesben csinálni.

Kira csak azt sajnálta, hogy túl sokat ivott, mert Alan lánykérése után minden egybemosódott.

Megkereste a fedvényei között a felvételeket az éjszakáról. Látta, amint Alan előtte térdel, hallotta, hogy azt mondja: „Én is szeretlek", azután összeölelkeznek. Amikor gyerekkorában beépítették neki az implantátumokat, a szülei nem rendeltek teljes érzékszervi dokumentálást, tapintással, ízekkel, szagokkal, mert szükségtelen rongyrázásnak tartották. Kira most először bánta, amiért olyan praktikusak. Szerette volna ismét átélni az éjszakát; szerette volna érezni, amíg meg nem hal.

Elhatározta, hogy amint visszatérnek a Viiborg állomásra, a prémiumából megcsináltatja a szükséges frissítést. Az olyan emlékek, mint a tegnapi, túlságosan értékesek ahhoz, hogy elveszítse őket. Többet nem hagy veszendőbe menni.

Ami a családját illeti a Weylanden… mosolya kissé megfakult. Nem fognak örülni, hogy a lányuk olyan messze él otthontól, de biztosan megértik. Elvégre a szülei hasonlóképpen kezdték: még az ő születése előtt vándoroltak ki Stewart Világából, az Alfa Centauri térségéből. Az apja mindig arról beszélt, hogy az emberiség célja a csillagok benépesítése. Ezért támogatták a döntését, hogy xenobiológus lesz, és Kira tudta, hogy a mostani döntését is támogatják majd.

Visszatérve a fedvényeihez, megnyitotta a Weylandről érkezett legfrissebb videót. Kétszer megnézte, amióta egy hónapja megkapta, de most hirtelen látni szerette volna az otthonát és a családját.

Megjelentek a szülei az apja műhelyében. Kora reggel volt, a fény ferdén hullott be a nyugati ablakokon. A távolban a hegycsúcsok fűrészes vonulata majdnem eltűnt a felhőtakaróban.

– Kira! – mondta az apja, aki egy szemet se változott. Anyja, akinek új frizurája volt, csendesen mosolygott. – Gratulálok, hogy kibírtad végig a felmérést. Élvezed az utolsó napokat az Adrán? Találtál valami érdekeset a tóvidéken, amiről meséltél?

– Nálunk hideg van – mondta az anyja. – Ma reggel deres volt a föld.

Apja grimaszolt.

– Szerencsére működik a geotermális fűtés.

– Egyelőre – tette hozzá a mama.

– Egyelőre. Ezt leszámítva semmi újság. A múltkor Hensenék jöttek át vacsorára, és azt mondták…

Ekkor kivágódott a műhely ajtaja, és beszökdécselt Isthah, a szokásos hálóingében, egy csésze teával a kezében.

– Szia, nővér!

Kira mosolyogva hallgatta, hogyan ecsetelik bőbeszédűen a telep életét és a mindennapokat: a vetést gondozó agrobotok problémáit, a műsorokat, amelyeket láttak, a legutóbbi növényeket, amelyeket bevezettek a bolygó ökoszisztémájába és így tovább.

Befejezésül jó utat kívántak neki, és a videó véget ért. A zárókép megállt előtte a levegőben, a papa integetés közben dermedt meg, az anyja arca valamilyen furcsa szögben, miközben befejezte a mondatot:

– …szeretlek.

– Én is titeket – mormolta Kira. Felsóhajtott. Mikor sikerült utoljára meglátogatni őket? Két éve? Három? Legalább. Túlságosan is régen. A távolságok és a sok utazás nem könnyítette meg a dolgát.

Hiányzott az otthona. Nem mintha kedve lett volna a Weylanden vesztegelni. Neki hajtania kellett magát, meghaladva az átlagos és a mindennapos határát. Meg is haladta. Hét év óta járta a világűr legsötétebb zugait. Csak elege lett a magányból, és elege volt már abból, hogy örökké pakolják ki-be, egyik űrhajóból a másikba. Készen állt egy új kalandra, amely kiegyensúlyozza az ismerőset az idegennel, a biztonságosat a különössel.

Itt az Adrán és Alannel talán megtalálja ezt az egyensúlyt.

2

Félúton lefelé a turbulencia csökkenni kezdett, a kibocsátási interferencia elenyészett a plazmarétegek között. Sárga betűkkel írott sorok jelentek meg Kira látóterének felső sarkában; helyreállt az összeköttetés a vezérlővel.

Végiggörgette az üzeneteket, hogy kivel mi történt a csoportban. Fizel, az orvosuk, a szokásos idegesítő formáját hozta, de ezt leszámítva semmi érdekeset nem talált.

Új ablak ugrott fel:

Kira úgy ellágyult ettől a váratlan aggodalomtól, hogy az őt is meglepte. Elmosolyodott, és szubvokalizálta a választ:

A nő ismét mosolygott.

<Úgy érted, még mindig hozzád akarok-e menni, és letelepszünk az Adrán? – Kira> Folytatta, mielőtt Alan válaszolhatott volna:

<És te? Nálad is oké? – Kira> A lélegzete egy kicsit elakadt, mikor elküldte az üzenetet.

Alan rögtön válaszolt:

A nő elérzékenyült.

Kira boldogan kuncogott. A hangja fátyolosabb volt, mint ahogy ő akarta.

– Minden rendben? – kérdezte Neghar. Kira érezte, hogy a pilóta figyeli.

– De mennyire!

Kira és Alan tovább leveleztek, amíg be nem indultak a fékezőrakéták, visszazökkentve a nőt a valóságba.

<Érezd jól magad. ;-) – Alan>

Ekkor megszólalt a fülében Geiger:

– Földet érés tíz… kilenc… nyolc… hét…

Nyugodt, hűvös hangja volt, csipetnyi kifinomult magelláni ízzel. Kira úgy gondolt rá, mint egy Heinleinre. Mármint Heinleinnek hívnák, ha ember lenne. Hús-vér ember. Testtel.

Leszállás közben volt egy rövid zuhanás, amitől Kira gyomra összerándult, és a szíve erősebben kezdett verni. A komp néhány fokot balra dőlt, ahogy belesüppedt a földbe.

– Ne tartson túl sokáig, hallod? – mondta Neghar, és kicsatolta a biztonsági övet. Rajta minden szolid és takaros volt, finoman metszett vonásaitól kezeslábasának hajtásain át vékony copfjainak széles sávjáig a feje közepén. A gallérján mindig viselt egy aranykitűzőt azoknak a munkatársaknak az emlékére, akik odavesztek feladatuk teljesítése közben. – Yugo azt mondta, hogy fahéjas csigát süt különlegességnek az indulás előtt. Jó lesz sietni, nehogy elfogyjon, mire visszaérünk.

Kira kibújt a hevederéből.

– Egy percig sem fog tartani.

– Ajánlom is, drágám. Ölni tudnék azokért a csigákért.

Kira orrát megütötte az újracirkulált levegő áporodott szaga, amikor a fejére tette a sisakot. Az Adraszteia légköre elég sűrű volt ahhoz, hogy belélegezhető legyen, de megölte volna azt, aki ezzel próbálkozik. Nem volt benne elég oxigén. Még nem, és a változtatás évtizedekbe telik. Az oxigén hiánya azt is jelentette, hogy az Adra körül hiányzott az ózonréteg. Azoknak, akik kimerészkedtek, teljes védelemre volt szükségük mindenféle sugárzás ellen, különben életük legpocsékabb lesülésével fizetnek érte.

De legalább a hőmérséklet elviselhető, gondolta Kira. Még csak be se kellett kapcsolni a fűtést a szkafanderben.

Bemászott a keskeny zsilipbe, és behúzta maga mögött az ajtót, amely fémes döndüléssel zárult.

– Atmoszféraváltoztatás indul, állj készenlétben – mondta Geiger a fülébe.

A kijelző zöldre változott. Kira megforgatta a kereket a külső zsilip közepén, azután megnyomta az ajtót. A zár ragacsos recsegéssel vált szét, a zsilipet elöntötte Adraszteia egének vöröses fénye.

A sziget – egymásra torlódó sziklák rút halmaza a rozsdaszín talajon – elég nagy volt, hogy ne lehessen látni a végét, csak a közeli partját. Azon túl szürkén terpeszkedett a víz, akár egy kikalapált ólomlemez. A hullámok csúcsát vörösre színezte a felhőtlen ég. A mérgek óceánja volt, kadmiumtól, higanytól és réztől sűrű.

Kiugrott a zsilipből, és becsukta maga mögött az ajtót. A szemöldökét ráncolva tanulmányozta a lezuhant drón telemetriai adatait. A szerves anyag, amelyet a műszer érzékelt, még csak nem is a víznél volt, ahogy várta, hanem egy széles domb tetején, pár száz méterrel délre.

Hát akkor oké. Gondosan a lába alá nézve elindult a rögös talajon. Menet közben felugró szövegblokkok tájékoztatták a különböző tájegységek kémiai összetételéről, hőmérsékletéről, sűrűségéről, valószínű koráról és radioaktivitásáról. Kira övének szkennere betáplálta az adatokat a fedvényekbe, ugyanakkor továbbította őket az űrkompba.

Kira kötelességtudóan ellenőrizte a szöveget, de semmi újat nem látott. Néhányszor vett talajmintát, de az ugyanolyan unalmas volt, mint mindig: ásványok, nyomokban szerves és fémorganikus vegyületek, elszórtan anaerob baktériumok.

A domb tetejének lapos sziklájába mély vájatokat hasított a legutóbbi planetáris eljegesedés. A szikla nagy részét narancsszín, mohára emlékeztető baktériumfoltok borították. Kira első látásra felismerte a fajtát – B. loomisii volt –, de azért lekapart egy keveset, hogy alátámassza a gyanúját.

Biológiai értelemben nem sok érdekesség akadt az Adraszteián. Kira legfontosabb fölfedezése egy metánfogyasztó baktérium volt a sarki jégréteg alatt, mert ennek a sejtfalában kissé rendhagyó volt a lipidstruktúra. Természetesen ír majd egy beszámolót az Adraszteia életközösségéről, és ha szerencsés, talán meg is jelenik néhány obskúrus folyóiratban, de ezzel nem nagyon lehet kérkedni.

Mégis, a fejlettebb életformák hiánya pozitívum a terraformálásban; a hold így csak nyersanyag, amely a cég és a telepesek igényei szerint alakítható. Az Eidolontól – a szépséges, halálos Eidolontól – eltérően itt nem kell folyamatosan küzdeniük a helyi flórával és faunával.

Miközben Kira arra várt, hogy chiplaborja befejezze az elemzést, fölment a domb tetejére, ahonnan végigtekintett a durva sziklákon és a fémes óceánon.

Elkomorodott, mert arra gondolt, milyen sokáig fog tartani, hogy génmanipulált algáknál és planktonoknál valamivel fejlettebb élőlényekkel is feltölthessék az óceánokat.

Ez lesz az otthonunk. Kijózanító gondolat volt, bár nem lehangoló. A Weyland sem volt sokkal barátságosabb, és Kira emlékezett a hatalmas javulásra, amelyet azon a bolygón tapasztalt gyermekkorában: az egykori kopár föld termőre fordult, zöld növények sarjadtak belőle, és korlátozott ideig lehetett sétálni oxigéntartály nélkül. Szóval ő derűlátó volt. Az Adraszteia sokkal lakhatóbb a galaxis bolygóinak kilencvenkilenc-valahány százalékánál. Csillagászati mércével csaknem tökéletes megfelelője volt a Földnek, sokkal jobban hasonlított rá, mint a Shin-Zar a magas G-jével, a Vénuszról a lebegő felhővárosaival nem is szólva.

Akármilyen nehézségeket tartogat is Adraszteia, Kira áll elébük, ha ez azt jelenti, hogy ő és Alan együtt lehetnek.

Összeházasodunk! Széles mosollyal a magasba lökte a karját. Úgy dagadt benne a lelkesedés, hogy azt hitte, rögtön szétrobban. Még sose érezte magát ilyen jól.

Éles csipogást hallott.

3

A chiplabor végzett. Kira ellenőrizte a kiírást. A baktérium B. loomisii volt, ahogy gondolta.

Sóhajtott, kikapcsolta a labort. Mendozának igaza volt – az ő felelősségük, hogy ellenőrizzék a szerves képződményeket –, de ez akkor is hatalmas időpazarlás.

Mindegy. Vissza a bázisra Alanhez, azután elhúznak a Fidanzára.

Már le akart jönni a dombról, amikor puszta kíváncsiságból arrafelé nézett, ahol a drón lezuhant. Ereszkedés közben Neghar azonosította és megjelölte a pontot.

Ott! Másfél kilométerre a parttól, a sziget közepe táján meglátta a sárga dobozt, és mellette…

– Húha!

Meredeken megdőlt, ripacsos, oszlopforma sziklák meredtek ki a földből. Kira jó sok helyet látott az Adrán, de egy se volt ilyen.

– Petra, válaszd ki a vizuális célpontot. Elemezd.

A rendszer válaszolt. Kontúr villant fel a képződmény körül, azután hosszú sorban gördültek le az elemek. Kira felvonta a szemöldökét. Nem volt geológus, mint Alan, de ahhoz eleget tudott, hogy lássa, mennyire szokatlan ennyi elem ugyanazon a helyen.

– Hőkép – mormolta. Sisakja besötétedett, a világ átváltozott a kékek, feketék és – ott, ahol a föld beszívta a nap melegét – a tompavörösek impresszionista festményévé. A képződmény hőmérséklete azonos volt a környezetével. Ahogy várta.

Továbbította az adatokat Alannek.

Nem egészen egy perc múlva érkezett a válasz:

A nő somolygott, kikapcsolta az infravörös fényt, majd lefelé indult a dombról. – Neghar, veszed?

Statikus elektromosság recsegett, aztán:

*Mi van?*

– Szükségem van még egy fél órára. Bocs.

*A fenébe! A csiga nem tart tovább, mint…*

– Tudom. Van itt valami, amit meg kell néznem Alannek.

*Micsoda?*

– Néhány szikla, beljebb.

*És EZÉRT mondasz le Yugo fahéjas csigájáról?*

– Sajnálom, de tudod, hogy van ez. Mellesleg még sosem láttam ilyet.

Pillanatnyi csönd.

*Jól van. De ajánlom, hogy csipkedd magad, hallod?*

– Vettem, csipkedem – felelte Kira. Kuncogott, gyorsabbra fogta a lépést.

Ahol az egyenetlen talaj lehetővé tette, átváltott kocogásba, és tíz perccel később ott állt a ferde sziklakitüremlésnél. Nagyobb volt, mint gondolta.

A legmagasabb pontján teljes hét méter volt, az alapjának az átmérője meghaladta a húsz métert, ami több az űrkomp hosszúságánál. Feketeségével, szögleteivel az oszlopok megtört nyalábja a bazaltra emlékeztetett, de a felszíne olajosan fénylett, akár a szén vagy a grafit.

Volt valami a sziklák külsejében, ami nyomasztotta Kirát. Túl sötétek, túl kemények és élesek voltak, túlságosan elütöttek a tájtól. Egy romos torony állt magában a gránitpusztaságban. Noha a nő tudta, hogy csak a képzelete játszik vele, kellemetlen kisugárzást érzett, egyfajta alacsony frekvenciájú rezgést, amely éppen csak annyira erős, hogy ingerelje. Ha macska lenne, bizonyosan égnek állna a szőre.

A szemöldökét ráncolta, és megvakarta a felkarját.

Ezen a környéken nem lehetett vulkánkitörés. Oké, akkor meteor csapódott be? Az sem jó. Nincs se felgyűrt perem, sem kráter.

Körüljárta az alapot és szkennelt. A képződmény hátsó részének közelében felfedezte a drón maradványait: törött és megolvadt alkatrészek hosszú csíkját.

Jó kis villámcsapás, gondolta Kira. A drón ugyancsak gyorsan mehetett, ha ennyire szétmázolódott.

Fészkelődött a szkafanderben, továbbra is valahogy rosszul érezte magát. Akármi legyen ez a képződmény, Alanre bízza, hogy fejtse meg a titkot. Legalább lesz mivel elfoglalja magát, amíg kifele tartanak a rendszerből.

Talajmintát vett, azután addig kutatott, amíg rá nem talált a fekete kő lepattant morzsájára. A nap felé tartotta. Jellegzetes, kristályos szerkezetet volt: szénszálak szövedékére emlékeztető halpikkelyminta. Becsapódási kristály? Akármi volt, szokatlannak tűnt.

Eltette a kődarabot egy mintagyűjtő tasakba, és még egyszer megnézte a képződményt.

Ekkor egy ezüst villanást látott, több méterre a föld felett.

Megállt, szemügyre vette.

Az egyik oszlop meghasadt, kilátszott a fűrészes vonalú, fehér telér. Kira ellenőrizte az adatokat: a telér túl mélyen volt, hogy megbízhatóan lehessen elemezni. A szkenner annyit tudott megállapítani, hogy nem radioaktív.

Megreccsent a mikrofon, beleszólt Neghar.

*Hogy állsz, Kira?*

– Mindjárt kész vagyok.

*Siess egy kicsit, OK?*

– Ja, ja – dünnyögte Kira.

A repedést bámulta, és azon tanakodott, érdemes-e felmászni és megvizsgálni. Már csaknem felhívta Alant, hogy megkérdezze, aztán úgy döntött, nem zavarja. Ha nem deríti ki, hogy miféle telért talált, Alant addig nem hagyja nyugodni a kérdés, amíg reményeik szerint vissza nem térnek az Adrára, és ő maga nem vizsgálhatja meg.

Ezt pedig nem teheti a férfival. Túl sokszor látta későig fennmaradni, és drónok elmosódott felvételeivel rontani a szemét.

Mellesleg nem olyan nehéz elérni azt a hasadékot. Ha onnan indul, és utána oda megy, akkor talán… Elmosolyodott. Vonzotta a kihívás. A szkafanderen nem voltak gekkópárnák, de nem is kellenek egy ilyen könnyű kapaszkodásnál.

Odament egy megdőlt oszlophoz, amelyik alig méternyivel az ő feje fölött ért véget. Gyorsan beszívta a levegőt, meghajlította a térdét, és ugrott.

A kő durva széle belevájt az ujjaiba, amint megragadta. Föllendítette az egyik lábát az oszlop tetejére, azután nyögve felhúzódzkodott.

Négykézláb állt, az érdes kőbe kapaszkodva várta, hogy a szíve lelassuljon, mielőtt vigyázva fölegyenesedett az oszlop tetején.

Onnantól viszonylag könnyen haladt. Átugrott egy másik ferde oszlopra, ahonnan újabbakra sikerült fölevickélnie. Mintha óriások vénséges, roskatag lépcsőjén hágott volna fölfelé.

Az utolsó méter kissé rázós volt: be kellett ékelnie az ujjait két oszlop közé, így tartotta meg magát, miközben az egyik fokról a másikra lendült. Szerencsére széles párkány húzódott a repedés alatt, amelyet el akart érni, elég széles, hogy legyen helye állni és mozogni.

Megrázta a kezét, hogy ujjaiba visszatérjen a vér, azután odalépett a repedéshez, Kíváncsi volt, hogy mit talál.

Közelről a telér fémesnek, képlékenynek látszott, mintha színezüst lenne. Csak hát az nem lehet, mert nem oxidálódott.

Letapogatta a repedést a fedvényeivel.

Terbium?

Alig ismerte a nevet. Úgy rémlik, a platinacsoport egyik eleme. Nem nézett utána, így is tudta, hogy elég különös, ha egy ilyen fém ennyire tiszta alakban fordul elő.

Közelebb hajolt, mélyebben belenézett a hasadékba, miközben igyekezett jobb szöget találni a szkennernek…

Bumm! A hang akkorát szólt, mint egy puskalövés. Meglepetten hőkölt hátra, és ekkor megcsúszott a lába, és elmozdult a kő, mert az egész párkány leszakadt.

Kira zuhant…

Agyán átvillant egy kép a saját testéről, amint összetörve hever a földön.

Feljajdult, csapkodott, igyekezett megragadni az előtte magasodó oszlopot, de mellényúlt, és…

Elnyelte a sötétség. Mennydörgés töltötte be a fülét, látóterében villámok cikáztak, mikor a fejét beleverte a sziklákba. Fájdalom hasogatta végtagjait, mert ide-oda pattogott a kövek között.

Percekig tartott a megpróbáltatás.

Majd váratlanul súlytalan lett…

…és egy másodperccel később belecsapódott egy kőhalomba.

4

Kira hűdötten hevert.

Az ütés elállította a lélegzetét. Igyekezett teleszívni a tüdejét, de az izmai nem válaszoltak. Legalábbis kezdetben. Egy darabig azt hitte, megfullad, de aztán ellazult a rekeszizma, és megtelt a tüdeje.

Kétségbeesetten kapkodott oxigénért.

Az első néhány lélegzetvétel után kényszerítette magát, hogy abbahagyja a zihálást. Semmi értelme hiperventilálni. Csak megnehezítené a dolgát.

Nem látott mást, csak követ és árnyakat.

Ellenőrizte a kiírásokat. A szkafander ép, nincsenek sérülések. Érverés, vérnyomás, oxigénszint magas, de még normális, a kortizol az egeket veri (várható módon). Szerencsére nem tört csontja, bár a jobb könyöke mintha pörölycsapást kapott volna, majd megkékül, és napokig fájni fog.

Megmozgatta a kéz- és lábujjait, hogy működnek-e.

A nyelvével kinyomott két adag folyékony Norodont. Kiszívta a csőből a fájdalomcsillapítót, le is nyelte, nem törődve émelyítően édes ízével. Pár percig tart, amíg a Norodon kifejti a hatását, de a fájdalom máris tompa sajgássá enyhült.

Egy omladékhalmon feküdt, amelynek sarkai és élei utálatos kitartással nyomták a hátát. Grimaszolva legurult a kupacról, és négykézlábra állt.

A talaj meglepően sima volt. Sima és vastag porréteg borította.

Feltápászkodott és megállt, pedig ez fájt, és a mozgástól szédülni kezdett. A combjára támaszkodott, amíg el nem múlt, azután megfordult és körülnézett.

A lyukon át, amelyből lezuhant, beszűrődött egy sápadt fénypászma, az egyetlen világítás a körülbelül tízméteres átmérőjű, kerek barlangban…

Nem, ez nem barlang.

Ez akkora képtelenség volt, hogy egy percig nem értette, mit lát. A padló sima. A fal sima. A mennyezet boltíves, kupolaszerű. És középen ott állt egy… sztalagmit? Egy derékig érő, fölfelé szélesedő sztalagmit.

Kira elméje vadul dolgozott, miközben igyekezett elképzelni, hogyan alakulhatott ki egy ilyen tér. Örvény? Tornádó? De hát akkor mindenfelé dudorok, vájatok lennének… Lehet lávabuborék? Csakhogy ez nem vulkáni kőzet.

Azután rájött. Az igazság olyan hihetetlennek tűnt, hogy nem volt hajlandó figyelembe venni, holott majd kiverte a szemét.

Ez a barlang egyáltalán nem barlang. Ez egy szoba.

– Thule! – suttogta. Nem volt vallásos, de most az ima látszott az egyetlen helyénvaló gesztusnak.

Idegenek. Értelmes idegenek. Félelem és izgalom futott át rajta. A bőre átforrósodott, testén apró cseppekben kiütött a verejték, a pulzusa kalapálni kezdett.

Eddig csak egyetlen építményt találtak, amelyet idegen kéz alkotott: a Nagy Világítótornyot a Talósz VII-en. Kira négyéves volt akkor, de máig emlékezett a pillanatra, amikor bejelentették a hírt. Hightsone utcáin temetői csönd lett, mert mindenki a képernyőt bámulta, igyekezve megemészteni a kinyilatkoztatást, hogy nem az ember az egyetlen intelligens faj, amely kifejlődött a galaxisban. A xenobiológus dr. Crichtonnak, a Világítótoronyhoz vezetett expedíció egyetlen túlélőjének története hatására döntött úgy Kira, hogy ő is xenobiológus lesz. Hóbortosabb pillanataiban néha arról álmodott, hogy neki is lesz egy ugyanilyen világrengető felfedezése, ám erre gyakorlatilag a nullával volt egyenlő az esély.

Kényszerítette magát, hogy ismét lélegezzen. Tiszta fejre volt szüksége.

Senki sem tudta, mi történt a Világítótorony építőivel; vagy régen meghaltak, vagy eltűntek; semmi sem került elő, amiből következtetni lehetett volna a természetükre, eredetükre vagy a szándékaikra. Ezt is ők készítették volna?

Akármi legyen is az igazság, a szoba történelmi jelentőségű fölfedezés. Épp ide zuhanni pedig alighanem Kira életének legfontosabb eseménye. Híre bejárja a lakott világot. Interjúkat, előadásokat kérnek tőle, mindenki erről beszél majd. Micsoda publikációkat írhat, te jó ég!… Egész karrierek épültek ennél sokkal, de sokkal kevesebbre.

Milyen büszkék lesznek rá a szülei. Különösen az apja; el lesz ragadtatva, hogy újabb bizonyítéka került elő az értelmes idegen fajok létezésének!

Menjünk csak szép sorjában. Először is túl kell élnie a kalandot. Amennyit ő tud, ez a szoba egy automatizált mészárszék is lehet. Megriadt, ismét ellenőrizte a szkafander adatait. Még mindig semmi hiba. Ez jó. Nem kell attól tartania, hogy megfertőzik idegen organizmusok.

Bekapcsolta a rádióját.

– Neghar, hallasz?

Csönd.

Ismét próbálkozott, de a szkafander nem tudta összekötni az űrkomppal. Úgy sejtette, túl sok a kő a feje fölött. Nem aggódott; Geiger abban a pillanatban riasztotta Neghart, amint megszakadt az összeköttetés. Nemsokára megérkezik a segítség.

Szüksége is volt rá. Innen nem tud kimászni gekkópárnák nélkül. A mennyezet több mint négy méter magas. Kapaszkodó sehol. A lyukból látta a sápadt ég távoli foltját. Nem tudta, hogy pontosan mekkorát esett, de alighanem jóval a talajszint alatt lehet.

Legalább nem egyenes vonalú volt az esés. Akkor már halott lenne.

Egy helyben állva tovább tanulmányozta a szobát. Nem látott ajtót. A sztalagmitnak hitt piedesztál tetején volt egy sekély, tálszerű bemélyedés. A benne összegyűlt por elsötétítette a kő színét.

Ahogy Kira szeme hozzászokott a sötéthez, hosszú, kékesfekete vonalakat fedezett fel a falon és a mennyezeten. A ferde szögekben cikcakkozó vonalak olyasféle mintákat alkottak, mint egy primitív áramkör, csak annál lazábbat.

Művészet? Nyelv? Technológia? Néha nehéz elkülöníteni őket. Sír lenne? Bár persze lehet, hogy az idegenek nem temetik el a halottaikat. Ki tudhatja?

– Hőkép – mormolta.

Megváltozott látása elmosódó képet adott a szobáról, amelyben az a melegebb folt ugrott ki, ahol sütötte a beeső napfény. Nem voltak lézerek, semmi, ami mesterséges hőforrásra utal.

– Hőkép, kikapcsol.

A szobát megtömhették passzív érzékelőkkel, de ha így van, akkor sem reagáltak Kira jelenlétére. Mégis feltételeznie kellett, hogy figyelik.

Valami az eszébe jutott, és lekapcsolta az övén levő szkennert. Egy idegen akár fenyegetőnek is tekintheti a jelzéseket.

Legörgette a szkenner legutóbbi méréseit: a háttérsugárzás magasabb volt a szokásosnál az összegyűlt radongáz miatt; a