PlanetX

By Paul Hut

− ROHADJATOK MEG! − ordította, miközben rácsapott a térváltóra.
A hajó a csillagkapu mértani közepén tért vissza az anyagi Univerzumba, és a kulcs azon nyomban aktiválta az átjárót. A féregjárat szó szerint a „semmiből” nyílt meg a „végtelen” felé.
Will a lehető legnagyobb teljesítményre állította a normál hajtóművet, és beszáguldott az összevissza tekergő alagútba.

Már rengeteg író körbejárta az idegenek naprendszerbéli látogatásának lehetőségét, de ebben a formában valószínűleg még senki sem közelítette meg a témát mint ezúttal, amikor a négy emberen, azaz a két főhős megpróbáltatásain keresztül, egy merőben új világkép tárul az olvasó szeme elé.

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Sep 19, 2017
• ISBN: 9786158064347

Book preview

Prológus

Murt Myan Dzin ezúttal egymagában állt kint az iszonyatos hőség által formált, mostanra már szinte tökéletesen sima fennsíkon. Már amennyiben fennsíknak lehet nevezni egy olyan területet, amely alig emelkedik pár méterrel magasabbra a környezeténél. Mindamellett ezen minimális szintkülönbség is elég volt ahhoz, hogy a látóhatár egyik szélétől a másikig akadálytalanul pásztázhassa végig eme naprendszer, héliumégető vörös óriás állapotába lépett központi csillaga, a Bétill által, az utóbbi fél milliárd év alatt teljes mértékben felperzselt felszínt.

A simára olvadt sziklákon kívül, itt még a legaprólékosabban pásztázó tekintet sem találhatott volna semmi mást. A Murtot körülvevő kietlen táj egyáltalán nem emlékeztetett az archív felvételekről visszaköszönő, egykoron virágzó bolygóra.

'Az élet bolygójára' − a kósza gondolat hatására valamiféle különleges nosztalgiával vegyített szívfájdalommal tekintett fel a vastag felhőtakarón itt-ott halványan átderengve majdnem az egész horizontot betöltő vöröslő napkorong alkotta csodás, ugyanakkor félelmetes „festményre".

A költői naplemente látványa kivétel nélkül mindig magával ragadta. Így amikor csak lehetősége nyílt rá, hogy a még úgy ahogy „elviselhető hőmérsékletű alkonyati órákban kimerészkedhessen eme, a magánvéleménye szerint leginkább egyfajta bibliai pokolra emlékeztető felszínre, megtette. Úgymond felügyelni az amúgy teljes mértékben önállóan tevékenykedő gépeket. Ez egy olyan, mindent elsöprő kényszer volt a részéről, ami nem szólt másról mint arról, hogy amíg még megadatik neki, igaz csupán a szkafandersisak napellenzőjén keresztül, de a saját szemével csodálhassa meg a lehető legtöbb naplementét. Egyszerűen szüksége volt a „szabadság eme illúziójára.

Arra az illúzióra amely, ha minden az aprólékosan kidolgozott terv szerint alakul, ma adatott meg neki utoljára!

Hirtelenjében valahonnan a gondolatai mélyéről utat tört magának az a teljességgel hiábavaló kérdés, miképpen alakulhatott volna a fajuk története, ha ennek, az elmúlt pár milliárd évben az életterükül szolgáló csodálatos planétának, a Dyrannak lenne elég tere a naprendszerük napjától, a Bétilltől már így is harmincszor távolabbi, mesterségesen létrehozott pályájától még messzebb jutnia. Mindezt anélkül, hogy keresztezné a mögötte, csak a központi csillag tömegvesztése okozta csökkenő gravitáció által, sokkalta lassabb iramban távolodó óriásbolygónak, a Khanzorinnak, és a holdjainak az útvonalát?

Akkor talán most eme irdatlan hőségtől védetten, a naprendszerük újonnan kialakult kozmikus lakhatósági zónájában, egy teljesen más, buján virágzó Dyran felszínéről csodálná önfeledten az maga nemében amúgy csodálatos napnyugtát.

Azonban nem így alakult.

És Murt az önfeledt bámészkodás helyett kénytelen-kelletlen azon rágódott, vajon tényleg olyan jó ötlet-e egy kétmilliárd fős, több mint negyvenezer éves csoportos utazás, a rengeteg kutatás ellenére is majdnem teljes mértékben ismeretlen kozmoszban.

Na nem mintha nem lett volna tökéletesen tisztában vele, hogy ezen kívül nincs is más választási lehetőségük.

A sorsuk már attól a pillanattól kezdve megszabatott, amikor a köztudottan nem a válogatósabbik fajtából származó anyatermészet megalkotta a világukat. Ahol az élet a barátságtalan körülmények ellenére utat tört magának. Az evolúció, dacolva a világűr ezen szegletén a számára kiszabott alig négymilliárd éves időintervallummal, ami a központi csillag a Bétill születésétől a haláláig megközelítőleg megadatott neki, létrehozta a kifejezetten erre a bolygóra jellemző flórát és faunát.

A kozmikus viszonylatban véve, eddig a pillanatig virágzó életet…

Most viszont a kozmosz könyörtelen törvényei máris az elmúlással fenyegettek.

És innentől kezdve csak az számított, hogy a fejlett gondolkodás, valamint az életösztön együttesen megengedik-e a „teremtés helybéli koronáinak", hogy, mint valami vágóhídi állatok, lehajtott fővel, jámboran várják a halálukat?

Hát persze, hogy nem!

Egyszerűen muszáj volt küzdeniük.

Még azután is miután a bolygó kopár felszínén már az égadta világon semmi sem utalt a több mint egy évmilliárdon keresztül itt burjánzó, csupa nagybetűs ÉLETRE.

Ők küzdöttek.

És a Dyrant egyre távolabbi és távolabbi pályára irányították a központi csillagjuk lassú, de folyamatosan növekvő energiakibocsátása következtében fellépő globális túlmelegedés megfékezéséért.

Miközben a felszínen mára már nem létezett semmilyen növényzet. Még egy árva fűszál, vagy egy négyzetcentiméter, a repedés hűvösében megbúvó moha sem. A vízfolyások, a tavak és a tengerek már réges-rég eltűntek. Egyedül a valamikori óceánok tartották még némiképp magukat. Majd, miután elérték a rendszer ötödik, egyben utolsó, a csökkenő gravitációs erő, na meg a napszél hatására szintén távolodó, csak nem elég gyors ütemű gázbolygó kritikus közelségét, és a folyamatosan táguló vörös gázóriástól tovább már nem lehetett menekülni, a rohamléptekkel emelkedő felszíni hőmérséklet hatására ezek a megmaradt vizek is egyre vészesebb iramban párologtak.

Mostanra már pusztán csak egy hajszálnyival volt jobb a helyzet eme, a szélsőséges viszonyoknak még ellenállni képes, baktériumok által benépesített vöröslő „pocsolyákban", mint a sugárnyomás és a napszél hatására egyre nagyobb mértékben elszökő, felhő borította légkör alatt az őt körülölelő, kopár kősivatagra emlékeztető szárazföldi tájon. Ahol a különleges védőfelszerelése dacára még most alkonyatkor is, negyed óránál alig valamivel többet tölthetett el, mielőtt visszatérne a pillanatnyilag még biztonságosnak nyilvánított mélytengeri kupolavárosok egyikébe.

Azokba, amelyeknél a hangsúly a „pillanatnyilag" szócskán volt.

Ebben az egész faramuci helyzetben pedig számára az tűnt a legbosszantóbbnak, hogy a jelenlegi tudásuk alapján, ha az előzetes számításokhoz képest akárcsak egyetlen csillagászati egységgel is kisebb méretű lenne a Bétill végső felfúvódása, ezek a kétmilliárd egyén túlélésére kifejlesztett „óvóhelyek" teljes mértékben elegendőnek bizonyulnának a fennmaradásukhoz.

Csakhogy a „vörös óriás nem állt meg a „biztonsági zóna határán.

Meynek következtében nem néztek túl fényes a jövőkép elé.

A bolygóval együtt bekövetkező megsemmisülésük jószerivel elkerülhetetlennek tűnt.

Még a legoptimistább becslések alapján is alig pár ezer éven belül.

Márpedig ez elég baljóslatú végjátékot sugallt a számukra.

Murt mégsem látta ilyen sötéten a jövőt.

Ő maga meggyőződésesen hitt az evolúcióban. Abban, ami ez alatt a viszonylag rövid, egymilliárd éves időtartam alatt, amely ezen a bolygón megadatott neki, ezt a hihetetlen ütemű törzsfejlődést eredményezte. Azt, amelyet mindennél jobban jellemzett a kupolavárosok biztonságában jórészt még manapság is fellelhető, a valaha a bolygó felszínét és a vizeit uraló élőlények sokfélesége.

És ennek az egyedfejlődésnek a csúcsán álltak ők!

A maguk telepatikus képességeiből adódó együttes gondolkozás hajtotta hihetetlen mértékű technikai tudásukkal.

Amely lehetővé tette számukra azt, hogy bő tízmillió évvel a felszíni élet eltűnése után még mindig itt legyenek.

És tovább folytathassák az elmúlás ellen vívott ádáz harcukat.

Jó néhány társával egyetemben Murt már-már úgy gondolt az evolúcióra, mint valami felsőbb hatalomra.

Hiszen abban az egyben tökéletesen biztos volt, hogy mindezt a technikai tudást nem érhették volna el a bolygójuk élőlényei közül csak a rájuk jellemző telepatikus képességek nélkül. Mégpedig azért nem, mert véleménye szerint egyetlenegy különálló elme soha nem lehet olyan hatékony a problémamegoldásban, mint mondjuk kétmilliárd együttesen. Ráadásul a telepátiának hála, a felmerülő kérdéseiket és válaszaikat, szófordítási problémák nélkül oszthatták meg egymással. Ez pedig a fejlődésük szempontjából felbecsülhetetlen előnynek bizonyult.

Egy olyan előnynek, amelyért viszont hatalmas árat kellett fizetniük.

Ugyanis a kifinomult kollektív tudatnak igen komoly hátulütői is voltak, amelyek közül a leges legelső helyen a közös gondolkodással automatikusan együtt járó, a végletekig túlfejlett szociális érzék állt. Annak is azon empatikus képességgel bíró fajtája, amely egyszerűen nem engedhette meg az egyes egyedeknek, hogy akár magányosan, akár kisebb csoportokra szakadva próbáljanak meg elmenekülni ebből a könyörtelen természet alkotta végzetes infernóból.

Éppen ezért kénytelenek voltak együttesen szembeszállni a rohamléptekkel közeledő „világvégévél"…

És a kétmilliárd elme összesített életösztönéből fakadó megsokszorozott kreativitásának eredményeképpen közös erővel sikerült megtalálniuk a megoldást.

Mégpedig azt a megoldást, amely egyszerre biztosította a központi csillag felfúvódásával keletkező gyilkos gázburok elkerülését, valamint az újrakezdést!

Még akkor is, ha mindez erőteljesen feltételes módban állt, hiszen a terv sikeréhez mindenekelőtt át kellene vészeljenek egy körülbelül negyvenezer éves exodust, amelyhez csak a Dyran, már most is vészesen megfogyatkozott energiakészletei állnak a rendelkezésükre…

Első könyv

„Éva"

I. Duncan

Baleset vagy provokáció?

A hirtelen megszólaló kommunikációs egység amúgy diszkrét szignálja ezúttal mintha valami idegtépő feszültségről árulkodó „visítással" törte volna meg az éjszaka csendjét.

Legalábbis a váratlan hangra felriadó Duncanban határozottan ezt az érzést keltette. S holott tisztában volt vele, hogy nyilvánvalóan mindezt csakis az álom okozta „valóságvesztettségének" köszönheti, mégsem tudott mit kezdeni ezzel a hirtelen rátörő kellemetlen érzéssel.

Lassan ülő helyzetbe tornázva magát az ágyban, megpróbálta valamelyest rendbe szedni a kusza összevisszaságban kavargó gondolatait…

Néhány másodperces hiábavaló erőlködés után azonban rá kellett döbbennie, hogy ez most nem fog menni.

Mindeközben a komegység kitartóan jelzett tovább.

− McNeil őrnagy. − fogadta végre a hívást.

Egyetlen hosszúra nyúlt lemondó sóhaj kíséretében.

− Légköri belépés történt a tizennégy-hetvenkettes szektornál. − tért rögvest a lényegre a belső Naprendszerben jellemzően száznegyven éves átlagéletkor viszonylatában középkorú Peter Morris hadnagy.

Miközben a holografikus képből adódóan elmosódott arcvonásai ellenére is jól látszott az egész lényéből sugárzó visszafojtott feszültség.

Mintegy tovább erősítve Duncanbena a már az ébredése pillanatában rátörő kellemetlen érzést.

− Azonnal ott vagyok − bontotta szinte a válasszal egy időben a vonalat.

Hogy leplezze a zavarát.

Nem volt már zöldfülű kezdő, most mégis ezzel az érzéssel kelt ki az ágy szerepét is betöltő keszonkapszulából.

Holott az időpontot leszámítva semmi rendhagyó nem volt a bejelentkezésben.

Ráadásul a nála egy jó húszassal idősebb Peter Morris hadnagyot már több mint öt éve ismerte. Sőt! Az eddigi közel háromszor ilyen hosszú szolgálati idejének tapasztalatai alapján az egyik legjobb beosztottjának tartotta. Miáltal biztos lehetett benne, hogy az nem ok nélkül keltette fel az éjszaka közepén.

A szűkszavú közlés pedig egyértelművé tette számára a „problémának", a Föld-Mars alkotta szövetség és a többi kolónia közötti egyre feszültebb politikai helyzetből adódóan kényes mivoltát is.

Haragosan megfeszítette, a belső naprendszerben átlagosnak számító, egy méter kilencvenhat centis, kilencvenhét kiló színizomból álló testének szinte minden egyes porcikáját… majd azt a kis kábaságot, ami még hátramaradt az iménti kényszerű ébredésből, egyetlen erőteljes kilégzéssel, szó szerint kipréselte magából.

Egyszerűen, ha akarta sem tehette volna meg, hogy nem foglalkozik az üggyel. A rendőrség és a hadsereg szerepét egyaránt betöltő Vénuszi Különleges Erők, a Terra Isthar „kontinensen működő tíz fős részlegének rangidős tisztjeként ő töltötte be az összességében harmincnyolc fős bányatelep „seriffjének szerepkörét is…

Még két hétig.

Amikor is letelik a fél év, amelyet az előírások szerint egyhuzamban a „pokoli" bolygó felszínen tölthet valaki.

Hogy utána haladéktalanul visszatérjen a bolygó körüli gyűrűt formáló kolóniára.

Pillanatok alatt belebújt a könnyű, de a különleges önhordó szerkezetének köszönhetően hihetetlenül masszív, a kilencvenkét báros légköri nyomásra, valamint az ötszáz fokos hőmérsékletre tervezett szkafanderébe, amely a biztonsági előírásoknak megfelelően, az előírt „egyenruha" volt a bolygó felszínén tartózkodó vénusziaknak még itt a lakóegységek belsejében is.

Csupán annyi könnyítéssel, hogy a sisak, csak mint valami ormótlan kapucni, egyelőre a „galléron" lógott. Úgymond készenléti állapotban.

Duncan az évek alatt bevésődött rutinos mozdulatokkal leellenőrizte az öltözékét… majd egy elégedett biccentéssel nyugtázva az eredményt kilépett a szobából… és elindult a padlón halványzöld derengéssel kirajzolódó irányfényt követve.

Mindezt olyan könnyeden légies mozgással, ami egy esetleges külső megfigyelőben azt a benyomást kelthette volna, hogy nem is a földön jár, hanem felette lebeg. Csupán azért, mert amíg a bányatelep területén állandó jelleggel a földi atmoszferikus nyomás másfélszerese uralkodott, ő is, mint a mindenkori személyzet bármelyik másik tagja, folyamatos keszonkamrás tréningekkel készült fel egy váratlanul bekövetkező műszaki probléma esetén, az akár kilencven báros légköri nyomás elviselésére az alatt a pár másodperc alatt, amíg az alapesetben szellőzéses szkafander automatikus nyomásszabályzó és tehermentesítő rendszere működésbe nem lép.

Igaz ez már a túlbiztosítás túlbiztosítása volt, hiszen a lakórészleget a koordinációs központtal összekötő folyosót tönkretehetetlen, a szélsőséges viszonyoknak ellenálló, hatalmas nyomás alatt legyártott másfél méter átmérőjű acélüveg méhsejtekből állították össze.

Azt a folyosót, amely felett ezúttal a száztizenhét napos vénuszi éjszaka és a száz-száztíz kilométert magában foglaló troposzféra három kénsavfelhőrétege uralta koromsötét feketeség lakozott. Mintegy láthatatlanná téve a negyven-hatvan kilométer magasságban, a szuper rotáció következtében a bolygót négynaponként körülnyargaló felhőtömegeket…

***

Bárhogyan is igyekezett úrrá lenni rajta, Morris mozdulataiból csak úgy sütött a feszültség.

Miáltal Duncan egyre inkább hajlott rá, hogy valóban a Föld-Mars konföderációval áll összefüggésben az ügy, és nagyon kellett vigyáznia az előítéleteivel, ha nem akart elhamarkodott következtetést levonni.

− Hallgatom! − pillantott kérdő tekintettel a hadnagyra.

− Egy marsi űrhajó lépett be a Vénusz légterébe úgy tizenöt perce − csillant a teljes tanácstalanság Morris szemében. − Azóta pedig folyamatosan vesszük az automata vészjeleit…

− Remek! − csapott bosszúsan a levegőbe Duncan.

Ebben a mostani kiélezett politikai helyzetben, amikor más sem hiányzott volna, mint egy esetleges diplomáciai bonyodalom a Marssal, Morris jelentése a lehető legkellemetlenebb hírnek számított.

− Elképzelhető, hogy szándékos provokáció? − egyértelműen ez tűnt a leglogikusabb magyarázatnak.

− Nem tudnám megmondani− vont vállat Morris.− Mindazonáltal nekem is ez volt az első gondolatom.

A kolonizálatlan Merkúr kivételével az emberek által benépesített belső bolygóhármas közül a Vénusz volt az egyetlen amely nyíltan az Europé, ezáltal a külső Naprendszert uraló kolóniák szövetségének követelései mellé állt. Ezzel pedig nem igazán lopta be magát a „két tűz közé került Föld-Mars konföderáció szívébe, és Duncan igen könnyen el tudta képzelni, hogy ez a mostani „baleset mindössze ürügyül szolgál egy gyors katonai fellépéshez. Hiszen a mindinkább növekvő életszínvonal különbség a belélegezhető légkörrel, plusz egyedi élővilággal rendelkező Föld-Mars konföderáció, valamint a Naprendszer többi kolóniája között, akár békés, akár agresszív módon végrehajtott, de egyre sürgetőbb közbeavatkozást igényelt.

Olyat, amibe bármi beleférhet!

− Kimegyek a helyszínre − fordított hátat Morrisznak… és a sötét gondolatait ellensúlyozandó, kényelmes tempóban elindult a kijárat felé. − Egyelőre ne jelentse tovább az ügyet! − szólt vissza jól megjátszott közömbös hangnemben a válla felett.

***

A leginkább egy három méter magas kiborg gólemre emlékeztető robotruha ormótlan kinézete és tömege elengedhetetlen volt a több mint kilencven bár nyomással a felszínre nehezedő légkört megmozgató, igaz talajszinten csak pár kilométer per órás, de gigantikus erejű vénuszi széllel szemben.

Enélkül Duncan jószerével egy métert sem tudott volna megtenni.

Így viszont, még ha a bányatelepen végrehajtott „légi balettjéhez" képest lényegesen nehézkesebb csigatempóban is, de töretlenül haladt előre…

A jól láthatóan sértetlen marsi űrhajó felé…

S habár a helyszínelést időközben befejező beosztottjai Morris hadnagynak tett, lényegében semmitmondó jelentésüket a sisakrádión keresztül ő maga is végighallgathatta, nem fordult vissza.

Valami ellenállhatatlan kényszer arra sarkallta, hogy személyesen is megvizsgálja a környéket.

− Őrnagy úr! − vágta a közeledtére nevetséges „robot vigyázzba magát Devon őrmester. − A hajónapló szerint a jármű úti céljául a Vénuszt választották… és az egyetlen utasnak, a marsi állampolgárságú Dr. Andrea L'avettának itt kellett volna „várnia ránk − mutatott a „roncsra". − Viszont ez teljesen üres!

− Mi van, ha Dr. Lavetta kiszállt a Földön, és a hajó üresen jött tovább? − kérdezte Duncan, habár biztosra vette, az emberei nyilvánvalóan már átrágták magukat ezen a lehetőségen is.

− Az elsődleges vizsgálatok alátámasztották, hogy a naplóbejegyzések valódiak − vágta rá hezitálás nélkül az őrmester. Mintegy beigazolva a „ már átrágták magukat" sejtését. − Azok szerint pedig a hajó a Marsról szállt fel, majd megszakítás nélkül tette meg az utat a Vénuszig … továbbá a fedélzeten megtaláltuk Dr. L'avetta DNS nyomait is… tehát biztosan a járművön volt.

− Valószínűleg igaza van − adta be a derekát Duncan.

Jóllehet már a Vénusz kongresszusának meggondolatlan nyilatkozata óta számított valami ilyesféle provokációra, teljesen más volt így, a gyakorlatban átélnie azt.

− Teleportálás? − próbálkozott minden meggyőződés nélkül.

− Negatív.

− Tehát azt állítja, hogy L'avetta úr mindvégig a fedélzeten tartózkodott − ezt már nem kérdezte hanem kijelentette.

És az őrmester határozott bólintása ezúttal már meg sem lepte.

Mint ahogyan körbejárva a helyszínt az a tény sem, miszerint a jelekből ítélve a hajó inkább leszállt, mintsem lezuhant a Vénuszra.

Ami teljes mértékben ellentmondott az automata vészjeladó működésbe lépésének.

Hogyan tovább?

Idestova több mint huszonnégy órája volt már talpon, és próbált meg választ adni a felettesei idiótábbnál idiótább kérdéseire. Ráadásul az egyre feszültebb hangulatán nem igazán segített az sem, hogy a „roncsnál" az égadta világon semmi rendhagyót nem találtak…

Jobban mondva majdnem semmit.

− Mi a helyzet a virággal? − szegezte neki a kérdést McNeil tábornok.

Duncannek már volt ideje hozzászokni apjának hidegen kimért stílusához, de ez a hatszemközti kihallgatás a Vénusz Kolónia Biztonsági Részlegének Parancsnokságán felettébb feszélyezte.

Főképp miután megállapította magában: a harmadik személy minden kétséget kizáróan nem vénuszi.

− Uram! − válaszolt ennek ellenére teljesen közömbös hangnemben. − Az előzetes jelentések szerint semelyik földi, vagy marsi fajhoz sem tartozik.

− L'avettát már megtalálták?

Habár McNeil tábornok teljesen felesleges kérdése igazából nem neki szólt, válaszolnia kellett rá.

Hogy nyomatékosíthassák a földiben semmi közük sincs az eltűnéshez.

− Ha engem kérdez, az az ember soha nem is volt azon a hajón. − jelentette ki határozottan.

És teljes mértékben így is gondolta!

Már sokszor átrágta magát a lehetetlen eseten, és mindannyiszor arra a megállapításra jutott, ez az egyetlen logikus magyarázat. Hiszen biztosra vette, hogy a fedélzeti számítógép, még a marsi hajó esetében is figyelmeztette volna az esetleges utasát az áldatlan vénuszi körülményekre. Egyszóval, ha L'avetta a leszálláskor valóban a fedélzeten tartózkodik, semmiképpen sem száll ki a járműből, az övékéhez hasonló, több tonnás, speciális „robotruházat" nélkül.

Aminek a hátrahagyott lábnyomaira rá kellett volna bukkanniuk még a Vénusz kőkemény talaján is!

− Igen… én magam is erre a következtetésre jutottam − sóhajtott bosszúsan McNeil tábornok. Mintegy utat engedve a szenvtelenség védőpajzsán egy pillanatra áttörő valódi érzelemnek. − Viszont ez így édeskevés lesz a Marsnak… szent meggyőződésem, hogy ez az egész nem más mint provokáció!

Duncan teljes mértékben egyetértett az apjával.

Viszont nem érezte szükségét, hogy bármit is hozzáfűzzön az elhangzottakhoz.

Nem úgy mint az eddig a pillanatig néma csendben, de feszülten figyelő idegen:

− A Vénusz csak egyetlen módon kerülheti el a nyílt konfrontációt… − jelentette ki idegesítően tudálékos stílusban − mégpedig akkor, ha L'avetta távozik a bolygóról.

Duncan szinte fizikailag érezte amint elpattan az a bizonyos húr.

− HÁT PERSZE! MONDJUK A MARSRA!… HOGY EZ EDDIG NEM JUTOTT AZ ESZEMBE! − csapott indulatosan az asztalra… majd az apja felé fordulva folytatta: − Tábornok úr, megtudhatnám ki ez az agytröszt?

Az ingerültsége csak egy pillanatig tartott.

És lecsillapodva azonnal tisztában volt vele, hogy finoman szólva is elvetette a sulykot.

Viszont a legnagyobb meglepetésére mégsem utasította rendre senki sem a nem éppen diplomatikus viselkedése okán.

'Szóval, a marsi provokáció kivédése fontosabb, mint holmi faragatlan őrnagy fegyelmezése!' − csalt mosolyt az arcára a felettébb meglepő gondolat.

Meglepő, de helytálló!

− Engedje meg, hogy bemutatkozzam! − reagált ennek szellemében, és ezúttal a tudálékos stílus helyett egy leírhatatlanul tenyérbemászó mosollyal az arcán az idegen. − Philip Lawall vagyok, a Föld elnökének a személyes tanácsadója.

Duncannek szabályosan leesett az álla a döbbenettől. Hiszen pont a Föld volt az aki a legtöbbet nyerhette a Vénusz Mars afférból, és igazából meg mert volna esküdni rá, hogy ennek a „balesetnek" is ők állnak a hátterében.

Erre fel pedig most a Föld elnökének személyes tanácsadója „szalad" a segítségükre!

Egyszerűen olyannyira nonszensznek tűnt a helyzet, hogy képtelen volt napirendre térni felette.

Ami valószínűleg az arcára is volt írva.

− Igen, jól látod, ez a konföderáció válaszlépése az Européval kötött megállapodásunkra… amivel nem mindenki ért egyet− sietett leszögezni McNeil tábornok.

−

Reviews for PlanetX

[Attiláné Oravecz · Rating: 1 out of 5 stars]

A történet egész érdekes, de olyan mintha egy kisiskolás fogalmazta volna. Ezt még gyakorolni kéne. Esetleg szépíró kurzus?