A jövő igazsága

By Phoenix Wolf

A világ ellen

A Szövetség és a Liberty Unió között polgárháborúvá szélesedő konfliktus nyomán fellángolnak az indulatok a Magvilágokon. A Szövetséget évtizedek óta mérgező, egyenlőtlenségekből és elfojtott sérelmekből fakadó feszültség váratlan erővel tör a felszínre. A kezdeti zavargások sok helyen fegyveres ellenállásba fordulnak át, melyek célja immár az egyes bolygók önrendelkezésének kivívása. A helyzetet tovább súlyosbítják a Szövetségi Flotta és a kormányzat vaskézzel bevezetett kényszerítőintézkedései.
Artemis ebbe a káoszba érkezik vissza a New Edenről, ahol rövidesen az események sűrűjébe csöppen. Társaival az összeesküvők nyomába erednek, ám nyomozásuk rövidesen olyan dolgokra derít fényt, amely már nem csak rájuk, de magára az emberiség egészére is komoly veszélyt jelentenek.

• Language: Magyar
• Publisher: Phoenix Wolf
• Release date: Apr 11, 2020
• ISBN: 9781370204175

Phoenix Wolf

Brandhuber Zoltán (Phoenix Wolf) 1972-ben született Magyarországon. Már gyerekként lekötötték a scifi történetek, amelyek valószínűleg nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy végül fizikusnak tanult, majd végül informatikusként kezdett el dolgozni. Bár a történetek már egészen régen érlelődtek a fejében, az első regényére egészen a harmincharmadik születésnapjáig várni kellett, amikor megjelent a Battletech elemekre építkező Hazatérés. A regény sikerén felbuzdulva vágott bele a Lost Galaxy névre keresztelt világának építésébe, amelyben azóta több regény is született.

Book preview

Ezúton is szeretnék köszönetet mondani azoknak az embereknek, akik hozzájárultak a könyv létrejöttéhez.

Elsősorban a feleségemnek és a fiamnak, akik végtelen türelemmel viselték az írás hosszú időszakát, és eltűrték, hogy néha hosszú órákra eltűnök a dolgozószobám mélyén. Nélkülük nem jöhetett volna létre ez a regény.

Köszönet illeti továbbá azokat a rajongókat, akik folyamatos biztatása nélkül lehet, hogy nem vágtam volna bele a folytatásba. Az ő lelkesedésük hajtott előre ezen az úton.

Ez a könyv a Kibergenezis közvetlen folytatása, és közvetlenül a Titáneső eseményei után kezdődik. Jócskán támaszkodik a korábbiakban megismert eseményekre és szereplőkre, így egyes esetekben furcsa lehet azoknak, akik még nem olvasták a korábbiakat. Ezért jelen könyvnél mindenképpen javaslom a sorrendben történő olvasást. Viszont, ha még nem olvastad a Dicsőség Szilánkjait (de tervezed), akkor azt javaslom, hogy az Epilógust csak az után olvasd el.

A regény egyrészt tovább viszi a korábbi ötleteket, másrészt néhol olyan irányú fejlődési vonalakat vázol fel, amelyek jelenleg még vitás területnek minősülnek. Ahol lehetséges volt, ott utánajártam a dolgok tudományos hátterének, különös tekintettel a fizikai, csillagászati és biológiai vonatkozásoknak, de itt-ott elszakadtam ezektől, és szabadjára engedtem a fantáziámat. Az orvosi, biológiai vonatkozások pontosításában ezúttal is segítségemre volt Dr. Kőnig Károly, akivel megtárgyaltam néhány ötletemet, hogy azok legalább a regény szintjén megállják a helyüket. Ha valamit félreértettem a magyarázatából, az természetesen az én hibám.

Mivel a regény rengeteg szereplőt mozgat meg, és több helyen is hivatkozik más regényekben megjelenő alakokra, ezért a könyvhöz mellékeltem a honlapomon is hozzáférhető névjegyzéket, amely segítheti az eligazodást köztük. Egyúttal eloszlatnék egy félreértést a főhősnő nevének ejtésével kapcsolatban: Marie keresztneve anyai nagyanyjától származik, aki szintén annak francia eredeti ejtésében használta.

A regény a végső formáját Kovács Sándor és Ottó Ferenc segítségével érte el, akik felbecsülhetetlen munkát végeztek a szöveg javításával, és felhívták a figyelmemet számos hibára.

Péternek

„A világ soha nem fekete vagy fehér. Minden csak azon múlik, kik, mikor és miért írják a történetet."

Előjáték

Alkonyat

1

A hídra vezető A2-es folyosó fenyegető üregként sötétlett. A végét járó szükségvilágítás vöröses hunyorgása törmelékhalmok és falból kiszakadt gerendák körvonalait sejtette; odébb egy törött kijelző rendszertelen felvillanásai rajzoltak mély árnyékokat a falakra, mintha csak a haldokló hajó utolsó segélykiáltásai lennének. Végtelenbe vesző elektronikus sikoly az űr magányában.

Christian Meyer óvatosan félretolt egy lebegő fémlemezt, és átbújt az így keletkezett résen, ügyelve arra, hogy az éles peremek nehogy felszakítsák a szkafander anyagát. Sisaklámpája éles fénykévéjével végigpásztázott a romokon, míg végül megállapodott az egyik ajtónyíláson. A megfeketedett ajtószárnyak felett még ki lehetett venni a kommunikációs szoba feliratot, de az összeroncsolódott lemezek nem sok jót ígértek.

Ösztönösen rápillantott a sisaklemezre vetített oxigénszintre, majd mélyen beszívta a konzervízű levegőt, miközben közelebb lebegett a nyíláshoz. Minden ügyességét latba vetve áthajtogatta magát a befelé hajló olvadt peremű szárnyak között. A homlokát ellepő verejtékcseppek eközben önállósították magukat, és mire átért, a sisakjában vízcseppek lebegtek szerteszét, mint megannyi apró gyöngyszem. Lassan megpróbálta lerázni a cseppeket a nedvszívó csuklya felé, de végül feladta. Figyelme ehelyett a koromsötétbe burkolózó helyiségre irányult. Körbevilágított a reflektorral. A szemben lévő falon a fénycsóva hirtelen eltűnt a semmiben, és amikor lenézett, a fénykör szakadozott szélű lyukat világított meg a lába előtt is. Odalent, az egykor a padlóban futó vezetékek szakadt csonkjain túl, az alatta fekvő szint tárolóhelyiségének romjai tűntek fel. Fáradtan lekapcsolta a lámpát. Ahogy a szeme újra hozzászokott a sötéthez, a hajó oldalába ütött lyukon át felszikráztak a csillagok.

Érezte, hogy a szeme könnyel telik meg, ezért összeszorította, hogy ezzel is kizárja a kegyetlen világűr látványát. Akkor hát ennyi, gondolta keserűen. Azt remélte, hogy ha a kommunikációs terem még épen maradt, akkor innen talán üzenetet tud küldeni a legközelebbi kolóniára. Így azonban az utolsó reménye is odaveszett. Maradt a kínosan hosszú haldoklás a mélyűr felé sodródó roncson. Az elmúlt napok rémálomba illő elfojtott emlékei szennyvízként tolultak fel az emlékezete mélyéről, és meg kellett kapaszkodnia az ajtó keretében, hogy ne sodródjon ki.

A támadás váratlanul érte a Meyer családot. Két hete, amikor rakományt vettek fel a Detroit körül keringő Thomas Edison állomáson, még azt hitték, hogy egy újabb könnyű út áll előttük. A New Edenről befutó aggasztó hírek, az ezek nyomán a szövetség több világán kitört zavargások ugyan baljós jövőt vetítettek előre, de a problémagócok mindegyike jó száz fényévnyi távolságban feküdt, így senki sem aggódott túlzottan. A raktér dugig volt tömve a Detroit gyáraiból származó alkatrészekkel, amelyekért a megbízó egy kisebb vagyont fizetett volna nekik a célállomáson. Hans és Elza Meyer már az üzlet bővítését tervezgették, optimizmusuk pedig átragadt a legénység többi tagjára is. A Westfalen, a Meyer család teherhajója az elmúlt években szépen hozott a konyhára, így ezzel a fuvarral elérhető közelségbe került egy második hajó megvásárlása, amely megduplázta volna a kapacitásukat, és egyben a bevételeiket is. Többen ezért csak múló konfliktust láttak a háborús híradás mögött; a szövetségi média túlzó kampányát a Cryogen társaság ellen, amely akár felélénkítheti az évek óta pangó piacot is.

Chris ebből leginkább csak az emelkedett hangulatot észlelte. A Westfalenen született, és itt töltötte a gyerekkorát is a hajó folyosóin futkosva, vagy éppen a szellőzőjáratokban bújócskázva a többi gyerekkel. Töviről-hegyire ismerte a teherhajó legeldugottabb zugait is, fejből fújta a legénységi beosztást, és amikor szülei elég nagynak ítélték, a kortársaihoz hasonlóan ő is kivette a részét a hajó körüli teendőkből. Gépek között nőtt fel, amelyek az életet jelentették, és Chris még egészen kisgyerekként megtanulta ezek használatát. Frau Braun, a hajó apró iskolájának vezetője a gyakorlatias oktatás híve volt, így Chris tizennégy évesen már annyit tudott az űrhajózásról, mint egy szövetségi középiskolát végzett hivatásos matróz. Elboldogult a gépházban, tudta kezelni a rakodógépeket, és néhányszor már rábíztak a hídon is ezt-azt, ami nemcsak nagy büszkeséggel töltötte el a szüleit, de egyben segített helyretenni az őt csúfoló unokatestvéreit. Egy bolygón minden bizonnyal koravén kamasznak tartották volna, de itt csak egy volt a hozzá hasonló kereskedő kölykökből.

Most azonban mindez megszűnt. Néhány óra leforgása alatt Chris elvesztett mindent, amit csak egy gyerek elveszíthet. Az egész világa összeomlott a támadásban. Nem látja többé a szüleit. Nem fogja többé megsimogatni a fejét reggelente az édesanyja, amit egyébként annyira utált, hogy néha inkább idő előtt kiszaladt fürdeni. Nem kérdi meg az apja, hogy mi történt ma. Nem kell többet Simone nyafogását hallgatnia, amíg a szülei szolgálatban vannak és ő vigyáz rá. Nem lesznek éjszakába nyúló játékok a barátaival, sem hosszú beszélgetések a hátsó raktárban Elisével. A lány mosolygós arcára gondolt, majd az étkező merev arcú hulláira, és újra eleredtek a könnyei. Mindennek vége. A Pandora lövései végeztek mindennel, amit valaha drágának tartott.

Chris éppen az iskolában ült, amikor becsapódtak az első lövések. Kirepült a székéből, és csak nagy sokára sikerült talpra kászálódnia. A fények kialudtak; az ordítozást csak a buroktörést jelző riadósziréna idegtépő visítása tudta túlüvölteni. A hajótestben futó csövek elpattantak, forró vagy éppen jéghideg gázokkal árasztva el a folyosókat. Másodlagos robbanások rázták meg a hajót, ahogy a sérült elektromos rendszer szikrái meggyújtották a vezetékekből elszökő hidrogént. A burkolaton kráterek nyíltak lángoszlopokat okádva az űrbe. A számítógépes rendszer kétségbeesetten próbálta menteni a menthetőt, és megkezdte a hajó szekciókra bontását. De ez az intézkedés csak arra volt jó, hogy elvágja egymástól a legénységet. Akik a sérült részeken ragadtak, szinte azonnal meghaltak. És talán ők jártak jobban.

A Pandora rövidesen közelebb siklott a sérült Westfalenhez, és miután rögzítette magát, átjárófolyosót dobott rájuk. A katonák nem törődtek a zsilip felnyitásával – ez valószínűleg úgysem ment volna – egyszerűen utat vágtak maguknak a sérült falakon keresztül. A hajó hídja felé tartottak. Ezt azonban csak később tudta meg, amikor ráakadt a külső kamerák egyikének felvételére. Amikor ez történt, Chris egészen mással volt elfoglalva.

Még most is tapintani tudta a tudatát gúzsba kötő pánikot. Menekülj, bújj el, üvöltötte valami a tudata legősibb mélyéről, és ő, miután szert tett egy szkafanderre, bevetette magát az egyik szabaddá vált szellőzőnyíláson. Szikraesőben, fojtó szagú gázokat lélegezve kúszott előre, mígnem ráakadt arra az elosztóra, ahol végül elrejtőzött. Rettegéssel eltelve szorította magához az űrruhát. Hosszú percek teltek el, de az is lehet, hogy órák. Az időérzéke teljesen megszűnt. Nem emlékezett, hogy mikor vette fel a szkafandert – a kisgyerekkora óta unásig ismételt mozdulatsort valószínűleg álmában is végre tudta volna hajtani. Így maradt ott, a lábát átkulcsolva lebegett a hirtelen beálló súlytalanságban.

Az oxigénszint jelzője térítette magához. A lüktető bip-bip hang visszarántotta az elméjét bekebelező pánikból, és új irányba terelte a gondolatait. Mire sikerült kimásznia a szellőzőből a katonák már távoztak a Westfalenről. Ahogy a tudata visszakapcsolt fokozatosan azonosította magában a jeleket. Súlytalanság van, tehát leállt a mesterséges gravitáció. Ég a szükségvilágítás, tehát nem működik a reaktor, vagy lekapcsolt az elektromos hálózat. Nincs légnyomás, fűtés, életfenntartás. Az is lehet, gondolta akkor reménykedve, hogy sikerült a legénységnek elhagynia a hajót. Talán valamilyen katasztrófa történt, és Hans a legénységgel éppen azon dolgozik, hogy helyreállítsák a Westfalen működését. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejében, ahogy elindult a hajó első részébe. Miután szert tett a mindenütt elhelyezett vésztartalékokból egy palackra, már csak át kellett vágnia az elgörbült lemezekkel, lebegő törmelékekkel teli folyosókon. Egészen addig reménykedett, amíg el nem jutott az étkezőig.

A nagyméretű terembe terelhették össze a katonák a túlélőket. A belső kamerák itt mind megsérültek, a falakat átlyuggató lövésnyomok egyértelműsítették, hogy mi történhetett. Amikor a sisakreflektora fényében feltűntek a fagyott vércseppek felhőjében lebegő hullák, nem bírta tovább és menekülni kezdett. Csak a vakszerencsének köszönhette, hogy épségben megúszta az akkori vergődését.

Hosszas keresgélést követően sikerült találnia egy zárható helyiséget, és a gépházból felszenvedett egy hordozható életfenntartó egységet, amelyet normálisan a siklókon használtak. Ezzel, és az egyik raktárból származó élelmiszer fejadagokkal, no meg a széttört vízvezetékcső mellett összegyűjtött jégdarabokkal pár hónapra biztosította az életben maradását. De tudta, hogy ennyi nem elég. Ha túl akarja élni – márpedig erre fogadalmat tett, miután kimenekült a hullaházzá vált étkezőből – valahogy üzenetet kell küldenie az erre haladó hajóknak.

Legalább egy hete ment rá, hogy bejusson a romhalmazzá vált parancsnoki szekcióba. Itt volt legnagyobb a rombolás, szinte semmi nem maradt épségben. A hidat közvetlen találat érte, ami egy katonai hajón elképzelhetetlen lett volna. Ám a Westfalent, sok más kereskedőhajóval szemben eleve polgári járműnek építették, így a hátsó falnál lévő állomásokon kívül semmi sem maradt a vezérlőből. Ott, ahol a kapitány székének kellett volna lennie, csak fémforgácsok lebegtek az űrben.

Chris kinyitotta a szemét, és a szobát kitöltő lassan forgó csillagmezőre szegezte a tekintetét. A bukdácsoló roncs kiterjedt törmelékfelhőt húzott maga után, amelynek darabjai itt-ott megcsillantak a távoli nap sápadt fényében. A sötét háttér előtt váratlanul egy nagyobb testre lett figyelmes. A sisaklámpa ugyan nem vitt el odáig, de ahogy egyre jobban meresztette a szemét, sikerült kivennie a körvonalait. Kivárt egy-két újabb fordulatot, míg a halvány fényben újra megpillanthatta a tárgyat. Nagyot dobbant a szíve, amikor rájött, hogy a Westfalen egyik leszállóegységét látja a távolban. Legalább száz méterre a hajótól lustán forgott a saját ütemében. Deltaszárnyainak egyike leszakadva sodródott tőle.

Amilyen gyorsan csak tudott visszasietett a tanyájára, ahol magához vett annyi palackot, amennyit csak elbírt. Tudta, hogy amire készül, az jobb esetben is őrültség, de úgy érezte, nem maradt más választása. Amikor visszaért a kommunikációs szobába, az övére szíjazta a palackokat, majd az egyiket a kezébe kapva elrugaszkodott a sikló irányába.

Mint minden űrben született gyerek, Chris is magabiztosan mozgott a súlytalanságban. Bár a modern hajók mindegyikét ellátták gravitáció-kiegyenlítőkkel, számos esetben, mint például a ki- és berakodások során ezeket nem volt célszerű használni, így minden űrhajósgyerek megtanult létezni ilyen körülmények között. A hatás-ellenhatás elv alkalmazása –, mondta erre Frau Braun egy régi fizikaórán, de mindez Chris számára inkább ösztönös szinten működött. Most is, amikor kinyitotta a palack szelepét, és nekilódult az űrnek, szinte érezte, hogy merre kell fordítania a kiáramló gázsugarat. A levegő megfagyott szemcséi megmutatták, merre korrigálta a pályáját, hogy elkerüljön egy-egy semmiből váratlanul felbukkanó roncsdarabot.

A harmincméteres sikló sötét tömege egyre közelebb ért, és Chrisnek minden ügyességére szüksége volt, hogy nehogy fennakadjon a lassan forgó szárnyon. Végül a megfelelő szögben elhajította a kiürült tartályt, és ily módon lelassítva magát elkapta a sikló ajtajának fogantyúját. Már-már diadalmas érzéssel fordult volna vissza, amikor a kapaszkodó az ajtóval együtt a kezében maradt, és elkezdett vele együtt lesodródni a jármű törzsétől. A szélmalomként pörgő szárnycsonk lassan, de biztosan közeledett feléje; a hosszanti oldalán végigfutó éles peremű sérülés nem sok jóval kecsegtette a jövőre nézve. A feltámadó félelmétől hajtva ellökte magától az ajtót, és előrántotta az utolsó tartalék palackot. Nem vesztegetve az idejét megcélozta a szabaddá vált zsilipajtót, és tövig nyomta a szelepet. Oxigénkristályok felhője csapott ki, és rajtuk utazva Chris nagy lendülettel berepült a sikló ajtaján, hogy aztán az apró zsilip szemközti falára kenődjön fel. A becsapódás erejétől a levegő kiszorult a tüdejéből, míg végül sikerült visszanyernie az uralmát a mozgása felett. Nagyot nyelve eltette a palackot, majd a lábát a falnak vetve kézzel félrehúzta a zsilipajtót.

A sikló pontosan ugyanolyan élettelennek nézett ki, mint a hajó többi része. A közepe táján hatalmas lyuk éktelenkedett, ahol egy lövedék eltalálta, de ettől függetlenül a belső rész ép volt. Átlebegett a raktéren egészen a pilótafülke ajtajáig, ahol újra minden erejét latba kellett vetnie, hogy valahogy felfeszítse azt. Jó negyedóra megfeszített munka után ott állt végre lihegve, diadalittasan a kétszemélyes pilótafülkében.

Besiklott a pilótaülésbe, és pár gombnyomással megpróbálta életre kelteni a járművet. Mindössze az akkumulátorok válaszoltak; se a számítógép, se a motorok nem maradtak üzemképesek. Végigfutotta a hibalistát mutató visszajelzőket, majd végül csalódottan lekapcsolta az egyébként is üzemképtelen tápszivattyúkat. A hajtóművet ért károk alapján ez a hajó nem megy el innen egyhamar. Egy ideig csak ült, és átkozta a szerencséjét, mígnem kiszúrt egy zölden pislákoló visszajelzőt a táblán. A felismerés villámként cikázott át rajta. Lehajolt a központi konzol alá, és lepattintott egy takarólapot. Az alatta fekvő narancssárga-fekete doboz mellett vidám zöld fényben villogtak a kontrollfények. Kiráncigálta az adatrögzítőt, majd addig forgatta, amíg ráakadt a vészjeladó kapcsolójára. Átbillentette manuális felülbírálásra, majd amikor a visszajelzők villogni kezdtek, jelezve, hogy megindult az adás, kitornázta magát az ülésből.

Most már nincs más dolga, mint keríteni valamit, amit antennaként hozzácsatolhat, és várnia a felmentő sereg érkezésére.

2

Marie leengedte a pisztolyt.

Isaac a holtak közönyösségével bámult vissza rá. A homlokán ütött lyukból keskeny vérpatak csorgott végig élettelen szemei között, majd a csodálkozásra nyílt ajkai pereméről lecsepegett a betonra. A sapka lefordult a fejéről, feltárva a homlokát átszelő, frissen kezelt forradást, amelyet a két nappal ezelőtti hajsza során szerezhetett.

Forró szél söpört végig a kifutópálya betonja felett. Hosszú, fekete hajtincsei a lány arcát csiklandozták. A gyűlölet hullámai, amelyek elöntötték mindannyiszor, amikor elérhető közelségbe került az áldozata, egy csapásra elcsitultak. A közhiedelem szerint a beteljesedett bosszú csak kiégett ürességet hagy maga után, boldogságot aligha. Marie-t most mégis végtelen nyugalom töltötte el. Mintha egy óriási teher gördült volna le a válláról; valami befejeződött, pont került a régen megkezdett mondat végére, és ez szinte feltisztította a lelkét azoktól a mérgező érzésektől, amelyek az elmúlt hetekben oly gyakran kínozták. Megérintette a nyakában függő vaskeresztet, és arra a rengeteg szenvedésre gondolt, amit Isaac tettei okoztak. Semmi kétség, sokan vártak volna ennél komolyabb elégtételt a közelmúlt eseményeiért. Több ezer halott lelke mind igazságért kiáltott, de ennél többet nem tehetett az ügy érdekében. Isaac nem állhatott bíróság elé, nem kaphatott médiafigyelmet, de még az Unió titkosszolgálata kezébe sem kerülhetett. Mindezekhez túl sokat tudott. Még az is lehet, hogy megúszta volna. Elsüllyesztették volna valamilyen börtön mélyére, hogy aztán pár év múlva új köpönyegben tűnjön fel. Nem, ennek így kellett történnie. Anderson valószínűleg tajtékzani fog, amikor megtudja. Nem számít most már ez sem.

Becsúsztatta a lézert a lábára erősített hámba, majd lehajolt a holttesthez. A medikai szoftvere egyértelmű jelzéseket küldött a látóterébe a halál beálltáról, így nem vesződött az ellenőrzéssel. Ehelyett gyorsan letépte a férfi kézfejéről a komját, majd áttúrta a zsebeit, és magához vette az abban rejtőző kártyákat az adattároló kristályokkal együtt. Figyelme ezután a táska felé fordult. Kiszórta belőle a szerszámokat, mígnem érezte, hogy valami nehéz kezd kicsúszni belőle. A matt sötétszürke fémtömböt estében kapta el. Megforgatta, és a Zeiss lencséket nagyításra állítva végigpásztázta a felületét, de a belemart sorozatszámon kívül mást nem talált rajta. Egyértelműen valamilyen elektronikus eszköz volt, de még soha nem látott hasonlót. Óvatosan visszarakta a táskába, majd felkapta a vállára, és lendületes léptekkel elindult a leszállópálya szélén magasodó nyitott ajtajú hangárépület felé. Útközben elhaladt egy Akuma teherszállító mellett, amelyből éppen konténerek gördültek ki három tenyészkatona árgus figyelme mellett. A férfiak egyike felnézett rá, de aztán visszafordult a munkája felé. A tenyészeken csak igen korlátozottan működött Marie vonzereje, így inkább megszaporázta a lépteit, mielőtt azok meggondolják magukat.

A hangárt plafonig telepakolták konténerekkel, amelyek azonosítójelük alapján nemrég érkezhettek az egyik segélyszállítmánnyal. A lány átfurakodott kettő között, majd amikor úgy ítélte meg, hogy senki sem látja, letette a táskát, és vetkőzni kezdett. Letépte a fejéről a parókát, melléjük dobta a könnyű topot, a csipkés bőrszoknyát és lehámozta magáról a harisnyát. Letépte a csípőjéről a szigetelőszalaggal rögzített két rúzs méretű tartályt, majd a másik oldalon hasonlóan elrejtett adagolófejhez csatlakoztatta őket. Alaposan felrázta, majd a kontroll ledek felvillanása után, amely jelezte, hogy a keverék elkészült, gyakorlott mozdulatokkal végigpermetezte magát. A leheletvékony polimerréteg alig egy perc alatt fél centi vastagra duzzadt, megszilárdult, fényesen csillogó, kék, testhezálló kezeslábast alkotva. A földre dobott szoknya belső részéből elővarázsolt egy reptéri azonosító kitűzőt, feltapasztotta a ruhára, majd berúgta a levetett álca maradványait az egyik konténer alá. Visszalépett a cipőjébe, felkapta a táskát, és visszasétált a bejárathoz. Útközben az egyik rakodógép hidraulikus csuklójáról némi gépzsírt kent az arcára és a kezére, ezzel téve tökéletessé a technikusi megjelenését.

Átvágott a betonsíkságon, ezúttal az egyik kereskedőhajó leszállóegységét véve célba. Tudta, hogy sietnie kell. Anderson emberei már közel járhatnak. Bár kifejezetten kérte, hogy egyedül dolgozhasson, az uniós titkosszolgálat feje nem bírta ki, hogy ne figyeltesse; az emberei folyamatosan ott lihegtek a nyakában. Összesen négyet tudott kiszúrni, bár nem zárhatta ki, hogy lehetnek többen is. Közülük a két tenyésznek kinéző nem volt túl ügyes, őket még az idefelé vezető úton sikerült leráznia, de a másik kettőtől csak az űrkikötő tömegében sikerült megszabadulnia. Nem volt kétséges, hogy előbb-utóbb ráakadnak. Marie-nak azonban egészen más tervei voltak mára.

Az Antoinette leszállóegysége szögletes hegyként magasodott előtte. A legénység éppen a rakodórámpát húzta fel; odabent, a gép hatalmas gyomrában ki lehetett venni a rakomány színes dobozait. Féltucat munkás irányította a műveletet odalentről. Mintha csak a Mikulás szánját pakolnák, futott át a fején a bizarr hasonlat, és hetek óta először elmosolyodott. Jó lesz elszabadulni innen. Megkerülte a leszállóegységet, és a másik oldalon nyíló személyzeti zsiliphez lépett. Az Antoinette egyik fiatal matróza támasztotta a falat a bejárat mellett, aki egy csokoládérudat majszolt éppen. Komoran nézett fel a lányra.

– Viva la France! – Marie két ujjával játékosan tisztelgett, de arckifejezésében nem volt helye vidámságnak. – Maguk kértek karbantartást?

A fiatal férfi elvörösödve nyelt egyet. Láthatóan nem volt gyakorlott hazudozó, de a jelszót felismerte.

– Igen. Már várják a gépházban. – Tenyerét az ajtó melletti leolvasóra tette. A nehéz zsilipkapu sziszegve felnyílt. – A lift után balra.

– Köszi! – Rákacsintott, majd elhaladt mellette, és beszállt a liftbe. Felment vele a hajóba, ahol rövid keresgélés után ráakadt a gépházra.

A műszerekkel telepakolt szoba mögött, egy belső ablakon át, a komp roppant hajtóművét lehetett látni. Csövek és kábelek garmadája között három technikus éppen egy gőzt okádó alkatrészt állt körbe. Széles gesztusokkal vitatkoztak valamiről. A zajszigetelés miatt a beszélgetésük némafilmként pergett a háttérben. Egy nagydarab alak emelkedett ki a vezérlőpult melletti székből.

– Na, csakhogy! – nyögte Miles, és felkászálódott ültéből.

Miles hatvan körüli, kopaszodó férfi volt. Joviális arckifejezésével, deréktájon felgyülemlett zsírpárnáival könnyen elpuhult családapának tűnhetett bárki számára. Mi sem lehetett volna messzebb az igazságtól. Marie az akció kezdetét követő héten vette fel vele a kapcsolatot, miután befutott Pete kódolt üzenete a helyi sejtek felépítéséről és elérhetőségeikről. A férfi felbecsülhetetlen segítségnek bizonyult a hajszában. Bár az indyk jelentős veszteségeket szenvedtek az utcai harcok során – az LMBC robothadserege nemigen kímélt bárkit, aki az útjába került – ez a nehézkes, idősödő férfi valahogy mégis túlélte az egészet, talán pont azért, mert a kapcsolati hálójára támaszkodva szinte bármit el tudott intézni a bolygón. Ha ő nincs, valószínűleg soha nem találják meg Isaac-et.

A hajsza kemény volt és kíméletlen. Az Unió vesztegzár alá vonta a várost. Az egyre szűkülő határokat tenyészek és harci robotok őrizték, miközben a légtérben apró drónok tucatjait szórták szét, amelyek összhangban a műveleteket koordináló mesterséges intelligenciával megpróbálták kiszúrni a körözés alatt álló személyeket. De Isaac esetében még ez is kevésnek bizonyult. Hiába fésülték át az épületeket szintről-szintre, túrták fel a raktárakat, ahogy szűkült a kör, úgy vált egyre nehezebbé a nyomozás. Még mindig nagyon sokan voltak a városban, rengetegen elvesztették a családjukat, a házukat, és az utcákon berendezett szükségszállásokon húzták meg magukat. Az Unió elment a végsőkig, amit még megengedhetett magának, de egy ponton Oxborn kénytelen volt lazítani a feltételeken, hogy elkerülje a nyílt lázadást. Miután a Hades elhagyta a rendszert a csapásmérő flotta nagy részével, Andersonra és maroknyi emberére hárult a kutatás.

Marie az elmúlt hetek során megtanulta tisztelni őket, és egyikükkel-másikukkal már-már bajtársias kapcsolatot alakított ki. A város közben egész idő alatt folyamatosan a zavargások határán táncolt. Kevés volt az élelem, a tiszta víz, ráadásul a túlélőket rendszeresen ide-oda terelték, igazoltatták, újra meg újra azonosították. Az utcákat borító romok eltakarítása a reaktivált építőrobotokra hárult, amelyek miatt egész negyedeket kellett kiüríteni. Oxborn és a stábja folyamatosan dolgoztak, megállás nélkül, hogy elejét vegyék a nyílt összetűzéseknek. A működő média hiányában ez együtt járt azzal is, hogy az admirális időnként kiállt a tömegek elé, hogy lelket öntsön beléjük. Más talán rábízta volna a beosztottjaira, de ő ragaszkodott hozzá, hogy ahol csak lehet, személyesen legyen jelen.

Andserson más volt. Ravasz, fondorlatos. Míg Oxborn előtérben maradt, ő inkább a háttérben tevékenykedett. Kémekből, besúgókból, ügynökökből álló hálózata Marie szeme láttára épült ki hatékony gépezetté. Módszerei néha a törvényesség határait súrolták, de valahogy sikerült mindig megálljt parancsolnia magának. Szinte sajnálta, hogy itt kell őket hagynia; a férfi mindig partnerként kezelte, és mindenben számíthatott rá. De azt is tudta, hogy Isaac likvidálásával új alapra kellene helyeznie az együttműködésüket. És neki nem volt kedve belépni a Cryogen Corporation kötelékébe, sem pedig szembenézni Anderson haragjával, amit az áruló likvidálása okozott volna. Bár a mozgalommal névleg szakított, érzelmileg ezer szállal kötődött hozzájuk. Ideje volt búcsút intenie az Uniónak, és hazatérnie.

Odalépett Miles elé, miközben futólag végignézett a hajtóművön dolgozó techeken. Az egyikük éppen ütni kezdett egy szelepet karvastagságú csavarkulcsával.

– Már azt hittem, hogy elkaptak – dörmögte Miles.

– Nem megy az olyan könnyen. – Feltette a táskát a pultra és kinyitotta. – Nincs túl sok időnk. Anderson pribékjei valószínűleg már szagot fogtak. Elhoztad, amit kértem?

– Ez most kérdés volt? – húzta fel a szemöldökét Miles. A pulton heverő ütött-kopott Cyberforce számítógépre és a hozzá kapcsolt kiberdeckre mutatott. A gépből kábelek futottak a pult alsó részébe, ahol egy kibontott szervizpanel mögött eltűntek. A holomonitoron egyszerű státuszüzenetek sorjáztak monoton egymásutánban.

Marie leült a gép elé. Odahúzta a táskát, kinyitotta, és kirámolta belőle az adattárolókat. Végül kiemelte a fekete fémkockát, és Miles felé nyújtotta.

– Te tudod esetleg, hogy ez mi?

Miles átvette a kockát és megforgatta. Rövid tanakodás után egy grimasz kíséretében megvakarta a feje búbját.

– Hogy került hozzád? Isaacnél volt?

Marie bólintott.

– Nem tudom biztosan megmondani. Nagyon úgy néz ki, mint egy MI agyközpontja.

– Komolyan? – A lány kétkedve felhúzta a szemöldökét. – Ennyi az egész?

– Ez „csak" a központi adattár és a fő döntéshozó egység. Az egész cucc magja. Önmagában sok milliót érne, ha egyáltalán szabadforgalomban elérhető lenne. – Látható tisztelettel visszaadta az eszközt. – Ha hozzádobod a többi hiányzó alkatrészt és beüzemeled, akkor van egy működő MI-d. A körülmények alapján azt kell gondoljam, hogy ez valamilyen taktikai vagy felderítő típus.

– Kideríthető belőle, hogy min dolgoztak vele korábban? – Marie a korábbinál jóval óvatosabban tette le a pultra.

Miles elhúzta a száját. Végül vállat vont.

– Meglehet. Nehéz erről így bármit mondani.

Marie közben rövidtávú kapcsolatot épített ki a deck és a saját számítógépes központja között, és nekilátott az adattárak beolvasásának. Várható módon minden kódolva volt. Gyors másolatot készített a tartalmukról, majd létrehozta a kapcsolatot a FedNet felé. A deck saját tűzfala szinte bitenként megrágott minden adatot, ami keresztülfutott rajta. Miles megesküdött rá, hogy az egyik legjobb hackere fogja felkonfigurálni a gépet. Rövidtávon ennél többet nem is várhatott.

A kibertér egyszerűsített vázlatábrája Marie köré zuhant. A tűzfalak kizártak minden extrát, így be kellett érnie az abszolút minimummal. Azonban, amire készült, arra ez is elég lesz. Beállította azt a címet, amit Pete-től kapott a kódolt üzenetben, és várt, amíg a rendszer felépíti a kapcsolatot a távoli szerverrel.

A felszabadítást követően az Unió első dolga volt a FedNet kapcsolat helyreállítása. Egy ideig a bolygó körül keringő hajókon keresztül ment a forgalom, de két hete bekapcsolták a város peremén felépített új adótornyot, így azóta New Eden újra elérhetővé vált a világ többi részéből. Na persze ez nem jelentette azt, hogy a jelenlegi helyzetben bárkit csak úgy beengedtek a bolygó szuperhálózatába. Miles hackerei mesélték Marie-nak, hogy az új rendszer minden adatcsomagot átvizsgál, és egyenként ellenőrzi a tartalmukat. A nagy részüket visszautasította – kivéve persze, ha valaki katonai azonosítókódokat használt, mint most ő. A lopott kódsort reggel szerezte egy jeltovábbító és némi szimpla női fortély bevetésével, amikor egyeztetett a mai akcióról Anderson embereivel.

A hálózati útvonal fokozatosan növekedett a megnyitott státuszképernyőn, egyre újabb átjárókon vezetve tovább a gépet. Már legalább féltucat világ gyökércsomópontján áthaladt, amikor belemerült az Eridanus virtuális dzsungelébe. Újabb álcázott kapcsolati pontokon haladt keresztül, amelyek közt Marie legalább három igen gyanús szervert tudott azonosítani. Már várta, hogy továbblépjen, mikor a világ hirtelen széthullott körülötte, és a státuszsorokat egy vázlatos szoba rajza váltotta fel. A textúrák hiányoztak, így a megjelenő nőalak is egészen rajzfilmszerűnek hatott.

– Azonosítás. – A dallamosan felcsendülő utasításra a lány egy huszonnégy jegyű számsort gépelt be a megjelenő numerikus padon. A számok a semmiből ugrottak elő neonzöld fényben tündökölve.

– Megerősítés.

– Kshatriya 141 – Ezúttal a vokális szintetizátort használta. – Pete-el szeretnék beszélni. – A hangja csúf géphangként szólt, de a rajzfilmlányt ez nem érdekelte. Köszönés nélkül eltűnt. Hosszú másodpercekig várakozott, míg egy elnagyolt kinézetű, jellegtelen figura jelent meg a szobában.

– Artemis! Minden rendben? – A másik avatár is géphangon beszélt. A hangmintát, amely élettel töltötte volna fel kiszűrte a paranoid tűzfal. – Nem számítottunk a jelentkezésedre még egy ideig.

– Üdv, Pete. – Melegség járta át a férfi láttán, akit szinte apjaként tisztelt. – Megtörtént. Az árulónak vége. – Az avatár arcán nem látszott reakció, de Marie szinte biztos volt, hogy máskülönben mosolyogna. – Feltöltöm a megszerzett adatokat, hátha találtok bennük valami érdekeset. De van egy csomagom, amiről úgy hisszük, hogy egy MI központi egysége. Adok egy sorozatszámot hozzá, hátha attól okosabbak lesztek. – Amíg várt a válasz megérkezésére elindította az adattárakról lemásolt állományok feltöltését.

– Tud ezekről más is?

– Csak Miles, az itteni sejt vezetője. Anderson embereit sikerült leráznom egy időre.

– Helyes. – Az avatár megdermedt egy időre, mintha a tulajdonosa magára hagyta volna. – El tudod hozni nekünk az Eridanusra?

– Az Eridanusra? – csodálkozott Marie. Úgy látszik változások voltak az indy vezetésben. Behívta a csillagtérképet a látóterébe, és megjelölte rajta a bolygót. Vörös útvonal materializálódott becsült utazási időkkel.

– ESP bár. Ismered a helyet?

– Megtalálom. – Járt már a megapoliszban korábban, de eddig csak átutazóban. A barátnője azonban sokat mesélt róla.

– Jó. Ki tudsz jutni az Edenről? Kell valamilyen segítség hozzá?

Marie elmosolyodott. Már gondoskodott erről.

– Kösz, de megoldom. – A fájlok feltöltése befejeződött. – Artemis kilép.

Bontotta a kapcsolatot a távoli szerverrel, majd a kiberdeckkel. A való világ a helyére került. Megborzongott. Nem szerette különösebben a virtuális téren keresztüli kapcsolatot, de most ez tűnt a legegyszerűbbnek.

– Kész? – bökött Miles a számítógépre. Amikor Marie bólintott, odalépett és elkezdte szétszedni a berendezést. Amikor végzett, beírt egy parancsot a billentyűzeten, amitől szétesett a látvány a képernyőn. A folyamat úgy fél percig tartott, amíg a számítógép minden információt letörölt magáról. Ezután a férfi felnyitotta a gép oldalát, kitépte belőle az adattárat, majd kettétörte. Felnyalábolta a cuccokat, és begyömöszölte a székre akasztott üres tengerészzsákba.

Marie odalépett hozzá és átölelte, amitől Miles először hátrahőkölt. Aztán óvatosan, mintha csak valami forró vasat tartana, átkarolta a lányt. Amikor szétváltak Marie látta, hogy a férfi szemében lassan lecsillapodik a félelem lángja. Nem akartalak megijeszteni, suttogta volna legszívesebben, de aztán lenyelte a megjegyzést. Hozzászokott már, hogy ilyen reakciót vált ki a munkatársakból.

– Hiányozni fogtok – mondta végül kissé karcos hangon.

– Vigyázz magadra Artemis! Üdvözlöm Pete-et. – Miles felkapta a zsákot, és elindult a kijárat felé. Visszanézett, majd még egyszer utoljára odaintett mielőtt elnyelte a folyosó.

Marie visszapakolt a szerelőtáskába, majd előresétált a leszállóegység hídjára. Az Antoinette elsőtisztje és legénysége már lázasan készülődtek a startra. A fiatal férfi alig nézett fel az előtte sorjázó adatsorokból.

– Mikor indulunk? – kérdezte a kötelező udvariassági körök után.

A férfi lepillantott a monitorára, amelyen a hajó vázlatos ábrája derengett. A külső kamerák képén egy pillanatra feltűnt Miles, amint éppen beszáll a hajó mellett parkoló ütött-kopott terepjárójába.

– Öt perc múlva nyílik egy felszállási ablak. Már megkaptuk a felszállítási engedélyt. – A keskeny üveglap túloldalán éppen egy újabb csapatszállító gurult el. A terepszínű mintára festett héjaszerű gépen az Unió csillagörvényes címere terpeszkedett. Marie követte a tekintetével, ahogy elhaladt mellettük. – Ez lesz az utolsó fordulónk. Amint dokkoltunk az Antoinette azonnal elhagyja az orbitális pályát.

– Nem lesz feltűnő ez a sietség? – Eddig minden jól ment. Kissé túl jól is, súgta egy gonosz kis hang Marie tudata mélyéről. Miles bandája régóta együtt dolgozott ezekkel a kereskedőkkel, és kezeskedtek értük. De most többről volt szó, mint a helyi vámtisztviselők kijátszásáról.

Az űrhajós tanácstalanul megvonta a vállát.

– Nem hiszem. Így is három nap lemaradásban vagyunk, mert nem tudtuk időben berámolni az árut. Akkora a forgalom ezen a reptéren, mintha valahol a Magban lennénk.

Marie nem nyugodott meg ettől, de nem firtatta tovább az ügyet. Inkább helyet foglalt a hátsó falnál sorakozó legénységi gyorsulási székek egyikében.

Egy óra múlva, amikor a Marie Antoinette begyújtotta roppant hajtóműveit, és maga mögött hagyta a New Edent, Marie végre hátradőlt az apró egyszemélyes kabinjában. A távolban a New Eden felhőkkel borított kék gömbje egyre zsugorodott mögöttük. A gondolataiba merülve bámulta a bolygót, amíg az bele nem olvadt a csillagos háttérbe.

Elővette a fekete kockát, az ölébe helyezte, és lassú mozdulattal, szinte álmodozva végigsimított rajta. Vajon miféle titkokat rejthet? Jessie vagy ha ő nem, akkor Pete valamelyik embere biztosan ki fogja deríteni.

És ezzel talán sikerül valami értelmet találnia az elmúlt hónapok eseményeiben.

3

A Victory lenyugvó napja mélyvörös fényben fürösztötte Avalon főutcáját. A kockakövekkel kirakott, hangulatos terecskében végződő sugárutat eredetileg is sétálóutcának építették, így egyike volt azoknak a helyeknek, amelyek mellőzték a modern, Földön kívül épített városok mesterkéltségét. A középen húzódó szabálytalan gyepsávon rendszertelenül ültetett fák lábánál kacskaringós patak csörgedezett, amely néha alábukott, néha kisebb tavacskává szélesedett az egykori tervező kaotikus víziójának megfelelően. Pallók és rövidke hidak íveltek át a víz felett, amelyben itt-ott szivárványos színű arasznyi halakat lehetett kivenni. A Genewiz mérnökei által kifejezetten ide tervezett faj egyedei rendesen elszaporodtak az eltelt hatvan év alatt, de a ritkításukra indított kezdeményezések megosztották a helybelieket.

A Marrakesh nem tartozott Avalon felkapott éttermei közé. A berendezésére ráfért volna egy felújítás, a pincérek nem viseltek elegáns ruhát, és eléggé törve beszélték a standard angolt, ami néha kínos helyzetekhez vezetett. Ám a teraszon ülő Theresa Milano mégis jobban kedvelte, mint a környék más csillogó helyeit, amiben valószínűleg jócskán szerepet játszott az a mézes-barackos csirke is, amelynek éppen most csipegette fel az utolsó falatjait.

A fezt viselő sötét bőrű pincér halkan odalépett mellé, és összeszedte a vacsora maradványait. Arcára odafagyott az egyenmosoly, de a nő figyelmét nem kerülte el a sötét szemek mélyén égő gyűlölet, amellyel a szomszéd asztalnál ülő három tenyészt méregette. A biztonsági szolgálat emberei éber pillantásokkal lesték a pincér mozdulatait, és látta, hogy egyikük keze folyamatosan a fekete öltöny alatt pihen. Az LMBC logós kitűző a hajtókájukon büszkén hirdette, hogy honnan érkeztek. Nem mintha számított volna. A helyiek számára a céges uralom szimbólumai voltak, ennélfogva a legtöbben zsigeri gyűlölettel viseltettek feléjük.

– Hozhatja a desszertet – biccentett oda a pincérnek, aki mormogott valamit a saját dialektusában, mielőtt elsietett a tortáért. Hát az egyszer biztos, hogy nem az udvarias kiszolgálás miatt járok ide, gondolta vidáman.

A háta mögött halk torokköszörülést hallott. Megfordulva a tekintete egy hivatalos ruhát viselő fiatal férfira esett. Valószínűleg lóhalálában érkezhetett, mert a homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. Alan Salazar, az új asszisztense, akit három hete küldtek a központból, miután az elődjét, Benettet a saját kérésére áthelyezték.

– Asszonyom! Befutottak a jelentések New Edenről. Attól tartok, nem sok jó hírrel szolgálhatok. – Átnyújtott egy kódolt adattárolót Theresának. Láthatóan zavarban volt, hogy mit kéne tennie, mert idegesen gyűrögette a zakója ujját.

– Ne ácsorogjon ott Alan. Üljön le. – A vele szemben levő helyre mutatott. – Eszik egy szelet tortát?

– Igen asszonyom. Köszönöm. – Alan óvatosan leereszkedett a székre. A pincér közben befutott a tortával, és Theresa rögtön rendelt egyet az asszisztensének is. Az szinte éhezőként vetette rá magát az édességre.

A nő tekintete elidőzött a férfin. Ha egy kicsit összeszedné magát, és felszedne némi izmot, akár még jól is nézhetne ki. A kék szemeihez és csillogó sötét hajához párosuló aranybarna bőre kifejezetten egzotikus külsőt kölcsönzött neki. Néhány másodpercig hagyta elkalandozni a gondolatait a piszkosabb régiókba, de aztán jót mulatva magán elhessentette őket.

Theresát a legjobb akarattal sem lehetett szépnek nevezni. Az állandó edzéstől izmos és szikár maradt negyvenöt éves korára is, de egyenes alakja, lapos melle és túl határozott vonalú arca nem késztetett egyetlen férfit sem arra, hogy utána forduljon. Rövid szőke haját katonásan felnyírva hordta, és bár a céges stylistnak valamennyi sminket sikerült ráerőltetnie, ez szerinte csak még ijesztőbbé tette. Az egyenkosztüm a fehér blúzzal csak fokozta a szigorú kinézetet, amin semmilyen ékszer sem volt képes enyhíteni. Fiatalabb korában próbálkozott mindenfélével, de végül feladta az egészet. A kezében összpontosuló hatalom így is bevonzotta a férfiakat, és ha esetleg ez kevésnek bizonyult volna, még mindig ott voltak a tenyészek.

Hivatalosan a titulusa persze csak tanácsadó volt. Akárcsak igazgatóból, ebből is rengeteg akadt a cégnél. De kevésnek voltak olyan előjogai, amivel az LMBC különleges szolgálatának fejeként ő rendelkezett. Különleges szolgálat, bah… A „kémfőnök, vagy „hadműveleti parancsnok megnevezés találóbb lett volna. De akármi is szerepelt éppen a személyzeti kartonján, Theresa Milano csak Alex MacKinley-nek tartozott elszámolással. Ez pedig szinte mindenkinél magasabb pozícióba helyezte a szervezeten belül.

Elővette a táskájából az adattábláját, és becsúsztatta az adattárolót. Az ujját a hátlapi DNS szenzorhoz érintette, miközben egyenesen a készülék kamerájába nézett, hogy az levehesse a retinamintáját. Miután a szerkezet beazonosította, megnyílt előtte az üzenet tartalma. Végigpörgette az összefoglaló jelentés szöveges részét, majd átfutotta a csatolt vizuális anyagokat. Amikor elért a kifacsart tagokkal heverő Isaac képéhez mélyet sóhajtott, és az asztalra dobta az eszközt.

– Szóval beigazolódott, amitől féltünk. – A jókedve egy csapásra elillant. – A Hírszerzéstől kaptuk az anyagot?

Alan félretolta az üres tányért, megtörölte a száját, miközben hevesen bólogatott.

– A szokásos csatornán keresztül jött alig egy órája. Ahogy mindig, most is személyesen Levington aláírásával volt hitelesítve.

Theresa az ajkába harapott. Angusszal hosszú múltra tekinthettek vissza. A jó kapcsolatuk annak ellenére is fennmaradt, hogy a férfi ilyen magasra kapaszkodott a ranglétrán.

– A Cryo intézte el? – A hangjába csipetnyi szánalom vegyült. Az Unió beavatkozása óta ez is csak idő kérdése volt. De titkon mindannyian abban reménykedtek, hogy egy olyan hétpróbás gazembernek, mint Isaac, sikerül valahogy kijutnia a blokád alatti bolygóról.

Alan lassan ingatta a fejét.

– A jelentés szerint nem. Annak ellenére, hogy szinte az egész várost felforgatták utána, nem értek oda időben. A kikötői biztonsági szolgálat talált rá egy technikus bejelentése alapján az egyik hangár mellett. A helyi rendőrség azzal zárta le az ügyet, hogy a nála levő jegy miatt lőhették le. Mindamellett – mutatott a képre – az ügynök csatolt a jelentéséhez egy érdekes képet, ami talán rávilágít a gyilkos személyére.

Theresa felkapta a táblát, és továbblapozott. Rendőrségi akták, kórbonctani jelentés, kameraképek. Csupa érdektelen dolog. A férfi homloka közepére égetett lyuk egyértelműen jelezte a halál körülményeit. Ez kivégzés volt, nem sima gyilkosság. Egy Isaac kaliberű ügynök egyébként sem vétett volna ekkora hibát. Hosszas elemzések a repülőtér térképével, a halál idején odalent tartózkodó űrhajók listája… és aztán ott volt. A videót egy biztonsági kamera készíthette valamilyen épület tetejéről. A sokszoros nagyítás és az agresszív képjavítás miatt kellően elmosódott, de azért ki lehetett venni rajta a rövid hajú, testhezálló ruhát viselő nőt, amint biztonságiak gyűrűjében sétál Henry Oxborn társaságában. Közelebb emelte a táblát, hogy ki tudja venni a kép sarkába nyomtatott azonosítókat. New Eden, Ideiglenes Kormányzósági Épület. Angus emberei jóval mélyebbre jutottak, mint azt Theresa korábban gyanította.

Gyűlölködő pillantást vetett a jól ismert alakra. Kifehéredett ujjai között megremegett a kijelző, mire odacsapta az asztalhoz. A készülék magával sodorta a vacsora maradványait, és végül a földön kötött ki.

– Azt a büdös kurva istenit ennek a mocskos ribancnak! Még hányszor fog keresztbe tenni nekünk rajta keresztül Sard?! – Visszanyelte a feltörni készülő átkozódás hullámot. Erővel kényszerítette magát, hogy megnyugodjon. Karjain majd elpattantak a megfeszülő izmok. Az étterem előtt elhaladó párocska furcsán nézett fel rá, de amikor a tekintetük az éppen felemelkedő tenyészek egyikre esett, inkább leszegték a fejüket és gyorsan elhúztak.

– És mindez azért, mert Romanov és a tojásfejű haverjai arra is képtelenek voltak, hogy egy tisztességes biztonsági megoldást beépítsenek. Ha már képtelenek voltak kontrollálni a szörnyszülöttjüket.

Alan nyelt egyet, de volt annyi esze, hogy ne szóljon közbe. A pincér a felfordulást látva újra előkerült, és indult volna, hogy felszedegesse az összetört tányér maradványait a földről, de Theresa egyik testőre könnyedén eléje lépett, és nemet intett a fejével.

A nő felemelte a vizespoharat, és felhajtotta a tartalmát. Ez segített kicsit lecsillapodnia.

– Tudunk arról bármit, hogy az Isaacnél lévő adatokból bármi az ellenség kezére került-e?

Alan állta a főnöke metsző pillantását.

– A jelentés arról számolt be, hogy a helyszínelők nem találtak nála semmit egy pisztolyon és hamis iratokon kívül. A központi egységről nem esik szó – tette hozzá rövid szünet után.

– Tehát Isaac vagy elrejtette a helyszínen, vagy az indy kurva elvitte magával. – Theresa hátradőlt. A szemét a felhőkre emelve mély levegőt vett. – Azt hiszem, az első esetet kizárhatjuk.

Nyomasztó érzés telepedett rá. Gondolatban végigvette a lehetséges következményeket. Egyik sem töltötte el örömmel.

– Miért olyan fontos ez a…? – szúrta közbe Alan óvatlanul, de félúton megállt.

– Nem csak a város és a robotcsapatok irányítására használták azt a MI-t – rázta meg a fejét Theresa. – Isaac a New Eden feletti csatában lefoglalta a Rommel teljes memóriamagját, de azt a legénység még a hajó megszállása előtt megpróbálta letörölni. A folyamat nem fejeződött be időben, ezért ráállították a MI-t, hogy próbálja meg helyreállítani az egészet. Az utolsó kijutott jelentés alapján jól haladtak vele, és a Cormoran projekt anyagainak nagy részét sikerült megszerezniük.

– Nem továbbította az eredményeket? – Alan furcsálkodó arckifejezést vágott.

– Nem maradt rá ideje. Senki sem gondolta, hogy a Cryo felkészült egy ilyen mérvű konfrontációra. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az invázió elkerülhetetlen, a gép önmagától megkezdte a már visszafejtett adatok továbbítását, de a FedNet kapcsolat röviddel ezt követően megszakadt. Utána Messi emberei minden lényeges dolgot lementettek a MI rövid távú adattáraiba. A rendszer többi elemét megsemmisítették. Legalábbis remélem, hogy tényleg – suhant át az arcán egy gondterhelt felhő. Ha a Cryo esetleg rátette a kezét a háttértárakra, köztük a vezénylési utasításokra és a kamerafelvételekre, akkor túl kemény bizonyítékokat adtak a kezükbe a cégük ellen. De Xavier Messi elég alapos ember hírében állt.

– Tehát azt gondolja, hogy Isaac magával vitte a magot.

– Igen – Theresa összeszorított szájjal összpontosított, miközben összeérintette ujjait az arca előtt. – Meg kell tudnunk, hogy hova került. És vissza kell szerezzük, mielőtt még többet megtudnak belőle. Tudjuk, hogy merre távozhatott Artemis?

Alan a földön fekvő törött adattábla felé pillantott.

– Mivel Artemist azóta nem látták, ezért a Hírszerzés ügynökei szerint nem sokkal a gyilkosság után elhagyhatta a bolygót. Két teherhajót jelöltek meg, amelyek akkortájt indultak és szóba jöhetnek. Hacsak nem volt egy álcázott hajójuk is valahol a rendszerben.

– Nem valószínű. Alan, szerezzék meg ennek a két hajónak az útvonalát. Mozgósítsa az embereinket a szóba jöhető világokon, és tudjon meg nekem mindent róluk.

– Aztán?

Theresa arcán gonosz mosoly tűnt fel.

– Utána kell mennünk, amint kiderül, hogy hová tart. Ezúttal óvatosabbak leszünk. Nem szeretném, ha ezt is eltolnák nekem. – A fenyegetést függve hagyta a levegőben, miközben leengedte a kezét az asztal lapjára. Csendben megpróbálta rendezni a gondolatait. Eközben új vendégek jelentek meg az étterem bejáratánál, de az egyik testőr kitessékelte őket nem törődve a pincér ellenkezésével. A férfi már éppen felemelte volna a hangját, amikor a másik tenyész odalépett hozzá, és mellbe taszította. Nem lehetett érteni, hogy mit mond neki halkan, de a férfi remegni kezdett utána, és a földön hátrálva menekülőre fogta. Theresa megvetően nézte a közjátékot, majd visszafordult Alan felé.

– Mi a helyzet a másik üggyel? Sikerült már visszaszerezniük a szállítmányt?

Alan szemében mintha a félelem szikrája villant volna fel egy pillanatra.

– Egyelőre nincs hír róla.

– Na, ne szórakozzon velem! Mi az, hogy nincs hír róla? – kérdezte fenyegetően. Mára elég volt egy rossz hír, nem kellett még egy. – Van fogalma róla, hogy mit fog csinálni velünk Alex MacKinley, ha tudomást szerez erről?

– Asszonyom, Zachary Leyland jelezte, hogy több időre lesz szüksége a kutatáshoz. Megtalálta a siklót, de elvesztette a szökevények nyomát a leszállást követően.

– Nem! Nincs több idő! Leylandnek három napja volt, hogy előkerítse azt a két szökevényt. Tegyenek rendet a helyiek között! Ha kell, darabonként bontsák el azt a várost, amíg meg nem lesz a rakomány! Eredményeket akarok, nem kifogásokat!

– Igenis! Azonnal intézkedem. – Alan kihasználta a lehetőséget, és felpattant. A nő egy pillanatra megsajnálta. Nem volt helyes, hogy rajta töltötte ki a haragját. Elbocsátó mozdulatot tett, majd intett a testőreinek, hogy indulnak. A tenyészek egyike felvette a törött táblát a földről, és a zakójába csúsztatta.

Theresa az asztalba épített olvasóhoz érintette a céges hitelchipet, és a lapon felderengő billentyűzeten megtoldotta a számla végösszegét egy nullával. Beírta a megerősítő kódokat, majd a tenyészek gyűrűjében kilépett az utcára. Ideje, hogy visszamenjen az irodába és szétcsapjon a sok léhűtő között.

Első könyv

Viharhozó

4

A Tsumeda-negyed csupa üveg felhőkarcolói megannyi gyémánttüskeként meredtek az égre az Eridanus napjának tündöklő fényében. A légitaxi ablakából pazar kilátás nyílt a megapolisz óceánparti régiójára, és Marie jól ki tudta venni a roppant épületek árnyékában futó sugárutakat, amelyeken megannyi hangyaként milliónyi jármű nyüzsgött a kora reggeli csúcsforgalomban. A központi irányításnak alárendelt autók egyenletes rendben haladtak; a komplex forgalomtervezési algoritmusoknak hála egy ideje már nem kellett forgalmi dugóktól tartani. Persze csak addig, míg valakinek nem támadt az a vad ötlete, hogy a saját kezébe veszi a vezetést.

Az űrkikötőben bérelt légitaxi négy zárt rotorgondolája megbillent, ahogy a pilóta korrigálta az útvonalat. Az áramvonalas, autónál alig nagyobb jármű bedőlt, és lejjebb ereszkedett. A buborékszerű első ablakra szerteágazó vonalhálózat vetült, a lehetséges útvonalakat mutatva, amelyek közül az útvonaltervező javaslata aranysárga fényben izzott. Tucatnyi halványabb vonal mutatta a körzetben repülő többi légijármű útvonalát; a háromdimenziós ábra nem tűnt egyszerűnek, de a pilóta gyakorlott mozdulatokkal terelgette a gépét. Egy, az övékéhez igen hasonló gép süvített el felettük ellentétes irányba. Fákkal szegélyezett utca felett suhantak el, majd megkerülve egy toronyházat újra felemelkedtek, és bevágtak két épület közé. A gép tükörképe remegve csillant meg az üvegpalota homlokzatán.

– Mennyi van még hátra? – fordult előre Marie. A thai pilóta tört angolsággal válaszolt, miközben az előtte feszülő ábrára mutogatott. A lány hangelemző alprogramja bekapcsolt, és nagy nehezen visszafejtette, hogy mit mondott a férfi. Tehát még negyven perc. Hátradőlt, tovább csodálta az ember építette tájat. Az Antoinette siklója egy órája tette le az űrkikötőben. Miután elbúcsúzott a Mercier-ktől, rögtön a légitaxi állomásra sietett. Elgondolkodott az autóbérlésen, amely magától odavitte volna, de az ESP a városközpontban volt, és oda az út órákig tartana. Bár az Eridanus sajátos kívülállósága egyelőre távol tartotta a Szövetség-szerte tomboló erőszakhullámot, és a szükségállapoti rendelkezéseket is csak ímmel-ámmal tartották be, de ameddig nem bizonyosodott meg róla, hogy nincs-e kint a képe minden útszéli közszolgálati képernyőn, addig nem akarta használni a gyorsvasúti hálózatot. A légitaxi ugyan luxusnak számított – már csak az emberi pilóta jelenléte miatt is –, de ameddig a számláin volt pénz, ez nem jelenthetett gondot.

A pilóta váratlanul nyújtogatni kezdte a nyakát, ahogy megpróbált maguk mögé nézni. Marie követte a tekintetét, míg kiszúrt a levegőben egy koromfekete zömök koptert. A nehéz szállítójármű kezdett felzárkózni. Nem látszottak rajta azonosítók.

– Valami baj van? – hajolt előre a férfihoz. Az újra vad karattyolásban tört ki, miközben hevesen gesztikulálva a mögöttük repülő gép felé mutogatott. A hangelemző másodpercnyi lemaradással fordított.

– Azt követelik, hogy azonnal tegyem le a gépet. Hatósági engedélyük van a légtérvizsgálatra. Biztonsági ellenőrzést akarnak végrehajtani. – Látszott rajta, hogy ő sem nagyon érti a dolgot.

– Megszokott dolog ez errefelé? – kérdezte az egyre közelebb kerülő koptert nézve. A fickó megrázta a fejét.

– Eddig még sose hallottam ilyenről.

Marie figyelmét nem kerülték el a kopter burkolatába épített fegyverek. Az adatbázisa szerint ez egy AH-96-os. Polgári rendvédelem ilyen drága rohamegységet aligha használ. A katonaság vagy egy céges kommandó annál inkább. Döntött.

– Le tudja rázni? – kérdezte, miközben a zsebéből előhalászott néhány ezerkreditest, és a pilóta ölébe ejtette őket.

A férfi elkapta a lapokat, és gyakorlott mozdulattal eltüntette azokat a zsebében. Anélkül, hogy válaszolt volna, átkapcsolta manuális vezérlésre a légitaxit, amire a gép kisebb zökkenővel reagált. A botkormány és a gázkar körül kék fényaura gyúlt, jelezve az átállást. Hátravakkantott Marie-nak valamit, majd éles szögben bedöntötte a gépet. A turbinák felvisítottak, az ülésbe lökve a lányt.

Mögöttük az AH-96-os törzsén feldübörgött a gépágyú, és forró fémzáporral terítette meg a levegőt ott, ahol egy pillanattal azelőtt az apró kopter tartózkodott. A thai pilóta felsikoltott, dugóhúzóba rántotta a járművét, miközben a saját nyelvén szörnyű átkokat szórt a támadóra. A világ tótágast állt előttük, és Marie-nak a karjával kellett kitámasztania magát, hogy az ülésben tudjon maradni. A rendszerei eközben maguktól harci fokozatba kapcsoltak. A taktikai számítógép már a különféle lehetséges elkerülő pályákat számolgatta, miközben újabb sorozat vágott végig mellettük, ezúttal felszántva a légitaxi jobb hátsó turbinaházát, görbült roncshalmazzá torzítva a lapátokat. A lány szeme sarkából látta, hogy a lövedékek velük szemben bezúzzák egy irodaház ablakait.

A pilóta vad iramban megpördítette a fekete füstöt okádó koptert, és zuhanni kezdett a föld felé. Az utolsó pillanatban felrántotta az orrát, elzúgott a tömeg felett, majd még mindig tíz méteres magasságban imbolyogva bevágott két háztömb közé. Alattuk, a járókelőkkel teli téren pánikszerű menekülésbe kezdtek az emberek. Az AH-96-os megvadult fenevadként csörtetett a nyomukban. Turbináiból forró gázt lövellve legázolta a téren álló szoborcsoportot, majd letépve a házak között kifeszített transzparenst újabb sorozatot engedett meg feléjük. A lövések ezúttal messze felettük suhantak el.

– Nem bírom már sokáig a levegőben tartani! Le kell szállnunk! – fordította a pilóta kiabálását a számítógép. Marie megmarkolta a szék karfáját felkészülve a becsapódásra.

A légitaxi újabb nyaktörő manővert hajtott végre, majd az orrát felemelve kilökte a futóműveit, és egy utolsó gázfröccsel tompítva a zuhanását lecsattant az utca közepére. Az utca forgalmát irányító számítógépek azonnal kapcsoltak, és a járművek mindegyike vészfékezve megállt. Vörös futófények gyulladtak fel az úttest peremén; a környező reklámtáblákon figyelmeztető feliratok váltották fel a folyamatosan futó hirdetéseket.

A gép még alig ért földet, amikor Marie máris kilökte az ajtót, és a fekete dobozt rejtő tengerészzsákját felmarkolva kivetődött a gépből. A világ lelassult körülötte, ahogy a NeuroSpeed magasabb fokozatba kapcsolt. Térkép jelent meg a látóterében, és a legközelebbi metrólejárót kiválasztva kék vonal vetült a valóságra. Elsuhant néhány leállított autó között, majd bevetette magát a járókelők közé.

Mögötte a világ tűzbe borult. A légitaxi éles robbanással darabokra szakadt, amikor az AH-96-ról kilőtt rakéta célba ért. Lángoló roncsok csapódtak az utca oldalán várakozó járművek közé; a légnyomás a földre lökte, a falakhoz csapta a járókelőket. Marie kibillent az egyensúlyából, de az utolsó pillanatban sikerült lefékeznie, hogy ne vágódjon lövedékként az emberek közé. Így is magával sodort öt embert, akiken félig négykézláb átbukdácsolva tovább folytatta a menekülést. Fölötte a lendülettől hajtva elzúgott az AH-96-os. Az utca végén, ahol a kereszteződésnél kissé kitágult a tér, sodródva visszafordult elhibázott áldozata felé.

Újabb pillantás a térképre. Még kétszázötven méter. Cikcakkban futva átvágott a tömegen, ezúttal már kerülve az ütközéseket. A pánikhullám közben végigsöpört az utcán. Az emberek csapdába esett állatokként próbáltak védelmet keresni a felettük lebegő, halált hozó gép elől. Néhánynak sikerült elhagynia az autóját; ők futva próbáltak eltűnni a csatatérré változott útról.

A lelassult időben látta a kopter orrán a felvillanásokat, és ugrott. Mögötte egy nőt kettétépett a golyózápor, majd két másik férfiba és egy babakocsit toló nőbe csapódtak a lövedékek. Műanyaggal és vérrel kevert aszfaltdarabok robbantak ki a burkolatból, halálos kőzáporral terítve be a távolabb állókat. Marie újra vetődött, gurult, felpattant, majd átrohant az utcán a lejáróig, ezúttal már nem törődve a vörösen villogó biztonsági protokollokkal. A nyomában halál és pusztulás járt; aki a tűzvonalba került, mind odaveszett. Levetette magát a mozgólépcsőn, és végigcsúszott az elválasztó részen a föld alatti peronig.

A vonat éppen ekkor gurult be az állomásra. Félrelökdöste az embereket, és benyomult a kocsiba. Csak akkor lélegzett fel kissé, amikor az ajtók bezáródtak, és az automata szerelvény besiklott a csőbe.

Engedte lelassulni a világot normál sebességre. Rémült tekintetek meredtek rá. Fekete, testhezálló ruhája több helyen szakadtan lógott; haja megpörkölődött, és véres csomók ragadtak bele. A státuszmonitor több kisebb sérülést regisztrált, de egyik sem tűnt vészesnek. A Zeneca antiszeptikus szert választott ki, nanoszondái pedig már megkezdték a sérülések összevarrását.

Egy idősebb nő egy zsebkendőt túrt elő a táskájából, és odanyújtotta neki.

– Vérzik, kedvesem. Tessék.

Marie kipréselt magából egy mosolyfélét, és elvette a kendőt, majd megnedvesítve elkezdte kissé rendbe hozni magát. Nem sok sikerrel.

Egy gyors pillantás a térképre elárulta, hogy rossz irányba halad. Új útvonalat terveztetett, majd a következő nagyobb állomáson még mindig számos szempár kereszttüzében leszállt. Csak abban reménykedett, hogy egy ideig még nem kerül ki a fotója.

Az állomás vécéjében sikerült úgy-ahogy összeszednie magát. Kidobta a szétszakadt ruhát, helyette egy laza, kék pántos instaruhát tartalmazó hengert rángatott elő a táskából. Beállította a méreteket, majd amikor a nanoszondák befejezték a szövést, felnyitotta és magára húzta. Gyakorlott mozdulatokkal áttúrta a haját, és lemosta a maradék elkenődött sminket. Egy apró tubusból szőke festéket permetezett a hajára. A tükörben nézte, amint a gyorsszínező részecskéi hatni kezdtek, és a platinaszín szétterjedt a hajszálain. Az eredmény messze volt a tökéletestől, de úgy ítélte meg, hogy addig megfelelő lesz, amíg elér a céljáig. Kidobta a maradékot a hulladékmegsemmisítőbe, majd felkapta a zsákot, és határozott léptekkel elindult a peron felé.

Öt átszállást és nagyjából egy órás utazgatást követően kissé szorongva lépett ki az ESP-től alig egy utcányira nyíló aluljáróból. A gyanúja szerencsére hamisnak bizonyult; a halálkommandó támadása ezúttal elmaradt. Ügyelve, hogy lehetőleg minél inkább takarásban maradjon elsétált a bejáratig. Szeme közben ide-oda cikázott újabb támadók után kutatva. Felsétált a lépcsőn a kéken izzó holografikus háromszög közepén nyíló bejáratig. Az ott álló biztonsági őr távolról ismerősnek tűnt. Ám mielőtt még megszólalhatott volna a férfi arcán a felismerés mosolya derengett fel.

– Artemis! Már kezdtünk izgulni érted. Pete már nagyon vár. – Megkocogtatta a fülét. – Anja! Szólj a főnöknek, hogy megjött a látogatója!

Rövidesen egy szigorú tekintetű rövid hajú nő csatlakozott hozzájuk, akiben Marie Pete segédjére, Anja Kozlowskyra ismert. Anja egy öleléssel üdvözölte, majd átkísérte a komplexumon. Átszlalomoztak a táncteret és a bárt takarító robotok között, elhagyták a felső szint üresen árválkodó játékasztalait, amelyek közül az egyiket éppen három technikus szedte apró darabokra. A jöttükre felkapták a fejüket, és a sugdolózásukra az eddig az asztal alatt dolgozó figura is kicsúszott, hogy megbámulhassa az elhaladó lányt. További emberek csődültek össze, akik között újabb rég nem látott arcok bukkantak fel. Időnként kezek emelkedtek tisztelgésre, míg mások széles mosollyal üdvözölték elhaladtában. Egy tizenhat éves forma lány hangos „Hej, Artemis!" kiáltással köszönt rá, magasra ugorva izgalmában. Anja azonban nem lassított. Az egyik lifthez vezette, beléptek, és megnyomta a legfelső szint gombját.

Odafent még alig nyílt ki az ajtó, egy szőke hajú lány vetette rá magát. Jessie támadása mosolyra fakasztotta a zord kísérőjét. Marie karjai összezárultak a lányon, majd egy kissé eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen.

– Jessie!

– Uramisten, Marie! Úgy örülök, hogy újra itt vagy! Már azt hittük, hogy elkaptak. Nem esett bajod? – Kissé anyáskodva mérte végig sérülések után kutatva, amitől Marie akaratlanul is elnevette magát.

– Sikerült leráznom őket. – Eszébe jutottak a menekülésének körülményei, és ettől megkeményedtek a vonásai. – Nem sokon múlott. Nem bízták a véletlenre a rohadékok.

Szétváltak. Marie megpillantotta Ryan Thorne-t Jessie mögött. A férfi mosolyogva nyújtotta a kezét.

– Pete és a többiek már várnak.

A szoba, ahova Ryan vezette, valamikor kaszinó lehetett. Ablaknak nyoma sem látszott, a világítását mindössze a plafonba épített, kaotikus mintázatú fényfonatok adták. A vörös bársonytapéta, a prémium minőségű szőnyegek, a holografikus vetítőkkel létrehozott szobrok megmaradtak, de a berendezés többi része jobbára szétszerelve feküdt a fal mellett álló dobozokba zárva. A helyiség közepét egy zöld posztóval borított kártyaasztal uralta, amely valahogy elkerülte a bontást. Újak lehettek viszont a falaknál álló nagyméretű kijelzők, amelyeken hírcsatornák, térképek és az űrfigyelő rendszer adatai sorjáztak. A teremben összesen hatan vártak rá. Melegség járta át, amikor felismerte őket. Miután összeölelkezett Pete-el és a Tanítványaival azok bemutatták egy idősödő férfinak. A tagbaszakadt, őszülő szakállas alak, dr. Janos Kornként mutatkozott be. Marie kérdő pillantását elértve Pete odalépett hozzájuk.

– Korn professzor mesterséges intelligencia szakértő a Stephen Hawking Egyetemen. – magyarázta Pete, meglapogatva az öreg vállát. – Együtt dolgoztunk még a 22-es cornwalli válság idején. Én segítettem neki kilépni az LMBC óvó kezei közül. – Az öreg szemei megvillantak. – Amikor megkaptuk az üzenetedet a kikötőből, hogy megérkeztél, akkor hívtuk ide. Arra mondjuk nem számítottunk, hogy ekkora tűzijátékot rendeznek a tiszteletedre.

Marie fáradt mosollyal jutalmazta Pete-et, majd benyúlt a zsákjába, és kihúzta belőle a fekete kockát. Óvatosan az asztalra állította a tudós elé.

– A magáé professzor. Vigyázzon rá. Én a magam részéről örülök, hogy végre megszabadulok tőle.

Fáradtan lerogyott az egyik kényelmesnek tűnő fehér bőrrel bevont székbe, és töltött magának az asztalon álló vizeskancsóból. Eddig nem is tűnt fel neki, hogy mennyire kiszáradt az elmúlt órákban. Pete kihúzott egy másik széket, és leült vele szemben. Jessie és Ryan is közelebb húzódtak, míg a tanítványok a professzor köré gyűltek.

– Mi volt ez? – kérdezte fojtott hangon Pete fejével a város felé intve.

Marie megcsóválta a fejét. Újabb pohár vizet hajtott fel.

– Fogalmam sincs. Tudják már, hogy kié volt a kopter?

Pete