A holdsarló fénye: A nagy titok

By Robert Locksmith

Az Uralom Koronájának megszerzéséért indított küldetés eposza ebben a kötetben lezárul.

Miután a Piramisföld központi piramisát feltáró csapat tagjai nem lelték meg a kincset, amiért oly fáradságos utat tettek meg, rászánták magukat, hogy belépnek az ismeretlenbe, fogalmuk sem lévén arról, mi vár majd ott rájuk.

Végre megtapasztalhatják a csodát, amelynek természetéről eddig fogalmuk sem volt. Nem tudták, hogy a piramis belseje olyan kincset rejtegethet, mely mindegyikük képzeletét messze felülmúlva, megváltoztathatja egész életüket, és az életről alkotott felfogásukat. A könyv mondanivalójának egyik csúcspontját jelenti a történetnek e szakasza.

Felmerül azonban egy hatalmas talány: vajon a bajtársak kikerülhetnek-e valamiképp a piramis látszólagos börtönéből; vagy tényleg csak azért jutottak volna el céljukig, hogy azután örökre ott ragadjanak? Járnak-e még valaha az Óvilág kontinensén, és ha igen, ismét viszontagságos út vár majd rájuk? Sikerül-e valamiképp megszerezniük és eljuttatniuk az ereklyét rendeltetési helyére, vagy másvalaki teszi rá a kezét? Vajon képesek-e fejlődni az általuk megtapasztalt élmények által, illetve kapnak-e bármilyen maradandó jutalmat a célig megtett erőfeszítéseikért? A nagy titok tényleg a piramisban rejlik, vagy egészen másutt tárul fel a szemünk előtt?

Talán mindannyiunk életében van egy hasonló lehetőség a megvilágosodásra, amelyben a múlt, a jelen és a jövő összefüggései a helyükre kerülnek, és megértjük, hogy mi miért, milyen céllal történik az életünkben.

www.aholdsarlofenye.hu

• Language: Magyar
• Publisher: Locksmith Productions
• Release date: Aug 28, 2018
• ISBN: 9786150028040

Book preview

Robert Locksmith

A holdsarló fénye

A nagy titok

Első önálló kiadás (2018)

A holdsarló fénye – A teljes történet kézirata alapján

Írta és átdolgozta: Robert Locksmith

Szerkesztés és szöveggondozás: Nagy Eszter és Robert Locksmith

Műszaki szerkesztés: Robert Locksmith

Térképek: Robert Locksmith

A Függelék grafikai illusztrációi: Nagy Eszter

Borító: Nagy Eszter és Robert Locksmith

ISBN: 978-615-00-2801-9 Összkiadás

ISBN: 978-615-00-2804-0 Harmadik kötet

www.aholdsarlofenye.hu

Copyright © 2018 Robert Locksmith

Minden jog fenntartva.

Tartalomjegyzék

[ → ] Ugrás a történet folytatásához...

A nagy titok

Civilizáció vagy vadkelet?

Börtönnapok

Látszólag magabiztos

Váratlan trollinvázió

Jutalomdíj

Embervadászok

Élet és halál között

Távoli temetés

Téli csend

A sötét páncél kísértése

A bosszúhadjárat közepette

Hajsza

Az eredeti útvonal

Védelmező

Édes hazánk

Megbékélés

Tisztességtelen terv

Lesújtó igazság

Egy vezér ajándéka

Borús, viharos utazás

Az utolsó megálló

Oh, Bebetia

A mentés

Rabszolgasors

A visszaszámlálás kezdete

Katinu áradat

Végső elszámolás

Viszontlátásra

Boldogulás

Kicsivel később

Epilógus

A hadúri himnusz

Szójegyzék

Tárgymutató

„E kötetet mindnyájatoknak ajánlom, kedves olvasóim,

akik állhatatos kitartással kíséritek e történetet."

– A szerző

A történet folytatása a A holdsarló fénye II. kötetének,

amely A titokzatosság kapujában alcímet viseli.

Harmadik könyv

A nagy titok

A nagy titok

A vakító fény gyönyörű kristályfénybe csapott át, mely minden oldalról, a szivárvány összes színében ragyogta be a csúcstermet. A jövevények szeme nagyon gyorsan hozzászokott az új világossághoz. Mindannyian megálltak, alig tudtak szóhoz jutni a bódító ámulattól.

Hamarosan kirajzolódott előttük a beltér: nem hagyományos, kupolában végződő csarnok volt, hanem a piramis arányosan kicsinyített mása. Tetejéből lencseszerű, áttetsző ikozaéderen keresztül áramlott át prizmatikusan a fény, vagy épp magában a szabályos poliéderben volt a ragyogás forrása. A helyiség olyan három embermagasságnyi lehetett. Rövidesen kiderült, hogy létezik alsó szintje is, melyre helyenként, korláttal elkerített, háromszög alakú padlóréseken keresztül lehetett letekinteni, és ahová lépcsős, illetve más, ismeretlen típusú lejáratok vezettek. Odalent, pontosan a terem közepén egy sziporkázó, gyémántszerű kristály alapozódott meg, és onnét kiindulva magaslott, nyúlt fel egészen a tetőpontig; így elérhető volt a felső szintről is. Úgy tűnt, ez a kristály képezte a helyszín lelkét. Valahonnét valamilyen állandó halk búgás, duruzsolás hallatszott, mintha az építmény csúcsában az elme soha nem hallott hangon beszélne. Kijárat a szobából – érdekes módon – nem létezett.

A terem egyáltalán nem volt üres, ellenkezőleg. Fehér palástos, ezüstszín páncélos, lovagszerű őrök, valamint fehér taláros ismeretlenek tartózkodtak itt. Ez utóbbiak pontosan olyan öltözéket viseltek, mint amilyenbe a nemrégiben hátrahagyott folyosószakaszon levő barna csuklyás idegen átvedlett. Igen, régi korok tisztes képviselői éltek idebent, maradandóan őrizték tudásukat ebben a viszonylag aprócska zugban, ahová úgy tűnt, a piramis semmilyen átka sem hatolhatott be. Talán ősmágusok lehettek, talán guardianok, vagy még régebbi idők, érák élő nagyjai, esetleg a legendás elődök leszármazottai. Nem szóltak egyetlen szót sem, csupán az érkezők felé fordulva álltak, várakozva. Megfakult eónok tömérdek kincse halmozódott össze a háttérben: színarany hegyek, drágakődűnék hevertek sokkal nagyobb mennyiségben, mint amennyit a társak a piramisban eddig összegyűjtöttek, vagy valaha is elképzelni voltak képesek.

Az egyik taláros arkhónikus méltóság a kezével intett, hogy nézzenek szét a teremben. Itt már egyenrangúnak számítottak a bennlevők. A csapattagok szabadon sétálhattak bármerre, bármelyik irányba, persze csak a nem túl nagy térségen belül. Megtekinthették, sőt meg is érinthették, megmarkolhatták az adott körülmények között értéktelennek számító kincseket, kupacokat. Olyan érzésük volt, mintha csodaországban lennének, ugyanakkor kiragadták volna őket a saját, megszokott világukból. Talán már mások is eljutottak előttük idáig, s ekkorra azok is a terem vigyázói lettek. Nem túl nagy szabadság. A Titokról pedig még semmi.

A felső szinten közelítették meg a kristályt. Tündöklött, ragyogott, tiszta volt, mint a Teremtés. Olyan volt, mint egy forrás: csillogó, üde és ártatlan. Ugyanakkor magában hordozott valamilyen megmagyarázhatatlan erőt, mely a csermelyt folyóvá duzzasztja. Senki sem félt idebent, nem is volt mitől. Kyranda kezével a kristályhoz közelített, meg akarta tapintani, végigcirógatni, mintha csak meg kívánt volna benne tökéletesen tisztulni.

Az érintés kellemes, bizsergető volt, s a lány elméje megtelt igazságokkal. A mágusnő egy pillanatig átlátott a falakon. Maga alatt látta az útszakaszt, amelyen társaival végighaladt az építmény belsejében, és a piramisnak még ezer meg ezer más lokalizálatlan, rejtett vagy rejtetlen helyét, ahol sohasem jártak együtt. A kép egészen mást adott vissza, mint amit ő korábban megtapasztalt. Az alsó szintek nem voltak ősibbek a felsőbbeknél, nem létezett közöttük időbeli rétegződés. Talán maga a közösen átélt kaland is csak puszta ábránd volt… „Nem minden az, aminek látszik" – jutott Kyranda eszébe a mottó, majd átszellemült arccal nézett fel, s tenyerelt rá a kristály oldallapjára.

Hirtelen dimenziók százai, ezrei, tízezrei nyíltak meg gondolatainak tárházában. Naprendszerek, világok kvadrillióit észlelte; minden egyéni döntés elágazások lehetőségeinek végtelenjét mutatta, beláthatatlanul. Eközben a háttérből becsúszott az idő is; a maga kényelmes, ugyanakkor kíméletlen mozgásával fedte át a képet. Lejátszódott történelmek és jövők jelentek meg, melyek mind az állandó ciklikus fejlődésre utaltak mindenhol, a korok végnélküliségén keresztül. A varázslólány eksztázisba esve szívta magába a tudást, melyet ha nem is raktározhatott el, az mégis mély tapasztalatnyomokat égetett tudatában. Érdekes módon az információ óriási áradata nem terhelte le; már nem önnön korlátozott képességeivel értékelte ki azt, ő maga volt a Mindenség. Az ősök gigantikus projektuma, úgy tűnt, mégsem vallott teljesen kudarcot. Létrejött a kapcsolat az egész kozmosszal, a végtelen Tudattal, mely egybetartotta az egész galaxist. A lány elméje lassan kezdett hozzászokni az állapothoz, maga is működésbe lendült, vizsgálta, mérlegelte a számára szükséges és kevésbé szükséges adatokat. Úgy találta, hogy megfelelő elmélyüléssel és önkontrollal vezetői szerepet is átvehet a folyamatban. Maga kezdett tények után kutatni.

Önnön múltja, gyermekkora rajzolódott ki egészen tisztán, most azonban minden kártyalap félreérthetetlenül hevert előtte: az Antorral kötött igaz barátság; Theomor nagybátyja felszínessége; saját egyetemi évei; egy titkos, számára is rejtett könyvtár; a főváros alatt meghúzódó régi Donaro romjai, javarészt még mindig felderítetlenül… Feltűnt egy régi iskolatárs képe is, aki sokkalta több volt annál, mint aminek látszott… Aztán Kyranda látta a szökést a Birodalomba, majd Batharront, aki lelki sérültként bolyongott, miután valamilyen megmagyarázhatatlan dolog nyomasztotta, melyet a lány elméje nem tudott az információáradatban feldolgozni. Ezt követően már a társaival való közös utazásuk tárult elé; egészen érezhető volt, ahogyan a fél világ üldözi őket. Múltbéli tapasztalatai jelenbeli érzésekbe csaptak át, mintha újra átélte volna azokat. Következőként Monteris jelent meg, akiről kiderült, hogy más az eredeti neve, s folytonos veszélyben van… Az adatok kezdtek már Kyranda környezetére is vonatkozni, nem csak rá. Ambert látta a klánszövetségekkel, a lovagi torna végső nyertesét, Ernelak igaz királynőjét, a Felejtés-sivatagot, majd egy pillanat töredékei alatt az egész Piramisföldet, a középső építményt, annak szerkezetét… Azután látta a saját jövőjét, mintha már megtörtént volna; helyes és téves döntéssorozatok juttatták tovább és tovább. A ködfoszlányokból úgy tűnt, a sors könyve nincs előre megírva, a lánynak mégis olyan érzése támadt a folyamat részeseként, hogy az emberek legtöbben önmaguk gépiességének áldozatai: teljesen kiszámíthatóak, ezzel együtt kezelhetőek, manipulálhatóak. A jelenkori Birodalom szimbóluma villant fel előtte egy pillanatra. Olykor úgy vélte, ha akarna, fizikailag eltűnhetne, és egy másik időben bukkanna elő valahol, a távoli múltban vagy jövőben. Azonban lehetségesnek tartotta, hogy az akkori időben már nem létezne lehetőség a visszajutásra. Valószínűleg maguk ezek az építmények sem állnak fenn mindörökké… Nem kutatott e talány után, tudata visszatért valahová a kezdeti időkhöz…

Egy ideje már Koden is tenyerelt, fejleszegve szívta magába az új ismereteket, melyeket most egyre jobban és jobban átérzett, megértett, részleteiket összekapcsolta, koordinálta. Az univerzum mélyén nem látott semmilyen hatalmas istenlényt, aki Kybusnak vagy bármi másnak nevezte volna magát. Nem látott sokak által hirdetett poklokat és mennyországokat, nem látott túlvilági hierarchiát sem, mely szintén az emberi elmék szüleménye lehetett, amelyek mindent a saját világukhoz hasonlítottak. Amit látott, pontosabban átérzett, az egy hatalmas, tudattal rendelkező erő volt, amely áthatolt mindenen és mindenkin. Névtelenül. Minden a része volt. A táguló és szűkülő univerzumok egy-egy szervként „lélegeztek"; olyanok voltak, mintha maguk is élnének. A mozgásban levő égitestek minden elképzelhetőnél pontosabb elrendeződésben álltak egymással, melyet matematikailag még nem, csak intuitív módon lehetett megérteni, megmagyarázni. Mozgásukkal maguk is az örök körforgás ciklusos elvét támasztották alá. Eső és napsütés, nappal és éjszaka, élet és halál, építés és pusztítás. Mind-mind léteztek a maguk törvényszerűségei szerint. Nem voltak elveszett, elkárhozott lelkek, csak állandó fejlődésben levők.

Monteris kezében a kis elf kezdett boldog játékba. Megunta a fiú láncingjének tapogatását, s vidám tapsikolásba kezdett. Antor Elvanára nézett, aki ugyanúgy nem értette, mi folyik itt, ahogyan a fiú sem. Morghan az idegeneket vette szemügyre, s kezdett egyre inkább hozzászokni a gondolathoz, hogy nemsokára azok lesznek az egyedüli társaik. Fordul a kocka, a külvilág lesz idegen.

Elvana zavarában követte Koden és Kyranda tettét. Beleborzongott a jóleső érintésbe, ahogyan a tudás átjárta elméjét. Szemeit behunyva figyelt. Monteris és Morghan összenéztek, vállat vontak egy fintor kíséretében. A dalnoknak a székesegyházi kristályóriás, a crystalis jutott az eszébe, mely az előttük tornyosuló monolitnál jóval hatalmasabb volt; milliók eszét vette. A fiú remélte, hogy a három vállalkozóval most nem ez történt. A tapsikoló kisgyerek nevetve érintette meg a kristályt, szemeiben felcsillant a fény. Ezután a csöppség egyszeriben elhallgatott, miközben mosolya megmaradt. Nem vette el a kezét.

– Nem ereszted el mindjárt?! – förmedt rá atyaian Monteris, majd arrább húzta a kicsiny karját. – Nem szabad.

A baba azonban nemigen akart engedelmeskedni. Gőgicsélni kezdett, mintha kérlelné a fiút, hogy ne távolítsa el. Újra megérintette a kristályt, majd elégedett mosolyra váltott, elégedettebbre, mint amikor aludt jóllakottan. Olyan volt, mint aki Istennel találkozik.

– Hagyd – suttogta Antor, leintve Monteris hevességét. – Itt már nem halhatunk meg úgysem.

– Egyszer még itt is – szólt komoran a dalnok.

– Biztos? – kérdezte Antor, majd körbenézett a bent tartózkodó vendéglátókon. – Szerintem nem biztos.

Monteris bólogatott. Eszébe jutott a dosh-i cigányasszony, aki hosszú életet jósolt neki. Talált. De mi lesz a hajadonokkal? Elvana és Kyranda jöttek csak a társasággal. Két igazi drágakő, de vajon kinek ragyognak? Elvanáról nem tudni, Kyranda pedig… elveszítette a szerelmét. Végleg. A szerencsevadász is körülnézett a teremben, de legnagyobb csalódására a fogadóbizottság csak férfiakból állt. A fiú legalábbis nem hitte, hogy a páncélosok felfegyverzett amazonok lennének. Legyintett. Talán nem is olyan jó túl soká élni.

– Ezek mit művelnek? – kérdezte Morghan, a tenyerelőkre tekintve.

– Próbáld ki! – indítványozta Antor. – Itt lesz elég időd megtudni, ne félj!

Ekkor Morghan megközelítette kezével a kristályt, mire hirtelen rázkódni kezdett. Levegőért kapkodva üvöltött, eltorzult arccal, csukott szemmel; majd elterült a földön, lábait összehúzta a görcs.

Antor odaugrott hozzá:

– Monteris! Valami baja van.

Morghan kinyitotta a szemét, és hangosan elkezdett hahotázni:

– Hozzá sem értem, balga! Hahaha…

– Én kinyírom! – sziszegte Antor, a dalnok felé fordulva.

– Sohase idegeskedj! – legyintett Monteris. – Az előttünk álló évszázadok alatt szükségünk lesz egy udvari bolondra is, hogy szórakoztasson minket. – Ekkor a pici elfre nézett, aki mosolyogva ette a tudást: – Ugye, kicsim?

Morghan haragos grimaszt vágott, sértve érezte magát. Mérge azonban nem sokáig tartott. A makrancos kamasz úgy döntött, csak azért is megtapasztalja a kristály rejtélyét, ha az ugyan egyáltalán tartalmaz valamit. Megérintette a csillogó ásványtömb oldallapját, s őrajta is ugyanaz a hatás jelent meg, mint a tudáshalmazt böngésző társain. Teljesen megnyugodott; arcvonásai elsimultak.

– Figyelj, Antor! – fordult Monteris a tolvajhoz. – Szerintem ezek a fehér csuhások itt csak arra várnak, hogy mind idetenyereljünk, aztán egyszerre eltüntetnek minket valami süllyesztőben.

– Akkor jöjjön minél előbb – vont vállat a tolvajfiú. – Én már úgysem látok itt más kiutat. Ha annyira óhajtottak volna, odakint a folyosón is megölhettek volna minket. Te nem láttad, hogy Kyranda is harcképtelenné vált?

– Kyranda nem is akart harcolni – helyesbített Monteris. – Ugyanúgy reagált, mint a minónál.

– Viszlát! – tenyerelt rá Antor a kristályra.

– Hé! Hova mész?! – bambult el Monteris. – Hmmm… Egyedül vagyok… Viszlát!

Ekkor ő is megérintette a titkok forrását.

* * *

A hold nem adhatott világot vándoroknak ezen az éjszakán. Épp megújulóban volt. A hatalmas Storingen kastély emeleti ablaka előtt ácsorgó varázsló ellépdelt az ablak mellől. Úgy tűnt, odakint vihar készül. A várúrral a háttérben tartózkodó orumai barátja osztotta meg a csendet.

– Hamarosan visszaúton van a Korona – szólalt meg Viharhozó elégedetten. De nem a Korona miatt volt olyan elégedett.

– Komolyan a császárnak akarod juttatni? – kérdezte Aviz lesújtottan.

– Nem fogom megakadályozni a vállalkozókat – rázta a fejét a birodalmi.

– De hát ez… árulás!

– Árulás?! – fortyant fel Acamantor, szemei sötéten szikráztak. – És ki ellen?!

– A nép ellen. A kontinens összes faja ellen. A hazád ellen.

– A hazám ellen?! – gúnyolódott a várúr. – Oruma sohasem volt a hazám.

– Igaz, csak részben volt az – bólintott a nagy varázsló. – Még a szenátusnak is tagja voltál.

– A szenátusnak, mi? Amikor meg nem kellettem nekik, menesztettek.

– Ez nem egészen így volt. Megvádoltak, hogy foglalkoztál nekromantiával, sőt összepaktáltál a nekromantákkal is.

– Volt bizonyítékuk? Bármi?

Hallgattak. Acamantor folytatta a témát:

– Nekem meg a népet ne is említsd! A népet, mely csupán olyan, mint a birkanyáj, mozdulni sem tud önmagától. Nem érdekelnek a világtalanok.

– Sok áldozata lesz a háborúnak, amely következni fog.

– Sok? Amit eddig tettek az nem volt sok? Ezek rosszabbak, mint az állatok, barátom. Egy vezér parancsára halomra ölik egymást, és még élvezik is a sikert! Tudom, mert beléjük látok. Egyre inkább elvadítja őket a véres mocsok. Világuralmat akarok, egyetlen uralkodóval, határok nélkül.

– És erre épp a Birodalmat szemelted ki? Mit gondolsz, nem lesznek továbbra is üldöztetések, kegyetlenségek, embertelenségek, rabszolgaság? A császár mindenkit gátak közé szorít, aki ellene szegül.

– Miért, Orumának küldjem a Koronát? A szenátusnak? A drága jó szenátusnak, amely bezsebeli az évi adót, és nem csinál vele semmit? Azt mondják, köztársaság! Az meg micsoda? Az is csak egy diktatúra, melyet nem egy személy, hanem egy csoport irányít. Hahh! Mágusok… mindenre magyarázatot adnak. – Megköszörülte a torkát, folytatta: – Vagy Amurának? Megvezetett lakói a saját testvérnépüket irtják, csak azért, mert azok botariaknak nevezik magukat. Nem… A Korona tulajdonosának erős ország kell, erős uralkodónak kell birtokolnia.

– De ettől teljesen megbomlik az egyensúly!

Acamantor vidáman felnevetett, arcvonásai egészen kisimultak:

– Hahaaaa! Végre! Ha megszűnnek a határok, új világ jön létre. Gondold csak el! Nincsenek többé vámok, határátlépők, fejlődik a gazdaság. Az emberek háborúzás helyett tudományokkal kezdenek foglalkozni, ekoirul beszélnek, s felvirágzik az Új Birodalom, melyben rend fog uralkodni.

– Egy uralkodóval az élen? – fintorodott el alig észrevehetően Aviz. – Kötve hiszem, barátom.

– Erre leszünk majd jók mi, varázslók.

– Helyet akarsz cserélni a császárral, a szimpatizánsaiddal karöltve?

– Marhaság! Akkor ugyanolyan hibát követnénk el, mint ti Orumában. Egy diktátor helyett több?

– Akkor?

– Egy titkos szervezet bevetésére gondoltam, amely a háttérből irányítaná a világot. Időnként lecserélné az uralkodót, ha az túl nagyra törő lenne.

– Akkor sem tetszik. A nagy háború így is évtizedekig elhúzódhatna, és óriási vérveszteségekkel járna.

– A továbbhaladáshoz áldozat kell. Gondolj a forradalmakra! Ha most nem tesszük meg a lépést, még évszázadokig folyik a vér. Nem szeretnéd már az unokáidat biztonságban tudni, ahogy az enyéimmel játszanak a homokban? Veszély, baj nélkül? Nem szeretnéd tudni, hogy mindig megfelelő uralkodó kerül hatalomra, nem pedig valamilyen elfajzott dinasztia sarja? Hogy biztosan tudd, hogy a vérvonaladnak nem fog véget vetni egy elkényeztetett önkényúr?

– A régi Orumai Birodalmat akarod visszaállítani?

– Nem, barátom – csóválta a fejét Acamantor. – Ha az az ország jól működött volna, mi ketten ma nem beszélgetnénk erről a lehetséges jövőképről. Új világot akarok, és nem érdekel a nép, amely abban elégül ki, hogy véres viadalokat bámul reggeltől estig az arénákban. Nem érdekel a nép, amely csak a saját érdekeit tartja szem előtt. Engem az egyedek érdekelnek.

– Akik másképpen gondolkodnak, mint a többség – bólintott Aviz.

– Igen! – kiáltott fel Viharhozó. – Nem a mostani áldozatok a fontosak, hanem az, hogy mit nyerünk velük. Semmi sem számít, még az én végzetem sem, ha tudom, hogy valamit adtam, alkottam, Aviz!

– Az Új Birodalmat – vonta le következtetését az orumai. – Akkor sem tetszik, ahogyan kezeled az embereket. A népet, ahogy mondod. Nem is adsz nekik esélyt.

– Mindannyian kaptunk esélyt, s még kapni is fogunk. Nem akarok háborút, de meglátod, hogy a többiek akarni fogják majd mind! Megállíthatatlanul.

– Csak akkor nem, ha a Korona mégsem ér célba – nyújtózkodott el Aviz.

– Célba ér. Akik érte mentek, az életükkel játszottak.

– Mit is mondtál az áldozatokról? – kérdezte gúnnyal a hangjában Aviz. – Nem lenne egyszerűbb ezt a kis csoportot leállítani, hogy elkerüljünk egy világháborút?

– Ezt meg sem hallottam. Ők már mind kiválasztottak, ismerik a Törvényt. Másképp gondolkodnak.

– Tudod, hogy nem mondtam komolyan – nevetett Aviz. – Azonban ezek az emberek egyáltalán tudják, hogy kiválasztottak? És vajon ki tette őket azzá?

– Saját maguk, barátom. Saját maguk. A tudatos döntéseikkel.

Csend következett. Feszült, néma csend. Aviz törte meg a hallgatást:

– És mik a terveid Enderason, azaz Myrdorián?

– Nem tudom – vont vállat Acamantor. – Nem tudom.

– A lányaid?

– Mióta az anyjuk meghalt, csak rajtuk jár az eszem, ha éppenséggel nem kutatok.

– Bosszút állsz az ottani császáron a hercegnőd haláláért?

– Sajátos módon. Nem ölöm meg, csak megfosztom. Mindenétől. Majd ha eljön az ideje, megnyitom a csillagkaput. Addigra viszont az ikrek már nagyok lesznek. Igazi hercegkisasszonyok.

– Mennem kell – kelt fel Aviz. – Így is túl sokáig maradtam.

– Értesíted a szenátust?

– Kötelességem.

– Menj az ördögbe, Aviz! – színlelt haragot Acamantor, közben egy odakinti villámlást hatalmas mennydörgés követett.

– Csak a Koronáról – mosolyodott el a vendég varázsló. – A tervedhez semmi közük. Még akkor sem, ha én nem egyezek vele.

– Találkozunk, barátom! – intett Viharhozó a távozni készülő főmágusnak, akinek az ítéletidő sem jelentett semmiféle akadályt.

Aviz elment, a várúr még jó ideig érzékelte a jelenlétét. Miután a jelzés végleg megszűnt, a férfi elmosolyodott, majd kacagni, hahotázni kezdett. Egyvalamiről nem szólt. Egyvalamiről, amiről talán ő is csak véletlenül tudta meg, hogy a piramisból lehet megszerezni. A Tekercsekről, pontosabban az Accoleiner hiányzó oldallapjairól.

* * *

A kristály utat nyitott a távoli időkbe. Olyan régmúltat fedett fel, amikor még az emberek nem ismertek másokat magukon kívül, testvérként éltek egymással, harmóniában. De eljött a változás.

„Valaha nagyon, nagyon rég. Az emberek elfelejtették küldetésüket. Megszülettek a rendbontás, öncélúság, hatalomvágy, félelem, megfélemlítés, harag, önkény, büszkeség és más hasonló elvek fiai; már akkoriban, amikor még nem ismertek másokat magukon kívül. Közülük egyvalaki hatalomra került, s végleg megbontotta a felállított isteni rendet. Sötét pusztítók fergetegként tomboltak végig lázadó ellenállók tömegein. Falvakat, városokat ingattak meg. Senki sem szólhatott semmit, ha élni akart. S nem is érezhetett.

A fekete seregek továbbvonultak, egy újabb engedetlen település lakóit pusztították el könyörtelenül. A káosz fiainak nem volt megállásuk. Vezetőjük nem tűrte meg a lázadásokat. A nagy Bhorr der Valigus. Ismeretlen hatalmat birtokolt, és élt vele. Olyan hatalmat, amilyennel senki sem rendelkezett előtte. Lángolt a nem létező birodalom, tiszta szívű asszonyok siratták elesett férjüket, elvesztett fiaikat. Gyászolók ezreinek torka szorult össze. A lelkeket megfertőzte a szenvedés. A rémület és a tehetetlen kétségbeesés lett az úr. A büntetősereg napról napra gyarapodott. Zabolátlan, tettre kész harcosok ezrei csatlakoztak a megtörtek, a vezér nélküliek ellen. Csak a puszta csend maradt. Temetői csend.

Az utak mentén ismeretlen eredetű jövevények hirdették a békét, a tiszta, mocsoktalan lélek útjait és a visszatérést a megtisztuláshoz. Az alacsony termetű, hegyes fülű keskenyszeműek hittek egy jobb jövőben, s hitük valódisága új reményt fakasztott a szívekben. A hatalmasok rajtaütésekkel válaszoltak, sokakat pusztítottak el a bizakodók közül. A kegyetlenségben elszenvedett mártírhalálok azonban még inkább megerősítették az új hívőket. A diktatúra bukása megállíthatatlanná vált, der Valigus eltűnt, a káosz és a gyűlölet országa darabokra szakadt, morzsákra hullott szét. A megmaradtak között újra fellángolt az ősi szeretet és béke tüze, de a lelkeket már megérintette a sötét fuvallat. Megváltoztak. Ezt hagyta hátra hagyatékul a letaszított, aki ellen csak a tétlen közömbösség képezhetett fegyvert, nem az erőszakos ellenállás. S hátramaradt még egy örökség is egy új faj személyében, mely az elfogott térítőkből született: a sötét elfek."

A tündöklés hosszú időperiódust vetített a megfigyelők tudata elé, akik átérezték az ősi életet, mely békét is, nyugtalanságot is hordozott magában. De ismét valami megbolygatta az egyensúlyt, sötét haza volt kialakulóban.

„A várt idő elérkezett, Bhorr der Valigus visszatért. Évszázadok után már kétség sem merült fel haláláról, ám a sötét oldal hatalma nagyobb, mint amit az emberek elképzelni képesek. A hatalmas harcos és uralkodó fekete páncélosaival végigvonult az országokon, s a vezetőket megadásra kényszerítette. Hírneve akkora lett, hogy harcosok tömegei óhajtottak a kegyébe kerülni, s nagy dicsőségnek számított a seregében szolgálni. Bhorr der Valigus megváltozott az idők folyamán. Nem öregedett korban, csak bölcsességben. Megértette, hogy nem csak pusztítás által lehet a sötétség urainak a kedvében járni. Győzelmeit, hírnevét és harcosait egyetlen új célnak szentelte: egy új ország létrehozása volt a cél. E célnak minden alapja megvolt, s der Valigus nem követte el kétszer ugyanazt a hibát. A sötétség urai így is kegyesek voltak hozzá: kapott egy második esélyt. S úgy látszott, hogy nem hiába, mert őáltala a sötétség hatalmat szerzett Erabon világán.

Létrejött egy új ország, egy új haza. A káosz földje hatalmas birodalommá nőtt, vonzotta a kalandorokat, a harcosokat, mert itt nagyobb előmenetelre tehettek szert, mint bárhol másutt. Az elfoglalt területek és a behódolt uralkodók is csak der Valigus erejét növelték. S mi több, der Valigus elterjesztette országában a belső erő egy fajtájának használatát, melynek pillérét a pusztításba, rombolásba vetett hit képezte. Ez a módszer könnyen vezetett eredményhez. Der Valigus üldöztetni kezdte az Igazság követőit, akik csakhamar el is tűntek a birodalmából, s a nép a sötétséget fogadta be. Az igaz hit követői a környező államokban sem találtak menedéket, mert az ottani uralkodók is, félvén der Valigustól, hajszát indítottak ellenük, és átadták őket neki.

Bhorr der Valigus hatalmának teljében volt, s a birodalma teljes erejében pompázott. Hamarosan fia született, akinek a Tharg nevet adta. Tharg értelmes volt, s erejében, harci tudásában élete során gyarapodott. Az országban atyja után a legjobb harcossá vált, és emellett a belső erő tanulmányozásával is foglalkozni kezdett. S egyszer csak nyomtalanul eltűnt. Senki semmit nem tudott róla, csak atyja, aki a sötétség erőivel állt kapcsolatban. Fia keresésére indult, mikor neki is nyoma veszett. Hanyatlani kezdett az ország…"

A történelem ismét egyensúlyba került, legalábbis úgy látszott. Azután hatalmas világbirodalmak jöttek létre, majd azok is homályba vesztek. Korábban soha nem látott dolgok jelentek meg, s tűntek el nyomtalanul. Törpeállamok százai gombaként állták útját a terjeszkedőknek. A diplomáciának jelentősebb szerepe lett, mint valaha. Testet öltött egy sötét birodalom, mely erős uralommá alakult, de önnön vezetőinek gőgje okozta vesztét. Barbár hordák szövetkeztek egymással vagy civilizált népekkel, s új erőt képeztek a nagyvilágban. Hosszú évezredek múltak ciklusosan, kisebb-nagyobb veszélyekkel tűzdelve. Az ősi írásos emlékek szerinti kezdet valahol több tízezer, netán több százezer évvel azelőtt lehetett. Már senki sem tudta, nem is számított. Pedig a kortársak tanulhattak volna őseik hibájából.

„A Megreformált Időszámítás előtt valamivel több, mint háromezer éve. A hatalmas Oruma már nem működött úgy, ahogyan valaha. Területileg nagy volt, mégsem befolyásolt már semmit sem. A letűnő guardianok szerepe háttérbe szorult, a városok törpediktatúraként döntöttek a maguk sorsáról, szétesőben volt a maghasadást elszenvedő állam. Fanatikusok kezdtek végzetes kísérletekbe. Isteneket kívántak megidézni, maguk is félistenekké, istenekké válni. Zavarodott elméjük nem ismerte az utat.

Pusztítók jelentek meg a világban. Páncélos, kétméteres emberszörnyek, végtelennek tűnő számban. Őket nevezték Pusztítóknak. Valóban rászolgáltak a nevükre: előttük sikolyok, mögöttük csend lepte el a világot. Kegyetlenül mészároltak le minden élőt, s nem létezett ellenük ismert fegyver. Ami ismert volt valaha, az már ködbe veszett a korszak homályában. A tudást babonaként emlegették, a tudatlanságot bölcsességnek. A mágusokat elnyelte a föld. A népek magukra maradtak. A Pusztítók hordái helyről helyre vándoroltak, utánuk megszűnt minden… Rohamaiktól hősök estek el; olyan igaz hősök, akikből egyre kevesebb volt már. A föld lassan kihalt. Szinte minden élő elpusztult, csupán a peremvidékeken maradtak töredékekben túlélők. De rájuk is hasonló sors várt. Az egyedek elkezdtek ismét egymással törődni. Nemcsak saját túlélésük, hanem a másé is számított már. Ám ez is kevésnek bizonyult. Mert nem volt már hős, aki szembeszállhatott volna a Pusztítók armadáival.

Végül mégis megjelent valaki. Keletről érkezett, erőt, bölcsességet hozott magával, és ismerte az elfelejtettet. Thargnak hívták. Senki sem tudta, honnét jött, senki sem ismerte az idegen múltját, de akkor is megváltót láttak benne. Ő felvette a harcot a Pusztítók ellen, és már az első ütközetében diadalmaskodott. Rövidesen követői is akadtak, tizenketten ismerték meg a hit hatalmát. Arimistenes fegyvereket kovácsolt nekik, és megalakult a dicső Sakrem Rend. A rátermett harcosok vezetésével az elnyomottak csatákat nyertek csaták után. A megszállóktól felszabadított területeken újra levegőt lehetett kapni; visszaköltözhettek azok, akiknek menekülniük kellett. Az új reménycsillag által alapított rend számbelileg gyarapodott, ugyanakkor fényes hírneve másutt, távolból is megdobogtatta az amazonok szívét, és létrejött a kamacháknak nevezett női harcosok csoportosulása, melynek dandárjai más helyeken mértek rajtaütéseket a Pusztítókra. Egy mágusnő is a felszínre lépett, a hatalmas Anicosa személyében, aki követte az igazak szellemét; Tharg oldalán harcolt lobogó tűzzel a szemében a túlélők és a nagy harcos életben maradásáért. A Pusztítókra kirótt számos vereség megnyitotta a szívekben lappangó erőt és bátorságot. A megmaradtak felkeltek, harcba szálltak egymásért, s azokért, akiket szerettek. Összefogtak, és győzedelmeskedtek, a sakrem harcosok rendje pedig óriási tiszteletre tett szert…"

Telt-múlt az idő. Elfelejtették az első világkatasztrófának elnevezett veszélyt, mely majdnem pusztulásba vitte a népeket. Ismét megismétlődött minden, ahogyan azelőtt. A sakremok fennmaradtak, a kamachák eltűntek. Évszázadok, évezredek múltak el. Királyságok, hercegségek alakultak; a polgárok adtak-vettek, kereskedtek, pörlekedtek, zsörtölődtek egymással. A világszemlélet más irányba fordult. A történteket kezdték legendákként kezelni, a misztikusokat pedig olyasvalakiknek, akik a nem létezőt kutatják. Az általános életfelfogás a materializmus felé fordult, és csak kevesen tudták, hogy a világban másféle, transzcendentális erők is léteznek, és nem csupán a korabeli fizika által meghatározhatóak. A tudományra fektettek minden hangsúlyt, azokra az állításokra, melyek láthatóak, érezhetőek, tapinthatóak. Maguk az akadémikusok nem is sejtették, hogy felfedezéseiket valaha valakik már birtokolták ugyanezen a bolygón. Minden őket igazolta. Úgy tűnt, új világ jön létre. Egy asztronómus azonban vészjósló hírt közölt: egy aszteroida fog az egyik holdba, az Avegdanba csapódni, mely ennek hatására letér a pályájáról, és a következmények beláthatatlanok lesznek.

„Alig nyolc évszázada történt. Már előrelátható volt a pusztulás. Mindenki tudta, mindenki számított rá, mint ahogyan megjövendölték ősidők jósai, és a korszak csillagász tudósai. A felszínét ért meteorit lökésének hatására szemmel láthatóan mozgásba lendült az Avegdan. A világon eluralkodott a kétségbeesés és a tehetetlenség érzése, mely időnkénti elérzékenyülésekben vagy vad, agresszív »túltengésekben« nyilvánult meg. A lakosok tudták, hogy közeleg a vég, és hogy már csak hetek, napok, órák vannak hátra… A befolyásos emberek eltűntek a föld felszínéről, senki sem tudta, hová. A gazdagabbakat sem lehetett látni már sehol. A nép maradéka magára maradt, árván, félelemmel telve, elhagyatottan. A rendezetlen körülmények között elharapódzott a bűnözés, különösen a fegyveres rablások. Akik nem tudtak már mit kezdeni magukkal, élvezni akarták életük utolsó napjait; kifosztották az elhagyott boltokat, pénztárakat, és szemlátomást, mint akik megőrültek, hatalmaskodtak a többiek felett. Mások gyermekeiket karjaikba zárták, úgy várakoztak remegve. Néhányan pedig a lelkierejükre támaszkodtak. Félelem nem volt bennük, szemükben izzott a parázs. Rájuk még a közelgő katasztrófa rémhíre sem hatott ki, inkább megerősítette őket hitükben. Sokan bolondnak tartották őket, pedig csak megvilágosodottak voltak – az Isteni Erő áramlott át bensőjükön…

Egy idő után elsötétedett az ég, majd ismét világos lett, ahogy a becsapódni készülő hold eltakarta a fényt, majd ismét utat nyitott előtte. Ez többször is megismétlődött a nap folyamán, egyre gyorsabban és gyorsabban. Az égitest mind nagyobb méreteket látszott ölteni, s még a legbátrabbak ereiben is megfagyott a vér.

Az előrelátás beigazolódott: az Avegdan becsapódott. A föld felszínét hatalmas földrengés rázta meg, amely az egész litoszférán hullámszerűen haladt végig. Az ütközés helyén óriási hasadék keletkezett, s a felszálló por elhomályosított mindent – az eget sötétség borította el. Hatalmas szökőárak söpörtek végig a part menti területeken, melyeken azután már nem hallatszott több jajszó. Az épületek kártyavárként dőltek össze, s mindaz a modern tudomány, ami már napvilágon volt, eltűnni kényszerült a süllyesztőben. Minden, ami létezett, új korok felfedezőire várt, hogy ismét a lét színterére léphessen. S a törmelékek alá szorult, reményvesztett életben maradtak egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy valaki lebontja róluk az őket bebörtönző rétegeket. Valaki, akinek a szemében ugyanaz a parázs izzott, amely a katasztrófa előtt sem hagyta el. Akinek a szeméből nem zavarodottság, hanem értelem, erő és megértés tükröződött… Egy azok közül, akik hittek."

Szörnyű pusztítást okozott a második világkatasztrófának elkeresztelt kataklizma, olyasfélét, amilyet a Pusztítók végeztek majdnem három és fél évezreddel visszamenőleg. Mindazonáltal úgy tűnt, minden végzetes sorscsapás után összetartottak a túlélők. Egy ideig.

„A katasztrófa utáni kezdeti időket nehezen vészelték át a túlélők. A szökőárak, a földrengések, a csuszamlások, a megáradt és visszahúzódott folyók, a huzamos sötétség, valamint a rettenetes élelemhiány mindannyiuk tűrőképességét igen megviselte. Úgy tűnt azonban, hogy aki túlélte az első nehéz időszakot, az átvészelte a másodikat is. A kontinens lakói megalapították az első közös városukat, melyet Apoliának, azaz Megváltásnak neveztek el, s neve évszázadokig változatlan maradt.

A földrészek arculata ellenben merőben megváltozott. Egyes helyszínekre egyszerűen nem lehetett eljutni a régi utakon. A területek sok helyen átalakultak, új hasadékok, kanyonok, hágók keletkeztek. Valahol teljesen eltűnt a növényzet, s csak kopár sziklák, puszta sivatagok vagy szikes mezők húzódtak a messzi végnélküliségbe, ahová nemigen sok vállalkozó indult el ezekben a sanyarú időkben. Új óceánok, tengerek jöttek létre, még inkább elválasztva egymástól Erabon lakóit, sőt az Avegdan hiányában a tengerjárás üteme is fokozódott. Az éghajlat sem maradt olyan, mint amilyen régebben volt. A mediterrán tájak hajlamossá váltak a mérsékelt vagy a hűvös égövi vidékek formájára hasonlítani, s mi több, időnként sok helyen meg-megjelent az azelőtt ismeretlennek számító hó is.

Apolia tíz teljes éven át épült, gyarapodott, fejlődött. A közösség tagjai harmóniában éltek egymással, szeretetben és munkamegosztásban. A megvilágosodottak tanítottak, lassan visszaadva a népeknek az elveszített hitet, erőt, miáltal azok magabiztosabbá, önállóbbá, életerősebbé váltak. Apolia pedig pompázott, hasonlóan, mint más túlélők városai más kontinenseken."

Az együttélés kölcsönös megértés hiányában idővel ellentéteket szül. Az új generációk, nemzedékek önzőbbekké váltak, célratörő vágyaikat igyekeztek mindenáron véghezvinni. A megvilágosodott tanítók helyett inkább önmagukat vagy társaikat tisztelték, helyezték dicsfénybe. A növekvő populáció megindította az elvándorlást, s a migráció új városokat hozott létre, melyekben egyre kevesebb volt a bölcsesség. Ismét államok alakultak meg, többnyire monarchiák, s minden folytatódott, ahogy korábban. Már akkoriban létezett Tispedar városállama, mely évszázadokkal később hatalmas poliszként Quincenza néven vált ismertté. A katasztrófa után lesüllyedt egykori Donaro helyére pedig épülni kezdett Amura új fővárosa. Kicsit több, mint fél évezred múlva megérkeztek a Keleti-tengerről a jelenkori Birodalom akkoriban még tharoniaknak hívott hordái, amelyek sok országon seperve keresztül haladtak nyugat felé, mintha csak egyfajta exodusban⁵⁰ valami elől menekülnének.

A beavatott szemlélők számára láthatóvá vált a jövő is, egy új korszak, mely újabb hősöket szül, és amelyben Tharg leszármazottja küzd, megújítja a Sakrem Rendet, feltölti a régi értékekkel és igazságokkal, valamint új dicsőséggel, fénnyel ruházza fel.

Minden kérdésre megvolt a felelet. Érthető volt az univerzum működése, látható volt a múlt, a jelen és a jövő, s megértették a választ a folytonos miértre is. A ragyogás tündöklése átitatta a kristály környezetét. Mozdulatlan arcok meredtek maguk elé. Egy erős, őszinte vágy az egyik körülállónak a kezébe idézte az Uralom Koronáját, egy másiknak pedig az elveszettnek vélt Accoleiner Tekercseket, miközben mindannyiuknak sikerült átlépniük a tér és az idő korlátait. Nagy fényesség támadt körülöttük.

*

A piramis lábánál kötöttek ki a társak. Nem nyílt meg ajtó a nyugati oldalon, ehelyett valamilyen erő kitolta, kitaszította őket. Nappal volt. Foszlányokban emlékeztek ugyan a látottakra, de úgy tűnt, ezek az emlékek egyre mélyebbre süllyednek tudatalattijukba, mintha valaki vagy valami nem akarta volna, hogy mindent tudjanak. Tapasztalatuk azonban megmaradt; mindenki átérezte a mindenségben uralkodó rendet és nyugalmat, a hatalmas tudást és az idő végtelenségét.

Szemük hamarosan hozzászokott a napfényhez, s észrevették az őket körülvevő kincseket. Csodálkozva vették tudomásul, hogy hátrahagyott gyűjteményük ajándékként hevert most előttük, ugyanakkor még ráadást is kaptak a csúcsteremben látott kincshalmokból. A harcokban elhagyott vagy megrongálódott felszerelési tárgyaikat is kivetette a piramis. Lovaik mit sem sejtve várakoztak; nem tűntek szomjasnak, még meg sem itták az elébük készített vizet. Úgy hatott, mintha a kráteren belül nem is múlt volna az idő, de az is lehet, hogy a piramisban telt másképpen, vagy a csapattársak időugrással kerültek vissza ugyanarra a napra, amikor beléptek az építmény fényajtaján. A kis erdei elf közben továbbra is Monteris karjában nyugodott, arcát most sütötte a forró nap. Bágyadtan, mosolyogva nézett fel, hunyorítva nyújtózkodott csendben. Ásított. A kalandozók összenéztek. Csak ekkor jutott el az agyukig, mi is történt.

– Kijutottunk! – ugrottak örömmel egymás nyakába.

Talán illúzióképnek, tömeges hallucinációnak is tűnhetett volna a látvány, ha Kyranda nem érezte volna újra a kráter szélén levő eltárolásának a sugárzását. Eltörölte a piramis belsejében hagyott jeleit, melyeket többé már nem óhajtott használni, másrészt sejtette, hogy idekintről valószínűleg nem is lenne rá képes. Érzékelte, hogy összes hatalma több mint kétszeresére növekedett a bent tapasztaltaktól, még ha a piramis kristályától nyert átéltekre nem is emlékezett teljes egészükben.

Koden észrevette, hogy valamennyit veszített roppant erejéből, de nem annyit, mint amennyit nyert. Azt lehetett feltételezni, hogy a piramis őt külön megajándékozta valamiért, talán épp önfeláldozó magatartásáért. Monteris hátravetette magát, majd boldog kiáltásokkal üdvözölte a napot, az eget és minden mást, ami körülvette.

– Megkaptuk a kincseket is! – kiáltott örömteljesen.

Nem volt arc, amelyen nem látszott volna ragyogás, öröm, boldogság. Antor hangosan nevetett, újra és újra; nagyokat ugrott, nem törődött azzal, fájni fog-e a lába vagy sem.

– Megcsináltuk! – kiáltotta térdre ereszkedve, lerogyva, mintha hálálkodna az égieknek.

– Meg! – rikkantottak mindannyian.

Elvana arcán is soha nem látott öröm tündökölt; elenyészett róla a nyomasztó árnyék, mely észrevétlenül sötétlett rajta egész útjukon. Ernelak leánya annyira szép volt így, hogy alig lehetett ráismerni. Királynőként tartotta kezében a hatalmasok csillámló ajándékát, az Uralom Koronáját. Kyranda kezei sem voltak üresek, a hőn keresett Accoleiner Tekercsek kéklettek a mágusnő tulajdonában. Morghan már nem volt morcos, sem zsörtölődő. Odabújt a kis elfhez, és összecsókolta meleg arcát.

– Túléltük – mosolygott Monteris. – Gazdagok vagyunk.

Percekig ünnepeltek. Most senkinek sem volt sietős. Tudták, hogy ha megbízóik meg akarják kapni, amit kértek, akkor teljesíteniük kell ígéreteiket.

– Használjátok el a tekercset, amely kijuttat bennünket innét! Többé már nem lesz rá szükség – szólt nagy sokára Kyranda. Szemei még mindig csillogtak a boldogságtól. „Hazamegyünk. Oh, Batharron…"

– Mi is a jelszó? – merengett el Morghan.

– Kerub – emlékezett vissza Antor.

Megnyílt a kapu a kráter peremére. Áthaladtak a lovak, a kincsesládák, a rakomány, valamint a bajtársak. Annyi volt a csomagjuk, hogy nehéz volt elképzelniük a kényelmes továbbhaladást. Gyalog kellett volna menniük, s a lovakat megterhelni, de ez sem látszott túl jó ötletnek. Így is hátra kellett volna hagyniuk a szerzeményüknek vagy kétharmadát. „Elásni? – tűnődtek egy pillanatig. – De ki jön ide vissza még egyszer? Az ajándékot mégsem illik itt hagyni. Meg aztán még kevésbé hasznos." A dobozokban tárgyak sokasága hevert, melyeknek legtöbbje mágikus tulajdonsággal is rendelkezett, régi idők hagyták rajtuk e pecsétet. Más eszközök felbecsülhetetlen értékkel bírtak. A mágusnő elhatározta, hogy a visszaúton lassacskán kideríti, melyik varázstárgy mire is jó.

– Nem lesz könnyű ezekkel végigvonulnunk Ernelakon – sóhajtott Monteris, a ládákra tekintve. – Hamar hírünket viszik.

– Először jussunk el odáig – sóhajtott Koden is.

– Merre indulunk? – tette fel a kérdést Morghan.

Lenéztek a kalderába. Utoljára tekintették meg innét a napfénytől csillogó mesterséges fémhegyeket, melyek most is rejtélyesek maradtak, mint a csapat ideérkezésekor. Ugyanúgy, mint a napkeltekor felbúgó hosszas, ismeretlen, misztikus, talán szomorú hang. Kyranda eltörölte ezt az eltárolását is, majd még egyszer elővette a két könyvet, melyeket Alderistől kapott. Remélte, hogy tanácsra lel bennük. Ekkor azonban azok nyomtalanul eltűntek.

A csapat indulni készült.

Civilizáció vagy vadkelet?

Térkapu nyílt a Felejtés-sivatag peremvidékére. Tapasztalt, veterán lovasok vágtattak keresztül az átjárón, ismeretlen messzeségből. Felszerelésük közel változatlan volt, majdnem ugyanaz, mint amiben hetekkel előbb eltávoztak. Csak néhány holmival lettek gazdagabbak: egy koronával – mely minden uralkodóénál káprázatosabban tündökölt –, egy értékes kehellyel, néhány kékes színű, idegen írású papírtekerccsel és egy megrakott tarisznyával.

Elsőként Elvana, a Korona őre hagyta el a térkaput, s lovával oldalra fordulva várta a további érkezőket. Monteris jött a gyermekkel a karjában, s az Alkimisták Gráljával az oldalán, majd Morghan lovagolt ki, hátán a zsemleszín tarisznyával, melyre feltehetően lecserélte az Amura szavannásaitól mindvégig magukkal cipelt zsákot. Végül pedig a többiek galoppoztak ki, Antorral zárva a sort. Mindannyiuk arcán örömteli mosoly ragyogott. Ugyanazok voltak, mint akik útnak indultak innét, s mégsem voltak azok. Legyőzték a nehézséget, a távot, és város állt előttük ismét a távolban: Char városa, Ernelak népének alkotása.

Napok teltek el visszaindulásuk óta, és végül kiértek a piramisok gátló, zavaró zónájából. Kyranda ismét érzékelni kezdte a sivatagperemi eltárolását, úgyhogy nagyon megrövidíthette az utat egy térugrással. E megoldás mellett döntöttek. A varázslónő most elégedetten állapította meg, hogy végleg elhagyták a kárhozat földjét. Hogy ereje teljes legyen, az ugrás után eltörölte ezt az eltárolását is; távolról most már ide sem juthattak többé vissza. Nem is tűnt úgy, hogy szükség lesz rá. Ekkoriban a lány már megint teljesen szőke volt, talán egy árnyalattal halványabb színbe borította a frizuráját. Úgy tűnt, vándorlásuk alatt eltüntette az árulkodó fekete csíkot hajának megújult szakaszáról.

A napfény beragyogta a kővárost, melynek érezhető volt otthonos melege, hangulata.

– Azon gondolkodtam – fejtette ki Monteris –, hogy én nem is megyek vissza a Birodalomba, inkább elhúzok innét Orumába.

– Kinek kellenél ott meg már, mikor még az ottaniak nyelvét sem beszéled? – élcelődött vele Antor.

Monteris felnevetett. Valaha törte az orumai nyelvet, de ezt sem hangoztatta, mint ahogy varázserejének meglétét sem.

– Jössz nekem egy xiuannal! – emlékeztette Kyranda Elvanát.

Az ernelaki lány elmosolyodott:

– Kettővel is.

– Rendben, de csak akkor, ha a másodikat én fizetem.

Nem látszottak gazdagnak, mégis volt kedvük ilyen szóváltásokhoz. Minden kincsük a Morghan által hordott tarisznyában lapult. Monteris huncutul elhúzta a száját a párbeszéd hallatán, hunyorgó szemeiben csalóka fény tündökölt.

– Mi az a xiuan? – kérdezte Morghan, választ azonban nem kapott. Mindenki a várost szemlélte, mely messziről kicsinek látszott, mégis nagy volt a szívükben. Most nem gondolkodtak azon, hogy veszélyes-e betérniük vagy sem. Élő, hús-vér lények között vágytak lenni, mozogni, lélegezni. Ilyen helyen másképp ízlik az étel, az ital, de másmilyen még a levegő is!

– A hamis irataink még megvannak – célzott Antor látogatási szándékára. – Tökéletesek, mint azelőtt.

Összebólintottak. Minden kockázat ellenére be akartak menni a falak mögé, friss, meleg ételt enni, sört, bort inni, sétálni, szórakozni, vetett, puha ágyban pihenni.

– Azért legyünk óvatosak – elővigyázatoskodott Elvana. El is rejtette a Koronát szem elől.

– Mi lesz a gyerekkel? – kérdezte Morghan. – Nem mondhatjuk, hogy a mienk, ha valaki kérdezősködik felőle. Látszik rajta, hogy elf.

– Igazad van – bólintott Monteris. – Mondhatnánk, hogy örökbe fogadtuk.

– Nem, nem… – rázta a fejét Elvana. – Az elfek sok rossz szokást átvettek tőlünk, emberektől, de a gyermekeiket a legritkább esetekben hagyják csak el. Gyanút keltene.

– Odaadhatnánk egy elf családnak valahol. Befogadnák – indítványozta Morghan.

– Még hogy az én picimet egy idegen famíliának?! – fortyant fel Monteris. – Hiszen nézd csak meg! Egészen emberi, csupán a fülecskéi hegyesebbek aprónyit.

A többiek elmosolyodtak Monterist hallgatva. Maguk is imádták a kicsit, aki fényt adott a visszaúton, gőgicsélése új életerővel ruházta fel a megfáradt kalandorokat, a róla való gondoskodás pedig felébresztette a szerető szülői ösztönöket.

– Legalább addig, míg eljuttatjuk a Koronát meg a Tekercseket – erősködött a naptól kicsit leégett arcú kamaszfiú. – Nem mehetünk vele végig egész Ernelakon!

– És vajon miért nem? – ellenkezett a szerencsevadász. – Kicsoda kötne bele ebbe az apró kis, ártatlan csöppségbe? Az ellenőrök szíve meglágyulna, ha látnák, mennyire szeretjük, dédelgetjük, gondoskodunk róla. Azt hiszed, foglalkoznának az iratainkkal?

– Monteris! Morghannak igaza van – szólalt fel Antor. – Az utazásunknak még nincs vége, és semmiképp sem veszélyeztethetjük aranyunk biztonságát. Neki élnie kell!

– Te is el akarod hagyni? – keseredett el a dalnok. – Itt hagyni valakinek, magára, egyedül? Hát nem érzed, hogy megküzdöttünk érte? Nem látod, milyen szeretettel néz ránk?

– Látom, igaz barátom – tette vállára a kezét Antor. – És ha te leszel az apja, hát én leszek a keresztapja, de azt hiszem, rajtam kívül lesz még néhány keresztszülője. – Ekkor körülnézett. A barátok csillogó szemekkel figyelték a fejlődő babát. – Monteris! – folytatta Antor. – Ha életben maradunk, visszajövünk érte, de ha meghalunk… így ő akkor is túléli. Tettünk valamit!

Monteris bólogatott.

– Jól érvelsz, barátom. Elismerem… Szeretetem kicsit önzésbe lépett át. Nem akartam őt távol tudni magamtól. Végül is, állja majd a Birodalom a szavát? – Ekkor Kyrandára nézett, kinek fekete szemeiből baráti melegség áradt felé, a fiú azonban most nem vette ezt észre. – Igaz, hogy a nyomunkban vannak a feketelovagok? – kérdezte.

– Attól tudom, aki Piramisföldig és a piramison átkalauzolt minket – igazolta a lány a tényt. – Eddig még semmiben sem tévedett. Talán csak ezért élünk.

– Akkor egy ideig valakinek a gondjaira bízzuk a kis Xelont.

A sivatagban már nevet is adtak a gyereknek. Igaz, nagy viták folytak arról, hogy ki legyen a névadó. Keresztelő azonban még nem volt. Kodennak ugyan lett volna rá joga, hogy elvégezze a ceremóniát, de ő idáig csak olyanokat keresztelt, akik meggyőződtek hitben. Vallása tanítása szerint egy közösséghez való tagosodás úgyis csak afféle szimbólum volt: Kybus számára egyaránt kedves mindegyik teremtmény.

– Ez lesz a legjobb – helyeselt Koden is. – A feketelovagok azonnal kihasználnák a jelenlegi helyzetet, és a mi gyengeségünket előnyükre fordítanák.

– Moooteee… – ölelte át csillogó szemekkel a kis elf a szerencsevadászt. Megszólalt, pedig alig lehetett több fél évesnél.

– Mit mondtál? – nézett rá Monteris csodálkozva.

– A nevén szólította a papáját – mosolygott Kyranda.

– Moooteee… – ismételte meg a kicsi a szót, mire a fogadott apa összevissza csókolta a felkacagó babát.

– Nemsokára mamát is fog választani – fordult incselkedve a férfi a két örömteli leányarc felé. – Akkor pedig egyikteknek feleségül kell jönnie hozzám.

– Kell?! – néztek össze egyszerre a hajadonok, majd hangosan elnevették magukat.

Ekkor a baba feléjük fordult:

– Eeevaaa…. Kiiiraaa…

A két lány meghökkenve meredt egymásra. A kis elf szemlátomást nagyon gyorsan tanult. Talán már az úton megjegyzett fogalmakat, talán a piramisban való tartózkodás váltotta ki a hatást. Monteris hosszasan felnevetett, amit az elfecske huncut módon utánozott.

– Nincs mese – csóválta fejét a bárd. – Két mamát választott.

Elvana elpirult, Kodenre pillantott, aki mozdulatlan maradt. Kyranda válaszolt:

– Keresztanyákra gondoltál, ugye, Xelon?

A kis Xelon a lányokra nézett, újra felkacagott, nem gagyogott többet semmit.

– Megkeresztelem – szállt le a lováról Koden. – Hivatalosítsuk a dolgot!

– Megtennéd? – kérdezte Elvana.

– Hogyne! – bólintott a paplovag, a lány szemeibe nézve. Elmosolyodott. – Elvégre épp elég szülője van, aki szeretetre, igazságra, bajtársiasságra tanítja majd. Magam is gondviselője leszek, ha életben maradunk, és ha nincs ellenetekre. – A mágusnőhöz fordult: – Kyranda, van üres tekercsed?

A varázslónő bólintott, előszedte a megmaradt papirosokat, és íróeszközt is adott.

– Jó – vette át a kellékeket Koden. A többiek is leszálltak lovukról. – Ki vállalja a szülői szerepet? Mert a gyermek az ő nevét is viselni fogja ezentúl.

Egymásra néztek, Monteris szólalt meg elsőként:

– Én szeretném.

Nem volt ellenvetés. Még ha Kyranda és Elvana is nagyon szerettek volna anyáskodni, végső soron Monteris talált rá a gyermekre. Az ernelaki lány hetekkel korábban el sem tudta volna magáról képzelni, hogy efféle érzések töltik majd el. A paplovag jóváhagyólag bólintott, hogy felőle is rendben, helyénvaló a választás.

– De van egy dolog, amit el akarok mondani – folytatta az apajelölt. – Az igazi nevem nem Monteris, hanem Eldhar Kazymui.

Az arcokon meglepetés jelei látszottak. A piramis ugyan felfedte a többiek előtt az igazságot útitársukról, de már nem emlékeztek rá. Csak most kezdett derengeni nekik, hogy a kristályon át részesültek ebben az információban is. Talán a többi megtapasztalást is a felszínre hozhatja valamilyen esemény.

– Anyám Ernelakból származik – folytatta a dalnok a beszédét. – Amurában viszontagságos életem volt, hányt-vetett a sors. Nem akartam katonaként szolgálni, inkább ütöttem-vertem a világot. Sok helyen okoztam gondot, galibát, úgyhogy egy idő után álnevet vettem fel. – Hallgatott egy ideig, majd folytatta: – Ha ezek után is megfelelőnek tartotok, szeretném, ha Xelon az ősi nevemet viselné, mely e földről maradt rám.

– Nem amurai apád nevét viseled? – furcsállta Koden a hallottakat.

– Nem – rázta a fejét a fiú. – Magam sem tudom, miért. Amurában azonban nemigen boldogulhatott el egy Kazymui, úgyhogy így lettem Monteris Goldoran meg miegymás.

– Rendben van – nézett körül mosolyogva a jelenlevőkön a paplovag. – Akkor kik lesznek a keresztszülei a kis Xelon Kazymuinak?

Mindenki előlépett. Koden elhagyta a szükségtelen bevezető szöveget. Mindannyian tudták, miért gyűltek egybe. Kezeiről leoldotta az acélkesztyűt, majd szabaddá téve azokat, vette karjába a keresztelendő gyermeket:

– Isten fénye kísérjen pályádon, kicsi lélek, világosítsa meg útjaidat, bármerre is jársz a földön vagy azon túl… – Ekkor átnyújtotta őt Monterisnek: – Eldhar Kazymui, atyaságot vállaltál e gyermek felett. A feladatod felelősséggel jár. Szeretetre, szépségre, jóságra kell tanítanod fogadott fiadat, hogy szíve nemes és tiszta maradjon, s büszkén viselhesse a nevedet. Óvnod kell, gondoskodnod róla minden téren, s mindig ki kell állnod mellette, bármi történjék is. Neked kell rávezetned arra, hogy megértse a különbséget a jó és a rossz, az igaz és a hamis között. Igaz atyjaként elnézőnek kell lenned hibáival szemben, de ugyanakkor meg kell tanítanod arra, hogy tanuljon, fejlődjön azokból. A választott utad nemcsak e kicsi fiú felnőtté éréséig, hanem azután is folytatódik majd. Készen állsz-e arra, hogy mindennek eleget tegyél?

Monteris elgondolkodott. Eszébe jutott, hogy talán meg sem éri a gyermek felnőtté válását, elvégre az elfek több száz évig élnek; igaz, kezdeti fejlődésük hasonlóan gyors az emberekéhez. Talán most volt életében először igazán megfontolt, ifjúkora óta.

– Szeretem ezt a gyermeket – jelentette ki mély meggyőződéssel. – És nem tudom, hogy eleget tudok-e tenni mindannak, amit e kis árva felnevelése követel. De hiszem, hiszem, hogy a bennem levő szeretet legyőz majd minden akadályt, ami kettőnk elé hárul. Hiszem, hogy megnyílik bennem a bölcsesség, amikor igazi szükség lesz rá. És hiszem, hogy olyan feleség lesz az oldalamon, aki ugyanúgy fogja szeretni e kincset, ahogyan én, mintha kettőnk közös gyermeke lenne.

– Isten lelke szólt belőled – csillogtak a paplovag szemei, aki nem hallott hasonló beszédet még vér szerinti szülőktől sem. Általában elrendezték a dolgot egy felszínes igennel, bele sem gondolva a kérdés fontosságába. Az életben ugyanolyan felszínességgel folytatták a nevelést, ahogyan tették a fogadalmat.

– Keresztszülők! – fordult ekkor Koden a többi csapattag felé. – Elvana Joué, Kyranda hon Lothomar, Antor Misoth és Morghan Toros! Vegyétek karjaitokba védenceteket, és ölelésetekben érezzétek át az iránta való szereteteteket. Ti vagytok a gyermek gondviselői, ezáltal osztoztok a felelősségben. Szívetekből kell szeretnetek azt, akit választottatok.

Elvana ragyogó arccal vette át, s fonta körbe karjaival a kis csöppséget. Úgy érezte, mintha a sajátja lenne. Rámosolygott a paplovagra; talán kettejük közös gyermekét szerette volna ugyanígy ölelni valamikor a jövőben. A babát azután óvatosan továbbadta Kyrandának, aki Antorral együtt tartotta meg az apróságot. Ha életük másképpen alakul, talán most a sajátjukat tartották volna így. Antor nevetve suttogott valamit, miközben a gyermeket szemlélte. Morghan is kézbe vette a picit, cirógatta arcát, vaskos kis kezecskéit. Úgy érezte, mintha a testvérkéjére vigyázna.

Mindenki bólintott, hogy vállalja a feladatot. Koden ekkor a lényegre tért:

– Xelon Kazymui! Tudom, hogy Isten mindvégig átvezet a nehézségeken, s a szeretetre szeretettel válaszolsz majd. Szüleid mindvégig segítenek téged utadon. Ezennel hivatalosan megkeresztellek.

Felírta az üres tekercsre a gyermek nevét, ismert adatait, majd lepecsételve hivatalosította az eljárást. A keresztlevelet átnyújtotta Monterisnek:

– Senki sem szeretheti jobban ezt a gyermeket, mint ti és én. Lehet, hogy nem kísérhetjük egész életén át ezen a világon, de higgyétek el, többet adunk neki, mintha olyasvalakire bíznánk, aki számára ő csak egy gyerek lenne a sok közül. Az emberek sem kísérik el életük végéig fiaikat és lányaikat. A mi feladatunk az, hogy megtanítsuk az igazságokra és én, Koden Arihl, lelki atyja leszek mindaddig, amíg bölcsessége nem haladja meg az enyémet, támogatója és tanácsadója pedig egész életemben.

– Koden… – tette a kezét a férfi vállára Monteris. – Köszönöm.

– Nincs mit, barátom – felelte a paplovag. – Most már senki sem akadékoskodhat az úton. Az irat szerint te vagy az apa, még ha nem is vér szerinti.

A keresztlevél nem volt névre szóló, csupán Xelon neve volt véglegesítve, úgyhogy Monteris álneve sem jelenthetett akadályt. Bármelyik kybusita rendházban, templomban az adatok utólagosan is anyakönyveztethetőek voltak, hiszen egyedi pecsét igazolta, hogy a gyermeket rendtag keresztelte meg. Akkor azonban már az apa nevét is közölni kellett, aki jogot formált az apaságra, és a bejegyzés későbbi megváltoztatása csak bonyolult hivatalos úton volt lehetséges. Koden ideiglenes írást készített. A rendtagok ugyan nem nagyon szoktak anonim jogi papírokat kiadni, mert fennállhatott az eltulajdonítás veszélye, a paplovag azonban nem akart Charig problémákba bonyolódni egy esetleges katonai ellenőrzés esetén, ezért döntött úgy, hogy ez alkalommal kivételt tesz.

– Csak még találnunk kell valakit, aki gondját viseli Xelonnak egy rövid ideig – szólt Monteris.

– Az is meglesz hamarosan – válaszolt a paplovag. – Csak higgy!

Felültek a lovakra, útnak indultak a város felé. Útközben Monteris odafordult a paplovaghoz:

– Tudod, Koden… Amberban meg akartam szabadulni a társaságodtól.

A férfi barátságos szemekkel nézett rá, hamisan elmosolyodott:

– Tudom.

Hogy honnét tudhatta, nem tudni. Talán a vallomás neki is bevillantotta a piramisban átélt mindentudás tapasztalatát, vagy már előbb is tudott a dologról?

– Kár lett volna, ha sikerrel járok… – sóhajtott a dalnok, közben magához ölelte álmos kisfiát.

A bohém szerencsevadász kezdett megkomolyodni. A felelősségteljes apaság most igazi férfivá érlelte.

– Nem haragszol, ha továbbra is Monterisnek hívlak? – kérdezte Morghan.

– Nem – mosolyodott el a szerencsevadász. – Elvégre, az is én vagyok.

Haladtak a Char felé vezető úton. Gyorsan közeledtek a város felé, mialatt a kis elf elszundított Monteris karjában. Útjuk mentén kétoldalt pálmák, örökzöldek, macchiák és kaktuszok váltakoztak. A levegőben feltűnt egy sas, körözött egy darabig, majd továbbszállt. Kereskedők jöttek a bajtársakkal szembe, valószínűleg Botarba, vagy egészen Amurába szállították portékáikat. Néha feltűnt egy-két vándor is, vagy kalandorok kisebb csoportja, akik valószínűleg önszántukból fogtak bele valamilyen fontos feladatba.

Kicsit távolabb ernelaki katonák igazoltattak boldog-boldogtalant. A kalandorok összenéztek. Nem voltak szokásosak az utakon levő vizsgálatok Ernelak déli területein. Az ellenőrök valaki után kutattak. A csapat tagjai számára félő volt, hogy pont őutánuk.

– Értesítettem a királynőt úti célunkról – szólalt meg Elvana.

– Te normális vagy?! – horkant fel Monteris, de a két másik beavatatlan amurai arcán is megrökönyödés látszott. – Ezzel mindnyájunkat bajba sodortál. Most tudják, merre keressenek.

– Nem tehettem mást – vont vállat a lány. – Ezt kellett tennem.

– Én is tudtam róla – állt mellé Kyranda.

– Sejthettem volna! – bosszankodott Monteris. – A hátunk mögött összebeszéltetek. Gondolom, a te indítványod volt, Kyranda!

– Nem, Monteris – rázta a fejét Elvana. – Meglepődsz, de ez az én ötletem volt.

– Akkor már értem, miért várakoznak a városon kívül a katonák – fújt maga elé Monteris. Csend lett, lelassultak a lovak. – És mikor üzentél neki? – tette fel a kérdést a bárd.

– Épp elég rég.

Már nem lehetett észrevétlenül letérni az útról. Hamarosan a sárga egyenruhások közelébe értek. Az egyik közlegény integetett a csapatnak, hogy lassítson, pontosabban, hogy álljon meg.

– Úti irat ellenőrzés! – harsogta a katona, tudatva a megállítás okát.

A csapattagok előkészítették irataikat. A gondos apa nagyon óvatos volt, nehogy felébressze védencét, ugyanakkor Elvana sem kapkodott, nem kívánt még egyszer börtönben kikötni. Remélte, hogy királynője megkapta levelét, és józanul döntött. Az ellenőrök megvizsgálták a papírokat, de felületesek voltak; valamiért nem tűnt fel nekik, hogy az okmányok hamisak. Talán pont az alvó gyermek miatt nem akartak tüzetes elemezgetéssel akadékoskodni. Egy pillanat alatt végezték el az ellenőrzést, majd visszanyújtották az iratokat.

– Festik a hajukat? – nevette el magát az egyik ellenőr.

Az iratok szerint Monteris fekete hajú volt, Morghan pedig vörös. Elég bizonytalan procedúra volt egy ernelaki vagy botari igazolvány hitelességének megállapítása, mivelhogy az csak részletes leírást közölt a személyről, képet azonban nem adott. Főleg a hivatali pecsét volt az autentikusság döntő tényezője itt, az pedig valódi volt e hamisítványokon. A Monarchia és a Fejedelemség állami intézményeinek is így volt a legolcsóbb és legegyszerűbb nyilvántartaniuk a polgárokat, még ha nem is ez volt a legbiztonságosabb módszer.

– Hááát… – vont vállat Monteris, kényszeredetten mosolyogva. – Menyasszonyaink szeretik a változatosságot.

Ezzel Kyrandára, majd Elvanára nézett, akik kedvesen, megerősítően mosolyogva bólogattak.

– Melyiküké a pici? – kérdezte kedvesen a katona.

Veszélyes kérdés volt. Szerencsére a csapattársaknak nem kellett rá válaszolniuk, mert az őket megállásra felkérő járőr közbeszólt:

– Nem szeretnénk feltartóztatni önöket. Char felé tartanak?

– Igen, uram – bólintott Monteris. Úgy tűnt, túl vannak a nehezén.

– Nem találkoztak útközben feketelovagokkal? – tette fel a kérdést egy harmadik katona. – A csapattagok ijedten néztek össze. Megváltozott a kép. – Nem, persze. Akkor maguk már nem lennének itt – felelt helyettük bólogatva a kérdező. – Legyenek nagyon óvatosak. Kész mészárlást vittek végbe az álnokok itt a környéken.

– Ha látnak egy héttagú gyanús csoportot, kérem, azonnal jelentsék a legközelebbi kormányzósági hivatalban. Magas jutalom várja a nyomravezetőt – szólalt meg egy negyedik is a háttérből.

– Értjük – bólintott Monteris, aki most mindenki helyett vezette a párbeszédet. Az ő csapatuk is hét tagú volt, a babát is beleszámítva; szerencsére nem tűntek feketelovagoknak. Nők is voltak közöttük, meg még egy gyerek is.

– Ne kockáztassanak – szólt a katona, majd intett a kezével. – Jó utat és sok szerencsét!

– Viszont, kedves uram! – indította el a lovát Monteris, a többiek követték. Mikor eltávolodtak, a fiú odaszólt Kyrandához:

– Szóval igaz.

– Kételkedtél benne?

– Reméltem, hogy tévedsz. De akkor most taktikát kell változtatnunk. Minden nagyvárosba be kell mennünk, ahová nem mernek követni minket.

– Nem mernek? – csóválta a fejét Antor. – És mi van akkor, ha lakott zónákban meg bérgyilkosok vagy emberrablók vadásznak ránk az ő megbízásukból? Meg aztán, mi van a helyőrségiekkel?

– Semmi – vont vállat Monteris. – Másodszor is személyiséget cserélünk. Már úgyis olyan nagy gyakorlatunk van benne! Hanem Xelont itt hagyjuk Charban.

Baktattak. Hamarosan elérték a városfalakat. Megint átestek egy rutinellenőrzésen, de itt még csak a hajuk színének megváltozását sem tették szóvá a kapuőrök. Talán nem vizsgálták át alaposan az iratokat, talán úgy gondolták, ha a csoport idáig eljutott, akkor tagjai nem lehetnek körözött személyek. Azok úgysem mernének csak így besétálni a kapun. Emellett az iratokon ott virított a hivatali pecsét is. Ha pedig mégis bajkeverőkről lenne szó, egy esetleges zűr, botrány kitörésekor a chari városi varázslók bármikor közbeléphetnek.

Beértek a városba. Nem messze tőlük egy cigány rezesbanda növelte meg a belépők hangulatát. A rézfúvósok és a cintányérosok a bárdnak eszébe juttatták a jövendőmondó cigányasszonyt. Elégedetten elmosolyodott, miközben a hangos zene hallatára a kis Xelon megmozdult a karjában.

– Utcák! – szívta magába a látványt Kyranda, aki Elvanával együtt a legrégebben járt lakott településen. – Házak! Lakosok!

– Neked meg mi bajod? – kérdezte Antor, rápillantva. – Megártott a sivatag?

– Napszúrást kaptál? – tekintett a lányra Morghan is.

– Régen volt városban, marhák! – nézett maga elé Monteris, aki úgy tűnt, most mindenkire dühös, mivelhogy veszélyt érzett. S most nem csak magát és csapattársait féltette.

Elindultak a nyugati városkaputól a központ felé vezető Széltündérek útján.

– Ne haragudj, Monteris! – köszörülte meg szárazon a torkát Elvana, próbált engesztelődni. – Te tudod a legjobban, hogy én akarom legkevésbé, hogy csődöt mondjunk!

– Jól van, de miért tetted? – fordult felé a fiú. – Ráértél volna őfelségét most is értesíteni, s mire megkapná a hírt, már bottal üthetné a nyomunkat!

– Hát pontosan ezért. Mi értelme lett volna, ha most szólok neki? Ki lenne szolgáltatva a császárnak. Így viszont dönthetett.

– Neked fontosabb a királynő, az ország, mint a testvéred?

Elvana elfordult.

– Bocsáss meg, nem akartalak megbántani – csendesedett el Monteris. – Tényleg.

A lány lassan visszafordult. Szemei szürkéskékek voltak.

– Tudom, Monteris, tudom. A barátom vagy.

A Vén borászok terére értek, amelyre jobb felől hegyes szögben a Kosárfonók utcája, tompa szögben az Ostrommérnökök utcája, bal felől az Állatidomárok utcája, majdnem egyenesen pedig a továbbvezető Rügyfakasztó Ashyra sugárútja csatlakozott.

– Kocsma! – rikkantott Kyranda hangulatosan, tudatosítva a társasággal felfedezését. – Bemegyünk?

Antor és Morghan fülig érő szájjal néztek össze. Sohasem gondolták volna, hogy a varázslónő valaha is ennyire fog örülni egy külvárosi kocsmának. Antor megcsóválta a fejét, vigyora azonban nem tűnt el. A lány úgy viselkedett, mintha tényleg nem lett volna önmaga.

– Szerintem van ennél sokkal jobb hely is a belvárosban – ellenkezett Koden.

– Az nem baj – legyintett Kyranda. – Majd oda is bemegyünk!

Most már Monteris arcán is megjelent a huncut vigyor; mi több, Elvana is jobb kedvre derült. A bárddal egyébként először fordult elő életében, hogy nem bámulta végig a város fiatalkorú női lakosságát érkezése után, sőt, most meg sem fordult ez a fejében, pedig igencsak hosszú ideig voltak távol a vadvilágban. Ehelyett inkább a szendergő csöppségre tekingetett többször is, nehogy felébredjen az itteni lármától. Odalovagoltak az ivó bejárata elé. Antor lépett le először a „szent földre", Koden volt a második, majd a lányok, Morghan és végül az óvatos szerencsevadász következett. Elégedetten vonultak be a Rozsdás Szablya kocsmaterébe.

Ahhoz képest, hogy külvárosi hely volt, aránylag szépen berendezték. Szögletes asztalok álltak a minőségi, kőrisfa burkolatú padlón, elöl egy hosszú bárpult húzódott. Furcsamód sok vendég tartózkodott idebent, többségük külvárosi lakos, vándor, kalandor vagy csavargó volt. Morghan meglepődve nézett az egyik sarok irányába, ahol a végzet bizonyítani próbálta a maga uralmát. A vagyonkezelő kincstárnok leakasztotta a válláról a tarisznyát, majd Antor kezébe nyomta.

– Elnézést! – lépett el a társaság tagjai mellől. Azok úgy álltak a kocsmaajtóban, mint akik sohasem jártak még ilyen helyen. Az egyik asztalnál röhögő félork emelt poharat rájuk, majd lehajtotta az itókát, továbbhajózva a részegség folyamának imbolygó ladikján. Elvana és Kyranda összenéztek, és a bárpult felé vették az irányt. A három magára hagyott férfi csak néhány pillanatnyi késéssel követte őket, mintha nem is tartoznának velük egyazon csoportba.

– Két xiuant! – ült le Elvana, intve a kocsmárosnak, aki gyors mozdulattal nyújtotta neki és a társnőjének a megtöltött pohárkákat. Elvana megtapogatta az elrejtett Koronát, majd Kyrandára pillantott:

– Egészségünkre!

Megemelték poharukat, majd felhajtották az italt. Mint az égő tűz, úgy folyt le a xiuan a két lány nyelőcsövén. Szájukat, nyelvüket, torkukat, gyomrukat perzselte, kaparta az idegen lé. Szemüket összeszorítva, lélegzetüket visszafojtva vártak egy percig. Kyranda kettőt köhintett, majd kipréselte a visszatartott szuszt. A barátnők szeme csillogott, de egyiküké sem az örömtől.

– Ezek mit ittak? – fintorodott el Antor a látványon.

– A fene tudja – vont vállat Monteris. – Biztosan a híres xiuant.

– Még kettőt! – intett Kyranda a kocsmárosnak, aki sebesen újratöltött.

– Igyunk mi is valamit – tanácsolta Antor.

– Majd később – ingatta a fejét Monteris. – Most vigyáznom kell Xelonra.

A bajtársnők