Szövetség

By Mark Frost

Will West számára az élet egy véget nem érő kaland, amióta csak betette a lábát a Központba. Lebuktatott egy sötét, titkos társaságot, amely Nagy Károly lovagjai néven működött, és felfedezte hihetetlen képességeit, amelyekről azelőtt nem tudott.

• Language: Magyar
• Publisher: Gabo Könyvkiadó
• Release date: May 20, 2020
• ISBN: 9789634060048

Book preview

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Mark Frost: Alliance

Corgi Book, A Random House Group Company, London

Fordította: Szabó Luca

Borítóterv © Szabó Vince / Malum Stúdió

Text copyright © Mark Frost, 2013

Hungarian translation © Szabó Luca, 2014

Hungarian edition ©GABO Kiadó, 2014

A sorozat többi kötete:

Mark Frost: A Paladin prófécia

Mark Frost: Szövetség – A Paladin prófécia 2.

A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges

Elektronikus kiadás v.1.0.

ISBN 978-963-406-004-8

Kiadja GABO Kiadó

www.gabo.hu

[e-mail]

www.dibook.hu

Felelős kiadó: Földes Tamás

Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

SENKI SEM TUDJA MEGTENNI NEKED…

Az életem táguló körökben élem,

a dolgokon túlra törőn.

A legvégsőt talán soha el nem érem,

de ráadom minden erőm.

Isten az Őstorony, körötte folyton

kerengek századok százaival.

S még nem tudom, mi vagyok: szélvihar, sólyom,

vagy egy hatalmas dal.

Rainer Maria Rilke

[Farkasfalvy Dénes fordítása]

Március

Lyle Ogilvynek sehogy sem sikerült halottnak maradni.

Az elmúlt hét hónapban vagy fél tucatszor mondtak le róla az orvosok, de mindig rá kellett jönniük, hogy az ő esete példa nélkül áll az orvostudomány történetében.

Be kellett látniuk, hogy nem tudják a választ a következő kérdésre: Él vagy meghalt?

A Lyle belső körén kívül eső személyeknek még nehezebb volt megtalálnia a választ, miután a családja és az iskola megegyeztek, hogy szigorúan bizalmasan kezelik az ügyet, és ehhez tartották is magukat. A furcsa igazság az volt, hogy az előző őszi „szerencsétlen incidens" után Lyle mély kómába esett, és alig adta jelét az életnek. Hatszor vették le a gépekről, de minden alkalommal vissza is kötötték rájuk, mert hiába nem tért magához semmitől, az EEG továbbra is erőteljes agyműködést mutatott.

A diákok csak abból sejtették, hogy Ogilvy még a campuson lehet, hogy a szülei gyakran bukkantak fel az iskola területén. Elfogadták a szakvéleményt, miszerint ha megpróbálnák kihozni a fiukat az intenzív osztályról, az végzetes következményekkel járna. Mert Lyle nemcsak beteg, hanem fogoly is. Ha valaha is magához tér, súlyos vádakkal kell majd szembenéznie.

Így aztán Lyle egész télen, sőt még a tavasz kezdetén is mozdulatlanul feküdt, mint egy márványszobor. Időnként kinyitotta a szemét, de a gyakoriságban semmiféle rendszert nem lehetett megfigyelni. A pupillája reagált a fényre, és az orvosok leginkább ebbe a bátorító jelbe tudtak kapaszkodni.

Ahogy várható volt, Lyle nagydarab teste úgy folyt el, mint a viasz, hiszen csövön át táplálták. De ha valaki közelebbről is szemügyre vette volna, talán észreveszi, hogy az izmai egyre szálkásodnak és gyarapodnak. A nővérek naponta négyszer forgatták, azonban nagy volt az ágy, amin feküdt, és sosem látták felegyenesedni, így nem tűnt fel nekik, hogy a csaknem százkilencven centiméter magas Lyle az utóbbi időben majdnem tíz centit nőtt.

Tartós vegetatív állapot. Az orvosok gyakran emlegették ezt a kifejezést a fiúval kapcsolatban, de még csak megközelítőleg sem tudták leírni vele, mi megy végbe a fiúban. Még nem nyerte vissza a beszédképességet, de ha megszólalhatott volna, talán elmondja, hogy fokozatosan egyre inkább tudatára ébredt az őt körülvevő világnak. Homályosan ugyan, de még látta is az embereket, akik a szobájában jöttek-mentek, akár nyitva volt a szeme, akár nem.

Mire leesett az utolsó hó, és elolvadt a Waukoma-tó jege, Lyle-ban megmozdult valami. Ha egy szóban kellett volna összefoglalnia, mi történik vele, ezt mondta volna: változás.

A tavasz a növekedés időszaka, és benne is új élet kezdődött. Ettől a régi Lyle sokkal impozánsabbá és erősebbé vált. Pókhálós tudatában is új érzékelés ébredezett. Egyre erősödött az érzés, ami nem is volt egészen tudatos, mégis minden sejtjében visszhangzott.

Éhség.

– Hogy vagy? – kérdezte az edző.

Zsibbadtan. Ezt érezte Will. Nem csak a csípős hideg miatt. Már öt hónapja.

– Maga szerint meg tudom csinálni? – érdeklődött a fiú.

– Erre nem nekem kell felelnem – közölte Ira Jericho karba tett kézzel, és hátrébb lépett a víz szélétől.

– Tudom. De sokat segítene a véleménye a sajátom kialakításában.

– Duma. Koncentrálj!

Zsibbadt. Megrendült. Annyi érzelmi traumát kellett feldolgoznia egy hónap alatt, amennyit egész életében összesen sem.

Will és Jericho edző a Waukoma keleti partján állt, és a vizet nézte. Éppen folyt a napi edzés. Még sok helyen tartotta magát a jég, de itt-ott már olvadozott, és táblák úszkáltak a víz színén, amitől úgy nézett ki a tó, mint egy sakktábla.

A gyenge napsugarak lassan eltűntek nyugaton, a fák mögött. Négy fok volt, és egyre hűlt az idő.

Will egész télen napi két órát edzett Jericho irányítása alatt. Minden egyes délután. A legtöbb kortársához hasonlóan neki is szüksége volt rendszerességre és napirendre, amit a szülei állandó költözködése miatt sosem kapott meg. A fiú számára karácsony után megkezdődött az első igazi félév a Központban. Élete addigi legfélelmetesebb intellektuális kihívása volt. Az órák utáni edzések még keményebben próbára tették.

Will kicsit belehalt a szülei botrányos „halálába", és pontosan tisztában volt vele, miért. Ösztönösen védte magát attól a sötétségtől, ami a gyerekkorára ereszkedett. Talán így tudta megőrizni a lelki békéjét. Értette az okokat, de nem szándékozott változtatni, főleg nem a terápia keretében, amire dr. Robbinshoz, az iskolapszichológushoz kellett járnia.

Robbinsszal minden egyes találkozó olyan volt, mintha egy aknamezőn sétálgatnának. Igyekezett minél kevesebb részletet megosztani a nővel, épp csak annyit, amiből látszik, hogy halad, anélkül, hogy kiadná a titkait. Ez annyira megterhelő volt számára, hogy alig érzett bármit is. Ettől könnyebbé vált a rejtegetett igazság elviselése. Már megtanulta, hogy örülnie kell a fizikai fájdalomnak, amit Jericho edzésein tapasztal, mert ez az egyetlen érzés, amire képes. De legalább innen tudta, hogy a teste még él.

Letérdelt, belenyúlt a vízbe, és kirázta a hideg.

– Még egy fok lehűlés, és befagy – jelentette ki.

– Ha valaki beleesik, öt perc sem kell, hogy beálljon a hypo­thermia, és meghaljon – felelt Jericho. – Mármint normális esetben.

– Maga belehalna?

– Hülye lennék kipróbálni – rázta a fejét az edző.

Hat fok volt, amikor három után húsz perccel kijöttek a sportcsarnokból. Borult és párás volt az idő, ezért sáros és hideg volt az erdei ösvény, amelyen lefutottak a tóhoz. Pocsék tavaszi délután.

– És én belehalnék? – kérdezte Will, miközben félig elfagyott kezét a hóna alá dugta, hogy kissé felmelegedjen.

– Azt nem mondtam. Csak azt, hogy nem vagy normális eset. Menni fog?

Már annyiszor tette fel ezt a kérdést az edző mindenféle megdöbbentő feladatok előtt! Az elmúlt néhány hónapban legalább ötszázszor. Rég véget ért a terepfutók szezonja, és mivel a csapat nagy részét kicsapták az iskolából, miután belekeveredtek Nagy Károly lovagjainak ügyébe, Jericho csak Willé volt. Hamar kiderült, a délutáni edzéseknek messze nem az a célja, hogy új futótechnikákat tanuljon.

Minden egyes feladat, amivel Jericho előállt, újabb, kimondatlan kérdést harsogott: Elég erős vagy? Elég kemény vagy? Elég elszánt vagy, hogy (tetszés szerint kiegészítendő)? Will mindig igennel akart felelni, de az edző dühítően közömbös maradt, akármilyen erőfeszítéseket tett is a fiú. A tanítvány végül már arra gondolt, vagy őrült ez az ember, vagy lehetetlen neki örömöt okozni. Ezért aztán még keményebben hajtotta magát. Nem tudta elképzelni, mit kapna a fejére, ha egyszer nemet mondana, mert még nem volt bátorsága kipróbálni.

– Igen – bólintott. – Igen, menni fog.

Jericho nem reagált. Soha semmire sem reagált. Csak meghallgatta Willt, jól átgondolta, amit a fiú közölt vele, és csak akkor szólalt meg, ha volt valami mondanivalója. Többnyire alig lehetett belőle kihúzni néhány szót, de néha minden előjel nélkül hosszú monológokba fogott, amelyekben kifejtette egyedi gondolkodásmódját, az újkori metafizika és az ősi mitológia döbbenetes keverékét, amit az indián hitvilág és a legendák szűrtek meg. A társas érintkezés megszokott oda-vissza ritmusa, az udvarias, gördülékeny kommunikáció, amelytől az emberek jobban érzik magukat egymás társaságában, teljesen hidegen hagyta az edzőt.

Az őrjít meg teljesen ebben a pasiban, hogy soha egyetlen kérdésemre sem válaszol, főleg azokra nem, amikre mindenképpen szeretnék választ kapni, például: Minek csináljuk ezeket? Mit akar megtanítani nekem?

Bármi volt is a céljuk, a feladatok egész télen egyre nehezedtek. Gyakran pusztán fizikai kihívások voltak, de brutálisak – fuss el innen oda, mássz fel erre a hegyre, ugorj le arról a szikláról! Néha állóképesség kellett a teljesítésükhöz – egyensúlyozz fél lábon, csukott szemmel ezen a sziklán, közben hallgasd a szelet, vagy maradj ebben a gyötrelmes testtartásban egy órán át, míg végül megadják magukat az izmaid! Máskor egyáltalán semmi értelmet nem lehetett felfedezni az utasításokban: Ülj teljesen mozdulatlanul, fogd ezt a kősólymot, ürítsd ki az elmédet, képzelj el egy ásott kutat! Most lassan eressz le bele egy vödröt, húzd fel és igyál!

Akármi volt is a cél, Will egyre erősödött. Egyre jobban bízott lassacskán feltáruló képességeiben – a rejtélyes sebességben és állóképességben, amit korábban felfedezett, és abban a döbbenetes erőben, aminek segítségével pusztán a gondolataival befolyásolni tudta a világot és a környezetét.

Most mit fog kitalálni?

Jericho az esőkabátja zsebéből előhúzott egy csillogó egydolláros érmét, Will szeme elé tartotta, aztán elhajította, amilyen messzire csak tudta. A fémpénz a parttól majdnem száz méterre, egy úszó jégtáblán állt meg.

– Nem kell gondolkodni – szólalt meg az edző. – Hozd vissza!

Will megfordult, húszlépésnyire elfutott a víz szélétől, aztán megindult a part felé. Lenyűgöző gyorsasággal érte el a maximum sebességet. Arra gondolt, nem kell gondolkodni, majd elrugaszkodott, és meg sem állt az első jégtábláig, ami három méterre volt a parttól. Hallotta, ahogy a talpa alatt reccsen a jég, és tudta, ha ránehezedik, beszakad alatta. Ezért egy ugrással a következő táblán termett, ami az elsőtől újabb három méterre volt.

Ismét megingott, de nem esett ki a ritmusból, már ugrott is a következő jégtáblára, aztán a következőre. Úgy pattogott a vízen, mint kacsázáskor a kavics. Pillanatokon belül ott termett a nagy jégpáncélon, ahol Jericho dollárja földet ért. A tábla megbillent Will súlya alatt.

A fiú lehajolt, hogy felvegye az érmét, de ekkor a jég megtört. A fémpénz egy apró, gyorsan távolodó darabon maradt, ami biztosan nem tudta volna megtartani Willt.

Ezt már ismered. Ne ess pánikba! Tudod, mit kell tenned.

A fiú az ezüstpénzre koncentrált, és kinyújtotta a kezét. Érezte, ahogy erős kötelék jön létre köztük.

Csak gyorsan!

Will minden erejével az érmére összpontosított, már a markában érezte, aztán magához rántotta. A fémpénz megingott, aztán elszakadt a jégtől, és sebesen a fiú felé repült. Hangos csattanással ütődött a tenyerének. Will rámarkolt, és nevetve mutatta az öklét Jericho felé. Alig tudta elhinni, hogy sikerült.

Ekkor valahonnan mélyről halk reccsenést hallott, olyasfélét, mint amikor elszakad egy óriási, elhangolódott gitár húrja. Hosszában megrepedt a tábla, amin állt.

– Basszus!

Visszafordult arra, amerről jött, és látta, hogy a jégtáblák, amiken idáig ugrált, egyre messzebb sodródnak egymástól. Se ideje, se helye nem volt, hogy nekifusson. Két lépést hátrált, aztán elrugaszkodott a táblája szélétől, éppen abban a pillanatban, amikor az kettétört.

A legközelebbi töredéken Will úgy billegett, mint egy kezdő szörfös. Csak azért nem esett el, mert a cipője talpán a szegek a jégen tartották. Tisztában volt vele, hogy a következő darabka túl messze van, ezért – ismét gondolkodás nélkül – az elméje erejével belenyúlt a jeges vízbe, és maga felé húzta a célt. Így ugrált töredékről töredékre, lendülete mindegyiket közelebb lökdöste a következőhöz, miközben beázott a cipője, és bokáig elfagyott a lába.

Húsz méterre volt a parttól, amikor az utolsó jégdarab, amire át kellett volna ugrani, és ami alig egy méterre úszott tőle, széttört. Will rémülten nézett a parton mozdulatlanul figyelő edzőre, akit a legkevésbé sem hatott meg a jelenet. A tábla összeomlott. Will elméje gyorsan átfésülte a tó fenekét – legalább öt méter mélyen volt, és csak köveket, vízi növényeket meg lelassult halakat jelzett az érzékelése.

A fiú erősen koncentrált, és feltűnt előtte egy járható ösvény a víz színén. Kétségbeesetten rohant végig rajta, erőszakosan taposta a vizet, így aztán akkora felszíni feszültséget hozott létre, ami éppen csak megtartotta.

Az agya és az izmai egészen közel vitték a parthoz, mindössze az utolsó métereken csobbant bele térdig a vízbe. A hideg úgy vágott végig az egész testén, mint egy éles kés. Még néhány botladozó lépés, és már kint is volt a szárazföldön. Odafutott Jerichóhoz.

Az edző tüzet rakott a sziklák mögötti fövenyen, amely csak úgy ropogott. Will reszketve hámozta le magáról a cipőjét és a tréningnadrágját, leült egy nagy kőre, és a láng közelébe tartotta elfagyott lábát. Hálás volt a melegért.

Hogyan? Hogyan gyújtott tüzet ilyen gyorsan?

Jericho sosem kérdezte őt direkt módon a képességeiről, nem érdeklődött, hogyan működnek, miből táplálkoznak. Will úgysem tudott volna felelni, hiszen tényleg fogalma sem volt. Az edző egyszerűen csak hitt a szemének, és látta, hogy a fiú lenyűgöző dolgokra képes. Együttműködésük során Willben megerősödött a hit, hogy bízhat a férfiban, meg fogja tartani a titkait. Nem tűnt valószínűnek, hogy hátsó szándékai lennének, és Will nem tartott attól, hogy esetleg beszámol valaki illetéktelennek a közös ügyeikről.

Ahogy teltek a hónapok, a fiú néha-néha meglátott valamit, talán nem is véletlenül – például a tüzet, ami csak úgy ott termett a parton ezen a fagyos tavaszi napon –, és lassacskán ráébredt, hogy az edző tarsolyában is van egy-két döbbenetes trükk.

Mindig halkan járt. Néha az volt az ember érzése, hogy mozgás nélkül változtat helyet. Egyszer megjelent egy vízesés tetején, pedig előtte két másodperccel Will tisztán látta, hogy az aljánál áll. Egy másik alkalommal Will esküdni mert volna, hogy egyszerre két helyen látja Jerichót, igaz, ez egy kimerítő edzés végén történt, amikor már keresztbe állt a szeme a fáradtságtól.

A férfi ragaszkodott hozzá, hogy a fiú mindig a zsebében hordja a sólymot ábrázoló, apró kőfigurát, amit ajándékba adott neki. Ráadásul időnként rászólt, hogy maradjon nyugton, majd előhúzott a zsebéből egy csomó, tollakkal díszített botot, és azokkal hadonászott a fiú feje körül, megérintette a fejét, a nyakát, a vállát, de sosem magyarázta meg, mit művel.

Ez az egész elég fura volt, de Will nem érezte nagy árnak a férfi jóindulatáért és irányításáért cserébe. Tudta, hogy a fegyelem és a kemény munka segít elviselni a fájdalmat és a gyászt. Ennyi elég is, nem igaz?

Így aztán a tűzzel kapcsolatos kérdését iktatta a többi, soha fel nem tett kérdés közé, amelyeket titokzatos edzőjével kapcsolatban gyűjtögetett, és amiből már szép kis listát állíthatott volna össze az elmúlt fél évben. Például: Igaz az, Edző, hogy maga Őrült ló ükunokája? Ja, igen, ha már itt tartunk, hadd kérdezzem már meg, mégis hogy tudtam a víz színén futni?

– Parancsoljon, az ezüstsas! – dobta oda Will a pénzérmét az edzőjének.

A férfi elkapta, és élére állította a tenyerén. A másik kezével eltakarta, és olyan mozdulattal tüntette el, mint egy gyerekzsúron fellépő bűvész.

Csillogott a szeme, miközben szélesen elmosolyodott. Ez annyira ritkán fordult elő vele, hogy Will mindig meglepődött – nahát, erre az arckifejezésre is képes!

– Mit tanultál meg? – kérdezte a férfi.

– A víz vizes. A jég meg hideg – felelte Will vacogó foggal.

– És még?

A fiú hirtelen úgy érezte, mintha égetné valami a lábát. A zsebébe nyúlt, ahol a kősólymot tartotta. Jéghidegnek kellett volna lennie, de olyan forró volt, hogy alig lehetett hozzáérni. Mintha egy lángot zártak volna a kőbe. Elővette és csak nézte. Óvatosan fogta a hüvelyk- és a mutatóujja között.

– Nem lesz tőle semmi bajod – nyugtatta meg Jericho.

Will a markába rejtette a figurát. A meleg most nem égette, hanem lassan szétáradt az ujjában, a csuklójában, a karjában. Abban a pillanatban egy sólyom vijjogását hallották. A fiú felnézett az égre, de nem látta a madarat. Mégis érezte, ahogy felszabadul a tüdeje, beáramlik a hideg levegő, és feltölti őt.

– Mit tudtál még meg? – kérdezte Jericho egy félmosollyal az arcán.

– Olyan, mintha visszatértem volna a testembe – felelte Will, és mélyet lélegzett. Érezte, ahogy a meleg az egész testében szétterjed, a lábát is eléri.

– Ez azt jelenti, hogy meggyógyultál.

Az edzőnek igaza volt. Az életerő szétterjedt a fiú izmaiban és csontjaiban. Összekuszálódtak a gondolatai. Az érzékei mindent befogadtak a körülötte lévő világból. Érezte a sziklákat, az erdőt, a tüzet, az eget, a tavat. Újra élt.

ÉBREN volt.

– Szóval ezért volt az egész? – kérdezte. – Ez a sok edzés. Maga segített nekem meggyógyulni?

– Mondd meg te! – felelte Jericho.

– Szerintem igen.

De van itt még valami más is. Valami egészen más. Maga segít nekem felkészülni… De mire?

– Mit érzel még, Will?

Úgy futottak át az agyán az ősz eseményei, mint egy pörgős filmelőzetes – a tönkrement élet Ojaiban, a szülei elrablása és eltűnése, ami Mr. Hobbes és a fekete kalaposok lelkén szárad, a gyilkossági kísérletek ellene és a barátai ellen, amikért Lyle Ogilvy és Nagy Károly lovagjai feleltek.

– Dühöt – kezdte a fiú, majd újabb mély levegőt vett. Feszültté vált. – Dühöt érzek.

– Kire haragszol?

– Azokra, akik ezt tették velem és a családommal.

Jericho egy pillanatig hallgatott.

– A gyűlölet téged kifáraszt, de az ellenségednek nem árt. Olyan, mintha mérget vennél be, és azt várnád, hogy az ellenséged haljon bele.

– Nem azt mondtam, hogy gyűlölöm őket – nézett a szemébe a fiú. – Csak azt, hogy bosszút akarok állni rajtuk.

Az edző titokzatosan mosolygott.

#24: SEMMIT SEM VÁLTOZTATHATSZ MEG, HA ELŐBB NEM VÁLTOZTATOD MEG A GONDOLKODÁSMÓDODAT.

Tele energiával érkezett vissza a tópartról. Berobbant a lakókörletbe. Brooke Springer az ebédlőasztalnál ült, hosszú, szőke haját csavargatta, és valamit olvasott a tabletjén. Döbbenten nézett fel, amikor a fiú becsörtetett, és találkozott a tekintetük. Will úgy érezte, mintha megrázta volna az áram, de nem szólalt meg. Azt remélte, a lány töri meg a jeget, és mond valamit… bármit… mondjuk, köszön…

De Brooke tekintete elsötétült. Elfordult a fiútól, épphogy odabiccentett neki. Igaz, ennyit még egy vadidegen is megérdemel, akivel közös liftbe szállunk.

Már három hónapja ez ment, amióta csak Brooke visszajött az iskolába. Will erősen fontolgatta, hogy végre rákérdez erre a távolságtartásra és hűvösségre.

Miért viselkedsz velem úgy, mint egy ismeretlennel, amikor néhány hónapja még olyan közel álltunk egymáshoz? Én még ilyen közel sosem éreztem magamhoz senkit, akinek nem West a vezetékneve.

De tisztában volt vele, hogy ha most megszólal, nem fog tudni leállni, és minden kiömlik belőle, amit addig sikeresen elfojtott.

Most nem kellene.

Végül egy pohár vízzel a kezében bement a szobájába. Hangosan, de kimérten csukta be az ajtaját, aztán faltól falig járkált, és megpróbálta eldönteni, hol is kezdje.

Felkapta apu kis útmutatóját az élethez, és találomra kinyitotta. Tanácsra volt szüksége, és nem kellett csalódnia. Ezt látta meg:

#74: AZON DOLGOK 99%-A, AMELYEK MIATT AGGÓDSZ, SOSEM TÖRTÉNIK MEG. AKKOR MOST AZ AGGÓDÁS MŰKÖDIK, VAGY AGGÓDNI FELESLEGES IDŐ- ÉS ERŐPAZARLÁS? DÖNTSD EL TE!

Oké, gondolta Will. Most úgy döntök, hogy az aggódás működik. Merre tovább?

Újra fellapozta a könyvecskét, és rábökött egy újabb idézetre.

#22: HA TÚL NAGY A HANGZAVAR A FEJEDBEN, ÍRJ LISTÁT!

Apu talán még sosem adott ilyen jó tanácsot. A gép most nem segíthetett, itt a régi idők technológiájára volt szükség. Will bezárta az ajtót, leült az asztalához egy nagy alakú jegyzettömbbel, és hozzálátott az íráshoz.

És bármi történjék is, ne kezdj Brooke-kal!

Már csak hat hét maradt a tanévből, és azon túl a nyári szünet úgy ásított rá, mint a végtelen űr. A fiú irtózott a gondolattól is, mert fogalma sem volt, mivel üthetné el azt az időt. De ez akár előny is lehet. Most, hogy végre összeszedte magát, volt még hat hete kideríteni, amit tudni akart, és eldönteni, hogyan tovább. Ott volt az a befejezetlen ügy az elvarratlan szálaival, ami még őszről maradt vissza, és amit kénytelen volt a saját gyógyulása érdekében szögre akasztani, hogy gyorsabban összeszedje magát testileg és lelkileg egyaránt.

Csupa nagybetűvel vetette papírra a kérdést:

MI KÖZÜK NAGY KÁROLY LOVAGJAINAK MR. HOBBES­HOZ ÉS A FEKETE KALAPOSOKHOZ?

Minden oka megvolt arra, hogy azt gondolja, a lovagoknak befellegzett, miután novemberben az életére törtek. Tizenkettőből tíz tagot lecsuktak. Csak a vezetőjük, Lyle Ogilvy és a tettestársa, Todd Hodak úszták meg. Toddról azóta sem hallott senki. Lyle-ról sem tudták, hol lehet, pedig sokat suttogtak róla a campuson. Will tudta, hogy nem sok maradt a srácból, miután épphogy csak túlélte a vendigó támadását, amit azért idézett meg, hogy megölesse vele Willt.

De vajon egészen biztos lehetek benne, hogy a lovagoknak végük?

Will és társai félelmetes kapocsra bukkantak az őt Ojaiból elüldöző, a szüleit elrabló és a halálukat megrendező fekete kalaposok és a lovagok között. Megtalálták egy találkozó videofelvételét, amit Ronnie Murso rögzített, az a diák, akinek a helyére Will került, miután a fiú eltűnt. Ezt a kazettát Ronnie nagy gonddal elrejtette, hogy csak a lakótársai találhassák meg, majd kódolt üzeneteket hagyott, hogy a többiek hozzáférjenek a filmhez, mielőtt még apjával együtt nyoma veszett volna egy horgásztúrán.

Ezen a titkos videón a kalaposok vezetőjének, a kopasz Mr. Hobbesnak és Lyle Ogilvynek egyik találkozóját lehetett látni. A férfi ekkor adta át a fiúnak a Lékelőt, a sötét technológia egyik mesterművét, azt a titokzatos eszközt, aminek segítségével meg lehet nyitni a kaput az itteni világ és a Sosemvolt között.

Will megtanulta (Dave Gunner törzsőrmestertől, egy igazi kemény legénytől, aki a különleges alakulat pilótája és a fiú őrangyala, aki halott, de mégsem egészen az), hogy a Sosemvolt egy purgatóriumszerű hely, ahonnan a Másik Csapatnak nevezett szörnyek átjöttek. Oda száműzte ezt a régi fajt a Hierarchia, akiknek Dave is dolgozott. Sőt állítólag Will is az ő emberük volt, Beavatott. Az emberek fajához tartozó árulók, például a lovagok és a fekete kalaposok közreműködésével a Másik Csapat régóta tervezte a kitörést. Vissza akarták szerezni az irányítást a Föld felett, és ebben már csak a Hierarchia tagjai akadályozták meg őket.

Amikor Mr. Hobbes szövetségi ügynöknek adta ki magát, és megpróbálta elrabolni Willt, a fiú rájött, hogy a kopasz maga is valamiféle szörny-ember hibrid. A férfit azóta sem látta. Hogy tudnák a szobatársaival megállítani Hobbest és a talpnyalóit? Alig győzte papírra vetni a gondolatait, miközben igyekezett megfejteni, mi a kapcsolat a sok apró részlet között.

A HARCBAN FELHASZNÁLHATÓ KÜLÖNLEGES KÉPESSÉGEK

ÉN:

– Gyorsaság (amit a különlegesen gyors izom-összehúzódások okoznak – és még?)

– Hihetetlen állóképesség (a vörösvérsejtek rendkívüli oxigénmegkötő ereje miatt)

– Döbbenetes sebességű gyógyulás/öngyógyítás (a véremhez lehet köze)

– Telekinézis: energiát hozok létre, és az elmém erejével tárgyakra meg emberekre hatok (ijesztő; fogalmam sincs, HONNAN szereztem)

– Esetleg: el tudom választani az érzékeimet a testemtől, és pontosan fel tudom mérni a környezetemet. Lehet, hogy mágneses hullámokat érzékelek? (Nem tudom, ennek van-e valami neve, akár a sci-fi műfajában, de én rácsnak hívom.)

– Telepátia: képeket és szavakat tudok küldeni mások agyába (ez is gyerekkorom óta megvan, de nem tudom, minek nevezzem)

– Apu kis útmutatója az élethez… mondjuk, ez nem képesség, de állati hasznos, jó, hogy van

AJAY JANIKOWSKI:

– Lenyűgözően éles látás, mintha kereszteztek volna egy sast egy menő vadászpilótával, ha nem jobb

– Fotografikus memória: mindent megjegyez, amit lát (és mégsem telik meg az agya)

– Mindenre emlékszik: amit egyszer érzékel a szeme, azt az agya örökre megjegyzi. (Hol tárol ennyi infót? Majd megkérdezem, volt-e már MRI-n.)

NICK MCLEISH:

– Döbbenetes erő, ügyesség, ugrótechnika, szem-, kéz- és láb­koordináció

– Világszínvonalú harcképesség, tornászbajnok, vagy hatféle küzdősportban jeleskedik

– Kiemelkedő irányérzék (ugyanezt elmondhatja magáról egy csomó vadállat – miért nem vagyok