Holtvágány

By Thomas Pierce

Szerelem ​és halál. Nem feltétlenül ebben a sorrendben.
Jim Byrd meghalt. Egy kicsit. Néhány percre. Szívmegállás harminchárom évesen… de sikerült visszatérnie. És a legjobban az aggasztja, hogy odaát nem látott semmiféle fényalagutat, angyalokat vagy más effélét. Megszállottja lesz a kérdésnek: vajon mi vár ránk a halál után?
Aztán 100%-ig hiteles kísértettörténetekről hall. És újabb szívprobléma csap le rá: összejön gyermekkori szerelmével, Annie-vel. Hamarosan egybekelnek, és Jim apjának társaságában immár hármasban folytatják az egészen tudományos jellegű nyomozást az egyik legezoterikusabb titok nyomában. Hologramok, túlvilági üzenetek és egy gép, ami élők és holtak között kapcsolatot teremthet. Mindennel megpróbálkoznak, ami szemük elé tárhatja síron túli jövőjüket.
Csakhogy amit megtudnak, az egyáltalán nem olyasmi, amire kíváncsiak lettek volna.
A díjnyertes amerikai szerző, akiről a New York Times azt írta: „őrülten jó”, eddig novelláival kápráztatta el olvasóit. Bemutatkozó regénye, ha lehet, még magasabbra teszi a lécet, és provokatív témaválasztása miatt egyszerűen muszáj elolvasni. De vigyázat, a befejezése után még jó darabig kísérteni fog!

• Language: Magyar
• Publisher: Metropolis Media Kiadó
• Release date: May 8, 2020
• ISBN: 9786155859335

Book preview

A fordítás alapját képező kiadás:

Thomas Pierce

The Afterlives

Riverhead Books, 2017

Sorozatszerkesztő:

Burger István

Irodalmi szerkesztő:

Németh Attila

Fordította:

Szente Mihály

Szerkesztette:

Cs. Fehér Katalin

Korrektor:

Athén Melitta

Borító:

Varga Balázs

ISBN 978-615-5859-33-5

ISSN 0238-3063

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© 2017 by Thomas Pierce

© Hungarian translation 2018, Szente Mihály

© Hungarian edition 2018, Metropolis Media Group

www.galaktika.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

E-Book: Odin Fantasy Bt.

Barátomnak, Charles Thomasnak

Lángol a kutya! Clara lerántja a terítőt az étkezőasztalról, és a kutya után rohan, be a konyhába, de a kutya nekifut a vitrinnek, hogy csörömpölnek a porcelánok, aztán a padlóra roskad Clara lábánál. Minden szőr leégett róla. Az ő szerencsétlen kutyája! Hogy a pokolba történhetett ez? Az édes kiskutyája halott, és ő csak arra képes, hogy segítségért sikoltozzon.

I. rész

MŰKÖDÉSI ZAVAR

Szívverés leáll.

Légzés leáll.

Leáll minden érzés, minden emlék.

Kiszállsz magadból.

Hová kerülsz?

Először a hangjuk – a nővéré, az orvosé, a szüleimé.

– Olyan puffadtnak tűnik – mondta az anyám. – Az normális, hogy ilyen puffadtnak tűnik?

Egy nyúl voltam, amit egy mágus csúcsos kalapjának fekete lyukából húztak elő. Az orvos rámutatott a szemközti falra szerelt tévére, és megkérdezte tőlem, hogy tudom-e, mire való. Azt hittem, hogy viccel. Aztán a teljes nevemet kérdezte. Ettől alighanem jobban megijedtem, mint kellett volna. Jim Byrd vagyok, ugye? A doki nem tudja, hogy Jim Byrd vagyok?

A mellkasom kegyetlenül fájt és égett. Csak napokkal később kezdtem emlékezni arra, hogy összeestem az irodámhoz közeli parkolóházban. A homlokomon keletkezett seb már kezdett összeforrni. Az egyik nővér, egy fiatal lány, akinek hennarajzok díszítették az egész karját és a csuklóját, elmagyarázta, hogy aki rám talált a második szintre vezető lépcső aljánál, szívmasszázst alkalmazott, amíg megérkeztek a mentők a defibrillátorral.

– Ha ő nincs ott – tette hozzá –, maga valószínűleg most is halott lenne.

– Most is halott?

A nővér elpirult, amiből rájöttem, elszólás volt a részéről az, hogy a halálomról beszélt. Egyből visszakozott: nem igazi halál volt az, inkább átvitt értelemben kell érteni, vagy inkább technikailag. Egy majdnem-halál.

A diagnózis úgy szólt: szívmegállás. Előtte már többször elájultam, de csak ekkor tudtam meg, hogy azok az esetek egy ájulásos rendellenesség tünetei voltak. A gyerekkoromban az orvosok mindig azt javasolták, egyek rendesen, hogy fenntartsam a vérnyomásomat. De az új vizsgálatok feltárták a valós helyzetet, vagyis azt, hogy van egy szép nagy elektromos probléma a testemben.

„Működési zavar" – ezt mondta rá a kardiológusom.

– De tényleg halott voltam?

– A klinikai halál állapotában volt.

Aztán elmesélte, hogy a haldoklás nem egyszeri esemény, hanem egy folyamat. Olyan, mint amikor a hullám visszavonul a partról, és a homok sötétről világosra változik, mialatt a víz elszivárog belőle. De ha leásunk pár ujjnyit, néha még ott is találunk vizet, ahol a homok száraznak látszik. Az ember meghal, aztán egy kicsivel jobban meghal, aztán még egy kicsivel, míg végül teljesen halott lesz – vagy nem, ha úgy alakul a helyzet.

– Meddig voltam halott? – kérdeztem.

– Ezt nehéz megmondani. Tekintetbe véve, hogy a jelek szerint nem szenvedett agykárosodást, azt mondom, hogy legfeljebb öt percig. Nagy szerencséje volt.

– Nem láttam semmit – mondtam halkan.

– Tessék?

– Mialatt halott voltam. Nem láttam semmit. Sem fényeket, sem alagutat, sem angyalokat. Csak elszállt minden. Semmire sem emlékszem.

Az orvos felvonta a szemöldökét, de hallgatott.

– Ez maga szerint mire utal? – kérdeztem.

– Én nem látnék bele túl sok mindent.

– Nem látna bele túl sok mindent?

– Úgy értem: nem sokat töprengenék róla. Nézze a napos oldalt! Visszatért. Alig harminchárom éves. Még fiatal. Maga előtt van az egész élet, Mr. Byrd.

Hogy segítsen garantálni ezt, azt javasolta, hogy rakassak egy készüléket a mellkasomba, ami rendezi az elektromos problémát. Röviddel ezután én lettem az egyik első beteg azok közül, akik SzívHálót kaptak, egy rendkívül fejlett defibrillátort, ami úgy néz ki, mint egy kisméretű hagymás háló, csak kicsivel feszesebbek a háló szálai. Ez a háló szorosan rátapad a szívre, belemélyed, és gyakorlatilag egybeolvad vele. A tetején van egy apró, zsugorított fej – a vezérlőegység, az agy. Nekem azt mondták, hogy ez gyakorlatilag egy mesterséges intelligencia, mert már ennyire okos ez a technológia. Ha sosem állítják le, a SzívHáló mozgásban tartja a szívemet mindaddig, amíg a telep kitart. Ami nagyjából kétszáz évig bírja. A telep hosszú élettartamának köszönhetően a készülék okozott már zűrzavart. Megtudtam, hogy néhány esetben a SzívHáló nem ismerte fel, hogy a test már feladta, és kitartóan, rendíthetetlenül tovább pumpálta a vért. A kórházak hullaházaiban tároltak pár tetemet egy darabig, amelyekben még dobogott a szív.

Az én SzívHálóm folyamatos kapcsolatban áll a gyártójával, ami a kaliforniai Sheldrickben működik, nekem pedig módomban áll figyelni a működését valós időben, a mobilomon. Pár koppintás a képernyőn, és megjelenik ott a saját szívem, amint rángatózik és pumpál. A négy kamrán átáramló vér szemcsés kékkel és vörössel ábrázolódik. De szerepel még a képernyőn a percenkénti ütésszám, valós idejű elektrokardiogram, és a véredények állapotát leíró adatok. Minden ott van, az ujjam végénél. Ha beállítok egy bizonyos opciót, a készülék jelzést ad, valahányszor megmenti az életemet – vagyis, minden egyes alkalommal, amikor a szívem nem működik rendesen.

Ezt két héttel a beültetés után tapasztaltam meg első ízben. Nem futottam, nem emeltem súlyt, se nem szexeltem. Nem csináltam semmit, ami nagy erőkifejtéssel járt volna. Csak üldögéltem a kanapén, és tévét néztem. Megkaptam a riasztást – három kellemes csendülés, mint amivel meditációra hívják az embereket egy buddhista templomban –, mire azonnal kikapcsoltam a tévét, és felöltöztem.

Hé, elvesztegetem az életemet!

Kétségbeesetten vágytam rá, hogy kikerüljek a házból, de hová menjek? Nem tudtam eldönteni. Péntek este volt, kábé kilenc óra, és sehová sem mehettem. Egy darabig fel-alá járkáltam az úton, aztán visszamentem a házba, és elolvastam három oldalt egy, a kései római császárokról szóló könyvből, aztán letelepedtem a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét.

Heteken át emésztettem magam amiatt, hogy nem csinálok semmi fontosat. Kaptam egy második lehetőséget, és ki kellett használnom. Egy reggelen beültem a kocsimba, és csak úgy vezettem. Nyugatnak tartottam, természetesen. Azt sem bántam volna, ha elautózok egészen a Csendes-óceánig. Nem tudtam biztosan. Nem terveztem semmit. Átkeltem az Észak-Karolinai határon, beléptem Tennessee-be, és úgy éreztem, végre élek, de mire elértem Kentuckyt, unni kezdtem az egyhangúságot, és kiveszett belőlem az érdeklődés. Az éjszakát egy helyes kis louisville-i szállodában töltöttem, megnéztem az ottani híres ütőgyárat, ittam pár whiskyt, aztán elindultam vissza, kelet felé.

Nem sokkal ezután repülőjegyet vettem, és Írországba utaztam. Magányosan sörözgettem egy corki pubban, és kellemes zenéket hallgattam. Aztán átrepültem Münchenbe, egy régi barátomhoz, aki az egyetem után ott telepedett le, és a második éjszakán az egyik munkatársa, egy angolul alig beszélő német lány lakásában kötöttem ki. Amikor meglátta a hegemet, gyengéden végigfuttatta rajta az ujjait – közben aggodalmas és sajnálkozó kifejezés jelent meg az arcán –, majd kézjelekkel és tört angolsággal mutogatta és javasolta, hogy neki kéne felül lennie, nehogy túlzottan megerőltessem magam. Próbáltam megmagyarázni, hogy nem a csőhálózattal van gond, hanem az elektromos rendszerrel, de csak növeltem a zűrzavart. A fürdőszobája felé mutatott, és feltartotta az ujjait: egy vagy kettő?

Néhány nappal később hazatértem Észak-Karolinába, Shulába.

* * *

A Fehérhajúak, így neveztük őket, a vén szivarokat, akik beáradtak Shulába az utóbbi húsz évben, és magukhoz ragadták a hatalmat az önkormányzatban, a civil szervezetekben és a tanácsokban. Néha az az érzésem támadt, hogy rendeztek valahol egy gyűlést – összeszedték az ország idős embereit –, és együtt megszavazták, hogy Shula legyen az új otthonuk. Persze, aligha hibáztathatjuk őket ezért. Elvégre Shula gyönyörű, csendes, de azért mozgás is van, és körös-körül a Blue Ridge-hegység csúcsait lehet látni.

A Fehérhajúak hada gyakorlatilag a város gazdaságának gerince lett. A belvárosban felvirágoztak az üzletek, a régiségkereskedések, a népművészeti boltok és a szendvicsezők. Az éttermek forgalma is fellendült, amennyiben lehetővé tették a korai étkezést. Nagy lakóparkok nőttek ki szélsebesen a földből, hogy lakóhellyel szolgálják az öregeket – társasházak és lakótornyok, amelyeknek közös udvarán még úszómedence is működött. Az orvosi és egyéb egészségügyi igények kielégítésére még egy második kórházat is építettünk, ráadásul több rehabilitációs intézmény és számos magánpraxis keletkezett.

Egy kereskedelmi bank hitelelbíráló munkatársaként az első sorból néztem végig ezeket a változásokat. A nagybátyám, egy puhány külsejű férfiú, aki enyhe brit akcentussal beszélt, holott csak két évig járt egyetemre Londonban, igazgatóként dolgozott egy országos banknál. Az egyetem után az ő segítségével ügyeskedtem be magam egy vezetőképző programba, amit arra szántak, hogy megismertessék az ígéretes új alkalmazottakat a hitelkockázat-elemzés és a kereskedelmi kölcsönzés rejtelmeivel.

Hálás voltam a támogatásáért, de meg is lepett vele. A bácsikám és az apám sosem álltak közel egymáshoz. Emlékezetem szerint csupán kétszer látogattuk meg connecticuti otthonában, egy valóságos kastélyban, amelyhez feszített víztükrű medence és borospince is tartozott.

„Hangember az" – így szokta az apám leírni a fivérét, és be kell vallanom, hogy a nagybátyám tényleg sokat adott a látszatra. Például, ha vakációra készült valamelyik csodás tengerpartra, bizonyosan megtalálta a módját, hogy ráterelje a szót akármelyik beszélgetés során. Ettől függetlenül, amikor felajánlotta, hogy segít, hálásan elfogadtam. Mit érdekelt engem, hogy csak azért avatkozik közbe, hogy villogjon a jó szerencséjével és a kapcsolataival az apám előtt? A támogatás az támogatás. Miután a program véget ért, a szülővárosomban lévő bankfiókban kezdtem dolgozni.

Shula nem különösebben régi város, noha felvonulásokkal és a közkönyvtárban rendezett fotókiállításokkal szoktuk ünnepelni a szellemi-kulturális örökséget. A város határában tó terül el – nem sokkal nagyobb, mint egy jókora belvíz egy zsombékos legelő közepén –, ami valaha népszerű turistacélpont volt. Az ottani pavilonokban mulatságokat, bálokat és vacsorákat szoktak rendezni. A szomszédos mezőn működött egy kisebbfajta vidámpark, hullámvasúttal, körhintával és hasonlókkal. Az emberek akkoriban boldogan éltek. Manapság fekete-fehér fotókon lehet látni őket, amint az egész testüket takaró fürdőruhában, a fejükön úszósapkával pózolnak. A nők gondosan frizírozott szőrű kutyákat tartanak az ölükben, míg a hátranyalt hajú férfiak vízisín feszítenek.

Az arcuk derűs gondtalanságot fejez ki, a hangjuk úgy száll, mint megannyi néma kisharang csengése – milyen lehetett az életük?

Mostanra eltűntek, az utolsó szálig, belevesztek a várost körülölelő, kék párába.

Reggelente néha olyan sűrű és szemnek áthatolhatatlan ez a köd, hogy az ember megfeledkezik arról, a világnak vannak más részei is. Más városok, más országok, más életek. A lágynak és éterinek látszó, kék hegyek inkább csak geológiai alakzatok sugallatának tűnnek, semmint valódinak. Mindig a távolban lebegnek. Az ember úgy érzi, sosem érheti el őket. Nincsenek határaik, sem végük, sem kezdetük. A tudomány igazolta, hogy ősrégiek. A táj vad, de ismerősnek hat. Megakontinensek maradványain élünk, szelíden hullámzó dombokon, amelyeket évmilliók eróziója koptatott le.

Kéreg. Felgyűrődő lemezek. Alapkőzet. Mindig is vigasztalóan hatott rám, ha az itt eltölthető, korlátozott időmet a nagyobb, mélyebb történelem kontextusában szemléltem.

* * *

Egy ilyen ködös reggelen történt, kábé hat hónappal a németországi utazásom után, hogy az irodámban dolgoztam, és felfedeztem valamit, aminek nyomán megváltozott az életem. Egy Su Casa Siempre nevű Tex-Mex stílusú étterem tulajdonosának hitelkérelmét néztem át. Viszonylag szerény összegre vonatkozott. A tulajdonos bővíteni akarta a vendégteret, és ehhez át kellett alakítania az épület emeletét. Kiterítettem az asztalomra a működési költségek táblázatát, és sorról sorra böngésztem a tételeket – légkondijavítás, házhozszállítás üzemanyagköltsége, stb. –, és amikor elértem a „Rovar- és rágcsálóirtás" nevezetű sorhoz, felfigyeltem egy furcsa összegre:

Január: 79 $

Február: 79 $

Március: 79 $

Április: 2079 $

Kétezer dollár rovar- és rágcsálóirtásra? Az összeg szélsőségesen eltúlzott volt – és felkeltette az érdeklődésemet. Valószínűnek véltem, hogy csak elírták a számot, de máris magam elé képzeltem, hogy csótányok táncolnak a tányérokon, párosodnak a sütőben, és százával özönlenek kifelé a konnektorokból. Aztán egy zaklatott szakácsot is láttam, aki ide-oda ugrálva csapkod a serpenyőjével mosómedve méretű patkányok felé.

Megcsörgettem az étterem tulajdonosát, és miután nem vette fel, üzenetet hagytam: „Kérem, hívjon vissza, amikor megfelel önnek!"

Hallottam, hogy odakint, az ügyféltérben a kollégák nevetnek és beszélgetnek. Jósoknak nevezték magukat, mert egyikük egyszer behozott egy pakli tarot kártyát, és minden pultra kiragasztott egy lapot.

Bolond, Mágus, Halál.

Egy olyan munkahelyen, mint a miénk, nem egykönnyen mondtunk le az ilyen viccekről. Szüntelen ökörködtünk, hogy elüssük valamivel az időt, hogy elűzzük a kínos csendeket, hogy egy csapat tagjának érezhessük magunkat. Két jós az ötvenes évei vége felé járt – Susan és Diana, így hívták őket. Mindketten rövidre nyíratták és divatos színűre festették a hajukat, barnára pirították a bőrüket, és mélyen kivágott ruhákat hordtak. Büszkén kirakták az unokáikat ábrázoló fotókat a kockájukat elválasztó falra. A harmadik jóst Darrylnek hívták. A nagyjából velem egyidős férfi marihuánát szívott, a fülében csődört ábrázoló, ezüst fülbevalót viselt, a vállalati előírások ellenére sem volt hajlandó betűrni az ingét a nadrágjába, és folyamatosan energiaitalt kortyolgatott.

Az ügyfélterünk pont olyan, mint a legtöbb bankfiókban: vörös szőnyeg, törtfehér falak, pénzkiadó automata. Alig két-három lépést kellett eltávolodnom az irodámtól, hogy bekapcsolódjak az ügyfelesek beszélgetésébe, de ezt ritkán tettem meg. Mindig úgy éreztem, jobban szeretik, ha magukra hagyom őket. Nem kedvelték, ha kívülállók betolakodtak közéjük, és kívülállónak számított mindenki, aki a pult másik oldalán állt. Szerettek klikkesedni, ez az igazság.

Gyakran hátradőltem a székemen, és hallgattam a locsogásukat.

Azon a bizonyos reggelen Diana egy – önként választható – egészségügyi eljárásról mesélt a másik kettőnek. Sosem törődött különösebben a szeme színével, amit ő a „sárbarna" jelzővel írt le, de most arra gondolt, hogy talán megpróbálkozik a szemfestés nevezetű eljárással. Azt állította, hogy ötezer dollárért egy orvos beinjektál a szemébe egy különleges tervezésű vírust – egy butikvírust, akármi legyen is az –, ami megváltoztatja a DNS-ét, és pár nap alatt kékre varázsolja azt a sárbarna szemét.

Darryl nagyon izgatott lett a gondolattól. Azt mondta, van egy unokatestvére, aki átesett már ezen, és kérdezte, hogy Diana szeretne-e beszélni vele a dologról. Diana azt felelte, hogy feltétlenül szeretne beszélni Darryl unokatestvérével a dologról. Darrylnek erről eszébe jutott valami, méghozzá egy újfajta koton, ami zöldre változik, ha nemi úton terjedő betegség jelenlétét észleli.

– Hogy mondod? – kérdezte Susan, aki mindig is boldogan eljátszotta az őskövület szerepét. Nem értette tisztán. Hogyan is működik ez a koton? Felhúzod, aztán azt csinálja, hogy... mit is? Zöldre színeződik, ha a másik személy AIDS-es vagy herpesze van, vagy valami ilyesmi?

Igen, erősítette meg Darryl, pontosan, ráadásul ez a varázslatos találmány azt is jelzi, ha a viselőjének van valamilyen nemi betegsége. Mindkét partnert teszteli egyszerre, a különféle nedvekkel való érintkezés alapján.

– Várjunk, várjunk, várjunk! – hadarta Susan. – Gondolkodjunk el egy kicsit! Annak érdekében, hogy nedvek választódjanak ki, először is meg kell történnie a behatolásnak. Az egyik szervnek bele kell mennie a másikba. A szexuális aktusnak meg kell kezdődnie, mielőtt a koton kimutatja, hogy beteg-e az egyik vagy a másik partner, vagy netán mindkettő? Nem kéne a pénisznek ejakulálnia előtte legalább egy csepp nedvet?

Ez a kérdés megválaszolatlan maradt, mert Susan, az őskövület gyors egymásutánban kimondta a „behatolás, a „pénisz és az „ejakulál" szavakat, és ekkor mindhárman jókat vihogtak a reggeli beszélgetős műsoruk fura fordulatán. Mert ilyennek hallottam én a locsogásukat: felszínes és üres beszélgetős műsornak. Az asztalomnál ülve nem láthattam őket, és gyakran elképzeltem, amint egy kamerának pózolva ülnek magas székeken egy kerek asztal körül.

Amikor fél órával később kiléptem az ügyféltérbe, Darryl közepes terpeszállásban állt, és a két kezével egy-egy, a derekán viselt, képzeletbeli pisztolyt markolt. Párbajpóz. Egy macskás naptárra meresztette a szemét, és úgy tűnt, bármelyik pillanatban kész előrántani a fegyvereit és lyukakat lőni egy macska fejébe. Diana a tenyerét a szájára tapasztva, halkan vihogott, míg Susan nagy erővel tapsolt úgy, hogy az ujjait hátrafeszítette, és csak a két tenyere ért össze, míg a karkötői hangosan csörömpöltek. Darryl végül előrántotta a pisztolyait, és leadott egy-két lövést a falra.

– És ekkor a másik fickó holtan rogyott össze – mondta. – Csak úgy összeroskadt. Hihetetlenül valódinak látszott.

– Miről van szó? – tudakoltam.

– Darryl a múlt héten elment Tombstone-ba – magyarázta Susan. – Amikor a nővérét látogatta meg Arizonában.

– Aha – feleltem –, és láttál egy olyan párbajjelenetet az O.K. Corralnál?

– Igen, nagyjából. De nem színészek adták elő. Hanem valós történelmi alakok hologramjai. Wyatt Earp, Doc Holliday, meg az összes többi. Fogalmam sincs, hogyan csinálták – válaszolta Darryl. – Talán kivágták Earp arcát egy fotóról, és rábűvészkedték egy színész testére. Eszméletlenül néz ki, nem úgy, mint azok a béna hologramok, amiket rendszerint látni szoktunk. Van egy képem, amin a nővérem átkarolja Earpöt. Esküszöm, olyan valóságosnak látszik, mint te vagy én. A bajsza szálai lobognak a szélben.

– Bámulatos – tette hozzá Susan. – Gondoljatok bele, milyen lett volna, ha már sulis korunkban létezett volna ez a technológia! Talán jobban odafigyeltem volna töriórán. Képzeljétek el, hogy ülünk az osztályban, és végignézzük, amint lefejezik Boleyn Annát ott, a terem közepén.

Diana nevetve válaszolt:

– A gyerekek lefejezést néznek az általános iskolában. Őszintén szólva, Susan, ezt egy kicsit túllőtted.

– De történelmileg hiteles lenne, és egyébként is, hirtelen ez a jelenet jutott eszembe – felelte Susan, és látszott rajta, hogy zavarba jött. – Más dolgokat is nézhetnének.

– Például, a spanyol inkvizíció működését? – jegyezte meg Darryl. – A kínpadra vont bűnösöket?

– Vagy, ahogy az a sok katona nyög és haldoklik a Gettysburg melletti mezőn? – fűztem hozzá.

– Viking támadások – mondta Diana. – Nemi erőszak és kardélre hányt csecsemők.

– Jaj, fejezzétek már be! – csattant fel Susan, de közben mosolygott. – Most már csak ugrattok!

Szemfestés, holografikus cowboyok – a műtétem utáni hónapokban számomra a világ egyre kevésbé tűnt logikusnak. Miért akarják a fogorvosok kifúrni az ember őrlőfogát, hogy aztán feltöltsék a lyukat üvegkompozittal? Mi értelme a labradoodle-nek? Néha az az érzésem támadt, hogy nem azon a bolygón tértem vissza az életbe, amelyiken kellett volna.

Megszólalt a telefonom, és visszaugrottam az irodámba, hogy felvegyem. Ruth Glazer hívott vissza, az étterem tulajdonosa. Néhány udvarias mondat után megkérdeztem tőle, hogy történt-e valami szokatlan az étteremben tavaly márciusban vagy áprilisban.

– Ööö... szokatlan? – felelte. – Mondja meg őszintén, Jim, baj van a kérelmemmel?

– Nem, semmi baj vele, azt hiszem. Csak szórakoztatónak találom – válaszoltam, és miután a tulaj hallgatott, hozzátettem: – Nyugalom, csak viccelek. A rágcsálóirtásra fordított összegről van szó.

– Várjon egy kicsit! – kérte Ruth Glazer, és papírsuhogást hallottam. – Jól van... szóval... igen, már látom. Több mint két rongyot költöttünk rá tavaly áprilisban. Ez aggasztja?

– Nem mondanám, hogy aggaszt – feleltem, bár most már egy kicsit kezdett aggasztani.

– Nézze, minden étteremnek meg kell birkóznia ezzel a dologgal. Az üzlettel jár. Ne haragudjon, de nem furcsa egy kicsit ez a fajta aggodalom?

A hangnem nem érdekelt. Hiteleket bíráltam el. A bankot képviseltem. Bármilyen kérdést feltehettem, amennyiben kapcsolódott a hiteligényléshez, ahhoz a befektetéshez, amit a bank eszközölt az érintett vállalkozásba. Ez ebben az esetben az étterem emeletének átalakításáról és felújításáról szólt, hogy a tulajdonos huszonnégy ülőhellyel bővíthesse a már meglévő kapacitást.

– Hahó, itt van még? – kérdezte Ruth Glazer.

– Igen, persze.

– Szóval?

– Két rongy kicsit túl nagy összegnek tűnik egy rovar- és rágcsálóirtásért.

– Annyira nem nagy.

– Az igazán nagy dolgokhoz képest talán nem – válaszoltam anélkül, hogy tudtam volna, mit értek ezalatt. Miféle igazán nagy dolgok? Megköszöntem Ruthnak, hogy időt szakított rám, és hogy a mi bankunkat választotta, aztán letettem a telefont.

* * *

A Su Casa Siempre egy csinos, kétszintes épületben működött, Shula úgynevezett történelmi negyedének szélén, egy kissé elhanyagolt környéken. A város karaktere utcáról utcára változott, és itt, ebben a tömbben a látogatók alighanem úgy érezték, hogy egy hegyi hipszter reneszánsz kellős közepébe csöppentek. Fixi-bringák. Melegjóga-stúdiók. Falmászó terem. Nem egy, hanem két kisebb sörfőzde. Egy pizzéria, amit egy régi benzinkútban rendeztek be – a kutak pont úgy néztek ki, mint régen, csak nem működtek. Ez volt a Fehérhajúakkal szembeni ellenállás epicentruma. Ez nem azt jelenti, hogy a Fehérhajúak nem keresték fel ezt a városrészt, mert felkeresték. Elbűvölőnek találták, mint mindenki más. Ilyen értelemben bezzeg nem ismertek territóriumokat.

Sosem ettem még a Su Casa Siempre-ben, noha több százszor elhaladtam már előtte. Amikor megérkeztem, sokan ültek az épület előtt végignyúló teraszon. Hátul kialakítottak egy kisebbfajta, fedett teraszt is. Fűtőlámpákkal volt felszerelve, valamint lámpák sorakoztak a kerítésen, amely elválasztotta a teraszt egy murvás sikátortól, amiben egy nagy, zöld szemeteskonténer állt.

A fő terem tele volt emberrel, amikor bemerészkedtem, minden asztalnál sokan vacsoráztak. A recepciós hölgy azt mondta, hogy harminc percet kell várnom, hacsak nem óhajtok a pultnál enni. Átvezetett az éttermen, és felültem egy magas acélszékre. A pultos azonnal a kezembe nyomott egy étlapot, és megkérdezte, hogy milyen innivalót kérek. Rámutattam az italos polcnak támasztott táblára. Fangaritas – ez állt rajta.

– Egy olyat kérek.

Pár perccel később megkaptam az italt: egy sűrű, vörös Margaritát, zavarba ejtően nagy pohárban. Lassan kortyolgattam, és hamarosan rájöttem, hogy ismerem a pult végénél ülő nőt. Vékony vállpántos, lila gyapjúruhát viselt. Meztelen vállát szeplők tarkították, egyenes szálú, sötét haja finoman lebbent ide-oda az arca előtt, mialatt lendületes mozdulatokkal jegyzetelt egy papírköteg legfelső lapjára. A kötegtől balra deres pohár állt, félig töltve fehérborral. Annie-nek hívták, és rövid ideig jártam vele a gimnáziumban, de már évek óta nem találkoztunk. Pár percig figyeltem őt, aztán összeszedtem a bátorságomat, odamentem hozzá, és megkopogtattam a vállát.

– Ez nem lehet igaz! – kiáltotta, és felpattant a székéről.

Megöleltük egymást. Az illata pontosan olyan volt, mint annak idején. A mentolos Spearmint rágó illata lengte körül.

Annie volt az első lány, akit érdekeltem. Már az óvoda óta ismertem őt, még ha csak távolról is. Kilencedikesek voltunk, amikor a biológiaórán kezdtem felfigyelni pár dolgára – például arra, hogy a szeme alatti szeplők milyen alakzatot rajzolnak ki, továbbá a metszőfogai közötti vékony, tökéletes résre, és a mentolillatú felhőre, ami követte őt, akárhová ment.

Az örökös mentolillat. A hátizsákja külső zsebe állandóan tömve volt zöld csomagolású rágóval. Minden egyes lapkáról ugyanazzal a precizitással fejtette le az ezüstpapírt: felhajtotta, lenyomkodta, majd a körmével lesimította az élét, és csak aztán vitte a rágót kissé szétnyitott ajkaihoz. Miután a rágó a szájába került, addig nem adta át magát a rágás élvezetének, amíg nem hajtogatott az ezüstpapírból egy apró harmonikát, amit aztán belesüllyesztett a biológiafüzetének hátsó zsebébe. Én pedig mindig élvezettel néztem végig a műveletet. Annie ezt a folyamatot néha háromszor-négyszer is végigcsinálta egyetlen óra alatt. Valahogy különlegesen erotikusnak találtam, még úgy is, hogy azt az termet örökösen belengte a formaldehid szaga. És egy idő után már csak azon csodálkoztam magamban, hogy ez a káprázatos lány hogyan kerülte el mindeddig a figyelmemet?

Annie egyedül érkezett az étterembe, hogy dolgozzon még egy kicsit, mielőtt hazamegy, de rögtön megkért, hogy csatlakozzak hozzá pár percre. Elmeséltem neki a látogatásom okát, vagyis, hogy titkos vizsgálatot végzek a bank érdekében. Többé-kevésbé. Annie ezt valamiért viccesnek találta.

Gyorsan összefoglalta nekem az életének utóbbi tizennégy évét: színház szakra járt a College of Charlestonra, két nem túl jó évig egészségügyi eszközöket árult telefonon, öt kicsivel jobb éven át jogi asszisztensként dolgozott egy bevándorlási ügyintézésre szakosodott ügyvédi irodában, később pedig művészeti asszisztens volt egy charlestoni színháznál. Van egy Fisher nevű tizenkét éves lánya, aki szerinte az „egyik legkirályabb csajszi a bolygón". Nemrégiben költöztek vissza Shulába, hogy közelebb legyenek a nagyszülőkhöz. Azóta Annie közönségszervezőként és néha rendezőként dolgozott a shulai színháznak.

Az elmúlt évek során hallottam híreket arról, hogy Annie-nek gyereke lett, és arról is, hogy férjhez ment. És arról is, hogy meghalt a férje. Talán vízbe fulladt. De biztosan valami tragédia történt. Mindenesetre, ezt kerülendő témának éreztem.

Megkérdeztem tőle, nem furcsa-e ismét Shulában élni.

– Egy kicsit az – felelte. – Hiányoztak a hegyek. Az apró tükrök az ívelő utak kereszteződéseinél. A hűvös reggelek. De minden megváltozott. Most egy gyógyszertár van ott, ahol régebben a kedvenc éttermem állt. És átnevezték az utcákat? Vagy újakat csináltak? Állandóan eltévedek. Rossz helyen kanyarodok le, és egy üzletsor mögött kötök ki, ami régebben nem létezett. Úgy tűnik, folyton a dolgok hátuljához jutok, nem az elejéhez. A szüleim szerint ez vicces. Nem mintha Shula olyan nagy lenne, nem igaz? Az hiszem, az agyamba szerelt GPS-szel van gond. És te... nem mentél el?

– Csak egyetemre. Chapel Hill.

– Aha, azt ismerem.

Pár pillanatig mindketten hallgattunk.

– Tudod, mit? Van egy ötletem – mondta aztán Annie. – Ne tegyünk úgy, mintha nem tudnánk semmit egymásról! Tessék, legyünk őszinték, és valljuk be, hogy néha utánanéztünk a másiknak az évek folyamán! Végül is, mire jó az internet, ha nem arra, hogy kémkedjünk azok után, akik valamiért fontosak nekünk.

– Jól van, egyetértek.

– Helyes. Tehát... a férjem meghalt.

– Igen, sajnáltalak, amikor hallottam róla. Mikor történt?

– Hét éve. Majdnem nyolc – válaszolta, és keservesen grimaszolva hozzátette: – Én pedig sajnáltalak, amikor hallottam, hogy szívrohamod volt. Ha már így szóba került, hogy érzed magad?

Kijavítottam, hogy nem szívrohamom volt, hanem szívmegállásom. Fontos különbség! A szívrohamok azokat az öreg, kövér pasasokat szokták megölni, akik egész életükben sajtburgert és sült csirkét zabáltak. A szívmegállás bárkivel végezhet, bármikor – még az olyan erős, egészséges férfiakkal is, mint én.

Elővettem a mobilomat, és nyomkodni kezdtem a képernyőt. Hamarosan megjelent a szívem digitális képe. Az okát nem tudom, de mindig megnyugtatónak éreztem, hogy megnézhetem, valahányszor csak akarom. Néha, amikor este nem tudtam elaludni, feltekertem a hangerőt, és hallgattam a szívem dobogását. Azt mondják, hogy amikor valaki hazavisz egy kiskutyát, jól teszi, ha ráragaszt egy ketyegő órát a dobozára, mert a hang az anyja szívverésére emlékezteti a kölyköt, és ezáltal megnyugtatja. Hát, én valami olyasmi voltam, mint egy kutyakölyök. Tudtam, hogy amíg hallom a szívverésemet, élek. Még itt vagyok. Talán amiatt aludtam el nehezen oly sokszor, mert fennállt a lehetőség, hogy bármelyik pillanatban eltűnhetek innen.

Felerősítettem a hangot annyira, hogy Annie is hallhassa a szívverésemet az étterem zajában. Értetlenül pislogott rám, mígnem a szívem fölé tettem a mobilt, miután kicsit szétnyitottam az ingemet.

– Csúcstechnika – mormolta Annie. – Nekem teljesen egészségesnek tűnik.

– Igen, most már minden rendben, de négy-öt percig izgalmas volt a helyzet. Bizonyos szempontból egy kicsit halott voltam.

Annie megszorította a karomat, majd elengedte.

– Ez annyira különös... – mondta, és úgy tűnt, zavarba jött. – Tudod, mostanában részt veszek az összejöveteleken az új városi gyülekezetben. A Keresés Egyháza. Hallottál már róla? Nem akarok hazudni: kissé ijesztő és furcsa. Nem felekezeti, névlegesen keresztény. A központja Los Angelesben van, de sok helyen vannak szatellit tagjaik. Az itteniek a régi szabadkőműves templomban gyűlnek össze. Egy barátom barátja ajánlotta, hogy próbáljam ki. Minden héten más meghívott előadót hallgatnak meg – űrhajósokat, Walt Whitman-kutatókat és teológusokat. Olyanok, mint a TED-előadások, csak az egész meg van fűszerezve Jézussal. Szóval, pár hete egy olyan hölgy beszélt, aki meghalt, és visszatért. Lázár kisasszonynak nevezte magát. Elmondta, hogy találkozott Istennel, aki olyan, mint egy óriási Nap, csak forróság helyett szeretet sugárzik belőle. Szép, nem?

– Nagyon. Ez tetszik.

– És... és te láttál egy óriási Isten-napot? Van valami jó híred a másik oldalról? A halott nagyszüleink ott várnak minket a kapunál?

– Édes istenem, bárcsak úgy lenne! Sajnos, nem áll módomban megerősíteni, hogy létezik a mennyország. Semmit sem láttam.

– Semmit?

Megráztam a fejemet.

– Hát, ez riasztó...

– Ugye? – feleltem, és ittam egy kortyot. – És köszönöm, hogy ezt mondod. A legtöbben lesöprik magukról, amikor elmondom nekik. Aztán jönnek nekem azzal, hogy ne aggódjak. Apám szerint jót tett nekem az eset. Hogy olyan volt, mint egy ébresztő. Hatodikos korában elolvasott egy könyvet az univerzum hőhaláláról, és azóta ateista. Ami anyámat illeti, elmeséltem neki, hogy mi történt, mire ő elkezdett a Szentírás részleteivel bombázni. Azt mondja, hogy amikor meghalunk, egyfajta mély álomba zuhanunk, egy gondolatok nélküli