Hajnali hegedűszó

By Erdős Renée

A regény főhőse, a fiatal, 17 éves Marianne, aki édesanyjával és mostohaapjával él annak vidéki birtokán. Féltő szeretet és gondoskodás veszi körül, amely csak nehezen engedi láttatni a való életet, annak minden tragédiájával és nagyszerűségével, boldogságával. A történet során Marianne felnőtt lánnyá válik. Megérti a környező világot, megtanul kompromisszumot kötni, s megismerni a szerelem, a testi-lelki vonzalom nagyszerűségét és kínját.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633449400

Book preview

ERDŐS RENÉE

HAJNALI HEGEDŰSZÓ

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-940-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Erdős Renée jogutódja

I.

Ma lettem tizenhét éves, ma bérmálkoztam. Nagyon szép volt az ünnep a templomban. A püspök sokáig beszélt, de én alig értettem, mert őszintén megvallva, nem nagyon figyeltem arra, amit mond. Sokáig álltam, és fá­radt voltam. Apám és anyám is ott voltak a bérmáláson. A két ellenség. Ridegen köszöntötték egymást, és egy szót sem szóltak egymáshoz. Nevelőapám is ott volt, és minduntalan odajött hozzám, és unszolt, hogy üljek le arra a székre, amit a sekrestyéből hozott ki számomra. De én nem akartam leülni, nehogy megbontsam a sort. Mert a többi bérmálkozó mind állt, rendületlenül.

Én nem szeretek állni. Térdelni sem szeretek. Ha gyó­nok, mindig szédülök egy kicsit. Azt mondják, vérszegény vagyok, de én nem hiszem, hiszen a szám mindig nagyon piros. És az arcom is, mikor nevetek és jókedvem van. Vagy ha futok. Nagyon szeretek futni, csak nem sokáig tudok. Azt mondják, gyönge vagyok. Anyám mondja és Berta és a professzor. No és persze mademoiselle Mille. Apám azt mondja, nem igaz. Semmi bajom. Hogy minden gyöngeségemnek az anyám az oka, aki rosszul nevelt és agyonkényeztetett. Nem tudom, melyiküknek van igaza.

Mademoiselle Mille-lel megbeszéltük, hogyha elmúltam tizenhét éves: naplót fogok írni. Kérdeztem tőle: mit írjak bele? Hiszen nekem nincs semmi följegyezni valóm. Azt mondja: azért írjak, hogy javuljon a stílusom. Mert rossz stílusom van. Ha levelet írok valakinek, sohasem jut eszembe semmi! Igaz, hogyha beszélgetnem kell valakivel, akkor sem jut eszembe semmi. Nyilván buta vagyok, csak nem akarják a szemembe mondani.

A bérmaanyám Tamássy Antónia volt. Úgy szeretem azért a gyönyörű, fehér hajáért és a fekete szemeiért. Valaha ő is énekesnő volt, mint az anyám. De mikor férjhez ment, otthagyta a színpadot. Anyám kétszer is férjhez ment, mégsem hagyta ott a színpadot. Most Amerikából jött haza, hogy jelen legyen a bérmálásom ünnepén. Holnap el fogok menni hozzá a birtokunkra, Jánosházára, és ott maradok két hónapig. Aztán megint apához megyünk, aki megígérte, hogy elvisz Velencébe. Nagyon örülök neki, mert még sohasem láttam a tengert, és azt mondják, Velence a legérdekesebb olasz város, mert vízen épült. Kíváncsi vagyok, ha kilépek a házból, nem esem-e majd bele a vízbe? Mert nagyon ügyetlen vagyok. De Berta velem lesz, és bizonyosan vigyáz majd rám, hogy ne lépjek a vízbe. Olyan szórakozott vagyok, nem tehetek róla. Mille azt mondja, hogy mindig másra gondolok, mint amire kellene.

Bérmálás után a bérmaanyámmal, a férjével, anyámmal, nevelőapámmal, Mille-lel és Bertával együtt ebédeltünk a Ritzben, ahol anyám lakik. Jó ebéd volt, pezsgőt is ittunk, és mindenki engem éltetett. Nagyon jó érzés volt, hogy így ünnepeltek. Szép dolog tizenhét évesnek lenni. Sok ajándékot is kaptam. Apámtól egy arany karkötőt, anyámtól egy sor igazgyöngyöt, bérmaanyámtól egy gyönyörű nyakláncot, és még szegény Mille is, akinek pedig soha sincs pénze, vett nekem egy nagyon helyes kis gyűrűt. Kicsit nagy, pedig a középső ujjamra húztam, de Mille azt mondta, hogy majd belehízom. Berta egy régi csipkesálját ajándékozta nekem, amilyet ma már senki sem visel, de azért nagyon szép. Majd otthon, ha senki sem lát: viselem. Nevelőapámtól kaptam a legszebb ajándékot, de ezt még nem láttam. Azt mondta: egy gyönyörű lovat vett nekem, feketét, és egy csillag van a homlokán, és majd megtanít rajta lovagolni, ha kinn leszek Jánoshá­zán. Alig várom, hogy már a lovamat lássam. Cinkének hívják. Nagyon szép név. Megint csak Bandi volt, aki a legkedvesebb ajándékot adta nekem. Apám csak úgy beszél a nevelőapámról: az a paraszt! Hát lehet, hogy az, de nagyon kedves paraszt. Én szeretem őt, de ezt apámnak nem árulom el, mert Mille azt mondta, hogy fájna neki. Mikor anyám feleségül ment hozzá: még nem szerettem. Igaz, hogy akkor még csak hétéves voltam, és féltem, hogy anyám majd jobban fogja szeretni őt, mint engem. De ez nem történt meg, és Bandi már akkor tetszett, hogy olyan tréfás és mulatságos meséket tudott mondani nekem. Én sohasem unatkoztam mellette, apám mellett pedig sokszor. Ő komoly, tudós ember, egyetemi tanár, és mit tudjon beszélni ilyen buta gyermekkel, mint én vagyok?

Igaz, majdnem elfelejtettem: ebéd után nagy sétakocsizást tettünk a hegyek közt. (Ezt talán nem jól írtam és helyesebb lett volna, ha azt írom, hogy kikocsiztunk a budai hegyek közé.) Isteni volt. Utána Gerbeaud-nál uzsonnáztunk. Akkor hazamentünk a Ritzbe, ahol anyám egy külön szobát adott nekünk Mille-lel és Bertá­val, és otthon hagyott bennünket, hogy színházig pihenjünk. Mert este az Operába megyünk, csak nem szabad fáradtnak lennem.

Mennyi minden történt ezen a napon! Mille figyelmeztet, hogy ne írjak már annyit, mert elfáradok, azért mára abbahagyom. Jó éjszakát, naplóm!

II.

Berta elolvasta, amit tegnap írtam, és nagyon örült neki, bár azt mondta, hogy egy pár helyesírási hiba volt benne. Azt, hogy uzsonnáztunk egy n-nel írtam és a mulatságot két l-lel. Az opera nagyon szép volt, bár a balett után már nem nagyon figyeltem a színpadra. Jobban szerettem volna, ha tovább is táncolnak, ahelyett hogy énekeljenek. És bevallom, hogy attól a Mefisztótól féltem egy kicsit, bár tudom, hogy nem igazi ördög, hanem olyan énekes, mint a többi, de mégis féltem tőle. Berta kitalálta, mert ő minden gondolatomat kitalálja, és ahogy ültünk a páholyban, hátulról a vállamra tette a kezét. Ez nagyon megnyugtatott. Később, mikor lefeküdtünk, kicsúfolt miatta, és azt mondta, hogy csacsi vagyok. De az igazi ördögtől, ha találkoznék vele, nem félnék, mert tudom, hogy engem nem bántana. Én jó vagyok. Minden este imádkozom, és reggel is, ha nem felejtem el, de reggel rendszerint el szoktam felejteni. De remélem, a jó Isten tudja, milyen szórakozott természet vagyok.

Berta azt mondta, miért nem írtam bele a naplóba, hogy bérmálás után bevezettek a sekrestyébe, és bemutattak a püspöknek? De szégyelltem megírni: milyen esetlenül álltam ott a püspök előtt, és milyen mulyán viselkedtem! Pedig nagyon kedves volt hozzám. A kopasz feje búbján csillogott az a helyes kis, lila selyemsapka, és azt mondta nekem: „Kedves leányom, maga szerencsés csillagzat alatt született. Egy nagy tudósnak és egy nagy művésznőnek a gyermeke. Remélem, méltó lesz szüleihez! Amire én azt feleltem: „Nem hiszem. Erre anyám az ajkába harapott zavarában, apám pedig a földre nézett. Persze, nem ezt kellett volna mondanom. De én sohasem tudom, mit kell mondanom, mikor valaki beszél hozzám. És ha a híres szüleimről beszélnek, mindig az jut eszembe, hogy én semmit sem tudok. Nincs semmi tehetségem. Csak az a kicsiny kis műveltségem van, amit Mille és Berta a fejembe vertek, és a vizsgáimon a tanárok és a tanfelügyelők mindig úgy kérdeztek ki, mintha bocsánatot kértek volna tőlem. És többször hallottam, hogy sugdostak egymás közt: Kalocsay Pál leánya! Vagy pedig azt mondták: Tiborc Anna leánya! Ez a két név: Kalocsay Pál és Tiborc Anna elég volt arra, hogy jó bizonyítványt kapjak. Azt hiszik, nem tudom. Szóval, ez jutott eszembe akkor is a püspök előtt, és azért feleltem úgy. Mille azt mondta, hogyha semmit sem felelek, jobb lett volna. De mama megcsókolt, és azt mondta: nem tesz semmit. Hogy apám mit gondolt, nem tudom, mert ő aztán csakhamar otthagyott bennünket. Ezeket a sorokat már itt írom, Jánoshá­zán, ahova Bandi kihozott bennünket, a nagy Rolls-Royce kocsin. Talán nem való, hogy a nevelőapámat Bandinak hívom, ahogy az anyám hívja, de ő nem haragszik érte. Hiszen még olyan fiatal ember! Berta mondta, hogy fiatalabb, mint mama. De azért mama mégis sokkal fiatalabbnak látszik, mint ő.

Én sohasem értem apámat, hogy tudott elválni tőle, mikor olyan nagyon szép, és olyan gyönyörűen énekel. Mikor egyszer megkérdeztem tőle: mogorva lett, és azt mondta: A házasélethez még más is kell. De hogy mi kell: azt nem mondta. Igaz, hogy akkor még csak tizennégy éves voltam, és talán meg sem értettem volna. Most már sok mindent megértek, amire ők nem is gondolnak. Berta néha beszél velem az életről és az emberekről, s az nagyon érdekes.

Láttam Cinkét. Ott állt az istállóban, a saját külön fülkéjében, és mikor Bandi hozzálépett és megsimogatta a nyakát, úgy tett, mintha nevetett volna.

– Szólítsd őt – mondta Bandi –, s ekkor én azt mondtam neki: Cinke!

Mire megfordította a fejét, és visszanézett rám, és a szeme olyan volt, mint két szép drágakő, és ezt mindjárt meg is mondtam anyámnak, aki szintén velünk volt az istállóban.

Anyám nagyon örült, hogy ezt a hasonlatot mondtam, és azt felelte rá: Oh, te drága!

Van úgy, hogy örülnek annak, amit mondok, de legtöbbször nem, mert hiszen ritkán mondok valami okosat.

Ma még pihennem kell, mert fáradt vagyok az úttól, de holnap, ha nem esik az eső, megkezdődnek a lovaglóleckék!

Anyám persze már sopánkodik.

– Csak le ne essen a gyerek, Bandi, csak le ne essen! – Amire Bandi azt mondta: Ugyan, miért esne le, ha én ott vagyok mellette!

Ma nem írok többet, mert fáradt vagyok, és Berta még el akarja olvasni, amit írtam. Azután pedig megmossa a fejemet.

III.

Ma viszontláttam a rigókat, nagyon örültünk egymásnak, ők is szeretnek engem, mert nem futnak el előlem, ha látnak. Aztán beljebb mentem a parkban, és a kakukkal beszélgettem. Ahányszor ő azt mondta, kakukk, én mindannyiszor azt feleltem rá: kukk. És így szórakoztunk. Mille megkérdezte tőlem, hogy nem tartom-e túlsá­gos gyerekes játéknak azt, hogy a madarakkal beszélgetek, mire én azt feleltem: nem. Sokkal jobb a madarakkal, mint az emberekkel beszélgetni. A madarak nem tudják, milyen híres emberek gyermeke vagyok, és nem követelik meg tőlem, hogy valami okosat mondjak nekik. Mire Mille azt mondta: De meddig fog ez tartani? Egyszer már hozzá kell szokni az emberekhez is, és most már nagyleány vagyok, s ha vendégek jönnek, nem bújhatok el a gyermekszobában.

Mama gyönyörű ruhákat hozott nekem Párizsból, és ma már az egyiket fölvettem, noha Berta azt mondta, hogy jobb volna, ha akkorra tenném el, mikor vendégek jönnek, mert tudja, hogy szeretek a bokrok közt bujkálni, és már nagyon sok ruhámat összetéptem így.

De én szívesebben öltözöm fel a rigók kedvéért, mint a látogatók kedvéért, és örülök, ha a virágok látnak engem ebben a szép ruhában, és azt gondolják, hogy én is virág vagyok, csak tízszer akkora, mint ők. Vajon tízszer akkora vagyok-e? Mert lehetek hússzor akkora is, mint azok a törpe tulipánok, amik a parkban nyílnak. Nagyon szeretem a tulipánokat. Minden virágot szeretek. A fákat is. Az állatokat is. Az egész világot szeretem. A szívem tele van szeretettel azok iránt, akiket senki sem szeret. Anyám sokszor mondja, hogy féltékeny mindenre, amit szeretek, és tavaly, mikor a parkban felfedeztem azt a nyírfacsoportot, ami alatt aztán annyit ültem, anyám azt mondta, hogy már a nyírfákat is jobban szeretem, mint őt. Mire azt mondtam neki: Nézd, mama, téged annyian szeretnek, a lapok tele vannak veled és az arcképeddel, és az emberek virágokat hintenek a lábaid elé, ha a színpadon vagy. De ki törődik azokkal a szegény nyírfákkal? Erre azt mondta, hogy fantasztikus gyermek vagyok, és lehetetlen gondolataim vannak, mire meg kellett vigasztalnom.

Ma nem írok többet, mert nem történt semmi. Berta a mama ruháit pakolta ki és rendezte el a komornával. Mille-lel egy kicsit olvastunk, francia költőket. Nagyon szép versek voltak, de én Petőfit jobban szeretem. A lovaglást is megkezdtük. Mikor a ló egypárat lépett, nekem elkezdett émelyegni a gyomrom, de aztán elmúlt, és Bandi mellettem lépkedett, a lovász pedig vezette a lovat, mama pedig izgatottan és fehér arccal alig várta, hogy Bandi leemeljen a lóról, és a földre állítson. Akkor pedig szédültem. Azt hiszem, éppen úgy nem fogok soha megtanulni lovagolni, mint ahogy zongorázni és táncolni nem tudtam megtanulni. Bandi azt mondta, hogy ehhez is ritmusérzék kell, és az belőlem hiányzik. Semmi, de semmi tehetségem nincs, semmihez a világon.

IV.

Berta megdicsért, hogy nagyon jól megy a naplóírás, és ha nem fáradok bele, és nem unom meg, bizonyos, hogy előnyére válik a stílusomnak. Arra int, hogy legyek csak közvetlen, és sohase gondoljak arra, hogy a napló­mat rajtam kívül ő is olvassa. Írjam le benne hangulataimat és érzéseimet, és hogy évek múlva, majd ha végigolvasom, ez nekem nagy örömet fog szerezni. Ebben nem vagyok bizonyos, de azért szót fogadok. Berta engem annyira szeret, hogy bizonyára csak jót akar ezzel is. Mille is szeret, de azért sokat kritizál, és sokszor türelmetlen velem, és azt mondja, hogy lusta vagyok, és visszaélek az úgynevezett gyöngeségemmel, és más gyerek, ha gyönge is, azért akar tanulni, és hogy mi lenne belőlem, ha történetesen szegény emberek lennének a szüleim, és nekem kellene eltartanom magamat, mint más szegény leánynak? Mire azt mondtam neki, hogy Isten bizonyára tudja, hova küldi az ilyen gyermekeket, mint én vagyok, és nem küldi őket szegény emberekhez, akiknek anélkül is elég bajuk van az élettel. Vagy ha véletlenül odaküldené is, hamar visszahívja őket a mennyországba, hogy ne legyenek a szüleik terhére. Mire Mille szemei megnedvesedtek, hirtelen magához húzott, és elkezdte csókolni a fejemet, és folyton azt mormogta: C’est une bétise ma petité, c’est une bétise ça, taisez-vous!{1} És bemázolta könnyeivel a homlokomat.

V.

Ma, mikor a lóra ültettek, még émelygett egy kicsit a gyomrom, de már nem annyira. Ellenben mama kiabált, hogy elég! Elég! Bandi pedig kacagott, és csak azért is körbejártatta a lovat az udvaron. Mikor levett: szédültem egy kicsit, de nagyon jó volt.

Később a gyümölcsösbe mentünk, a pávaházba.

Mennyire meglepődtem, mikor a sok fiatal pávát láttam, amiket még nem ismertem!

Bandi mesélte, hogy tavaly június elején, mikor mi Svájcban voltunk, kelt ki egyszerre tizenkettő, és most itt vannak és csipegetnek és kiabálnak, az öreg pávák pedig olyan büszkék rájuk.

Különösen a papájuk, Charmides, aki engem rögtön megismert, és odajött hozzám, és a fejét oldalra hajtva, felnézett rám. Bizonyosan a kezemet nézte, hogy van-e benne kenyérmorzsa.

Drága Charmides! Tavaly, ha sétáltam a kertben, ő is mindig velem sétált. Én mentem elöl, ő pedig jött utánam, és a nehéz uszályát húzta maga után, mint egy király. És a parkba is utánam jött, és minden neszre figyelt, ami a fák közül jött, és a békákat, gyíkokat elriasztotta előlem. Az ő fia az ifjú Charmides, akinek a télen nőtt ki a legyezőtolla.

Szeretek mamánál lenni a birtokon, mert itt annyi látnivaló van, és mindig történik valami. Az emberek jönnek-mennek az udvaron Bandinak jelentést tenni mindenféléről, ami a gazdaságban történik. Az is nagyon mulatságos volt tavaly, mikor a kis borjúk születtek. Szépek az állatok, és olyan jók! És olyan bizalommal vannak az emberhez! Bandit minden állat nagyon szereti, és most eszembe jut, mit olvastam egyszer valahol egy könyvben.

„Azt az embert, akit az állatok szeretnek, az asszonyok is szeretik!" Ez igaz lehet, mert mama is nagyon szereti Bandit. Télen mindig együtt utaznak el a mama külföldi turnéira. Milyen jó volna egyszer velük menni! Én még sohasem láttam a mamát a színpadon, mert sohasem volt szabad olyan sokáig fennmaradnom. Csak egy koncerten hallottam egyszer, és az felejthetetlen volt! Jó is annak, akinek a jó Isten szépséget, tehetséget és sok észt adott! Nekem mindebből nem adott semmit, bár azt mondják, hogy szép vagyok. De ki tudja: igaz-e ez is? Berta azt mondája, olyan vagyok, mint egy virág. Mille azt mondja, hogy valami irreális van bennem. Mama azt mondja, hogy csak az angyalok lehetnek hasonlók énhozzám. Bandi tavaly ezt