Elbeszélések

By Tömörkény István

„– Az úgy van – szólt a csendőr, s a szoba külső falához támasztva a fegyvert, leült Bábocskay András mellé a gerendára. – De mégis, mostanában nagyon hordják a sót kifelé. – Löhet. De hiszen van már a rác fináncnak is esze. Tud az ügyelni,

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633768266

Book preview

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN

ELBESZÉLÉSEK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-826-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

JELEK A PUSZTÁN

RÓZSA SÁNDOR NÁLUNK

Szinte úgy van az ilyes dolgokkal az ember, hogy röstelli elbeszélni. Mert mivelhogy régi a történet, unalmas is. És hát ki törődnék már most a Sándorral. Jóformán senki. Hacsak azok a vastag, négyszögletes kövek nem ott a szamosújvári börtönben. A nagy szikladarabok, amiket odavittek várnak, és utoljára mégiscsak közönséges porkoláb vált belőlük.

De közben azok sem lehetnek valami nagyon kíváncsiak. Mert a Sándor bizonyosan beszélgetett velük ott a kietlen magányban, és elmondta nekik, hogy mi volt ő egykor… Künn a pusztán, a tanyák, a tiszai rétek, a füzesek és a mocsaras bürük közt.

A kövek bizonyosan hallhatták ezt az ő saját szájából. Láthatták a félelmes rablóvezért, reszkethettek is előtte, mert bizonnyal úgy megláncolva is tudott ő ijesztő lenni, ha akart.

Ha akart! Mert nem mindig akart ő. Hanem hiszen azt tudhatja mindenki. És tudhatja minden tanya odakint, amely akkor már megvolt; a magas makkfák ott a búzavetésekben és a vén pusztai sasok, amelyek bizonyára már akkor is éltek.

És aztán a vén házak. A Meszes-tanya, ahol utoljára megnyomták; a Buki-csárda, ahol az égő padlásról lövöldözött le a megszorított rablóvezér.

De már ez elmúlt mind. Már én, mint kisfiú, a Meszes-tanyát csak nevezetes nagy kutyáiról ismertem, és el tudtam sokáig évődni azon a gondolaton, hogy egy olyan csöndes nevű tanyán hogy élhetnek olyan mérges ebek. Éjszakánként a szél áthozta hozzánk a veszett vonítást, és a mieink nem mertek rá felelni.

– Meg vannak szégyenítve, tisztára meg vannak szégyenítve! – mondta rá az öreg béres, és egykedvűen rúgta meg valamelyik kutyánkat. – Mert úgy egy kutya se tud, mint a Meszeséké…

Abban az időben, a hetvenes évek elején, nagy híre is volt a Meszesék kutyáinak. Még csak az öreg Ábrahám Ferencnek volt négy valamilyes komondora; büszke is volt rájuk nagyon: télen mindig Kisteleken vett nekik vén lovakat ennivalóul. Pedig csupádon csupa macskák voltak azok a Meszesékéihez képest.

Járt ugyan híre annak, hogy mindjárt a szőlőkön túl, a majsai határban, van egy gazdának valami ördöngös fekete állatja; nagy szélzivatarkor, Luca napján tévedt a tanyára, és hogy szerfölött boszorkányos állat volna… Nem eszi a húsfélét, arra járt emberek azt is beszélték, hogy együtt lakik a sertésekkel.

Nem lehet kiokosodni az ilyen dolgokból. Annyi bizonyos, hogyha ősz táján az a fekete eb bekullogott a tőkék közé szőlőzni, a csőszök sohasem lőttek rá. Úgyse járná azt a golyó. És így a színrokonság révén a fekete ebek mind bekaptak a szőlőbe, és bizonyára volt annyi eszük a jámbor csőszöknek, hogy ők is hordták a gyümölcsöt a fekete kutya képében.

Akkortájban hát csak erről volt híres a Meszes-tanya. A hírnév odakint most már nagyon könnyen megszerezhető. Teszem azt, ha két pipaszárat hozat az ember direkt Kassáról.

Hanem a szegény Buki-csárda még rosszabbul áll… Falut építettek melléje, a másik oldalán meg nagy gazdaság van – egész kivetkőzött a pusztaságból.

Szinte sajnálni való, hogy így elnyárspolgáriasodik a mezőség. A falusias csöndet, amibe most el van temetkezve a csárda, nem zavarja a fegyverdurrogás. Elvétve ha nyúlra vadász valaki. A lőporfüst szétterjeng a vidéken; mert ők ismerősek egymással a régi időből.

Az egészet pedig nagy mélasággal nézi a kukoricaföldek mellől egy őskorbeli Keresztelő Szent János. Valami romantikus koldus a vállára akasztott egy ócska tarisznyát. Szent Jánosnak ez mindegy, ő egykedvűen néz szét a vidék fölött, és legföljebb akkor örülhetett, mikor csuda történt érte…

Akkor történt ez, mikor a Tisza kilátogatott oda a pusztaságba hozzá, a víz fölkúszott a szobron, és nyaldosta a kőszent lábait…

Így, így megy tönkre odakint minden költői dolog… Csak fakulás már az egész. Nincs ott semmi. Fél Csongrád megyében egy valamirevaló ménest találni csak, a gulyások meg, a híres gulyások, libériában járnak.

Az igaz, hogy a libéria csak egy posztószél-szűrből áll nagy csizmadia-gallérral, beszegve körül piros pántlikával, hanem azért mégiscsak libéria az.

Egészen olyannak tűnik föl a dolog, mint a mezőhegyesi csikósok. Fekete ing, piros mellény, katonasapka.

Kivesz minden. Talán a füvek is kipusztulnak. A szép piros kankalinok, a szélkiáltó madár virága, a lucernák, repcék, búzák meg minden. Mint ahogy kiveszett a szerbtövis. Ezzel is oda egy darab a romantikából. Mikor a szerbtövis kiszáradt, elszakadt a földtől, a szél összeterelte őket egy gombolyagba ősz táján, és a nagy görgeteget őrült sebességgel kergette végig az ugarokon… Az ördögbe is, uraim, az ember kénytelen kétségbeesni a haza sivár állapotán.

Egészen más volt régente. Amikor még volt szerbtövis és víg szüret odakint.

Mert szüretkor történt meg a dolog. Sokan voltak a tanyán a városból meghívott vendégek, és ebéd alatt vígan itták a hegy levét. Elvégre is nagyon nevetséges volna egy olyan szüret, ahol nem adódik példa a mustnak, hogy milyen borrá váljon.

Jó polgárias kedélyesség uralgott már az asztal fölött, mikor valaki kopogott az ajtón.

– Bújj be! – szólt az egyik vendég, aki legközelebb ült a bejárathoz. (A kopogásról odakint mindjárt megismerik, hogy ki akar bejönni. Mert a paraszt nem egy ujjával, hanem a kifelé fordított keze fejével zörög az ajtón.)

Be is jött az öregbéres. Nagyon pislogott a pipafüstben – mert fájósszemű volt világéletében –, amíg meglátta az apámat.

– Itt van – monda. – Megjött… Az ám, megjött.

– Kicsoda? – kérdezte az édesapám, és fölugorva odasietett az ablakhoz. Mert végtelen nagy öröm volt még akkortájban a pusztán, ha valakit el lehetett vendégnek fogni. (Persze, hogy ma már több a vendég odakint is, mint a gazda.)

– Kicsoda? – mormogta megütközve a kérdésen az öreg Mihály. – Hiszen tudhatná a ténsúr… Mert én tudtam. Előre vártam, hogy mihelyest otthagyja a „szolgálatot"… A Sándor van itten, uram, a Sándor!

– A Sándor? Ugyan hát melyik Sándor? Az ördögék Sándorja?

A béres tagadólag intett a kérdésre.

– A Kószó Sándor?

– Ej, dehogy! – felelte az öregbéres, összehúzta szemöldeit, s az arca ravasz kifejezést öltött. – Mondom, hogy a Sándor van itt… A Sándor!

– Jól van no – hagyta rá az apám, és fölhagyott a találgatással. Úgyis csupa Sándor a tájék, és meg volt győződve, hogy valamelyik szomszéd jár ott kinn. – Hát aztán mit akar itten a Sándor?

Mihály szétnézett, hogy nem hallgatnak-e oda avatatlan fülek. Azután lehajolt és úgy beszélt.

– Majd csak beköti a lovát; etet, aztán mindjárt megy tovább. Majd keresi össze a cimborákat… Azonkívül különben egy kis zabot kér a lovának…

– Adjon neki.

Mihály gazda ezzel kiment, és csak egy jó óra múlva állított be ismét. A szemei ragyogtak, valószínűleg borozgatott, alighanem magával Sándorral.

– Már elmegy – monda úgy folytatólagosan az előbbi beszéd után. – Elmegy a Sándor. Azt kérdezi, hogy fizet-e valamit?

– Eddig se fizetett sehol a vendég, Mihály…

– Nono – felelé a béres. – Csakhogy két véka zabot is visz magával…

– Dehogy?

– Az ám. Kért, hát adtunk neki… Azt akarja tudni, hogy azért mi a fizetség?

Már kíváncsi volt az apám, hogy ki lehet az a Sándor, aki ha két véka zabot kér, hát csak úgy szó nélkül méreti ki neki az öregbéres. Nagy födött tornác volt a ház előtt; a végében egy asztalhoz támaszkodva nyugodtan állt egy subás alak: a Sándor.

Persze, rá sem gondoltak ekkor őreá. Mert akkor volt ez a dolog, amikor hazaeresztették, hogy legyen már egyszer békés ember őbelőle is. Akkor volt, mikor az asszonyi hűtlenség kikergette őt ismét a pusztába.

Nem köszönt. Levette a sapkáját, mintha melege volna alatta, és odadobta az asztalra. Azután szétfeszítve a két kezével a suba két oldalát, komoran kérdezte:

– Mit fizetek, uram, a zabért? – A suba alatt meglátszott a derekára kötött tüsző, teledugdosva pisztolyokkal.

Akkor látta csak az apám, hogy ez nem valami Sándor, hanem az igazi Sándor. A vezér megjött, újra kezdődik a rettegés.

– Semmit, semmit! – felelte az apám sietősen. – Már hogy is gondolna arra?

Rózsa Sándor mélázva lenézett maga elé a földre, hanem az egyik keze csak ott babrált a pisztolyok agyain.

– Hát hiszen hogy – monda, és föltette fejére a sapkát. – Azt gondoltam, úgy hozván magával az illendőség…

– Dehogy. Nem kerülne belül egy pohár borra inkább?

Hízelgő volt ez a kérdés nagyon, aminthogy hízelgésképpen is volt mondva. Mert félni kellett akkor mindenkinek. Futó derű szaladt át a betyár arcán, összevonta maga körül a subát, és úgy felelt.

– Nem mék – mondta határozottan. – Mert ha volt is valaha közöm az urakkal, most már se ingem, se gallérom egy sem… Majd csak elmék én a magam dolga után.

Nehézkesen ült föl a nyeregbe, és maga elé kötözte a kapához a zabot. Aztán megugrott alatta a ló, és átrepülve a bekerített tanyaudvar alacsony kapuja fölött, pár pillanat múlva vágtatott erősen Kistelek felé. Csellögött ide-oda az úton, hogyha utána lőnek is, hát ne találhassa a golyó. Már ő ezt úgy szokta.

Három nap múlva összejöttek a cimborák, együtt volt a banda, és negyednapra agyon is vertek már valakit a majsai határban egy acél fokosért meg öt váltó forintért.

1887

MEGÖLTEK EGY LEGÉNYT

Bélteki Mihály juhász számadó este az üveglámpásba tett faggyúgyertya fényénél megvizsgálja az akolban a birkákat, s úgy találja, hogy megvan valahány. No, hála Istennek. Kimegy a ház elé, és mérgesen sandít át a major túlsó felére, ahol a lovascsősz lakása előtt nagy sürgés-forgás van, mivelhogy Czirok István lovascsősz sertést vágott ma, s meginvitálta tehetős ember létére az egész majort, kivéve a juhászokat. Mert tudnivaló, hogy csőszféle néppel juhászfajta ember soha sincsen se testi, se lelki barátságban, mert hiszen az lehetetlenség volna.

A dolog úgy áll, hogy Bélteki Mihály éppen nem vágyódik arra a darab húsra, pohár italra, amivel Czirok Istvánnál fölkínálják a vendéget, mert hiszen van neki magának is. Hanem csak hagy az valami keserűséget az ember szívében, hogy mikor mindenki mulat, akkor ő éppen birkákat olvasson az akolban, és kenesse az anyabürgék fájós lábára a kenőcsöt a bojtárokkal.

Ködös alkony terigeti le a köpönyegét a pusztára, s Mihály időjövendölési célzatból kiballag a major elé, hogy az ég alján úszó ólmos föllegekből talán ki lehetne olvasni valamit a jövendő idők miként való járására nézve. Nagy csizmái mérgesen koppannak a fagyos rögökön, amint lassan halad, és Czirokék irányába érve, lehajtott fejjel a földet szemléli, hogy még csak oda se nézzen.

A határ ködbe borul, az útszéli fiatal akácok száraz gallyait támadó esti szél veregeti össze. Lassan belefordul egészen a sötétségbe a homály, hullani kezd a dara, s a végtelen hómező ember-hangtalanságába csak távoli tanyák kutyaugatása vegyül. Olyan fekete minden, meg lehetne esküdni rá, hogy ott a világ vége, ahol a major áll, azon túl már nincsen semmi.

Azaz hogy mégis… mert nemcsak, hogy néha elszáradt katángot kerget végig a havak tetején az alszél, hanem hogy valami apróka kicsi fénybogár támad bele a sötét éjszakába. Messze van az nagyon. Csekély fénye az egyetlen pont, amin a kietlenben megnyughat a szem. Néha el-eltűnik egy pillanatra, majd meg újra világol. Bélteki Mihály arrafelé fordul és nézi:

– Ugyan, ugyan – mondja tűnődve.

És nézi csak újra, hogy nem a szeme káprázik-e. Azonban nem. A fénybogár ott fekszik állandóan egy helyben, harántos irányban a jegenyeerdő sudarai alatt.

– Ugyan ki lehet… ilyen időben.

Nehogy azonban Bélteki Mihály tiszta észjárására nézve kétség merüljön föl, el kell mondani, hogy abban az irányban van a Síró-csárda, amerre ez a vigályos, tünedező fény reszket a pusztai sötétben. És hogy miután fény van ott, bizonyos, hogy fent vannak a csárdában, öreg Gáli János a kocsmáltató, egy vén sánta ember, aki napáldozat előtt fekszik. (Ámbátor lehet, hogy éjszaka még fölkel és szétnéz a határban, mert a régi világból való ember még ő, és több ns. vármegyék börtöneiben senyvede egykoron.) Ha tehát lámpa ég a csárdában, ott okvetlen vendég van. Azt mutatja a hol eltűnő, hol kigyúló fény is: el van gémberedve a hidegtől, és járkál a kocsmaszobában, el-eltakarva a testével az ablakot olykor.

Bélteki Mihállyal incselkedni kezd a kíváncsiság, és nagyhamar egyesül azzal a méreggel, hogy Czirokéknál mulatnak. No nézze meg az ember, hát ő egymagában üljön otthon? Deres bajuszán csavargatva indul meg befelé, s hmget, gondolkozik az úton. Azután sebes lépésekkel újra csak a juhistálló felé tart, benyitja az ajtaját, és hangosan, feltartott fejjel kiált egyet, hogy a szó elmehessen a birkák fölött a hodály felvégébe, ahol három bojtár kergeti a falra hosszában felragasztott faggyúgyertya fénye mellett a durákot, a négy juhász-csacsi meg a hátuk mögött nézi, s benyújtják néha a fejüket a kártyások közé, mintha ők is értenének a játékhoz.

– Bujtárok, heee…

Kisguczi Illés siheder legény, aki a legfiatalabb köztük, s még nem hivatalosan elismert bojtár, hanem, mint a pusztai rangmegkülönböztetés mondja: ,.csak úgy a juh mellett koncsorog", állása legkisebbségének a tudatában, felel a hívó szóra. – No?

Bélteki Mihály visszakiált:

– Gyertek no…

– Melyik?

– Valahány.

A négy legény összenéz, hogy mit akar ugyan ennyijükkel a számadó. Talán hogy kiverjék Czirokékat a házból. Egyszerre kiált vissza mind:

– Hova?

– Hova? – feleié vissza Bélteki olyformán, mintha nem is lehetne máshová menni az egész világon, mint ahova most éppen ő akar. – Hát a csárdába.

No, ehol van ni. Hát mért nem mondta hamarább. A négy legény egyszerre elveti a kártyát, s a nyakukba kerítik a subát, amiken eddig ültek. Mert olyan a jó suba, hogy az mindenféle házibútor gyanánt használatos: hol bunda, hol szék, hol ágy: ha kifordítják, húst lehet szárítani meg ebédelni a bőrén, hol meg… de hát minek mondjam én ezt, mikor úgyis tudják. Bélteki Mihály uram is ugyanezt cselekszi, bekapcsolván a nyakon a bőrgombokat, de még fel is hajtja hátul a fekete bárányból való kacagányt, ami szinte ajánlatos mindenkinek, ha a nyakát akarja óvni a belehulló darától. A bojtárok nagyhamar kihajtják az aklok elébe a csacsikat, s felkapaszkodnak. Bélteki is bekiált a sötéten maradt bürgeházba:

– Gyere no, csacsi.

Mert nem igaz ám az, hogy a szamár szamár, hanem ellenkezőleg, igen okos teremtés, s igazság szerint zokon se veheti az ember, ha a nevén nevezik. Íme Bélteki Mihály nagy, fekete csacsija olyképpen jelenik meg a hívó szóra, mintha beszélni tudna, és értené a szavak jelentőségét. Pedig nem tud beszélni, mert különben tiltakozna, hogy ilyen éjszakai utakkal sarcolja a gazda.

Ahogy a szamár megjön, s odaáll a számadó mellé, Mihály is felkapaszkodik, s löttyen rajta néhányat, előbb hátra, azután előre hasmánt billegvén, mivelhogy a subabeli súly, ha okosan el nem osztatik, meg szokta rántogatni az embert.

– Gyerünk no.

A sötétben lassú ügetésbe kezd az öt juhász, s a major szélén fültövén ütvén Mihály a saját csacsiját, megadja az egész csapatnak a helyes direkciót a követendő út irányára nézve. Az ötök belekocognak a sötétbe, s csak alig látszik, merre járnak a pusztán. Az ég elborult egészen, semmi más fény nincs, csak kevéske hóvilág, azonban a csacsik tudják a járást jól, amivel valószínűleg azt árulom most el, hogy nem először teszik meg ezt az utat.

Hát bizony nem először. Hamar odaérnek, pedig éppen a föld peremének a legaljába esik a csárda, ha a major szélétől nézik. Ahogy elibe kocognak, a csárdabeli kutyák dühödt marakodást kezdenek a juhászpulikkal, amelyek bebújnak a csacsi négy lába közé, s onnan vakkantanak ki mérgesen.

Egy-két kampós botot közibük vágván, a csárdabeli ebállatok visszavonulnak oda, ahonnan jöttek. Az ötök egymás mellé állítják a szamarakat, beterítik néhány subával, s a pulik is kívül maradnak őrizet gyanánt. Azzal aztán Bélteki Mihály uram benyitja az ajtót, és nyitva hagyja, hogy a többi is bekecmereghessen. Ahogy ez megtörtént, beljebb lép egész az ivó közepéig, ott a kezével előbbre igazítja egy kicsit a báránybőr sapkát, majd meg visszatolja. Annyi ez, mint a köszönés, mert nem lehet azt kívánni, hogy télen több erő fejtessék ki ilyenkor, mint amekkorát egy közönséges nyári kalapbillentés megkíván.

– … ten – mondja Bélteki Mihály.

– … ten – feleli öreg Gáli János a kuckóból, néhány hitvány gyufaszálat kotorászván elő a zsebből, pipára gyújthatás okáért.

– … ten – mondja most már a négy legény is, amire visszaválaszol öreg Gáli János:

– … ten.

Ez különben annyit jelent a közönséges magyar beszédben, hogy „adjon Isten", azonban annak csak az utolsó szótagát szokás kimondani, annyira magától értetődik, és mindenki kitalálhatja, hogy mi az eleje.

A kocsmában egyébként csak ketten vannak, akik hogy eddig is ott voltak: Gáli János meg Duhaj Kis Miklós, aki polgári állására nézve csikós a szomszéd uraságnál. A juhászok tekintete el is borul egy kicsit, ahogy meglátják. Csikósember, juhászember között nagy a folytonossághiány, mert a lovas lenézi a szamarast, a juhász meg szebbnek tartja a maga mesterségét, már csak azon érthető okból is, hogy a bürgének nincsen passzusa.

Duhaj Kis Miklós előtt áll az asztalon egy zöld kancsó, abban bor van bizonyosan. Miklós maga leteszi éppen a fejéből a sipkát, ami nyilvánvaló jele annak, hogy enni akar. Elő is keríti az ételt, és bicskahegyre szedvén külön-külön minden szalonnadarabot, nagy nyugalommal tarisznyázik.

Emezek meg kikeresik a legszélső asztalt, s bemennek sorjában a fal mellé a padra, amely intézkedésnek megvan az a haszna, hogy hátulról nem vághatnak az ember fejéhez semmit.

Hanem hiszen nem is. Elég biztonságban vannak ma: öt ellen nem kezd egy.

– Esik a dara – mondja Bélteki.

– Ühüm – feleli öreg Gáli János, tollakat húzgálván a pipaszáron keresztül. – Mennyi?

– A dara?

– Dehogy. Ital.

– Vagy hogy ital? – szól kedvtelve Mihály. – Hát hozzon kend ötször.

Öreg Gáli János most már egészen rendbe szedvén a pipakészséget, rágyújt, és kimegy a csárdából, kisvártatva visszajön, és hoz öt mázos kancsót. Azokat lerakja egyenkint, minden ember elébe a maga porcióját. Azzal se szól, se beszél, hanem beleül a kuckó mélyébe, s csak a pipafüst, ami előszivárog olykor onnan, mutatja, hogy nem halt még meg Gáli János uram egészen.

Azonban a többiek se beszélnek. Duhaj Kis Miklós eszik, hát az nem beszélhet, a juhászok meg isznak, hát azok se beszélhetnek. Ürül a kancsó, Gáli többször előjön a kuckóból, és hozván a kifogyottba, megint csak visszamegy. A csikós befejezi az evést, neki is bor kell. Nem szól senki sem, mert minek, ha anélkül is meglehet az ember. Csak zörögnek az üres edénnyel az asztalon, ha kell valami.

Az arcok kipirosodnak, s megindul a juhászok között suttogva a beszéd is. Bélteki feláll, és keresgélve járkál a csárdában.

– Hol a duda? – mondja.

Gáli János úgy hevertéből integet a sarokba.

– Ahol van ni – felel. – Hanem el van hagyatva nagyon.

Hát bizony el van hagyatva. Ritkán kerül kézbe, mióta megdrágult a bor, a pókok laknak most a kecskéből való muzsikán.

Azonban hát majd megigazítják. Bélteki fölkapja, és műértő mozdulatokkal rángatja rendbe a dudát. Azután fölfújja, és próbát tesz vele, hogy szól-e? Hát egészen rendes szólása van neki.

– Nini – mondja derülten Mihály.

S hirtelen a hóna alá kapja a bőrt, az ujjait ráteszi a síplyukakra. Szól a duda mindjárt. De éppen amint nyekeregtetni kezdené a juhászost, erős, mély hang csendül meg a másik asztal felől. Duhaj Kis Miklós fogott énekbe, és danolja magának a régi lovas magyar ember hallgató nótáját:

Ólmos eső esik, kis pej lovam ázik,

Gyenge kezem feje kantárszárán fázik…

Eddig tart csak, mert a másik pillanatban rettenetes csörgés támad. Bab Illés bojtár odavágta a kancsóját a csikóshoz, amiért hogy dalolni mert. A kancsó eltalálja a csikósét, s a két edény rokoni szeretettel érintkezvén, cserepekre szakad. A csikós arca elsötétül. Gáli János előmászik, hoz két új kancsót, s visszamászik megint.

No most már nyekereghet a duda. Nyekereg is. Kisguczi az első, aki kirúgja maga alól a lócát, s a középre áll, járja a hátravágóst, azután meg, hogy Bab Illés is melléugrik, ketten a csárdást. Mihály nekidagadt képpel fújja. Egyszercsak azt mondja a duda:

– Ssutty…

És eláll abban a pillanatban a szava. Ijedten néznek rá mindenek. Mi lelte?

Kitudódik hamar. Duhaj Kis Miklós belehajította a bicskáját, a duda szétrepedt, és hát most már igazán el van hagyatva egészen. A juhászok arcára kiül a harag szederjes színe. Bab Illés odakap a sarokba támasztott kampós botokhoz.

– Vágjam? – kérdi rekedten.

Bélteki Mihály még nem bír szóhoz jutni a dühtől. Előbb csak int neki, s azután szól tompa hangon.

– Vágd.

Vágja. Ahogy a bot két kézre fogatván, felsuhan a levegőbe, leüti a lámpát. Sötét lesz hirtelen. Azután egy nagy puffanás.

– Jaj… – sóhajtja Duhaj Kis Miklós.

Még egy puffanás, még egy jajszó, azután ünnepélyes csönd a fekete sötétben. Csak Öreg Gáli János uram pipája világlik a kuckóban, aki is beleütvén a parazsába egy szál masinát, gyertyát gyújt. A csárdapadlón el van nyúlva a csikós a maga vérében. Gáli odamegy hozzá, mozgatja: nem mozog…

– Möghótt – mondja.

Idő múltán felel rá Bélteki.

– Mög…

A tetem fölött egymásra néznek az emberek. Bab Illés leteszi a botot, s fölfogja a halott két karját. A másik a lábait emeli. Gáli kinyitja az ajtót, s viszik kifelé. Bélteki elöl megy. Erős hóhullás van odakint, a pihék kavarognak, és megalszanak a vérben.

Rávetik a testet a nagy, fekete csacsi hátára, Bab Illés vezeti, a többi megy utána.

Bélteki lehajtott fejjel ballag, s a hókupacokat gondolkozva rugdossa szét a csizmája orrával.

– Csak be egészen – szól.

Beviszik a jegenyeerdőbe. A száraz ágakon megröppen a madár, és dara hull a fekete alakok fejére. Bent a csalitok legmélyén magas hófuvatag van egy darabban, amellett megáll a menet. Lukat vágnak bele faággal, s az üregbe belökik a halottat. Azután havat hánynak elébe, s hogy ez a munka is kész, szótalan fordul vissza a csapat. Frissen eső hó födi be a nyomukat: Duhaj Kis Miklós holtteste majd csak a tavasszal kerül elő, ha megolvad felette a fehér halom.

Lassan mennek, egymás nyomába lépve a hóförgetegben. Bab Illés, ahogy legelöl megy a szamárral, beszélni kezd, s néhány szavát az utolsóig kapkodja el a szél.

– A fejét érte az egyik, a másik… a másik a nyakát, hogy szinte visszapattant…

Bélteki durván mordul bele.

– Ne lármázz.

Illés elhallgat, s csendben érnek a csárdáig, fölülnek a csacsikra a bojtárok. Bélteki meg bemegy Gáli Jánoshoz eligazítani a számlát. Azután kijön, s fölmegy a csacsira, előbb ledörzsölvén a vért a nyakáról néhány összemarék hóval.

– Gyerünk – mondja rekedten, s köhög utána.

Megindulnak, de alig tesz néhány lépést Bélteki alatt a szamár, a számadó nagyot kiált.

– Nini hé. Megálljunk csak.

S visszafordítván a csacsit, a csárdaajtóig megy el rajta. Ott bezörög a bottal.

– János… Gáli János…

Gáli kinyitja az ajtót.

– Mi kell – kérdezi kurtán.

Bélteki Mihály a havat turkálja a botvéggel.

– Ugye János, nézd csak… izé… – szól némi zavarodottsággal – hát az mit ivott? Kifizetném…

Gáli feltolja a fején a sipkát, s néhányszor végigsimítja homlokát a kezefejével.

– Az? – felel közömbösen. – Hogy is csak. Négy hatos, meg két hatos… meg megint két hatos: kilenc hatos.

Mihály ahogy a csacsin ül, hátraveti a subája egyik szárnyát, hogy jobban belemehessen a zsebbe a kezével. Bőrzacskót húz elő, és ezüstpénzt önt ki a tenyerébe. Azután a gyenge világnál, ami a nyitott ajtón kiszűrődik, szedeget belőle a másik kezébe.

– Ehol e – nyújtja át aztán Gálinak.

Néhány darab lehullt, s pengve ugrál a küszöbfán. Szegény Duhaj Kis Miklós temetésénél ez a harangszó.

1893

A SZÁRNYÉKEMBER

A szárnyék enyhelyében ült a szárnyékember, és kanalakat faragott szép, harántos állású akácrudakból.

Vén ember a szárnyékember, hosszú harcsabajusza egészen ősz, a feje deres, és barna karjain úgy ülnek kint az erek, mint az úri népség tavi asszonyladikjain a vékony vitorlazsineg.

Ráköszöntvén a jó napot, csöndes adjon Istennel felelt, fölhívott a beljebbkerülésre, s aztán barkácsolt tovább szótalan.

– Mit csinál, Mihály?

Az öreg föl sem emelte a fejét, csak úgy kurtán felelt vissza:

– Kanalat.

No, ez amúgy is látni való.

Pedig volt a szárnyékban kanál elég, föltűzködve a gerendák oldalába szépen hat darab.

– Hiszen van itt kanál elég, Mihály. Minek farag többet?

Az öreg megfordította a kezében a kanálformára készülő faágat, hogy most már a lapátos végét faragja ki.

– Van ám – szól odavetve –, de kopik a kanál, köll helyette másik. A kanál ügön változandó.

– Az ám – estem a szóba –, a kanalak változnak, az emberek pedig ugyanazok maradnak. Mégiscsak a kanál kopik el hamarabb.

– Az embörök nem kopnak – vélte Mihály. – Az embör egy állapotban van. Néha eltalálja Isten szava, akkor kimúl, elmegy a föld alá…

– Akkor annak a kanalát a tűzbe dobják…

– Ügön. Aki embör, hogy elpusztul, vagy elmegy a tájrul örökre, a kanalát tűzbe dobik. Ha az embör elveszött, vesszőn a kanál is.

Új ágat vett elő, a kis gulyás-szekercével kettéhasítá, s a háncsát feszítgette le róla.

Egy ideig csönd támadt. A puszta csöndes volt. A napfény végigfeküdt a mezőn, a szél alig járt, a fű lelegelve a kornyéken, ameddig el lehetett látni, kopasz volt a föld, csak a minden állat által békén hagyott kutyatej virága zöldellt a maga vérharagos színében. A tájon nem mozdult semmi, lent, a réten túl, a semjék alatt pár jegenyeág bólogatott.

– Arra szél van – mondta Mihály.

– Látom. Bólogat a nyárfa.

– Nem azért – vágta vissza bizonyos önhittséggel, mert a vén pusztalakók tapasztalták már, hogy mi csodáljuk bennök a megfigyelés helyességét. – A nyár mindig bólogat. Nem azért van szél. Azért van szél, mert ki van fordítva a fehér felivel a nyárfa.

Úgy igaz. Zöld leveleikből nem látszik semmi. Fehér hamvas aljuk van kifelé fordulva: őszek a fák egészen.

– No látja! – szólt fensőbbséggel Mihály.

Újra hallgatott aztán, majd a kutyaugatásra figyelt. Öt nagy loncsos eb feküdt a földön, egyszerre kettő kiment a szárnyék alól, s a fényes napvilágosságban ugatni kezdett. Nem úgy, mint mikor támadnak, sem úgy, mint mikor vad van kergetni való.

– Buju, buju… – ezt kiabálják.

Amint a hang a tág végtelenségen szétszalad, olyan, mint valamely sikoltó kürtzaj.

– Mire ugatnak ezek? Mihály egykedvűen felel:

– Semmire. Mönnek a táltosok a levegőégben.

Az ember ilyenkor nem tudja, nem humorizál-e a Mihály, illetve, amint ők mondják, nem paksziózik-e? Az időknek oly óriás különbsége lakozik köztünk, hogy lehetetlen nekem a magam fiatalságában tudni, vajon Mihály hetven év előtt miként tanulta meg a táltosoknak a levegőhöz való viszonyát. A puszta és az ő emberei oly kiismerhetetlenek. Az eszük oly másképp jár, fogalmaik a dolgokról oly mások, hogy sohasem tudni, hogy igazságaikban nincsen-e tréfa, s tréfát nem az igazság kedvéért mondanak-e. Mit tudom én, mit tart táltosnak Mihály? Mit tudom én, miért vál szótalanná, midőn a nap a föld peremén áldozik? S miért van a szárnyék legvégén egy seprő keresztbe téve boszorkányok ellen való hathatósság szempontjából? Miért ismertetik még ma is, nyolcszáz évvel az ősvallás eltörlése után az Arimán angyal, a Rosszokozó, az Ármány képében? Miért mondja a pusztalakó, hogy udvara van a holdnak, mintha csak király volna a hold, s miért mondja újholdkor:

Új hold,

Pénzös zacskó,

Új reménység

Lészön.

Miért nem mondja azt, hogy fúj az esti szél, s miért mondja: föltámadt a napáldozati szellő? Ki tanította arra, hogy a fecskében Isten madarát becsülje? Miért mondja a veszekedő emberre, hogy vele a csúf isten, s miért van mindezek fölött nagy magasságban, akár csak az öreggulyás, az öreg Úr Isten, akit sohasem bánt káromló szóval? Miért mer parancsolni az Istennek, hogy adjon Isten jó napot vagy jó estét? Miért kísérteti az Istennel az embert, midőn azt mondja, hogy az Istennel járjon? Miért kell a szülőasszony ágya fejének napkelet felé állni? Miért kiabálja a nomád gyerek a fogyó holdra:

Ideadó,

Visszavövő,

Kárász

Kis kutyája…

És micsoda visszás dolog, midőn nótás dalaiban így kiált társához:

Fogd meg pajtás a vasvesszőt,

Verd meg véle a temetőt…

Na és miután szegény Ipolyi meghalt, ki tudna ezekre választ adni, ki tudna belemenni kutató kézzel e pusztai szívekbe, melyekben ma is lobog az ősvallás áldozati lángja.

Felelet nélkül maradó kérdés ez valamennyi.

Maga a szárnyék hosszú fal a pusztán, fából. Egyik oldala nyugatnak, másik oldala keletnek néz, s ilyformán hol egyik, hol másik oldalán árnyék van, ahol meghűsölhet a gulya. Azonfelül szél ellen meg az eső csapdosása ellen megvédi az állatot, s a valamelyik széléhez épített fagulyibában laknak a pásztorok – már ha laknak, mert éppen csak aludni térnek meg oda. A pásztorembernek kiint a helye a gulyánál, azzal jár egész nap a tágas, napsütötte pusztán, s csak este tér meg az állatjaival. Ezen idő alatt a szárnyék körül nincsen más, mint a kutyák meg a szárnyékember. Ezek is jobbadán alszanak, mert az embernek csak annyi a dolga nappal, hogy rendben tartja a gulyások ruháit, főz nekik, s éjjel pedig, mikor a gulya a szárnyékhoz ér, vigyáz reá.

Ez körülbelül öregembernek illő foglalkozás, aki már belefáradt abba, hogy egész nap a gulya után járjon. Így volt Mihály is, aki vagy harminc esztendőn át pásztorkodott, és számadó is volt annak idején a gulya mellett, ami nem kis mesterség. A gulyáról tudniillik nem vezetnek törzskönyveket, azaz hogy egyáltalán mit sem vezetnek ők. Csak a városban befizeti a gazda a jószág után a fűbéradót, arról cédulát kap, s azzal aztán kihajtja. A pásztor átveszi. Ha négyszáz gazdának ezer jószága van kint, az mind úgy van ott, és azt a pásztor mind tudja egytől egyig, hogy kié. Ez a csás szarvú tehén a Kabók Mihályé egy rúgott borjúval, amaz a nagy tarka meg Jáb Jánosé, ez a vékony derekú üsző az özvegy Kajári Pálnéé. Természetesen vannak ott még egyéb csás, tarka tehenek, rúgott borjak és vékony derekú üszők, de azt azért mind tudni kell, hogy kié, mióta van a gulyában, és mikor jönnek érte – csak úgy emlékezetből, mert törzskönyveket részint azért nem írnak ott, mert nem tudnak írni, részint pedig mert nincs is a világon annyi papiros…

Ilyenformán állnak a dolgok. Mihály pedig ül a szárnyék oldalában, és faragja a kanalakat. A gulya kint van messze, nem is látni, hol: eltűnt a föld pereme mögött.

A falra akasztott láda fölött, amelyben zsírt, sót, paprikát, s egyéb ilyen értékes dolgot tartanak, föl volt tűzve egy kanál, régi megbarnult fadarab.

Mihály azt levette, s ahhoz mérte a többit. Amelyik nem olyan volt, azon faragott egyet.

– Az a mustra-kanál?

– Ez – mondta Mihály. – Tudja-e, hány éves ez a kanál?

Fölemelte, maga elé tartotta, és szeretettel nézett reá.

– No, én tudom – szólt ismét. – Huszonöt éves elmúlt. Hogy megbarnult, megöregedett.

– Mint a gazdája…

– Az ám – merengett el, s öreg szemeivel kibámult a lapos tájra, amelyen született, s amelyen meg fog halni. – Öreg is vagyok már én… Hanem a kanál nem az enyém. Ennek nincs itt a gazdája.

– Hát hol van?

– El van mönve – felelt, s lerázta ruhájáról a fadarabokat.

Azután becsukta a bicskát, a barna kanalat fölakasztotta a helyére, s akkor megint szólt, úgy odavetőleg:

– A feleségemé volt.

– Volt felesége, Mihály?

– Volt. Volt ám. Régön.

– Most nincs?

– Nincs – mondta, s hozzátette, újból sóhajtva:

– El van az már mönve régön.

Többet ezirányban nem beszélt, mert azt mondta, hogy álmos, elmegy humni. Aminthogy le is feküdt azonnal, és el is aludt rögtön a földre terített régi ócska subán, amit látván a kutyák, egyikük odament, s a fejéhez feküdt.

Nyilvánvalólag azért, hogy a Mihály értékesebb ingóságait, mint tűzkövet, acélt, bicskát, réz masinatartót, amíg alszik, ki ne vegye valaki a zsebéből.

Mihály el se mondta, de elmondta más, hogy miképpen van elmönve az ő felesége. Nem, ne gondolja senki, hogy valami modern módon ment volna el a pusztáról ez a szerencsétlen. Nem, csak olyképpen ment el, amint majd valamennyien elmegyünk e siralom völgyéből: lement a föld hátáról a föld alá. Hanem nem csendes halállal, hanem fiatal teste összetörve, megzúzva, véresen, és akkor Mihály nem ily egykedvűen vette még a dolgot, hanem ráborult és siratta.

Annak ismét van vagy harminc esztendeje, hogy legényember sorban állt Mihály, és akkor is ezen a pusztán járt a gulya után. Rég ideje annak, más volt a világ járása, talán még a napé is. Más volt a mező, más a gulya, és Mihálynak nagy becsülete volt kint a pusztákon.

Úgy hívták, hogy a Bikás Mihály.

Mert úgy volt, hogy volt a gulyában akkor egy hatalmas nagy állat, a bika, amelyhez erőben és szilajságban sem azelőtt, sem azóta foghatót nem találtak. Ezzel a hatalmas jószággal aztán az egész gulyánál nem akadt ember, aki bánni tudott volna, egyedül a Mihály. Mást mindenkit megpaskolt, megkergetett, csak éppen a Mihály volt az, akinek a szavára hajtott.

Bár jobb lett volna, ha senki szavára sem hajt, hanem éppen nem bírnak vele, mert akkor bizonyára agyonütik. De így nem tették, s lám, milyen szomorúság vált belőle.

Elsősorban Mihály elbizakodott, s mindig a rettenetes állattal ügyes-bajoskodott. Valami lehetett ez az állatszelídítő gyönyörűségéből. Még a tarisznyáját is a szarvára kötötte, s ha falatozás ideje volt, előhívta a bikát, amely megjelent szelíden, mint a kezes bárány.

Pedig már akkor egynehány nyomorékká tett ember, néhány, a szerencsétlen testéből kigázolt lélek, meg fölforgatott kocsi volt