Alvilági játékok

By Déry Tibor

A második világháború végén a szovjet hadsereg Budapestet ostromolja. A bombázások és harcok elől a civil lakosság óvóhelyekre menekülve próbál élni, túlélni. A szűk helyre összezárt, az életveszéllyel naponta szembenéző emberek az érzelmek teljes skáláját élik át, miközben várják, hogy a történelem vihara elvonuljon felettük. A régi rend összeomlott, az új még meg sem született, a kiszolgáltatott, rettegő, éhező férfiak és nők egyik szélsőségből a másikba zuhannak. Déry Tibor nagyszerű novellagyűjteménye kiváló emberismeretről számot tevő, mély humánummal áthatott bepillantást enged a szélsőséges helyzetet átélő emberek lelkébe.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633446904

Book preview

DÉRY TIBOR

ALVILÁGI JÁTÉKOK

Válogatott novellák

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-690-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Déry Tibor jogutódja

KARÁCSONYEST

1944 karácsonyán sűrű köd ülte meg Budapestet. Kocsi, autó már kevés forgott az utcán, a villamosok délben leálltak. A varjak hirtelen elszaporodtak, a budai hegyekből egy-egy csapat átszállt a pesti oldalra is, és letelepedett a befásított közterekre. A mind gyakoribb légitámadások következtében az utcákon felgyűlt a szemét.

A legsűrűbb köd a Duna mentén fejlődött. Itt, a pesti oldalon, a főkapitánysággal átellenes házban, egy keskeny mellékutca harmadik emeleti, szoba-konyhás lakásában élt özvegy Ruskó Ferencné, ötvenkét éves fürdősnő, a Lukács-fürdő alkalmazottja. Három napja betegszabadságon volt; ez idő alatt köszvényes lába miatt csak egyszer ment el hazulról a piacra, karácsonyi bevásárlásra. Lányát s ennek vőlegényét várta ebédre.

Hatalmas, ősz kontyú asszony, kissé előreálló hassal, lába 44-es férficipőben, keze, karja vörös, kipállott, szeme incselkedőn, fiatalos jókedvvel ragyog. Már három gyerekét temette el, még négy maradt életben: két lány, kik vidékre mentek férjhez, egy fiú a fronton s Évi, a legkisebb, bentlakó tanítónő egy lányintézetben. Egy éve maradt magára már több mint két évtizede birtokolt szoba-konyhájában, mely nemrég egy Pinduri nevű kendermagos tyúkot is befogadott hirtelen megnőtt vendégszeretetébe. Pinduri lármás lakó volt, télen is másodnaponként tojt.

A vendégségre az öregasszony a szobában terített meg. Évi s ennek vőlegénye, ugyancsak tanító, déli egy óra felé állított be. A lány kíváncsian, nevetve azonnal kiszaladt a konyhába, kezénél vonszolva maga után a kissé még esetlen, komor mozgású fiatal férfit.

– Meglátja, János, csuda ebéd lesz – mondta, s nevetős, kerek arca, melyet a tél eleji hosszú koplalás se tudott betörni, oly édesen és szelíden ragyogott az örömtől, hogy egyszerre kifényesítette az egész homályos konyhát –, olyan ebéd lesz, hogy! Érti? Hogy mi lesz, azt a mama, persze, a világért sem árulja el… látja, máris elállja az utat a tűzhelyhez! Engedjen oda, mama – könyörgött –, hadd nézzem meg, csak fél szemmel!

– Mars! – mondta az öregasszony, s a hasa rengett a nevetéstől.

Évi elhúzta az orrát.

– Velem ne kiabáljon! – morogta. – Meddig koplalt, hogy összehozza ezt a díszlakomát, mondja meg!

– Semeddig!

– Egy hétig? – kérdezte szigorúan a lány. – Két hétig? Háromig? – Újra nevetett, olyan bugyborékoló, fel-felszálló, édes gerlenevetéssel, hogy még vőlegénye is – akinek öccsét aznap reggel fogta el a Kémelhárító – elmosolyodott, s egy percre megkönnyebbült. – Az egész családot egy hónapig koplaltatta, János – közölte Évi, két apró öklét mérgesen egymásnak ütögetve –, minden karácsony előtt egy álló hónapig rántott levesen és puliszkán élt mind a nyolc tag, s úgy összement mind, hogy már a kulcslyukon is kivitt bennünket a huzat, az öregasszony meg csak gyűjtögette a sok pénzt a ládában, hogy karácsony estére pulykát s huszonnégy sor mákos-diósat rakhasson az asztalra… Mit, hogy nem igaz! – kiáltotta, s nevetve összecsapta a kezét. – Nézze, hogy rázza a kacagás a hasát! Mi meg addigra már úgy elgyengültünk, hogy egy falatot nem bírt enni egyik sem, csak néztük a teli asztalt, és zokogtunk. Ez sem igaz? Hát én hazudok?… Mit koplalt ki mára, mondja? Nem enged a tűzhelyhez, hogy megnézzem? Hátha meghalok délig! Ne féljen, mama, megbánja még, hogy így felizgatja a legédesebb lányát!

Az öregasszony, hasán keresztbe font kezekkel, ránézett.

– Sz… s! – mondta, s a hasa újra meglódult a nevetéstől.

Évi a szája elé kapta a kezét.

E pillanatban egy falevélnyi malterdarab vált le a mennyezetről, lekoppant a tűzhelyre, és szétporladt, mint a hó. A falon, a padlótól a tetőig egyujjnyi széles hasadás nyílt. A fal mellett a konyhazsámoly, mint egy kis kecskegida, merőlegesen a magasba ugrott, s lerázta a ráborított szitát. A konyhát úgy betöltötte a dörrenés vastag hanganyaga, mintha porfelhő lepte volna el: egy pillanatig egyikük sem látott.

– Mi volt ez? – súgta Évi elhalványodva, s mind a két kezével megkapaszkodott a pohárszékben.

Az öregasszony a fülét tapogatta.

– Már azt hittem, megsiketültem – mormolta.

A zsámoly másodszor is a magasba ugrott, a mennyezetről sűrű maltereső hullt alá. Egy lábos lassan végigmászott a tűzhely lapján, s csörögve leugrott a konyha kőpadlójára. A fiatal lány megtántorodott, a falnak vágódott.

– Szerencse, hogy csak víz volt benne – mondta az öregasszony, s felemelte a lábost. – Te, János, ugye, nem volt légiriadó?

– Nem volt – mondta a fiatal férfi, és zsebkendőjével letörölte a vért homlokáról, melyet egy éles törmelék felkarcolt.

– Megsebesültél? – kérdezte Évi. – Mi volt ez?

A tanító nem felelt. Gyors tekintettel szemügyre vette a lányt, vajon nem történt-e baja, aztán beszaladt az utcára nyíló szobába, kinyitotta az ablakot, s felnézett az égre.

Évi utána futott.

– Azonnal menjen el az ablaktól! – kiáltotta. – Mit néz?

A férfi megfordult. Arcán olyan szokatlan kifejezés ült, a meglepetésnek s a komoly boldogságnak olyan különös fényezése, amilyennel első szülésük után fiatal anyák nézik gyermeküket.

– Nem repülőgép volt – mondta csendesen.

– Hát? – kérdezte a lány sápadtan.

A férfi nyelt egyet megindultságában.

– Karácsony napja van – mondta.

Évi tágra nyílt szemmel nézett az arcába.

– Igen – mondta János –, karácsony napján az első orosz ágyúgolyó! Talán megérjük a megváltást! Gyere!

A lányhoz lépett, s magához ölelte. Egy harmadik gránát robbant a ház falában, valamivel messzibb, csak a mennyezet tetejéről lógó lámpás nyugtázta lusta bólogatással.

– Gyerünk az alvilágba! – kiáltotta az öregasszony a konyhából. Már összecsomagolta a motyójukat, kabátban, kendőben állt az ajtóban, hóna alatt egy nagy zsírosbödönnel. – Viszem a spájzt! – mondta – nehogy felnyalják a svábbogarak! – Pinduri, a tyúk, a vállán ült, s nyugtalanul forgatta fejét.

Az óvóhely már megtelt, mire a keskeny, foghíjas csigalépcsőn lebotorkáltak az előtérbe. A villany nem égett, egyetlen petróleumlámpa hányta halvány, rosszkedvű fényét a két szűk pincehelyiségbe, amelyek T-alakban húzódtak egymás mögött, sűrűn megrakva székekkel, díványokkal, drótmatracos, üres vaságyakkal. A férfiak az előtérben, a vízzel telt fürdőkád körül tanakodtak, az asszonyok beljebb, az első pincébe állított tűzhely előtt cserélgették hangos izgalmukat.

Özv. Ruskóné családjával a hátsó pincében telepedett le.

– Ha nem csap belénk az istennyila – morogta rosszkedvűen –, most már megsült volna!

Évi a vőlegényére hunyorított.

– Mi sült volna meg, mama? – kérdezte könnyedén, mint aki oda sem figyel.

Az öregasszony morgott egyet.

– Nem értem – mondta Évi. – Mit mond?

Az öregasszony a vállát vonogatta.

– Hogy már rég megsült volna.

– Micsoda?

– Az eszed! – mondta az özvegy. – Majd estére megtudod.

Egyszerre kezdtek el nevetni, az öregasszony mind a két kezét hasára nyomva, hogy ne ficánkoljon, Évi pedig fejét hátravetve, teli torokkal, olyan buzgón, hogy gömbölyű fehér nyaka megtelt az édes erőfeszítéstől, s az egész pince egy pillanatra elhallgatott, s mosolyogva feléje fordult.

– Nem lehet rajta kifogni – mondta –, olyan esze van az édesnek, mint egy püspöknek. Csak tudnám, miért ment prolinak, ekkora tehetséggel!

– Sz… s! – mondta az öregasszony, immár másodszor a mai nap folyamán. – Inkább azt néznéd, hogy a mátkád miért lógatja a fejét!

Évi gyors pillantást vetett a férfira, aki gondolataiba merülve, mozdulatlan arccal nézett maga elé.

– Az az alapállása – mondta.

– Tán éhes? – vélte az öregasszony.

– Ha éhes, akkor kiabál. Akkor ilyen bánatos, ha boldog.

– Boldog? – kérdezte az öregasszony, s jólelkűn s csúfondárosan elnevette magát.

– Mint egy kis angyal a fáskamrában – mondta Évi.

– Ha én egy ilyen szájas feleségre készülnék – morogta az özvegy –, már rég beiratkoztam volna egy temetkezési egyletbe.

– Megtette – közölte Évi. – De nem attól ilyen fancsali.

– Hát mitől, te tanítónő!

– Attól, hogy nem tudja, mi lesz vacsorára – mondta a lány, s újra elkacagta magát. – Meglátja, mama, a halálba visz mindkettőnket.

A fiatal férfi csak egy futó mosollyal adta tudtukra, hogy a fülével részt vesz a beszédben, nem emelte fel fejét. Körülöttük a pincében, az első izgalom elmúltával, elülepedett a társalgás, az asszonyok az élelmiszeres szatyrokban motoztak, valaki hangosan kortyolva teát ivott egy hőpalackból: minden szem feléje fordult. Egy fiatal lány a petróleumlámpa alá állt, és a bibliát kezdte olvasni.

– Hát megkezdődött az ostrom! – mondta sóhajtva egy hang.

Pinduri, a tyúk, egy ideig az özvegy ölében tollászkodott, majd egy hirtelen ugrással, szárnyait csattogtatva, átszállt a fiatal férfi vállára, és csőrével megkoppintotta a fejét.

– Azt kérdi, hogy miért hallgat – jelentette a fiatal lány.

– Biztos, mert nincs mit mondania – vélte az özvegy, s nevetve egy nagyot csapott a férfi hátára.

Időnként egy-egy küldönc a sötét pincéből felszállt az udvarra, a még nagyobb sötétség alá, megmérni a helyzetet s megszemlélni az ostromlott ház állapotát. Estére ugyan az