A befejezetlen mondat II. rész

By Déry Tibor

„A befejezetlen mondat-ot – emlékezik Déry Tibor – 1933. karácsony estéjén kezdtem el, Bécsben a Café de France-ban, az egyetlen kávéházban, amely aznap nyitva volt. Folytatásán Mallorca szigetén dolgoztam, 1934-ben, aránylag nyugodt körülmények között, egy kamranagyságú kis szobában és a hozzá tartozó tetőteraszon, szigorú vegetáriánus koszton, azaz narancson és feketekávén. Utolsó fejezeteit már polgári viszonyok között írtam, újra idehaza, Pesten.”
Déry Tibor regényóriása nem jelent meg a 30-as években: egyetlen magyar kiadó sem vállalkozott publikálására. Barátai olvashatták csak, köztük Illyés Gyula, aki nyomban lelkesen számolt be róla a Nyugat-ban: „A regény nemcsak a legidőszerűbb társadalmi és lélektani kérdésekről nyújt hatalmas kompozíciót, tükre egyúttal egy sereg stílusproblémának is, a regényírás új útjainak… Úgy tudom, három gépelt példány van belőle. Ismerünk műveket, amelyekből évszázadokig csak egy volt.” A befejezetlen mondat csak 1947-ben jelent meg; azóta több kiadásban látott napvilágot, franciára, németre is lefordították, a kritika Déry Tibor egyik fő művének, a modern európai irodalom remekének tekinti. „Déry regényét – írja Lukács György – az emeli világirodalmi színvonalra, hogy rendkívüli ember-, probléma- és helyzetérzékenysége ugyancsak rendkívüli evokatív erővel párosul.”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633446928

Book preview

DÉRY TIBOR

A BEFEJEZETLEN MONDAT

Regény

MÁSODIK KÖTET

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó, 1976

Korrektor: Hoppe Adrienn

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-692-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Déry Tibor jogutódja

6

Reischné az egész család legnagyobb meglepetésére másnap megjelent az özvegynél, és suba alatt, első látszatra kissé érthetetlenül, mentegetőzve, majdhogy bocsánatot nem kért Laurától. Ennyire nem összeférhetetlen az aljasság és bizonyos lovagiasság; sőt, az úgynevezett gonosz tulajdonságok nem is lehetnek meg ellenlábasaik nélkül, amelyeknek az egyén társadalmi életében többek között az az önkéntelen szerepük van, hogy érvényre juttatják, „emelik elütő színükkel amazokat, s felhívják rájuk a társadalom figyelmét. A rossz jellemek egy-egy nemes mozdulata – bármilyen őszinte is, s épp azért, mert az s ennélfogva meggyőzően hat – veszélyesebb környezetére, mint gonoszságának akármilyen hullámverése; az ember bármennyire „felülmúlja magát vagy megfordítva, akármennyire „alatta is marad önmaga mértékének, mindig egy és ugyanaz, mint ahogy a hőmérő, akár 20 fokot mutat nulla alatt, akár 40-et fölötte, az a hőmérő marad, ami volt. Így gyakran valamilyen feltűnően nemes, magával ragadó cselekedetből következtetni lehet arra, milyen mondhatatlanul aljas, piszkos jelleme van annak, aki elkövette. Reischné ugyan nem árulta el, hogy szociális életének az utolsó öt-hat évben az volt egyik fő feladata, hogy megrágalmazza az özvegyet – ezt úgyis tudták róla –, de a hozzá való átpártolásának kicsattanó, mereven egyértelmű s az új ellenféllel szemben kíméletlen formájával épp azt vallotta be, amit elhallgatott: hogy ti. milyen ádáz ellenfele volt eddig az özvegynek. Holott átpártolása önzetlen és tiszta volt, mert, mint mondotta, „csak most értette meg, hogy a nagymama kicsinyes, gonosz jellem és erkölcsi felháborodásában még aznap összeveszett anyósával, sőt az öregasszonynak is megmondta a magáét, s többé nem is kívánja látni, s ezt annál is inkább el lehetett neki hinni, s főképp hogy anyagi indokok nem vezetik, mert az özvegy viselkedéséből, abból, hogy mennyire megalázkodott, arra kellett következtetnie, hogy ennek nincs pénze. Elmondta azt is, amit anyósa az öregasszony védelmére felhozott: hogy ez nem gonoszságból bántotta az özvegyet, de mert olyan majomszeretettel csüngött a fián, hogy elvetemedettnek néz mindenkit, aki bántani merte. Nevetséges, kiáltotta Reischné, akármilyen remek ember volt is Károly, nincs olyan isten, akit egy asszony meg ne csalna. Parcen-Nagyéknak pedig egyébként is nincs miért fenn hordaniok az orrukat, mert igaz, hogy az özvegy megcsalta az urát, de ez meg elsikkasztotta a tröszt pénzét, szóval nem az a makulátlan jellem, akinek kiadják. Elmondta még, hogy az özvegy távozása után még nagyobb lett az általános felfordulás, mert Lolo bácsi nem vette tudomásul, hogy Elemért letartóztatták, s az anyja majd az eszét vesztette ijedtségében, hanem folytatni kívánta az elkezdett vitát s az ájuldozó Ilma néninek kifejtette véleményét, amely szerint nem igaz, hogy Károly berántotta a Kraszner-bankházat, s ha viszont igaz, hogy nagystílű pénzügyi műveletei nem voltak mindig úgy megalapozva, ahogy a gazdasági élet egyik vezéralakjától el lehetett volna várni, másrészt de mortuis nil nisi bene! S amikor figyelmeztették, hogy hagyja békén Ilmát, akinek e percben tartóztatták le fiát, azt kiáltotta, hogy: Nem megmondtam, a nemzet oly válságos perceket él át, hogy most mindenkinek össze kell fognia! Amire Ilma, aki már egyáltalán nem tudta, hova tartozik, a Parcen-Nagy-féle érdekcsoporthoz-e vagy az özvegyékhez, s felváltva kikelt az egyik s a másik ellen, azt felelte, hogy: Igen, de azért Laura még mindig nem adta fel a lakását, s miért kívánják tőlem, hogy én felmondjam az enyémet! Én nem fogyasztok el annyi villanyt, mint ő, s ha nincs pénze, akkor miért csináltatott négy új ruhát a Reiter-szalonban! – s azzal elájult.

Amikor Lőrinc – aki előtte való nap családja tudtán kívül megházasodott – Ilma néniék háza előtt villamosra szállt, már sötétedni kezdett, s a Kossuth Lajos téren kigyulladtak az ívlámpák. Az Országház széles teste, kupoláival, hegyes tornyocskáival, feketén vált ki a zöld budai égből, mintha önmaga esti képes levelezőlapját alakítaná; súlyát beitta a föld, lapos lett, s árnyékai fényképszerűekké váltak; az ember úgy érezte, hogy bármely pillanatban kinyúlhat föléje egy nagy kéz, és ollóval kivághatná almazöld hátteréből a természetes nagyságú panorámagyűjtemény számára, melyet a történelem fektet fel rejtett öntudatában. Hét óra volt. (Lőrinc felesége irodába járt s nyolc órára ért haza. Úgy határoztak, hogy júliusban fogja kivenni kéthetes nyári szabadságát, és Boszniába utaznak. Lőrinc házasságáról senki sem tudott; az asszony férjhezmenetelét is titokban kellett tartani a bankban, mert ez a hivatalnoknők szerződéseiben kikötötte, hogy kártérítési kötelezettség nélkül azonnali hatállyal elbocsáthatja őket, ha férjhez mennek, Lőrincéknek pedig szükségük volt az asszony keresetére. Júliusban Szarajevóba utaztak, egy hétig túráztak a környező hegyekben, egy hetet pedig a 2000 méter magas trebevici menházban töltöttek, az Alexandrov dómban, ahol egy szász entomológussal ismerkedtek meg, aki Krétáról és Macedóniából jött s akivel együtt egész nap lepkéket fogtak; ezeket esténként spirituszlámpa fényénél osztályozták, és apró pergamenborítékokba rakták, majd a holdfényben mindhárman felsétáltak a száz méterrel feljebb fekvő csúcsra, s elnézték Bosznia ezüstfényben fürdő természetes hegyrajzi térképét. A borókafenyők erősen illatoztak, s a hegy tövében fekvő Szarajevó apró sárga fényei oly meghitten hunyorogtak, hogy az ember szíve nem bátortalanodott el az éjjeli kopár hegycsúcson. A tájék játéka akkor volt legmegindítóbb, ha az eget felhők takarták, s a hold sugárkévéi áttörtek egy-egy résükön, hol egy távoli hegycsúcsot, hol egy völgyben fekvő kis falut emelve ki hirtelen a sötétből, mint valamely, a földieknél szelídebb és szeszélyesebb reflektorfény, amelyet egy ismeretlen baráti kéz úgy mozgat, hogy megmutassa az idegeneknek a szeretett táj minden szép részletét. Olykor két ellentétes oldalon fekvő résen tört át a holdfény, s egyszerre világította ki a földnek két, egymástól távol levő pontját, ezúttal nem a részletekre, hanem a szép birodalom nagy méreteire figyelmeztetve, majd ugyanez a játék gazdagabban is megismétlődött, s míg a Trebevic csúcsa, amelyen Lőrincék álltak, sötétben maradt, körülötte négy-öt helyen egyszerre gyúltak ki ezüst fényben a hegyek, s az egyiknek tetején egy templomtornyos apró falu állt fel a sötétből. Elutazásuk napján azonban megeredt az eső, s a fiatalasszony, aki a háromórás gyalogút alatt, a menházból Szarajevóba, bőrig ázott, s meghűlt a hideg hegyi ködben, a vonaton tüdőgyulladást kapott, s néhány nap múlva Pesten meghalt.)

A villamos, amely Lőrincet a Kálvin térre vitte, a Duna-parton haladt végig. A Vigadó előtt több ismerőse szállt fel, s mivel beszélgetni nem volt kedve s ezért nem akart velük találkozni, leugrott, s megvárta a következő kocsit. A Kálvin téren Elemér barátnőjét, Krausz Évit kereste fel; a fiatal lány táncosnő és diplomás mozdulatművésznő volt, s szüleinél lakott. Lőrinc közölte vele, hogy Elemért letartóztatták. Nem vetette le kabátját s kesztyűjét, kalapját kezében tartva előzékeny, de tartózkodó modorban csak néhány szót váltott a fiatal lánnyal, akit egyébként alig ismert; s minthogy ez sem nagyon tartóztatta, néhány perc múlva elköszönt és hazament.

Elemér a Markó utcai gimnáziumban osztálytársa és legjobb barátja volt, de Lőrinc, amikor a nyolcadikban unokaöccse politizálni kezdett, látszólag elhidegült, s tényleg vissza is vonult tőle; az egyetemi években pedig – Elemér ugyancsak a jogra járt – alig érintkeztek egymással. Kettőjüknek legjobb közös barátja Vidovics Miklós volt, akitől Lőrinc ugyanakkor vonult vissza, amikor Elemértől, s látszólag ugyanazoknál az okoknál fogva. Úgy tudta, hogy Elemér és Miklós egy évvel később hajba kapott s többé nem érintkezett egymással. Vidovics elmaradt az egyetemről, s Lőrinc három esztendő múltán akkor látta először viszont, amikor az év elején véletlenül összetalálkoztak a Csáky utcai kocsmában, ahol barátja állhatatosan kikerülte tekintetét.

Lőrinc nem érzett elégtételt, amiért idejében visszahúzódott két barátjától, akik most mind a ketten le voltak tartóztatva. Vidovicsot, minthogy szökésétől kellett tartani, az ügyészség szándékos emberölés vádjával még februárban előzetes letartóztatásba helyezte, tíz nappal az után, hogy Lőrinc a Csáky utcai kocsmában megismerkedett a Kesztyűssel. – Miért tetszik érdeklődni? – kérdezte ez rögtön, amikor a pincér áthívta az asztalhoz. Lőrinc kitérően felelt. – Tetszett talán ismerni a Bélát? – folytatta a Kesztyűs, aki tele volt gyanúval, s akit félénkké s ennélfogva szemtelenné tett Lőrinc túlzottan szeretetre méltó, udvarias modora. Arra gyanakodott kezdetben, hogy ezt az előkelő polgárembert Vidovics küldte a nyakára, aki tán észrevette, hogy jár utána; s bizalma csak akkor kezdett visszatérni, amikor Lőrinc észrevehetően egyre kimértebb s tartózkodóbb lett, mintegy feleletként a Kesztyűs tolakodó kíváncsiságára. Vidovics nevét, címét azonban ezúttal még nem árulta el; előbb két napig szimatolt Lőrinc lakása körül, kikérdezte a házmestert, összebarátkozott a vicével, az egyetem körül ólálkodott, s az utcán észrevétlenül követte Lőrincet, aki mindig gyalog járt, nem úgy, mint Vidovics! Főképp ez az utolsó körülmény keltett benne bizalmat – egyébként Lőrinc egész légköre is, amelyből bár nagyrészt ismeretlen, de szolid, megbízhatónak tetsző szagokat halászott ki szimatoló orrával –, s amikor harmadik este felkereste Lőrincet lakásán, néhány percnyi kezdeti habozás után – a szőnyeges, központi fűtéses polgári lakás megfélemlítette – elárulta neki Vidovics nevét és címét. S bár neki magának nem sikerült kitudnia, hogy házigazdája ismeri-e Vidovicsot, aprólékosan elmondta Lőrincnek, miképp „vizsgálta ki az ügyet, a végére, utolsó ütőkártyának tartogatva, amit Timmermannétól „személyesen tudott meg, hogy szeretője aznap éjjel, hazatérte után az ablakon át kiugrott az utcára. Timmermanné nevét azonban nem árulta el, s azt sem, hogy milyen úton férkőzött az asszony bizalmába s hogy viszonya van vele. Ezt az utóbbi körülményt főleg két okból hallgatta el: egyrészt, mert félt attól, hogy Lőrinc felkeresi Timmermannét s vallomása megerősítését kéri – holott ez a vallomás csak egyetlenegyszer s csak a Kesztyűs által ismert lélektani pillanatban született meg, s ha ügyetlen kézzel nyúlnak hozzá, nyilván érzékenyen rögtön visszabúvik, mint házába a csiga, másrészt, mert a Kesztyűs attól tartott – erről egyébként csak homályos képzetei voltak –, hogy büntetendő cselekmény, ha egy férfi eltartatja magát egy nővel, s minthogy ő maga már két hete Timmermanné kosztján élt, arra gondolt, hátha letartóztatja a rendőrség, ha kitudódik. Mint egy elvadult kutya, ha idegen kézből eszik, s lelapított füllel kinyújtja nyakát, amilyen hosszúra csak bírja, de testét mintegy tartalékban hátul tartja, s lábát megfeszítve s farkát behúzva az első gyanús mozdulatra nyílsebesen hátraugrik, a Kesztyűs is megfélemlítve, óvatosan nyújtogatta magát Lőrinc felé, s minden szót háromszor is körülszimatolt, mielőtt elfogadta.

Meg volt lepve, amikor látta, hogy ez nem érdeklődik Timmermanné iránt. Lőrinc egyáltalán nem kérdezősködött, udvarias figyelemmel hallgatta vendégét, néha megdörzsölte kezét, egyszer cigarettával kínálta meg a Kesztyűst s rögtön utána újra elzárta a dobozt, s ha a Kesztyűs, aki félénkségből, s mert azt hitte, hogy ez hozzátartozik a fesztelen jó modorhoz, ugyancsak kezét dörzsölve intézett hozzá egy-egy kérdést, előzékenyen, de kitérően vagy semmitmondóan válaszolt. Oly hozzáférhetetlen volt a suhanc számára, mintha páncél övezte volna süketségből vagy ostobaságból. – Hogyne kérem, természetesen, csak folytassa! – felelte a Kesztyűsnek arra a kérdésére, hogy ismeri-e Kiss Teri színésznőt, Vidovics új szeretőjét, s a suhanc nem tudott mit kezdeni ezzel a felelettel, amelyből nem derült ki, hogy Lőrinc személyesen vagy csak színésznői híréből ismeri-e az asszonyt. – Az, aki a Személynök utcában lakik! – folytatta a Kesztyűs várakozva, és egy pillanatnyi szünetet tartott. – Nem tudom, hallott-e róla – felelte Lőrinc kedvesen –, hogy Kiss Teréz a század elején jó hírű színésznő volt s 1910 körül ő játszotta el elsőnek Ibsen Kísértetek-jében – egy norvég író jelentős darabjában – tette hozzá magyarázóan – Alwing Helén szerepét. Később, egy-két évvel a háború kitörése előtt pedig az Új-Tháliában játszott, Bárdos Artúr igazgatósága alatt.

Amikor azonban a Kesztyűs megkérdezte tőle, hogy hajlandó-e Vidovics ellen feljelentést tenni a rendőrségen, ezt oly határozottan megtagadta, hogy a suhanc még csak magyarázatot sem kért tőle, hanem elfehéredve a dühtől felugrott, s az ajtó felé szaladt. Ott leszegett fejjel hátrafordult, s alulról még egyszer szemügyre vette Lőrincet. Ez komoly arccal állt íróasztala előtt. – Mit csatolja fel azt a nagy képét – mondta a kamasz gyűlölködve –, maga is csak abból él, amit a papája lopott!

Lőrinc nem felelt, kikísérte az előszobába, s ott szótlanul becsukta mögötte az ajtót. Másnap a Kesztyűs újra megjelent. Reménytelennek érezte ugyan az ügyet, mert azt gondolta, hogy: „mégiscsak igaz, a burzsujok mind összetartanak!", de a fiatalember előzékeny magatartásából s abból, hogy előttevaló nap nem dobta ki, az a gyanúja támadt, hogy Lőrincnek is alighanem vaj lehet a fején. Megtörve, bűnbánó, siránkozó arccal állított be másnap. Nem bírta ugyan rászánni magát, hogy bocsánatot kérjen, de erre látszólag nem is volt szükség, mert Lőrinc rögtön hellyel kínálta meg, s újra elővette a cigarettásdobozt (s rögtön utána el is zárta). – Ne tessék engem a pácban hagyni! – mondta a suhanc, s könyörögve összetette nagy, vörös kezét. Lőrinc udvariasan közömbös arccal ránézett.

– Mért fordul épp hozzám? – kérdezte.

– Hisz a nagyságos úr fordult hozzám! – felelte a Kesztyűs alázatosan és szemtelenül. – Miért tetszett engem áthívatni az asztalhoz?

– Mint tudja – mondta Lőrinc –, véletlenül tanúja voltam a jelenetnek, amely a halálesetet megelőzte, s amikor a múltkor bevetődtem a kocsmába, kíváncsiságból megkérdeztem a pincért, hogy lett-e folytatása a törvényszéken?

– Bocsánatot kérek – mondta a Kesztyűs –, de akkor miért tetszett a pincérnek Szerbiából is írni?

Lőrinc vállat vont.

– Elégedjék meg ezzel a felelettel – mondta egy árnyalattal barátságtalanabbul. – Nincs a meggyilkoltnak családja?

– Egy nővére van.

– Miért nem fordul ahhoz?

– Nem lehet – mondta a Kesztyűs. – Hiszen amúgy is tetszik tudni! Jelenleg a sitiben ül, minthogy annak a kisfiúnak az édesanyja, akinek ötven pengőt akart adni a nagyságos úr.

– Várja meg, amíg ki nem szabadul!

– De miért nem akar maga segíteni? – mondta a Kesztyűs kétségbeesetten. – Az egy szegény asszony, aki nem ér rá ügyvédhez és rendőrséghez szaladgálni, és nem is állnak vele szóba, ha akarna sem! De a nagyságos úr a saját két szemével látta a meggyilkoltat vérében fetrengeni – a Kesztyűs tudta Lőrincről, hogy ő figyelmeztette a Lipót körúti rendőrt a halottra s hogy tanúnak is kihallgatták –, és mégsem esik meg rajta a szíve!

A suhanc úgy látta, hogy Lőrinc arca elkomorodik.

– Nem hisz nekem? – kérdezte, és gyorsan szívére tette kezét.

Lőrinc komoly arccal bólintott. – De igen – mondta. – Magának mi érdeke van ebben az ügyben?

– Béla a legjobb barátom volt – felelte a Kesztyűs, és szeme könnybe lábadt a dühtől. – Olyan volt hozzám, mint egy édesanya!

Lőrinc felállt. – Nekem nem volt a legjobb barátom. Sajnálom, nem állhatok rendelkezésére.

Vidovicsot néhány nap múlva – Lőrinc ezt a lapokból tudta meg – letartóztatta a rendőrség, mivel a Kesztyűsnek minden ereje, ravaszsága és szerelmi vonzóereje latbavetésével sikerült rábírnia Timmermannét, hogy megtegye ellene a feljelentést. A törvényszéki tárgyalást, amelyre Lőrinc is meg volt idézve tanúnak, három hónap múlva tartották meg. A Parcen-Nagy-féle családi összejövetel másnapjára esett.

(Tizenöt év múlva Lőrinc egy vidéki kisváros vasútállomásán újra találkozott Vidoviccsal – s mintha a véletlen összekapcsolná két egykori barátja sorsát s mindig együttesen, az egymásnak feleselő események egy-egy rövid párbeszéde kapcsán lebbentené félre arcuk elől a függönyt –, ugyanaznap tudta meg az újságból, hogy unokaöccsét, Elemért, államtitkárnak nevezték ki a belügyminisztériumba.

Vidovics erősen megváltozott, megöregedett. Az állomáson nyilván nem volt semmi dolga, s csak a pesti vonathoz jött ki, mint kisvárosban szokás, ahol a helybeli értelmiség összegyűlik a délutáni vagy esti gyorsnál. Egy éltesebb asszony állt mellette, nyilván a felesége, balján egy feltűnően szép, tízéves kislány. Rögtön elfordult, amikor meglátta a vonatból kiszálló Lőrincet. De késő éjjel – Lőrinc már az ágyban feküdt –, bekopogott ennek szállodai szobájába; a városban csak egyetlen nagyobb szálló volt, úgyhogy könnyen ráakadhatott.

Modora érezhetően elvidékiesedett. Szókincse szegényebb lett, stílusa elparlagiasodott, és minthogy ennek tudatában volt, egy-egy pesti kifejezéssel vagy divatos, újságból felszedett, irodalmi műszóval igyekezett visszaemelni nyelvét a régi közös szintre. Mint általában a vidéki értelmiség a fővárosból közéje tévedt vendégekkel szemben – vagy a kis nemzetek polgárai franciák vagy angolok között –, amely már eleve nyomatékosan hangoztatja inferioritását, mintha ezzel feloldhatná felületes, henye s álszent bűntudatát s mintha azzal, hogy bevallja, már jóvá is tette volna mulasztásait, Vidovics is gyakran élt a „mi elmaradt vidékiek vagy a „mi szegény falusiak kifejezésekkel. De csak addig, amíg bele nem melegedett a beszélgetésbe. Reggel négyig maradt Lőrinc szobájában. Erősen ittas volt, de cenzúrája mindvégig működött. – Tegeződünk még, vagy magázódunk? – kérdezte, amikor belépett a szobába. – Ön persze tudja – folytatta, nem várva be a feleletet –, hogy én öltem meg Markot Bélát. A tárgyalási teremben mindenki tudta, hogy én öltem meg, legalábbis nekem ez volt az érzésem, de lehet, hogy ez az érzés csak pillanatnyi pszichózisomnak volt következménye. Azt hiszem, azok, akik ott voltak és ismertek, minden bizonnyal tudták; tehát maga, a nővérem, az anyám, ez már három ember, és Reiner és Feleki, a két tanú is bizton gyanította. Bár szegény Timmermanné oly okosan vonta vissza vallomását, s oly remekül játszotta meg a nagyjelenetet, hogy megérdemelte a sikert. – Vidovics elhallgatott, majd kissé csúfondárosan, de jószívűen nevetett. – Megfizette azt, amivel tartozott – tette hozzá.

Arca az asztali lámpa sárga fényében még kövérebbnek tetszett, mint délután, reggelre pedig, mire elment, már oly sárgának és duzzadtnak, mintha szivacsként magába szívta volna az egész éjjel szüntelenül ráhulló lámpafényt. A vastagon hullámzó hústömegek alól néha feltűnt a régi nemes arcnak egy-egy részlete, amelyből Lőrinc újraépítő képzelete felidézhette a hajdani tökéletes együttest, a tojásdad alakú arcot a sugárzó homlokkal s a vonásoknak egymás közti gyors és bájos delfinjátékát; s minthogy az ember ragaszkodik szép emlékeihez s az a valósággal való szembesítésnél oly elfogulttá teszi érzékeit, hogy ezek, hamis tanúkként hamisan vallanak, reggelre Lőrinc úgy látta, hogy barátja nem is változott meg annyira, mint ahogy eleinte hitte. S amikor ez a búcsúzásnál felállt s előretolta lötyögő hasát, Lőrinc félrenézett, mintha a tenger egy már feloszlóban levő emléket vetett volna lába elé. Az emlékezet a maga alanyi valóságában épen őrzi meg a múltat, amely súlyosan, mozdulatlanul, mint a Holt-tenger hever el benne, s csak akkor mozdul meg újra és kezd hullámokat hányni, ha a felkelő jelennek egy-egy sugara megérinti; addigra azonban már oly nagy és súlyos helyet foglalt el, hogy nemhogy maga megváltoznék, hanem indulatos tömegeivel addig mossa körül a valóságot, amíg ez el nem merül benne. Az emlékezőnek ugyanaz a magatartása, mint amikor megalakította az emléket; ahogy annak idején saját hajlamai és áramlatai szerint csak annyit ragadott magával a sokrétű jelenségek közül, amennyi indulatának megfelelt, s nem vette tudomásul, hogy például a szeretett lánynak tisztátalan a bőre vagy kellemetlen fejhangon beszél, úgy most megfordítva, a régen elraktározott képet, amely már túl merev ahhoz, hogy megváltozzék, húzza rá az eléje lépő jelenségre – feltéve, hogy elég időt engednek neki –, s ugyanolyan fénylő hajúnak, karcsúnak és feszes járásúnak látja az öregedő, elhízott asszonyt, mint amikor lány korában beléje szeretett. Az ember önsugalmazó erejének ezek a játékai olyan megrendítőek, hogy aki meg tudta őket figyelni, annak bizalma kell legyen az élethez.

Vidovics fiatalkori testéből két részletet mentett át hanyatló korszakába: jószívű mosolyát és nőiesen keskeny, fehér kezét, amelyet, mint régebben, most is még gyakran szája elé emelt s rögtön utána ijedten elrebbentett, mint aki egy illetlen s gyerekkorában sokszor megrótt mozdulaton kapja magát rajta. A szállodai szoba egyetlen ablaka egy mellékutcára nyílt, az utcai villanylámpa fénye behullt rajta, és megcsillogtatta a szekrény ovális tükörszemét; Vidovics kisvártatva felállt, s behúzta a függönyt. – Nem akarom, hogy más is meghallja – mondta. – Tizennyolc éves korom óta a nők tartanak el. Addig sikerrel küzdöttem ellenük. Először kilenc- vagy tízéves koromban kísértettek meg, de eredménytelenül. Abban az évben költöztünk fel Kolozsvárról anyámmal és húgommal a Baross utcai egyszobás lakásba. Szerelmes voltam, először és utoljára életemben! A szomszédban lakó fűszeres kilencéves kislányát szerettem. Ugyanazon az emeleten lakott egy fogorvos, akinek valamivel idősebb, tíz- vagy tizenegy éves lánya el akart hódítani a fűszeres kislánya elől. Délelőttönként a fogorvosi várószobában játszottunk, a fűszeres kislánya szerette a rendelőből beáramló karbolszagot. Egy nap a két lány közrefogott. Elhatározták, hogy választanom kell közülük, s előbb a fogorvos kislánya, aztán a másik felemelte szoknyáját és megmutatta magát. A fogorvos lánya minden vasárnapra egy pengőt ígért, ha őt választom. Többé nem álltam vele szóba. Tizennyolc éves koromig a nőket kerültem, pedig anyámmal a legnagyobb nyomorban éltünk. Néhány nappal az érettségi előtt véletlenül megtudtam, hogy húgom teherbe esett. Ha el akartam kerülni, hogy anyám megtudja, pénzt kellett szereznem a műtétre. Éjjel-nappal készültem a vizsgákra, sok időm nem volt, s attól féltem, hogy húgom kárt tesz magában. Elmentem egy asszonyhoz, aki egyszer már ígért pénzt és megadta a címét; könnyebb volt, mint ahogy hittem. Két évig ilyen alkalmi keresetekből fizettem az egyetemi költségeket. Eleinte csak mértékletesen éltem a lehetőségekkel, s csak akkor, amikor szigorú szükséget szenvedtem. Később ruházkodni is kezdtem belőle, egyszer nyaralni küldtem anyámat Hévízre, s húgomnak is egyre több pénzt kellett adnom. Húszéves voltam, amikor ez megszökött hazulról, anyám szívbajos volt, s ágynak dőlt az izgalomtól. Ebben az esztendőben kerültem össze Timmermannéval, aki teljesen magához vett.

Az elején úgy gondoltam, hogy meg fogja könnyíteni életemet. Csúnya és öreg nőkben a változatosság nem öröm. Fárasztott, hogy egyre újabb meglepetésekben volt részem. Nem tudtam adminisztrálni magam, mint egy kedvetlen munkát, mindent az utolsó pillanatra hagytam, amikor már körmömre égett. Elmehettem volna fiatalabb és csinosabb nőkhöz is selyemfiúnak. Két szempont is visszatartott ettől: az egyik, hogy szándékosan meg akartam magamnak nehezíteni ezt a fajta keresetet, hogy annak idején, ha majd újra tisztességes életet kezdek, könnyebben elszakadhassak tőle, a másik, hogy meg akartam érdemelni a fizetséget. Meg voltam győződve, hogy amíg öregedő asszonyoknak valósítom meg életük utolsó örömét, olyan munkát végzek, amely megéri a pénzt. Nem éreztem magam selyemfiúnak. Napról napra, hétről hétre halasztottam a pillanatot, amikor szakítok ezzel az élettel s rátérek a tisztesség útjára. Közben úgy ragaszkodtam ehhez az elmélethez, mint egy kiskereskedő a szabályos könyveléshez. Az egykori Főherceg Sándor utcában lakott egy nő, aki hetenként egyszer-kétszer, ahányszor akartam, elközvetített egy-egy új címhez. Megjegyzem, az anyám számára félretett pénzből olykor lopkodtam is, egy-egy utcai nőre költöttem vagy nyakkendőt vettem, s ilyenkor nagyobb lelkiismeret-furdalásokat éreztem, mint amikor elmentem a Főherceg Sándor utcába. Timmermannét társaságban ismertem meg, ez a körülmény nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elviselhetőbbé tegye a vele való viszonyomat. Három évig tartottam ki mellette, s bizonyos szempontból könnyebb volt a dolgom, mint előbbi, rendezetlen életemben. A megszokás itt ugyanazt a szerepet játszotta, mint a normális szerelmi viszonyban, de fordított eredménnyel ; emitt bizonyos idő múlva lehűti és fásulttá teszi az érzékeket a nő szépsége iránt, amott közömbössé csúnyaságával szemben. Mondják, hogyha két igazi szerelmes összeszokik, érdeklődésük egyre nő; erről nincs tapasztalatom.

Timmermannét aránylag hamar megszoktam, s minthogy okos és bőkezű volt, főképp eleinte, elég jól tűrtem. A baj az volt, hogy elfáradtam. Kezdtem elmaradozni az egyetemi előadásokról. Lokálokba jártam Timmermannéval. Azt emlegette, hogy vegyem el feleségül. Erről nem lehetett szó, mivel tisztességes életet akartam élni. Ebben az időben kezdtem foglalkozni a gondolattal, hogy lemondok arról a bizonyos fényes jövőről, amelyre még egyre készültem. Beértem volna egy kispolgári, tisztességes egzisztenciával, s úgy gondoltam, hogy férfiúi előnyeimet okosabban is kamatoztathatnám, ha beházasodnék egy jó polgári családba s hozományra igyekeznék szert tenni. Ambícióimat még jobban letörte, hogy húgom teljesen elzüllött. Egy emberrel élt együtt, akivel tisztességes ember nem foghatott kezet. Nem találkoztam vele többé, s minthogy ő nem látogatta anyámat, megszakadt közöttünk az érintkezés. Ebben az időben lányos házakhoz kezdtem járni.

Amikor Timmermanné ezt észrevette, pokollá lett az életem. Futó kalandjaimra nem volt féltékeny, s amellett, hogy bőven ellátott pénzzel, még külön is adott mindig, ha olykor el akartam maradni éjszaka. Meg kellett ígérnem neki, hogy egynél többször nem keresek fel egy nőt sem, s ezt az ígéretemet be is tartottam. Amikor megszimatolta, hogy meg szeretnék házasodni és polgári családokhoz járok, egyik napról a másikra megvonta zsebpénzemet, és csak esetenként adott, amennyire épp szükségem volt. Ez nem lett volna baj, ha ezzel nem foszt meg attól a lehetőségtől, hogy anyámat eltartsam. Felajánlotta, hogy házasodjunk össze, s vegyük magunkhoz az öregasszonyt. Ruhával, cipővel, miegyébbel egyébként ezután is éppúgy ellátott, mint előbb, de féltékenységével halálra kínzott. Órával a kezében ellenőrizte, hogy mennyi ideig maradok el. Holott kénytelen voltam újra eljárni a Főherceg Sándor utcába, amelyet közben átkereszteltek Sándor utcának, hogy megkeressem a pénzt, amire anyámnak szüksége volt. Ha ilyenkor kimaradtam, Timmermanné azt hitte, hogy zsúrra járok vagy egy terézvárosi házibálon táncolok, s hetekig nem adott egy fillér zsebpénzt sem. Halálra kínzott, amikor amúgy is már egyre idegesebben és kimerültebben jöttem haza. Ha ügyvédet vagy kereskedőt elfáraszt a napi munkája, csendre intheti otthon feleségét, nekem odahaza is folytatódott a munka és a gond. Anyám nem tudott Timmermannéról, sem egyéb kereseti forrásaimról. De minthogy látta, hogy elegánsan öltözködöm s láthatóan „jól megy dolgom", nem szűnt meg faggatni, honnét szerzem a pénzt. Így hozzá sem térhettem megpihenni. Ő is egyre nagyobb igényeket támasztott, s több pénzt kért.

Timmermanné okos asszony volt. Régebben egy nagy üzletet vezetett önállóan, s ennélfogva kevésbé is volt kicsinyes, mint általában a nők. Nálam elvetette a sulykot. Egy nagy szerelmi drámát akart öntudatlanul kibontani a kettőnk viszonyából, holott abból nem telt többre, mint egy üzleti drámára. Úgy szerette volna végezni, hogy agyonütöm. De a módszer, amellyel kínzott, csak elfárasztott, nem dühített fel. Én csak a munkaadót láttam benne, s ritkán esik meg, hogy valaki lelövi hivatali feljebbvalóját. Okoskodása is oly éles volt, mint egy ügyvédé, s nem volt meg benne az a nőiesen lágy, illogikus elem, amely úgy feldühíti a férfiakat, hogy ölni tudnának. Ha elmentem hazulról, nem kérdezte meg, hova megyek, s ha hazajöttem, hogy hol voltam. De gondosan felszedte minden elejtett szavamat, arckifejezésemet vagy mozdulatomat, amelyből valamilyen, akár távoli következtetést is lehetett vonni aznapi hollétemre, s három vagy négy nap alatt csendben feldolgozta őket. Megállapította például, hogy hazajövet én hívtam, hogy menjünk el este, de hogy előadás alatt elaludtam a moziban, amiből arra következtetett, hogy nem a magam jókedvéből hívtam el moziba, hanem hogy neki kedvében járjak. Miért akarnék neki kedvében járni, gondolta, ha nem bűntudatból s hogy eltereljem figyelmét s elaltassam gyanakvását! Tudvalevő, hogy a férjek akkor a legbuzgóbbak s a legelőzékenyebbek, ha megcsalják feleségüket! Ehhez hozzátette, hogy délután hazajövet rögtön bementem a fürdőszobába, s kezet mostam vagy ruhát váltottam, mert rajtam ragadt délutáni foglalkozásomnak esetleges parfümszaga. Ha rögtön bementem a fürdőszobába, gyanús volt, de ha nem mentem be, megérezte az idegen parfümöt. Harmadik gyanúoknak felhozta, amit vacsora közben elmondtam neki: hogy délután a párthelyiségben jártam. Ez igaz volt, egy negyedórát időztem ott. De Timmermanné tudta, hogy negyed-félóránál tovább nemigen tartózkodtam a pártban, ez a negyedóra a délutánnak egy elenyésző hányada, ha tehát mégis ráirányítom a figyelmet s ezzel megduzzasztom időbeli jelentőségében, azért teszem, mert el akarom téríteni kíváncsiságát a körülötte üresen tátongó órákról. Ha az ember hazudik, soha ne keverjen el, hogy valószínűbbé tegye hazugságát, igaz adatokat a hazugság szövevényébe! Ez rögtön elszakad, mert az igazság túl súlyos. Három nap múlva, amikor pénzt kértem tőle, Timmermanné szemembe vágta, hogy hazudtam, mert – mondta – ha igaz, hogy a párthelyiségben jártál, elhoztad volna ottfelejtett irattáskádat, vagy ha újra ottfelejtetted, elmentél volna érte tegnap vagy ma. Nem hoztam el valóban, csak kiszedtem belőle és zsebre dugtam azt a fontos iratot, amelyre tényleg szükségem volt. Az utána következő találkán nem jelenhettem meg, mint egy vigéc, vastagra tömött irattáskával a hónom alatt. Ezt viszont nem mondhattam el Timmermannénak. Az egyetlen igaz tény tehát, amelyet kiszolgáltattam neki, lehetővé tette számára, hogy egyéb megfigyeléseit rendszerbe foglalja s rám süsse a hazugságot. Megint nem adott pénzt, s én ennélfogva megint kénytelen voltam elmenni a Sándor utcába. Nem múlt el nap, jelenetek nélkül.

Három év múlva elfáradtam. Kétségbeesésemet még növelte, hogy hiába néztem pénzkereset után, semmi tervem nem sikerült. Erdélyi menekült voltam, s a népjóléti államtitkár kilátásba helyezte ugyan segítségét, de egyetlen százpengős menekültsegélynél többre nem futotta. Mint utólag a múlt évi panamaperből kiderült, a segélyalap felét az államtitkár maga sikkasztotta el. Egyetemi tanulmányaimat rég abbahagytam, s nem volt erőm újra kezdeni. Egy ideig az egységes pártnak végeztem kortesszolgálatokat Cegléden, ahol nagyszámú rokonságom él. Ígéretet kaptam, hogy bejuttatnak az OTI-ba, de egy év múlva is még csak az ígéret volt a zsebemben. Beléptem a nemzeti radikális pártba, mert úgy láttam, hogy ez az egyetlen posszibilis ellenzéki párt, s ha esetleg úgy öt éven belül hatalomra jut, huszonnyolc éves koromban még nem lesz késő újra kezdeni az életemet. A nyilaskeresztesek egyik emberével is tárgyaltam abban az időben, de úgy láttam, nem érdemes még egyelőre hozzájuk csatlakozni.

Ezeket a teendőimet Timmermanné előtt éppúgy titokban kellett tartanom, mint annak idején a lányos házaknál való látogatásaimat. Nem tűrte meg, hogy pénzkereset után járjak. Egyre több szabadidőre volt szükségem, s ez egyre tűrhetetlenebbé tette a kettőnk viszonyát.

Aznap, amikor Markotot lelőttem, reggel tíztől délután ötig a Seemann kávéházban ültem, s borítékokat címeztem. Ötkor abbahagytam, mert láttam, hogy az ebédemet sem kerestem meg vele. Elmentem egy belvárosi bridzsszalonba, ahol tudtam, hogy megtalálhatom egyik kliensemet. Este nyolcig együtt voltunk, de ekkor már éreztem, hogy valami baj van velem. Végig egy szót sem szóltam az asszonyhoz. Elmentem a Démuszba vacsorázni, mert nem tudtam volna együtt lenni Timmermannéval. A vendéglőben találkoztam Reinerrel és Felekivel.

Szóba jött a személyes barátság kérdése. Azt állítottam, hogy a munkásság egyenként is s mint osztály is gyáva! Két üveg pezsgőbe fogadtunk, hogy egy kültelki kocsmában provokálni fogom a munkásokat s legalább hármuknak levágom a nyakkendőjét. A három nyakkendő felmutatása ellenében Reiner és Feleki személyenként fizetett volna egy-egy üveg pezsgőt. A nyakkendőötlet tőlem eredt. A Démusz pincére kerített egy ollót. Amikor beléptünk a Csáky utcai kocsmába, könnyűnek s boldognak éreztem magam. Egész eddigi életem arra tanított, hogy gyáva és haszonleső vagyok, hiszen a legsajátabb s legférfiasabb erőkifejtést, a szerelmet, amelyet minden valamirevaló férfi ingyen, a maga örömére végez, én azt is megfizettetem magamnak. Amikor az öreg munkásnak levágtam a nyakkendőjét, az a boldogító érzésem volt, hogy életem első önzetlen cselekedetét viszem véghez, és boldogságom s öngyűlöletem összevegyülve oly mámoros állapotot idézett fel bennem, hogy éreztem, kezem alatt a vékony nyakkendő mint változik át azzá, amit legjobban gyűlöltem: – pénzkeresetem egyetlen eszközévé! Levágtam, mert meg akartam magam fosztani attól, hogy tovább is becstelenségben éljek. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ott, a teremben mindenkinek a nyakkendőjét le kell vágnom, hogy tisztaság legyen körülöttem. Nem képletesen éreztem, hanem oly hitelesen, mintha egy tapintható és látható szennyfoltot kellene letörülnöm az asztalomról. Életemnek egyetlen tiszta és önzetlen pillanata volt. Ezért sértett meg Markot oly mélyen, amikor spiclinek nevezett!

Vidovicsnak könnybe lábadt a szeme. – Amikor kiugrottam az ablakon – folytatta –, nem