Utazás Itáliában

By Johann Wolfgang Goethe

1786 szeptember harmadikáról negyedikére virradó hajnalon, a születésnapját ünneplő baráti körtől búcsút sem véve, indul útnak Karlsbadból az új német költőnemzedék elismert vezére, az ekkor már európaszerte csodált Goethe – a régen vágyott Itália felé.
„Szolgálatban és udvari életben töltött első tíz weimari évem alatt jóformán semmit sem csináltam, Itáliába a kétségbeesés hajtott, s ott új teremtő kedvvel vettem kézbe Tasso történetét, hogy e hozzám illő tárgy feldolgozása közben szabaddá tegyem magamat attól, ami fájdalmas és terhes weimari benyomásaim és emlékeim közül még mindig hozzám tapadt” – írja a költő.
Az itáliai naplókat, feljegyzéseket és leveleket Goethe saját kezűleg rendezte később egységes egésszé. Művének legszebb, a mai olvasót leginkább érdeklő részeit gyűjtötte össze e kötet.
A magyar fordítás Rónay György műve.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633741085

Johann Wolfgang Goethe

<p>Johann Wolfgang Goethe, hijo de una familia de la alta burguesía, nació en Francfort en 1749, y murió en Weimar en 1832, universalmente reconocido y admirado. Entre una fecha y otra no sólo se extienden dos grandes revoluciones históricas, sino que la Ilustración, a través del <i>Sturm und Drang</i> y del clasicismo, ha dado paso al Romanticismo, que marcará el rumbo del hombre moderno. La vida de Goethe no se limitó a ser un reflejo privilegiado de todas estas conmociones, sino que participó activamente en casi todas ellas. Su novela de juventud <i>Las penas del joven Werther</i> (1774) causó sensación en toda Europa. En 1775 se estableció como consejero del duque Karl August en Weimar, ciudad que ya sólo abandonaría ocasionalmente. Un viaje a Italia (1786-88), durante el cual versificó su <i>Ifigenia en Táuride</i> (1787), y la amistad con Schiller moderaron su ímpetu juvenil, asentando el ideal humanista.</p> <p>Del clasicismo de Weimar que constituye una de las cumbres de la literatura alemana. Pero su curiosidad abarcó también la geología, la biología, la botánica, la anatomía y la mineralogía, como se ve en obras como <i>La metamorfosis de las plantas</i> (1790) o <i>Teoría de los colores</i> (1810). Su obra maestra en dos partes, <i>Fausto</i> (1772-1831), aglutina espléndidamente todas las etapas de su carrera. En <i>Poesía y verdad</i> (1811-1830) dejó testimonio de su juventud. Alba ha publicado también, a modo de crónica de su vejez, <i>El hombre de cincuenta años / Elegía de Marienbad</i> (1807; ALBA CLÁSICA núm. LVI) y la narración bocacciana <i>Conversaciones de emigrados alemanes</i> (1795; ALBA CLÁSICA núm.- LXXXV).</p>

Book preview

GOETHE

UTAZÁS ITÁLIÁBAN

Fordította

RÓNAY GYÖRGY

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magyar Helikon, 1961

Korrektor: Kékesi Judit

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-108-5

© Fapadoskonyv.hu kft.

ÉN IS ÉLTEM ÁRKÁDIÁBAN

ELSŐ RÉSZ

KARLSBADTÓL A BRENNERIG

Regensburg, 1786. szeptember 3.

Hajnali háromkor lopództam ki Karlsbadból, különben nem engedtek volna el. A társaság augusztus 28-án igen szívélyesen ünnepelte meg születésnapomat, s ezzel jogot szerzett arra, hogy visszatartson; csakhogy semmi értelme nem volt tovább is ott időznöm. Postacsézába vetettem magam, egészen egyedül, minden csomagom egy köpenyzsák meg egy borztarisznya; s fél nyolcra, szép, csendes, párás reggelen Zwodába értem. Fönt sávosan gyapjasak, alantabb súlyosak a felhők. Ezt kedvező előjelnek vettem. Reméltem, hogy a csúnya nyár után szép őszben lesz részem. Tizenkettő körül Egerben, forró napsütésben; egyszerre eszembe jutott, hogy ez a helység ugyanabban a sarkmagasságban fekszik, mint szülővárosom, s örültem neki, hogy a tizenötödik fokon végre derült ég alatt ebédelhetek…

Mittenwald, szeptember 7-én, este.

…Fél öt tájt értem Walchenseebe. Mintegy órányira a városkától kedves kis kaland esett meg velem: egy hárfás meg a lánya – egy tizenegy esztendős lányka – haladtak el mellettem és arra kértek, vegyem föl a gyereket. A férfi tovább cipelte hangszerét; én magam mellé ültettem a kislányt, aki nagy gondosan jókora, vadonatúj dobozt helyezett el a lábánál. Kedves, okos kis teremtés volt, látott már egyet-mást a világból. Édesanyjával gyalog zarándokolt Maria Einsiedelnbe, s éppen nagyobb útra akartak indulni, Santiago de Compostelába, mikor anyja meghalt, s így nem teljesíthették fogadalmukat. Az Istenanya tiszteletére sosem tehet eleget az ember, vélte a lányka. Saját szemével látta egy tűzvész alkalmával, hogy az egész ház porig égett, de az ajtófülkében, üveg mögött, a Szűzanya képe – mind az üveg, mind a kép – sértetlen maradt; ez aztán igazán nyilvánvaló csoda. Valamennyi útját gyalog tette meg; legutóbb Münchenben a választófejedelem előtt játszott, s egyébként is, huszonegy hercegi személy hallgatta már a játékát. Igazán jól elszórakoztatott. Szeme szép barna, homloka akaratos; ezt néha fölvonva összeráncolta egy kicsit. Beszéd közben kedves és természetes volt, kivált mikor gyerekes hangossággal föl-fölkacagott; amikor viszont hallgatott, mintha jelezni akart volna ezzel valamit, s fölső ajkával gondterhelt kifejezést adott arcának. Sok mindenről beszélgettem vele; mindenben otthonosnak mutatkozott, és mindent jól megfigyelt. Egy ízben például azt kérdezte tőlem: miféle fa az ott? Szép, terebélyes juhar volt, az első, melyet egész utamon láttam, ő nyomban megjegyezte magának, s amikor aztán mind több és több bukkant elénk, örült neki, hogy rájuk ismer. Azt mondta, Bozenba igyekszik a vásárra; s talán én is oda tartok. Ha ott esetleg összeakadunk, vásárfiát kell vennem neki; ezt meg is ígértem. Ott majd az új főkötőjét is fölveszi; Münchenben csináltatta, a szereplése előtt. Most mindjárt meg is mutatja nekem. Azzal kinyitotta a dobozt, s vele együtt kellett örvendeznem a dúsan hímzett, sokszalagos fejdísznek.

Együtt örültünk egy másik kedvező előjelnek is. A lányka ugyanis biztosított róla, hogy jó idő lesz. Ők tudniillik magukkal viszik a barométerüket, vagyis a hárfájukat. Ha a diszkant fölhangolódik, az jó időt jelez; s aznap éppen úgy történt. Kapva kaptam a jóslaton, s a legjobb hangulatban váltunk el, remélve, hogy mihamar viszontlátjuk egymást.

A Brenneren, szeptember 8-án, este.

…Minden írásomat magammal vittem Karlsbadba, hogy véglegesen összeállítsam a Göschennél sorra kerülő kiadást. Kiadatlan dolgaim már régóta megvannak szép tisztázatban, Vogel titkár ügyes kezének írásával. Ez a derék ember ezúttal is elkísért, hogy készségesen rendelkezésemre álljon. Így aztán sikerült az első négy kötetet, Herder odaadó közreműködésével, elküldeném a kiadónak, s ez volt a szándékom a következő néggyel is. Ezeknek az anyaga részben csak vázlatos munkákból, sőt töredékekből állt; az évek, elfoglaltságaim és szétszórtságom szaporodtával ugyanis csak fokozódott az a rossz szokásom, hogy sok mindenbe belefogjak s érdeklődésem lanyhultával félbehagyjam.

Minthogy ezeket a dolgokat mind magammal vittem, örömest engedtem a rendkívül művelt karlsbadi társaság fölszólításának, s amit addig nem ismerhettek, azt mind fölolvastam nekik; s akkor aztán minden egyes alkalommal keservesen nehezményezték, miért maradt töredékben, amivel oly szívesen foglalkoztak volna hosszasabban is.

Születésnapi ünnepségem jórészt abban állt, hogy költeményeket kaptam megkezdett, de abbahagyott munkáim nevében; mindegyik a maga módján panaszkodott bennük eljárásom miatt. Különösen kivált közülük egy, a madarak nevében írott versezet, melyben a derék jószágok követséget menesztettek Treufreundhoz, és kérve kérték, most aztán már alapítsa is meg és rendezze is be a nekik ígért birodalmat. Amit egyéb tákolmányaimról mondtak, az is hasonlóan okos és kedves volt, úgyhogy egyszeriben mind új életre kapott bennem, s barátaimnak kedvtelve számoltam be egykori ötleteimről és kiérlelt terveimről. Mindez sürgető unszolásokat és kívánságokat váltott ki, és Herdernek nyert ügye volt, amikor arra kezdett rábeszélni, megint csak vigyem magammal ezeket az írásokat, s kivált Iphigéniám-nak áldozzak még némi figyelmet, hiszen bízvást megérdemli. Ez a darab, mostani állapotában, inkább csak vázlat, mint kész mű; költői prózában írtam, s ez olykor jambikus lejtésbe megy át, sőt más mértékekhez is hasonlít. A hatás természetesen alaposan megsínyli ezt, ha a szöveget nem egészen kiválóan olvassák föl és a hiányt nem tudják megfelelő művészi fogásokkal elleplezni. Amit mondott, erősen a lelkemre kötötte; s mivel nagyobb utam tervét előtte épp úgy titokban tartottam, mint mások előtt, azt hitte, ezúttal is csak holmi hegymászásról van szó; és mert a földtan és ásványtan iránt mindig tele volt gúnyos idegenkedéssel, úgy vélekedett, inkább ennek a munkának lássak neki, ahelyett hogy süket köveket kopogtatnék. Engedelmeskedtem a sok jóakaratú sürgetésnek; eddig azonban nem jutottam hozzá, hogy figyelmemet Iphigéniám-ra. fordítsam. De most kiemelem csomagomból, s magammal viszem útitársnőnek a szép, meleg országba. A napok hosszúak, az ember zavartalanul tűnődhet, s a környezet fölséges képei a költői érzéket nemcsak hogy el nem nyomják, hanem mozgással és friss levegővel karöltve csak még élénkebben fölcsiholják.

A BRENNERTŐL VERONÁIG

Trient, 1786. szeptember 11-én, reggel.

Miután teljes tizenöt órán át, állandó elfoglaltságban talpon voltam, tegnap este nyolckor megérkeztem ide, s azonnal nyugovóra tértem, úgyhogy most újra képesnek érzem magam elbeszélésem folytatására. Kilencedikén este, miután naplóm első részét befejeztem, még le akartam rajzolni, úgy ahogyan fekszik, a fogadót, a brenneri postaházat; de nem sikerült, nem találtam el a jellegét, és meglehetősen bosszúsan mentem haza. A fogadósgazda megkérdezte, nem akarok-e tovább utazni: holdvilág van, s az út kitűnő. Tudtam, hogy másnap kora reggel már szüksége van a lovaira, szeretné, ha akkorra hazaérnének, mert a sarjúszénát akarja behordani; tudtam tehát, hogy önző a tanácsa, mégis elfogadtam, mert megfelelt benső hajlandóságomnak. A nap újra kibukkant, a levegő elég kellemes volt; becsomagoltam, és hét órakor tovább indultam. A felhőket szétoszlatta a légnyomás, és szép este derült ránk.

A kocsis elaludt, s a lovak az ismerős úton gyors iramban ügettek lefelé a lejtőn; majd sík szakaszra értek és lassítottak. A kocsis fölébredt és megbiztatta őket, úgyhogy igen hamar leértem, magas sziklák közt, a sebes sodrú Etsch folyóhoz. Fölkelt a hold és óriási árnytömbökre vetette fényét. Egy-egy malom, ősrégi fenyők közt, a habzó ár tetején, szabályszerű halászbárka volt.

Sterzingben, mikor kilenckor megérkeztem, értésemre adták, hogy máris szedhetem a sátorfámat. Mittenwaldban pontban éjfélkor mindent mélységes álomban találtam, kivéve a postakocsist, folytattam hát utamat Brixenbe, ahonnét ugyanígy tovább tanácsoltak, úgyhogy virradatra Collmanban voltam. A kocsisok úgy hajtottak, hogy az embernek elállt a lélegzete; s bármenynyire fájlaltam, hogy a gyönyörű tájon éjszaka és ilyen eszeveszett iramban, szinte röptében utazom át, alapjában véve mégis örültem neki, hogy kedvező szél vett szárnyára és vitt áhított célom felé. Napkeltekor pillantottam meg az első szőlőhegyeket. Egy nő jött szembe, körtét és őszibarackot vitt; így haladtunk Teutschen felé. Hétkor érkeztem oda, és nyomban tovább kellett mennem. Most, miután egy ideig északnak tartottunk, végre megpillantottam, sugárzó napsütésben a völgyet, melyben Bozen fekszik. Meredek, elég magasan beépített hegyek övezik; délnek nyitott, északnak a tiroli hegység fedezi. Enyhe, lágy levegő lengett a tájon. Az Etsch itt ismét délre fordul. A hegyek lábánál a dombokon szőlőt termesztenek. A venyigéket hosszú, alacsony lugasokra futtatják; ezeknek tetejéről szemet gyönyörködtetően lógnak le a kék fürtök, úgy érnek a közeli talaj melegén. A völgy aljában, ahol egyébként csak rétek szoktak lenni, itt szintén szőlőt művelnek, ugyanilyen szorosan egymás mellé vont lugas-sorokban. Törökbúzát ültetnek közéjük, s ez itt igen nyurgára növeszti szárát; gyakran láttam tízlábnyi magasakat is. A címeres hímvirágot még nem vágták le, ahogy általában szokták, ha már megtörtént a megtermékenyítés.

Vidám napsütésben érkeztem Bozenba. Jókedvre hangolt a sok pirospozsgás kereskedőarc. Céltudatos, bőséges életre vallanak. A téren gyümölcsös kofák üldögéltek kerek, lapos, jó négy láb átmérőjű kosaraik mellett; egymás mellé rakják bennük az őszibarackot, nehogy megnyomódjék. Ugyanígy a körtét is. Eszembe jutott a fölirat, melyet Regensburgban egy fogadó ablaka fölött láttam:

Comme les pêches et les mélons

Sont pour la bouche d’ure báron,

Ainsi les verges et les bâtons

Sont pour lesfous, dit Salomon.[1]

Nyilvánvaló, hogy ezt valamilyen északi báró írta; s az is természetes, hogy ezen a vidéken megváltoztatná a véleményét.

A bozeni vásáron élénk selyem-kereskedés folyik; posztót is hoznak ide, meg bőrt is, amennyit csak a hegyvidéken összeszednek. Számos kereskedő viszont csak azért jön el, hogy pénzét behajtsa, megrendeléseket vegyen föl és új hitelt adjon. Szívesen szemügyre venném mindazt a sok terméket, amit itt együtt láthat az ember; de ösztönöm, s a nyugtalanság, mely nyomon követ, nem hagy nyugodnom, és máris sietek tovább. Amellett azzal is vigasztalhatom magamat, hogy a mi statisztikás korunkban mindezt már rég kinyomtatták, s az ember alkalmasint könyvekből is értesülhet róla. Engem most csak azok az érzéki benyomások érdekelnek, amelyeket semmiféle könyv, semmiféle kép nem közöl. Úgy áll a dolog, hogy ismét fölébredt bennem az érdeklődés a világ iránt, s próbára teszem és vizsgáztatom megfigyelő képességemet: mit ér a tudományom, mit érnek ismereteim, elég éles, tiszta, éber-e a tekintetem, milyen sokat tudok sebtében megragadni, s ki lehet-e simítani a ráncokat, melyek kedélyembe vésődtek és nyomódtak. Most, hogy magam gondoskodom magamról, s mindig figyelmesnek és talpraesettnek kell lennem: már e néhány nap óta is újszerű ruganyosságot kapott a lelkem; magamnak kell a pénz árfolyamával törődnöm, váltanom, fizetnem, följegyzéseket készítenem, írnom, holott azelőtt csak gondolkodtam, óhajtottam, tűnődtem, parancsoltam és diktáltam…

Torbole, szeptember 12-én, ebéd után.

Ma este Veronában lehettem volna; de még várt rám egy fölséges természeti benyomás, egy nagyszerű látvány, a Garda-tó; ezt nem akartam elmulasztani, és kerülőmért fejedelmi jutalmat nyertem. Öt után indultam el Roveredóból, fölfelé egy oldalsó völgyben, melynek vize még az Etschbe folyik. Ha az ember fölér, hatalmas szikla-torlasz állja útját, azon át lehet lejutni a tóhoz. Gyönyörű mészkőszirtek kínálkoztak itt festői tanulmányul. Túl a torlaszon a tó északi végén kis helység fekszik s egy apró kikötő, vagy inkább csak amolyan rév; Torbole a neve. Már fölfelé jövet is sűrűn kerültek elém fügefák, s amikor leereszkedtem a szikla-amfiteátrumba, megpillantottam az első olajfákat, tele olívabogyóval. Itt találkoztam először, mint közönséges gyümölccsel, azzal a kisszemű fehér fügével is, amelyből Lanthieri grófné ígért nekem.

A szobának, ahol ülök, egyik ajtaja a lenti udvarra nyílik; odatoltam asztalomat, és néhány vonással lerajzoltam a kilátást. Majdnem egész hosszában végig lehet tekinteni innét a tavon; éppen csak a bal csücske vész el a szem elől. Mindkét felén dombok és hegyek övezik a partot, melyen számtalan kis helység csillog.

Éjfél után északról délnek fúj a szél; aki tehát alá akar ereszkedni a tavon, annak ilyenkor kell útra kelnie; néhány órával napkelte előtt ugyanis megfordul s északnak tart a légáramlás. Most, délután, erősen énfelém fuvall, és kellemes hűssel enyhíti a nap hevét. Volkmann fölvilágosít róla, hogy hajdanában Benacusnak hívták ezt a tavat, s idézi Vergiliusnak egy sorát, melyben erről van szó:

Fluctibus et fremitu resonans Benace marino.[2]

Az első latin vers, amelynek tartalma élőn előttem áll; amint a szél nekizúdul s a tó nagyobb hullámokat vet a révbe, még ma is éppen olyan igaz, mit sok-sok századdal ezelőtt. Annyi minden megváltozott azóta a világban, a szél azonban változatlanul ott viharzik a tavon, s ennek látványa még ma is megnemesíti Vergilius sorait…

…A hűs estében sétálni mentem, s most valóban új országban, merőben idegen környezetben vagyok. Az emberek itt hanyag semmittevésben élnek; először is: az ajtókon nincsen zár, a fogadós azonban megnyugtatott, sose aggódjam, még ha minden holmim csupa gyémánt volna is; másodszor: az ablakokon nem üveg van, hanem olajozott papír; harmadszor: a legszükségesebb kényelem is hiányzik, úgyhogy az ember meglehetősen közel kerül itt a természetes állapothoz. Mikor a szolgától egy bizonyos helyiség felől érdeklődtem, lemutatott az udvarra: Qui abasso puo servirsi! – Dove? – kérdeztem. – Da per tutto, dove vuol![3] – felelte barátságosan. Mindenütt a legteljesebb gondtalanság látszik, s ugyanakkor pezsgő élet és mozgalmasság is. A szomszédasszonyok egész álló nap fecsegnek és kiabálnak, de azért mindegyiknek mindig van valami dolga, valami teendője. Lustálkodó nőt még nem láttam itt.

A fogadós valódi olasz dagályossággal közölte, mily boldog, hogy pompás pisztránggal kedveskedhet nekem. Torbolénál fogják ezt a halat, ott, ahol a patak leomlik a hegységből és a pisztrángok fölfelé törekszenek az árban. A császárnak tízezer tallérnyi bért jövedelmezett ez a halászat. Nem igazi forellák ezek; nagyok, súlyuk olykor a tizenöt fontot is megüti, egész testük, még a fejük is pettyes, ízük, a pisztrángé és a lazacé közt, zsenge és élvezetes.

Fő gyönyörűségem azonban a gyümölcs, a füge meg a körte; itt aztán, ahol már citrom is virít, igazán fölségesek!

Malcesine, szeptember 13-án, este.

Ma hajnali háromkor két evezőssel tovább indultam Torboléból. Kezdetben kedvező szél fújt, úgyhogy kifeszíthették a vitorlát. Gyönyörű reggel volt, felhős, de csendes virradat. Elhaladtunk Limone előtt; ennek citromfákkal teli, teraszos hegyi kertjei dús és tetszetős látványt nyújtanak. Egy-egy kert négyszögletes, fehér oszlopok sorából áll, ezek bizonyos távolságra állnak egymástól és lépcsőzetesen sorakoznak fölfelé a hegyoldalon. Erős rudakat vetnek át rajtuk, hogy telente befödhessék a közéjük ültetett fákat. Lassan haladtunk, kedvemre szemlélődhettem és gyönyörködhettem hát a kellemes képben, s már Malcesine mellett is elsiklottunk így, amikor teljesen megfordult a szél, és fölvéve szokásos nappali irányát, északnak tért. Túlereje ellen az evezés nem sokat ért, be kellett húzódnunk Malcesine kikötőjébe. Ez az első velencei helység a tó keleti felében. Ha az ember egyszer vízre száll, nem jelentheti ki: még ma itt vagy amott leszek. A kényszerű várakozást igyekszem a lehető legjobban fölhasználni, s elsősorban a várat akarom lerajzolni; a parton fekszik és szép téma; mikor ma elúsztunk előtte, gyors vázlatot készítettem róla.

Verona, szeptember 14.

Az ellenszél, mely tegnap beűzött Malcesine kikötőjébe, veszedelmes kalandba sodort, én azonban jó kedéllyel álltam ki, s ahogy visszagondolok rá, mulatságosnak találom. Kora reggel, tervem szerint, kimentem az ódon várba; se kapuja, se őrizete, se őre: bárki nyugodtan bemehet. Leültem az udvaron, szemközt a sziklán és sziklából épült vén toronnyal; nagyon kényelmes helyet találtam itt a rajzoláshoz: három-négy lépcső fölött, zárt ajtó mellett az oldalfalban egy faragásos kőülőkét; öreg épületekben nálunk is látni még ilyeneket.

Alig ültem ott egy ideig, különféle emberek jöttek az udvarba, alaposan szemügyre vettek, s ide-oda járkáltak. Mind többen és többen lettek; lassan a tömeg megállapodott, s egészen körülvett. Észrevettem, hogy rajzolásom föltűnést keltett; de nem zavartattam magamat és nyugodtan tovább dolgoztam. Végül egy nem éppen biztató képű férfi furakodott oda hozzám és megkérdezte, mit művelek. Lerajzolom az ódon tornyot, feleltem neki, hogy legyen valami emlékem Malcesinéről. Ezt nem szabad, mondta; azonnal hagyjam abba. Valóban alig értettem, mert közönséges velencei tájnyelven beszélt; azt feleltem hát neki, hogy nem értem. Erre hamisítatlan olasz pökhendiséggel megragadta rajzlapomat, összetépte, de ott hagyta a rajztáblán. A körülállók közt azonban bizonyos elégedetlenséget észlelhettem; kivált egy idősebb nő hangoztatta, hogy ez így nincsen rendjén; hívják ide a podesztát, annak a dolga, hogy ilyesmiben ítélkezzék. Én ott álltam a lépcsőn, hátamat az ajtónak vetve, s végigtekintettem az egyre szaporodó közönségen. A sok kíváncsian rám meredő tekintet, legtöbbjük arcának jóindulatú kifejezése, s ezen kívül mindaz, ami egy idegen néptömeget jellemez, valósággal földerített. Mintha csak a madarak kórusát látnám, melyet mint Treufreund nemegyszer lóvá tettem az ettersburgi színházban. Ettől aztán igazán jókedvem támadt, úgyhogy a podesztát, mikor írnokával megjelent, barátságosan üdvözöltem, és kérdésére, miért rajzoltam le erődjüket, egyszerűen azt feleltem: aligha tekinthetem erődnek ezt a romhalmazt. Fölhívtam az ő figyelmét is, a népét is arra, hogyan málladoznak a tornyok és a falak, hogy sehol egy kapu nincs, egyszóval az egész alkotmány nem sok oltalmat nyújt; biztosítottam róla, hogy puszta romnak láttam, és úgy is akartam lerajzolni.

Azt felelték: ha egyszer rom, mi csodálnivaló van rajta? Hogy időt nyerjek és jóindulatra hangoljam őket, válaszul körülményesen előadtam: bizonyosan tudják, hogy milyen sok utazó keresi föl Itáliát egyedül a romjaiért, hogy a barbárok pusztításai következtében Róma, a világ fővárosa is tele van romokkal, melyeket százszor és ezerszer lerajzoltak; és hogy az ókornak nem sok emléke maradt meg olyan épen, mint a veronai amfiteátrum, melyet remélhetőleg hamarosan látni fogok.

A podeszta előttem állt, de valamivel lejjebb, mint én; magas, de szikárnak éppen nem mondható ember volt, mintegy harminc esztendős. Bamba képének bárgyú vonásai jól illettek ahhoz a zavarossághoz és hosszadalmassághoz, ahogyan kérdéseit sorjázta. Úgy látszik, az apróbb termetű és szemfülesebb írnok sem találta föl magát ebben az olyannyira új és szokatlan esetben. Én még mondtam egy s más hasonló dolgot; szemlátomást szívesen hallgattak, s ahogy egy-egy jóindulatú női arc felé fordultam, mintha helyeslést és méltánylást vettem volna észre rajtuk.

Ám amikor a veronai amfiteátrumot említettem – aréna néven ismerik arrafelé –, az írnok, aki közben gondolkodott egyet, azt mondta: rendben van, az világhíres római építmény, ezeken a tornyokon azonban az égvilágon semmi különös nincs, hacsak az nem, hogy a határt jelzik az osztrák császárság és a velencei tartomány között, s éppen ezért nem szabad kikémlelni őket. Én erre hosszasan kifejtettem, hogy nemcsak a görög és római régiségek érdemelnek figyelmet, hanem a középkoriak is. Nekik természetesen nem lehet a terhükre róni, hogy semmi festői szépséget nem látnak ebben a kora ifjúságuktól ismerős épületben. A reggeli nap szerencsére gyönyörűén megvilágította a tornyot, sziklákat, falakat, s én lelkesen ecsetelni kezdtem nekik ezt a képet. Ám amit magasztaltam, közönségem háta mögött volt; így, mert tőlem sem akartak egészen elfordulni, egyszeriben forgatni kezdték a fejüket, mint az a bizonyos nyaktekercs-madár, hogy szemükkel is megtekintsék, amit a fülüknek dicsértem; még a podeszta is a leírt kép felé forgolódott, noha kissé méltóságteljesebben. A látványt oly mulatságosnak találtam, hogy még jobb kedvre hangolódtam tőle, és nem ajándékoztam nekik semmit, legkevésbé a repkényt, mely sziklát s falakat századok óta befutott dús díszével.

Mindez szép, felelte az írnok, de József császár mégis szerfölött nyugtalan uraság, s nyilván még sok rosszat forral a velencei köztársaság ellen, én pedig talán az ő alattvalója vagyok s azért küldött, hogy kikémleljem a határt.

Szó sincs róla, hogy a császár alattvalója lennék! – kiáltottam. Sőt, méltán dicsekedhetem vele: éppúgy egy köztársaság polgára vagyok, mint ti; az én hazámat hatalom és nagyság tekintetében ugyan nem lehet egy napon említeni Velence dicsőséges államával, de az is maga kormányozza magát, és ami kereskedelmét, gazdagságát és vezetőink bölcsességét illeti: egyetlen német városnál sem alábbvaló. Én ugyanis a Majna menti Frankfurtból származom; városom híre és neve bizonyára idáig is elhatott.

A Majna menti Frankfurtból! – kiáltott fel egy csinos asszonyka. No, akkor mindjárt meggyőződhetik felőle, podeszta uram, hogy áll a dolog ezzel az idegennel, akit én egyébként tisztességes embernek vélek. Hívassa csak ide Gregoriót, az sokáig szolgált ott, nála jobban senki nem döntheti el a dolgot.

A jóindulatú arcok megszaporodtak körülöttem, az első okvetetlenkedőnek nyoma veszett, s amikor Gregorio előkerült, egyszeriben javamra billent a mérleg, ötven év körüli ember volt, jellegzetesen olaszos, barna arccal. Úgy beszélt, úgy viselkedett, mint aki látott már egyet s mást a világból, és rögtön elmesélte, hogy Bolognaro szolgálatában állt, s örül neki, hogy hallhat tőlem valamit erről a családról, meg a városról, melyre mindig szívesen emlékezik vissza. Ottani tartózkodása szerencsére ifjabb éveimre esett, s ez kettős előnyt jelentett számomra; elmondhattam neki azt is, milyen volt Frankfurt az ő idejében, s azt is, mi minden változott benne azóta. Beszámoltam minden egyes olasz családról, hiszen valamennyit ismertem; igen örült, hogy részletesebben hall róluk, olyasmit például, hogy Allesina úr 1774-ben ülte meg aranylakodalmát, külön érmet vertek erre az alkalomra, s ez nekem is megvan; jól emlékezett rá, hogy ez a gazdag kereskedő Brentano-lányt vett feleségül. A családok gyerekeiről és unokáiról is akadt mondandóm: hogyan serdültek föl, mi lett belőlük, ki mint nősült s hogyan gyarapították unokákkal a famíliájukat.

Miközben majdnem minden kérdésére megadtam a lehető legpontosabb fölvilágosítást, derű és komolyság váltogatta egymást a férfi arcán. Hol örült, hol meghatódott; a nép meg körülöttünk mind jobban fölvidult, s nem győzött betelni beszélgetésünk hallgatásával, melynek egy részét Gregoriónak előbb természetesen le kellett fordítania az ő tájszólásukra.

Végül is így szólt: Szent meggyőződésem, podeszta uram, hogy ez itt derék, művelt, jól nevelt ember, és azért utazgat, hogy ismereteket gyűjtsön. Engedjük szépen útjára, hadd vigye jó hírünket honfitársainak, s hadd biztassa fel őket, látogassanak el Malcesinébe; szép fekvése megérdemli, hogy az idegenek megcsodálják.

Barátságos szavait megerősítettem a környék, a tájkép és a lakosok dicséretével, nem feledkezve meg a törvény bölcs és éber őreiről sem.

Mindezt jó néven vették, s engedélyt kaptam, hogy Gregorio mesterrel kedvemre megszemléljem a helységet és környékét. Csatlakozott hozzánk a fogadós is, akinél megszálltam; előre örült az idegeneknek, akik csak úgy özönlenek majd hozzá, ha köztudomásúvá válnak Malcesine kiválóságai. Élénk kíváncsisággal vette szemügyre ruházatomat, de leginkább kis pisztolyomat irigyelte, hogy olyan könnyen zsebre lehet dugni. Boldog, aki ilyen szép fegyvert hordhat magánál, mondta; náluk az ilyesmi a legsúlyosabb büntetés terhe mellett tilos. Én meg félbe-félbeszakítottam a barátságos alkalmatlankodót, hogy hálámat tolmácsoljam megszabadítómnak.

Sose köszönje, felelte a derék ember, nekem ugyan nem tartozik semmivel. Ha a podeszta értené a dolgát és az írnok nem volna a világ leghaszonlesőbb fickója, nem úszta volna meg ilyen könnyen. Az egyik még önnél is nagyobb pácban volt, a másiknak meg egy huncut vasat sem hozott volna a konyhájára az ön letartóztatása, kihallgatása és Veronába szállítása. Ezt egy-kettő végiggondolta magában, s ön már szabad volt, mielőtt beszélgetésünket befejeztük.

Estefelé kivitt a jó ember a szőlőhegyére, mely igen szépen feküdt a tóra hajló rézsűn. Velünk jött tizenöt éves fia is; sorra meg kellett másznia a legszebb gyümölcsökért a fákat, miközben az öreg a jó érett fürtöket szedegette nekem.

E két világtól távol élő, jóindulatú ember társaságában, tökéletesen egyedül e távoli zug végtelen magányában, a nap kalandjaira visszagondolva most éreztem csak igazán, milyen különös jószág az ember: azt, amit jó társaságban kényelmesen és biztonságosan élvezhetne, gyakran kényelmetlenné és veszélyessé teszi, pusztán csak abból a szeszélyből, hogy a világot s annak tartalmát a maga módján sajátítsa ki magának.

Kezében a gyümölcsös kosárkával, melyet Gregoriótól kaptam, házigazdám éjféltájt lekísért a bárkához, s én kedvező széllel búcsút mondtam a partnak, mely kezdetben oly riasztóan lesztrigónikusnak mutatkozott irántam…

VERONÁTÓL VELENCÉIG

Verona, 1786. szeptember 16.

Az amfiteátrum hát az első jelentős ókori emlék, amelyet láttam, s mily épen megmaradt! Ahogy beléptem, s még inkább, ahogy körüljártam fönt a peremét, különösnek találtam: sajátságosan hatalmasnak, s mégis olyannak, amin semmi bámulnivaló nincs. Nem is üresen kell azt megnézni, hanem emberekkel zsúfoltan, ahogyan az újabb időkben II. József és VI. Pius tiszteletére rendezték. Állítólag még a császár is elámult rajta, pedig ő igazán megszokta a tömegek látványát. Valódi hatást azonban csak az ősi időkben tett; akkor a nép még jobban nép volt, mint manapság. Mert voltaképpen erre való egy amfiteátrum: hogy benne a nép önmagának imponáljon, önmagában töltse kedvét.

Ha sík földön történik valami látnivaló, és az emberek összecsődülnek, a hátrább állók minden módon az előttük levők fölé igyekszenek ágaskodni; padokra állnak, hordókat gurítanak, szekereket vontatnak oda, deszkákat vetnek át itt is, ott is, megszállják a szomszédos dombot, s egy-kettőre kráter képződik ilyesformán.

Ha a színjáték többször egymás után ugyanazon a helyen megy végbe, azoknak, akik meg tudják fizetni, könnyű emelvényeket rónak össze; a többiek meg segítenek magukon, ahogy tudnak. Az építész dolga, hogy az ilyen általános szükségletnek eleget tegyen, ő is krátert képez ki, de mesterségesen, s a lehető legegyszerűbben, hogy dísze maga a nép legyen. Annak, ha így együtt látta, el kellett csodálkoznia önmagán; egyébként ugyanis megszokta, hogy keresztül-kasul szaladgál, rendetlenül és zabolátlanul tolong; most viszont a sokfejű, talányos, tétova, ide-oda tévelygő állat egyetlen nagy törzzsé forrva, egyetlen egységbe rendeltetve, egyetlen tömeggé kötve és ötvözve látja magát: egy testnek, melyet egy lélek éltet. Az ovál forma egyszerűségét minden szem a lehető legkellemesebben észleli, s minden egyes fej külön-külön mértéke annak, milyen hatalmas az egész. Míg most, ha üresen szemléli az ember, nincs hozzá mértéke, nem tudja megállapítani, kicsi-e, nagy-e.

Az épület karbantartásáért dicséret illeti a veronaiakat. Vöröses márványból emelték, s ezt el-elvássa az idő; ezért sorjában újra meg újra helyreállítják a kikopott lépcsőfokokat, úgyhogy szinte valamennyi újnak tetszik. Fölirat őrzi bizonyos Hieronymus Maurigenusnak s az építményre fordított hihetetlen szorgalmának emlékét. A külső falnak csak egy darabja áll; kétlem, hogy valaha is egészen elkészült volna. Az alsó bolthajtásokat, melyek az II. Brà nevű nagy térre nyílnak, kézművesek bérlik, és szívderítő dolog megint életet látni ezekben az üregekben…

…A szél, mely az ősök sírja felől fújdogál, olyan édes illatot hoz, mintha egy rózsaligetből szállna. A síremlékek kedvesek és meghatók és mindig az életről beszélnek. Emitt egy férfi néz ki felesége mellett egy fülkéből, akárcsak egy ablakból. Ott apa és anya áll, s közbül a fiuk; kimondhatatlan természetességgel tekintenek egymásra. Itt kezét nyújtja egymásnak egy pár. Azt az apát ott, amint díványán pihen, mintha családja tartaná szóval. Mélyen meghatott az a közvetlenség, mely e sírkövekből árad. Az újabb művészet alkotásai, de egyszerűek, természetesek és vonzók. Nyoma sincs itt holmi páncélos vitéznek, aki térden