Perzsa levelek

By Montesquieu

Franciaországban valójában XIV. Lajos halálával kezdődött a XVIII. század, vagyis az, amit francia felvilágosodásnak szokás nevezni. A természettudományok ugrásszerű fejlődése tudományos gondolkodásra ösztönzi az írókat, jogi, társadalom- és államfilozófiai kérdések elemzésére, s az előző nemzedék bájosan cikornyás rokokó ízlésének ellenhatásaként, lényegre törőbb fogalmazásra.
A nagy század első író-gondolkodó nemzedékének legnagyobb alakja Montesquieu. A Perzsa levelek-en kívül még két nagy művét tartja számon az irodalom és a filozófia: A rómaiak nagysága és hanyatlásá-t és A törvények szellemé-t.
A Perzsa levelek, a levélregény műfaj legtekintélyesebb őse, hat évvel a Napkirály halála után jelent meg, és fergeteges sikert aratott. Ötletes formája nemcsak arra jó, hogy Montesquieu két okos idegen friss szemével bámultassa meg a korabeli francia viszonyokat, hanem arra is, hogy a kor kelet felé forduló érdeklődését egzotikus és egzotikusan erotikus részletekkel vonzza mind beljebb erkölcsi világképéről, állameszményéről szóló fejtegetéseinek sűrűjébe.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633760307

Book preview

MONTESQUIEU

PERZSA LEVELEK

Fordította

RÓNAY GYÖRGY

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Európa Könyvkiadó Budapest, 1981

Korrektor: Kékesi Judit

Borító: Kaposvári Zsolt

978-963-376-030-7

©  Fapadoskonyv.hu Kft.

©  Rónay György jogutódja

BEVEZETÉS

Nem írok itt ajánlást és nem kérek pártfogást könyvemnek; ha jó, úgyis olvasni fogják, ha meg rossz, nem nagyon töröm magam érte, hogy olvassák.

Előrebocsátom ezt a csokornyi levelet, hogy kipróbáljam a közönség ízlését; maradt még jócskán a tárcámban, s később majd azokat is kiadhatom.

De csak azzal a föltétellel, ha ismeretlen maradhatok; mert mihelyt megtudják a nevemet, nyomban elhallgatok. Ismerek egy asszonyt: egészen jó a járása, de ha figyelik, tüstént bicegni kezd. Éppen elég hibája van a művemnek; semmi kedvem még személyemet is a bírálat elé tárni. Ha megtudnák, ki vagyok, azt mondanák: könyve sehogyan sem illik egyéniségéhez, s idejét jobbra fordíthatná; az ilyesmi nem méltó komoly emberhez. A kritikusok sosem mulasztják el az effajta megjegyzéseket, mert nem kívánnak különösebb szellemi erőfeszítést.

Ezek a perzsák, akik itt leveleznek, együtt laktak velem; közösen folyt az életünk. Úgy tekintettek, mint aki egy másik világból való, ezért nem is rejtegettek semmit előttem. Valóban, olyan messziről kerültek ide, hogy nem is lehettek titkaik. Legtöbb levelüket megmutatták nekem, s én lemásoltam őket. Sőt, olyanokat is sikerült megkerítenem, amelyeket aligha adtak volna a kezembe, annyira sértették nemzeti hiúságukat és féltékenységüket.

Én tehát csak fordító vagyok, s mindössze az volt a gondom, hogy a művet a mi fölfogásunkhoz alkalmazzam. Amennyire tőlem telt, megkíméltem az olvasót a sajátos ázsiai stílustól és megmentettem egy sereg fennkölt kifejezéstől, amely halálra untatta volna.

De egyebet is tettem érte. Elhagytam a hosszadalmas bókokat, melyekkel a keletiek nem kevésbé bőkezűek, mint mi, s átsiklottam számos olyan bizalmas apróságon, mely nemigen tűri a nyilvánosságot s melynek mindig két barát között kell maradnia.

Ha a legtöbben, akik ilyen levélgyűjteményt adtak ki, hasonlóképpen jártak volna el, művük egykettőre elenyészett volna.

Valami sokszor meglepett: az, hogy ezek a perzsák olykor éppen olyan tájékozottak voltak nemzetünk szokásai és erkölcsei felől, akár jómagam, ismerték a legfinomabb árnyalatokat és olyasmit is észrevettek, ami meggyőződésem szerint sok, Franciaországban utazgató németnek a figyelmét is elkerülte. Ezt annak tulajdonítom, hogy hosszú időt töltöttek köztünk; aztán meg egy ázsiainak könnyebb kiismerni a franciák erkölcseit egy esztendő, mint egy franciának az ázsiaiakét négy év alatt; amazok ugyanis éppen olyan közlékenyek, mint amilyen zárkózottak emezek.

Bevett szokás, hogy a fordító vagy akár a legbarbárabb kommentátor is, fordítása vagy magyarázata előtt dicsőítő éneket zeng eredetijéről, rámutat annak fontosságára, érdemére és kiválóságára. Én ezt nem tettem, s könnyű kitalálni, miért. Elsősorban azért, mert szerfölött unalmas volna, egy már magában is rendkívül unalmas környezetben, azaz egy előszóban.

I. LEVÉL

Üzbég barátjának, Rusztánnak, Iszpahánba

Komban csak egy napot töltöttünk. Miután elvégeztük ájtatosságunkat annak a szűznek a sírjánál, aki tizenkét prófétát szült e világra, folytattuk utunkat, és tegnap, huszonöt nappal azután, hogy Iszpahánból elindultunk, megérkeztünk Tauriszba.

Alighanem mi vagyunk az első perzsák, Rika meg én, akiket a tudásszomj hazájuk elhagyására késztetett, s akik lemondtak a nyugalmas élet örömeiről, hogy a bölcsesség keresésének fáradságos vándorútjára keljenek.

Virágzó országban születtünk; de nem hittük, hogy határai egyben ismereteinknek is határt szabnak, s hogy egyedül csak Kelet fényének kell megvilágosítania bennünket.

Írd meg, hogyan vélekednek utazásunkról, ne kímélj: nem számítok sok helyeslésre. Leveledet küldd Erzerumba; egy darabig ott időzöm majd. Ég veled, kedves Rusztán. Légy biztos benne, bármely táján járok a világnak, van egy hű barátod.

Tauriszban, Szafár holdjának 15. napján, 1711-ben.

II. LEVÉL

Üzbég a fekete főeunuchnak, iszpaháni szerájába

Perzsia legszebb nőinek hűséges őrzője vagy: rád bíztam legdrágább kincsemet a földön: kezedben van annak a végzetes kapunak a kulcsa, amely nem nyílik meg, csak énelőttem. Amíg e szívemnek oly kedves tárházra éberen vigyázol, békében van és teljes biztonságnak örvend. Őrködsz az éjszaka csöndjében éppúgy, mint a nappal zsivajában. Fáradhatatlan gondosságod támasza az erénynek, ha ingadoznék. Ha a nők, akikre vigyázol, le akarnának térni kötelességük útjáról, meghiúsítod reményeiket. Te vagy a bűn ostora és a hűség oszlopa.

Parancsolsz nekik és engedelmeskedsz nekik; vakon teljesíted minden kívánságukat és ugyanígy teljesítteted velük a szeráj törvényeit: dicsőségedet találod benne, ha a leghitványabb szolgálatokat végzed nekik; tisztelettel és félelemmel aláveted magad jogos parancsaiknak; szolgálod őket, mint rabszolgáik rabszolgája. De a hatalom megcserélt rendjében uruk vagy és rendelkezel, akárcsak én, ha attól tartasz, hogy a szemérem és a szerénység törvényei meglazultak.

Soha ne feledd el: a semmiből emeltelek föl, mikor szolgáim utolsója voltál, hogy mostani helyedre állítsalak és rád bízzam szívem gyönyörűségeit; alázd meg magad mélységesen azok előtt, akik szerelmem osztályosai, de ugyanakkor határtalan függésüket is éreztesd velük. Szerezz meg nekik minden ártatlan örömet: altasd el aggodalmaikat, mulattasd őket zenével, tánccal, édességes italokkal; vedd rá őket, hogy keressék egymás társaságát. Ha vidékre kívánkoznak, kiviheted őket, de tüntess el minden férfit, aki elébük merészkednék. Buzdítsd őket a tisztaságra, ami a lélek tisztaságának tükre; és beszélj nekik néha rólam. Szeretném viszontlátni őket azon a kedves helyen, mely tőlük nyeri ékességét.

Tauriszban, Szafár holdjának 18. napján, 1711-ben.

III. LEVÉL

Zaki Üzbégnek, Tauriszba

Megparancsoltuk az eunuchok főnökének, vigyen vidékre minket; megtudod majd tőle, hogy semmi baleset sem ért. Amikor a folyón átkelve ki kellett szállnunk gyaloghintóinkból, amint szokás, hordozható ládákba ültünk; két-két szolga vitt át a vállán, s minden kíváncsi szemet elkerültünk.

Hogyan is bírtam volna ki az életet, kedves Üzbég, a te iszpaháni szerájodban? Ott, ahol minden elmúlt gyönyörűségeimre emlékeztetett s vágyaimat naponta új meg új hevességgel ingerelte? Lakosztályról lakosztályra bolyongtam, téged kerestelek mindig és nem találtalak meg sosem; csak elenyészett boldogságom kegyetlen emlékével találkoztam újton-újra. Hol ott jártam, ahol életemben először zártalak a karomba, hol meg ott, ahol hölgyeidnek abban a híres vetélkedésében bíráskodtál. Mindegyikünk azt állította, szépsége különb a másikénál, és sorra elibéd járultunk, miután mindazt kimerítettük, ami díszt és ékességet a képzelet csak nyújthat; te kedvtelve nézted művészetünk remekléseit és csodálkoztál rajta, meddig ragadott bennünket a vágy, hogy tenéked tessünk. De a kényszeredett varázsnak csakhamar meg kellett hátrálnia természetesebb bájak előtt; egész művünket leromboltad: le kellett vetnünk díszeinket, mert utadban voltak; a természet egyszerűségében kellett megjelennünk előtted. Nem törődtem a szeméremmel; csak dicsőségemre gondoltam. Boldog Üzbég! mennyi bűbájos szépség tárult szemed elé! Láttuk, sokáig bűvöletből bűvöletbe hullasz, habozó lelked sokáig tétovázott, minden egyes új báj hódolatod adóját követelte; egyetlen szempillantásban mindnyájunkat elborítottál csókjaiddal; kíváncsi pillantásod testünk legrejtettebb tájait is bejárta; egyszerre száz meg száz különböző lejtéssel kellett elvonulnunk előtted; mindegyre új parancsokat adtál, s mi mindegyikre új engedelmességgel feleltünk. Bevallom, Üzbég, valamilyen még a becsvágyamnál is hevesebb szenvedély ösztönzött arra, hogy neked tetszeni vágyjam. Láttam, amint észrevétlenül meghódítom a szívedet; megfogtál és elhagytál; visszajöttél hozzám s én magam mellett tudtalak tartani; én győztem és vetélytársnőimet tehetetlen düh emésztette; úgy éreztük, csak mi ketten vagyunk a világon; ami körülöttünk volt, arra sem tartottuk méltónak többé, hogy törődjünk vele. Bár adott volna vetélytársnőimnek bátorságot hozzá az ég, hogy tanúi maradjanak a szerelem mindazon jeleinek, amelyekkel elhalmoztál! Ha látják elragadtatásomat, bizonyára megérzik, mily nagy a különbség az ő szerelmük meg az enyém közt; ráeszméltek volna arra, hogy a bájak terén talán versenghetnek velem, de a gyönyörökén semmiképpen… De hol vagyok? Hová ragad ez a hiú elbeszélés? Ha nem szeretnek: szerencsétlenség; de ha szerettek s többé már nem szeretnek: gyalázat. Elhagytál bennünket, Üzbég, hogy barbár egek alatt bolyongj. Hogyan? Hát neked semmit nem számít, hogy szeretnek? Sajnos, még csak nem is tudod, mit veszítesz. Sóhajtozom, és nem hallja senki; könnyem árad, és nem találod benne kedved; mintha maga a szerelem pihegne a szerájban, s te, szívtelen, egyre magára hagyod! Ó, drága Üzbég, ha tudnál boldog lenni!

Fatmé szerájából, Muharrám holdjának 22. napján, 1711-ben.

IV. LEVÉL

Zélisz Üzbégnek, Erzerumba

Ez a fekete szörnyeteg elhatározta, hogy halálra gyötör. Mindenáron el akarja venni tőlem rabnőmet, Zelidát; Zelidát, aki olyan ragaszkodó szeretettel szolgál, és akinek ügyes keze nyomán mindenütt szépség és báj terem. Ráadásul nem éri be azzal, hogy elválásunk fájdalmas; azt akarja, hogy megalázó is legyen. Azt hiszi az áruló, bizalmamnak bűnös oka van; mindig kiküldőm a szobámból, s mert unatkozik az ajtó mögött, azt képzeli, olyasmit hallott vagy látott, amire én még gondolni sem mernék. Nagyon szerencsétlen vagyok! Sem magányom, sem erényem nem tud megóvni ezektől a képtelen gyanúktól; egy hitvány rabszolga odáig merészkedik, hogy ki akar túrni a szívedből, és nekem védekeznem kell. Nem, sokkal többre becsülöm magamat, semhogy a magam igazolásáig alázkodjam; viselkedésemről senki más ne kezeskedjék, mint te, mint a szerelmed, mint a szerelmem, és mint – miért titkolnám előtted, kedves Üzbég – a könnyeim.

Fatmé szerájából, Muharrám holdjának 29. napján, 1711-ben.

V. LEVÉL

Rusztán Üzbégnek, Erzerumba

Mindenki rólad beszél Iszpahánban; másról sem folyik a szó, mint a te elutazásodról. Egyesek könnyelműségnek tartják, mások valami titkos bánatra gyanakszanak; csak barátaid kelnek védelmedre, de nem győznek meg senkit. Nem értik, hogyan hagyhattad el asszonyaidat, szüleidet, barátaidat, hazádat, hogy olyan idegen vidékekre menj, amelyeket a perzsák nem ismernek. Rika anyja vigasztalhatatlan; fiát követeli rajtad, akit – úgy mondja – elloptál tőle. Ami engem illet, kedves Üzbégem, én önkéntelenül is mindig helyeslem, amit teszel, de távollétedet nem tudom megbocsátani, s bármilyen okokkal magyarázod is, szívem soha nem fogja elfogadni őket. Ég veled, és szeress mindig.

Iszpahánban, Rábi első holdjának 28. napján, 1711-ben.

VI. LEVÉL

Üzbég barátjának, Nesszirnek, Iszpahánba

Erivántól egynapi járásra elhagytuk Perzsiát és török fennhatóság alatt álló területre léptünk. Tizenkét nappal később megérkeztünk Erzerumba, ahol három-négy hónapig időzünk.

Bevallom neked, Nesszir, titkos fájdalom ébredt bennem, amikor Perzsia eltűnt szemem elől és a hitszegő oszmánok között találtam magamat. Ahogy mind beljebb s beljebb hatoltam ezeknek a pogányoknak az országába, úgy éreztem, lassanként magam is pogánnyá válok.

Lelkem előtt föltűnt hazám, családom, barátaim képe; meghatottság támadt szívemben, aztán valami izgalom végleg megzavart s rádöbbentett, hogy túlságosan is kockára tettem nyugalmamat.

De a legjobban az fáj, ha asszonyaim jutnak eszembe. Ha csak rájuk gondolok is, mardosni kezd a bánat.

Nem mintha szeretném őket, Nesszir; ezen a téren érzéketlen vagyok, nincsenek vágyaim. Mindig szerájokban éltem és ez közömbössé tett, magával a szerelemmel fojtottam meg magamban a szerelmet; de most éppen hidegségemből fakad valami titkos féltékenység, s emészti szívemet. Magam előtt látom ezt az asszonycsapatot, csaknem teljesen magára hagyva; akik felelősek érte: csupa hitvány lélek. Még akkor sem lennék egészen nyugodt, ha szolgáim hívek volnának; mi lesz, ha nem azok? Milyen gyászos híreket kaphatok majd a messzi országokban, ahová készülök? Ezt a bajt még barátaim sem orvosolhatják; olyan terület ez, melynek szomorú titkait még nekik sem szabad ismerniük; különben is, mit tehetnének? Nem volna-e százszor kívánatosabb számomra, ha a bűn bár büntetlenül, de rejtve marad, mintha nyilvánosan éri fenyíték? Szívedre bízom bánatom terhét, kedves Nesszirem; egyetlen vigaszom ez mostani helyzetemben.

Erzerumban, Rábi második holdjának 10. napján, 1711-ben.

VII. LEVÉL

Fatmé Üzbégnek, Erzerumba

Két hónapja, hogy elutaztál, kedves Üzbég, és levertségemben még most sem tudom elhinni. Föl-le futkosom a szerájban, mintha itt volnál; még mindig nem eszméltem a valóra. Mlit akarsz, mivé legyen az az asszony, aki szeret téged, aki megszokta, hogy a karjában tartson, akinek semmi más gondja nem volt, mint hogy téged elhalmozzon gyöngéd szerelme tanúságával, születése kegyéből szabadon, de rabul szerelme hevében?

Mikor a feleséged lettem, még nem láttam férfi arcát: te vagy az egyetlen, akire rátekinthettem; mert aligha vehetem emberszámba ezeket a szörnyűséges herélteket, akiknek még a legkisebb fogyatékosságuk az, hogy nem férfiak. Ha összehasonlítom a te arcod szépségét az ő képük rútságával, nem állhatom meg, hogy boldognak ne tartsam magamat. Képzeletem sem tud a te személyed varázslatos bájainál elragadóbb képet rajzolni elébem. Esküszöm, Üzbég, ha szabadon elhagyhatnám is ezt a helyet, ahová helyzetem szükségszerűen köt, ha kijátszhatnám is az őrséget, mely körülvesz, ha tetszésem szerint válogathatnék a férfiakban, akik a nemzeteknek ebben a fővárosában élnek: esküszöm, Üzbég, egyedül csak téged választanálak. Te vagy az egyetlen a világon, aki megérdemli, hogy szeressék.

Ne gondold, hogy amiért távol vagy, elhanyagolom szépségemet, amely kedves neked. Noha senki sem lát, s noha a dísz, amivel ékesítem magam, nem boldogíthat téged, mégis igyekszem úgy ápolni magam, hogy szép maradjak; sosem fekszem le úgy, hogy testemet be ne permetezném a legdrágább illatszerekkel. Eszembe jut a boldog idő, amikor a karomba simultál; hízelgő álom ejt meg és elém varázsolja szerelmem drága tárgyát. Képzeletem hol vágyaiba merül, hol reményeivel áltatja magát. Néha azon ábrándozom, ráunsz fáradságos utazásodra, és visszatérsz hozzánk; éjszakáim képzelgésekkel telnek, sem ébren nem vagyok, sem nem álmodom; kereslek magam mellett és úgy tűnik nekem, mintha menekülnél tőlem; végül aztán bensőm emésztő tüze maga tépi szét ábrándjaimat és téríti magához kába lelkemet. S akkor oly zaklatott vagyok… Nem is hiszed, Üzbég, de lehetetlen így élni; tűz folyik ereimben. Miért is nem tudom elmondani neked, amit olyan erősen érzek! És hogyan is érzem olyan erősen, amit nem tudok elmondani? Ilyenkor, Üzbég, a világ minden kincsét odaadnám egyetlen csókodért. Milyen boldogtalan az a nő, akit ilyen izzó vágyak gyötörnek, mikor az, aki egyedül elégítheti ki őket, távol van tőle; mikor ki van szolgáltatva magamagának, figyelmét semmi le nem kötheti, és folytonos sóhajtozásban, türelmetlen szenvedélyének ostromában kell élnie; amikor nemhogy boldog volna, de még az az öröme sincs meg, hogy másvalakinek a boldogságát szolgálja; meddő dísze a szerájnak, akit nem a férje szívének, csak a férje díszének őriznek!

Milyen kegyetlenek is vagytok, ti férfiak! Elbűvöl benneteket a gondolat, hogy kielégíthetetlen szenvedélyben égünk; úgy bántok velünk, mintha érzéketlenek volnánk, s zokon vennétek, ha valóban azok volnánk; azt hiszitek, oly sokáig megtagadott vágyaink egyszerre lobbot vetnek, ha meglátunk titeket. Nem könnyű megszerettetni magatokat, könnyebb kétségbeesett érzékeinktől csikarnotok ki azt, amit nem mertek az érdemtől remélni.

Ég veled, drága Üzbég, ég veled. Ne feledd el: csak azért élek, hogy imádjalak, csordultig van veled a lelkem, és távolléted nemhogy elfeledtet, hanem ha lehet, még hevesebbre szítja szerelmemet.

Az iszpaháni szerájból, Rábi első holdjának 12. napján, 1711-ben.

VIII. LEVÉL

Üzbég barátjának, Rusztánnak, Iszpahánba

Erzerumban vagyok, itt kaptam meg a leveledet. Sejtettem, hogy elutazásom körül lárma támad; nem sokat törődöm vele. Mit akarsz, mire hallgassak: ellenségeim okosságára vagy a magaméra?

Már zsenge ifjúságomban az udvarhoz kerültem. Nyugodtan mondhatom, nem romlott meg ott a szívem; sőt, nagy célt tűztem ki magamnak: mertem erényes lenni. Mihelyt megismertem, eltávoztam a bűntől; aztán újra közeledtem hozzá, hogy leleplezzem. Egészen a trón lépcsőjéig vittem az igazságot; olyan nyelven szóltam ott, aminőt addig még nem hallottak: megszégyenítettem a hízelgőket, s egyszerre döbbentettem meg a bálványt és imádóit.

De amikor láttam, hogy őszinteségemmel ellenségeket szereztem; hogy magamra vontam a miniszterek féltékenységét, noha nem élveztem az uralkodó kegyeit sem; hogy egy romlott udvarban csak az erény gyönge támasza tart fenn: elhatároztam, eltávozom onnét. Úgy tettem, mintha rendkívül vonzana a tudomány; addig színleltem, míg valóban vonzani kezdett. Nem foglalkoztam többé semmiféle közüggyel, vidéki házamba vonultam vissza. De ennek is megvolt a maga hátránya: ellenségeim rosszindulata változatlanul elért, de a védekezésnek majdnem minden lehetőségétől megfosztottam magam. De néhány titkos figyelmeztetés arra ösztökélt, hogy komolyan is gondoljak magamra: úgy döntöttem, számkivetésbe megyek, s az, hogy elvonultam az udvarból, kézenfekvő ürügyet nyújtott erre. Fölkerestem a királyt, előadtam neki, menynyire szeretnék tájékozódni Nyugat tudományaiban, s azt is megpendítettem, hogy utóbb még haszna lehet utazásomból; kegyes volt hozzám, s én útrakeltem: elragadtam ellenségeim elől a zsákmányt.

Ez hát utazásom valódi oka, Rusztán. Hadd beszéljen Iszpahán; ne védelmezz, csak azok előtt, akik szeretnek. Ellenségeimet hagyd meg rosszindulatú föltevéseikben; nagyon boldog vagyok, hogy ez az egyetlen kár, amit nekem okozhatnak.

Most sokat emlegetnek; lehet, hogy hamarosan nagyon is elfelejtenek, és barátaim… Nem, Rusztán, nem akarom átadni magamat ezeknek a szomorú gondolatoknak: barátaim mindig szeretni fognak s én éppúgy számítok hűségükre, akár a tiédre.

Erzerumban, Desumada második holdjának 20. napján, 1711-ben.

IX. LEVÉL

A főeunuch Ibbinek, Erzerumba

Követed régi uradat utazásaiban, tartományokat és országokat jársz be; lelkedet nemigen hatja meg a bánat: minden egyes pillanat új meg új dolgokat tár eléd; amit látsz, minden fölfrissít s úgy kergeti napjaidat, hogy nem érzed a szomorúságot.

Velem nem így van; be vagyok zárva ebbe a rettenetes börtönbe, s mindig ugyanazok a dolgok vesznek körül, mindig ugyanaz a bánat mardos. Ötven esztendő nyugtalanságainak és gondjainak súlya alatt roskadozva nyögök és elmondhatom: hosszú életemen át egyetlen derűs napom, egyetlen nyugodt percem sem volt.

Amikor első gazdám agyában fölmerült a kegyetlen terv, hogy rám bízza asszonyait, és ezer fenyegetéssel fűszerezett csábítással rávett, hogy mindörökre búcsút mondjak önmagamnak, belefáradva abba, hogy mindig a legnehezebb szolgálatok terhét viseljem, azt gondoltam, nyugalmam és vagyonom érdekében inkább föláldozom szenvedélyeimet. Én boldogtalan! Elfogultságomban csak a kárpótlást láttam, nem a veszteséget: azt reméltem, mert képtelen leszek kielégíteni szerelmem, meg is szabadulok a szerelemtől. Sajnos, csak a szenvedélyek okozatát oltották ki bennem, anélkül azonban, hogy az okot is kioltották volna; ahelyett, hogy megnyugodtam volna, olyan lények környezetébe kerültem, akik állandóan fölcsiholták vágyaimat. Beléptem a szerájba, s ott minden arra késztetett, hogy szánjam-bánjam veszteségemet: minden pillanatban fölhevültem, szemem előtt mintha csak azért tárult volna föl ezer és ezer természetes báj, hogy kétségbeejtsen, s balsorsom betetőzéséül állandóan egy boldog férfit kellett látnom. Életemnek ebben a zaklatott időszakában soha nem vezettem uram ágyába, soha nem vetkőztettem le nőt, hogy ne dühtől tajtékzó szívvel, ne kétségbeesésben vergődő lélekkel tértem volna otthonomba.

Így telt el nyomorult ifjúságom. Nem volt más bizalmasom, mint jómagam. Bánatommal, keserűségemmel magamat emésztettem, a nőkre, akiket oly szívesen simogattam volna gyöngéd pillantásaimmal, soha nem néztem másként, mint szigorú szemmel; végem lett volna, ha belém látnak; ki tudja, milyen előnyöket csikartak volna ki tőlem!

Emlékszem, egy napon, amikor az egyik nőt fürdettem, úgy elragadott a szenvedély, hogy egészen eszemet vesztettem s kezem bűnös módon tilosba tévedt. Ahogy kissé magamhoz tértem, azt hittem, életem utolsó napja ez; szerencsém volt: megmenekültem a százszoros haláltól, de a szépség, akit gyöngeségem bizalmasává avattam, drága áron adta hallgatását; teljesen elvesztettem fölötte tekintélyemet, s attól fogva olyan cinkosságokra kényszerített, amelyekben minduntalan az életemet kockáztattam.

Végül aztán lelohadtak az ifjúság tüzei; öreg vagyok és ezen a téren már nyugodt: közönyösen szemlélem a nőket és bőségesen visszafizetem megvetésüket s mindazt a sok szenvedést, amellyel meggyötörtek. Sosem felejtem el: arra születtem, hogy parancsoljak nekik; s ha alkalmam nyílik rá, hogy valóban parancsoljak, úgy érzem, ismét férfi lettem. Amióta hideg szemmel tekintek rájuk és higgadtságomban tisztán látom gyarlóságaikat, gyűlölöm valamennyit. Igaz, más számára őrzöm őket, de az, hogy engedelmeskednek nekem, titkos gyönyörűséggel tölt el; s ha mindent megtagadok tőlük, mintha ez is értem volna, és mindig valamiféle közvetett elégtételt érzek miatta. Úgy élek a szerájban, mint egy kis birodalomban, és becsvágyam, egyetlen megmaradt szenvedélyem, egy kissé kielégül. Kedvtelve látom, hogy minden körülöttem forog és minden pillanatban szükségük van rám, örömest vállalom ezeknek a nőknek a gyűlöletét, mert megerősít mostani állásomban. De nem is holmi senkiházival van dolguk; ott találnak legártatlanabb gyönyörűségeik útjában; mindig úgy állok előttük, mint egy ledönthetetlen sorompó; terveket koholnak és én hirtelen csírájában megfojtom valamennyit ; élő tilalomfa vagyok, aggályok tüskéivel veszem körül magam; egyre csak kötelességről, erényről, szeméremről, szerénységről beszélek; kétségbeejtem őket azzal, hogy mindig csak nemük gyöngeségét és uruk tekintélyét emlegetem; aztán fájlalom, hogy ilyen szigorúnak kell lennem, s úgy teszek, mintha csak azt akarnám értésükre adni: egyedül az ő érdekük, egyedül a hozzájuk való nagy ragaszkodás késztet rá, hogy így cselekedjem.

Nem mintha nekem magamnak is nem volna számtalan kellemetlenségem, s e bosszúálló nők nem igyekeznének kétszeresen visszafizetni, amit tőlem kapnak. Rettenetesen ki tudják mutatni a foguk fehérét. Uralom és hódolat folytonos árban-apályban váltakozik köztünk: minduntalan a legmegalázóbb szolgálatokkal terhelnek, példátlan megvetést mutatnak irántam, s mit sem törődve korommal, éjszakánként tízszer is fölrángatnak mindenféle semmiségekért, állandóan elhalmoznak parancsokkal, rendeletekkel, szolgálatokkal és szeszélyekkel; egymást fölváltva gyötörnek és kifogyhatatlanok a szeszélyekben; néha abban lelik örömüket, hogy nagyobb figyelemre kényszerítenek; csalárd vallomásokkal áltatnak: hol azzal jönnek, hogy egy fiatalember ólálkodik a falak körül, hol azzal, hogy gyanús zajt hallottak, vagy egy levelet akarnak becsempészni; mindez fölzaklat, s ők nevetnek zavaromon; elbűvöli őket, ha látják, hogyan gyötrődöm. Máskor meg szinte odaszögeznek az ajtajuk mögé, odabilincselnek egész napra, egész éjszakára. Kitűnően tudnak betegséget, ájulást, rémületet színlelni, mindig találnak elég ürügyet, hogy rávegyenek arra, amire akarnak.