Szép versek 2015

By Szegő János

A kortárs líra legújabb aranytermését olvashatjuk ebben a kötetben: költőink izgalmas kísérleteit, párbeszédeit egymás műveivel és a hagyományokkal. Líratérkép a legtitkosabb zugokkal.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Jul 21, 2015
• ISBN: 9770586378350

Book preview

A KÖTET SZERZŐI

Aczél Géza

Áfra János

Ágh István

Ayhan Gökhan

Bajtai András

Balaskó Ákos

Balla Zsófia

Bereményi Géza

Bertók László

Bognár Péter

Borsik Miklós

Csehy Zoltán

Csider István Zoltán

Csobánka Zsuzsa Emese

Deák Botond

Dékány Dávid

Dobai Bálint

Erdős Virág

Fehér Renátó

Fenyvesi Orsolya

Ferencz Győző

Fodor Ákos

Géczi János

Gerevich András

Gergely Ágnes

G. István László

Györe Balázs

Győrfi Kata

Győrffy Ákos

Halasi Zoltán

Halmai Tamás

Háy János

Hevesi Judit

Horváth Benji

Imreh András

Jász Attila

Jenei Gyula

Kabai Lóránt

Kántor Péter

Kerber Balázs

Kiss Judit Ágnes

Kollár Árpád

Kovács András Ferenc

Kőrizs Imre

Krusovszky Dénes

Kukorelly Endre

Kurdi Imre

Lanczkor Gábor

Lázár Júlia

Lesi Zoltán

Markó Béla

Marno János

Mesterházi Mónika

Mestyán Ádám

Molnár Krisztina Rita

Nádas Péter

Nádasdy Ádám

Nagy Kata

Nemes Z. Márió

Nyerges Gábor Ádám

Oravecz Imre

Orcsik Roland

Pallag Zoltán

Parti Nagy Lajos

Payer Imre

Petőcz András

Pollágh Péter

Rakovszky Zsuzsa

Schein Gábor

Sopotnik Zoltán

Szabó Marcell

Szabó T. Anna

Szenderák Bence

Szijj Ferenc

Szili József

Szöllősi Mátyás

Szőcs Petra

Takács Zsuzsa

Tamás Zsuzsa

Tandori Dezső

Tatár Sándor

Térey János

Tolnai Ottó

Tóth Krisztina

Turi Tímea

Varga Mátyás

Vasadi Péter

Vécsei Rita Andrea

Villányi László

Vörös István

Zalán Tibor

Závada Péter

Zilahi Anna

A versek az alábbi lapokban jelentek meg:

2000, Alföld, Apokrif, Bárka, Élet és Irodalom, Eső, Forrás, Helikon, Hévíz, Hitel, Holmi, Irodalmi Centrifuga, Jelenkor, Kalligram, Kortárs, Korunk, Látó, Magyar Lettre Internationale, Magyar Napló, Mozgó Világ, Műút, Palócföld, Pannonhalmi Szemle, Parnasszus, Prae, Székelyföld, Tanítvány, Tempevölgy, Tiszatáj, Új Forrás, Vigilia.

AG

Aczél Géza

(szino)líra

torzószótár

akkoriban

lesed a politika háborgó tengerét teljes apátiában öreg vagy már megannyi törmeléke tolulgat fejedben a sok kis rugalmatlan összehasonlításnak sokáig fölfelé nyitottan tekergetted nyakad mivel remények nélkül nem érdemes élni s nem sejtetted a tól-ig rendszerek örökre bevérzik majd egyszerű emberi vágyakozásod mert hát egykor ott tántorgott egy kor idegen fegyverek olajos bűzében a hosszú vörös asztalok mögött egyre jobban kiborult illegitimitása s ha nem is ücsörgött már minden ablakban egy szása az erőszak garantáltan tervbe vett utódlása teremte bőven a buggyant hatalmi mámort úgyhogy kisebb-nagyobb felelőtlenséggel többnyire végigporoszkáltuk fél életünk s csak lelkünk mélyén vártuk a menüt melyből a föléledt éhes ember a szabadság mámoros ízeiből válogathat majd lassacskán telítődött ez a cinikusan létbe vetett újabb bűzös katlan nem tudod kikerülni s csalódottan egy hamis csavarral kezdesz visszafelé felhevülni hisz akkoriban legalább fiatal voltál a nő olyan volt mint az oltár és még közel sem fájt ennyire a lábad így aztán biccentve minden demagógiának bióvá válsz de a zöldek nélkül

ákombákom

én írásszakértőre valahogy sose vágyom el se hiszem miként emelkedhet tudományos rangra az orrunk alá tolt megannyi ákombákom függetlenül az l vagy a z miként kapcsolódik jobban érdekelnek a sors lefutásában azok a módik melyek a nagy tintapettyes papírtól a nem eresztő golyóstollak gyöngybetűiig érnek a zsinórírásból egy idő után miért dőltek ki a nagy feledések és mitől lett egyszer csak fontos a betűket egyenként rakni mert lelassította ugyan a jegyzetet ám mégis csak nagy hakni valahol a nyomtatás környékén az iramból elmaradni egyetemesre mímelt töredékként őrizve még foltos táskáink alján a kódex-álmot mikor már a szakmának is kezd fellegezni hisz az írógép ráront a leletekre s ahhoz már csak az ügyetlenül átpolitizált kis nyomozóknak maradt némi kedve hogy melyik fejen nem üt a billentyű jól az m-re pedig még a globál számítógép is messze melyen az e-mail laci pincért éppúgy szórja mintha az akadémia maga volna a képernyő előtt elbúcsúzom hát a lírai kani betűktől így vasárnap délelőtt s mivel a gombafejeket ecetes vízben már kiforrtam az o betűket a panírba toltam tartárral menedékül

aközben

aranyos naiv diákként ülhettél egykor a szálkás padokban és veled szemközt kék karikákkal szemük alatt derék háziasszonyok hirdették az erkölcsös igét s míg terjengeni indult benned a kisváros zsenge morálja barmolt emberek tologatták a sorsokat miként kopott sakkfigurákat odébb sötét agyukhoz félig emésztett brosúrák tapadtak naponta szajkózták hogy éljenek soká a forradalmak majd lengettek öntelten az emelvényekről és ittak mint az örökké szomjas állat némelyik zabolátlan mozgalmi vagány tövig dugta szerszámát aktivista elvtársnői torkokon át a felszabadulásnak s később a megfulladt lila hullákat pártos érdekből nem győzték lopakodva eltakarítani aztán jött egy furcsa pillanat amikor kis szerencsétlen azt hitted végleg megakadt ez a véres hakni s amíg némi fenntartással masszív relikviáit magadban összetörted mert azért ifjúságod halványuló képei csak a hátad mögött tükröződtek aközben a bűn kezdett a terekre visszaáradni akár az árvíz a csalódottság érzékeny fala előbb-utóbb a rosszarcú hangoskodók tömegére rásírt szaporán bezuhant az ember kedve s mára az új lózungok is eltemetve alant

akta

az ajtóból még reménytelenül visszanéz majd sóhajt egy nagyot valahogy kipréseli magából az egykori latin tananyagot alea iacta est s nemzetének nyelvén is hozzáteszi a kocka el van vetve aztán az álságos modernitás jegyében húz egy jelentős sorszámot és beül a förtelembe körben elnyúzott izgatott ügyfelek némelyik bűzlik olykor csorog a nyála slampos anyukáját nyúzza néhány sikongató kisgyerek pedig messze még a kínok délutánja a düh forrása lassan beindul nagyobb távlatokban kezdenek körözni a szemek parányi ablakok mögül üzengetnek a gyűrött aktahegyek előttük az iroda urai fásultan pecsétes papírokat tologatnak előbb csak kiváltságukat véled majd a zűrzavarban rabszolgáknak hatnak viszont lelkedben matematikát mímelve egyre kevesebb az ablak az idő ólomlábakon mozog ráadásként korcs galamb brúg a másik ablakon néhány óra múlva már ott roskadsz heroikus filozófiákra készen elúszott zúgó agyadban a plasztikbombák esélyét tenyészted s egy szürreális képben mintha egyre hátrébb tolódnál pánikban föléd magasodik iratokból egy oltár melyen könyökvédők tartják a feliratot

alábbi

az élet szép pingálja szálkás betűkkel egy hajléktalan a szemközti tűzfalon körötte elkent idétlen graffitik zuhanni vágyó hatalmas vakolatok a homlokzaton a bokrok rég kitaposva aligha esztétikus körben a szemét jóhiszemű tekintete arra nemigen legelész húzna inkább fölfelé felhők mókás futását követni s biztos járását a napnak a menekülés ingerei miként a feltétlen reflex a fák dús koronáinál rendre beakadnak s a felütés után nehezen gyűröd le az alábbi érvet hogy a mélységben is osztatlan álmok legelésznek egykor különösen kiírt szereposztásban a birtokszerzés zsigeri forrósága mögé terelve az órákra méretezett vágyat egy koszos flakont gyanús szeszekkel vagy ahogy a nyílás kólásüvegekkel szexszel olykor összezúzott kezeket simogatva a széttört padon innen aztán bemérheted merre tart az erény és a hétköznapi forradalom miközben belepirulsz a panel ablakkeretbe mert néha titokban a lazán lengő aranyifjak közé vágytál ámbár visszahagytad az érzelmi muníciókat ott aztán nevetségesen kevésnek láttak a szerencsétlenek pedig soknak a gyorsan közelgő elévülésig

AJ

Áfra János

Majdnem időben

Várni a kapu előtt,

végignézve az utca törésvonalain.

Lehajolni lélegzetvétel nélkül, remélve,

hogy lesz valami megindító az ereszkedésben.

Ahogy bogarak szaladnak szét behajló térd előtt,

és hangyaboly buggyan fel a távoli járdaszigeten.

Aztán feltűnik az eldobott sörösdoboz is,

meg a tövig leszívott csikkek városa,

majd egy zsebkendő a mobil rezgésekor.

Valamit akarni még, de már nem reagálni.

Guggolva, fáradtan, megfeketült körömmel.

Üveg nehezül el mosatlan kezek között.

Csókok ülnek ki a forró homlokra,

galambok a kerítés fölötti vezetékekre.

Lábuk csipesz. Az előző napok

beszélgetéseit tartják még néhány óráig

egybe. De aztán elnehezülnek

az elektromos szárítókötél mondatrongyai,

és a szomjas aszfalt rései közé esve

minden jelentés magára marad.

Mint egy közeli csillagra néző arc.

Feloldódni mélysötét résekben

vagy a fehérben veszni el.

Ami visszafordít

Igen, most az ígéretre várnék, hogy majd jössz,

látlak, beszélünk, de nem ma, így, hanem akkor,

ha egyszer végre lehetünk együtt, ahogy kellene.

Másképp, mint amit most egymásra kényszerítünk.

Ölelést, csendes odafordulást, önfeledt nyugalmat

és beteljesülő ígéreteket várnék, de nincs mire,

pedig elvághatatlan köldökzsinór lett a vágy,

ami, érzed, valamit megint követelni kezd.

Te kirekesztesz, mint erekből káros kontraszt-

anyagot, de vajon létezhet ilyen steril szerelem?

Ha igen, én még próbálnék várni a kapuinál rád,

s ahogy állnék az áttörhetetlennek látszó fal előtt,

úgy néznél rám, mint a kedvenc képemen. Nem is

rám néznél, inkább mellém, a tűzfal felé mutatva,

mintha találhatnék rajta valahol egy bejáratot,

pedig a titkos ajtó benned, mégis rejtve hagyod.

Aztán hirtelen látni szeretnél, tudni akarsz rólam,

nem bírod elképzelni nélkülem, vágyni kezdesz rám,

miután menekülésre kényszerítettél, majd hajszoljuk

egymást egy növekvő körben, ahol sosem érhetlek utol,

mert nem állnál meg semmiért, nem engednél közel

senkit, és én sem tudom többé nyugton remélni a dolgok

beteljesülését. Már túl késő, hogy leállítsam ostromom,

mert igenis hinned kell minket, ha másképp akarsz,

másként kell akarnod, ha még hinni szeretnél bennünk,

de viszályaink zavarából végül nem találunk kijáratot,

pedig senki sem hibás, mondjuk, és arcunk elsötétül.

Idegenek többé úgysem lehetünk, a barátoddá viszont

mégis hogy válhatnék, amíg szeretjük egymást, így,

ahogy szeretjük, amíg vonzzuk egymást, így, ahogy

vonzzuk, amíg érezzük egymást, úgy, ahogy érezzük?

Próbáltad már? Ne akard tudni, hová vezetne ez.

Azért nem voltál még ilyen helyzetben, mert nincs

ilyen helyzet. Elvesztesz mindenemmel vagy megtartasz

mindenemmel, az összes többi fárasztó kísérletünk

csak elnyújtja a szenvedést. Amiről sajnálkozva bár,

de lemondtál, el kell hogy engedd, máskülönben

lassan beleég a gyűlölet a szeretet szerveibe.

Mások így

Néhány nap alatt mintapéldányok lettünk,

barátok és távoli ismerősök elnagyolt ideái,

túlfeszített kölcsönösség, amit irigyelni lehet.

Aztán meg a mondatzáró hangok botlásai,

a mély és felszabadító megkönnyebbülés,

hogy ugyanoda jutottunk: a különállásba,

mikor megtörtént a sokat ismételt mondatok,

az egybefűzött tervek és szavak szétválása.

Szükség és kényszer

Kerestél valamit, amit csodálhatsz,

ám akiben aztán színleg megtaláltad,

akitől kérni, majd követelni kezdted,

csak emlékműve maradt önmagának.

AI

Ágh István

Az egyetem kertje vasárnap

Többek között egy öntözőcsövet

látna, ha erre járna valaki,

mint kénsárga, körbetekeredett,

Édenre emlékeztető kígyót,

ha volna még emlékezni miért

abból, amit a kertész itt hagyott

hanyagul, akár lombjukat a fák,

eszébe jutna tán a tulipán

tündéri húsvétja a pázsiton,

az örök visszatérő április.

Ha nyitva felednék a kapukat

vasárnapra, s bejutna valaki

észak felől a vegyészeti kar

tövében végig, s a zárt laborok

alagsori fehér függönysorán

rést találna, és látna némi fényt,

és fölidézné, hogy a köpenyes

lányok melltartó nélkül hajlanak

öblös edények fölé, s kémcsövek

üvegét babrálják az ujjaik.

Talán kétség fogná el azt, aki

erre járna, hogy mire volt a sok

kutatás, a vegykonyhák mérgező

gőzében eltelt élet, a siker?

vagy most már kérdezni is képtelen

lenne, csak nézi az utánfutót,

hogy megtette az utolsó fuvart,

s félretolva, mint a konténerek,

vasrúdjával lebökve kikötött

a tegnapi szemét gyűjtőhelyén.

Felejtve, hogy minden reggel ide

fordult egy kukásautó, oly fehér,

mint a hajó pár méterrel odább,

a hajnali takarítás után,

s mielőtt a diáksereg beért,

eltűnt a szemét, kezdődött a nap,

ha számolná az időt valaki,

vasárnap volna, embernélküli,

de úgy tudná még, holnap újra kezd

maga is, ahogy bárki, aki él.

Észre sem venné, olyan megszokott

a két emlékmű, az 56-os

sziklája meg a világháborús

katona szobra, a vassisakos

fekete bronz, az ágyékleples akt

tört kardhoz fog ép babérkoszorút,

a rajzterembe hallgató rekedt,

vagy a villany a halottaknak ég,

akiktől üres a két épület,

mit a sóhajok hídja összeköt?

A kertkapura kövült felkelők

dalát, ha lenne, ki meghallaná

lelke mélyén, s áthatolna szeme

a márványalakok felületén,

töprenghetne, az emlékeztetés

nem a helyben koholt történelem

bosszúja-e, huszadik századi

forradalmak, s háborúk vétkei,

a föláldozott életek miatt

hatnak idáig, mert innen valók.

S a bronzba öntött professzori kar,

tudást nemző, díjazott ősapák,

már posztamensen fészkelő fejek

a téren körben, sétányon tovább,

jó szándék balek bűnösei mind,

mert föltalálták, amit nem szabad,

azért nincs senki más, csak aki volt,

s ha arra sincs ma már emlékező,

aki látná az öntözőcsövet,

nincs vasárnap, sem őszi délután.

A repülő koporsók mennybe mennek

Az égből előbújó repülőgép,

ahogy a vékony kondenzcsíkot húzza,

mintha pici aranytű varrná össze

cérnájával a szétfoszló felhőket,

olyan jó lenne nem gondolni másra,

pedig egy menetrend szerinti járat

halad a légifolyosón nyugatnak,

nagy mélységekhez szokott utasokkal,

s háromszáz szempár néz le rám a mélybe,

éppúgy nem tudván rólam, mint hogy én is

képzeletem