Szép versek 2015
By Szegő János
()
About this ebook
A kortárs líra legújabb aranytermését olvashatjuk ebben a kötetben: költőink izgalmas kísérleteit, párbeszédeit egymás műveivel és a hagyományokkal. Líratérkép a legtitkosabb zugokkal.
Related to Szép versek 2015
Related ebooks
Kártyavár Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsSzép versek 2013 Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsSzép Versek 2012 Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsA bálna nem motívum Rating: 3 out of 5 stars3/5Szép versek 2016 Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsA maximalista (és más írások) Rating: 4 out of 5 stars4/5Szép versek 2018 Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsLétbüfé: Őszológiai gyakorlatok Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsA szív segédigéi Rating: 4 out of 5 stars4/5Kéz a levegőben Rating: 5 out of 5 stars5/51972. szeptember Rating: 5 out of 5 stars5/5Célia Rating: 5 out of 5 stars5/5Szép versek 2014 Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsJól láthatóan lógok itt Rating: 4 out of 5 stars4/5Balladáskönyv Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsTizenhét hattyúk Rating: 4 out of 5 stars4/5Léleknyavalyák: Avagy az öngyilkolás s egyéb elveszejtő szerek természetéről Rating: 0 out of 5 stars0 ratingskartonfless Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsSzép versek 2019 Rating: 5 out of 5 stars5/5Kedves bópeer… Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsúgy felejti nyitva Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsAz irodalom ellenségei Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsHéj Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsPerzsa levelek Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsStrand Rating: 5 out of 5 stars5/5Versdokumentumok, magyarázatokkal Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsA különc Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsFabulya feleségei Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsSzűz Mária jegyese Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsHatholdas rózsakert Rating: 0 out of 5 stars0 ratings
Reviews for Szép versek 2015
0 ratings0 reviews
Book preview
Szép versek 2015 - Szegő János
A KÖTET SZERZŐI
Aczél Géza
Áfra János
Ágh István
Ayhan Gökhan
Bajtai András
Balaskó Ákos
Balla Zsófia
Bereményi Géza
Bertók László
Bognár Péter
Borsik Miklós
Csehy Zoltán
Csider István Zoltán
Csobánka Zsuzsa Emese
Deák Botond
Dékány Dávid
Dobai Bálint
Erdős Virág
Fehér Renátó
Fenyvesi Orsolya
Ferencz Győző
Fodor Ákos
Géczi János
Gerevich András
Gergely Ágnes
G. István László
Györe Balázs
Győrfi Kata
Győrffy Ákos
Halasi Zoltán
Halmai Tamás
Háy János
Hevesi Judit
Horváth Benji
Imreh András
Jász Attila
Jenei Gyula
Kabai Lóránt
Kántor Péter
Kerber Balázs
Kiss Judit Ágnes
Kollár Árpád
Kovács András Ferenc
Kőrizs Imre
Krusovszky Dénes
Kukorelly Endre
Kurdi Imre
Lanczkor Gábor
Lázár Júlia
Lesi Zoltán
Markó Béla
Marno János
Mesterházi Mónika
Mestyán Ádám
Molnár Krisztina Rita
Nádas Péter
Nádasdy Ádám
Nagy Kata
Nemes Z. Márió
Nyerges Gábor Ádám
Oravecz Imre
Orcsik Roland
Pallag Zoltán
Parti Nagy Lajos
Payer Imre
Petőcz András
Pollágh Péter
Rakovszky Zsuzsa
Schein Gábor
Sopotnik Zoltán
Szabó Marcell
Szabó T. Anna
Szenderák Bence
Szijj Ferenc
Szili József
Szöllősi Mátyás
Szőcs Petra
Takács Zsuzsa
Tamás Zsuzsa
Tandori Dezső
Tatár Sándor
Térey János
Tolnai Ottó
Tóth Krisztina
Turi Tímea
Varga Mátyás
Vasadi Péter
Vécsei Rita Andrea
Villányi László
Vörös István
Zalán Tibor
Závada Péter
Zilahi Anna
A versek az alábbi lapokban jelentek meg:
2000, Alföld, Apokrif, Bárka, Élet és Irodalom, Eső, Forrás, Helikon, Hévíz, Hitel, Holmi, Irodalmi Centrifuga, Jelenkor, Kalligram, Kortárs, Korunk, Látó, Magyar Lettre Internationale, Magyar Napló, Mozgó Világ, Műút, Palócföld, Pannonhalmi Szemle, Parnasszus, Prae, Székelyföld, Tanítvány, Tempevölgy, Tiszatáj, Új Forrás, Vigilia.
AGAczél Géza
(szino)líra
torzószótár
akkoriban
lesed a politika háborgó tengerét teljes apátiában öreg vagy már megannyi törmeléke tolulgat fejedben a sok kis rugalmatlan összehasonlításnak sokáig fölfelé nyitottan tekergetted nyakad mivel remények nélkül nem érdemes élni s nem sejtetted a tól-ig rendszerek örökre bevérzik majd egyszerű emberi vágyakozásod mert hát egykor ott tántorgott egy kor idegen fegyverek olajos bűzében a hosszú vörös asztalok mögött egyre jobban kiborult illegitimitása s ha nem is ücsörgött már minden ablakban egy szása az erőszak garantáltan tervbe vett utódlása teremte bőven a buggyant hatalmi mámort úgyhogy kisebb-nagyobb felelőtlenséggel többnyire végigporoszkáltuk fél életünk s csak lelkünk mélyén vártuk a menüt melyből a föléledt éhes ember a szabadság mámoros ízeiből válogathat majd lassacskán telítődött ez a cinikusan létbe vetett újabb bűzös katlan nem tudod kikerülni s csalódottan egy hamis csavarral kezdesz visszafelé felhevülni hisz akkoriban legalább fiatal voltál a nő olyan volt mint az oltár és még közel sem fájt ennyire a lábad így aztán biccentve minden demagógiának bióvá válsz de a zöldek nélkül
ákombákom
én írásszakértőre valahogy sose vágyom el se hiszem miként emelkedhet tudományos rangra az orrunk alá tolt megannyi ákombákom függetlenül az l vagy a z miként kapcsolódik jobban érdekelnek a sors lefutásában azok a módik melyek a nagy tintapettyes papírtól a nem eresztő golyóstollak gyöngybetűiig érnek a zsinórírásból egy idő után miért dőltek ki a nagy feledések és mitől lett egyszer csak fontos a betűket egyenként rakni mert lelassította ugyan a jegyzetet ám mégis csak nagy hakni valahol a nyomtatás környékén az iramból elmaradni egyetemesre mímelt töredékként őrizve még foltos táskáink alján a kódex-álmot mikor már a szakmának is kezd fellegezni hisz az írógép ráront a leletekre s ahhoz már csak az ügyetlenül átpolitizált kis nyomozóknak maradt némi kedve hogy melyik fejen nem üt a billentyű jól az m-re pedig még a globál számítógép is messze melyen az e-mail laci pincért éppúgy szórja mintha az akadémia maga volna a képernyő előtt elbúcsúzom hát a lírai kani betűktől így vasárnap délelőtt s mivel a gombafejeket ecetes vízben már kiforrtam az o betűket a panírba toltam tartárral menedékül
aközben
aranyos naiv diákként ülhettél egykor a szálkás padokban és veled szemközt kék karikákkal szemük alatt derék háziasszonyok hirdették az erkölcsös igét s míg terjengeni indult benned a kisváros zsenge morálja barmolt emberek tologatták a sorsokat miként kopott sakkfigurákat odébb sötét agyukhoz félig emésztett brosúrák tapadtak naponta szajkózták hogy éljenek soká a forradalmak majd lengettek öntelten az emelvényekről és ittak mint az örökké szomjas állat némelyik zabolátlan mozgalmi vagány tövig dugta szerszámát aktivista elvtársnői torkokon át a felszabadulásnak s később a megfulladt lila hullákat pártos érdekből nem győzték lopakodva eltakarítani aztán jött egy furcsa pillanat amikor kis szerencsétlen azt hitted végleg megakadt ez a véres hakni s amíg némi fenntartással masszív relikviáit magadban összetörted mert azért ifjúságod halványuló képei csak a hátad mögött tükröződtek aközben a bűn kezdett a terekre visszaáradni akár az árvíz a csalódottság érzékeny fala előbb-utóbb a rosszarcú hangoskodók tömegére rásírt szaporán bezuhant az ember kedve s mára az új lózungok is eltemetve alant
akta
az ajtóból még reménytelenül visszanéz majd sóhajt egy nagyot valahogy kipréseli magából az egykori latin tananyagot alea iacta est s nemzetének nyelvén is hozzáteszi a kocka el van vetve aztán az álságos modernitás jegyében húz egy jelentős sorszámot és beül a förtelembe körben elnyúzott izgatott ügyfelek némelyik bűzlik olykor csorog a nyála slampos anyukáját nyúzza néhány sikongató kisgyerek pedig messze még a kínok délutánja a düh forrása lassan beindul nagyobb távlatokban kezdenek körözni a szemek parányi ablakok mögül üzengetnek a gyűrött aktahegyek előttük az iroda urai fásultan pecsétes papírokat tologatnak előbb csak kiváltságukat véled majd a zűrzavarban rabszolgáknak hatnak viszont lelkedben matematikát mímelve egyre kevesebb az ablak az idő ólomlábakon mozog ráadásként korcs galamb brúg a másik ablakon néhány óra múlva már ott roskadsz heroikus filozófiákra készen elúszott zúgó agyadban a plasztikbombák esélyét tenyészted s egy szürreális képben mintha egyre hátrébb tolódnál pánikban föléd magasodik iratokból egy oltár melyen könyökvédők tartják a feliratot
alábbi
az élet szép pingálja szálkás betűkkel egy hajléktalan a szemközti tűzfalon körötte elkent idétlen graffitik zuhanni vágyó hatalmas vakolatok a homlokzaton a bokrok rég kitaposva aligha esztétikus körben a szemét jóhiszemű tekintete arra nemigen legelész húzna inkább fölfelé felhők mókás futását követni s biztos járását a napnak a menekülés ingerei miként a feltétlen reflex a fák dús koronáinál rendre beakadnak s a felütés után nehezen gyűröd le az alábbi érvet hogy a mélységben is osztatlan álmok legelésznek egykor különösen kiírt szereposztásban a birtokszerzés zsigeri forrósága mögé terelve az órákra méretezett vágyat egy koszos flakont gyanús szeszekkel vagy ahogy a nyílás kólásüvegekkel szexszel olykor összezúzott kezeket simogatva a széttört padon innen aztán bemérheted merre tart az erény és a hétköznapi forradalom miközben belepirulsz a panel ablakkeretbe mert néha titokban a lazán lengő aranyifjak közé vágytál ámbár visszahagytad az érzelmi muníciókat ott aztán nevetségesen kevésnek láttak a szerencsétlenek pedig soknak a gyorsan közelgő elévülésig
AJÁfra János
Majdnem időben
Várni a kapu előtt,
végignézve az utca törésvonalain.
Lehajolni lélegzetvétel nélkül, remélve,
hogy lesz valami megindító az ereszkedésben.
Ahogy bogarak szaladnak szét behajló térd előtt,
és hangyaboly buggyan fel a távoli járdaszigeten.
Aztán feltűnik az eldobott sörösdoboz is,
meg a tövig leszívott csikkek városa,
majd egy zsebkendő a mobil rezgésekor.
Valamit akarni még, de már nem reagálni.
Guggolva, fáradtan, megfeketült körömmel.
Üveg nehezül el mosatlan kezek között.
Csókok ülnek ki a forró homlokra,
galambok a kerítés fölötti vezetékekre.
Lábuk csipesz. Az előző napok
beszélgetéseit tartják még néhány óráig
egybe. De aztán elnehezülnek
az elektromos szárítókötél mondatrongyai,
és a szomjas aszfalt rései közé esve
minden jelentés magára marad.
Mint egy közeli csillagra néző arc.
Feloldódni mélysötét résekben
vagy a fehérben veszni el.
Ami visszafordít
Igen, most az ígéretre várnék, hogy majd jössz,
látlak, beszélünk, de nem ma, így, hanem akkor,
ha egyszer végre lehetünk együtt, ahogy kellene.
Másképp, mint amit most egymásra kényszerítünk.
Ölelést, csendes odafordulást, önfeledt nyugalmat
és beteljesülő ígéreteket várnék, de nincs mire,
pedig elvághatatlan köldökzsinór lett a vágy,
ami, érzed, valamit megint követelni kezd.
Te kirekesztesz, mint erekből káros kontraszt-
anyagot, de vajon létezhet ilyen steril szerelem?
Ha igen, én még próbálnék várni a kapuinál rád,
s ahogy állnék az áttörhetetlennek látszó fal előtt,
úgy néznél rám, mint a kedvenc képemen. Nem is
rám néznél, inkább mellém, a tűzfal felé mutatva,
mintha találhatnék rajta valahol egy bejáratot,
pedig a titkos ajtó benned, mégis rejtve hagyod.
Aztán hirtelen látni szeretnél, tudni akarsz rólam,
nem bírod elképzelni nélkülem, vágyni kezdesz rám,
miután menekülésre kényszerítettél, majd hajszoljuk
egymást egy növekvő körben, ahol sosem érhetlek utol,
mert nem állnál meg semmiért, nem engednél közel
senkit, és én sem tudom többé nyugton remélni a dolgok
beteljesülését. Már túl késő, hogy leállítsam ostromom,
mert igenis hinned kell minket, ha másképp akarsz,
másként kell akarnod, ha még hinni szeretnél bennünk,
de viszályaink zavarából végül nem találunk kijáratot,
pedig senki sem hibás, mondjuk, és arcunk elsötétül.
Idegenek többé úgysem lehetünk, a barátoddá viszont
mégis hogy válhatnék, amíg szeretjük egymást, így,
ahogy szeretjük, amíg vonzzuk egymást, így, ahogy
vonzzuk, amíg érezzük egymást, úgy, ahogy érezzük?
Próbáltad már? Ne akard tudni, hová vezetne ez.
Azért nem voltál még ilyen helyzetben, mert nincs
ilyen helyzet. Elvesztesz mindenemmel vagy megtartasz
mindenemmel, az összes többi fárasztó kísérletünk
csak elnyújtja a szenvedést. Amiről sajnálkozva bár,
de lemondtál, el kell hogy engedd, máskülönben
lassan beleég a gyűlölet a szeretet szerveibe.
Mások így
Néhány nap alatt mintapéldányok lettünk,
barátok és távoli ismerősök elnagyolt ideái,
túlfeszített kölcsönösség, amit irigyelni lehet.
Aztán meg a mondatzáró hangok botlásai,
a mély és felszabadító megkönnyebbülés,
hogy ugyanoda jutottunk: a különállásba,
mikor megtörtént a sokat ismételt mondatok,
az egybefűzött tervek és szavak szétválása.
Szükség és kényszer
Kerestél valamit, amit csodálhatsz,
ám akiben aztán színleg megtaláltad,
akitől kérni, majd követelni kezdted,
csak emlékműve maradt önmagának.
AIÁgh István
Az egyetem kertje vasárnap
Többek között egy öntözőcsövet
látna, ha erre járna valaki,
mint kénsárga, körbetekeredett,
Édenre emlékeztető kígyót,
ha volna még emlékezni miért
abból, amit a kertész itt hagyott
hanyagul, akár lombjukat a fák,
eszébe jutna tán a tulipán
tündéri húsvétja a pázsiton,
az örök visszatérő április.
Ha nyitva felednék a kapukat
vasárnapra, s bejutna valaki
észak felől a vegyészeti kar
tövében végig, s a zárt laborok
alagsori fehér függönysorán
rést találna, és látna némi fényt,
és fölidézné, hogy a köpenyes
lányok melltartó nélkül hajlanak
öblös edények fölé, s kémcsövek
üvegét babrálják az ujjaik.
Talán kétség fogná el azt, aki
erre járna, hogy mire volt a sok
kutatás, a vegykonyhák mérgező
gőzében eltelt élet, a siker?
vagy most már kérdezni is képtelen
lenne, csak nézi az utánfutót,
hogy megtette az utolsó fuvart,
s félretolva, mint a konténerek,
vasrúdjával lebökve kikötött
a tegnapi szemét gyűjtőhelyén.
Felejtve, hogy minden reggel ide
fordult egy kukásautó, oly fehér,
mint a hajó pár méterrel odább,
a hajnali takarítás után,
s mielőtt a diáksereg beért,
eltűnt a szemét, kezdődött a nap,
ha számolná az időt valaki,
vasárnap volna, embernélküli,
de úgy tudná még, holnap újra kezd
maga is, ahogy bárki, aki él.
Észre sem venné, olyan megszokott
a két emlékmű, az 56-os
sziklája meg a világháborús
katona szobra, a vassisakos
fekete bronz, az ágyékleples akt
tört kardhoz fog ép babérkoszorút,
a rajzterembe hallgató rekedt,
vagy a villany a halottaknak ég,
akiktől üres a két épület,
mit a sóhajok hídja összeköt?
A kertkapura kövült felkelők
dalát, ha lenne, ki meghallaná
lelke mélyén, s áthatolna szeme
a márványalakok felületén,
töprenghetne, az emlékeztetés
nem a helyben koholt történelem
bosszúja-e, huszadik századi
forradalmak, s háborúk vétkei,
a föláldozott életek miatt
hatnak idáig, mert innen valók.
S a bronzba öntött professzori kar,
tudást nemző, díjazott ősapák,
már posztamensen fészkelő fejek
a téren körben, sétányon tovább,
jó szándék balek bűnösei mind,
mert föltalálták, amit nem szabad,
azért nincs senki más, csak aki volt,
s ha arra sincs ma már emlékező,
aki látná az öntözőcsövet,
nincs vasárnap, sem őszi délután.
A repülő koporsók mennybe mennek
Az égből előbújó repülőgép,
ahogy a vékony kondenzcsíkot húzza,
mintha pici aranytű varrná össze
cérnájával a szétfoszló felhőket,
olyan jó lenne nem gondolni másra,
pedig egy menetrend szerinti járat
halad a légifolyosón nyugatnak,
nagy mélységekhez szokott utasokkal,
s háromszáz szempár néz le rám a mélybe,
éppúgy nem tudván rólam, mint hogy én is
képzeletem