Kedves bópeer…

By Déry Tibor

„Születtem Budapesten, a kilencvenes évek vége felé, így, ha jól számítom, még közelebb járok a hetvenhez, mint a nyolcvanhoz. Családi okmányaim, születési bizonyítványom a keresztlevelem is Budapest ostroma idején lebombázott házunk romjai alatt elvesztek, az azóta eltelt három évtized alatt másolatokat szerezni, úgy látszik, nem volt időm” – így kezdi elbeszélését a Kedves Bópeer…!hőse, egy idős magyar író. Amit elbeszél – önmagának beszéli el –, az a világirodalomban voltaképp meglepően ritka tárgy: az öregedés folyamata. Nem csak szorongva és a haláltól rettegve, hanem egyszersmind valamilyen különös, szinte kaján önelemző kíváncsisággal figyeli a regény hőse írásának legfőbb témáját: azt, hogyan alakulnak ki rigolyái, hogyan meszesednek csontjai és meszesedik maga az agyvelő is, hogyan lobban fel benne – mégis! – a vágy az új gyönyör, új szerelem iránt, hogyan ismerkedik meg menyével, egy szép, fiatal lánnyal, aki akaratlanul felszítja betemetettnek hitt szenvedélyeit, talán utoljára, a végső néma csönd előtt.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633446966

Book preview

DÉRY TIBOR

KEDVES BÓPEER…!

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-696-6

©Fapadoskonyv.hu Kft.

©Déry Tibor jogutódja

Születtem Budapesten, a kilencvenes évek vége felé, így, ha jól számítom, még közelebb járok a hetvenhez, mint a nyolcvanhoz. Családi okmányaim, születési bizonyítványom s keresztlevelem is Budapest ostroma idején lebombázott házunk romjai alatt elvesztek, az azóta eltelt három évtized alatt másolatokat szerezni, úgy látszik, nem volt időm. Ha szükségeltetik, anyám lánynevére még vissza tudok emlékezni, feleségemére is; a magamét a még mindig gyakori autogramadás miatt – ha akarnám sem – nincs módom elfelejteni. Egyéb anyakönyvi emlékeim közül feljegyzendő továbbá, hogy elsőszülött fiam úgy a negyvenes évek közepe táján, kicsiny korában, isten kegyelméből valamilyen oknál fogva elhalálozott, feleségem jóval később, vagy egy évtizeddel utána, második fiam, Tamás születésekor gyerekágyban kiszenvedett, így tizenhat év óta kettesben élünk fiammal. Tizenhét, de lehet, hogy már tizennyolc vagy tizenkilenc év óta, egyre megy.

Minthogy ily kitűnő emlékezettel áldott meg a természet, illik élni vele. Ezért e feljegyzés. Mely persze csak a magam számára készül, mint ahogy a tyúk maga számára tojja tojásait; halálom előtt tehát saját kezűleg megsemmisí-tendő. Természetesen ennek véghezvitelére nem lesz elég lelkierőm, ezért arra kérem azt, ki orrát elsőnek beleüti, kegyelmezzen meg nekem, s égesse el. Sajna, ez a kívánság sem fog teljesülni, mert ugyan kinek lenne mersze az országos hírű író bár egy sorát is elpusztítani? Tamás fiamnak? Neki, aki minden szavamat szentírásnak veszi, s legmélyebb álmában sem mer kiröhögni? S egyébként is, hol lesz ő akkor, amikor én meghalok? Azon a vigasztalan hajnalon – mert hajnalban fog sor kerülni rá –, amikor egy utolsó fintorral majd búcsút intek a világnak.

Hol lenne? Kati ágyában, átkom reá! Az enyémnél már csak egy hű filosz fog virrasztani, bár ketten vagy hárman is lehetnek, egyik hűségesebb a másiknál, nem szólva az elmaradhatatlan riporterről, aki a Fészekből hazafelé tartva majd betér hozzám golyóstollat hegyezve, hogy utolsó hörgéseimet elkapva, még lapzárta előtt leszállíthassa őket az újság tördelőszerkesztőjének. S vajon mi lesz utolsó szavam? Ihletemre bízzam, vagy dolgozzam ki előre? Bár emlékezőtehetségem még kiváló, félő, hogy az utolsó perc zsúfoltságában elfeledném a szöveget. Ha csak fel nem jegyezném egy cédulára, fejpárnám alá. Mivel bár magánéletemben nem kerülöm a feltűnést, de ha az ember a nyilvánosság elé lép, az illemszabályok érvényesítendők, így az utolsó szó joga és kötelessége is.

De kitűnő egészségi állapotnak örvendvén, előreláthatólag még vagy tíz évig elbíbelődhetek e kérdéssel.

Egy balkáni gerle száll el magasan kertem diófái fölött, egy másik követi, majd lassú szárnycsapkodásokkal, melyek bizonyára lábnyomokhoz hasonló menetirányt nyomnak a napsütötte levegőbe, elmúlnak a szomszéd villa teteje fölött. Ha ily zajtalanul tűnhetnék el a számomra kijelölt égi vagy pokoli körökben!

Tehát tizenhét vagy tizennyolc, talán tizenkilenc éve kettesben, egyedül élünk Tamás fiammal. Számokra nem jól emlékszem, ezért sem tudom, hány éves vagyok, nem is érdemes. Fogaim számán ellenőrzöm koromat; középső s oldalsó metszőfogam egy alsó, oldalsó kivételével még mind a helyén van, a molárisok közül négyet vagy ötöt ugyan kihúztak szuvasodás miatt, de a híjakat csak akkor venni észre, ha harsányan nevetek. Erre ritkán kerül sor, s kizárólag a más kárán; alapjában véve jóindulatú ember lévén, többnyire csak olyankor, amikor például téli hidegben egy csöpögő orrú vénembert pillantok meg. Figyelem az orrlikaiban összegyűlő nedvességet, mely a garat felől lassan szivárog az orrsövény felé, majd ennek alsó végét elérve betömörül, kilép az orrlyukból, s egy ideig függve marad az orr hegye alatt. Meddig, kérem, ez a kérdés. Amikor végül a teljes beérés pillanatában körte alakúvá nyúlva, hirtelen csillogva lecsöppen a vénember kabáthajtókájára vagy mellényére, ellenállhatatlan vihogás fog el. A vénember fénytelen, mulya tekintetével hosszan rám néz, nem érti, min derülök. S ha eközben egy újabb csepp…

Amiből félreérthetetlenül kiderül, hogy az én orrom egyelőre még nem ereszt, viszont hogy tartok attól, előbb-utóbb, mondjuk, úgy tíz év múlva, ugyancsak bűnbe fog esni.

Mint például Galgómácsai Ferenc kollégámé, a hírneves költőé, ki jóval fiatalabb nálam – isten tartsa meg még mínusz százhúsz évig –, de az orra télen fűtött szobában is csöpög.

A minap egy hideg téli napon találkozom vele a Szabadság téren. Előkelő rövid bunda, szűk velúrbőr nadrág, a nyaka körül egy széles, világoskék sál, prémsapkája a fülére húzva. A legújabb divatot vonja rozzant tagjaira, le ne maradjon a hős ifjúság mögött.

Egy pillantás a hosszú orrára. Majd fölnézek az égre. Fejét hátrahajtva követi tekintetemet. Én alulról szemügyre veszem orrlyukait, a bal oldali már nedvez.

– Mit nézel? – kérdi.

– Egy gerle – mondom álmodozva. – Szeretem a gerléket. Egyébként olvastad Károly…

– Olvastam – mondja. – Gyenge.

– Hát – mondom.

A csepp már gyűlik, ez leköti teljes figyelmemet, nem összpontosíthatok Károly szóban forgó regényének gyöngeségére.

Egyébként sem olvastam. Ám megdöbbenve látom, hogy Galgómácsai Ferenc barátom keze a zsebe felé, azaz nyilván a beléje helyezett zsebkendő irányába indul. A keze reszket. Parkinson-kór? Vagy csak öregkori tremor? De ennek eldöntésére most nincs érkezésem. El kell térítenem figyelmét. – Ott ni! – mondom az eget kémlelve.

– Újabb gerle?

– Nem is bagoly – mondom. – Bagollyal utoljára a két Brontë nővér regényeiben találkoztam.

– Én Purkersdorfban, a Szent Jeromos templom harangtornyában – mondja kollégám –, egy nagyon öreg, nyeszlett példánnyal. De a szeme ragyogott, mint a karbunkulus.

Karbunkulus? Nevetséges! Jókai szókincséből!

– Úgy van, mint a kar-bun-ku-lus – ismétli dallamosan, az anapesztust kiénekelve. – Mikor is? Több mint egy negyedszázada, barátom! Pontosabban 1947 nyarán, augusztusban.

Ragyogtatja az emlékezetét is, mint egy karbunkulust.

– 1947 augusztusában nem lehetett – mondom vaktában, hogy húzzam az időt –, akkor még nem adtak ki nyugatra szóló útleveleket.

– Nekem igen – mondja, feddőn rám néz, majd lehajtja fejét, keze újra zsebe felé tapogatódzik. Mintha megbabonáztak volna, a szememet nem bírom elfordítani az orráról. Szerencsére a föld vonzóereje idejében diadalmaskodik, a körte formájú csepp kioldódik az orrüregből, már bundája hajtókáján csillog. Vihogok… mit! Nyerítek.

– Mit nevetsz?

– Semmit.

Mióta élek már kettesben a fiammal! Egyedül kettesben, meszesedő emlékeim már mind jobban gyérülő menete élén, Tamás eléggé hangos kísérete mellett. S ha Tamás nincs? Vajon teljesen egyedül jobb lett volna? Egyedül és csak abban bizakodva, hogy majd egy könyörületes idegen kéz letörli taknyomat-nyálamat, ha sor kerül rá?

Fiam támaszára egyelőre nincs szükségem, nem is kívánom, de mértékegységemül szolgál testi-lelki hanyatlásom felmérésére. Ha köznapian ostoba kérdéseit s kétségeit még megértem, annak jele, hogy még józan vagyok, csak mértékletes iramban, pók a fonalán, ereszkedem le jövendő poklom bugyrai felé. Egyébként, ha jól látom, Tamásból egészséges, kicsinyesen fontoskodó, köznapi ember lesz, köznapi vágyakkal s azok korlátaival, erre vall rendszeretete s valósággal megdöbbentő szavahihetősége. Irántam táplált rajongását is majd lassanként kiheveri, ha idővel fölfedi, hogy mennyit hazudtam életemben, főképp ifjúságomban, amikor még szükségem volt rá; ettől bizonyára még egészségesebb kedélyű lesz. Hosszú életet jósolok neki is, bár föltehetően az enyémnél rövidebbet.

Meghatva gondolok arra, milyen tisztességtudóan viselkedtem vele anyja halála után, csecsemőkorában, de még jóval később, járó korában is. Mintha életem minden mulasztását jóvá akarnám tenni, vagyis egy embernek képletesen megtéríteni, ami kárt feltehetően az emberiségnek okoztam, minden áldott nap pontosan délután hétkor – s ha akár a szeretőm ágyából vagy a kártyaasztal mellől kellett felugranom – megjelentem a fiúcska esti fürdetésénél, s megvártam ágyba tételét is, hogy föléje hajló apja képével szenderüljön el hascsikarásos álmaiba. Hogy ne unatkozzam, néha kiküldtem a dadát, s magam fürdettem meg a gyereket. Tenyeremet tarkója alá helyezve, óvatosan lebegtettem koponyáját a víz felszínén, enyhe undorral nézegetve rugdalózó, vonagló, rózsaszínű kukactestét, hallgatva sikongását, mely hangszínével anyja apró sikolyaira emlékeztetett, amikor éjjelente ágyamban kielégülésére törekedett. Az emlék eleinte elszórakoztatott, de egy idő múlva kimaradtam a fürdőszobából, s már csak a gyermek bölcsője, később ágya mellett foglaltam el apai és családfenntartói helyemet.

Nagyobbacska fiú volt már, amikor egy este ágya mellett üldögélve, s anyja arcvonásait gondolatban rárajzolva az alvó gyerek képére, észrevettem, hogy ágyéka fölött a könnyű nyári paplan emelkedni kezd. Bevallom, meglepődtem. Olyannyira, hogy csak percek múlva álltam fel s mentem ki a szobából.

Be feleségem egykori hálószobájába, s a padlóig érő nagy tükör elé állva, szemügyre vettem képmásomat. A szomszéd szobából áthallatszott a gyerek szuszogása.

Végem van, mondogattam magamban döbbenten. Már utódlásra tör. Végem van. Eddig enyém volt a világ, s most belelép. Tehát öregszem. Mi lesz velem?

Igyekeztem kiszámítani, hány éves vagyok. Csüggedten abbahagytam, a számok igazolni látszottak feltevésemet. Nézegettem képmásomat a tükörben. A látszat ellentmondott a feltevésnek. Biológiai korom alighanem kisebb volt éveim számánál. Még jó egy-másfél fejjel magasabb voltam az átlagnál, derekam karcsú, tartásom mint volt egykori fiatal huszár hadnagy koromban, hajam, bár hosszú és tiszta fehér volt, de a fésű fogát olykor még kitörte, arcom ránctalanul sima, homlokom redői munkámról, nem koromról számoltak be, s ha lépteimet figyeltem, amint nyugtalanul fel-alá járkáltam a szobában, minduntalan vissza-visszatérve a tükörhöz, azok is még zajtalanul rugalmasak voltak; emlékszem, hogy az idő tájt, ha feleségemhez – amikor még élt szegény – benyitottam volt, mindannyiszor összerezzent, mert nem hallotta meg az ajtó mögött közeledő sima lépteimet. Hangom is még fiatalosan metsző volt, mint egy kardsuhintás; azóta már kissé kicsorbult.

Tehát álltam a tükör előtt. Most felfogtam, mit tesz az: porig sújtottan. S hogy mit: tőrdöfés hátulról. Reszkettem felháborodásomban, s valljam, ne valljam be, a halálfélelemtől. Néztem hosszú, fehér hajamat a tükörben: az mégsem csal. Szemem alatt a szarkaláb sem, bármily finom. Fiam első erekciója: mint egy tilosra emelkedő