Szemtől szembe, Niki

By Déry Tibor

A Szemtől szembe, amelyet Déry 1933 – 1934-ben Dubrovnikban írt, a német munkásmozgalom küzdelmeinek sodrában egyén és közösség olykor feszítő erejű, máskor tragikus ellentmondásait példázza: századunk egyik alapvető etikai problémájának, a forradalmár útkeresésének és szolgálatvállalásának regénye.
A méltán világhírű, több nyelvre lefordított Niki (1955) címszereplője egy kutya – ám az író a foxi történetének ürügyén egy magyar család sorsát és egy történelmi helyzet erővonalait is nyomon követi: a regény az úgynevezett személyi kultusz korának szuggesztív, drámai és költői megelevenítése.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633447024

Book preview

DÉRY TIBOR

SZEMTŐL SZEMBE

&

NIKI

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Nádler Rita

978-963-344-702-4

©Fapadoskonyv.hu Kft.

©Déry Tibor jogutódja

SZEMTŐL SZEMBE

NÉMETORSZÁGI VÁLTOZATOK

1933–1934

EGY BERLINI KOCSMÁBAN

Könnyű a füst itt a kocsmában. Hajlékony, gyors körvonalainkat sárgán szegi be a lámpafény. A fűtött vaskályhából cigánybolhák pattognak szét; az udvarra nyíló ablakon vidáman ragyog be a hó.

Az utcáról egy tüntető menet éneke hallatszik, ez is könnyű, mint a füst. Az élsorban egy vénasszony ugrál, gömbölyű háttal, mint a béka, botjával hadonászik, és kanalazza a havat. A villanylámpák himbálódznak az esti szélben. Oly nagy a hó csöndje, hogy a közeli pályaudvar füttyei észrevétlenül elhúznak fejünk felett. A kocsma különszobájában véget ért a sejtülés, az elvtársak nagy része már hazaszéledt. Akik még ittfeledkeztek, egy-egy percre tűnődve szemügyre veszik magánéletüket.

– Tehát holnap? – kérdi egy fiatal lány. – S ha mégis belénk lőnek?

Senki sem felel.

– A bizalmiak nem fogják megszavazni a sztrájkot.

Germon nevet.

– Ne félj, nem fognak lőni – mondja csendesen. – Hozok keresztrejtvényeket, hogy ne unatkozzunk a barikádokon. Mi a lítium vegyjele, Friedrich?

Két fiatal nő susog.

– Elutazott a barátod? – kérdi az egyik, s kisimítja homlokából dióbarna haját. – Legalább kipihenheted magad, mi? Én, ha két hónapig együtt vagyok az urammal, alig várom, hogy megint pucoljon. Egyedül aludni az ágyban!

Válaszul egy tekintet, mint egy villogó kés.

Künn hull a hó.

– Holnap reggel ötkor! – kiáltja Germon egy távozó után. – A Zoo órájánál! Aki előbb érkezik, megvárja a másikat. Ha új rendelkezés jönne, még az éjjel értesítlek. Halló, várj!

A másik még egyszer visszafordul.

– A végrendeletedet nehogy elfelejtsd megírni! – Hangos nevetés, mint egy hullám fordul, és hókönnyű habját fröcsköli. Az asztalok között, a nevetés taraján egy karcsú lány jön lebegve, köhög a füsttől, s puhán megsimogat egy feléje forduló férfifejet. – Hova osztottak be? – kérdi, és köhög. – Maradj ülve, majd találok helyet.

A sarokban, az ablak mellett, ketten összehajolnak. Egyforma idősek, harminc év körül, halkan beszélnek, hogy más meg ne hallja, füstfelhő csapódott köréjük. Krause Ferenc:

– …nincs egy igaz szava, Boris! Vedd úgy, ahogy mondom, nincs egy igaz szava. Lehet így élni? Ha azt mondja, a pártban dolgozott, megesküszöm rá, hogy színét sem látta a pártnak. Ha azt mondja, tüntetésen volt, nem igaz; ha késő este jön haza, a Masch-tanfolyamról, nem is volt Masch-tanfolyam aznap, mert hiszen rosszul is hazudik, vagy nem tartja érdemesnek… Ha kávéházat mond, nem volt kávéházban; tornászott? nem, nem tornászott. Ilon, kitől kaptad ezt a csinos, piros blúzt? Nem kapta senkitől, vette; de nem volt pénze! kapta? Kitől? Az anyja küldte Bécsből, de hisz az anyád!… nincs is rajta csinos kis blúz, úgy, kérlek, nincs is rajta semmi! Egy órával ké­sőbb szembefordul: jobban esik, ha megmondom, hogy Ernszt vette?

– Azt mondta, hogy Ernszt vette?

Krause elereszti füle mellett a kérdést.

– Nem tudtam neki felelni, hogy jobban esik-e. Kis blúz, oly mindegy! Hisz nincs egy egész ruhája, két inge összesen, amelyeket kétnaponként mos ki a lavórban, a cipője, azt hiszem, szakadt, s nekem egy garasom se, hogy segítsek rajta. De mondjuk ki egyenesen, még ő ad nekem pénzt, többször is adott. Nem ez a baj. Ernszt vette vagy az anyja, lehet, hogy tényleg az anyja vette, nem ez a baj! Hallod, hogy köhög?… Azt hiszem, megfázott.

Hallgatnak mind a ketten.

– Rosszul beszélek – mondja Krause. – Egy hét óta készülök erre a beszélgetésre. Rossz bőrben vagyok. – Elhallgat, aztán lassan előrehajlik, a homloka elvörösödik. – Hát igen… Ilon megcsal veled?

Ingerülten az asztalra üt.

– Ne felelj, nem akarok több hazugságot! Nem szabad igazat mondanod, tudom. Nem is erről van szó. Egyszerű ajánlat, Boris: egyszerűen felelj. Ha szereted Ilont, költözzék el tőlem, s költözzetek össze. Még ma este. Már egyáltalán nem érint.

Boris nem siet a válasszal.

– Erre se felelj most – mondja Krause. – Beszéljétek meg Ilonnal! Mondd meg neki, nekem teljesen mindegy, hogy hozzád megy-e, vagy nálam marad. Nem érdekel; érted?

– Nem szereted már?

Krause elszédül, de sikerül az asztalba fogódznia. Azt hiszi, nem vették észre. – Nem érdekel. Még egy héttel ezelőtt… Épp ma egy hete kérvényt írtam a párthoz, hogy zárjanak ki. Akit nő… ilyen állapotba tud hozni, az nem való közétek. Szerencsére, nem küldtem el aznap. Most már rendben vagyok.

Felkel, s gyorsan egy másik csoporthoz lép, három-négy asztallal odébb, előveszi zsebkendőjét, körülményesen kifújja orrát. Háttal ül Borisnak. Boris felindultan nézi a keskeny hátat, a lecsúszó vállakkal, úgy rémlik neki, remeg a keskeny férfihát. Ilon megint köhög.

Jól beszélt – gondolja Boris. – Feleletre se hagyott időt, új hazugságra, ahogy ő mondta. S hátha nem igaz, hogy Ilon megcsalja velem? De akkor miért nem vágtam közbe azonnal, hogy: Ferenc, ne folytasd, ostobaság, nekem semmi közöm… Talán megnyugszik akkor? Eh, megint új hazugság, igaza van! De mit tegyek?

Mint a tavaszi napfény, olyan a mosolya, gondolja Boris, s az asztalra könyököl. Tavaszi fény! Könnyen oldódik, mint a fény, felhők futnak az égen, még arcodra süt egy percre, s már leválik, meg se rebbensz, nem fájt, oly könnyű volt! S már odébb látod ragyogni egy idegen arcon, mely üresen vár, hogy most beteljék vele, egy percre, egy évre, s megint tovasiklik, sorban felragyognak, és sötétbe visszahullnak, akik körülötte állnak. Igen, mondja Boris, akinek tetszik a gondolat; mint a tavaszi napfény, nem állhat meg, s nem várhat.

Tavaszi nap! A Traunsee mellett, a napsütéstől izzó rét leért a tópartig. Boris elhalványodik a vágytól, oly erősen érzi a vízszagot, s közvetlenül arca előtt néhány szál fodormenta éles illatát. A locsogó hullámok fölött feküdt egy lapos sziklán, karja lelógott a víz színéig. A rét túlsó szélén, egy csokor bükkfa sötétkék árnyékában álltak a sátrak, fehéren világítva a fényben, s olykor megcsattantak, ha a hegyoldalról lesöpört a szél. Mindenki mélyen aludt, az egész sátortábor! Tehénkolompot hallott Boris, vagy arra ébredt, hogy a víz erősebben csobog? Lent, az öbölben, a traunkircheni házak apró fedelei pirosan csillogtak a lomb között. A nap egyre forróbban sütött. Boris az arca előtt himbáló fodormentát nézte, amelyről felrepült egy elrejtett méh, s érezte, hogy szemét hirtelen ellepi a könny. A köznapi élet boldogtalansága, amely heteken vagy hónapokon át lerakódik a lélekre, olykor, amikor már oly szorongatóvá válik, mint egy kinőtt ruha, egy könnyű perc bűvöletében önmagától lehull. Boris mélyen sóhajtott, s leejtette fejét.

Három órával később ismerkedett meg Ilonnal, aki egyedül jött utánuk vonaton Salzburgból. Nincs emléke róla, erről az első találkozásról, tán csak lágy hangját véli még hallani az esti szürkületben – arca, alakja közömbös, behelyettesíthető, talán meg sem ismeri többé, ha elválnának. Arra sem emlékszik, hogy este Ilon hogy került sátrába. Arca, alakja pótolható, éjjel sem igyekezett megismerni, és reggel, hogy a nap a vánkosán fekvő idegen, szénfekete hajtól keretezett arcra sütött, köhögni kezdett zavarában. Ha akkor elválnak, meg sem ismeri többé!

Harmadnap, amikor mindketten – újra Bécsben – egy hatalmas páncélszekrény mögött guggoltak, amelynek lapjain kemé­nyen csattogtak a gépfegyvergolyók, Ilon váratlanul megkérdezte: ki az a Cili… akinek a nevét súgtad álmodban, első éjjel a sátorban? Túl gyorsan adtam magam? Igen, úgy szoktam. Azt tartják, hogy az ilyent rögtön elfelejtik!

Lent a katonák rajvonalban állták körül az Igazságügy-minisztérium levéltárát, két gépfegyver tüzelt a szemben levő sarokról, de a golyók 45 fokos szögben röpültek, a páncélszekrény mögött nyugodtan lehetett ülni, mint egy lugasban. Csak az alsó emeletekről felszálló füst fullasztott egy kissé, úgy látszik, valamelyik irattár tüzet fogott. Boris lágyan elmosolyodott. Emlékei közt felragyogott a tóparti rét, mint egy vasárnap gyermekkorából, harangzúgással és tömjénfüsttel (a füst egyre gyötrőbb, megállás nélkül köhögtet), a napsütéstől fénylő rét évekig be fogja aranyozni életét, holott nincs más tartalma, csak az áradó fény és egy szál himbáló fodormenta. (Ilon megint kö­hög.) Azt mondta akkor, vékony ujjaival egy gépfegyvergolyót vizsgálgatva, amely lábához gurult: tudod, miért jöttem a sátradba? Mert olyan boldog volt az arcod, oly megindítóan betelt. Elhallgatott, s csak néhány perc múlva tette hozzá halkan, önmagához szólva: s mert az általános sztrájk hírére gondolkodás nélkül kijelentetted, hogy visszautazol Bécsbe. Hát most itt vagyunk! – Igen, itt voltak, két napig együtt sodorta őket a szél, az utcai harc, két nap múlva elváltak, s nem látták egymást, mígnem itt Berlinben… Hogy ragyogott a rét!

Ernszt elmegy az asztal mellett. Odakünn újra megeredt a hó.

– Halló, Ernszt!

– No?

– Te vetted Ilonnak azt a csinos piros blúzt?

Ernszt leül az asztalához. Már sokkal kevesebben vannak a kocsmában, egy nagy csoportba gyűlve ülnek a fal menti asztalnál, a mankós vénasszonnyal a középen. Borisnak egy percre fejébe száll a vér. Miért nem felel Ernszt? Ugyan, Ernszt Ilon első szeretője volt, az első!

– Rá kellene bírni, hogy holnap ne menjen ki az utcára. A rendőrség lövetni fog.

– Már beosztottam irodai munkára, az Első Segélyhez. Ha ugyan…

– Ha ugyan meg nem szökik! – Vállat von. – Megkötözni? S ha valami baja történik!?

Ernsztnek bosszúsan felszalad a szemöldöke.

– Te vagy ma este a negyedik, aki figyelmeztet. Hány szeretője van már megint?

Elhallgatnak. Az ajtó kinyílt, egy idegen nézett be a szobába, de rögtön visszahúzódott. Ernszt körmével kapirgálja az asztalt.

– Megbolondítja az összes embereimet. El fogom helyeztetni!

– A legjobban dolgozó szervezet vagyunk az egész kerületben – feleli Boris, és nevet.

Két napig éltek együtt Bécsben, s ekkor ismerkedett össze Ernszttel is. Be volt kötve a feje, mint egy forradalmi hősnek, s a kötés kissé véres is volt. Ilon hangosan nevetett, amikor meglátta. – Rögtön fel is léphetnél a Burgtheaterban – mondta.

– Nem szégyelled magad, megsebesülsz? – Ernszt nem felelt. Kétszer akkora volt, mint Ilon, kislányos, szőke arccal s rendkívül mozgalmas szemöldökkel. Amikor estére ki kellett üríteniök az Igazságügy-minisztériumot, mert közben az irattár tü­zet fogott, a vállán vitte le Ilont, aki elájult a füsttől. Ilonnak egyébként ez volt a tűzkeresztsége. Rosszul lett, amikor az első vérző embert meglátta.

– Amikor mi Bécsben megismerkedtünk, már két éve éltem vele – mondja Ernszt, és kibámul a havasán világító udvarra. – Legfőbb ideje volt, hogy elváljunk, ugye, Boris? – Nagyot üt Boris hátára, s fiúsan, hangosan kacag. – Vele élsz már?… Nem, még Krause… te leszel a következő, mi? – Arcához emeli mutatóujját. – Tanuld meg: nem szabad őt szeretni! Nyugodtan ülni mellette, s tűrni, hogy ő szeressen. Vonzódsz a napfényhez, amely utadra süt, a virághoz, amely szegélyezi? Rosszul teszed. A mi életünkben nincs hely más kötelékre, mint erre az egyre itt!… – Hosszú karjával, mint egy rúddal, a falon lógó Lenin-képre mutat. – Szereted a mosolyát: hát boldogan élni fényében, s nem duzzogni, ha kialszik! Láttál már embert, aki este felmászik a háztetőre, s perlekedik a nappal, mert lenyugszik? Nézd az őrültet, hogy csúszkál a tetőn, s dühöng s ordít, és a nap mégsem kel fel, no ugye.

Miért ilyen beszédes ma? – gondolja Boris, s hosszan bámul Ernszt arcába. – Ő vette a blúzt?

– Az egyetlen tökéletes nő, akit ismerek. – Hangosan nevet. – Azt hiszed, gúnyolódom? Az egyetlen, aki ebbe a korba való, közénk való, fiam. Ott tűnik fel, ahol a legnagyobb szükség van rá. Melléd ül, s ölébe veszi fejedet, felismerhetetlen kezekkel, mint egy jelkép. Ha megvigasztalódtál, eltűnik. Behelyettesíthető minden szerelmi fájdalomba, minden csalódásba, minden hiányjelet felold. A maga sorsára közömbös, nem kíván semmit, csak hogy – ha jónak látja – engedjék útjára. Bizonyára másutt már nagyobb szükség van rá! Bizonyára van oka, hogy most hozzád csatlakozik, mi?

Egy éles pillantás Boris arcába.

– Krause a haját tépi? Azt várta, hogy vele fogja tölteni az életét? Arról Ilon nem tehet, ha rosszul értelmezik. Azt hiszed, ő maga meg tudná magyarázni magát? Olyan ostoba arcot vágna, mint egy borjú. Ő az a nő, Boris, akivel minden más nőt kihever az ember. Ha ez nem a legtöbb?

Előrehajol, s Boris fülébe súg. – Van egy kis jelmondata: a szerelem a szegény ember egyetlen öröme. Ilyen egyszerű, bará­tom, ilyen egyszerű! Beállít hozzád, s másnap már el is megy talán, s ha egy hét múlva találkozol vele, meg sem ismered. De a szíved körül egy kis melegség marad, fiam, egy kis emberség, amit száz év sem tud többé kimosni. Hát úgy vigyázz rá!

– Még szereted? – kérdi Boris szemlesütve.

Az ajtó kinyílik. Egy fiatal fiú lép be, orosz szőrmesüveggel, amelyet ragyogva ül körül a hó. A kabátján is vastag ezüstréteg. Szótlanul leül egy székre.

– Hans, mi az, miért jöttél vissza? – Valamennyien feléje fordulnak. – Azt mondtad, hogy hazamész!

– Hazamentem.

– Gyorsabban!

– No – mondja Hans ráérünk, nem? Hosszú az éjszaka. Két ellenszenves külsejű úr várt a kapu mellett.

Hangzavar. – Micsoda? Biztos? Nem tévedsz? A kapu előtt álltak? Nem láttak meg? Detektívek? – Egy nő fiatal, üde hangon nevet a mély férfihangok zörgő kísérete fölött.

– Nem vártam meg – mondja Hans kelletlenül –, míg bemutatkoznak. A repülőbrigádhoz tartoznak, ismerem mind a kettőt. Este nyolc óta készültségben van az Alexanderplatz. Ilon, te sem mehetsz haza, elnéztem hozzátok is, ott is áll valaki a kapu előtt. Mi az, Krause már nincs itt? Hazament? Akkor őt már le is fogták.

A karcsú lányalak lassan feláll. – Add a kabátomat! – Lehajtott fejjel áll egy pillanatig. – Hagyd! – mondja, s a szája összeszorul. – Ha már elvitték, úgyse tudok… – Boris a szoba másik sarkában felfigyel a lágy hangra. Hirtelen csend lett. – Le akarnak szerelni, összefogdosnak bennünket – hallatszik Germon ingerült hangja. – Akkor miért nem hajnalban jönnek, mint máskor? Ha mindenkit otthon akarnak találni… – Újra csend áll be. – Senki sem mehet haza! – Hova megyünk éjszaka? – Sétálni! – Ebben a hózivatarban?

Boris messziről hallgatja a kavargást. Még egy éjszaka az utcán! Már egy hete alig alszik. A többiek se sokat. S itt alig van, az egész fiatalok között sincs, aki a lakására hazavihetne valakit. Van, akit egyáltalában nem figyelnek? Ilont követi szemmel, hosszú léptekkel jár ide-oda az asztalok között. Délelőtt haza fog lopódzni, megtudni, Krauséval mi történt. S addig? A Zoo pályaudvarban nyitva vannak a várótermek egész éjszaka. De fűtenek-e?

Egy fiatal fiú, a nevét mindig elfelejti, asztalukhoz lép. – Ernszt – mondja –, én nem vagyok fáradt, tessék a kapukulcsom, menj hozzám aludni! – Ernszt elveszi. Odaát az izgalom már elült, már újra csendesen beszélnek, hányan vannak? tizennégyen, két nő, az egyik, Hilda, a nővérénél alhatik, úgy tudja. Vajon hányat fogtak már le azok közül, akik hazamentek? – Ilon – mondja Germon –, menj szállodába aludni, van öt márkám. – A lány nem felel, az ablakhoz lép, s kibámul a holdsütötte, havas udvarra. Felkelt a hold, gondolja Boris, vége a havazásnak! – Hallod, Ilon? – ismétli Germon. A lány hátrafordul, mosolyog. – Ne érzékenyülj el, Germon! – A lágy hang mélyén, alig észrevehetően, mint egy meglazult húr az akkordban, reszket az ingerültség.

Boris hátrahajtja fejét, s félig hunyt szempillái mögül nézi Germon arcát. A fáradtság kábulata teszi? Oly öregnek érzi magát most és közömbösnek: sűrű felhőbe burkolva ül, s szenvtelenül figyeli a körülötte forgó jelenségeket. Az ingerültség, amely minden férfit elfog, ha más férfi szerelmi magatartását figyeli, az önkéntelen ellenállás, amely mögé visszahúzódik, megszűnt benne; nyitott szemmel néz, mint egy nem emberi lény virulására vagy pusztulására. Egy hattyú haldoklik! Csend van szívében, szenvtelen kíváncsiság, s oly hangtalan meghatódás, hogy fel sem fogja. Germon arcát nézi, az élőjátékot, melynek rugója fel van húzva, s most mutatja gesztusait. Nem lát mást körülötte, az arc premier plánba ugrott, elfoglalja az egész színpadot. Boris meglepődik, milyen kifejező az emberi arc, ha nem lobognak is ki fogai közül a beszéd magyarázó szalagjai. Kifejezőbb, mint maga a szó, mely már egy lépés egy idegen világba a hídon, mely az életet s megfogalmazását köti össze; egyértelmű s erős, mint a napfény, amelyet még nem bontott fel hét magyarázó színére a lencse, s egyszerre teljes hevében éri a szemet. Germon arca, ahogy a lány felé fordul, maga a vakító odaadás. A fiatalság szemérme a lélekben keres menedéket, s megköti minden rebbenését; az arcra nem tud árnyékot vetni. Germonban a vonalak játéka, ha az indulat mozgalmas köreiben fut, éppoly pontosan rendeződik, parányi kihagyás nélkül, egy állandó központ köré, mint amikor a lobogás közötti szü­netekben, a várakozás idejében, mozdulatlan csoporttá fagy: – Boris szinte látja ezt a központot, nincsenek méretei, mint a mértani pontnak, csak ragyogása, egy gyémánttű: a vágy. S látja a föld alatti összeköttetést a lélek s az arc között, mint a közlekedő edényekben; ha Ilon egy szavára felszökik a szenvedély az arcba, a lélekben is rögtön felfut, egy szintre száll a szemérem (gyávaság? fegyelem? büszkeség? kérdezi Boris), s helyrebillenti az egyensúlyt. Igen, mennél gyengédebb a tekintet, annál gorombább lesz a szó, amely kíséri, gondolja. Ostoba s kicsinyes vagy, hallja Germon hangját, s ez a három szó oly áramló, mint egy szerelmi vallomás. Romantika, hogy odaadná az életét érte? de hiszen ugyanezt megtenné meggyőződéséért is holnap vagy holnapután az utcán vagy Ernsztért! Ha a gondolatnak nem volnának tizennyolc éves szeretői, rég ebek harmincadján volna az ember, gondolja Boris.

– Amikor Bécsben éltünk, akkor is volt egy ilyen reménytelen imádója – mondja Ernszt, s megint nevet. – Az is azt hitte, hogy elérhetetlen, holott… – Boris meglepődve pillant fel. Ernszt is ugyanott járt gondolataival; már megszokhatta volna. Vonzódik Ernszthez. – De Ilon tudta – folytatja ez –, hogy mit tesz: azt a fiút is csak megrontotta volna a beteljesülés. Vannak közöttünk férfiak, akiknek fejlődéséhez múlhatatlanul szüksé­ges egy reménytelen szerelem, s akiket fel kellene akasztani egy nappal, mielőtt a forradalom diadalmaskodik. Mibe fogadjunk, Boris, hogy Germon nem éri meg a huszadik évét?

– Kár lesz érte – mondja Boris egykedvűen.

Ernszt nem felel a személyes szóra.

– Vigyázz – mondja –, ha egyszer később dolgod lesz ezzel a fajtával: a neuraszténiás forradalmárral, akit semmiféle valóság nem elégít ki. Mint mikor autón jársz a ködben, s minden út menti bokor egy kísértet, míg meg nem fogod a reflektorral, a Germonok is kísértetek között járnak, minden lépésük a való­ság felé csalódás, s csődöt mondanak, ha eloszlik a köd. Aki reménytelenül szerelmes, fiam, az nem is akarja megkapni a nőt, mert nem is a nőt szereti, hanem a kísértetet a ködben. Mint az egyszeregyet, úgy tudják ezt a nők. Bécsben az a fiú – azt hiszem, Blasiusnak hívták – kitehette volna a lelkét, s még csak egy csókot sem kap Ilontól, holott… Tudod, hogy két hete sem éltem vele együtt… s az első szeretője voltam!… amikor már megcsalt, így mondják, ugye? egy ötvenéves, kövér postással, aki reggel távollétemben levelet hozott. Ő maga mondta meg aznap este, mert nyilván már akkor tudta, hogy nekem meg lehet mondani. Én még nem tudtam. Egy hétig kí­noztam, hogy miért tette, minden lehetőséget felvetettem, hogy mentséget találjak számára, ő csak a fejét rázta, nem tudott felelni. Egy szál pongyolában volt, inge még az ágyon feküdt, fáradt volt, s a postás rendkívül meg volt lepve, ennyit a tényekről, fiam, amit megtudtam. A többit megtanultam. De Blasius – soha! Hány éves voltam akkor? Huszonöt-huszonhat, s még bódult a késői kamaszkortól s az esti csalódásoktól, amelyekkel minden napomat lezártam, s a hajnali révület reményeitől, amelyekkel megkezdtem, tájékozatlanul vonszoltam magam az utcán, s nem volt járókelő, akit magamban meg ne környékeztem volna rokonszenvemmel vagy haragommal, mint egy kölyökkutya, nem volt esemény, villamostorlódás, egy utcai verekedés, amelyhez ne kötöttem volna le magam, az időjárással szemben éppúgy állást foglaltam, mint a miniszterelnöki programbeszéddel szemben, s minden este a kikezdett s meg nem értett események hosszú sorban követtek lakásomra, mint egy gyászmenet. Nem tudtam még, hogy indulatainkat be kell húzni, összegyűjteni, elzárni előlük a világ száz híréből kilencvenötöt, s a maradékot, azt, amit magunkhoz válogattunk, mint mágnes a fémet, azt élni fel teljes szenvedéllyel – nem tanultam még meg közömbösnek lenni. S erre tanított meg az a tizenhét éves lány, aki soha mást nem tett, mint amire kedve volt, de amit meg nem tennie súlyosabb kötelességmulasztás lett volna, mint elhagyni a frontot, mert ösztöne megbízhatóbb volt a katekizmusnál s megrendítőbb és józanabb a törvénykönyvnél. Kéthónapi együttélés megtanított rá! Mikor veled megismerkedtem, hol is?… az Igazságügy-minisz-tériumban, amikor ki kellett üríteni, egy csigalépcsőn szaladtunk le, egy sűrűn kanyarodó, vö­rösbarna vaslépcsőn, amely nem akart véget érni; emlékszel? és oly szűk volt, és körülötte az akna sötétszürke falai oly vakok, végig ajtó és nyílás nélkül, s a lépcső egyre fordult, és egyre mélyebbre ereszkedett, s a gyér világosság, amely a padlás ökörszemén át leszóródott, egyre ritkább lett, és a lépcső még egyre fordult, lépteink kongása a vasléceken oly lassan követett, hogy az volt az érzésem, lábak nélkül futunk, s a lábak külön jönnek mögöttünk egy lépéssel hátrább, mint az árnyék, és különösen nyirkos s egyben fojtó gőzszag volt és már egész sötét, s a lépcső még egyre fordult, még mélyebbre, mintha legalulra akarna levezetni, a lelkiismerethez… és akkor egyszerre véget ért, s egy rozsdás vasajtó előtt álltunk, amelyet nem lehetett kinyitni… Igen, Ilon ott lenn magához tért, már a maga lábán jött vissza, felfelé. Kívülről a ház nem is látszott oly magasnak; emlékszel? és mire felértünk, s egy másik lépcsőn rohantunk le újra, az egyik emeleten egy égő iratszekrény eltorlaszolta az utat, és megint meg kellett fordulni, és hosszú, ablaktalan folyosókon egy újabb lépcsőhöz futni, amely hirtelen megtört… nem hamisít az emlé­kezetem?… megtört, felfelé fordult két vagy há­rom szakaszon át, mintha át akarna hidalni egy láthatatlan akadályt, aztán betorkollt a főlépcsőházba, amely akkorra már egy láng és füst volt…

Boris nevet. – S ahol én át akartam tőled venni Ilont, s magam is rosszul lettem.

Ernszt nem nevet. – Aznap este jött el utoljára hozzám. Ná­lam lakott, de már egy hónapja Kaliski volt a szeretője, s nem volt nap, hogy éjfél előtt hazaért volna. Reggel négykor kelt, röpiratokat hordott ki Siveringre, hétkor a klinikán kellett lennie, ahol a röntgenológiai tanfolyamot végezte, s délután nyolcig-kilencig a pártban dolgozott velem. Egy hónapig éjfélkor jött haza mindennap, egy hónap után szakított Kaliskival. S a következő naptól kezdve Kaliski reggel ötkor a kapunál állt, hétkor a klinika bejárata előtt, s este, mire lejöttünk a pártból, ott várt már a kapu előtt, köszönt, s három lépéssel mögöttünk, mint az árnyék, végigkísért, ahová mentünk, egész hazáig, egész a kapuig. Egy percre sem hagyott egyedül. Jött utánunk, mint a visszhang a csigalépcsőn, amelynek nem volt kijárata. Éjjel telefonon követett. Olykor háromszor-négyszer is felcsengetett, reggel háromkor is. A telefont nem lehetett kikapcsolnom, mert hiszen más híreket is vártam éjjel. Hetekig tartott ez, egy hónapig is. Figyeltem Ilont. Nem akartam beavatkozni, ha Kaliski köszönt, visszaköszöntem, ha telefonált éjjel, felemeltem a kagylót, s minthogy nem jelentkezett senki, visszatettem. Figyeltem Ilont. Ezúttal látszott rajta, hogy nem tudja, mihez kezdjen. Olyan volt bájosan kétségbeesett zavarában, mint a napraforgó, amely fölött valamilyen természeti csoda folytán nem kelt föl a nap, s a vaksötétben most keresgélve jobbra-balra forgatja fejét, kutatva az elbujdosott fényt. Egy percre elvesztette tájékozódóképességét. Kaliskit nem szerette már; úgy érzi, soha nem is szerette, de az erőszakos szenvedély, amely a sötétben mindenfelé utánanyúlkál, megvesztegeti, s engedne neki, ha nem érezné mégis, hogy eldűl vele; velem tartana újból, de nem akar magával rántani a sötétbe, ahol Kaliski föld alatti szenvedélye megölne egy nap. Ilyen esete még nem volt, hogy valaki nem engedné el, ha ő el akar menni. Anyagtalannak érzi magát, mint a fény… mit kapkod ez utána? Kételkedni kezd saját rendeltetésében. Még csak