Ady Endre levelei 1. rész

By Ady Endre

„HATVANY LAJOSNAKn Érmindszent, 1908. dec. 22.n Kedves, jó Barátom, Lajosom, levelezőlapodat megkaptam, de két levelem után. És senki se írta, hogy Berlinben vagy. Úgy hiszem, jan. 1-én Pesten leszek, s még ha ott vagy, s akarod, bes

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633441749

Book preview

ADY ENDRE

LEVELEI

I.

1895–1908

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-174-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

1. GUBA PÁLNAK

Zilah, 1895. márc. 9.

Kedves Tanár úr!

Gyermekkori álmaim megvalósulás előtt állnak.

Annak a vallásnak a zászlóvivői, amelynek hívévé tett a Nemezis, letörölték zászlójukról a humanitás keresztényi jelszavát, s hírnökei, képviselői lettek a barbár korszak sötét és kegyetlen tudatlanságának…

…El vagyok határozva tehát, hogy egy, velem egyforma gondolkozású barátommal együtt róm[ai] katholikussá leszünk, és belépünk a Jézus-társaságba.

Nem gyermekies gondolkozás, hirtelen felhevülés íratja ezt velem, hanem komoly szándék, s éppen ezért bizalommal fordulok gyermekkori kedves professoromhoz erre való nézetét és útbaigazítását kikérni.

Keresztényi szeretettel

Ady Endre

2. CSIKY LAJOSNAK

Érmindszent, 1897. ápr. 4.

Nagy tiszteletű Theol[ógiai] Dékán Úr!

Alulírott azon alázatos kéréssel fordulok Nagytiszteleted elé, kegyeskedjék nekem a húsvét előtti próbaszónoklást kegyesen elengedni. Kérésemet következőkben vagyok bátor támogatni: fontos ügyeim hazajönni kényszerítettek, így tehát a szónoklat megejtésére, illetve a Debrecenbe való visszamenetelre képtelen vagyok, s ha ügyeim meg is engednék, a kétszeres útiköltség, mint szegény embert, érzékenyen sújtana, a hozzám közel levő M[agyar] Csaholy ecclésia ez ünnepre követül kérvén ki, mint szomszéd faluba a rendes időbe jelenhetek meg, mire nézve már a csaholyi tiszt[eletes] lelkész úrral személyesen beszéltem. – A karácson előtti próbaszónoklatom Nagytiszteleted által kegyesen fogadtatott, s különben is az a körülmény, hogy két éven keresztül – még oly népes gyülekezet előtt is, mint Zilah – voltam megelégedéssel jutalmazott ünnepi követ, avval a reménnyel tölt el, hogy Nagytiszteleted kegyes színe előtt elég garantiával szolgál. Alázatos kérésem megújítva maradtam Nagytiszteletednek alázatos szolgája

Ady Endre 1. joghallg.

3. SZÉKELY ÖDÖNNEK

Érmindszent, 1897. ápr. 24.

Kedves Jó Tanár Úr!

Hibával akarok hibát menteni, mikor kijelentem, hogy az a régi hanyagság s nem eléggé erős kötelességérzet, melyet annyiszor vetett jogosan a Tanár úr szememre – volt oka annak, hogy egy életjelt adó s hálás érzelmet tolmácsoló levelet nem írtam a Tanár úrnak, kire oly szívesen és hálásan emlékszem vissza, kinek jó, atyai tanácsai figyelmeztetőleg, sőt oly sokszor – sajnos! – szemrehányólag csendülnek meg fülembe…

Öcsémtől, úgy gondolom, tetszett hallani hol- és hogylétemről, de bizonyára semmit kedélyvilágom s gondolkozásom azon belső rugóiról, melyeket a Tanár úr – valamint egypár akkori barátomnál, úgy nálam is – oly biztosan megismert, s melyeknek rossz irányú kormányzására engem oly sokszor figyelmeztetett…

Bizony, kétségbeeséssel kéne beváltanom, hogy az akaraterő hiánya azóta hányszor sodort engem a könnyelműség árjába, hány keserű órát szerzett szerető szüleimnek s hányszor ejtett engem magam is kétségbe jövőm, és sorsom felől!…

Sokszor, nagyon sokszor tettem fel magamban, hogy azt a nagy könnyelműséget – melyet én magam sem tudtam eléggé menteni sem a fiatalság megszokott könnyelműségével, sem a scriblernépség bohémiájával – ellensúlyozni fogom a komoly, kitartó munkával.

Hiába! szándékom nem sikerült. – Megtörött az akaraterő hiányán. – Most, mikor már-már szüleim is kétségbeesnek, s mikor magam is belátom, hogy akarat nélkül el fogok esni, zülleni az életben, midőn magam is elhatározással fogok egy új élethez, megírom ezt az én kedves, volt tanáromnak, kinek – sajnos – későn fogadtam meg intéseit. S oly jólesne, ha öt-hat hétben válaszolna leveleimre a Tanár úr, legalább az emlékeztetne feltett szándékomban, s erősítene megvalósításában.

Bocsásson meg a Tanár úr, ha netán untattam levelemmel, de jól tudom, hogy még nem közönyös irántunk, s érdeklődik sorsunk felől. – És semmit sem óhajtok jobban, mint hogy elmondhassam valaha, hogy méltó tanítványa vagyok a Tanár úrnak. – Esetleges, kegyes válaszát elvárva

Maradtam a Tanár úrnak tisztelő és szerető volt tanítványa

Ady Endre jogh. Debrecen

4. SOMOGYI KÁLMÁNNAK

Érmindszent, 1898. júl. 8.

Kedves Kálmán!

Kegyeskedj a mellékelt gyűjtőívet elfogadni, azt eredményesen forgatni, és visszaküldésekor két évről és a veled azóta történtekről rövid információt nyújtani, mit én is viszonozni fogok. Kézfogással ölel

Ady Endre b[arátod]

5. ADY LŐRINCNÉNEK

Debrecen, 1898. nov. 24.

Kedves jó Anyám!

Idejét látom, hogy életem legutóbbi eseményeiről beszámoljak. Huszonegy éves vagyok, élni akarok, az életre terveimnek is kell lenni. Nem tudom, miért, már gyermekkoromban másképp ítéltem az emberekről, dolgokról, mint többi hasonló korú barátaim. Sohse elégített ki az a remény, hogy mint jámbor törvényszéki bíró vagy főszolgabíró békés, nyugodt életet éljek, óh, nekem izgalom, hír, dicsőség kellett, amiket nálam most sem pótol semmi.

Szerettem, szeretem most is édesanyámat, szeretem nagyon, és ezért a szeretetért léptem felsőbb, határozott pályára. Most már férfi vagyok, tudok, bírok gondolkozni. – Én teljesen az irodalomnak szentelem az életemet. Mellékesen azonban el akarom végezni a jogot. Hogy komolyan megkezdhessem terveimet, nemsokára egy fővárosi laphoz megyek újságírónak. – Talán majd a halálos ágyamon meg fogom ezt bánni, de addig nem, mert én akartam, hogy így legyen – komolyan és megfontolva. – Nagyon sokan tettek így. Grófok, bárók lemondtak mindenökről, csak lelkük vágyát követhessék. Éheztek talán, de hírök volt, büszkeségük és nyugalmuk volt. – Édesanyám is – tudom – bele fog törődni. Talán egypár év, és büszke lesz a fiára. De ha nem úgy lenne, megvigasztalja a másik gyermeke, ki szerető, józan eszű, derék fiú. Én meg azért megőrzöm édesanyám iránt örökre gyermeki szeretetemet, amit talán rövid időn alkalmam és módom lesz bebizonyítani…

Ezeket röviden el kellett mondani. Az én anyám, az én édes jó anyám okos asszony, s tudja jól, hogy Komócsy József több volt, mint K. Gy.; – Reviczky Gyulának gyönyörű szobrot emeltek, de Bölönyinek fejfája sem fog lenni, körülbelül sohasem. Azután elég az, hogy engem ez a tudat boldoggá tesz. Szilágysági lakos nem leszek, mit bánom én, mit beszélnek rólam, az intelligens, igazi művelt társadalom engem mindig meg fog becsülni. Elvégre mindenki azon az úton indul el, amelyen boldogságát feltalálni véli. A jogot azért mindenesetre elvégzem…

Most térjünk a közönségesebb dolgokra. Én itt magamra voltam hagyva, belevittek azonfelül akaratomon kívül egy párbajba, mely sokba került, szóval adósságba vertem magam. – Ezeket nekem ki kell fizetnem. Azért kijelentem, hogy most utoljára kérem édesanyám segítségét. – Egy új élet kezdetén nem zsarolás ez. Annyival inkább, mert sohasem számítok többet semmire. Akarok a magam tehetsége és munkája után élni, s így talán jobban beválthatom azt az ígéretet, hogy édesanyám mellém jöhessen fel Pestre, mintha tíz-tizenöt évig nyomorult szolgabíró lennék. Éppen ezért komolyan lelkemből kérem édesanyámat, hogy most utoljára szerezzen nekem annyi pénzt, hogy a félév elmúltával az itteni viszonyokat rendezve Pestre felmehessek. Sohse kérek többé, s nem is lesz rá szükségem, mert olyan állást kapok, melyen mint hírlapíró és jogász haladhatni képes leszek.

Még egyszer kérem ezt az életemben válságot megoldó kérésem teljesíteni s ezt a dolgot december közepéig elintézni. Akkor végleg Pestre megyek egy új, önálló szép életet kezdeni.

Legyen nyugodt édes jó anyám, valaha áldani fogja, hogy így lett: de meg hát én akartam így. A dologról Lajost is tudatom.

Egyszersmind kérem, hogy mint még egész életemben, névnapomra egy kis csomagot méltóztassék küldeni, de úgy, hogy vasárnapra itt legyen.

A legfontosabb, első kérésem kérem életem, jövőm érdekében december 10–15-ig elintézni, s addig is nyugodt reménnyel s ezer csókkal maradtam igazán szerető fia

Ady Endre

6. VARGA ILONÁNAK

[Debrecen, 1899. febr. 8-9.]

Engedje meg, hogy elhagyjam a megszólítást. Vegye ezt úgy, mint symbolumot arra az ígéretre, hogy kilétét kutatni nem fogom.

Ismerkedésre – bocsásson meg a merész nyilatkozatért –, azt hiszem, nincs szükségünk. Kitüntető érdeklődése felhatalmazott arra, hogy egy rövid bepillantást engedjek a lélek ama titkos világába, melyet örökre el akartam rejteni. Miért lettem Önnel szemben fogadásszegő? – nem tudnék választ adni rá. Bár fogalmaim közül törültem a hit fogalmát, hinnem kell a sejtés annyit védelmezett és annyit támadott titkos hatalmában. Az én részemről sincs tehát szükség az ismerkedésre. Kellett Önnek írnom, a szívem parancsolta, pedig a szívem már rég nem parancsolt. Ez a kényszer, mely rég nem tapasztalt rokonszenvvel vonz valakihez, Önt teljesen ismertté tette előttem.

Ennek a belső kényszernek, ennek a hitet kölcsönző rokonszenvnek tulajdonítsa ezt a levelet. Provokálása nem akar lenni az Ön válaszának, csak hálája annak a szívemben rég nem érzett melegségnek, melyet az Ön sorainak köszönök.

Üdvözli az Ön hálás poétája!

7. ÁBRÁNYI EMILNEK

Debrecen, 1899. máj. 27.

Nagyságos Uram!

Debrecenben léte alatt olyan szerencsés lehettem, hogy Nagyságod azt a lekötelező ígéretet tette, hogy kiadandó költeménykötetemhez néhány sornyi előszót lesz kegyes írni.

A legőszintébb köszönetem mellett arra kérem Nagyságodat, hogy amennyiben a versek már ki vannak nyomva, legyen olyan kegyes az ígért, rám nézve nagy jelentőségű pár sort megírni, s azt számomra – ha lehetséges – mielőbb elküldeni.

Magam a Nagyságod jóindulatába ajánlva maradtam mély tisztelője

Ady Endre, a Debreczen munkatársa

8. VARGA ILONÁNAK

[Debrecen, 1899. okt. 6-7.]

Illi, édes!

Elolvasom a levelét még egyszer, s megírom a választ az első láztól megszabadult szívvel, mámor és hazugság nélkül.

Hangulatba nem szuggerálom magam. Hideg sorok, amiket ide vetek, de őszinték.

Meg kell írnom, mert nem remélem, hogy találkozunk. Mintha megéreztem volna a kezdetlenség végét: pár nap talán, s ott tolongok én is a szívtelen nagy város durva hajszájában, vagy eltemetve, vagy kicserélve, ha ugyan ki tudom állani az önmegtagadás Kálváriájának kínjait.

Egy év, amit Debrecenben töltöttem. Egy év, telve eseményekkel. Gondolhatja, milyen események?… Idegenek előtt nevetséges apróságok. A szívben folynak le, ki se tud róluk… Magamnak és magamban éltem. Szenvedtem a szülői könnyek miatt, melyek egy nehéz, félreismert pályára lépett fiúért hullottak, ki a szívéért, ideáljáért eldobta a tucatjövőt, mely mindent megadhat, csak a szívet hagyja üresen.

S az emberektől?… Csak sebeket kaptam. Ha kedvem volna triviális lenni, azt mondhatnám: nem csak a szívemre, a fejemre is.

Megejtett aztán egy időben a kulisszák rejtelmes világa. Itt ismertem meg egy halvány arcú lányt, egy igazi művésznőt…

Mert a színpadon csak ártatlanságot játszott, azt hittem, az életben is ilyen, igen, az életben is játszott, s én eszköz voltam: nevetséges bolond… Azután mámor jött, sár, szemét… Nem, nem mondom tovább, fájna ez a maga ártatlan szívének…

S ezen az eseményes, emlékezetes éven egy ismeretlen lánynak titkos alakja kísért végig.

Nem volt kíváncsi, bár ő csak annak mondta magát. Ritka szív, kiváltságosan nemes lélek. Ne tekintsen önhittnek. Nem azért, mert engem értett meg, hanem mert minden szava, minden sora s azok a csakugyan jázminillatú, édes-fájdalmas hangulatok ezt árulják el.

Én nem vagyok fellegek közt kóborló lélek. A romantikát se szeretem. De a mi ismeretségünk az én életem egyetlen s örökké tartó romantikája. Minden szívnek van egyetlen ilyen, de az enyém, a mienk a legszebb.

Van nekem egy és egyetlen barátom. Nevét megkapja a kötetemben, neki ajánlottam egy versemet.

A minap egy pesti kávéházban reggelig virrasztottunk. Ne haragudjon: magáról beszéltem. Rég nem találkoztunk, s egy hosszú éjszakán beszéltünk a mi egyforma szíveink tragédiájáról. És mikor magáról beszéltem, s elmondtam, hány édes percet szerzett nekem: az a szegény fiú könnyezve sóhajtott fel: te nem éltél már hiába, elérted a költőlélek legnagyobb diadalát, de mikor fog engem egy lányszív így megérteni!…

Mert ő is olyan rajongó, mint én. A szeretkezés csak szomjasabbá teszi, s szerelmet óhajt, mindent megtisztító szűzi szerelmet, mely két lélekkel felejteti a föld s az élet nehéz, sokszor öngyilkosság felé kergető keserveit.

Ezt köszönöm én magának, édes Illi…

…Azt hiszem, már láttam. Legalább én magára ismertem. Ugye?

És gondolkoztam. Vajon néhány napi mámorért feláldozzam az illúziók s tiszta szerelem egy életre beragyogó szép világát – s nem mertem bizonyosságot szerezni, hogy csakugyan az én Illim volt az.

Pedig annak kellett lenni, mert én olyannak gondoltam… De ha én nem csalódnék, vajon biztos-e, hogy az én Illim illúziói is megmaradnak?…

És most vergődöm a kétségek között. Közeledjem?… Érzem, hogy végzetes lenne ez reám.

Mert elválni úgyis el kellene válnunk. Hív a nyüzsgő élet, s még most egyedüli ábrándom: a dicsőség útja. Lehet, nem érem el, de ellentállni nem tudok. Ehhez a küzdelemhez egyedül kell lenni, mert az úton örvények forognak. S nekem pedig csak magamat szabad elveszítenem…

Kerülni fogom hát magát, s nem fogom a maga sorsát az én nehéz, küzdelmes életemhez fűzni.

Lehet, ez a szerelem megváltás lenne, de én mégis félek… Így csak keresi két szív szerelme egymást az illúzió ködében, úgy talán mindkettő kárhozatba jutna!…

Bármerre visz sorsom, nem felejtem el, és siratom magunkat… Kérem: írjon még! Erőt nyújt vele!… Kezét csókolja:

A. E.

9. VARGA ILONÁNAK

[Debrecen, 1899. okt. 9-10.]

Illi, édes!

Ezer érzés, ezer hangulat között hánykódom.

Szokatlan, rég nem érzett állapot, s ha ok után kutatok, az ok: Maga!

Ne haragudjék, de bosszankodom magamon.

Én, aki mindig fennen hirdettem a valót, a realitást, kinek hús és vér, igazság kellett mindig – ismét álmodni kezdek; s kiről? – nem tudom, csak valami titkos, beszédes érzelem szavára hallgatva.

Ha vágyam volna boncolgatni saját, sokszor vérzett szívemet – talán meg tudnám fejteni ezt a különös lelki forradalmat, érzéshullámzást.

De akkor magam előtt restelkedném.

Hogyan, én már teljesen a romantika áldozata lettem?…

Mert két ismeretlen, kiváltságos lélek ölelkezhetik, de erre tán nem dobban meg hevesebben a szív, nem hevít át a vágy, s nem kínoz egy megokolhatatlan kétség?…

Édes Illi – Maga lehet a legszentebb, legideálisabb lelkű lány, ki a lelkével is szeretni késztet!

És most már írok; nem az eszemre, de szívemre hallgatva.

Szegény beteg vagyok. A régi vágyak összetörtek, a régi érzések elhaltak szívemben. Nem szeretek, s azt hiszem, hogy engem sem szeretnek. Egyetlen vágyam van, s mit ér, ha valósul?… A siker, a hír jéghideg, ha a szívünkben senki képe nincs. De meg nem is érem én el ezt az utolsó, megmaradt vágyat sem soha!… Nincs nekem elég hitem és erőm a harcra, eltapos a kenyérért futó, durva tömeg.

Legyen bármint. Az élet elég eseményt adott már az én életemnek, bármint lesz, bevárom. Halálba futni előle gyávaság. A szenvedés is sokat ér, mert én szenvedek, és az én szenvedésemben mellettem őrködik a világot semmibe sem vevő, keserű, büszke öntudat… Látja, ilyen kevés az ember kincse, s ilyen hitvány az élete, ha senkije sincs.

Illi, édes! Úgy érzem, hogy a maga szerelme meg tudna váltani engem. Be tudná tölteni az én üres életemet; erőt, éltető erőt adna küzdelmemnek a nagy célért, s vissza tudna talán adni magamnak és egy megtört szívű, zokogó anyának, ki a távolban is érzi, hogy az ő fia fáradtan, hit és remény nélkül indul az élet és az eszmék harcába…

Meg tudna váltani, érzem én azt. Csodás, ritka szív a magáé. Én érzem ezt.

Fel fogom én magát találni. Megálmodtam, hisz írtam, hogy már ismét álmodok.

És akkor csak azt fogom kérdezni: „Illim édes, névtelen, ismeretlen tündére az életemnek, akarsz-e – angyalom, erőm és célom lenni?… Meg kellett, hogy ismerjelek, mert – búcsúzni akarok. Egy szavad, s én újult erővel kezdem meg a harcot távol tőled s mindig veled. De visszajövök, diadallal, mert akarni fogok!… És valósággá válhat egy álom, mely oly rejtélyesen, titokzatosan ébredt a szívünkben.

Mit fog válaszolni?…

– – – – – – – – – –

Nem írta meg, hogy jól sejthettem-e, hogy csakugyan magát láttam?…

Óh, ne legyen olyan tartózkodó! Nem követ el bűnt, hiszen magától függ a közeledés…

A Budapesti Naplóhoz és a Hét-hez szándékom menni. Kiss József nagyon rokonszenvezik a poézisemmel.

A legközelebbi Csokonai-köri ülésig várok. Ott felolvasok utoljára, s úgy hiszem, még december elseje előtt menni fogok.

Úgy akarnám, hogy a gyűlés olyan estélyfélével legyen egybekötve. Sejti, miért?… A búcsúnál ismerjem meg!… Ha lehet, ne mondjon ellent!… Vagy adjon bármiként távozásom előtt alkalmat, hogy csak megláthassam!…

Legközelebb – majd jelezni fogom – egy verskötetet küldök. Szeretném, ha szívesen fogadná!…

Csak arra kérem még, írjon magáról sokat, nagyon sokat. Belső világáról, álmairól, érzéseiről.

Valami titkos hatalom a maga ismeretlen lényét hozzám fűzte, s én ismerni akarom a szívét, hinni akarok magában, s a szíve által önmagamban bízni.

Áldja meg az Isten azért a hitért, melyet magának köszönök!…

Levelét várja, s kezeit számtalanszor csókolja

A. Endre

10. VARGA ILONÁNAK

[Debrecen, 1899. okt. 13-14.]

Illim édes!

Se nem bízik bennem, sem meg nem értett. Bocsásson meg, de ezt kell hinnem.

Nem akartam, hogyan is akarhattam volna Magának fájdalmat okozni. Amit kértem: reménykedő kérés volt, melynek teljesítését a Maga szíve vagy esze szabja meg. Hogy melyiknek kellett győzni, azt csak Maga tudhatja, édes Illim!…

Amit maga iránt érzek, közönséges szerelemnek nevetséges volna nevezni. Több az egyszerű érdeklődésnél, nemesebb a közönséges turbékolásnál, én azt hiszem, hogy az én szerencsétlen élettragédiám utolsó derűje, egy végső lobbanása az életkedvnek, hogy aztán rohamosan jöjjön a vég: a katasztrófa.

Lehet, hogy egyikünk sem tud már hinni a boldogságban, de én legalább szerettem volna hinni.

És még tudtam volna hinni a maga szívében, pedig az arcát nem láttam soha!…

Mindegy. Maga határozott, s én most már csak arra kérem, hogy egy kevéssé ne hagyjon még el.

Nem kutatom a kilétét, de érezzem, hogy még mindig mellettem van.

Ez a hit, ez a tudat ideig-óráig megtart talán még engem …

Aztán jöhet bármi! Én nem érzek vágyat semmi után – s ha egyszer nagyon is érezni fogom az átkot, nem fog visszatartani az, hogy szegény anyámat is a sírba rántom. Szánni már nem tudok senkit, még magamat sem…

Mégis… Rossz őrangyala lehet, édes Illim! Megengedte, hogy lelke az én lelkem sorsához fűződjék. Én azt hiszem, hogy én csak kárhozatba döntök mindenkit… Áldja meg az Isten, hogy nem vigyázott magára, s engedte, hogy pár percig visszaszálljak a feltámadt álomországba… Óh, bár csak abban a percben haltam volna meg. Álmodozva s bízva…

Még egyszer ismétlem: akarata szent előttem, nem fogom keresni, beletörődtem már mindenbe…

De ha érez irántam egy kevés szánalmat, s amíg lesz, kihez, írjon olykor egy-egy levelet.

Nem sok, amit kérek, de nekem ez már minden, s azután… nem bánom én akármint is lesz.–

Kezeit ezerszer csókolja

A. Endre

11. VARGA ILONÁNAK

[Debrecen, 1899. okt. 20-21.]

Édes Illim!

Abban a pillanatban zártam le egy magához írt levelet, mikor nehezen várt válasza megérkezett. Az első levelet eltéptem, de bevallom, hogy nagy bűnt követtem el benne. Bevallom, hogy vezekelhessek előtte!… Abban a levélben egy csúnya gyanú volt, hogy a maga egész eddigi érdeklődése játék, egy üres szívű, századvégi lány kegyetlen játéka, mert különben nem hagyta volna válasz nélkül az én utolsó levelem, bizonyítékát az én meghasonlott, elborult kedélyvilágomnak. Ez volt a gyanú. Bocsásson meg, hogy ilyen kishitű voltam.

Maga olyan, amilyennek eddig hittem. Ez a levele még jobban meggyőzött. Szív és gyöngédség – ezekből áll a maga tiszta lénye; elérhetetlen ideálja az ilyen magamfajta rajongó, beteg léleknek…

Úgy gondoltam én is, amint azt megírta.

Hideg, egészen hideg világ környez mindkettőnket. Nincs környezetünkben egy szív, mely megértsen. Valósággal csoda, hogy meg tudjuk őrizni a szívünket. Hiszen velük kell lenni, velük kacagni, lépten-nyomon megtagadjuk magunkat.

Higgye el, tragédia ez a mi életünk. Megcsaljuk a környezetünket, megcsaljuk magunkat – s azután meg boldogtalanabbak vagyunk…

Óh, ilyenkor érzem s most maga által érzem először, milyen boldogság, ha egy rokon szívre lelünk!… Elfelejtet egy őszinte vallomás egy hosszú életkálváriát…

Látja, az én édesapám hétköznapi, praktikus ember. Az anyám egy poétikus lelkű, gyöngéd asszony, martyrja az apámnak. Az anyám szívét örököltem, s ha sorsomat átkozom, az anyámat átkozom meg: az ő szíve az én szívem. Az apám megtagadott, mert nem elégít ki az a magas ambíció, hogy szolgabíróskodjak odalenn valamelyik ronda, oláh faluban. Ő az anyámat okolja: „ő nevelt így." Én pedig távol vagyok tőlük. Nincs erőm soha egy levelet írni az anyámnak; a leveleit nem bírom felbontani, s megreszketek, ha olykor reá gondolok… Van még egy fivérem. Ő az apám nevelése. Ő be fogja váltani az apám reményeit, de mit ér ez annak a szegény martyrasszonynak, kinek szívéhez én állok közelebb… Egyforma a szívünk…

Leírtam ezt azért, hogy könnyebben megértse az én egyéniségemet, kedélyemet.

Én még az anyaszív melegét sem érezhetem, ami magának – úgy hiszem – megvan. De magának támaszra van szüksége, maga gyenge nő. Nekem pedig küzdenem a szívemért, s ez az örök lelki küzdés magyarázza meg, hogy mért ragadtam meg oly görcsösen a maga mentő, fehér szellemkezecskéjét!…

Lássa, énnekem mégis azt kell hinnem, hogy egyik levelemből azt olvasta ki, mintha okvetlenül, szinte durván akarnám kierőszakolni a maga inkognitójának levetését…

Egyszerű kérés volt pedig az.

Én ismételten arra kérem, maradjon meg az én régi, vigasztaló őrangyalomnak, írja meg szívének minden panaszát, hisz senki sem érti magát úgy meg, mint én, kinek szintén egyedül kell állnia az életben.

Maradjon ezután is az én szeretett, gyöngéd Illim!…

A. Endre.

A verskötet küldését jelezni fogom.

12. VARGA ILONÁNAK

[Debrecen, 1899. okt. 25-26.]

Édes Illim!

Hát maga édes spiritiszta lett?… Megvallom, csodálkozása közös velem.

És a másik kérdés?… Előbb maga is hisz benne, levele végén pedig megtagadja ezt a hitet… Látja, édes Illim, én, kinek ezer okom van semmiben és senkiben sem hinni – ezt a hitet, melyet maga olyan könnyen megtagad, szinte erővel plántáltam és őrzöm szívemben… Az igaz, hogy ez nekem az utolsó mentsváram, amibe még hinni tudok, vagy hinni – szeretnék.

Azt írja, hogy nem látott mostanában. Én pedig azt hittem, hogy vasárnap este 7 órakor, a Kossuth u. sarkán magával találkoztam. Rosszul sejtek?

Tegnap este kaptam levelét. A betűműhelyben egyedül voltam. Végtelenül elszomorított a levél utolsó fordulata. Azután tépelődtem, lehajtottam fejem, s