A napok hordaléka

By Déry Tibor

Déry Tibor 1964-től 1977-ben bekövetkezett haláláig írt cikkeinek legteljesebb – eddig kiadatlan írással is kiegészített – gyűjteményét találja az olvasó ebben a kötetben. Az író ezekben a cikkekben életének apróbb eseményeiről szólt – de nem annyira magukról az eseményekről, mint arról, amit róluk gondolt: a Balaton-vidéki tájról vagy a technikai civilizáció veszedelmeiről, az öregedésről, az évszakok változásairól stb. Az egymástól oly távol eső témákat az író szemlélete fogja egységbe: a korában benne élő, annak jelenségeire érzékenyen válaszoló ember felelősségérzete,önvizsgálata, iróniája és öniróniája. S mindenekelőtt mesterségének tisztelete. „Mit őrizzen meg az író fiatalságából késő napjaira is? – kérdi Déry Tibor. – Egyet őrizzen meg épségben, akkor még bátran elengedheti tollát: a tiszteletet az üres, fehér papírlap iránt, melyet az íróasztalához ülve maga elé terít. Engem egy-egy önkéntelen mélyebb légvétel figyelmeztet még ma is arra, amikor golyóstollamat a kezembe veszem, hogy izgatott vagyok: íráshoz készülődöm.”
Ezt az izgalmat, a gondolkodás és az alkotás izgalmát közvetítik Déry Tibornak az életműsorozat utolsó kötetébe összegyűjtött írásai.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633446942

Book preview

DÉRY TIBOR

A NAPOK HORDALÉKA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó

Korrektor: Hoppe Adrienn

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-694-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Déry Tibor jogutódja

OLVASÓNAPLÓMBÓL

1964

Munka közben kevés idő marad olvasásra. S mentegetődzve teszem hozzá: olvasói kíváncsiságom amúgy is erősen apad, s annál jobban, minél virgoncabb az ipar, termelékenyebbek a könyvgyárak s leleményesebb a kereskedelem. Nálunk, idehaza, nem tudom, hány könyv jelenik meg naponta, de egy német statisztika arról tájékoztat, hogy tavaly csak Németországban hatvanezer szépirodalmi mű látott napvilágot. Hogy Franciaországban, Angliában, Olaszországban, azaz a számomra elérhető nyelvterületeken mennyi, azt legföljebb elképzelni tudnám, ha akarnám, de nem akarom. Hova nyúljak tehát, hogy megtaláljam e tengeráradásban azt a tíz könyvet, amellyel sajnos lankadó étvágyamat úgy csillapíthatnám, hogy közben el ne rontsam hitvány gyomromat, azt a tíz könyvet, amely elszórakoztatna, s okulásomra szolgálhatna. A bírálókra hallgassak? Ahhoz el kellene hogy olvassak húszezer bírálatot. Reménytelen.

Így hát lehetőleg nem nyúlok sehova, legföljebb – jó nyárspolgári szokás szerint – munka után, elalvás előtt, szórakozott kézzel az asztalomra tolakodott olvasmányok közül kicsípek egy újságot, egy folyóiratot, kiválogatok belőlük egy rövidebb munkát, aggódva megszámlálom, hogy hány oldal, aztán ördögi vigyorral arcomon nekilátok.

Ám néha csalódom. Nemegyszer akad jó is. Íme, két történet.

Az egyik a XVII. századi Németországban játszódik, Spessart vidékén, a harmincéves háború alatt, szereplői két testvér, férfi és nő, Hans és Grete Metzler, s egy Katherina Schraderin nevű fiatal s gazdag özvegyasszony, mesterségére nézve mézeskalácsos, ki oly ízletesen készíti áruját, hogy udvari szállítójává válik szinte valamennyi német hercegségnek, fejedelemségnek. A két testvér szemet vet rá, vagyonára, személyére, de legfőképp az isteni zamatú mézeskalácsok titkos receptjére. Hans, a férfi, hogy ezt megkaparinthassa, udvarolni kezd az özvegyasszonynak. Kosarat kap, s bosszúból 1647-ben feljelenti boszorkányság miatt. Katherina asszonyt az akkori jogszokásoknak megfelelően kínpadon kivallatják, de ártatlannak találtatván, hazaküldik. Mi egyebet tehetne hát Hans Metzler, mint hogy meggyilkolja az özvegyasszonyt? Húgával, Gretével együtt belopódznak az özvegy magányos házába, az engelsbergi erdőben agyonütik Katherina asszonyt, holttestét elégetik a mézeskalácsos kemencében. A receptet azonban, bárhogy kutatnak is, nem találják meg.

A másik történet: Egy szegény erdei favágó Jancsi és Juliska nevű gyerekei eltévednek az erdőben, hol is egy boszorkánnyal találkoznak. Ez becsalogatja őket mézeskalácsból és cukorból épült erdei házikójába, itt bezárja őket egy ketrecbe, és hizlalni kezdi őket. Mikor úgy látja, hogy már elég húst szedtek fel, elhatározza, hogy megsüti áldozatait. Ám a ravasz gyerekek kifognak rajta; úgy tesznek, mintha nem tudnának elhelyezkedni az óriási sütőlapáton, s megkérik a gonosz boszorkányt, mutatná meg, miképp fogjanak hozzá, majd hátulról hirtelen belökik a lángoló kemencébe, s rácsapják az ajtót. A boszorkány elég.

Mi köze egymáshoz a két történetnek, jobban mondva mi köze a Jancsi és Juliska című közismert gyerekmesének a másik, a nagy Pitavalba kívánkozó büntetőjogi esetnek? Elképzelhető-e józan emberi ésszel, hogy az egyik a másikból született? Elképzelhető-e valóságnak és fantáziának ilyenfajta szövődménye? Elképzelhető-e, hogy néhány száz év múlva az auschwitzi gázkamrák, melyekben elégették a gonosz zsidókat, népmese formájában fognak visszatérni a gyermekek meséskönyveibe s innét a köztudatba?

Az irodalomtudomány mai állása szerint a Jancsi és Juliska mesét elsőnek a német Grimm testvérek írták meg, 1812–14-ben jelent meg a szerzők kétkötetes mesegyűjteményében. Miután számtalan, főképp szellemtudományi tájékozódású munkában vizsgálgatták eredetét, formáját és rejtett mondanivalóját, nemrég közzétették egy Georg Osseg nevű germanista kutatási eredményeit, egy másik germanistának, H. Traxlernek bőséges dokumentációs anyagával (fényképek stb.) együtt.

Osseg empirikus módszerrel folytatta le vizsgálatát. A mese szöveganalízise révén megállapította, hogy az esemény színhelye csak Spessart vidékén lehet. Egyik sétája alkalmával egy erdei útra akadt, mely meglepően hasonlított a Grimm-mese egy 1818-as kiadásának egyik illusztrációjára. Minthogy a mese szövege meglehetősen pontos hely- és tájrajzi adatokkal szolgál, csakhamar felfedezte az 1647-ben meggyilkolt Katherina Schraderin egykori erdei lakának romjait, s az egyik falnak egy titkos üregében – végső és döntő bizonyítékképp – a mézeskalácsosnő háromszáz éves receptjét. Több más adat segítségével – melyeket azonban nem ismerek – s az ezekből adódó következtetések alapján kétségbevonhatatlanul bebizonyította, hogy a Grimm-mese a Metzler testvérek gyilkossági ügyének alapanyagából épült.

Kétségbevonhatatlanul bebizonyította? Az ismertetés, melyet ismertetek, azt állítja. Fogadjuk el, legalábbis addig – ó, remek bizonytalanság! –, amíg egy újabb germanista tagadásba nem veszi. Nyugodjunk bele tehát abba, hogy az írói képzelet transzformátorán

a gyilkos Metzler testvérek egy szegény erdei favágó ártatlan, éhező kisdedeinek a bőrébe bújtak,

a fiatal s gazdag mézeskalácssütő nőből gonosz vén boszorkány lett,

egy gyártási titok jogtalan, erőszakos megszerzésére irányuló kísérlet, régi formáit levetve, hirtelen átalakult egy erkölcsileg mindenképp jogosult emberbaráti cselekedetté: éhező gyerekek megsegítésévé,

egy ravaszul kitervelt hamis bűnvádi feljelentés a vele járó kínvallatással ügyes gyermeki leleménnyé,

az önző érdekből elkövetett gyilkosság istenítéletté.

Én belenyugszom ebbe a tündérjátékba, mert valamennyire ismerni vélem az írói képzelet valószínűtlen bakugrásait. De a leleplezésnek még nincs vége. Osseg a romokból kiásott, háromszáz éves recept utasításai szerint német alapossággal süttetett egy tál mézeskalácsot, s megállapította, hogy ízre, illatra, kellemre teljesen azonos a mai német mézeskalácsgyárak titkos eljárással készült árujával. Ám figyelmét elkerülte, hogy a titkos eljárás már évek óta nem titok: leírása megtalálható dr. Oetker híres szakácskönyvében, mi több, a leírás szinte szó szerint egyezik a romokból kiásott háromszáz éves recepttel, azzal a különbséggel, hogy a szakácskönyv Oetker-féle sütőpor használatát ajánlja a német háziasszonyoknak. Hogy került e recept dr. Oetker birtokába, kérdezi az ismertető. Valóban hogyan, kérdem én is. S miképp lehetséges, kérdi tovább az ismertető, hogy dr. Oetker a háború után néhány év alatt egy kis sütőporgyárosból egy nagy hajózási vállalat tulajdonosává vált? Nincs-e valamilyen összefüggés a mézeskalácsrecept és a kereskedelmi hajóraj között? Katherina asszony véres árnyéka a gyermekmesén át még jelenünkbe is belenyúlna?… De e téren már nem kívánom követni a tudós kritikus kíváncsiságát.

Ott sem, ahol a mese két stilárisan némileg különböző változatát vizsgálva, nacionalista történelemhamisítással vádolja a Grimm testvéreket, mert a második, negyvenöt évvel későbbi változatban valamelyest enyhítettek a szegény favágó, Jancsi és Juliska apja nyomorán; nyilvánvalóan, mondja az irodalomtudós, a német hazafias érzelmek kímélésére. „A szegény favágónak nem volt mit törnie s falnia, a mindennapi kenyeret is csak nehezen tudta megszerezni, így szól az első változat, a második pedig: „A szegény favágónak alig volt mit törnie s falnia… Nem, az ilyen finom megkülönböztetésekre nem rendelkezem elég szemmértékkel és elmeéllel. Beérem azzal, hogy még egyszer eltűnődve azon, amiről most örvendve beszámoltam, elámuljak az élet mérhetetlen gazdagságán és csodálatos összefüggésein, s nem kevésbé az emberi szellem határtalan lehetőségein. S megnyugodva és megbékélve felajánljam műveimet – ha lesznek arra érdemesek – a jövő irodalomtörténészeinek mindenre kiterjedő szíves gondozásába, melynek, sajnos, már nem lehetek majd meghatott tanúja.

ÁLLATGÉPEK

1965. SZEPTEMBER

A magyar nyelv megbicsaklik, majdhogy ki nem ficamodik, ha le akarná fordítani Ruth Harrison angol írónő könyvének címét (Animal Machines). De talán nemcsak a nyelv, hanem az észjárás is. Szóról szóra annyit jelent, hogy „állatgépek". Érthető magyarsággal: az az állat, amely gépként – azaz géppé aljasítva – termeli önmagából a tojást, húst, gyapjút. Amely egyben nyersanyaga és szerszámgépe önnönmagának. Már nem lelkes teremtmény, hanem önfeldolgozó automata, születése első pillanatától a haláláig, s a géptől csak az különbözteti meg, hogy idegközpontja, azaz fájdalmai is vannak.

A csirke például, emlékeim és tapasztalataim szerint, egy esetlen, kedves nagy madár, melyet száz és száz, többnyire vidám képzettársításom köt be a háztáji természetbe s benne az életembe, a modem élelmiszeriparban egy kis géppé alakul át, amely növényi anyagokból értékes fehérjéket termel. Hogy a beléje fektetett üzemi energiát – élelmezését, egyéb fenntartási költségeit, a ráfordított munkabért stb. – a maximálisan elérhető húsmennyiséggé hasonítsa át, ügyelnünk kell arra, hogy a racionalizált gyárban, melyben a csirke, illetve a csirkegép dolgozik, a munkafolyamat alatt minél kevesebb energia menjen veszendőbe, tehát az állat minél kevesebbet mozogjon, anyagcseréje minél gyorsabban menjen végbe. E célból a hizlaló üzemekben a csirkét szinte teljesen megfosztják mozgási szabadságától, étvágyát viszont részben a táplálékába kevert izgatószerekkel, részben mesterséges fényhatásokkal növelik, illetve szabályozzák. Élete a következőképp telik el:

Születésük pillanatában a keltetőállomáson a csibéket megvizsgálják, a gyöngéket, hibásakat kiselejtezik, azaz megölik. A fennmaradókat tízezres tételekben a hizlaló farmokra szállítják, szállítmányonként azonban két százalékot, azaz kétszáz darabot hozzácsomagolnak azoknak a pótlására, amelyek a szállítást nem élik túl. A veszteség, azaz a halálozási arányszám tételenként kettő-hat százalék között ingadozik. (A kalkuláció nyilván helyes és szükséges, de nekem máris felfordul a gyomrom.)

Ruth Harrison szerint az egynapos csibéket a hizlaló farmokon ugyancsak nyolc-tízezrenként hosszú, ablaktalan barakkokban helyezik el, melyeknek falain, közvetlenül a mennyezet alatt, szellőzőventilátorok és nyílások gondoskodnak az állandó levegőcseréről. A nagyüzemi farmban hosszú sorokban egymás mellett és mögött állnak ezek a barakkok, végükön egy-egy óriási tölcsér formájú etetősilóval, amelyek őrtornyokként veszik körül az egész telepet. A telep maga az írónőt egy nagy gyárra emlékezteti.

(Engem másra, már a leírás első mondataival. 1953-ban az őrtornyokkal körülvett auschwitzi barakktáborban jártam, az idén tavasszal Buchenwaldban.)

Bent, az istállóban az embernek az a benyomása, hogy egy hosszú, sötét alagútba jutott, melynek vége homályba vész. Ameddig a szem elér, sűrűn egymás mellett csirkék nyüzsögnek a betonpadlón, fölöttük a falakon világítótestek, a gerendákról etetőedények lógnak, a padlóban egy nyitott csatorna gondoskodik a vízellátásról.

Két hétig a csibék 32,2 fokos melegben élnek, tehát az anyatest melegében, de ki nem hagyó fehér villanyfényben, mely étvágyukat növeli, növekedésüket segíti. Két hét után a fény borostyánszínűvé vált át, s kétóránként gyújtják meg és oltják el. Ugyanebben az ütemben, tehát kétóránként felváltva esznek, illetve alszanak az állatok. Hathetes korukra már annyira meghíztak, hogy érzik, milyen szűken vannak. Ha tovább is erős fényben tartják őket, heves harcok indulnának meg közöttük a nagyobb férőhelyért, ezért ezután már csak huszonöt wattos vörös fényt kapnak, s ezt is kétóránként gyújtják meg és oltják el.

A viadalok, tollcibálások, tépázások, tehát a fölösleges mozgás elkerülésére a hizlaldák különféle módszerekkel élnek. Vannak köztük, amelyekben levágják a csibék felső csőrét, másokban az alsót is. Hogy iszik az ilyen csőrtelen állat, kérdi a szerző. A japánok egy másik módszert ajánlanak, vörös szemüveget tesznek az állatokra, amely megakadályozza őket abban, hogy felismerjék társaik piros taraját. E szemüvegnek egy még modernebb változatát szemellenzővel látják el, amely jobbra-balra elállja a tekintet útját.

– Nem bánunk velük rosszul – közölte az egyik hizlaldafarm vezetője, egy udvarias, szeretetre méltó fiatalember az írónővel. – Barátságos környezetben élnek, esőtől, széltől védve, s annyit ehetnek, amennyit akarnak. Olyan ez tulajdonképpen, mint egy nagy klub.

(Auschwitz is egy nagy klub volt, az érkezőket női zenekar fogadta, „Büfé, „Váróterem feliratú táblák, a gázkamrákat virágágyásokkal szegélyezett zöld pázsit övezte.)

Kilenc-tíz hét múlva a csibék a homályos, ablaktalan istállókban elérik az előírt 1,6 kilós súlyt, befogják, ládákba helyezik, és a „csomagolórészlegbe" küldik őket.

Mi is megnéztünk egy ilyen ártalmatlannak tetsző, gyári épületre hasonlító óriási pajtát, írja Ruth Harrison, amelynek falai mellett, a hosszú tolóajtók között százával álltak az egymás fölé állított csirkeketrecek, azonmód, ahogy a teherautókról épp lerakták őket.

Fehér védőruhát és fehér gumicsizmát kaptunk, amely majd megvéd a vágóhídban szétfröccsenő vértől. Beléptünk. Az óriási pajták belső falánál is magas sorokban álltak a ketrecek, mindegyikben tizenkét csirkével, amelyek helyükről mint egy emelvényről jól beláthatták az egész terepet, a körülöttük folyó munkát, a zakatoló, csikorgó gépeket, az éles fényben ide-oda rohangáló embereket. Tíz hétig teljes csöndben, tapintatos homályban éltek, elkényeztették, minden fölösleges zajtól, izgalomtól óvták őket. Aztán ládákba s egy teherautóra kerültek, megpillantották – először és utoljára életükben – a napot, s most megérkeztek úti céljukhoz.

Persze az útjuk sem volt zavartalan, mondja az írónő. Mielőtt a csomagolórészlegbe szállították őket, tizenkét-tizenhat órai böjtöt kellett elszenvedniük, még vizet sem kaptak, mert a megemésztetlen táplálék csökkenti az állat értékét, s alkalmatlanná teszi a mélyhűtésre. A napi és fejenkénti 14 gramm eleség költsége ebben az iparágban jelentős tétel, amely adott esetben az üzlet nyereségéről vagy veszteségéről is dönthet.

Földi életük most már vége felé közeledik. Kiveszik őket a lécládákból, s lábuknál fogva a szállítószalag kampóira akasztják őket. Ilyenkor óvatosan, gyöngéden kell velük bánni, mondja az írónő, mert ha felidegesednek, megijednek, nehezebben lehet őket megkopasztani.

(Tudtommal Auschwitzban a gázkamrákba menetelő foglyoknak is azt hazudták – hogy fel ne idegesítsék és meg ne ijesszék őket –, hogy fürdőbe mennek; készségesebben hagyták magukat megkopasztani ruháiktól, hajuktól, életüktől; huszonöt perc alatt így kétezer darabot selejteztek ki az emberiségből.)

A gépi berendezés, azaz a szállítószalag gyorsasága szerint az állatok egy-öt perc alatt érnek el a kivégzőhelyre. Szállítás közben hangtalanul nyitogatják-csukják csőrüket; úgy fest, mintha félnének, mondja az írónő. De megmagyarázták neki, hogy a csirkék tompa eszű lények, sejtelmük sincs arról, hogy mi történik velük. Amelyik közülük fellázad, és csapkodni kezd szárnyaival, annak a nyakát szelíden lefelé húzzák, ettől azonnal lecsendesednek.

Van olyan üzem, amely kábítógépekkel elaltatja az állatokat, mielőtt átvágják a gégéjüket, de ezeket a legritkább esetben használják. – Ha elkábulnak, nem véreznek ki eléggé – magyarázta az üzem vezetője. S a kábítógépek nélkül gyorsabban is lehet dolgozni, s az állatok halála is kíméletesebb.

Megnéztük a vesztőhelyet is, ahol az állatoknak lemetszették a fejét, ami után szárnyaikkal vadul csapkodva eltűntek egy alagútban, ahol „kivéreztek". Egy perccel később a szállítószalag már újra kihozta őket az alagútból, ahonnét, még mindig vad szárnycsattogással, a kopasztó katlan felé indultak. – Amíg odaérnek, már egészen bizonyosan megdöglenek – nyugtatott meg az üzemvezető. Az tény, hogy amikor kikerültek a katlanból, élettelenül, lazán lógtak a kampókon. Miután egy újabb gép megkopasztotta őket, a szállítószalagon, a még élő állatok emelvénye előtt, a falnak egy nyílásán át újabb helyiségbe kerültek, ahol majd kibelezik őket.

– Maga eszik ezekből? – kérdezte az írónő a vezetőtől.

– Isten ments! – mondta ez.

Úgy látszik, Auschwitzot végképp be kell illesztenünk az emberről formálódó képünkbe, mint egyik szélsőséges lehetőségét. Nem az egyéni kegyetlenkedésekre gondolok, azokban sohasem szenvedtünk hiányt, amióta az emberiség az eszét tudja; újdonságát a modern ipari társadalom nagyüzemi jellege adja. Dachau, Majdanek, Treblinka, Auschwitz, egyre nagyobb kapacitásúak és egyre racionalizáltabbak a halálgyárak. Tőlük egyenes út vezet a fentebb leírt baromfiüzemekhez. Borzadva olvastam a leírásukat, borzadva adom tovább. Az emberi szellem auschwitzi torzulását jelzik, ugyanazt a magatartást, ugyanazt a mélységes tiszteletlenséget a világ iránt, ugyanazt a gőgös megvetését a teremtésnek, a természetnek, az életnek. Hány lépés választja el ezeket a gyárakat az auschwitzitől?… s mi véd meg attól, hogy azok, akik ebben a szemléletben nevelkednek és élnek, újra meg ne tegyék az utat? Az állati lét tagadásától a racionalizált nagyüzemi emberirtásig? A lelki tréningünk már megvan hozzá. Itt alakítjuk ki a gyakorlatát, ezekben a képmutató humanitású üzemekben, itt is, másutt is. Az embernek azelőtt személyes kapcsolata volt az állattal, a szerszámaival, sőt a gépeivel is, most mit kapunk helyébe? Igaz, a háziasszony is levágta a csirkét, könnyet sem igen ejtett utána, de az ujja begyében talán mégis megérezte a távoli rokonságot áldozatával, s a gyerekek talán meg is siratták. S most ezzel a gyermeki könnyeket fakasztó kis melegséggel a szívünk táján is szegényebbek lettünk, a háziasszony helyét a hóhér foglalta el.

Értsünk szót, nem elsősorban az állatot sajnálom, hanem az embert, aki elpusztítja, kivégzi, megsemmisíti. Nem elsősorban az állatot védem, hanem az embert önmaga ellen. Romantikus volnék? Azt hiszem, drágán fizetünk gyomrunk jólétéért: a lélek jólétével és egészségével. Azt hiszem, hogy akiben nincs tisztelet az állat iránt, az az emberrel is kíméletlenül fog bánni.

A BŰN LABIRINTUSA

1965. OKTÓBER

„…A tárgyalás már javában folyt; elkéstem, sokáig tartott, amíg parkolóhelyet találtam. S mint amikor az ember késve érkezik egy filmhez vagy színházba, egy kissé tájékozatlanul nézek szét magam körül… A hangszórót hallom. Szétnézek, hol a vádlottak padja?… nem találom. A tanúkét sem látom. Pedig jó helyem van, az egész termet áttekinthetni róla. Százhúsz-százharminc ember ül a padokban, németek, országunk polgárai, de az igazat megvallva, nem tudom megkülönböztetni a vádlókat a vádlottaktól…"

Egy nyugatnémet újságíró, Horst Krüger, a baden-badeni rádió vezetője, a Preuves tudósítója, Frankfurtba utazott meghallgatni az Auschwitz-per egy napját. Könyvtárnyit írtak már Auschwitzról, a perről is. Eleget írtak? Nem tudom.

„Amikor a napokban baráti társaságban egy alkalommal megemlítettem, hogy megnézem az auschwitzi pört, zavart csend támadt, a levegő észrevehetőn lehűlt. – Hát igen… persze… szörnyű! – mormolta valaki a szoba túlsó végén, a háziasszony pedig sietve újratöltött a poharakba."

De H. K. nem magáról a perről, a megnyílt és közszemlére kiállított pokolról számol be, hanem a légkörről, amelyben a tárgyalás folyik, annak a szennyeződését vizsgálja, ezért tartom érdemesnek az idézésre. Jegyzeteinek s az enyéimnek nincs kijelölt politikai menetiránya, csak az, amit a folyóvíz természetes útján, a lejtőn talál. Engem a téma személy szerint azért érdekel, mert egy régi gyanúmat táplálja tovább, nevezetesen, hogy az emberiségnek nincs bűntudata. Pontosabban, hogy bűntudata csak egyes embernek lehet, de nagy közösségeken, nemzeten, osztályon stb. hiába követelnők. Hiába kértük számon 1945-ben hazánkban is, hiába kérnők ma a németségen. A vesztes legjobb esetben belenyugszik vereségébe, még fizet is, ha muszáj, de egy egész nemzettől, osztálytól megbánást követelni csak arra jó, hogy képmutatóvá tegyük. A gyilkosok megszokják bűneik emlékét, a társadalom megszokja a gyilkosokat. S ahogy múlik az idő, a történelmi idő, a köztudatban összemosódik a hóhér és az áldozat, s még jó, ha az utóbbit meg nem kövezik undorító sebei miatt. Legyen legalább olyan tapintatos, mint a szerepét rejtegető gyilkos! Ha gondolkodásom hullámverésében nem félnék az úgynevezett általános igazságoktól, megkockáztatnám azt az állítást, hogy ez a közösségek életben maradásának törvénye. De óvatos vagyok, jobb szeretem a kérdőjeleket.

H. K., mialatt a tárgyalást hallgatja, természetesen önkéntelenül is felidézi magában saját szerepét a háborúban. Huszonkét éves volt, szanitéc a keleti fronton, a téli Lengyelországban és Oroszországban, megjárta a romokban heverő Orelt, Vityebszket, Szmolenszket.

„…Sohasem hallottam Auschwitznak még a nevét sem. De mit teszek, ha történetesen oda osztanak be? Hős lettem volna? Lehet, hogy a katonaélet számtalan kis fogásának segítségével igyekszem magam kivonni a gyilkosságokból, a tömegmészárlásokból, a halálraítéltek elgázosításából… De az bizonyos, hogy hős nem lettem volna. Fedezékbe vonulok, befogom a számat. De meddig? A gyilkolást is megszokja az ember, mint mindent a világon. Ha naponta tízezer embert kell a vágóhídra küldenem, ki tudja, két év alatt nem szokom-e meg?"

Lelkiismeretességből s az emberi természet ismeretében idézi tűnődését, nem a vádlottak mentségére, akiket van miért gyűlölnie, hisz Hitler alatt később ő maga is felségárulás vádjával a náci vészbíróság előtt állt. De számomra érdekesebb az, amit a tárgyalás szünetében jegyez fel, közvetlenül az egyik tanú kihallgatása után, akinek előbb marékkal kitépték a haját, majd istentelenül megkínozták, és csak a véletlen csodája mentette meg a gázkamrától.

„…Mintha színházban volnék, két felvonás közti szünetben. Az emberek kitódulnak a teremből, friss levegőre vágynak, cigarettára gyújtanak… Néhányan kabátjukat kérik a ruhatárban. Csalódottak volnának, elégedetlenek, unják?… Miért mennek el a szünetben? Két javakorabeli férfi, fekete selyemtógában, nyilván ügyvédek, épp a mosdóból lép ki, az egyik megáll egy tükör előtt, megigazítja fehér nyakkendőjét, a másik a ruhatárban egy pohár coca-colát kér… Hangosan nevetnek. Számukra ez munkanap, megszokták, miért is ne nevethetne az ügyvéd a tárgyalás szünetében?"

H. K. egy hamburgi kollégájával találkozik, ki szintén megjárta a koncentrációs táborokat.

„Hol vannak a vádlottak? – kérdem tőle.

Csodálkozva rám néz, gúnyosan mosolyog… – Szegény barátom – súgja –, de hát nem látja ezeket az urakat itt jobbról, közvetlenül maga mellett, s arrébb, akik a karosszékekben ülnek, s azt a másik csoportot ott, az ablak mellett, s azt, amelyik most a ruhatár előtt áll?… – S egyszeriben megértem, hogy akiket én ügyvédeknek, újságíróknak, közönségnek néztem, azoknak egy jó része a vádlottak padján ül, s lehetetlen őket a többiektől megkülönböztetni… Ápolt külsejű, jól táplált urak, amilyeneket mindenütt látni… kocsijukat a parkolóhelyen hagyták…

…Közelebb lépek a fal mellett álló nagy bőrfotelekhez. Öt úr ül bennük, jóindulatú arcok, kis pocakok, coca-colát isznak, cigarettáznak… A legidősebbnek kissé vörös az arca, a haja hófehér, kifogástalan szabású, tengerészkék öltönyt visel. – Ez Robert Mulka – súgja kollégám – SS-parancsnok, Hössnek, az auschwitzi tábor parancsnokának volt a szárnysegédje, ma gyarmatáru-exportvállalata van Hamburgban. A Frankfurter Hofban száll meg (a legelőkelőbb szálló Frankfurtban); amikor nincs tárgyalási nap, repülőgépen tér vissza Hamburgba, üzleti ügyeit ellátni. Vádpontok: a gázkamrák szállítása és üzemeltetése, a Zyklon B-gáz szállítása, személyes részvétel az elgázosítandók kiválasztásában, a gázkamrákhoz való szállításában… Amott a másik (aki az előbb a tárgyalóteremben előttem ült, s akit megkérdeztem, hol ülnek a vádlottak, de nem felelt) Bruno Schlage, a 8. sz. vádlott, ingatlantulajdonos, építési vállalkozó… személyesen válogatta ki azokat, akiket a hírhedt »fekete fal«-nál kivégeztek, a kivégzésekben maga is részt vett. Mellette Breitwieser, a 13. sz. vádlott, Auschwitzban jogtanácsosként (?) működött. Oly rokonszenves, értelmes az arca, hogy az ember gondolkodás nélkül felfogadná, ha történetesen állást keresne: elsőnek alkalmazta a tömeges elgázosítást Auschwitzban, a 11. sz. blokkból nyolcszázötven orosz hadifoglyot, a kórházból kétszázhúsz ápoltat szállíttatott el s végeztetett ki.

…A csarnok bejáratánál a rendőrtiszt egy tapintatos jellel figyelmezteti a csevegő, cigarettázó közönséget a tárgyalás megnyitására. Az emberek, mint egy színház előcsarnokában, élénken beszélgetnek… Közvetlenül előttem ülnek a vádlottak hat padsorban… Az elsőben Oscar Kaduk, foglalkozására mészáros, ma betegápoló… több ezer ember meggyilkolásával vádolják, »szolgálaton kívül« elkövetett magánkegyetlenkedésekkel is, emberek saját kezű megfojtásával, agyonütésével, meggyötrésével, kikorbácsolásával, felakasztásával… Ma betegápoló egy városi kórházban (betegápoló!), Kaduk papának hívják a betegei, s önkéntes tanúvallomásokat küldözgetnek a bíróságnak, bizonygatva, hogy »a papa« odaadó szeretettel viseli gondjukat… A jobbról előttem ülő úr Emil Bednarek, kereskedő… maga is Hitler egyik áldozata, az auschwitzi tábor foglya… mint a 8. sz. blokk »kápó«-ját, azzal vádolják, hogy számtalan fogolytársát addig kínozta, amíg bele nem haltak… jeges zuhany alá állította őket, amíg el nem dőltek. Jelenleg üzlete van és a schnirlingi pályaudvari étterem bérlője."

Hitler egyik áldozata, írja elképedve H. K., aki maga is gyilkol: ez az auschwitzi labirintus.

S másutt, mint aki magyarázatot igyekszik adni az emberi természet felfoghatatlan ellentmondásaira: „…a modern bűnözők, egy teljesen új fajta, a tömeghalál adminisztrátorai, könyvelői, szerelői, gépészei… a bürokraták és technikusok, akik megnyomják a gépezet egy-egy gombját, Eichmann iszonyú birodalmának jelentéktelen hivatalnokai… A bűn egy új korszaka kezdődött velük: a technika korának intézményesített gyilkossága… A Zyklon B emberei esznek, isznak, alszanak és szerelmeskednek, itt is, mint mindenütt másutt a világon… Közvetlenül előttem a lépcsőházban Breitwieser kissé sántikálva megy le a lépcsőn, vajon melyik autóba fog beszállni, melyik vendéglőben ebédelni, kivel?… Ma visszavedlettek derék emberekké, akikben meg lehet bízni, barátaik vannak, családjuknak élnek. Kortársaink, a mi kortársaink."

S mint aki segítségért néz szét, másfajta kortársakat keresve, a tárgyalás közönségét vizsgálgatja: „Sok a fiatal köztük, reményt keltő, nyílt az arcuk, többen körszakállt viselnek, à la Brecht hajviseletet… Értetlen döbbenettel figyelik a tragédiát, amelyben szüleik is részt vettek. Az ő szüleik? Nem övéik, dehogy, de szülők."

S az önvigasztalás reményében fokozza az ellentétek játékát: „Itt, Frankfurtban, az Unterlindau 87. sz. alatt találjuk dr. Morgan közjegyző hivatalát. Az SS-ben szolgált, bíró volt. Auschwitzba érkezve, e bátor tiszt nem félt attól, hogy büntetőeljárást indítson a hóhérok ellen, a »foglyokkal szemben tanúsított rossz bánásmód« vádjával. Elnöklete alatt a bíróság tizenkét évig terjedő fegyházzal sújtotta a vádlottakat, sőt 1943-ban magát Hösst is, a tábor parancsnokát, bíróság elé állította, de a pört természetesen elaltatták…"

Pokoli színjáték: törvényszéki eljárás a „foglyokkal rosszul bánó" hóhérok ellen, mialatt a közvetlen szomszédságban éjjel-nappal füstölögnek a krematóriumok.

„Vigyázzunk, mondja H. K. tanulmánya végén. „Hitler bennünk van. A sötétben, szakadékainkban ő az úr. Nem múlt el nyomtalanul fölöttünk, egyikünkben sem. Vannak, akik pénz után futkosnak, mások a frankfurti tárgyalóterembe járulnak, van, aki leplez, van, aki leleplez… Az a benyomásom, hogy Hitler örökre megmaradt bennünk, amíg csak élünk.

S én megint csak egy kérdőjellel végzem: mik vagyunk, miféle fajta az ember?

A BŐSZEMŰ TUDOMÁNY

1965. OKTÓBER

Csekély természettudományos műveltségemet népszerű tudományos könyvekből, folyóiratokból szedem össze. Sokkal több volna bennük a hibaforrás, mint a szakkönyvekben, melyek a tudomány fejlődése során minduntalan egymásnak ugranak, s felfalják az ellenfél elméleti és gyakorlati tételeit, következtetéseit? Nem hiszem, de eleve tisztelettel belenyugszom a szaktudósok marasztaló ítéletébe. Esetleges a személyes tapasztalat is, amely soványka tudásomat úgy-ahogy kiegészíti, ehhez sem fér kétség; mégis azt hiszem, aránylag jó lelkiismerettel eltűnődhetem azon a világképen, melyet a sokfelől elszármazott részletek felépítettek bennem. Nyugtalanító kép!

Aggodalmam régi keletű, a tudománynak szól. Vajon azon való igyekezetében, hogy segítsen az emberen, nem veti-e el a sulykot? Áttekinti-e azt, amit összességében teremt, s meg van-e győződve arról, hogy az hasznos? Egyezteti-e a sok százra, talán ezerre rúgó tudományágakat, s milyen közös nevezőn? Lelkesedésében nem szalad-e túl az emberhez méltó feladatokon, s túlbuzgóságában nem fordítja-e visszájára, ami jót teremtett? Ura marad-e kutatásainak, vagy szolgájuk lesz? S végül, megfogalmazta-e egyáltalán a célt, amely felé igyekszik?

Világos ugyebár, hogy nem a tudásról beszélek, hanem ennek felhasználásáról. De amit tudunk, azt fel is használjuk.

A technika azzal kezdte, hogy megsegítette az embert a létért való keserves küzdelmében. Ma már, a tudományos technika korában ott tartunk, hogy helyettesíteni igyekszik. Felmértük-e ennek a helycserének beláthatatlan élettani, lélektani hatását?

A fejlődés menetirányát ismerjük: még gyorsabban, még messzibb, még nagyobb erővel! Kőbalta helyett gőzkalapácsot, a ló háta helyett repülőgépet, husáng helyett távirányított lövedékeket használunk. Az elektromos mikroszkópok és az óriási ciklotronok segítségével már betekinthetünk a parányok világába, felbontjuk az anyag építőköveit, az elemeket; a csillagvizsgálók távcsöveivel felerősítve gyönge szemünket, több milliárdnyi fényév távolságban követjük a galaktikák keringését. S két évtized óta már olyan elektronikus gépeink vannak, melyek meggyorsítják az emberi gondolkodást, s megkönnyítik logikai munkáját.

Mindez többé-kevésbé még segítségszámba megy, még nem kezdi ki komolyan azt a feltevést, hogy az ember szolgálatában történik. A törés, a félelmetes kanyar, ott következik, amikor a tudomány magával az emberrel kezd kísérletezni, s ez alanyból tárgyává válik.

Az agyfiziológiában már közel járunk ahhoz, hogy megismerjük az agysejtek munkáját s együttműködésük törvényeit, azaz a gondolatok, az előítéletek, a szenvedélyek fizikáját. Eredményes kísérletek történtek már arra, hogy elektromos áramlökésekkel megváltoztassuk kísérleti állatok magatartását aszerint, hogy az agy melyik részébe irányítjuk az áramot: harcias, támadó kedvet keltünk bennük, vagy békülékeny kezessé válnak, megéheznek, vagy elutasítják a táplálékot, jókedvre vagy rossz kedvre hangoljuk őket, sőt érzéketlenné is tehetjük az állatot mindennemű fájdalom iránt. Az ember lelkiállapotát is meg tudja már változtatni a gyógyszeripar, izgalmi állapotában megnyugtatja, munkakedvét növeli, elmulasztja szorongásait stb. Még nem ismerjük ugyan a gyógyszer munkafolyamatát a szervezetben, csak a hatását látjuk és szabályozhatjuk, de bizonyára nem sok idő fog eltelni, amíg majd megmérhetjük azokat a vegyi elváltozásokat is, melyeket az agysejtekben előidéz. S innét már belátható az út a történelemnek abba a korszakába, amikor majd művi úton megváltoztathatjuk az ember egyéniségét.

Rövid idő kérdése az is, hogy kedvünk szerint dönthessünk arról, fiú- vagy lánygyermeket szüljön-e az anya. S ha az eugenetikusok, a Nobel-díjas Herman Muller megvalósíthatják terveiket, az asszonyok a jövőben a bő választékkal rendelkező központi raktárakból fogják házhoz szállíttatni a különösen értelmes vagy különösen szép, vagy különösen erős, egészséges férfiak csírasejtjeit, hogy ízlésük szerint való kisdedekkel ajándékozhassák meg a boldog családi kört.

De mindezek a tervek és lehetőségek szinte régimódiaknak hatnak a molekuláris genetika legújabb felfedezéséhez mérten. Nemrég befejeződött a tudomány történelmének egyik legjelentősebb vizsgálata: megfejtették az átöröklődés folyamatának code-ját, azt a vegyi nyelvet, amelyen az élő sejt génjei kiadják parancsaikat, azaz termelési utasításaikat az idegek, a csontok, a bőr, a vér, az agy felépítésére, mindarra, ami az embert mint egyént testileg, lelkileg, szellemileg meghatározza, másoktól megkülönbözteti.

E rendkívül bonyolult munkafolyamat különféle szakaszai egyelőre, természetesen, még ismeretlenek, de az első s valószínűleg a legfontosabb lépés máris megtörtént. A teremtés nyelvének egy-egy szavát már elsajátítottuk, s ha megtanultuk, akkor másnap – ismerve az ember rettenthetetlen vállalkozókedvét – már azzal fogunk kísérletezni, miként változtathatnók, javíthatnók meg a gének termelési utasításait. A természeti programozás helyét majd az emberi tervezés foglalja el. Magunk teremtjük önmagunkat. De milyen mintára?

Amíg az ember azért növelte hatalmát, hogy megváltoztassa maga körül a világot, többé-kevésbé a saját ura maradt. A technikai tökéletesség ürügyén most önmagára emel kezet. Hogy lehetne fajtánk mértékegysége a teremtésnek, ha önkényesen megváltoztatja méreteit? S újra kérdem, milyen mintára? Tudunk-e majd egy olyan modellt készíteni, olyan új emberi normákat találni, amelyeket a jövő társadalma, épségének és egészségének károsodása nélkül teljesíteni tud? S kit bízunk meg kiszabásukkal? A szakembereket? A politikusokat? A szavazó állampolgárokat?

A természettudomány vizsgálja a jelenségeket, nem értékeli őket. Felkutatja a felkutathatót, s úgy véli, hogy ezzel eleget tesz feladatának. Nem kívánhatjuk tőle, hogy erkölcsileg osztályozza azt, amit talál. De eredményeinek felhasználása, gyakorlati megformálásuk: a technika már erkölcsileg is megmérhető. Nem mindegy, hogy milyen gépekbe öltöztetjük tudásunkat, nem mindegy, hogy az atomerőt békés vagy háborús célokra használjuk-e.

S az sem mindegy, hogy a biológusok, eugenetikusok mihez kezdenek a kezükbe kapott tudással. A társadalom ma nagyon is hajlamos arra, hogy a technikai haladás tiszteletében túlbecsülje a valóban káprázatos részeredményeket, nem gondolva azzal, hogy ezek csak akkor termékenyek, ha egy világosan megfogalmazott, erkölcsileg megalapozott cél szolgálatába állíthatók. A napról napra új felfedezésekben bujálkodó tudomány mohósága emberileg érthető, s ugyanígy a mi naponta megújuló csodálkozásunk is, de végzetesen veszélyes lenne, ha a társadalom kiejtené kezéből az irányító gyeplőt. Egyre több jel figyelmeztet erre a veszélyre. A technika egyre több fölösleges szükségletet elégít ki, s egyre több természetes szükségletet nyom el. Minden szak és szakma lelkesültségében vakon vágtat a saját pályáján, a saját tökéletesedése felé. A l’art pour l’art művészet példájára ma már valósággal egy l’art pour l’art technika van kialakulóban. Azt hiszem, szigorúbb ellenőrzésre volna szükség, s itt elsősorban nem is az elképzelhető társadalmi ellenőrzésre gondolok, hanem a magunk fegyelmezésére, egyénenként, személyenként. Arra, hogy több kritikával fogadjuk a tudomány diadalait, levonjuk belőlük a felfedezés mámorát, a meglepetés szédületét, s nem utolsósorban a szenzáció rikoltozását, s higgadtan szemrevételezzük a maradékot: mennyire szolgálja az ember boldogulását? Nem tudok megszabadulni attól a félelmemtől, hogy könnyelműek vagyunk, nem ugyan a felfedezésekben, hanem ezek felhasználásában; erőszakot teszünk a természeten, s nem tudjuk, hol és hogyan üt vissza. Mint a jóindulatú, de felületes orvos, aki betege gyógyítására mérget használ, mielőtt kezében volna az ellenméreg.

Darwin tételei azon a feltevésen alapulnak, hogy az ember közbejötte nélkül a természetben a biológiai kiválasztódás folytán tűrhető egyensúly jött volna létre. Az ember megzavarta az erőknek ezt a szabad játékát, s félő, hogy ma már a saját egyensúlyát is felborítja. Nem értük be az állati lét unalmas állapotával, türelmetlenségünk következménye: az emberi nem történelme. Ma ott tartunk, hogy kénytelenek vagyunk együtt élni az atombombával, a bombaszerű népességszaporodás még fel nem mért veszélyével, a közlekedésnek az őskori vadaknál is pusztítóbb szörnyetegeivel, az ipari forradalom ezer megoldatlan kérdésével. Döntésünk, hogy homo sapiensek leszünk, ezt a láncreakciót váltotta ki. Meg tudjuk-e állítani? Taszigáljuk a világot, de mit tudunk arról, hogy hova? Azt hiszem, jóval nagyobb óvatosságra, körültekintésre van szükségünk, nemcsak a társadalomnak, de egyénenként, személyenként is, hogy el ne tévedjünk.

Az írónak az a dolga, hogy kérdezzen és riasszon, nem az, hogy szakproblémákat oldjon meg. Mondom ezt, mert a tudomány és a technika iránt érzett lelkesedésünkben ma nagyon sértődékenyek lettünk.

MESLOHES

1966. MÁRCIUS

„Ha egy adott pillanatban minden gépet megsemmisítenénk, úgyhogy az ember anyaszült meztelenül maradna a földön, az emberi faj hat hét alatt kipusztulna… Már a lélek is rabszolgája a gépnek, az ember gondolatait és érzelmeit is gépek formálták, melyeknek léte éppannyira előfeltétele már az övének, mint fordítva, a gépek léte feltételezi az emberét… Mondják, a gépek az embert szolgálják, igen, azzal a feltétellel, hogy mi kiszolgáljuk őket. Hányan vannak, akik a gépek rabságában élnek? Akik egész életüket, bölcsőtől a koporsóig, éjjel-nappal a gépek szolgálatában töltik? Ha azokra az egyre növekvő tömegekre gondolunk, amelyeket a gépek leigáztak, s azokra, amelyek életüket a gépek uralma további tökéletesítésének szentelik, nem válik-e világossá számunkra, hogy a gépek mind több teret hódítanak el az embertől?… Nem sokkal nagyobb-e máris azoknak a száma, akik gépeket gondoznak, mint akik embereket látnak el?… De minthogy ma már nem tudunk gépek nélkül élni, természetesen nem javasolhatjuk valamennyi létező gép megsemmisítését, ám nem érkezett-e el a pillanat, hogy legalább azokat irtsuk ki, amelyekre nincs feltétlenül szükségünk, nehogy még jobban zsarnokoskodjanak rajtunk?"

„Mivel a gépek önmagukban képtelenek a létért való egymás közti küzdelemre, az embert használják fel erre a feladatra; amíg teljesíti, minden a legnagyobb rendben van – legalábbis úgy gondoljuk –, de ha alábbhagy erőfeszítésében, s nem segíti a gépeket folyamatos fejlődésükben, a jókat biztatván és kiirtván a rosszakat, abban a pillanatban alulmarad a konkurencia versenyében. Ilyképp nem mi magunk teremtjük-e meg utódainkat, akik helyettünk fognak uralkodni a földön? Nem múlik el nap, hogy ne szépítenők, finomítanók gépeinket, s ne ruháznók fel őket mind több tehetséggel, ügyességgel s azzal az önmagát szabályozó, öntevékeny hatalommal, amely végül is nagyobb lesz minden emberi értelemnél."

Nem a mai technikai civilizáció egyik elkeseredett ellenségétől idézek. Nem magamtól. Samuel Butler angol filozófus és író körülbelül száz évvel ezelőtt adta ki Erehwon című regényét, melyben többek között leírja a masiniszták és az antimasiniszták véres polgárháborúját; ez természetesen az utóbbiak győzelmével végződvén, az országban mindennemű gép, melyet „az elmúlt 271 évben kitaláltak, megsemmisíttetett. „Erehwon az angol „nowhere, azaz a „sehol sem megfordítottja, magyarul Meslohes.

Száz évvel ezelőtt írta a könyvet, mondtuk. Nos, a statisztika szerint a világ teremtésétől kezdve az emberi találmányoknak több mint a fele az elmúlt harminc esztendőben, tehát 1935–1965 között született. Butler ezt is előre látta.

„A magasabb szervezettségű gépek, írja, mint mondtuk, száz évvel ezelőtt, „nem a tegnap teremtményei, hanem, hogy úgy mondjam, az elmúlt öt perc alatt születtek. De ismétlem, nem is a mai gépektől félek, hanem attól a valószínűtlen gyorsaságtól, amellyel ezek valamilyen egészen más dologgá fejlődnek, mint amik ma. Semmilyen élőlény soha ilyen sebességgel nem haladt fejlődésében. Nem kellene-e nagyobb éberséggel figyelnünk ezt a folyamatot, és féken tartanunk, amíg még van rá mód?

Nemcsak fantáziája, szeme is van a jövőre. „Eleddig a gépek csak az ember érzékszervein át érintkeztek egymással; egy-egy utazógép harsány riasztó jelzéssel figyelmeztette a másikat, mire ez azonnal visszavonult; de a riasztás csak a vezető fülén át jutott el a másik géphez. Ha nincs vezetője, a hívott süket marad a hívó szavára… Nem tehetjük-e fel, hogy egy nap nem lesz többé szükség az emberi fülre, s a finom gép maga is hallani fog, s hangja az állati kiáltásból egy éppoly bonyolult nyelvezetté fog felfejlődni, mint amilyen az emberi nyelv?"

Vagyis előre látta az automatikus távirányítást. De miért fél tőle? Miért tartja szükségesnek, hogy szem előtt tartsuk, fegyelmezzük a gépek villámgyors fejlődését, sőt végső soron megsemmisítsük őket? Szerepcserétől fél. Attól, hogy a gép egyre tudósabb és hatalmasabb lesz, az ember egyre gyöngébb és kiszolgáltatottabb, a névleges úrból szolga, a szolgából úr. S a szolgának hovatovább nagyobb szüksége lesz gazdájára, mint emennek őrá.

„A levegő, amelyet belélegzünk, nem nélkülözhetetlenebb szerves életünk számára, mint civilizációnk számára a gép; ez ugyanolyan mértékben teremti és alakítja a mai embert, mint ahogy az ember megteremtette és kialakította a gépeket. Választanunk kell: vagy vállaljuk ma a nélkülözés szenvedését, vagy belenyugszunk abba, hogy saját teremtményeink fokozatosan kiszorítanak a helyünkről, amíg végül is ugyanabba a helyzetbe kerülünk velük szemben, mint amilyet a háziállatok foglalnak el ma a mi életünkben."

„Itt rejlik a veszély. Sokan máris belenyugszanak e becstelen jövőbe. Azt mondják: igaz ugyan, hogy a kutya s a macska szerepére fogunk kényszerülni, de legalább életben maradunk, s talán kényelmesebb is lesz az életünk a gépek jóindulatú uralma alatt… Jóságosan fognak bánni velünk, hisz létük nagymértékben függ a miénktől; vasmarokkal fognak ugyan kormányozni bennünket, de nem falnak fel, hisz a szaporodásban s kölykeik nevelésében szükségük van ránk, mint ahogy élelmüket is mi szerezzük be; mi etetjük őket; ha megbetegszenek, mi ápoljuk, ha kimúlnak, mi temetjük el őket, vagy támasztjuk fel új gépi létre döglött tagjaikat."

„Az ember nem érzelgős állat, amikor anyagi érdekeiről van szó… Ki fog egyezni minden olyan állapottal, amelyben olcsóbban juthat jobb táplálékhoz és ruhához… Amíg a gépeknek szükségük van ránk, az emberi boldogság nem forog kockán, alantasabb szerepre szorulunk ugyan, de jobban megy majd a sorunk. S miféle képtelenség volna jótevőinkre féltékenykedni!"

Kézenfekvő természetesen az a racionális ellenvetés, hogy a gépeknek nem lévén öntudatuk, vagy csak annyi, amennyit az ember beléjük épít, soha nem is kerekedhetnek fölénk. Az antimasiniszta válasza szellemesebb az ellenvetésnél; csak a kiindulópontját idézem. Hol kezdődik az öntudat, kérdi. „A krumpli a sötét pincében pontosan tudja, mit akar és mit tud elérni. Látja a pinceablakon beszivárgó fényt, tehát kiküldi sarjait, melyek végigkúsznak a padlón, felmásznak a falra, ki az ablakon, ahol egy kis földet találnak útjukban, megkapaszkodnak benne… Itt eresztek egy gyökeret, ott is, mondja nyilván magában a krumpli, s ami erőt a környezetemből ki tudok szívni, azt kiszívom. Ennek a szomszédomnak fölébe növök, amazt alulról kerülöm meg; amit módomban van megtenni, az lesz a határa annak, amit meg akarok tenni… A krumpli mindezt azzal mondja el, hogy megteszi, ami nyilván a legvilágosabb beszéd… Hát ez nem öntudat? S ha erre azt felelné valaki, hogy mindez csak vegytani és mechanikus mozgás, melyet a fény és a hő indít el, akkor kérdezzük meg tőle, vajon az emberi érzelmek és érzetek is nem vegytani és mechanikus indítékúak-e?"

Szerencsére a gépek nem tudnak szaporodni, írja Butler. Nem valószínű, hogy két gőzgép valaha is összeházasodnék, s hogy frigyükből kis gépecskék születnének, s az ajtónk előtt játszadoznának.

„De a nemzőképességnek ez a hiánya csak látszólagos… A legtöbb gépet más gépek állították elő. Igaz, hogy emberi segítséggel. De hány olyan növényfajta van, amely csak a rovarok segítségével tud szaporodni, s kihalna, ha e fajtájától végletesen idegen lények nem segítenék megtermékenyülésében! Lehet-e azt állítani, hogy a lóherének – mivel a kis méhecske segítségére szorul – nincs szaporodási rendszere és képessége? A méhecske része a lóhere nemző szerkezetének… mint ahogy az ember része a gépek szaporodási rendszerének… Minden gépfajtának lesznek különleges tenyésztői, azzal a különbséggel, hogy a magasabb rangúaknak nyilván kettőnél több szülőre lesz szükségük."

„Ne felejtsük el – mondja végül az író –, hogy az emberi testet sok millió év formálta ki, a gépek pedig fejlődésük legelején tartanak. Mi lesz húszezer, mi lesz százezer év múlva, ha szabadjára engedjük őket?"

Meslohesben ezt nem várták be. Miután győzelmesen befejezték a polgárháborút, az antimasiniszták többévi tanakodás után elhatározták, hogy kétszázhetvenegy évre visszamenőleg elpusztítanak minden új találmányt; a határvonalat egy újfajta mángorlónál húzták meg, melyet kétszázhetvenegy évvel ezelőtt találtak fel; veszélyesnek ítéltetvén, ez is megsemmisíttetett.

Szívem szerint az antimasiniszták pártján vagyok. Végzetesnek tartom ezt a mi technikai civilizációnkat, bár természetesen magam is haszonélvezője vagyok. Van porszívónk, frizsiderünk és sajnos, televíziónk, két év óta kocsink is. Lehetőleg ritkán használom, de bármilyen elégedett koszorúerekkel és nyugodt pulzussal szállok is ki belőle, mert nem egy autóbusz fogasán lógva kellett hazazötykölődnöm, a lelkiismeretem kesereg, mintha minden kerékforgással elárultam volna az emberiség ügyét. Tudom, hogy a történelem menetirányán nem lehet változtatni, és csak gyöngeelméjűségem olyik pillanatában vágyom vissza a postakocsihoz és a petróleumlámpához, de azzal a gyanúperrel élek, hogy a gép – ha a fejlődés egész folyamatát nézzük – ma, vagy ma még végeredményben több kárt okoz az emberben, mint amennyi segítséget nyújt neki. Szerény közvetítőnek ajánlkozott a fárasztó világ és a fáradékony ember között, s vérszemet kapva, ma már mindjobban kiszorítja, elleplezi, meghamisítja a valóságot, az autó a természetet, az újság a műveltséget, a rádió, a televízió a művet, a futószalag a munkát. Hovatovább már nem a való világgal közösködünk, hanem egy gépek teremtette látszatvilággal. De erről egyszer bővebben lehetne szólni.{1}

MÉG EGYSZER „MESLOHES", MEGKÉSVE

1966. OKTÓBER

Válasz Maróti Lajos függelékben közölt cikkére

Maróti Lajos válasza Meslohes című jegyzetemre (Nagyvilág, 1966/3.) azért is kitűnő, mert termékeny talajt terít egy eljövendő, vagy legalábbis elképzelhető vita alá. Magam már nemigen tudnék benne részt venni, nemcsak azért, mert kevés bennem a polemikus szenvedély, de elsősorban mert tárgyi tudás híján legföljebb gondolataimmal tudnék helytállni, ezeket bizonyítani pedig már fegyvertelen volnék.

Nem mint vitafél jelentkezem tehát most, hanem egy ajánlattal: gondolkodjunk tovább e kérdéseken, melyek nemcsak térfogatukban, de következményeikben is sokkal jelentősebbek, mintsem közvéleményünk gondolná. Világszerte – nyugaton, keleten – a legkitűnőbb tudósi elmék foglalkoznak velük. Ne bízzuk az eszmélkedést a külföldre! S ne is csak a szakemberekre!

Gabor Dennis hazánkfia, kinek könyve (Inventing the Future – Találjuk fel a jövőt!) mostanában került a kezembe, több évtizeddel ezelőtt származott el Budapestről; ma a londoni egyetem elektrofizikai tanszékének vezetője. A kockázatos és nem egy tekintetben fenyegető képet, melyet a történelem logikája fest jövőnkről, tudományos kíméletlenséggel veszi szemügyre, de azzal az oly emberséges meggyőződéssel – vagy mondjuk inkább, reménnyel –, hogy ha ésszerűen, termékeny, bátor képzelettel közelítjük meg, s szembenézünk régi, s főképp új előítéleteinkkel, nyomasztó problémái megoldhatók lesznek. Ennek feltétele elsősorban a gondolkodás merészsége és őszintesége, azaz: ne járjunk túl a saját eszünkön!

Az alanti idézetek, legalábbis részben, azért kívánkoztak a tollam alá, mert történetesen itt-ott szintén Samuel Butler Erehwon, magyarul Meslohes című könyvéhez kapcsolódnak, illetve ennek menetét folytatják századunk hullámzó körülményei között. Gondolatainak fő útvonalát követem, természetesen átugorva az alacsonyabb összekötő lépcsőket. Kiindulópontja:

„Mind ez ideig az ember a természettel küzdött, ezúttal elsősorban a saját természetével kell majd szembeszállnia."

„E tétel felállításánál természetesen nem feledkezik meg az elmaradt országokról, ahol a föld lakosságának nagyobb része még ma is keserves, megalázó harcot folytat az éhínség s a nyomor ellen; újságjaink naponta beszámolnak róla, mint ahogy a haladottabb országok társadalmi küzdelmeiről is, bérharcokról, sztrájkokról, a mélyebb rétegekben veszteglő osztályoknak arról az igyekezetéről, hogy maguk rendelkezhessenek sorsuk fölött. Gabor mindazonáltal úgy véli, hogy hála kipusztíthatatlan küzdőszellemének, ma már az ember elméletileg, a föld nagy részén gyakorlatilag is, végképp legyőzte a nyomort, és csak hosszabb-rövidebb idő kérdése, hogy az, mint a pestis vagy a lepra, végképp letűnjön a föld színéről. A jövő tervezésében, vagy »feltalálásában« tehát figyelmünk javát »azokra a jóval aggasztóbb s elkedvetlenítőbb problémákra kell fordítanunk, amelyeket ma a haladó országok társadalma vet fel.«"

Ezekben az országokban a szegénységen aratott győzelem oly új keletű, hogy még nem mértük fel kellő gonddal eredményeit, vagy mondjuk inkább, következményeit. Az emberiség még nem készült fel lelkileg az anyagi szabadságra, pontosabban „a szabadidő" korszakának feltételeire. Teljesen új szakasza lesz ez az emberiség történelmének, amelyben a technikai civilizáció révén egy töredéknyi kisebbség munkája soha nem látott kényelemben el tudná tartani a nagy többséget. Gabor idézi Keynest, a világhírű angol közgazdászt, aki már 1930-ban, a gépi fejlődésnek aránylag alacsony fokán, az elektronika, az automatika, az atomerő felfedezése, helyesebben gyakorlati alkalmazása előtt Economic Possibilities for