Tóparti ismerősök II.

By Ignácz Rózsa

Az írónő mondja művéről:
„Három kisregényemben, három hosszabb, egy rövidebb elbeszélésemben és a Mesterségünk jegyében címen összefoglalt pillanatképekben ismerős-ismeretlenek serege él, nyaral, szeret, bukdácsol, tervez, bölcselkedik, fintorog, utat keres és célba ér. Majdnem valamennyi történetem színhelye „Európa legszebb szeme” – ahogy Krúdy nevezte a Balatont, a csábító, szerelmeseket kerítő tó, ahol egyformán tud izgalmasan szép, eleven, s ugyanakkor kietlen is lenni az élet.
Az Özvegy nyárban, ebben az 1945-ben játszódó kisregényben, mint üldözöttek kétes menedékére emlékszik vissza e tóra a magányos „egynyári asszony”, Rókánénak a Zala-parti hegyközség szőlős gazdánéjának ez a szelíd víz veszi el egyetlen katonafiát, itt siratja el utolsó csikóját az alföldi öreg Sallai is, s itt üdvözli az új gépesedő világot. Tóparti ismerőse Kormos Pirinek, az öntudatos, mindig többre törő fiatal szövetkezeti parasztlánynak Méhes Mihály szegényparaszt városra futamodó, elfinnyásodott fia is, s a Tájrendező Vállalat újértelmiségi ifjú mérnöke itt készíti el élete legszebb tervét, s éli meg a partner-szerelem dicstelen kudarcát. Valahol „Balatonillatoson”, turnéja utolsó állomásán szakít örökre a boldogtalan nagy színésznővel ifjú, csetlő-botló kedvese egy rezignáltan bölcs, jó humorú, kortalanul öreg költőnő bolondos házatáján.
Nemcsak az én ismerőseim ők, hanem egymás ismerősei és talán mindannyiunké. Mai emberek, értelmiségiek és parasztok, művészek és munkások, dolgozó, nyaraló, alkotó vagy pihenő emberek, akik lelkileg nekivetkőztek a tóparti nyaraknak, jellemük és sorsfordulataik mérésre készen, művészi megörökítésre várón tárultak fel előttem.”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633743720

Book preview

IGNÁCZ RÓZSA

TÓPARTI ISMERŐSÖK

II.

ELBESZÉLÉSEK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Papp Norbert

978-963-374-372-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ignácz Rózsa jogutódja

RÓKÁNÉ

Korán reggel két asszony ment hazafele a völgyben fekvő temetőből, a faluba vezető meredek kaptatón. Útjuk mentén szőlőskertek, gyümölcsfák közé ékelt gazdaházak sorakoztak; itt-ott egy-egy villaszerű épület is. A dombról odalátszott a szélbirizgálta tó tükrének egy sárgásfehér karaja. A zömökebb fekete ruhás hirtelen megállt, megigazította álla alatt kendője szárát, és türelmét vesztetten felcsattant:

– Nyughasson, Rókáné! Másnak nincs gyásza, azt hiszi? – A derekát is kihúzta, szóhozjutást és meghallgatást kívánó mozdulattal. Hangosan lélegzett, s nekikészült a maga gyászát soroló, keserves kérkedésnek.

Rókáné lecövekelte magát az út közepén, mint egy élettelen karó; a könny hangosan bugyborékolt orrában, apadt kék szeme szárazon szikrázott. Fakó szoknyáját szúrós térdéhez csapta a hátszél.

– Az én szegény édesanyám – akarta volna kezdeni a köpcös asszony, s azt is, hogy virágot mindig hajnalban kell a sírra ültetni, hogy megfoganjon. De jó volna, ha ma még egyszer locsolnának is, úgy napnyugta után. Rókáné, mintha nem is venné tudomásul, hogy útitárs csatlakozott hozzá, visszafele nézett, a temető fái felé, melyek közül odalátszott egy vadonatúj, fehér műkő oszlop teteje.

– Jöjjön már! – Nógatta a másik ingerülten, hogy nem juthat szóhoz – egyszer csak belenyugszik maga is. – Rókáné gőgös kínnal hátraszegte vékony, inas nyakát:

– Soha! – sisteregte rekedten, sértetten, aztán élesen, messze hangzón felvijjogott: – Még akkor is nehezen, ha a hazáért halt volna meg, nem egy kurva miatt.

Társa döbbenten szája elé kapta a kezét. A falu túlsó vége felől visító malacok rohanó előőrsei jelezték, hogy kocog megettük a rétre kihajtott konda egésze is. Ostorcsattintás hangja süvített a levegőben.

– Jöjjön már! – kiáltott az asszony Rókánéra. Az csak állt az út közepén, egy kipusztult szőlőskert előtt. Az indájuktól megfosztott, elárvult szőlőskarók előrenyúló, ferde árnyékot vetettek, s ettől a meredten álló, sovány alakot az út porába rajzolódó rács-ábrák zárták körül. A másik várt még egy keveset, azután fejét csóválva elindult egymaga. Rókáné egyre nézett valamit, s hirtelen, mikor már a hasas kocák falkája csörtetett körötte, megfordult, és rohanvást eltűnt egy parasztház kapuja megett. A reteszeletlenül hagyott ajtót belökte maga előtt; vetetlen ágy és mosatlan edénytől roskadozó asztal között égő szemmel matatott a vizesvödör után; a félig telt edényt a tűzhelyre emelte, a tűzlyuk elé kucorodott, az ajtócskát kinyitotta, de nem fújt bele az alig pirosló hamuba, hanem felugrott, és nyitott ajtót hagyva maga után, kirohant, vissza az útra, a dombtetőig. A vakítóan fehér műkő széle most elmosódottabban tükröződött izzó szemében. De látszott! Odalátszott! Mintha egy kissé megkönnyebbült volna, csöndesen visszament, leguggolt a tűzhely elé.

– Kétezer-nyolcszázba került – mondta a lyuk felé hajolva, szárazon, hangosan. A szürke macska, magasra emelt farkát kéjesen kígyóztatva, és reggelire sóvárgón besurrant a küszöbön át. Rókáné megrezzent és még közelebb hajolt a lyukhoz.

– Csak az az egy biztos, hogy nem én vagyok az oka! – súgta a tűzhely nyílásába, mintha gyónna —, nem én! nem én! Csak én nem! – felhöppögött, sovány karjával átfogta vállát, s magamagát védőn és védelmezőn, ide-oda ringatózva, oldott, hosszú sírásba kezdett.

– Nem én! nem én! – sírta éneklősen, olyan hangosan, hogy nemcsak mondta, hanem hallotta is saját vigasztaló hangját, mint egy idegenét. A macska halkan nyivákolt egyet, körbejárta a konyhát, kinézett az ajtón, megrezzentette bal első mancsát, mintha lemondóan legyintene, és visszasuvadt az udvarra.

A temetőben, bőkezűen mért, tágas, széles sírok, törpe, fehér kőkeresztek és helyi kegyeleti szokás szerint ültetett rózsaszín szegély-szegfűk meg piros muskátlik hirdették az életben levő hozzátartozóknak többé-kevésbé azonos módját és érzelmi hasonlóságát. Jeltelen sír csak a dróttal elkerített szélen, az árok mellett akadt kettő; korhadó fakereszt is alig. Oszlopos síremlék négy is emelkedett, nyomban a bejáratnál, de egy sem fehérlett úgy, mint az, amit a legfrissebben hantolt halmok között, a temetőnek falura néző sarkánál, a napokban emeltek. Két arasz széles, fekvő kőkeret, keskenyebbik oldalán téglalap alakú, magas oszlop. A keret szikkadt földet zárt körül, s ennek a közepén, aprózó kapanyomok között frissen ültetett, piros muskátli fonnyadt. Az oszlop tetején kereszt. Az kereszt alatt, az oszlopon, tenyérnyi, aranyozott szegélyű keretben fénykép: egy hirtelenszőke, pufók arcú, világosszemű fiúé. A kép alatt domború kőbetűk:

Róka Pál. Élt 23 évet. Meghalt 1957. június 26-án.

Aznap déltájban, a kaputlan bejárat előtt vékony bokájú, divatosan vágott hajú, állapotos fiatal nő tétovázott. Tanácstalanul nézte a négy, nagy, pár évtizedes kő emlékoszlopot. Bordó kötött kabátját összefogta a melle alatt, tett néhány bizonytalan lépést befele, és ijedten megállt. A temető megetti kápolnában megszólalt a vékony hangú harang. A nő hátrakapta a fejét kémlelve, nem jönnek-e emberek a harang szavára? A falunak a Balatonra lejtő oldala felől valóban húsz főnyi temetési csoport közeledett. A nő leszegte a fejét, már nem szaladt ki a kapun, hanem előre sietett, befele, de a temető közepe táján gyorsan balra fordult, majd kibújt a dróttal kerített temetőszélen, átmászott az árkon, és dolgavégezetlenül, futva sietett a temetési menet háta megett a kikötő felé.

Kora délután, nem messze a kikötőtől, a borzongó tó nádas, zsombékos partján szétterpesztett lábbal üldögélt az öreg Kajba Józsi halcsempész. Térdközépig ért a nadrágja, csupasz, síkos alsó lábszárán szürke iszapcsíkok száradtak. Nagylábujja s a következő között lehámozott fűzfavesszőt tartott. Varsát készített, lassan, megfontoltan és részletekben. Ha egy-egy részt megfont, azt felvette, odább vitte, és elrejtette a tóparti nagy fűzfa gyökere mellett tátongó üregbe. Hogy mikor rakja össze véglegesen? Hát majd csak akkor, ha nem lesz nézőközönsége. Kirakni meg éjjel kell, holdvilágnál. A holdvilág sohasem árulkodik.

– A holdvilág megmásítja a dolgokat. Ahhoz szokni kell. Aki nem szokott holdvilágnál dolgozni, annak bajos boldogulni. Róka Pali is, hogy megjárta!

– Nem mondom, vót is benne. Beszívott a gyerek. Meg aztán: az iszonyodás. Az egész család olyan. Ahány Róka, az mind iszonyodik a víztől. Mint a veszett kutya. Nem azért, hogy hát szőlősgazdák, meg nem kell nekik vizet inniok. Csak hát nem víziemberek, nem. A bot, az csak bot, nem evező. A karó meg karó. Pláne ilyen járatlan fiatalember keziben. Itt lelte-e a parton vagy hol, a fene tudja, honnan került ide egy szőlőkaró? Evezőnek nézte-e, vagy csak a benne levő szesz biztatta rá? Van, akit a holdvilág megbillent. Hogy menne, menne s rohanna. A képe is olyan volt, míg élet volt benne: kerek, sápatag. Mikor felhúzták a fenékről, hasmánt volt belefúródva az iszapba, mint egy nagy érett sajt az arca. Csak valami ötven méterre tudta azzal a karóval előre taszigálni azt a csónakot, ott ni!

A fűzfától tíz méternyire egy korhadó, öblös ladik ringatózott a vízen. Orrából kötél lógott be a vízbe, a kötél végére hurkolva egy fenékre húzó, nagy bazalt-kő darab.

– A csónak feneke? Hát ép nem volt ez tán sose! De aki ért hozzá, azt azért átviszi ez még. Ezzel járok én már vagy egy tucat esztendeje, jogos tulajdonom, mi az, hogy? Úgy fogtam a front után, gazdátlanul, száma is volt nekie, meg papírt is váltottam, be lett jelentve, hogyne! Kajba József tulajdona, halászbárka. A Róka fiú meg úgy elkötötte, mint a Subri Jóska a bárónő legelésző csikaját. Itt hagyta helyette a biciklit a parton, feldöntve a fűzfa alatt. No, mondom, ebből a csónakból kék Csepel lett. Fene mérges vótam; az csak egyszer vót, télen, hogy a Látrányi Jani biciklivel ment át a jégen, de nyáron, mi a rossz nyavalyát kezdjek vele, mármint a biciklivel, pedig a guncsaftom várt már odaát. Hol a csónak, nézem. Nem ment az több mint ötven métert. Ott volt, ni! A fenékig süllyedt a legény, mikor kiborult, a csónakom meg felfordulva libegett felette. A karó meg ott úszott a víz színén. Csak a Pali gyerek odalent. Engem soha ez ki nem borított. Különben is, úsznak ezek a mai gyerekek, mint a csík, én ugyan ezt a Palit itt fürödni nem láttam, lehet, hogy ez ebben is olyan víztől iszonyodós volt. Nem kisgyerek volt ez már, tavaly szerelt le. De azelőttről, hogy bevonult volna, nem annyira emlékezek rá, mint mióta örökösen erre járt, leszerelése után. El lehetett az kábulva, úgy gondolom; kutatta is a rendőrség, hogy nem úgy dobták-e bele a vízbe, bűncselekményből, én mit mondhattam volna? Faggattak engem is, hogy no, Józsi bácsi, aszondja, maga minek tulajdonítsa? Én a holdvilágnak, meg a víztől való iszonyodásnak, mondom, van aki a mélységgel van úgy, hogy nem akar, s éppen azért muszáj neki belelépnie. Hogy a fiú nőjét ismertem-e? Én nem, mondom, mivel igaz is, de úgy értettem, ahogy a biblia mondja, hogy Jákob ismerte az ő feleségét, és nemzette nekie Ézsaut, hát én úgy nem ismertem az Ilit, mert az a neve. Másként: láttam, büfés lány a kikötőben, odaát, meg még beszéltem is vele, többször is, mivel éppen az én guncsaftomnál lakik. Ki az, ki az? Hát egy maszek halsütőnő a túlparton, az Oláhné. Tökrészeg volt a Róka fiú, ez az igazság, oszt a holdvilág is csalogatta; tán nem is járta meg az eszét, hogy mibe fog, csak ment. Mikor meg kiborult, úgy kell lennie, hogy a kötél a lábára csavarodott, az foghatta meg, hogy úszni se próbált, attól megijedhetett, vagy hogy, de a tetemén az nem látszott, hogy fellökte volna magát a szintre, hogy küszködött volna az életéért. Lesüllyedt, merevül, arccal, szeme, szája, füle tele iszappal, a kő lehúzta, szívbénulásos, megfulladásos halál, meg mi a rossznyavalyát nem mondtak róla, mikor agroszkálták. Mint egy béka, úgy elterült a fenekén, szegény. Leadózott a víznek. Mert csak szed egyet-egyet a víz minden évben magának. Rajta volt a sor.

Kajba Józsi szusszant egy pihentetőt, szájába vette a hántolatlan fűzfavesszőt, elharapta a tetejét, és foggal rántotta le a már nem zsenge kérget.

– Pi, be keserű vagy már, az apád! – szólt, fintorgott, s hosszút, sugarasat köpött a vízbe.

Mártin, a révgazda, a kikötő raktárirodájának a tövében ült egy kis padon, lábasból, kanállal, lecsót ebédelt. A messzire előrenyúló móló karcsún, fehéren hasított bele az elpihent tó ránctalan kékségébe. Végénél egy világos ruhás, magános leány zacskóból kidobált kenyérdarabkákkal etette a halászcséreket és sirályokat. A tó túlsó partját ég és víz között halovány kék vonalban szegték be a somogyi dombok.

– Az anyja ölte meg – mondta Mártin, hosszú töprengés után, megfontoltan. A lecsója elfogyott, kenyér nélkül ette, s mikor koppant a kanál a kékzománcú lábas fenekén, azt nézte, hogy a végét most mivel mártsa ki? Nehezére esett a nagy déli melegben felkelnie, és bemennie kenyérért. A nyeldeklője zsíros maradt. Összecsücsörítette, és szárazon öblögette a száját.

– A Pali gyerek mindig hozott egy másfélliteressel, mikor jött esténként. Nem ivott az eladdig tán egy pohárral sem, az mindig nekem hozta el a maga porcióját. Éppen csak akkor ivott az, az este. Egy perccel hajóindulás előtt szokott érkezni, de én előre megvettem neki a jegyét, mindig, oda-vissza. Volt úgy, hogy csak másnap fizette meg, mikor hazajött a reggeli hajóval, azután. A bort csak elhozta majd minden este. Akkor nem. Akkor nagyon siethetett. Bolka Rózsi, már csak így mondom az anyja nevét, a lánykori neve után, értsd Rókánét alatta, hát szóval az anyja: fifikázott vele. Marasztalta az a fiút mindennel, amivel csak lehetett. Még a szokásos családi porción felül is itatta. Pedig Rókáéknál az asszonynál van a pince kulcsa, ő adja ki a napit az urának, meg mióta nagy a legény, hát a fiának is. A kisebb, a Laci, még csak tizenhat éves, az nem kapott. Rókáné a nyáron már előre civil télikabátot csináltatott a leszerelt fiának kétezer-kétszáz forintért, tudta az egész falu, ő maga mondta fűnek-fának. Az este lett készen, vagyishogy akkor este azon volt, de mindenáron, hogy próbálja fel az új kabátot a Pali. Meg is vacsoráztatta. Csak még ezt edd meg aranyom, csak még ezt. Csirkét adott vacsorára a fiúnak közönséges hétköznapon, pénteken, az volt éppen, péntek! A kiskaput meg belakatolta. Keresztbe feküdt volna a Rózsi a küszöbön is, csak hogy ne járjon Pali át Somogyba a kedveséhez. Szép, derék lány, úgy tudom, valami Ili, tán