Róza leányasszony II. kötet

By Ignácz Rózsa

Ignácz Rózsa közelről ismeri a színház világát és a magyar színészet történetét. Ebben a regényében két színész: Benke József és lánya, Laborfalvi Róza élettörténetén keresztül a magyar színjátszás kezdeteit mutatja be. Legendás színészek elevenednek meg: Lendvay, Hivatal Anikó, Kántorné, Déryné… és híres írók: Jókai, Petőfi, Szigligeti, akik mind szinte romantikus küzdelmet folytatnak a magyar színjátszásért és rajta keresztül az egész magyar irodalomért és kultúráért. Ignácz Rózsa terjedelmes történelmi regényének mellékleteként metszetek és régi fényképek mutatják be az akkori Pestet, a színházat, a színészeket. A nagy sikerű könyvet most harmadik kiadásban kapják kézhez az olvasók.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633744086

Book preview

IGNÁCZ RÓZSA

RÓZA

LEÁNYASSZONY

II.

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-408-6

összkiadás ISBN 978-963-329-788-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ignácz Rózsa jogutódja

MÁSODIK KÖNYV

I. RÉSZ

FRA DIAVOLO

1.

Bizsergő tavaszi szél lengedezett az öreg Kassa felett, csípő és csiklandozó. Az utcák girbegörbe kockakövei ismerősen terültek lába alá. Mintha itt játszott volna mint kisgyermek. Mintha már járt volna itt. A házak furcsa, ismeretlen-ismerős illatot leheltek. Vagy álmodott talán erről a kőcsipkés, kerek kapukkal ékes városról?

Gesztenyefák nyúltak föléje egy kőkerítés mögül. Mély lélegzetet vett. Itt van hát Kassán! Egy városban Lendvayval.

Estefelé érkezett Budáról, zsúfolt postakocsival. Komlóssy direktor fent járt a vendégszereplések dolgában; együtt utaztak. Róza szüntelenül kérdezősködött az úton. Nem értek még útjok felére, mikor már „mindent" tudott a kassai társulatról: hogy Csáky Tivadar gróf az intendáns, a mágnások élnek-halnak Dérynéért, s a férfikedvenc Lendvay, aki nyughatatlanul kószál ugyan szerteszéj-jel a két hazában, de most éppen itt vendégszerepel.

A halk szavú, méltóságteljes Komlóssyné – kiváló színésznő maga is – anyai szeretettel fogadta, s a kis csúnya Ida, aki mostanában kezdett gyermekszerepeket játszani, a nyakába zúdult:

– Máris tetszel nekem, Róza! Ugye, jó barátságban leszünk?

Alig tette le kosárkofferét Ida szobájában, sietett a színházba, hogy tisztelegjen Dérynénél. Auber operáját játszották a kassaiak, a „Fra Diavoló"-t…

Gyászruhájában még karcsúbb volt, mint különben. Nagy diószeme izgatottan csillogott. Alig várta, hogy viszontlássa Dérynét. Valóra vált, amit álmában sem remélt. Egy színpadon játszhatik vele! És nincsen itt Pápi, hogy örökösen unszolja, megszégyenítse. Komlóssy néniék úgy fogadták, mint saját leányukat. Több fizetést is adnak itt tíz egész forinttal, mint Budán. A néni az övéből színpadi kölcsönruhákat is ígért. És… és, viszontláthatja őt!

– Melyik a Déry néni öltözője? – kérdezte a színészkapu előtt. Nem kellett várnia a feleletre. Az énekesnő maga szaladt feléje a folyosón, lenge pongyolában, kipirulva. Előtte Komlóssy igazgató iszkolt. Nagy, kopasz fején gyöngyözött a veríték. Déryné kergette egy copfos parókával, nagyokat ütve a keshedt vállakra. Magából kikelve kiabált:

– Adok én magának, komám! Kötelezvény, még mi az ördög nem! Kötelezvénnyel akarja kiszúrni a szememet?

– De hiszen – lihegte Komlóssy futás közben – egyszer már felvette a pénzt, komácska!

– Nem ettem meg! A színházra költöttem. Ne ingereljen – kiáltott –, mert nem állok jót magamért! – S hosszúkás, ápolt körmével, dühösen csillogó szemmel kapta el a direktor karját.

– Komácska – lihegett az igazgató –, ne, igazán! Na ne, bizony isten. Jó fiú leszek, komácska. Inkább a kötelezvényt is eltépem, csak ne itt az egész kompánia előtt.

– Eltépi a kötelezvényt? Az más! – derült fel Déryné, és markába nyomta a meghajszolt embernek letépett parókáját. A következő pillanatban meglátta Rózát.

– Káprázik a szemem? Te volnál? Juci?

Nevetve röppent Déryné karjába, kezét, arcát csókolta:

– Én, édes néni, én. De most Rózának hívnak. Az édes néni neve után.

– Ugyanaz a tökmag, aki a Reviczky installációjakor a kerítésre mászott? Na, csakhogy megjöttél, lelkem! Már vártunk rád.

Kézen fogva cipelte az öltözőbe, ahol egész kis társaság ült együtt. Csáky Tivadar gróf, akit Déryné Tifcsinek becézett, szakértelemmel fűzte egy hosszú fonálra az énekesnő szétgurult gyöngyeit. Doktor Schibulszky, a színház orvosa, nagyokat szortyogva, harsogó kacagással mesélt valamit a grófnak és egy pisze orrú, fekete, csúnya asszonyságnak.

– Engedje meg a nagyságos gróf, hogy bemutassam a nagy tudású Benke József színész ifjú leányát, Laborfalvi Rózát. Én ajánlottam Komlóssynak, hogy hozza ide.

Csáky gróf kicsit felágaskodott, éles, mosolygó szemével Róza szemébe nézett, és megszorította a kezét.

Róza mély pukedlival köszönte meg a kézszorítást.

Schibulszky hosszan szorongatta a kezét.

– Klasszikus! – a pisze asszonyságra kacsintott és csettintett. – Ugye, lelkem Kovátsné? – Aztán engedelmet kérve távozott.

Déryné leültette Rózát, és megállás nélkül beszélt.

– Már pici korodban szívembe zártalak, kicsi Róza. Ugye, te is szeretsz? Ugye, jó barátnék leszünk?

Róza egyre pirosodott boldogságában. Legjobban szeretett volna egyvégtében Déryné keblére borulni.

– Mit szólna Atyus a mi szövetségünkhöz? – fecsegett Déryné. – Ő nem kedvelt engem. Pedig én mindig tiszta szívemből szerettem és tiszteltem Atyusodat.

Róza erősen Déryné szemébe nézett.

– Én nem vagyok, néni, olyan, mint apám.

– Na nézd – kacagott az énekesnő –, megtagadnád a te jó öregedet. Ne tedd ezt, kis bogaram; úgysem sikerülne neked. Ha nadrágban állnál előttem, azt hinném, őt látom fiatalkorában. Ugyanaz az orr, szem, homlok. Még a szép, mély hangod is az övé. De azért te szeretsz engem, nemde, kedvesem?

– Én féltékeny vagyok! – kiáltott Csáky gróf komikusan. – A dámák agyonszeretik egymást. – Rózához fordult. – Tudja, kiskegyed, én úgy heverek az isteni Déryné lába előtt, mint egy pudlikutya, ám ő engem fel sem vesz. Csak a barátnéit imádja.

– S a kávét! – kottyant közbe Kovátsné.

– De hiszen csináltatok én egyszer egy fürdőre való kávét, s belefojtom a Déryné kávézó barátnéit, meglássa, Kovátsné lelkem. Remélem, a kis Laborfalvi utálja ezt a szörnyű italt.

Róza zavartan nevetgélt. Nem tudta, mit feleljen. A gróf búcsúzott. Közeledett az előadás kezdete, s indult a feleségéért. Lelkem Kovátsné kötést vett elő a kosárból, a kötőtűvel megvakargatta kontyos frizurája között a választékot, ásított. Rózára ügyet sem vetett…

– Na – Déryné egy csuprot és üveget húzott elő az öltözőasztalka alól. – Igyék, lelkem Kovátsné! – Az üvegben rummal és tejszínnel kevert feketekávé illatozott.

– Töltsön Rózának is.

Milyen kedélyes itt – gondolta Róza –, milyen más ez az öltöző, mint a Kántornéé. Egész sereg vendég. Víg nevetgélés.

A komika kéjesen szörcsögött.

– Ez igen! S ezért orrol a Tifcsi! Egy macskát, ezért! Azt a kis délutáni traccsot is irigyli tőlem, míg magánál kávézom, Déryné. Mindig csak ő, csak ő, éjjel és nappal, előadás alatt, próbán, délután. Hogy az ördögbe tud egész nap szerelmeskedni egy férfi?

Róza a komikát nézte, s kellemetlen érzése támadt. Milyen csúnya szája van, és hogy beszél!

– Azt kérdi, hogy? – Déryné hahotázott. – Mintha nem tudná. Kovátsné felhúzta pisze orrát. Csúnya széles arca volt, lapátfogai:

– Nohát bizony nem tudom, Dércsi. Én az urammal összesen ötször háltam együtt.

– És Kukai?

– Kukai, Kukai… Hát az is férfi? Az csak enni tud – szólt, és aggodalmasan a csuprára nézett. Még maradt benne valamennyi. Felragadta, kisurrant vele a színfalak közé, ahol Kukai színházmester, aki csak falni tud, már éppen várta. A kávét, a napi félforintot és Kovátsnét. Mindhármat szerette Kukai a fenti sorrend szerint.

– Ki ez, néni? – kérdezte Róza, mikor kiment.

Déryné nevetett.

– Mulatságos személy, kis Róza. Nem kell komolyan venni. Tálentumos. Örökké olyan szerelmes, mint egy naiva.

– Szerelem… – mondta Róza, és elharapta a szót. Visszataszítónak érezte, hogy egy ilyen csúnya nő is szerelmes lehessen.

Déryné rámosolygott:

– Hja, fiam, a szívbéli érzemény holtig elkíséri Éva leányait. – Fürgén felállt. A „Fra Diavolo" Zerlinéjének fekete bársony pruszlikos jelmezébe préselte kövérke mellét. – Szívbéli érzemény nélkül mi lenne belőlünk? Ez a gróf szeret engem, kicsi Róza, s az olyan jólesik, mint az őszi napsütés. Nézd, néhol őszül már a hajam.

Róza rápillantott. Nem őszült az bizony. Szép barnára volt festve. Déryné elértette a pillantást.

– Hja, régen lángvörös volt a hajam, és lángoló szívem érzeménye. Somának hívták őt… Ah! Soma hűtlenül megházasodott. De én őt soha elfelejteni nem tudom. Ez életben csak egyet lehet igazán szeretni, kicsi Róza. S én szerettem teljes szívemmel. Egyet.

Róza hevesen bólintott. Aztán zavartan, mint aki a rajtakapástól fél, Dérynéhez lépett, és lehajolva kapcsolni kezdte a ruhája derekát. Az énekesnő szünet nélkül beszélt:

– Kell a simogató napsütés a csalódott szívnek is. Ilyen öregasszonynak is, mint én vagyok.

– Nike sohasem lesz öreg! – kiáltott fel Róza túláradva.

Déryné sóhajtott:

– Ismered, ugye, Szentpétery Zsigát? Elvette azt a kis görvélyest, tetvest, a Borsos Klárát. Most azzal pályázik Budán, láthattad. S a kártya a szeretője. Azóta nem hiszem én el már, fiam, a férfi hűségét. Nehéz a szívem, Róza. A grófnak bájos, fiatal felesége van. Az én hajam barna lett, őszül is. Tifcsi nem látja ezt? Ki tudja? Hónapokig üldözött. Az ablakom alatt lovagolt, kísérgetett. Én nem akartam. A grófné miatt… Azt mondta, tizenöt éve szerelmes belém, mióta először hallotta tőlem énekelni Rozinát. Nem tehet róla, hogy rangjához illően meg kellett házasodnia. Szegény kis grófné, ah, ő boldogtalan volt örökké Tifcsim csélcsapkodásai miatt. Most nyugodtabb szegénykém, azt mondja Tifcsi, mióta tudja, hogy egyedül csak engem szeret. Ah, szerelem… Voltál te már szerelmes, kicsi Róza?

Róza félreugrott, mintha tűzhöz ért volna, s lángoló arccal, szótlanul nézett Dérynére.

– Ó, te kis csacsi, te! – Déryné átölelte. – Ne félj semmit, kis szívem! Hogy ég az arcod! S még azt kérdem, szerelmes vagy-é? Te ne lennél? Ebben a korban? Mondd, nagyon szereted? Na nem kell úgy pirulni! Biztosan szép, délceg ifjú! Ejnye, miért takarod el az arcodat? Ne légy butus, nem kell válaszolnod. Mióta ismered?

– Még csak egyszer láttam, Déry néni.

– Csak egyszer?

– Aznap, mikor meghalt mama.

– Ó, szegény, kicsi édes Rácz Zsuzsi.

– Mama! – kiáltotta Róza, s zokogva borult Déryné vállára. Déryné vele könnyezett. A csöngő berregése rebbentette szét őket. Déryné egyszerre skálázni kezdett, s csak közben vetette oda sietve:

– Maradj itt. Nézd végig az előadást. S vacsorázz utána velem. Majd mindent megbeszélünk.

2.

Leszárította könnyeit azzal a kopott nyúllábbal, amit Déryné pirosítófelkenésre használt, kezet csókolt, és kiment a színfalak mögé. A zenekar javában hangolt, Kukai lenyelte a kávét, s rohant egy babérfával. A színpadképben szereplő kocsma elé kellett elhelyeznie. A színfalak mögött parasztruhás olasz leányok, katonák és banditák nyüzsögtek, készen arra, hogy megénekeljék az olasz hegyek rettegett rablóvezérének hajborzoló és szívandalító históriáját. Volt olyan is közöttük, akiknek torkát már felbirizgálta a hangoló zenekar, már nem tudta a kezdést kivárni, s most zümmögve, fojtottan énekelt:

Nézd ott a hegytetőn

Egy bátor férfi néz felénk!

Fegyverén tartja jobb kezét,

Őrzi eszközét.

Nézd, ott a kalpagján

Egy vérszín toll lobogva leng,

Sötét palást függ a nyakán,

Vad szeme ránk mereng…

S meresztgette a kórista is a szemét, függöny szétnyitására várva, izgatottan.

Róza az első kulisszanyílásban állt.

Komlóssy meglátta.

– Nem akarod inkább a nézőtérről nézni? – kérdezte. – Ott van a feleségem is és Ida leányom is, menj le, Rózácska.

– Nem, köszönöm, Komlóssy bácsi, jobban szeretem közelről.

– Holnap már szerepet kapsz te is – mondta a kopasz ember. – Csak aztán igyekezz!

– Jó érzésem van, Komlóssy bácsi, nagyon bízom. Először is abban a darabban léptem fel Budán, amit Komlóssy bácsi fordított.

Komlóssy elismerően nézett rá! No lám! Róza tudomásul vette, hogy a Benjámint ő fordította! Igyekvő leányzó, ebből is látszik. Hiába, jó szeme van neki. Tudja ő, kit halászott el Budáról!

Az öregedő ember Székesfehérváron volt sokáig színigazgató. Ez volt az első éve Kassán. Déryné kegyéből került ide. A Budára pártolt színészek helyett teljes, új társulatot hozott a városba. A régiek, a híresek bizony már mind Budára gyűltek. Csak Dérynét kötötték még ide erős szálak, csak egy-egy kezdőt lehetett Budáról ide csábítani. Mint Rózát például. De vendégszereplők annál sűrűbben jártak-keltek Kassa és Buda között. A múlt héten itt volt Kántorné s Megyeri. Tegnap Bartha.

– Na, csak figyelj, tanulj, Rózácska – mondta az öreg. Maga is római dragonyosnak volt öltözve. Mindig statisztált a jámbor, hogy személyesen jelen lévén inkább rendet tarthasson a színpadon.

– Láttad már Lendvay Marcit játszani?

– Lendv… – Róza torkában elakadt a szó.

– Mi? Mit mondasz, fiam?

– Izé… Hogy meddig marad itt?

– Én itt tartanám örökösen, fiam, ha lehetne. Mert a Lendvay gyerek… Na, figyeld csak, hogy szédíti a publikumot.

Róza rengeteget szeretett volna kérdezni Lendvayról, de Komlóssy elsietett utánanézni, hogy minden rendben legyen. Mire Róza feleszmélt, már a színpad másik felében cibálta egy kicsi, kövér basszistának az üstökét. A karmester kopogott a zenekarban. Felharsant a nyitány, szétlibbent a függöny. A színpadon Déryné sürgölődött. Róza fél szeme a színpadon, másikkal az öltözőajtókat leste. Mikor jön már vajon? Déryné bort osztogatott a ,,victoriá"-t harsonázó katonáknak, aztán énekelni kezdett. Szegény kocsmáros leányát játszotta abban az itáliai hegyi faluban, ahol Fra Diavolo bandavezér tartja rettegésben a jámbor lelkeket. Fra Diavolo szép és kegyetlen. Maga az ördög. A gazdagot kifosztja, a szegényt segíti. Ezer lányt szeret. Varázsának senki sem áll ellen. A kocsmárosleány egy szegény katonáért eped, apja viszont, ahogy az illik, s a dráma kifejletéhez szükségeltetik, egy gazdag paraszthoz erőlteti.

Déryné arról énekel színpadi Lorenzójának, hogy valami hősi cselekedetet kellene véghezvinni, ami híressé, gazdaggá tenné egy csapásra. Akkor felesége lehetne. Ha elfogná például azt az ördögi Fra Diavolót…

Érces szopránja töretlen szépségben szárnyalt. Róza egy pillanatra olyan magafeledten hallgatta, hogy még őt is elfelejtette. Őt… aki Déryné száma után egyszer csak beviharzott a folyosóról a színészek ajtaján át.

Zöld selyemfrakkot viselt, tizenkétszer a nyaka köré tekert, habkönnyű patyolat nyakkendőt, mely előkelően magasra peckelte leányos, puha állát. Illatfelhő lebegett utána, ahogy elviharzott Róza mellett, a hátsó járás felé kerülve, s halkan köszörülte a torkát.

Róza a nyakára tette a kezét. Ott akart kibújni a szíve.

Odabent már javában jajongott Kovátsné-Pamela, a kifosztott nászutas angol lady, komikus szerepében. Rikító hangon, s olykor hamisan énekelt. De hát Kassán nem volt akkor jobb másodénekesné. Kovátsné pávahangon sikított:

Én Itáliában félek,

Honomba visszatérek,

Odalett minden toalettem,

Fra Diavolo kirabolt!

Átellenben Rózával belibbent a színpadra a marquis-nak álcázott Fra Diavolo, azaz Lendvay, szerepe szerint udvarolni kezdett Kovátsnénak, és megcsipkedte Déryné állát.

Keserű nedv tolult Róza torkára. Összeszorult a szíve.

– Ez csak színház! – Suttogva nyugtatta magát, és behunyta a szemét. A hangját hallgatta, mely forró volt, bársonyos, kötekedő, hízelgő. Ellenállhatatlan. – Színész – mondta magában összeszorult szívvel, féltékenyen. – Mással játszik odabent…

Valaki megérintette a karját. Schibulszky doktor volt.

– Megengedi egy pillanatra?

Csodálkozva, kicsit bosszúsan követte a színpad sarkába.

– Mélyen tisztelt leányasszony – suttogta a kicsi, fekete, sörte bajuszú, ragyás emberke –, volna egy alázatos kérdésem. Én ugyanis, ha kegyeskedett róla hallani, a színházi doktor vagyok. Nagyon kedvelem a színészeket. Mondhatom, nagyon. Déruskánál például majd mindennapos vagyok. És hozzám mindenik bizalmas, mindenik.

Róza hűvösen végigmérte.

– Nevem Laborfalvi Róza. Örvendek, hogy másodszor is bemutatkozhatom. Mit óhajt a doktor úr?

– Ó, haha, ó, haha! – röhicsélt a doktor a sarokban. – Ez jó, mi kétszer mutatkoztunk be egymásnak! Ez jó! Mintha én nem hallottam volna hírét a leányasszonynak! És szép hírét, mondhatom! Pesti barátaim beszélték, hogy új, tálentumos csillag van felkelőben! Kegyed, mélyen tisztelt leányasszony! Mondhatom, a hír messze mögötte marad a káprázatos valóságnak. Ön egyszerűen klasszikus. Ez az arc! Tudja-e, mi oly gyönyörű a kegyed arcában?

– Nem tudom – mondta Róza mereven.

Schibulszky vigyorgott:

– Ez az a szépség, leányasszony, mely sohasem romlik el. A nemesen formált csontok klasszikus szépsége ez! Nem afféle puha hússzépség, ami elmúlik a fiatalsággal, mint teszem azt, Dérynéé. Ah! Hol van ő öntől! Puha arcával! Ez a homlok, ez a nemes arc!

– Köszönöm – biccentett Róza, s elfordult.

– Ó, haha! Köszönöm! – kacarászott a doktor. – Az én alázatos kérdésemre még nem felelt.

– Mi legyen az, doktor úr?

– Bevallom, indiszkrét kérdés, módfelett indiszkrét. De úgy érzem magamat, mintha az összes színésznőcskék papája volnék. Hozzám mind bizalmas, mind. Ki a torkocskáját mutatja, ki egyebet. Nekem mind felfedi a titkát, mind elpanaszolja a bánatát. Van, akinek a szíve beteg, van, akinek a pénzes bukszácskája. Alázatos tisztelettel, a leányasszony mennyi fizetést élvez itt?

Róza gőgösen felnevetett.

– Százszor kevesebbet, doktor, mint hogy megélhessek belőle, és milliószor többet annál, mint hogy szüksége lenne a bukszácskámnak doktor bácsira!

Schibulszky az ajkába harapott, és meghajolt:

– Félreértett a leányasszony, én nem udvarolni kívánok kegyednek. Én négygyermekes, példás családapa vagyok. – Ragyás arcát fennkölten a zsinórpadlás felé tartotta, és elsietett.

Róza felhúzta a vállát. Bánja is ő. Sértődjék meg! Legalább nincs több baj vele. A fizetését kérdi, és állítja, hogy nem udvarol.

Elbiggyesztette a száját, és sietett vissza a kulisszanyíláshoz.

A színpadon Kovátsné civakodott a partnerével. Aztán felcsendült Lendvay szívpezsdítő éneke:

Víg örömben élek,

A sorstól mit sem félek,

Nem bánt soha gond…

A hang tiszta volt, üde, gondtalan. Róza elmosolyodott. Ajka kinyílt. Önfeledten dúdolt ő is. Szünetben szaladt Dérynéhez.

– Édes nike, boldog vagyok! Nagyon, nagyon boldog vagyok!

– Mi lelt, te lány? – Déryné a második felvonásra öltözött, a nagy vetkezős jelenetre, ahol már a közönség tudja, hogy Lendvay marquis azonos Fra Diavolóval, a rablóval. A rabló elrejtőzik az angol nászutaspár hálószobája előtt egy fülkében. Ki akarja rabolni őket, ám Zerline, a hű kocsmárosleány, a vendégek előszobájában hál, s így megakadályozza a rablást. Déryné csipkés fehérneműt vett magára, amit majd egyenként veteget le a színpadon, míg kibontott hajjal, egy szál ingben maradva énekelni kezdi esti imaáriáját. Lendvay-Diavolo fogja lesni őt, ölésre és ölelésre készen egy függöny mögül. A páholyból Tifcsi gróf és Csáky grófné nézik a vetkezős jelenetet.

– Sokkal szebb, mint én, pedig, nike, hasonlít hozzám!

– Ki, te bohó?

– Ő! – kacagott Róza. Déryné összenézett Kovátsnéval. Róza kipenderült az ajtón. Aztán nyomban meg is állt. Lendvay ment el ingujjban, fütyörészve az öltöző előtt. Éppen lehúzta magáról az inget. Egymásra néztek.

– Ó, bocsánat! – mondta a színész, és összefogta ingnyílását. – Rövid a szünet, azért kezdem már itt a folyosón a vetkőzést.

– Persze. Gyorsöltözés – bólintott Róza szakértelemmel. A szíve alig vert.

– Á, hát színésznő? No, akkor nem kell bocsánatot kérnem – Lendvay elmosolyodott. – Kis dámácskának néztem. Déruska öltözőjében gyakran vizitelnek dámák.

– Laborfalvi Róza vagyok.

Lendvay a szemébe nézett. Egészen közel hajolt hozzá. Ajka vörösen csillant. A hangja búgott.

– Szép vagy. – Tenyerébe fogta az állát, magához húzta, aztán tréfásan rányomta a mutatóujját a lány orra hegyére. – Egy kicsit hosszú az orrod, éppen úgy, mint az enyém. – Felnevetett, és tovalibbent. A nevét nem tartotta szükségesnek megmondani. Ki ne ismerné Lendvay Mártont, Magyarország leghíresebb hősszerelmesét?

Rózának a füle is égett bosszúságában. Hát gyermek ő, hogy így bánjék vele? Kiszaladt az utcára. Azért sem nézi meg az előadást.

Odakint langyos, kövér cseppű, gyér eső esett. Az utcai lámpa előtt néhány urasági kocsis álldogált. Nevetgélve dugták össze a fejüket. Négy-öt fénymázas hintó előtt türelmesen várakoztak a lovak, s csak olykor kaparták meg lábuk alatt a felpuhult tavaszi földet.

A lámpa fénykörén túl sötét és üres volt a város. Csak egy kendőbe takargatott vénasszony csoszogott a macskaköveken a Dessewffy-palota elé. A színházból kiszivárgott a zenekar hangja. Odalent fény volt, élet, színes közönség, pezsgő előadás. Odabent Lendvay remekelt, aki a Róza orrára nyomta az ujját. Körüljárta a színházat. Vizes lett haja, arca. Álldogált egy kicsit a kapu előtt, aztán dacosan felrántotta a vállát, és visszaszaladt.

Ekkor a színpad háttere kanyargós hegyi ösvényt ábrázolt. A hegyen rőt köpenyben, vállát verő hajjal, tollas kalapban, puskával, hódítóan, Fra Diavolo jött lefelé. Szép volt, mint egy mozgó szobor, tökéletes combján megfeszült a fekete trikó. Ingerlő levegővel lett tele a színpad körülötte. Rózát forróság öntötte el.

– Add kölcsön a ruhádat! – kiáltott egy kóristánéra. Feleletet nem várva, cipelte be az öltözőbe.

– Nem lehet, kérem – dadogott a kóristalány ijedten, de Róza vadul lerántotta róla a kötényt.

– Én statisztálok helyetted, nem érted! – szeme olyan parancsolóan villant, hogy a lány rémülten engedelmeskedett.

– A közelében kell lennem, egészen a közelében – zakatolta a szíve, s le a pántos cipőt a lány lábáról, fel a magáéra. Nem érezte, hogy az elkobzott cipő szorít, a tükörbe bele nem nézett, úgy sietett. Egy perc múlva olasz parasztlánynak öltözve vegyült el a statiszták között, akik jelenésre vártak.

Lendvay rablókalandját énekelte odabent. Meg-megjátszotta az egyes versszakokat:

Ha szép lányt látok,

Véle szóba állok…

Lejött a hegyen a színpadi odvas fáig, ahová egy levelet kellett elhelyeznie, befejezte énekét, s fergeteges tapsot idézve fel, kifordult a jelenésre váró tömegbe. Egy öreg asszonynak tréfás kacsintással a hóna alá nyúlt, futva megszorította egy kis szájtáti kardalosnő kezét. Rózához ért. Az előbb még gyászruhában látta. S most kócosan, tarka ruhásan, csillogó szemmel bámul rá. Festetlen arca ég.

– Ó, te! – felnevetett, elkapta a fejét, és szomjas, vörös szájjal lecsapott rá.

– Szemte… – lihegte Róza. A szó másik fele elfulladt a csókban.

A másik pillanatban Lendvay már az öltözőjében fütyörészett. Róza szaladt Dérynéhez. Kovátsnén, Schibulszkyn kívül egy másik nő is volt ott, zöld-szürke, kockás utazóköpenyben, de Róza nem vett róla tudomást. Déryné nyakába borult.

– Neveletlen!

– Hát terajtad miféle ruha van?

– Neveletlen! – kiáltotta.

– Ki, ki, te boldogtalan?

– Ő, nike!

– Ő, de ki?

– Megcsókolt. Ország-világ előtt.

– Beszélj már értelmesen. Ki?

– Lendvay! – kiáltott, s nem tudta, szégyelli-e magát, vagy határtalanul boldog.

Déryné elsápadt. Döbbenten nézett az utazóköpenyes hölgyre.

Az felnevetett. Kurtán, kicsit keserűen.

– Sebaj, Dérus! Kezdem már megszokni!

Róza meglepődve nézett.

– Te vagy a Laborfalvi? – kérdezte a kockás. – No, add vissza nekem azt a csókot, s akkor kvittek vagyunk. Nevem Lendvayné.

Róza fehér lett, mint a meszelt fal. Lendvayné ledobta útiköpenyét, s hozzá lépett kicsit szögletes, fitos orrú, szép arcát csókra nyújtva:

– Nem tudtam, hogy… – Róza remegett.

Lendvayné a Róza szájára nyomta az ujját, és a fülébe súgta:

– Meg tudnám érteni, ha tetszenék neked. Én is mindennap újra belészeretek.

Kovátsné köhögött:

– Izé, hát ilyen tréfás fickó a Marci gyerek.

Róza megszégyenülten állt. Legjobban szerette volna megölni magát, Lendvayt, az egész világot. Dac, szégyen kavargott benne. De csak állt szomorúan, ijedt szemmel s gőgösre merevedő nyakkal. Déryné könnyedén másra terelte a szót. Lendvay kopogott az ajtón.

– Anikó! Készen vagyok.

– Nem lehet bejönni – kiáltott Lendvayné. – Déryné bugyogóban van.

– Én behunyom a szemem – szabadkozott Schibulszky, bent az öltözőben, az olaszfal megül.

– Hoztál pénzt? – kiabált odakint a férj.

– Egy nyavalyát! – kiabált vissza a szép Anikó. – Azt hiszed, fizetett az a tetves?

Déryné kacagott, s oldalba lökte Rózát.

– Családi enyelgés. Így van az, ahol mind a ketten keresnek.

– Csak vacsorázz Dérynével, addig elszámolok a kopasszal.

A kopasz Komlóssy máris jelentkezett Lendvay háta mögött.

– Ászolgája, Marcikám. Legyen szerencsém a lakásomon, odahaza. Nincs elég pénz a kasszában, nincs.

– Velünk vacsorázol, kis Róza? – kérdezte Déryné. Elkészült, levetkezett, lemosta arcáról a festéket, s most éppen nagy fehér kasmírsálba csavargatta fejét. A gróf a feleségét kísérte haza, így ma szabad estéje volt.

– Köszönöm, nike, de fáj a fejem.

– Gyakran? – kérdezte Lendvayné. – Nekem is sokat fájt lánykoromban. Burnótozz, Róza. Az jó fejfájás ellen. Vagy menj férjhez, az is segít.

– Meg fogom próbálni – felelte Róza, felvetette a fejét, bókolt, és kisietett, hogy átöltözzék a kóristák öltözőjében. A kacagást már nem hallotta, ami mögötte támadt.

3.

– Mit próbál ez meg? A burnótot vagy a házasságot? – hahotázott Kovátsné.

Schibulszky a térdét csapkodta:

– Isten engem, dámáim, szívesen lennék a kis Laborfalvi kiadó násznagya.

– Hallgasson, maga leánykereskedő – kuncogott Kovátsné. – Mióta ígér nekem egy fess grófot, s még Kukait sem maga liferálta.

– Ami késik, nem múlik, tündérem – felelte Schibulszky, s tréfásan ujjai közé csíptette Kovátsné bajuszkáját:

– Sokat nem adna egy ilyen bajuszkáért az öreg Szurmay. Szereti a csiklandós szájú dámácskákat.

– Menjen mán! – Kovátsné vihogva csapott a doktor kezére.

– Szereted ezt a lányt? – Lendvayné felvette a köpenyét, s könnyedén vetette a kérdést Déryné elé.

– Ó, pici kora óta. Csupa szív, lelkes, derék teremtés, Anikó. S szép, ugye, úgy találod te is, mint egy feslő rózsabimbó?

– Szép – biccentett Lendvayné –, s tehetséges is?

– Azt hiszem. Szeretném, ha az volna, mert igazán szeretem.

Lendvayné feltette a kalapját, s a tükör felé mondta:

– De engem, ugye, jobban szeretsz, Dérus?

– Ó, te! – Déryné nevetett, s hogy zavarát palástolja, tréfásan hátba döccintette Lendvaynét. Aztán előreszaladt, hogy gondoskodjék vacsorázó vendégeiről.

4.

Róza akkor ért haza, mikor Lendvay, zsebében a vendégszereplés fellépti díjával, már éppen jött kifelé Komlóssy direktor kapuján. Egyszerre álltak meg mind a ketten. Róza szemét ellepte a könny. Indulatosan, remegve támadt a férfira:

– Szégyellje magát!

Lendvay csodálkozó, ártatlan arccal hajolt hozzá:

– Miért?

– Felesége van!

A színész mosolygott:

– Az nem szégyen, kedves kis Laborfalvi.

– Igaza van. Annál rosszabb. Én szégyellem magam.

A színész megfogta a kezét, kicsit magához húzta a kapumélyedésbe. A hangja búgott.

– Miért?

– Megcsókolt!

Lendvay a legbájosabb mosollyal nézte, és lassan simogatta a kezét:

– Szeretlek!

Róza reszketett:

– Hogy mer?

Lendvay a homlokához dugta a homlokát.

– Bátor ifjú vagyok.

– Szégyentelen! És… és… Anikó?

Lendvay kiegyenesedett. Arcán a legmélyebb meggyőződés csillagott:

– Ó, Anikót nagyon szeretem.