Párizsi körhinta

By Dénes Zsófia

Dénes Zsófia párizsi naplója a már felfedezett dolgokkal, emberekkel való újratalálkozásról ad számot, s a minden írásában annyira megkapó őszinteséggel a számadással együtt mérleget is csinál: mi változott itthon és mi ott, művészek és művek értékelésében, hatásában.Ez az objektivitás, a maradandó szépség igaz megértése és ezzel együtt a művészettel kapcsolatban álló emberek mércére állítása – ez adja meg Dénes Zsófia művének is azt a friss, izgalmas-érdekes hangulatát, amely minden írásában dominál. Kitűnő ízléssel és érzékkel válogatja meg interjúalanyait és beszámolóinak tárgyát, helyszínét. Meglátogatja otthonában Simone de Beauvoirt, de felkeresi fiatalsága imádott művészeinek alkotásait is. Mindenről vall, és minden vall neki: Pimodan Hotel: erről írt Ady, itt élt Baudelaire, Gautier, Courbet,Delacroix; Párizs hófehérre mosott házai: beszél Marlaux-ról és Chagallról, aki az államminiszter megbízásából festette meg a nevezetes operakupola-freskót. Van Gogh és Gauguin képei láttán feleleveníti a két festőóriás barátságát, s elzarándokol Gachet doktor és a festő auvers-i házába, hogy meghallgassa és leírja a róluk szóló, még ma is élő legendákat.Dénes Zsófia Párizsi körhintája nemcsak rendkívül élvezetes, kitűnő stílusban megírt útibeszámolót, hanem maradandó irodalmi-művészeti élményt jelentő olvasmányt ad az olvasónak.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633446669

Book preview

DÉNES ZSÓFIA

PÁRIZSI KÖRHINTA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magvető Kiadó · Budapest, 1966

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-666-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Dénes Zsófia jogutódja

Járom a falu főutcáját, fölfelé a dombra. Megállok a kanyaroknál, s a tejüveg-levegőn át lenézek a Balatonra.

Mandulazöld jégkérgével most olyan, mintha pléhből feszítették volna ki. Nevetnem kell a nagylegényen, hogy e percben tisztára játékszer. No-no! Csak így a távolból – meg azután a szemnek!

Jó mélyen mellre szívom a levegőt, örvendezek, illata van. Fafüstszaga és istállószaga. Földszaga és magyar falu szaga. Nézd csak, itthon vagyok.

Negyedévig kinn jártam idegenben. Franciaföldön és svájci tó mellett. Láttam pompázó lakások gazdag életét, és láttam csavargót, ahogy feküdt a földalatti vasút szelelőrostélyán. Mert onnan, alulról meleg jött. Neki – csak onnan.

Hogy vágytam haza, el se mondhatom. Amikor fiatal voltam, nem volt ez így. Annyira éltem és lángoltam odakinn, hogy gyönyörű lett minden, amit láttam.

Én változtam el azóta? Vagy a világ? Vagy mindketten?

Most ilyesmiket mondogattam Párizsban:

– Öreg vagyok én már ahhoz, hogy a lábam hazai földből kihúzzam. Nem is a lábamat, de a gyökeremet. Nekem gyökerem van a földben, ahol születtem. A gyökerem – a gyökerem otthon maradt. Sok minden jó itt és szép. Főként szép, mert Párizs a művészet fővárosa. Még mindig és el nem hervadó vonásokban. Ezt nem veheti el tőle senki. Ami pedig engem illet, hogy személyes szempontból is szóljak: hozzám talán ma még kedvesebbek az idegenek, mint régente, merthogy öreg lettem. Ezt nem felejtik ki a gesztusaikból. És ez jólesik nekem. De azért gyerünk csak haza.

Elmegy mellettem a főutcán egy fejkendős-nagy-kendős asszony. Rám szegezi, hogy:

– Adjonisten.

Az iskolából hazafelé csúszkál a fagyos úton egy kisfiú. A gyerek megnéz, jól megnéz, mert hát nem ismer, hiszen „pesti" vagyok. Hanem azután rám köszön:

– Kezét csókolom.

Nem azt mondja, hogy „csókolom", mint a legtöbb srác, az időseknek is. Hát igen, így illedelmesebb egy kisfiú szájából – még ha a köszönés régi szokás is…

A házak itt a felső faluban inkább öregek. Öregek, tornácosak, sok helyen nádfedelesek. Balatoni nád, ősi szokás, tartja a meleget. A fiatal házaspárok piros tetős házai lenn futnak a völgyben, a kikötő felé kétoldalt. Jobbról a Balaton a jegenyékkel, balról a szőlődombok rozsdaszínre kapált tábláikkal, betakart tőkéikkel. A nyár és az ősz a szőlősgazdákkal ez idén jól viselkedett. Mosoly van az arcukon, úgy mondják:

– Igen, bor, az jól termett. Elég lett belőle, és zamatos is.

Zamatos, mondja ő. És én hozzáteszem:

– Hamisítatlan remek. Virág és gyümölcs egyszerre a számban. Illóolaj és nektár. Napsugár van benne. Mennyivel különb a mai francia gyártás nagymárkáinál. Hihetetlennek hangzik, pedig így van. Így van! – ujjongom halkan a levegőbe, és olyan a kedvem, mintha vasárnap volna. Talán azért, mert borban én nem a laboratóriumot, de a hegyoldalba vájt pincét szeretem.

Igen, hazajöttem, itt vagyok Szigligeten. Az írók házában van szép, meleg, barátságos szobám. Két ablakom keletre, és előttük hatalmas íróasztalom. Itt nincs „patronne – az ósdi diákhotel hatalmas tulajdonosa, akinek fogalma sincs, mi a munka s a sokféle munka között pont az írói, és ezért is megtiltja, hogy az íráshoz kávét főzzek. Pedig e nélkül nem megy. Legalábbis nekem. Nincs patronne és nincs uzsoraár. Az ilyenforma „alkotóház, amilyen itt van mifelénk, a magunkfajta szerény sorsú művésznek, bizony, az nem terem sehol nyugaton.

Hálás vagyok és jókedvű. Hazajöttem magyar földre.

Valahol csendül – egészen halkan:

„A nagyvilágon e kívül…"

Tudod, mi a honvágy?

Eh, ne érzékenyedjünk el! Gyerünk haza, és kezdjük el a munkát. Üljünk fel a körhintára. Hogyan láttam Párizst ma – és tegnap.

Szigliget, 1965. január hó

SIMONE DE BEAUVOIR STÚDIÓJÁBAN

Úgy kezdődött, hogy levelet írtam neki, kértem, hívjon meg. Elárultam, hogy a „vasfüggöny" mögül jövök, harmincegy éve nem voltam Párizsban, s végül elárultam a koromat is. Ez utóbbit megnyerésnek szántam, mert utamon már tapasztaltam, hogy a kor iránt előzékenyek az emberek.

Az érdekelne, írtam, milyen ő embernek és élőszónak, miután nyomtatott szavát ismerem, és nem egy könyvéért nagyra becsülöm. Hogy ne mondjak mást, a Les mandarins-ért rendkívül tisztelem.

Felelt. Nem diktálta levelét titkárnak, hanem maga írta kézzel, mint én. Megírta pontos címét és azt, hogy jövő szerdán négy órakor vár. Olyan nem nagyképű és közvetlen volt a levele, mintha nem is ő volna ma Franciaország legelső asszonyírója és ezzel együtt talán az egész világé. Akihez áramlik a pénz, mert minduntalan megjelenik egy-egy könyve, s az újakon kívül újra meg újra a régiek.

És mindezeken kívül Jean-Paul Sartre az élettársa, immár több mint húsz éve.

Kezemben a cédula, amelyre leveléből felírtam pontos címét. A Montparnasse-negyedben lakik, a bal parton. A Montparnasse valamikor bűbájos művésznegyed volt, amikor én jártam, illetve éltem ott hosszan, az első világháborút előző években. Akkoriban megszállta a fiatal nemzedék, az avantgarde zöme. Az én jó barátaim mind ott laktak.

Most más lett a Montparnasse arca. Hidegebb, józanabb, üzletszerűbb, nagyvárosiabb. A kirakatai pénzes kispolgároknak szólnak. Meghitt kis kávéházéttermeit elűzték helyükből az igényesebb vendéglők. Kis szállodáit csapatostul külföldi diákság szállta meg egész évre és én idegenül kóválygok utcáin, fehérre lemosott vagy teljesen átépített házai között.

De ő, Beauvoir, még csak nem is a Montparnasse szívében, de majdnem a peremén lakik. Ez nem gazdag emberek utcája, felfuvalkodottaké. Bizony nem. Hiszen házsora is csak egy van, a másik helyén a Montparnasse-temető magas fala vonul. Ilyen felkapott, gazdag írónő ilyen szerény utcában… Nos, igen, nála ez természetes. Ő a maga módján szocialista, bár a besorolástól menekszik, miként Sartre is.

Nézem a puritán utcát, nézem a magas temetőfalat. Még a fák lombkoronája sem látszik fölötte (pedig azok most szépek, aranysárgák), csak áttetsző kék levegőréteg és fölfelé maga az égbolt. A falon nincs rács, se rés sehol, hogy az ember netán szoboremlékes sírokra belátna. És ezzel a kőfallal és az égbolttal beéri a nagy író, az újjáépített hatemeletes bérház magasföldszintjén, mert ő csak világosságot keres, és nem akar maga körül semmi fényűzést. Ő nem sztár, mint a többi híres és gazdag művész. Neki nincs palotája, kastélya – mint például Françoise Sagannak. A többi gazdag művész úgy lakik, mint a bankárok és a hadseregszállítók. De ő, Beauvoir csak egyszerű ember és nagy író. Sartre élettársa.

A csöngetésre maga nyit ajtót a vendégnek. Nincs személyzete. Egyetlen szobája nyílik az égboltra, műteremablakos stúdió. Annak a sarkából csigalépcső vezet a belső erkélyre, félemeletnyi magasságban oda nyílik a hálófülkéje, a fürdőszobája, csöpp konyhája. Ez minden.

A stúdió csupa fény, csupa szín és vibrálás. Mintha élne, és neki is volnának idegszálai. Bútort, amely elnehezítené, annál kevesebbet látok benne. Az asztalon, amelyhez leülünk, ébenfa alapzaton absztrakt szobor. Nézem. De Simone elmosolyodik:

– Nem, az nem szobor. Gyökér. Provence-i ógyökér. Egy kicsit megsikálták, egy kicsit megcsiszolták, de alig. És itt van. Egy darab természet. Szeretem.

Nem éppen törékeny, de mindenesetre vékony és franciás termete fölött nézem az arcát. Keskeny építésű, szeme kék, haját egyszerűen fésüli, ő maga barnának mondja, én sötétszőkének, vékony szálúnak látom. Homloka, füle, szája, minden vonása finoman mintázott. Hogy mi sugárzik belőle? Tartózkodás, fegyelem, befelé fordulás. És az, hogy nem a könyvekből tanultakat tartja fontosnak (ő, aki Sorbonne-t végzett professzor), hanem amit rezdülésein, lelki izgalmain, megindulásain át vesz tudomásul emberekről és dolgokról. Másként hogyan is írta volna meg Egy könnyű halál című élményét, amely a test felbomlásának riasztó realitásán túl bevilágít az emberi magány egészen légies és anyagon felüli titkaiba. És hogyan is éreztetné máskülönben egy kiragadott emberi eseten át az általános emberit, a mindenki sorsát a természet törvénykönyvében, hogy a legodaadóbb szeretet átkarolásában is milyen tragikusan magunkra maradunk abban az órában, amikor el kell távoznunk. Nem jajgató írás, keményfából faragott, pedig az anyjáról szól. Hanem író írta.

Keresem szememmel stúdiójában az íróasztalt. Eléggé kis asztal áll hozzáillő székkel a falba épített könyvespolc előtt.

– Azon ír, madame?

– Azon.

– Írógép nélkül?

– Amint látja. Írni, könyvet írni nem lehet géppel. Ahhoz kézművesség kell. A gép csak zavarna.

Boldogan bólintok, mert én is ezt tartom. Emlékszem Thomas Mann előszavára, amelyet Feuchtwanger Goyájához írt. Hogy humorizál – ő, a nagyszerű – a gépbe diktált vagy gépesített írói alkotómunka felett. Lám, Simone de Beauvoir a huszadik században született, és mégsem tartja lehetségesnek, hogy ő könyvet géppel írjon.

– És mikor ír? A nap melyik szakában?

– Mindig reggel, tüstént a felkelés után. Délután két óráig egyhuzamban. Kettőkor egy fiatal lány jön, az takarít, főz is valamit, és négykor elmegy. Négy órakor jön Sartre. Előbb telefonál, hogy jöhet-e. Mert azt bizonyára hallotta, hogy mi külön lakunk. Mi ezt a magunk számára megfelelőbbnek tartjuk.

Karórájára néz, de int nekem:

– Ne keljen fel, ne menjen még. Ma későbbre kértem, mert magát vártam. Azért eljön ő ma is.

– Bizony, hallottam írókörökben, hogy siet ide mindennap. Itt ülnek együtt a stúdióban, és mindent megbeszélnek egymással. Ő semmit sem határoz el Beauvoir nélkül.

Simone tiszta bőrű, kifestetlen arcán a nyugalom még derűsebbé lesz.

– Igen, nagyon összetartozunk. Ő Castornak nevez engem, az ógörög baráti pár: Castor és Pollux emlékében. A példás összefonódás mítosza… És egyben fiúsít is ezzel engem, amit nem bánok, mert ezzel jellemzi legjobban barátságunkat. Mi egymásnak támaszai vagyunk elsősorban.

– És ön hogyan nevezi őt?

– Én? Sartre-nak. Sohasem jutott eszembe, hogy másképpen nevezzem. Becenevek nem valók közénk.

– Nem. Valóban nem. Sartre – ez különben is nagyon sok.

De most már kitér az elől, hogy őróluk beszéljek. Engem választ témának. Átmelegszik arca, mert olyan tárgyhoz ért, amely, úgy látszik, valami módon szubjektív kapcsolódik hozzá.

– Megírta nekem levelében a korát. Hogy lehet az, hogy ilyen fiatalos? Nemcsak az arca, de az érdeklődése, a vitalitása, a szellemi életének szuggesztiója. Az én anyám – akinek „könnyű" halálát megírtam, tavaly halt meg hetvennyolc éves korában.

Szava elhalkul.

– Maguk egykorúak voltak…

Rámutatok az élettársamra, a festőre (aki velem jött), aki egy nemzedékkel fiatalabb, mint én, s akit tisztára a fiamnak tekintek. Beauvoir megengedte, hogy ide elkísérjen, sőt azt is, amit minden festőnek megtagad, hogy látogatásom idején portrét rajzoljon róla.

– Talán az fiatalít – felelem én –, hogy nem vagyok egyedül, hogy élettársam fiatal és főként az, hogy művész. Talán az is, hogy dolgozom, mindig dolgozom. Ahogy Rodin tanácsolta: Il faut toujours travailler. Mindig dolgoznunk kell. Ez tulajdonképpen boldog állapot, mert munka közben érzem, hogy minden egyebet elejtek. És látja, azt is érzem, hogy ezért nem élek hiába. Van célom.

Beauvoir tekintete rám kapcsolódott, nagyon figyel. Az öregedés-nemöregedés témája, úgy látszik, valóban érdekli. Én tehát még hozzáteszem, amit erről mondani akartam:

– Emlékszik Thornton Wilder Szent Lajos hídjá-ra?

– Hogyne emlékeznék. Nagy könyv.

– Csak az hal meg, akinek a földön nincs több elvégezni valója. Ezt mondja könyvében Wilder, és én hiszem ezt.

– Igen, ezt én is hiszem.

Majdnem vidáman mondta:

– Látja — folytatja –, ez reményt ad nekem is. Maga a harmadik nyolcvan éves – majdnem nyolcvan éves asszony, akit megismertem, s aki nem viseli a korát. Mind a három író. Az egyik híres olasz asszony, a másik a csehszlovák írószövetség elnöke. Maga a harmadik „femme de lettre" a megismerkedés sorrendjében, és maga a legfiatalabb közöttük. Az ember – ez esetben asszony – így öregedjen meg. Másképp nem érdemes.

Fölengedett hangja és lénye azt sejteti, hogy most megcsillan előtte valami, ami szinte vigasz. Egy kicsit elmosta azt a vigasztalanságot, amely anyja tavalyi halálával érte. Az nagyon megtörte. Ha kiegyenesítette valami, az az, hogy megírta. Hogy átcipelte a terhet – Szent Lajos hídján.

 Fölkel, két könyvet vesz le a könyvespolcról. Az egyik: Egy jóházból való úrileány emlékei, természetesen, francia eredetiben. Ez az új, a tömegkiadás, a számtalan példányszámban nyomott. A másik, a legújabb könyve, most az ősszel jelent meg, ez a Könnyű halál.

Beírja első lapjukra: „À madame Dénes Zsófia avec toute ma sympathie."

Érzem, hogy nagyon megajándékozott, mert éppen őneki nincs hazug gesztusa.

Átallom, hogy még mindig nála vagyok, de mégis szeretnék tőle még valamire választ.

– Ne vegye rossznéven, kérem, a Les Mandarins-ben olvastam egy mondatát, arról kérdeznék valamit.

Rám néz, figyel és vár.

– Párizsról beszél ott, Párizsról, amelyet minden csepp vérével szeret. Azt mondja: „A Fény Városa kialudt. Ha egy nap újból felragyogna, sugárzása csak olyan lehetne, mint a lebukott városoké: Velencéé, Prágáé, a halott Brügge-é." Ez a könyve 1959 februárjában jelent meg. Most, amikor megérkeztem