Egyem a szíved: Kalandozások a német nyelvű irodalom rémpanoptikumában

By Napkút Kiadó

Harminc szerző várja rémséges kalandokra vágyó olvasóját ebben az izgalmakat rejtő panoptikumban. Megtalálhatók köztük a rémtörténetek patinás nevű klasszikusai (Gustav Meyrink, Georg Heym, Jacob Elias Poritzky), a hátborzongatás veretes mesterei (A. de Nora, Leopold Günther-Schwerin, Karl Hans Strobl, Hans Watzlik, Bodo Wildberg), a hideglelés szorgos kisiparosai (Hans Bethge, Paul Busson, Heinrich Noeren) és más, még felfedezésre váró kiválóságok. Valamennyien a német romantika hálás örökösei, az előző századfordulón szárba szökkent fantasztikus-misztikus irodalom új hajtásai. Meghökkentő, ijesztő, csúfondáros vagy komor történeteikben hol metsző elmeél, hol a pengevékony holdsarló villan.

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Apr 21, 2022
• ISBN: 9786156409591

Book preview

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Válogatta és szerkesztette: Fülöp József

A szerkesztő munkatársa: Nagy Éva és Fülöp Éva

Szerkesztő: Tóth Ramóna Mirtill

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

Fordították:

Balla Csenge, Fekete Attila, Fülöp József, Jacsó Bernadett, Jaksics Réka, Jókuti Luca, Magyar Bálint, Mármarosi Liza, Márton Ágnes, Nagy Erika, Nagy Vivienn, Osztotics Anett, Ozsvár Attila, Pallós Áron, Patarcsits Mónika, Preku Evelin, Répa Anita, Sipiczki Fanni, Szijártó Hajnalka, Szilvási Csenge

huperion.kre.hu

© Szerkesztők, fordítók, 2022

© Suba Eszter, 2022

Georg Britting © Georg-Britting-Stiftung 2022

Wilhelm von Scholz © Dr. Gabriele Nardella, 2022

© Napkút Kiadó, 2022

ISBN 978 615 6409 59 1

Támogatónk

A kötet a Károli Gáspár Református Egyetem

kutatási finanszírozásának köszönhetően jelent meg.

Hétköznapi fantazmagóriák, közönséges tévképzetek

Hans Bethge

A sárga kandúr

Nyá­ron tör­tént egy Mar­seille-ből Ve­racruz­ba tar­tó ha­jó­út so­rán. A fe­dél­ze­ten a zö­mé­ben fran­cia uta­sok kö­zött egy hó­ri­hor­gas an­gol is volt, aki kü­lö­nös vi­sel­ke­dé­sé­vel gyor­san fel­kel­tet­te utas­tár­sai fi­gyel­mét. Nem be­szélt sen­ki­vel, né­mán ült az asz­tal­nál, csend­ben szív­ta shag­pi­pá­ját, és nem kö­szönt sen­ki­nek. Rö­vi­den, úgy tett, mint­ha raj­ta kí­vül más nem is lé­tez­ne a ha­jón. Oly­kor, ha le­adott egy ren­de­lést a pin­cér­nek vagy az utas­kí­sérő­nek, azt is an­go­lul tet­te. Úgy tűnt, akár­csak leg­több hon­fi­tár­sa, ő sem ért meg sen­kit.

Na, de men­jünk to­vább! Ez az an­gol egy ál­la­tot is fel­vitt a fe­dél­zet­re, ami el­vá­laszt­ha­tat­lan­nak tűnt cson­tos sze­mé­lyétől. Egy kan­dúr volt az: kö­zép­mé­retű, ele­gáns ido­mú, sár­gás bun­dá­ja szé­pen csil­lo­gott, és szin­te olyan volt, mint a sáf­rány. Egye­dül a far­ka he­gyén lát­szott egy fe­ke­te pötty, mint­ha tin­tá­ba már­tot­ták vol­na. A kan­dúr néma és egy­kedvű volt, akár a gaz­dá­ja. Ahol a nyur­ga meg­je­lent, rög­tön ott ter­mett a macs­ká­ja is, mint­ha csak összenőt­tek vol­na. Az meg hol így, hol úgy vi­sel­ke­dett az ál­lat­tal, noha leg­több­ször kö­zönyt mu­ta­tott irán­ta, mint min­den iránt, ami élt és moz­gott kö­rü­löt­te. Úgy tett, mint aki ész­re se ve­szi, hogy a sár­ga bun­dás a lá­bá­nál te­ke­reg és hoz­zá­bú­jik. Pil­lan­tás­ra sem mél­tat­ta, nem csa­lo­gat­ta oda ma­gá­hoz, rá se he­de­rí­tett. Több­nyi­re így vi­sel­ke­dett vele. Néha vi­szont egé­szen más­ként. Ké­pes volt gyű­löl­köd­ve néz­ni az ál­lat­ra, egé­szen ért­he­tet­len ok­ból, hi­szen a macs­ka maga volt az alá­zat és az oda­adás. Más­kor egy mo­gor­va szó­val há­rí­tot­ta el a sár­ga kan­dúr sze­re­tet­tel­jes kö­ze­le­dé­sét. Még dur­va ká­rom­ko­dá­so­kat is oda­mor­ran­tott neki, sőt ké­pes volt bán­ta­ni is az ál­la­tot. Lát­tam, amint egyik este úgy lá­gyé­kon rúg­ta, hogy a kan­dúr odébb re­pült. Fel­vo­nyí­tott, de az­tán rög­tön vissza­tért gaz­dá­já­hoz do­rom­bol­va és meg­aláz­kod­va. Az­tán en­nek az el­len­kező­je is meg­tör­tént: vol­tak órák, mi­kor ez a kü­lö­nös em­ber úgy ölel­get­te az ál­la­tot, akár egy el­ké­nyez­te­tett gye­re­ket. Dé­del­get­te, ölé­be vagy kar­já­ba vet­te, rá­mo­soly­gott, meg­si­mo­gat­ta, csik­lan­doz­ta és a leg­benső­sé­ge­sebb be­ce­ne­vek­kel il­let­te, egy­szó­val: úgy vi­sel­ke­dett vele, ahogy leg­fel­jebb a sze­ret­te­ink­kel szok­tunk.

Meg kell val­la­nom, fur­csá­nak ta­lál­tam ezt a pá­rost. Még­is mi fo­lyik köz­tük? Gon­dol­kod­tam raj­ta, meg­vi­tat­tam több utas­tár­sam­mal is, akik­kel is­me­ret­sé­get kö­töt­tem, de nem ju­tot­tunk sem­mi­re, ami ma­gya­rá­za­tot adott vol­na a szin­te néma em­ber és sár­ga bun­dás kí­sérő­je kü­lö­nös vi­szo­nyá­ra. Va­ló­já­ban igen szó­ra­koz­ta­tó volt lát­ni ezt a szo­kat­lan pá­rost a fe­dél­ze­ten. Ma­guk­ra von­ták a fi­gyel­met, le­he­tett ró­luk cse­ve­rész­ni, és így el tud­tuk ütni az időt – vé­gül is ez a lé­nyeg, ami­kor az em­ber­nek egy hosszú ten­ge­ri úton a hajó szű­kös fe­dél­ze­te je­len­ti egyet­len moz­gás­te­rét. Én ugyan­is csak idő­töl­tésből fi­gyel­tem őket. Na­gyon szí­ve­sen meg­tud­tam vol­na ró­luk töb­bet is. Pró­bál­ko­zá­som, hogy be­szél­ge­tés­be ele­gyed­jek az an­gol­lal, ku­darc­ba ful­ladt. Egy nap meg­szó­lí­tot­tam an­go­lul, amitől lát­ha­tó­an egé­szen za­var­ba jött: tetőtől tal­pig vé­gig­mért, mint­ha meg­sér­tet­tem vol­na, nem vá­la­szolt sem­mit, ha­nem üd­vöz­lé­sül ha­nya­gul meg­érin­tet­te koc­kás uta­zó­ka­lap­ját, az­tán el­bú­csú­zott. A macs­ka utá­nas­lisszolt.

Fej­csó­vál­va néz­tem utá­nuk. Nem tud­tam meg sem­mit. Csak a meg­fi­gye­lé­se­im­re ha­gyat­koz­hat­tam, ám azok­kal, ahogy már ko­ráb­ban gon­dol­tam, alig­ha jut­hat­tam elő­rébb.

Az an­gol ko­rán kelt, és rend­sze­rint elég későn fe­küdt le. A kan­dúr vele aludt a fül­ké­jé­ben. Ebéd után a kü­lö­nös pár min­dig el­szen­de­rült a fe­dél­ze­ten. Az an­gol ilyen­kor el­nyúj­tó­zott egy hosszú­kás, vi­tor­la­vá­szon­nal be­vont szé­ken, a kan­dúr el­he­lyez­ke­dett az ölé­ben, gaz­dá­já­val egy­szer­re csuk­ta le a sze­mét, és így me­rül­tek kö­zös álom­ba ők ket­ten. Leg­alább­is így tűnt. Ha­mar rá­jöt­tem ugyan­is, hogy a kan­dúr nem al­hat va­la­mi mé­lyen. Ami­kor úgy gon­dol­tam, már messze jár­nak ál­muk me­ze­jén, el­sé­tál­tam mel­let­tük, de kö­zel érve hoz­zá­juk lát­tam, ahogy a kan­dúr rés­nyi­re nyit­ja vi­lá­gí­tó sze­me­it, és pu­pil­lá­i­val kö­vet, amíg csak tud, köz­ben vi­szont meg sem moc­can.

Ám az an­gol va­ló­ban aludt, még hor­kolt is egy ki­csit, és rend­sze­rint egy kis nyál is le­folyt a szá­ja sar­kán. Aka­rat­la­nul is egy el­va­rá­zsolt lo­vag ka­ri­ka­tú­rá­ját idéz­te fel ben­nem, akit alat­to­mos ször­nye­teg őriz.

Az an­gol, mint em­lí­tet­tem, messziről ke­rül­te a töb­bi utas tár­sa­sá­gát, és amíg a fe­dél­ze­ten tar­tóz­ko­dott, min­dig azo­kat a he­lye­ket ke­res­te, ahol alig jár­tak má­sok, fő­ként a hajó or­rát és fa­rát. Ott rá­kö­nyö­költ a hajó rám­pá­já­ra, pö­fé­kelt rö­vid pi­pá­já­val, és a hab­zó vi­zet bá­mul­ta, vagy a tá­vol­ba me­redt. A kan­dúr csen­de­sen mel­lé­ült a kor­lát pe­re­mé­re, és ő is arra bá­mult, amer­re a gaz­dá­ja. Ha bár­ki is meg­kö­ze­lí­tet­te a he­lyet, ahol gub­basz­tot­tak, az ál­lat nyom­ban nyá­vog­ni kez­dett, az an­gol pe­dig el­for­dí­tot­ta a fe­jét. Én így már több­ször is okot ad­tam rá, hogy a kan­dúr árul­ko­dó­an fel­nyá­vog­jon és hogy a nyur­ga an­gol el­for­dít­sa a fe­jét. Ilyen­kor unott te­kin­te­té­vel egy pil­la­nat­ra rám né­zett, vissza­for­dult, meg­si­mo­gat­ta a macs­kát, és to­vább szív­ta a pi­pá­ját.

Mi­kor egy al­ka­lom­mal el­men­tem az an­gol ka­bin­ja előtt, szörnyű­sé­ges lár­mát hal­lot­tam bentről. A nyur­ga fel­in­dult­sá­gá­ban a leg­szörnyűbb át­kok­ra ra­gad­tat­ta ma­gát. Va­la­mi na­gyon fel­dü­hít­het­te, és nyil­ván­va­ló volt, hogy al­jas mó­don kí­noz­ta a macs­kát, hi­szen az ál­lat olyan vál­to­za­to­san bő­gött és üvöl­tött, akár egy em­ber, egy meg­kín­zott gyer­mek, már-már szá­na­lom­ra mél­tón. A pa­tá­lia csak nem akart vé­get érni, egy­mást ér­ték az újabb és újabb szit­ko­zó­dá­sok, a kan­dúr tor­ká­ból fel­törő pa­na­szos han­gok és tisz­tán ki­ve­hetően az ál­lat bun­dá­ját ért üté­sek. Vé­gül nem tud­tam to­vább el­vi­sel­ni, és gyors el­ha­tá­ro­zás­sal han­go­san be­ko­pog­tam a ka­bin­ba, noha sem­mi kö­zöm nem volt az egész­hez. Ko­po­gá­som után a lár­ma azon­nal ab­ba­ma­radt, és síri csend tá­madt. Arra szá­mí­tot­tam, hogy mind­járt ki­nyí­lik az ajtó, és meg­je­le­nik az an­gol dühtől vö­röslő arca, hogy or­di­bál­va ki­kér­je ma­gá­nak, ami­ért ar­cát­la­nul be­avat­koz­tam a ma­gán­ügye­i­be. Tud­tam, mi­vel fo­gok neki vá­la­szol­ni. Ám saj­nos nem tör­tént sem­mi, az ajtó zár­va ma­radt, és oda­bent to­vább­ra is tel­jes csend ho­nolt. Bosszú­san men­tem vissza a fe­dél­zet­re.

Ez dél­előtt tör­tént. Az­nap dél­ben, mint más­kor is, az an­gol meg­je­lent az asz­tal­nál ugyan­olyan egy­kedvűen, fád volt és kö­zö­nyös, és a fel­in­dult­ság­nak leg­ki­sebb je­lét sem mu­tat­ta. Az ét­ke­zés után a macs­ká­já­val együtt is­mét el­aludt a vi­tor­la­vá­szon­nal be­vont szé­ken, a dél­után fo­lya­mán pe­dig úgy tűnt, kü­lö­nö­sen gyen­gé­den bá­nik az ál­lat­tal. Több­ször is rá­mo­soly­gott, egy­szer évőd­ve a po­fá­já­ba fúj­ta a pi­pa­füs­töt, meg­va­kar­gat­ta a bun­dá­ját, a jó­szág pe­dig do­rom­bolt.

A nap vé­gén cso­dá­la­tos nyár­es­te kö­szön­tött be. Ra­gyo­gott a hold, hűs, szél­csen­des volt az idő, a ten­ger pe­dig rez­ze­nés­te­le­nül te­rült el, mint egy tá­gas, fény­ben úszó ró­na­ság. Va­cso­ra után fel­men­tem a fe­dél­zet­re. A töb­bi utas már rég vissza­tért a ka­bin­já­ba, de én még min­dig ott időz­tem. Túl szép volt az este, nem tud­tam el­sza­kad­ni a csil­la­gos ég­től és a tün­döklő ten­gertől. Rá­gyúj­tot­tam egy Vir­gi­ni­á­ra, a fe­hér­re me­szelt kor­lát­nak tá­masz­kod­tam, és a tá­vol­ba me­red­tem. Csak a gép­ház za­ka­to­lá­sát és a so­dor­víz halk, lágy zú­gá­sát le­he­tett hal­la­ni. Még a kor­má­nyos tom­pa sza­va hang­zott fel néha a szócsőből meg egy fur­csa nyi­kor­gás vél­hetően az egyik ár­bóc­ról. Az or­mót­lan ké­mény­ből némi füst szállt fel. A hajó tat­ján fá­rad­tan ló­gott alá a fran­cia tri­ko­lór, mely­nek kö­ze­lé­ben áll­tam. A hajó gyor­san ha­ladt, aka­dály­ta­la­nul.

Hir­te­len halk nyá­vo­gást hal­lot­tam bal­ról. Elő­ször meg­ijed­tem. Hát­ra­néz­tem, és lát­tam, hogy a sár­ga kan­dúr las­san fe­lém kö­ze­le­dik. Na­gyob­bacs­ka tes­te ki­raj­zo­ló­dott az éj­sza­ka egén, sze­mei kí­sér­te­ti­e­sen, zöl­des tűz­ben szik­ráz­tak. Meg se moc­can­tam, de a szí­vem he­ve­sen vert, mi­kor lát­tam, hogy az ál­lat egy­re csak kö­ze­le­dik. Vé­gül szo­ro­san a kö­nyö­köm­höz ült, rám me­resz­tet­te csil­lo­gó sze­mét, há­tát fel­pú­po­sí­tot­ta, és fújt. Ta­pod­tat se moz­dul­tam, merő dac­ból. Mi­ért kel­lett vol­na meg­fu­ta­mod­nom egy macs­ka elől? Ek­kor fel­emel­te a man­csát, és anél­kül, hogy vé­de­kez­ni tud­tam vol­na, hir­te­len az ar­com­ba kar­molt. Na, ez már sok volt! El­ön­tött a mé­reg, és ked­vem tá­madt ki­mu­tat­ni min­den gyű­lö­le­te­met és meg­ve­té­se­met a sár­ga kis ször­nye­teg iránt. Ököl­lel fe­lé­je su­hin­tot­tam, de mint­ha kőbe ütöt­tem vol­na bele, a kan­dúr meg se rez­zent. Ettől csak még job­ban fel­bosszan­tott, és egy­re erő­seb­ben ütöt­tem. Fel­nyá­vo­gott, to­vább­ra is rám bá­mult szik­rá­zó sze­mé­vel, és úgy tűnt, a leg­ke­vés­bé sem fáj­nak neki az üté­sek. Düh­be gu­rul­tam, és égő ci­ga­ret­tá­mat a bes­tia po­fá­já­ba dob­tam. Az le­ráz­ta ma­gá­ról, és nyu­god­tan ücsör­gött to­vább. Fel­kap­tam a fe­dél­ze­ten lévő egyik össze­csuk­ha­tó szé­ket, és tel­jes erőből üt­le­gel­ni kezd­tem vele az ál­la­tot. Nem moz­dult, ha­nem csak nyá­vo­gott, és egy­kedvűen tűr­te. Vé­gül ak­ko­ra ütést mér­tem a macs­ká­ra, hogy az bár­mi­lyen ál­la­tot pé­pes­re zú­zott vol­na: erről a kan­dúr­ról vi­szont min­den le­per­gett, to­vább­ra is moz­du­lat­la­nul ült a kor­lát­nak ugyan­azon a pont­ján, én pe­dig úgy érez­tem, hogy kö­vet vagy va­sat ütök. Az iz­ga­tott­ság­tól már ve­rej­té­kez­tem, és tel­jes erőből egy­re csak ütöt­tem a te­remt­ményt. Érez­tem, hogy az egyik szék­lá­bat már szét­zúz­tam a kan­dú­ron, ami­kor va­la­ki há­tul­ról vas­ma­rok­kal meg­ra­gad­ta a ka­ro­mat, úgy­hogy fel kel­lett hagy­nom az üt­le­ge­lés­sel. Cso­dál­koz­va meg­for­dul­tam, hát ott állt az an­gol. Tel­je­sen nyu­godt volt, és szenv­te­le­nül csak annyit mon­dott:

– Nem ér­tem, uram, mi­ért üti ezt az ál­la­tot.

Olyan kö­zö­nyö­sen be­szélt, mint­ha csak azt mond­ta vol­na: „Jó es­tét, hogy van? Meg­le­hető­sen sá­padt­nak tű­nik."

Vá­rat­lan meg­je­le­né­sétől és fleg­ma­sá­gá­tól úgy el­ké­ped­tem, hogy muk­kan­ni sem tud­tam. Le­for­ráz­va áll­tam, mint egy gye­rek, akit rossza­sá­gon ér­tek. Néz­tem, ahogy az an­gol kar­já­ra ve­szi a kan­dúrt és kö­szö­nés nél­kül tá­vo­zik.

Le­tö­röl­tem a ve­rej­té­ket az ar­com­ról, az­tán tel­je­sen ta­nács­ta­la­nul vissza­tán­to­rog­tam a ka­bi­nom­ba, ahol ál­mat­la­nul töl­töt­tem az éj­sza­kát. Más­nap fá­rad­tan kel­tem, re­cse­gett-ro­po­gott min­den cson­tom, és szen­tül el­ha­tá­roz­tam, hogy kérdő­re vo­nom az an­golt. Sze­ren­csét­len­nek érez­tem ma­gam, és nem sok erőt érez­tem az új nap­hoz. Ami­kor ki­nyi­tot­tam a ka­bi­nom aj­ta­ját, hogy be­emel­jem a csiz­má­mat, a ré­sen át egy sár­ga bun­da sur­rant be hoz­zám. Gyor­san be­csuk­tam az aj­tót, és kö­rül­néz­tem. A kan­dúr az ágy szé­lé­re ug­rott, és ugyan­olyan po­zí­ci­ót vett fel, mint előző este a ha­jó­kor­lá­ton: pú­po­san, fel­emelt fa­rok­kal, és fújt rám. Várj csak, te bi­tang, gon­dol­tam, most el­kap­lak! Anél­kül, hogy le­vet­tem vol­na róla a te­kin­te­te­met, ki­nyi­tot­tam a mos­dó alat­ti szek­rény­két, elő­vet­tem egy töl­tött re­vol­vert, és cé­loz­tam. A kan­dúr min­dent lá­tott, ám a leg­ke­vés­bé sem za­var­ta. Meg­húz­tam a ra­vaszt, dör­re­nés. A lö­vés a fe­jét érte. Fel­for­dult, majd né­hány vo­nag­lás kö­ze­pet­te le­zu­hant a pad­ló­ra. Az­tán el­fe­küdt és ki­múlt. A ka­bint el­lep­te a füst, majd meg le­he­tett ful­lad­ni. Ezért ki­nyi­tot­tam a ke­rek ab­la­kocs­kát, hogy a füst ki tud­jon száll­ni. Ki­pil­lan­tot­tam, a zöld víz az ab­lak előtt hul­lám­zott. És ak­kor – majd­nem össze­es­tem, meg kel­lett tá­masz­kod­nom a fal­nál, mert va­la­mi szörnyű­sé­ges dol­got lát­tam. Min­den­ha­tó Is­ten, mit je­lent­sen ez? Lát­tam, amint el­úszik előt­tem az an­gol sá­padt arca, és tág­ra nyílt sze­me­i­vel úgy bá­mul rám, mint­ha meg akar­na ölni. Nem káp­rá­zat volt, va­ló­ban ezt lát­tam. Ami­kor va­la­mennyi­re össze­szed­tem ma­gam, resz­ket­ve vissza­tá­mo­lyog­tam a fe­dél­zet­re. Ott nagy fel­for­du­lást ta­lál­tam.

– Az an­gol a víz­be ve­tet­te ma­gát – mond­ta va­la­ki. Már mentő­övek úsz­tak a víz fel­szí­nén, a hajó meg­állt, és le­en­ged­tek egy mentő­csó­na­kot. Az an­gol tes­te fel-fel­buk­kant a nyom­dok­víz­ben, hol fe­hér ar­cát le­he­tett lát­ni, hol a lába emel­ke­dett ki a ha­bok­ból, akár egy szél­ma­lom la­pát­ja, és már-már ko­mi­kus­nak ha­tott. A men­té­si kí­sér­le­tek si­ker­te­len­nek bi­zo­nyul­tak. A holt­test vég­leg el­me­rült, nem buk­kant fel töb­bé. Mi­után a mentőö­ve­ket összegyűj­töt­ték, és a csó­na­kot vissza­húz­ták a ma­gas­ba, foly­tat­tuk utun­kat.

Az­nap, az éj lep­le alatt a macs­ka holt­tes­tét a ten­ger­be ha­jí­tot­tam, gaz­dá­ja után. Egy da­ra­big még lát­tam úsz­ni a csil­lo­gó ví­zen, az­tán el­tűnt. A kan­dúr meg az an­gol nél­kül buk­dá­csol­tunk to­vább Ve­racruz irá­nyá­ba.

Oly­kor az an­gol el­tor­zult ar­cát lá­tom ma­gam előtt, mi­után nyu­go­vó­ra té­rek. Más­nap reg­gel mond­ták is, hogy han­go­san ki­a­bál­tam ál­mom­ban.

Pallós Áron fordítása

Charlotte Nisle-Klein

A lófejű férfi

Kint már sö­té­te­dett, az idő egy­re bo­rú­sab­bá vált. Az eső­csep­pek, akár a re­mény­vesz­tett sí­rás, sza­ka­dat­la­nul, vé­get nem érően hul­lot­tak alá. Ki­nyi­tot­tam az ab­la­kot, le­néz­tem a ki­et­len ut­cá­ra, és hall­ga­tóz­tam.

Mint­ha só­haj­to­zó han­gok tom­pa ku­sza­sá­gát hal­lot­tam vol­na. Úgy té­ve­lyeg­tek az eső­ben, akár az em­be­ri nyö­ször­gés. Olyan ér­zé­sem tá­madt, mint­ha örök­ké így foly­ta­tód­na – se múlt, se jövő, csak az ég­nek ez a szün­te­len sí­rá­sa.

Le­han­gol­tan for­dul­tam újra a szo­ba felé. Te­kin­te­tem Syl­la kis kép­má­sá­ra esett, és só­vár­gás fo­gott el. Kép­te­len­ség volt így to­vább dol­goz­ni, ki­ro­han­tam az eső­be.

Hosszú az út! Gon­do­la­ta­im­ba me­rül­ve bal­lag­tam. Syl­la múlt­ko­ri sza­vai ju­tot­tak eszem­be – és a fé­lel­me. Syl­la ta­lán még­is – de nem, kép­te­len­ség! Rém­ké­pet lá­tott, iz­ga­tott el­mé­je ér­zék­csa­ló­dá­sát. – –

Vég­re ki­ér­tem a kis ut­cák út­vesztő­jéből arra a tá­gas tér­re, ahol egy régi ház­ban Syl­la és nagy­ma­má­ja la­kott. Ku­ta­tó te­kin­te­tem a leg­felső eme­le­tig ka­pasz­ko­dott. A kö­zépső ab­lak füg­gö­nye mö­gött tisz­tán lát­tam ki­raj­zo­lód­ni a tö­ré­keny le­ány­alak kör­vo­na­lát. Si­et­ve ki­nyi­tot­tam a be­já­ra­ti aj­tót, és lé­leg­ze­te­met vissza­tart­va föl­sza­lad­tam a lépcsőn.

Mély un­dor fo­gott el, va­la­hány­szor át­lép­tem a zord épü­let kü­szö­bét. Ez a szag! – Édes­kés, rot­hadt, do­hos szag csap­ta meg az or­rom.

Fur­csa­mód csak a föld­szin­ti fo­lyo­sót leng­te be. Az első eme­le­tek után meg­szűnt, és a szo­bák­ban sem le­he­tett érez­ni. Úgy bűz­lött, mint­ha egy holt­tes­tet fa­laz­tak vol­na be va­la­ho­vá. Syl­la mond­ta egy­szer így – az­óta még kel­le­met­le­neb­bül érin­tett.

Syl­la ugyan­is min­den­ben töb­bet lá­tott má­sok­nál. Gyak­ran a leg­je­len­ték­te­le­nebb dol­gok vál­tot­tak ki nála kü­lö­nös sej­tel­me­ket és áb­rán­do­zá­so­kat.

Zöl­des fél­ho­mály kú­szott vé­gig a kes­keny, fer­dén álló ab­lak esőtől fe­ke­téllő üve­gén, és rej­té­lyes ár­nya­i­val be­bo­rí­tot­ta a nyi­tott elő­te­ret. Még a pad­ló szí­nes csem­pé­it is alig le­he­tett meg­kü­lön­böz­tet­ni egy­más­tól. A te­kin­tet be­le­ve­szett a zeg­zu­gos sö­tét­ség­be. – –

Syl­la szo­ká­sá­tól el­térően ma nem jött ki elém, és csak több­szö­ri, erős ko­po­gás után nyi­tot­ta ki a nap­pa­li aj­ta­ját. Azelőtt soha nem ta­lál­tam zár­va ezt az aj­tót.

Is­me­ret­sé­günk alatt most elő­ször vál­tam in­du­la­tos­sá. Ott sírt né­mán, a föl­dön ku­po­rog­va, ar­cát pe­dig egy régi ka­ros­szék ütött-ko­pott ván­ko­sá­ba te­met­te.

A nyi­tott mel­lék­szo­bá­ban le­sán­tult nagy­ma­má­ja pi­hent fek­he­lyén. Le-le­csu­kó­dó sze­me­i­vel üre­sen né­zett ránk, nem lá­tott s nem hal­lott sem­mit ab­ból, ami kö­rü­löt­te tör­tént.

Sze­gény Syl­la! – Bán­tott in­du­la­tos­sá­gom, ép­pen le akar­tam ha­jol­ni hoz­zá, ami­kor hir­te­len meg­nyi­kor­dult az ajtó. Az ősz hajú, kó­cos be­já­rónő nyi­tott be, és kör­be­hor­doz­ta szú­rós te­kin­te­tét a szo­bán. Meg­vetően, mér­ge­sen me­redt rám – az­tán egyet­len szó nél­kül el­tűnt. So­sem ked­vel­tem ezt az asszonyt.

A kar­ja­im­ban tar­tot­tam Syl­lát. Ki­sírt ar­cát el­hal­moz­tam csók­ja­im­mal.

Könny­be lá­badt szem­mel, kö­nyörgőn né­zett rám. Te­kin­te­té­ben mér­he­tet­len gyá­mol­ta­lan­sá­got lát­tam.

Re­megő han­gon szólt hoz­zám:

– Ah, úgy meg­ijed­tem, annyi­ra fél­tem. Ma is­mét lát­tam őt.

– Me­séld csak el – –

– Nem, ne is kérd, olyan fá­radt va­gyok, higgy ne­kem!

Hin­ni neki! Máig fel nem fog­ha­tom, mi is tör­tént, még­sem fag­gat­tam, ne­hogy még job­ban fel­zak­las­sam.

Syl­la soha töb­bé nem hoz­ta szó­ba a dol­got, én pe­dig nem fir­tat­tam. Vi­szont za­vart­sá­gán és ke­zé­nek resz­ke­té­sén min­dig fel­is­mer­tem azt a bi­zo­nyos fé­lel­met, va­la­hány­szor be­kép­zel­te ma­gá­nak a fér­fi­val való ta­lál­ko­zást. Örök­re em­lé­ke­ze­tem­be vésőd­tek a sza­vai:

– Egy fér­fi kö­vet en­gem, egy fér­fi le­sel­ke­dik utá­nam, egy ló­fejű fér­fi – – meg­ér­zem, mi­kor mö­göt­tem van. Hir­te­len úgy ér­zem, egy kéz ér a há­tam­hoz. Majd anél­kül, hogy meg­for­dul­nék, tu­dom, hogy kö­vet. A lo­vak per­sze olyan szé­pek, olyan cso­dá­sak – de ret­te­gek – mi­óta csak az esze­met tu­dom, ret­te­gek tő­lük.

Máig em­lék­szem Syl­la min­den egyes sza­vá­ra.

Már las­san öt hó­nap­ja en­nek. Syl­la nap­ról nap­ra csen­de­seb­bé, fé­lén­keb­bé és szűk­sza­vúb­bá vált. Soha nem volt gyen­géd és szen­ve­dé­lyes, még ha el is vi­sel­te ci­ró­ga­tá­sa­i­mat, so­sem vi­szo­noz­ta azo­kat. Most vi­szont úgy érez­tem, hogy már ke­rü­li is őket. Néha úgy tűnt, mint­ha meg­ijed­ne az ér­ke­zé­semtől. Gyak­ran ré­vedt maga elé, és szün­te­le­nül csak kar­csú uj­ja­i­val bab­rált.

De nem­csak lel­ki­vi­lá­ga, ked­ves arca is meg­vál­to­zott. Tisz­ta, kék sze­mei kö­rül sö­tét ka­ri­kák je­len­tek meg; fá­radt, sá­padt aj­ka­i­ra ide­gen, fáj­dal­mas vo­nás ült ki.

Min­den élet­ked­ve el­hagy­ta, mint­ha min­den fi­a­ta­los ere­jét fel­emész­tet­te vol­na be­teg nagy­ma­má­ja ápo­lá­sa.

Job­ban sze­ret­tem, mint va­la­ha, és hosszú éj­sza­ká­kon át küz­döt­tem azért, hogy el­nyer­jem őt. Még né­hány hét, az­után el­je­gyez­he­tem, ki­sza­kít­ha­tom ab­ból az el­ha­gya­tott, bús ház­ból, hogy szebb s fé­nye­sebb jövőt biz­to­sít­sak neki.

Azon a bi­zo­nyos ta­va­szi reg­ge­len olyan for­rón iz­zott a nap, akár ká­ni­ku­la ide­jén.

Egé­szen emel­ke­dett han­gu­lat­ban in­dul­tam Syl­lá­hoz.

Mi­cso­da meg­le­pe­tés lesz! – Va­jon ho­gyan fo­gad­ja majd a bol­do­gí­tó hírt? A szí­vem han­go­san ka­la­pált, és a nagy cso­kor fe­hér or­go­na csak úgy re­me­gett a ke­zem­ben.

Már hosszabb ide­je lép­delt előt­tem – ha­nyag, kis­sé gör­nyedt tar­tá­sú alak. Elő­ször a té­ren fi­gyel­tem fel rá, ami­kor az ár­nyé­ka olyan nyug­ta­la­nul tén­fer­gett kö­rü­löt­te.

Még­is mi fo­lyik itt?

Kö­ze­le­dett – – az­tán be­lé­pett a régi ház­ba.

Meg­sza­po­ráz­tam a lép­te­i­met.

Ép­pen az első lépcső­for­du­ló­ig ju­tott, ami­kor a kapu be­csa­pó­dott mö­göt­tem.

Gyors, ha­tá­ro­zott lép­tek­kel, ha­bo­zás nél­kül kap­ta­tott föl a me­re­dek lépcsőn a fél­ho­mály­ban. Kö­vet­tem. Nem ér­de­kelt, ki ő – – vagy ki­hez megy – gé­pi­e­sen men­tem utá­na a má­so­dik lépcső­for­du­ló­ig. Csak ez­után esz­mél­tem föl.

Még fel­jebb! – Egé­szen föl! – A leg­felső eme­le­tig megy?

Bal­sej­te­lem ke­rí­tett ha­tal­má­ba – – ez a fér­fi – –

Már az utol­só lépcső­fo­kon állt, ami­kor vissza­for­dult fe­lém – –

Sá­padt, vé­kony, fel­tűnően hosszú­kás ar­cot pil­lan­tot­tam meg. Ke­rek, nagy, szin­te fény­te­len sze­me­i­vel ér­zé­ket­le­nül né­zett rám. Te­kin­te­te meg­vil­lant – – fe­jét hir­te­len meg­rán­dí­tot­ta, és az ajtó felé for­dult – –

Ő volt az! A ló­fejű fér­fi!!

Meg­bor­zong­tam.

A fé­le­lemtől der­med­ten áll­tam a kor­lát­nál. – – De né­hány má­sod­perc múl­va utá­na­ira­mod­tam a nyi­kor­gó lépcső­kön.

Fent síri csönd. A tetők alat­ti fül­ledt me­leg töl­töt­te be az elő­te­ret. A fa­la­kon és a pad­lón arany­színű nap­su­ga­rak csil­lan­tak fel. Egy lel­ket sem lát­tam.

Fel­tép­tem a nap­pa­li aj­ta­ját – se­hol sen­ki.

Csak az öreg­asszony eről­te­tett lég­zé­se szűrő­dött ki a mel­lék­szo­bá­ból. Itt Syl­lát és a ló­fejűt sem ta­lál­tam.

– Nagy­ma­ma, nagy­ma­ma! – ráz­tam meg a szen­dergő öreg­asszony vál­lát, mire fel­ocsú­dott, és ér­tet­le­nül né­zett rám.

– Az is­ten sze­rel­mé­re, hol van Syl­la – hol a ló­fejű – –

– Ló? – mo­tyog­ta az öreg­asszony, és a sze­mé­ben egy­sze­ri­ben szo­kat­lan fény gyúlt. – A lo­vak, a lo­vak! – – Utá­lom őket. Mi­óta a fér­je­met az a ló szét­ta­pos­ta a kö­ve­ze­ten – – uh, az a sok vér – az a vé­res ló! De ha Syl­la ir­tó­zik is tő­lük, még­is sze­re­ti a lo­va­kat – – mint az apja – – meg a nagy­ap­ja – – sze­re­ti őket – – éhes va­gyok – – éhes – – Syl­la kony­ha – – Syl­la hoz­za!

A kony­ha! Arra nem is gon­dol­tam. Oda­át van, az elő­tér túl­ol­da­lán.

Újra meg­bor­zong­tam – – ott – ott – –

Syl­la ülve ma­radt a ho­ked­lin. Sá­padt arca mint­ha meg­me­re­ve­dett vol­na. Kér­dez­get­tem, járt-e nála a ló­fejű, meg­ré­mült-e, de nem kap­tam vá­laszt. Ta­nács­ta­la­nul áll­tam előt­te. Hir­te­len ret­te­ne­tes gya­nú fo­gott el.

– Syl­la, be­szélj! – or­dí­tot­tam esze­met veszt­ve a dühtől, és fel­rán­tot­tam a ho­ked­liről. – Nem elő­ször járt itt, igaz?! Te vár­tál rá! El­tit­kol­tad elő­lem! – Te – –

Tom­pa, foj­tott nyö­gés – a pad­ló­ra zu­hant. Fe­jét sú­lyo­san be­ver­te a tűz­hely lap­já­ba.

A ház­ból egy nő hív­ta az or­vost. Syl­la ma­gá­hoz tért ájult­sá­gá­ból, de fél­re­be­szélt. Fek­he­lyén nyög­ve át­for­dult a má­sik ol­da­lá­ra.

A mel­lék­szo­bá­ból csak az öreg­asszony szün­te­len si­rán­ko­zá­sa hal­lat­szott. Sen­ki sem fi­gyelt rá. Erőt­len hang­ját ha­ma­ro­san Syl­la ret­te­ne­tes, gyöt­rel­mes si­kol­to­zá­sa nyom­ta el.

– Uram! – mond­ta az or­vos –, ké­rem, tá­voz­zon! Za­va­ró a je­len­lé­te – – a meny­asszo­nya – – va­la­mi­lyen sze­ren­csét­len kö­rül­mény idéz­te elő a ka­taszt­ró­fát – –

Va­jon ál­mod­tam?

Ez ne­kem szólt! – – Syl­la – –

Az or­vos vizs­la te­kin­tet­tel fi­gyel­te, ahogy ma­gam­ba ros­kad­va ki­ván­szor­gok.

Össze­ta­lál­koz­tam a be­já­rónő­vel és az idős hölggyel, aki teg­nap az or­vost hív­ta. Mind­ket­ten han­go­san zo­kog­tak.

Ha­lott! – Tud­tam, Syl­la el­tá­vo­zott kö­zü­lünk. – –

Arca sá­padt volt és be­esett, aj­kai kö­rül fáj­dal­mas vo­ná­sok hú­zód­tak.

Meg­csó­kol­tam kihűlt hom­lo­kát és vé­kony, cson­tos ke­zét. Töb­bé nem ke­rül­te ci­ró­ga­tá­sa­i­mat. – –

– A gyer­me­ket nem akar­ja lát­ni?

Ek­kor a be­já­rónő fel­emelt egy fe­hér kendőt Syl­la ha­lot­ti ágyá­nak vé­géről.

– Egy ilyen nem ma­rad­ha­tott élet­ben – mond­ta. Ma­ga­mon érez­tem mind­kettő­jük kár­ör­vendő, el­len­sé­ges pil­lan­tá­sát.

Meg­ré­mül­ve és meg­sem­mi­sül­ve bá­mul­tam a nyo­mo­rult kis lény­re. – Az a fej – a feje! – – Ez a fej­for­ma – hi­szen ez – –

Fo­rog­ni kez­dett ve­lem a szo­ba. Az apró holt­testből, amit az én fe­hér, her­va­dó or­go­na­csokrom­mal ko­szo­rúz­tak meg, sűrűn áradt ugyan­az a do­hos, édes­kés, rot­hadt szag, ami a föld­szin­ti fo­lyo­són is ter­jen­gett.

El in­nen, el! – – Le­me­ne­kül­tem a lépcsőn, sar­kam­ban a két vén­asszony gú­nyos vi­ho­gá­sá­val.

Cél­ta­la­nul fu­tot­tam át a kis ut­cá­kon. To­vább, egy­re csak to­vább. A ra­gyo­gó nap­su­ga­rak könny­ára­dat­nak tűn­tek, az ég olyan volt, mint egy fe­ke­te ha­lot­ti le­pel, és is­mét meg­szó­lal­tak azok a pa­na­szos han­gok, me­lyek azon a szo­mo­rú, vi­gasz­ta­lan na­pon bo­lyong­tak az eső­ben, mi­kor szen­ve­dé­sem el­kezdő­dött.

Se múlt, se jövő. Csak vi­gasz­ta­lan, re­mény­vesz­tett sí­rás.

Fülöp József és Sipiczki Fanni fordítása

Ludwig Heinz Goebel

Nicodemus Erwin von Prettin cipőgyűjteménye

Mi­lyen jó, hogy min­den em­ber va­la­mi más iránt ér­deklő­dik!

Kép­zel­jük csak el, hogy min­den em­bert ugyan­az ér­de­kel­né, min­den gyűjtő ugyan­azt gyűj­te­né. Rit­ka­ság nem iga­zán lé­te­zik ek­ko­ra mennyi­ség­ben. Ép­pen ez volt Ni­co­de­mus Er­win von Pret­tin gyűj­te­mé­nyé­ben a leg­ér­de­ke­sebb.

Ni­co­de­mus Er­win von Pret­tin volt az első cipő­gyűj­tő, leg­alább­is ab­ban az ér­te­lem­ben, aho­gyan gyűj­töt­te a cipő­ket. Ugyan­is csak olyan cipőt gyűj­tött, amit az el­huny­tak utol­já­ra hord­tak, és csak olyat vá­sá­rolt, melyről hi­telt ér­demlően be­bi­zo­nyo­so­dott, hogy va­ló­ban az utol­só pár cipő volt, amit az el­hunyt a lá­bán vi­selt.

Ezt a gyűj­té­si mó­dot alig­ha ne­vez­het­jük más­nak, mint igen kü­lö­nös­nek, má­ni­á­ja pe­dig még ne­kem is, aki ba­rát­ja vol­nék, na­gyon fur­csá­nak tűnt. Per­sze a vi­lág­ban annyi őrült­ség tör­té­nik, hogy ez a hó­bor­tos gyűjtős­di egé­szen el­tör­pül azok­hoz ké­pest. Mi­vel pe­dig a báró ro­ko­nai és leg­kö­ze­leb­bi hoz­zá­tar­to­zói nem fog­lal­koz­tak vele, s nem üt­köz­tek meg raj­ta, így én is hagy­tam, hogy ba­rá­tom nyu­god­tan hó­dol­jon sa­já­tos szen­ve­dé­lyé­nek.

Néha min­den­eset­re meg­szál­lot­tan vi­sel­ke­dett. Ami­kor fü­lé­be ju­tott, hogy a kör­nyé­ken meg­halt egy em­ber, be­fo­ga­tott, csak azért, hogy le­hető­leg mi­nél gyor­sab­ban a hely­szín­re ér­jen. Ami­kor a hoz­zá­tar­to­zók még a nem­rég el­hunyt kö­rül áll­tak, a báró már a ház­ban is ter­mett, hogy meg­sze­rez­ze a cipőit. Olyan kér­lel­he­tet­len­ség­gel fo­gott mun­ká­hoz, hogy az sza­vak­kal le­ír­ha­tat­lan.

Így lett gú­nyo­ló­dás tár­gya vá­ros­fa­la­kon in­nen és túl, a gye­re­ke­ket meg így ri­o­gat­ták: „Jön a cipő­bo­lond Ni­co­de­mus!"

A báró sze­ren­csé­jé­re ja­vai jö­ve­del­mez­tek annyi­ra, hogy ki tud­ta elé­gí­te­ni gyűj­té­si má­ni­á­ját. Hi­szen a vi­lág leg­tá­vo­lab­bi tá­ja­i­ra is el­uta­zott, hogy meg­vá­sá­rol­ja va­la­mennyi nem­zet ha­lott­ja­i­nak cipőit.

Hosszú évek so­rán pom­pás vá­lo­ga­tás gyűlt össze. A pél­dá­nyok ma­gas szek­ré­nyek­ben so­ra­koz­tak egy erre a cél­ra épí­tett ha­tal­mas te­rem­ben.

Ni­co­de­mus Er­win von Pret­tin kü­lönc volt a szó leg­szo­ro­sabb ér­tel­mé­ben. Em­ber­ke­rülő­ként és nőgyű­lölő­ként élte az éle­tét.

Azt hi­szem, di­csé­re­tem­re vá­lik, hogy én le­het­tem az egyet­len em­ber, fér­fi, akit né­ha­nap­ján fel­ke­re­sett, hogy vég­te­len be­szél­ge­té­sek­ben esz­me­cse­rét foly­tas­sunk, és ál­lít­ha­tom, lenyű­gö­zött szel­le­mé­nek vi­lá­gos­sá­ga, pon­tos mű­kö­dé­se, kö­vet­kez­te­té­sei… Egy­szó­val messze fe­lül­múlt en­gem.

Me­sé­sen mű­velt volt, ilyen fe­gyel­me­zett szel­lem­mel még soha nem ta­lál­koz­tam. Nem lé­te­zett olyan mun­ka a tu­do­mány bár­mely te­rü­le­tén, me­lyet ne is­mert vol­na, ám nem­csak hogy is­mer­te, ha­nem idéz­te, kor­ri­gál­ta, nyo­ma­té­ko­sí­tot­ta, vagy az ab­ban fog­lalt né­ze­tek­nek va­ló­ság­gal ha­dat üzent. Lá­to­ga­tá­sai min­dig fel­vil­la­nyoz­tak, a szel­lem ál­dott órái vol­tak.

Cipőiről soha nem be­szélt. Csak­is ak­kor, ami­kor egy kü­lön­le­ges pár­ra tett szert, me­lyet ta­lán ő maga hú­zott le az el­huny­tról azon me­le­gé­ben.

Ho­má­lyos cél­zá­sa­i­ból, el­ej­tett sza­va­i­ból min­den­eset­re azt az első­re ta­lán hi­bás­nak tetsző, később még­is he­lyes­nek bi­zo­nyu­ló kö­vet­kez­te­tést von­hat­tam le, hogy a cipők­re kü­lön­le­ges cél­ból volt szük­sé­ge.

Az esti órák­ban sze­re­tett fel­ke­res­ni en­gem. Rá­adá­sul volt egy szo­ká­sa, amit fe­je­del­mi­nek tar­tot­tam. Min­dig ma­gá­val ho­zott egy he­gedűt. Ugyan­is olyan ki­vá­ló he­gedűmű­vész volt, ami­lyet az­óta sem hal­lot­tam. Nem túl­zás azt ál­lí­ta­ni, hogy já­té­ka a leg­na­gyob­ba­ké­val ve­te­ke­dett.

A já­té­ka maga volt a zene.

Csengő-bon­gó hang­zá­sa min­dent át­járt, be­töl­töt­te a te­ret, s ma­gá­val ra­ga­dott. He­gedű­mu­zsi­ká­ja nem rit­kán könnye­kig meg­ha­tott és mé­lyen fel­ka­vart.

Ha meg­di­csér­tem és meg­szo­rí­tot­tam a ke­zét, el­há­rí­tott, di­let­táns­nak, tö­ké­let­len­nek ne­vez­ve ön­nön já­té­kát.

Pe­dig az cso­dá­la­tos volt, mes­te­ri!

Em­lék­szem egy es­té­re, ami­kor va­la­mi egé­szen szok­vá­nyos, még­is kü­lö­nös­nek ható do­log tör­tént. Volt egy iga­zán okos, sem­mi rend­kí­vü­lit nem sze­rető, faj­tisz­ta far­kas­ku­tyám.

Ő sem bír­ta lát­ni kel­le­met­len is­merő­se­i­met, akik­nek én is ki­tér­tem az út­já­ból; min­den ilyen ta­lál­ko­zás al­kal­má­val mor­gás­sal fe­jez­te ki nem­tet­szé­sét.

A bá­ró­val is ha­di­lá­bon állt. Egy na­pon ugyan­is os­tor­ral meg­ütöt­te a lo­vá­ról, és az­óta már ak­kor is ki­jött a sod­rá­ból, ha a báró meg­kö­ze­lí­tet­te, így nem ma­radt más vá­lasz­tá­som, mint el­zár­ni az is­tál­ló­ba, ami­kor ba­rá­tom fel­ke­re­sett.

Egyik este azon­ban kü­lö­nös do­log tör­tént. Ni­co­de­mus Er­win von Pret­tin báró és én együtt vol­tunk a szo­bá­ban. Áhí­ta­to­san hall­gat­tam szép he­gedű­já­té­kát.

Hir­te­len he­ves ka­pa­rá­szás hang­zott az aj­tón. „A ku­tya!, gon­dol­tam, „fel akar ug­ra­ni. Eb­ben a pil­la­nat­ban a man­csá­val biz­to­san le­nyom­ta a ki­lin­cset, mert ki­nyílt az ajtó, és meg­je­lent a kü­szö­bön.

Soha nem fo­gom el­fe­lej­te­ni a te­kin­te­tét. Akár egy síró em­be­ré. Az ál­la­tok­nak igen­is le­het em­be­ri áb­rá­za­ta! Ma­guk­ra tud­ják öl­te­ni, tud­nak ne­vet­ni, sír­ni, bol­do­gok és szo­mo­rú­ak len­ni.

Az eb a kü­szö­bön állt, nagy sze­me­it a bá­ró­ra sze­gez­te. De a báró za­var­ta­la­nul ját­szott to­vább.

Ku­tyám rend­sze­re­sen rá­tá­madt a bá­ró­ra, ami­kor csak utol tud­ta érni, most azon­ban far­kát csó­vál­va a ha­sá­ra kú­szott, fel­egye­ne­se­dett, nagy man­csa­it a mell­ka­sá­ra tet­te, majd meg­nyal­ta hang­szert tar­tó ke­zét.

Fe­lejt­he­tet­len pil­la­nat volt szá­mom­ra ezt az ál­la­tot, ku­tyá­mat a zene bű­vö­le­té­ben lát­ni.

Ami­kor a báró ab­ba­hagy­ta, az ál­lat nem tá­gí­tott mellő­le, ha­nem a lá­bai közé haj­tot­ta nagy fe­jét, és ba­rá­tom­ra sze­gez­te a te­kin­te­tét.

Mint­ha hip­no­ti­zál­ták vol­na.

Mind­kettőn­ket mé­lyen meg­ren­dí­tett ba­rá­tom he­gedű­já­té­ká­nak az ál­lat­ra tett ha­tá­sa.

– Kí­ván­hatsz-e töb­bet an­nál, hogy nyo­mod­ba szegőd­nek az ál­la­tok? A régi le­gen­da va­ló­ság­gá vá­lik! – lel­ken­dez­tem.

Elő­ször nem vá­la­szolt. Kü­lön­ben is sze­re­tett hosszú szü­ne­tet tar­ta­ni min­den meg­nyi­lat­ko­zá­sa előtt.

Kis­vár­tat­va így szólt:

– Ha­lott kő­nek lel­ket adni na­gyobb mű­vé­szet len­ne! Az ál­lat csu­pa ele­ven­ség. Élet­te­lent fel­élesz­te­ni, az len­ne a tö­kély!

A ku­tyám nem moz­dult töb­bé Ni­co­de­mus Er­win von Pret­tin báró mellől. Ami­kor a báró el­uta­zá­sa­kor tar­tóz­tat­ni pró­bál­tam, vi­cso­rog­va ne­kem tá­madt.