Egy asszony ellenfényben: Vivian Maier élete

By Gaelle Josse

Vivian Maier (1926-2009), a kiemelkedő tehetségű fotós életét rekonstruálja ez a könyv, egy különös személyiségét, aki saját fotóinak zömét nem is látta. A francia-osztrák származású amerikai fényképész ugyanis nevelőnőként dogozott, és emellett hobbiból fotózott szenvedélyesen.New York és Chicago utcáit járva az elesetteket, az amerikai álomból kirekesztetteket örökítette meg nagy érzékenységgel. Munkáit csak halála után fedezték fel, sokáig egy raktár mélye rejtette fotóklisékkel, filmtekercsekkel, negatívokkal teli dobozait.A szerző rendkívüli empátiával vázolja föl egy magányba és anonimitásba menekülő nő portréját, éles fényt vetve nyugtalanító és rendhagyó sorsára, mert amilyen fényes hírnév övezi ma Vivian Maier nevét, olyan sötét homály fedte az életét.

• Language: Magyar
• Publisher: Corvina Kiadó
• Release date: Aug 24, 2022
• ISBN: 9789631368413

Book preview

Borító

Gaëlle Josse

Egy asszony ellenfényben

Corvina

A fordítás alapjául szolgáló mű: Une femme en contre-jour,

Noir sur Blanc, Paris, 2019

© Les Éditions Noir sur Blanc, 2019

Hungarian translation © Zaremba-Huzsvai Natália, 2022

Borítóterv: Karcagi Klára

Kiadja 2022-ben a Corvina Kiadó Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

ISBN 978 963 13 6841 3

Elektronikus változat

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette Ambrose Montanus

A jelen mű fikció. A könyvben szereplő nevek, személyek, intézmények, cégek, üzletek, helyek, történések, események vagy a szerző képzeletének szülöttei, vagy pedig egy fiktív történet szereplőiként, részeiként értendők. Minden hasonlóság valós személyekkel, legyenek azok élők vagy holtak, avagy valós eseményekkel csak feltételezésként értelmezendők, valódiságukat nem erősítette meg sem a The Estate of Vivian Maier, sem a Maloof Collection, sem pedig a Howard Greenberg Gallery.

Azoknak, akik „senkik"

„Az eltűnés legyen az én ragyogásom."

(Philippe Jaccottet: A vég vessen ránk fényt)

Egy pad

a tóparton

Chicago, Rogers Park, 2008. december

December egyik utolsó napján ezüstösen csillogó sirályok és kacsák szelik a levegőt rikoltozva a Michigan-tó felett. Egy igen idős asszony követi őket a tekintetével. Mit sem törődve a hideggel, a hóval, ami már hosszú hetek óta foglyul ejtette a várost, eljött otthonról. Eljött, leült, mint mindennap, a padra, az ő padjára, szemben a tóval. Nem túl sok időre, mert lehetetlenség mozdulatlanul ülve maradni ebben a nagy hidegben. Gondolatai izgatottan cikáznak ide-oda, mint a madarak, melyek röptükben maradék vízfoltot keresnek a befagyott tó jegén. A tó mint a tenger. Nem látni át a túloldalára. És ha mégis ez a tenger? Lehet, hogy hirtelen felbukkan néhány hajó az emlékezetében. De hogyan lehetne ezt biztosan tudni, hisz minden olyan bizonytalan.

A látvány, mint egy fénykép, melyet akár ő is készíthetett volna. Tökéletes kompozíció. A pad, a két végén egy-egy csupasz fával, a téli dermedtségben vigyázzállásba meredve. A háttér a tó távolba vesző vonala. Elöl ez az idős asszony a padon kopott kabátban, elnyűtt cipőben, a sok esőtől, az évszakok váltakozásától megviselt filckalapban. Mellette nyitott konzervdoboz. Mintha a jelenet egyenesen neki lenne szánva, fekete-fehérben.

Ezt a képet már nem ő fogja elkészíteni. Amúgy is rég nem fényképez már. Különben meg hol vannak, mi lett az ezernyi, tízezernyi negatívval, melyeket nap nap után, évtizedekig készített? Nem sokat látott belőlük. Mind ott pihennek valahol dobozokban, bőröndökben egy bútorraktár mélyén, melynek a bérét hosszú évek óta nem tudja fizetni már, és a címét is elfelejtette. Ki lett minden dobva, el lett adva? Nincs semmi jelentősége már. Mindez már a múlté. Egy régmúlt időé, melynek talán néhány emléktöredéke fel-felbukkan a kusza emlékezet sötét óceánjából, és felvillan egy-két pillanatra a világítótorony reflektorfényében. Merev, görcsös ujjai már nem nyomják meg többé a fényképezőgép exponálógombját, fáradt szeme már nem keresi a legjobb beállítást, megvilágítást, a témát, a részleteket, a tökéletes pillanatot, amit meg kell ragadni, mielőtt végképp elmúlik.

Fáradt, át van fázva annak ellenére, hogy még mindig fűti a vágy, hogy kint legyen, mint mindig, folyton előrehaladva. Több mint ötven éve, hogy itt él. Előtte New York. Jóval előtte. A hideg, a hó, a jég, az ég fehérje és a forró nyarak, az örök körforgás.

Feláll, ideje hazamenni. Már várja a Rogers Park-beli kis lakása, néhány percre innen, a város északi negyedében. Még ha alig fűtött is, azért mégis kellemesebb. Majd forral egy kis vizet teának vagy kávénak, és a lábos fölé teszi a kezét, hogy átmelegedjen.

Még nézi egy ideig a szürke madarak táncát a tó felett, tekintetét a fehér, jeges fényre emeli. Ma nem süt a nap. Minden fehér. A hidegben alig kap levegőt, mintha minden egyes lélegzetvételnél jégdarabok csúsznának a tüdejébe. Tekintete a tóról a csupasz fákra siklik, majd az ismerős tárgyakra, a felnőttek tornaeszközeire, az élénk színű játszótériekre, a piknikasztalokra a hozzájuk tartozó, földhöz rögzített fapadokkal. Ma nincsenek gyerekek. Talán időnként eszébe jutnak mindazok, akiket lefényképezett a véletlen diktálta utcákon, országokban, meg azok, akiket nevelt.

Tesz néhány lépést. Továbbra is a tavat nézi, mintha még meg kellene fejtenie valamit ezen a jeges tájon. Nem veszi észre a lába előtt a befagyott pocsolyát. Megcsúszik. Feje a földhöz ütődik. Sötétség. Hol vagyok? A mentőautó szirénája süvölt, erős kezekkel hordágyra emelik, nyugtató szavakat mondanak, de ő nem hallja. Minden rendben van, minden rendben, asszonyom, vigyázunk magára. Magához tér. Küzd, szabadulna, tiltakozik. Engedjék haza, azt akarja, semmim sincs eltörve, mondja.

Tekintetével segítséget keres. Ezt a nagydarab embert, itt, néhány lépésre, a tetovált kezével, csuklójával, hosszú mandarinbajuszával, ezt az embert, akivel naponta találkozik és beszélget erről-arról, az időjárásról, a gáz áráról, őt hívja tekintetével, könyörög neki. Segítsen, kérem, segítsen, ne hagyja, hogy elvigyenek! Haza akarok menni. Hiába. A férfi csak nézi, széttárt karral, tehetetlenül. A nevét sem tudja. Többé nem látja viszont.

Az asszony neve, akit szirénázva szállítanak, Vivian Maier, február elsején lesz nyolcvanhárom éves. Senki sem tudja itt, ki ő. Egy ismerős személy, egy a sok közül, aki mintha részét képezné ennek a helynek, mint egy dekorációs elem, aki egy szép napon eltűnik. Az ember észreveszi, egy pillanatra elgondolkozik, mi lehet vele, majd elfelejti. Egy magányos asszony, akinek néha kihagy egy kicsit a feje, aki néha még mulatságos is tud lenni, de rettentően makacs.

Ha valaki, akkor John, Matthew és Lane Gensburg tudna róla mondani valamit, a három testvér, akit az idős asszony tizenhét éven át nevelt. Ők fizetik most a lakbérét, ők találták neki ezt a lakást, miután néhány évvel ezelőtt borzasztó körülmények között, nagy szegénységben rátaláltak. Igen, egykori nevelőnőjük a szemétben keresgélt.

A kórházból kijövet szanatóriumban helyezik el, hogy gondtalanul gyógyulhasson. Az orvosok figyelmeztették őket, ebben a korban egy esés, egy fejsérülés nem tudni, mit okozhat. Mindent megteszünk majd, amit csak lehet. Négy hónapon keresztül Vivian ébrenlét és öntudatlanság között ingadozik, valami lefojtott, mintegy vattaszerű állapotban, amiben lassan kibogozódnak egy élet szálai, és ami előrevetíti a