Balatoni örökség: A barátság okkal, a szerelem ok nélkül hal meg

By Tóth Gábor Ákos

A barátság okkal, a szerelem ok nélkül hal meg
Ez a regény a barátságról szól. És persze árulásról, megbánásról, feloldozásról. A helyszín egy Balaton-parti kis faluban álló kúria, amit hiába kereszteltek Menedékre, a történelem viharaiban nem teljesít túl jól.
Három fiatal, két fiú és egy lány él itt a háború után, akik a 20-as, 30-as években a ház ódon falai között töltötték a gyerek- és fiatalkorukat, és most egy minden tekintetben új világban kell helyt állniuk. Le kell nyelniük azt, hogy, ha az otthonukat nem is, de a strand kabinjukat elveszi az új rendszer, s a helység kisboltjában gond nélkül beállnak eléjük azok, akik korábban a Csengődiektől kunyeráltak munkát…
Rendhagyó hármasuk amúgy is számtalan szóbeszédre ad alkalmat a faluban, így nem csoda, ha a fiatalok útjai 56 után szétválnak - mindaddig, amíg sok-sok év után a véletlen ismét egymásba nem gabalyítja azokat. Miközben a három egykori jó barát megpróbálja tisztázni a múltat, kezdetét veszi egy amolyan sírós-nevetős időutazás, amit a Kádár-korszak és a gulyáskommunizmus dolcsevitája foglal keretbe, s ahonnan nézve már az is érthető, miért gondolta egy fél ország, hogy „Nekünk a Balaton a Riviéra”…
A Balatoni örökség az előtörténete a szerző nagysikerű Édesvízi mediterrán sorozatának, egyben befejező része a Balatoni Futárral indított, majd a Balatoni Menedékkel folytatott történelmi családregény-trilógiának.

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Nov 2, 2023
• ISBN: 9789635683802

Book preview

Borító

Tóth Gábor Ákos

Balatoni örökség

A barátság okkal, a szerelem ok nélkül hal meg

21. Század Kiadó

Budapest, 2023

Copyright © Tóth Gábor Ákos, 2023

© XXI. Század Kiadó, 2023

Borítófotó © Fortepan / Jezsuita Levéltár

ISBN 978 963 568 380 2

21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Szerkesztette Szekeres Dóra

Előkészítés László Irén

Korrektúra Harrach Judit

Borítóterv Hegyi Péter

Elektronikus változat Ambrose Montanus

„Minden barátság azzal a homályos érzéssel

kezdődik, hogy valahol már találkoztunk."

Hamvas Béla

A regény szereplői legalább annyira valóságos, mint kitalált személyek, ennélfogva a történelmi hűség nem igazán kérhető számon rajtuk. De alakulhatott volna akár így is a sorsuk…

A főszereplők váltakozó tegeződő-magázódó

beszédmódja tudatos szerzői szándék.

Prológus

Balatonszépe, 1994

Amikor a kopogtatásra kitártam a nyaraló roskatag bejárati ajtaját, mintha a magyar kártyából ismerős Ősz tekintett volna rám – csak nőben.

– Mit óhajt? – reccsentem rá meglehetősen barátságtalanul, s nem csak azért, mintha az összes többi évszak grafikáját jobban kedvelném. Történetesen az ősszel mindig csak a gond volt: a szüret számomra egy idő óta már inkább nyűg, mint várakozással teli izgalom.

– A hirdetés… – lehelte a kortalanságát diszkréten viselő asszony egy elfeledett gyümölcsöstálra hajazó kalap alól, mint aki egy másik kor üzenetét kézbesíti. Na persze, Tasnádi ügyvéd újabb machinációja, gondoltam, természetesen az én pénzemen. Még hogy házvezetőnő…

Fordultam volna el, de az az átható tekintet… Egy felvillanó emlék hirtelen magával rántott. De hogyan? Nem, ez nem lehet igaz…

– Oh, édes istenem – hőköltem hátra –, te meg hogy kerülsz ide?

– Kitűnő ajánlásaim vannak – hadarta. – Nizzából, Cannes-ból, Monacóból…

Csak csóváltam a fejem. Micsoda világ ez!

– Akkor végképp nem értem. Ez itt nagyjából az ördög segglyuka, te is tudod.

– Először nekem sem esett le, hogy rólad van szó…

– Szerintem nagy tévedés lenne ez részedről – morogtam. – Pláne azok után, ahogy leléptetek Gyulával…

Artner Rita, mert ő volt, lesütötte a szemét.

– Nem tudom, miről beszélsz – suttogta.

– Ötvenhat ősze. Rémlik? Itt hagytatok a szüret kellős közepén.

Még mindig kicsi volt, de már kevésbé törékeny, mint mikor utoljára láttam. Mikor is? Harminc… negyven éve?

– Tévedésben vagy – eresztett el egy fáradt mosolyt. – Ő Kanadába ment, engem a rokonaim vártak Nizzában.

Kezdett fázni a csupasz lábam. Délután háromkor még hálóingben voltam.

– Nem akarsz felöltözni? Vagy beengedni? – kérdezte óvatosan.

– Láthatod – heherésztem gügyén, miközben félreálltam az útból –, nem vagyok egyszerű eset.

– Nem hinném. Gonosz kis vakarcsoktól kezdve debil aggastyánokig mindenféle előfordult a praxisomban. – Sóhajtva megigazított egy filcbarackot a kalapján: – Értsd meg, Kálmán, kell nekem ez a munka! Nagyon kell.

Első fejezet

Balatonszépe, 1996

– Rendben ment minden? – kérdezte la bonne Rita, aki ezért a titulusért alaposan megcsapott volna dolgos, erős barna kezével, ám akkor is bajban lettem volna, ha az âme sœur vagy la confidente, esetleg la lectrice kedveskedéssel próbáltam volna a kapcsolatunkat körülírni.

Kimerülten – lefáraszt, ha hivatalos ügyeket kell intéznem, meg aztán ez a szeles idő is… – lezuhantam a mellette klaffogó vitorlavászonból készült nyugszékre, és ráhelyeztem a kezem az övére.

– Ahogy megbeszéltük – sóhajtottam –, Le roi est mort, vive le roi…

Belátom, kívülálló számára elég bizarr jelenet. Egy clochard kinézetű idős pár érthetetlen módon francia kifejezéseket szőve mondandójába társalog egy hasonlóképpen roskatag épület tövében, miközben a tó felől megiramló szél gonoszul összevissza kócolja ritkás ősz fürtjeiket.

És hozzá ez a rettenetes fizikai, szellemi bágyadtság! No persze, a hőség…

Az egésznek, hogy stílusos legyek, olyan Les Parapluies de Cherbourg hangulata volt: lelki füleimmel szinte hallottam is Legrand filmzenéjét – már ha nem a lekonyult esőcsatornában muzsikált valami kóbor főn, vagy sirokkó.

Esernyőre, mélabúra szerencsére – a korunkon kívül – semmi okunk nem volt: a korán érkezett balatoni nyár minden kellékét felvonultatta előttünk, kezdve a távoli strandzsivajtól, a kifürkészhetetlenül remegő panorámán át egészen a közvetlenül mellettünk illatozó rozmaringbokor vaskos zöldjéig. Mindazonáltal egy elképzelt plein air festményen elhanyagolható alakként szerepelnénk – holott (ha lehet ilyet állítani), a történetünk csak gazdagítaná a vizuális élményt.

Hogy ezt mire alapozom? Például arra, hogy noha az elmúlt két évet egymás szellemi, érzelmi kibelezésével és vízbefojtásával töltöttük, immár önként és dalolva eljátsszuk ezt a komikus arisztokrata pantomimet itt és most, a 20. század végén. Pontosan száz évvel azután, hogy nagyapám, Csengődi István, a Balatoni Futár főszerkesztője és tulajdonosa birtokba vette ezt a menedékünket jelentő reformkori kiskastélyt.

Mondhatnánk emblematikusnak is ezt a naptári egybeesést, de mások szemében nyilván ez is csak egy erőszakolt és szánalmas aktualizálás lenne. Annak ellenére, hogy színielőadásunk kellékei teljesen autentikusak voltak: metszett poharak a cseh üveghutákból, időtálló bronzötvözet kerti garnitúra a hajdanvolt Monarchia peremvidékéről, és persze a saját név alatt forgalmazott illatos kéknyelű, amit lényegében szerény személyem helyett igyekeztek semmibe venni a környék irigy borászai…

Nem kevésbé a francia társalgás, ami szimpla agytornaként is felfogható, mégis leginkább ragaszkodásunk mindahhoz, amin a történelem számtalanszor átnyargalt, s amit úgy hívnak, hogy stílus, miheztartás, miegyéb. Mert nekünk nem maradt egyebünk, hiába is állítja ennek ellenkezőjét a végrendeletemet írásba foglaló veszprémi ügyvéd.

„Meghalt a király, éljen a király!" – meglehet, banális fordulat, de persze az én koromban ez is megengedett. Hozzá kell szoknom, hogy egy letűnt – majd a rendszerváltozásnak nevezett bohózattal feltámasztott – értékrend képviselője vagyok, akitől most épp azt várják el, hogy vállalkozó kedvű arisztokrataként a kifeküdt népköztársaság parasztjait, munkásait vezesse vissza Európába.

– Persze nem értette a lényeget – fűztem tovább beszámolómat –, de hát ránézésre még negyven sincs szerencsétlen…

– Nem tehetek róla, de a jogászokról nekem mindig egy másik szakma jut eszembe – sommázta véleményét csukott szemmel Rita asszony –, annyi a különbség, hogy egy ügyvéd akkor is megél, ha már öreg és rusnya.

Na, itt álljunk meg egy pillanatra, mert a címkék, a titulusok fontosak. A la bonne ugyebár első olvasatra házvezetőnő, de ha hozzátesszük a többi francia becézésemet – barátnő, bizalmas lelki társ, felolvasó, társalkodónő –, máris elegendő okot adtunk holmi híresztelések, falubéli pletykák terjedésének. Utóbbi – duègne – hallatán a helyi asszonyok például azt hitték, dunyhának hívom háziasszonyomat, s emiatt ezek a tramplik többször is rosszallásuknak adtak hangot. (Korábban akár meg is engedhettem volna magamnak efféle aristocratique allűröket – vagy inkább otrombaságokat –, hiszen szegénykém teljesen ki volt szolgáltatva nekem: amikor jelentkezett a hirdetésre, már minden tartalékát felélte, én voltam a megmentője a tűrhető nyugdíjammal meg a kúria még lakható részeivel.)

Válaszul (mentségül?) a mendemondákra mi csak annyit tudtunk felvonultatni, hogy szó szerint elmeháborodottnak tettettük magunkat – miáltal is Balatonszépe derék lakói feljogosítva érezték magukat, hogy toujours élvezettel köszörüljék nyelvüket a lüttyő öreg báróivadék és bolondos cselédjének vélelmezett aggkori liezonján.

Mondjuk, nem tévedtek akkorát, csak az időkoordináták tekintetében. Amit feltételeztek, mind lezajlott ehelyütt korábban, úgy nagyjából a harmincas évek vége felé. A falut már akkor is úgy írtuk le azoknak, akik még nem jártak nálunk, hogy az isten háta mögött fekszik. Néhány hordó leander, pár fazék muskátli meg egyéb egyszerű virág szegélyezte a hozzánk vezető földutat. Nálunk nem kellett kiöltözni, különösen átöltözni, mert nem járt arra senki. Régen kitaláltuk mi már a pizsamát, mert nem volt rajtunk más, csak egy ing meg egy vászonnadrág. Csak akkor „öltöztünk föl, ha be kellett menni „savanyúvízért, vagy a fűszerestől, a patikából, a trafikból kellett valami. Alig vártuk, hogy elintézzük a tennivalókat, és siessünk vissza, s megint teljes kényelembe helyezhessük magunkat.

Rossz utakon, de mindig virágok közt járhatta az ember a csendes hegyoldalakat. A kis pincék előtt nagy kövön, vagy egy fatuskón megpihenhettél a legszebb balatoni panorámában gyönyörködve. Olykor pedig muszáj volt kint vacsorázni a diófa alatt, temérdek lepkét-bogarat lesöpörve az asztalról, de rendkívül hangulatos volt az ilyen vacsora, s nem győztünk gyönyörködni abban a folyton változó, némán villódzó ezüsthídban, amit a hold feszített a megcsillanó tó tükrére.

Akkoriban a kúria közvetlen környezetében petúniától és mézvirágtól illatozó kis szigetek terültek el, helyenként kardvirágok magasodtak telepekben, illetve néhány csomó, a helyiek körében csak lusta kisasszonynak nevezett színes apróság.

Ma már praktikus, gondozást alig igénylő fűszerkert terül el a helyükön: már se kedvünk, se erőnk a hajdanvolt „méhlegelők" ápolgatásához (helyesebben újraélesztéséhez).

– Meg kellett tennem – motyogtam szinte félálomban –, ugye még mindig egyetért velem, kedves?

– Hiszen már megbeszéltük… megérdemli a Tölgyesi – hangzott a türelmes válasz.

– Azért ez elég kétértelműen, majdhogynem fenyegetően hangzik, nem gondolja? – somolyogtam a bajszom alatt.

Nagyot sóhajtott.

– Értse, ahogy akarja. Elmúlt. Ha ön mindenáron vezekelni akar, vagy megvásárolni a nyugalmát…

Ez elgondolkodtatott. Mint ahogy az is, mennyire nevetséges lehet egy kívülálló számára ez a felvett, modoros magázódásunk. Nem elég, hogy olykor megy a francia halandzsa, ráadásul mintha szándékoltan karikíroznánk önmagunkat. De hát megvan ennek is az oka. Amire nem mellesleg majdnem ráment a mi áldott-átkozott kései egymásra találásunk… A magázódás egyszerre távolságtartó és tiszteletet adó. Nagyjából így is írnám le azt az állapotot, ahol most tartunk. Nem háborúzunk, de békét sem kötöttünk. Leginkább egy, ki tudja, meddig tartó tűzszünetben élünk.

– A barátom volt… – motyogtam –, sőt még mindig az. Vagyis újra.

– Ön is jól tudja, hogy közben nekem csapta a szelet…

– Váltig állította, hogy a maga elutasítása miatt disszidált.

– Na és aztán?! Aki emiatt Kanadáig szalad, megérdemli a sorsát.

– Úgy hallottam, hős emigránst akarnak faragni belőle, de elküldte a magyar nagykövetet a fenébe.

– Még szép. Idős korára, úgy látszik, kifejlődött a gerince.

– Ennyire a bögyében van, kedvesem?

– Még mindig jobb, mintha a bögyömön lenne – hangzott a csípős válasz.

Mondja ezt az a nő, akit ebben a házban csábítottam el 1942-ben. A mostanában újra divatba jött romantikus ponyvákban úgy fogalmaznának a second hand szerzők: csupán egyszer kapott lángra a szikra.

Megjegyzem, ma már annak is örülünk, ha az emlékek parazsánál megmelengethetjük fázós végtagjainkat.

Második fejezet

Balatonszépe, 1939

A barátság köztudottan törékeny, mint a hártyajég a tó felszínén. Ha pedig három ember között szövődik, még inkább. Közülük kettőt rendre összeesküvőnek kiált ki a harmadik, és fordítva: az egyedül maradó azzal vádolható, hogy valamilyen külső sugallat hatására kikacsint a szövetségből.

A nagyapám ritkán tett kivételt, ami a házi mulatságokat illeti: nagymama halála óta féltékenyen őrizte a kúria csöndjét, méltóságát. Már csak megszokásból emlegettük Menedéknek, az épület annyi tragédiának, veszteségnek volt helyszíne, hogy az elnevezés inkább ironikusan hatott. Viszont az ember általában csak egyszer tizennyolc éves, amikor is ilyen komoly kérdésekkel nem foglalkozunk. Maximum a jó emlékeket idézzük fel az eddig eltelt életévekből, egyszóval kötelező a móka és a kacagás.

Kár, hogy a születésnapom a jeges és borongós februárra esett.

Külső szemlélő ebbe nyilván nem gondolt bele, rendre azt szajkózták, hogy ilyen szép helyen semmi gondja nem lehet az embernek. Én viszont a téli hónapokban (minő paradoxon) elolvadni éreztem azt az előnyt a városi pajtásaimmal szemben, hogy én nemcsak nyaralni jártam Balatonszépére, hanem egész évben itt éltem. A Menedék rendszeresen visszatérő vendéggyerekei, az Artner Rita meg a Tölgyesi Gyuszi ezt nagyjából akkortájt kezdték felemlegetni, amikor nagypapa felmondta a „szolgálatot", hogy a válláról ugrálhassunk a tó vízébe.

– Nem bírlak el benneteket – vallotta be szégyenlősen heherészve –, elsüllyedünk az iszapban.

Nem mondom, hogy véletlen egybeesés, mert egyrészt mi, fiúk tízévesen már tényleg elég súlyosak lehettünk, másrészt élő trambulinunk nemcsak hogy túl volt a hatodik ikszen, de épp akkoriban vesztette el imádott feleségét.

– Emma néni átment a fénybe – ismételgette nagy komolyan az akkor hatesztendős Rita, mi viszont Gyulával tudván tudtuk, hogy nagyanyám alatt beszakadt a Balaton jege, amikor egy lék közelében állította fel a festőállványát. A nagyi híres fotográfus és akvarellfestő volt a maga idejében. De az még a születésem előtt lehetett, mert amíg ismertem, csak kedvtelésből művészkedett. Meggyőződésem volt, hogy ilyen korú néniknek nem áll jól az efféle tevékenység, ellentétben a palacsintasütéssel.

Hogy baleset volt-e vagy sem, arra csak később derült fény. Nagypapa valamiért azt gondolta, hogy fényt vetni erre a titokra épp a tizennyolcadik születésnapom a legmegfelelőbb alkalom.

Mondjuk, nem volt világraszóló vigadalom, ha hozzászámoljuk a háromtagú szentantalfai cigányzenekart, akkor is nagyjából csak húszan lehettünk. Ezek többsége is olyan helyi gazdálkodó és családja, akikkel épphogy jóban voltunk – engem szeretetteljesen kisbárónak becéztek, nagyapának inkább csak megadták a korának kijáró tiszteletet. A fent említett haláleset óta mogorva és zárkózott vénember lett belőle, ami nem csoda, és hát ő vissza is élt ezzel. Míg korábban ritka, inkább csak évfordulókhoz köthető alkalmakkor tört ki belőle, pár éve már nyíltan kollaborációval vádolta a falusiakat a szüleim tragédiája okán.

Apám, báró Csengődi Ferenc és felesége holtteste soha nem került elő, miután egy félkatonai különítmény végzett velük a Menedékhez közeli erdőben – én akkor, 1922-ben nagyjából egyéves lehettem.

El kell ismerni – és ezzel a falu lakói is tisztában voltak –, ennyi megpróbáltatás kiválthat némi meggárgyulást, de Pityu báró, ahogy nagyapámat a háta mögött nevezték, igencsak hajlamos volt rátenni erre még egy lapáttal. Szóval a születésnapi felhajtás sem hiányzott, mert a Balatoni Menedék úgy ragyogott a tó fekete vize fölött, mint a Titanic azon a végzetes éjszakán. Az egész ország rettegett egy újabb háborútól, de nagypapa hét országra szóló mulatságot rendez az ő felnőttkorba lépő Kálmánkájának… Nem hiszem el, hogy nem látta rajtam: én az a fajta vagyok, aki ki nem állhatja a különcködést, a felhajtást. Leginkább semmilyen szerettem volna lenni mindig is, nem kitűnni a tömegből. Azt meghagyom inkább az Artner Ritának, aki ugyebár zsidó. Nem mintha ezzel gond lett volna, amíg meg nem jelentek azok a szégyenletes törvények. Gond azzal van, hogy a Gyula folyton meresztgeti rá a szemét, mint valami bárgyú tekintetű játék mackó. Nem mondom, én sem ellenkeztem volna, ha a Rita felkap, a galambtojásnyi keblére ölel és eljátszadozik velem. De pont ezért kötöttünk mi, fiúk egyezséget, hogy megelőzzük a kellemetlen helyzetet. Gyerekkori barátnőnk tabu, tilos bármelyikünknek csapni a szelet neki.

Szóval egyáltalán nem örültem, amikor a mulatság közepén nagyapa egyszercsak magával invitált, nem szerettem volna szem elől téveszteni a tánctól és pezsgőtől felhevült pajtásaimat. Hajdani házvezetőnőnk mondogatta mindig, mikor nagyanyám napokra eltűnt, hogy az ördög nem alszik.

– Az ördög a részletekben rejtezik – magyarázta nagyapám, miközben a kúria alá benyúló pincében kitöltött nekünk kétujjnyi muzeális Csengődi kéknyelűt, amit szakavatottan forgattunk és szaglásztunk a poharunkban. – Na, hogy ízlik?

Nem igazán értettem én a borhoz, nem is akartam foglalkozni vele, pedig erőltette az öreg, akárhányszor úgymond végrendelkezett. Arra meg éppenséggel csak legyintett, amikor az általa alapított Balatoni Futár szerkesztésében akartam részt vállalni. Nyilván most is látta rajtam ezt a hozzáállást, mert meg sem várta a választ.

– Nagyanyád rajongott érte. Szerette az élet jó dolgait… ezért is érthetetlen, amit tett – mormogta kivörösödött szemmel.

Nahát, gondoltam, micsoda teátrális felvezetés. Nagyapó akar tőlem valamit.

– Ezt meg hogy érted? – meredtem rá. – Baleset volt, nem?

– Nem találtunk repedést a lék környékén, nem szakadt be. Innentől az egész csak úgy lehetséges, ha valaki szándékosan belesétál.

– És ezt eddig miért nem mondtad?

– Nem értetted volna. Ha szeretünk valakit, nem hagyjuk el. Még kitaláltad volna, hogy a nagymamád nem szeret téged.

De hát ez szörnyű, gondoltam. Nem is tudtam hirtelen eldönteni, kit sajnáljak jobban ebben a történetben. A fia elvesztésébe belezavarodott nagyanyámat, magamat, aki imígyen kétszer is megárvult, vagy nagypapát, akinek élete mély kútjában egyetlen halvány remény csillogott: én. Ez együtt kicsit sok volt nekem. Nem elég, hogy tizennyolc évesen annyi baja van az embernek… szinte már elege is van az életből.

– Én… – dadogtam összezavarodva –, lehet, hogy máshol képzelem el a jövőmet, de ide… mindig eljövök majd hozzád látogatóba.

– Az élet rendületlenül megy tovább – szuszogta, feltartva a poharát az albínó pókok felé. – Szóval van más is…

Hurrá, rángatózott minden idegvégződésem, nagyjából arra a ritmusra, ahogy dübörgött felettünk a zene meg a padlóhoz csapódó cipőtalpak.

Már fordult is a kóstolási kellékeket rejtő stelázsi felé. Az egyik polcról leemelt egy szentképet, mögötte egy kis fülke fedte fel magát a pincefalból. Óvatosan benyúlt a fekvő palackok mögé, és kiemelt egy cinklemezzel bélelt faládikát. Önkéntelenül közelebb léptem a fénykörbe, figyeltem, ahogy bontogatja a bársonykendőbe csomagolt lapokat.

– Ez itt Jókai Mór és Lukanics Ottilia elveszettnek hitt levelezése. Felbecsülhetetlen érték. Egyszer ez is a tied lesz.

Valami rémlett, az idős író a házassága alatt bőszen kokettált a nevelt lányával. Volt is botrány belőle, de aztán valahogy eltussolták a dolgot.

Csönd ült közénk. Azért némi zavart éreztem rajta, mert jobbnak látta akkurátusan visszapakolni az író „szennyesét".

– Kérdezhetek valamit? – intéztem szavaimat a hátának.

– Hogy mennyit érhet a feketepiacon?

– Nem éppen. Vagyis igen. Neked mi volt a szándékod vele?

Szándékolt lassúsággal helyezte vissza az „álcát" biztosító üvegeket, majd a szentképet.

– Képtelen voltam dönteni – válaszolt nagy sokára. – Én mindig is szerelempárti voltam. – Megfordult, mire önkéntelenül hátrébb léptem.

– Majd neked kell határozni a sorsukról…

Ja, vagy úgy, akkor kezdjük azzal, hogy:

– Bocs, nagyapa, de nekem sürgős dolgom van ott fent, majd később folytatjuk.

Ha az ember szerelmes, nincs helye a tökölődésnek.

Harmadik fejezet

Balatonszépe, 1994

– Megmagyarázom.

Artner Rita tekintetében valódi kétségbeesést véltem felfedezni.

– Kerülj beljebb – adtam meg magam. – Fárasztó út lehet mögötted.

– Nem sok minden változott – jegyezte meg belépve a „lovagterembe".

– Akkor vegyél fel szemüveget – ajánlottam. – Ezek már csak romok. Amiket pusztán az emlékek tartanak egyben.

– Leginkább a nagyapádé. – Körbepillantott. – Az ember azt várná, bármelyik pillanatban belép az egyik ajtón.

– Á, a Füllentős Pityu. A nagyi hívta így, és joggal.

– Tudom, mire gondolsz, de ő csak téged akart megvédeni.

Otthagytam az előtérben, ahonnan a belső lépcső vezetett a pincébe.

– Na persze – fordultam vissza –, ti nagyon egymásra találtatok az utolsó éveiben.

Levette azt a szörnyű kalapot, felakasztotta a fogasul szolgáló őzbakagancsok egyikére, amit a sálja követett. A falinaptár szerint még mindig 1994 augusztusában jártunk, kétszer is elfelejtettem lapozni. Megigazította azt az ősz fészket a fején, de a kabátját nem vette le. Napok óta győzködtem magam, hogy ideje lenne befűteni a kandallóba, de még nem jött el az ideje.

– Te intézted úgy – sóhajtott –, hogy amíg ti a Gyulával háborúsdit játszotok, mi úgymond vigyázunk egymásra meg a házra. Nagyapád csodálatos ember volt.

– Elfogult vagy. Na persze, akire egy haldokló rábízza az élete történetét, érthető módon a lekötelezettje lesz.

– Hm. És megvan még a… napló?

Jó kérdés, gondoltam. Ha te hagytad volna itt a sajátodat, már rég fidibuszt csavarok a lapjaiból begyújtáshoz. Jut eszembe, a konyhai sparheltet azért megrakhatnám… vagy ő, ha már annyira itt akar dolgozni.

– Esetleg egy tea jólesne – morogtam inkább kijelentve, mint kérdezve.

Felragyogott a szeme, ledobta a kabátját. No, ez gyorsabban ment, mint annak idején.

– Elég vademberes a külsőd – állt meg velem szemben, derékra tett kézzel –, nem akarnád kicsit rendbe hozni magad?

– Bocs, hogy nem illatos csokrétával fogadtalak – fordultam el kelletlenül –, de szerintem ez az egész továbbra is rossz ötlet. Túl sok dologról kellene beszélnünk. Nem kellemesekről.

– Ha ez az ára, én befogom a számat – rebbent a tekintete. – Az ügyvédnek nem kell tudnia róla, de nekem már egy kosztkvártély-megoldás is tökéletes.

– Hát… – néztem le megint a csupasz lábamra –, akkor tényleg nagy lehet a baj.

Ahogy, persze, itt is.

Nem válaszolt, rántott egyet a vállán, és elindult a konyha felé. Közben magától értetődő természetességgel kezembe nyomta a kabátját, amitől is kénytelen voltam elmosolyodni. Az élet abszurd dolgokra képes. Kár, hogy már nem akkora reveláció, ha ismétli magát.

Az emlékeim visszaröpítettek a múltba. Amikor kitört a forradalom – most megint lehet így nevezni –, másokkal egyetemben visszahúzódtunk a nyaraló falai közé. Az Öreghegyen a szokásos tempóban zajlott a szüret, mintha senki nem akarna tudomást venni a háromórányi vonatútra zajló népharagról. A helyiek értettek hozzá, hogy úgy viselkedjenek, mint akikre a természet erőlteti ezt a tevékenységet, de hát így voltak a nyári strandszezonnal is, alig várták, hogy vége legyen a nyaralósok okozta felfordulásnak. Mintha a kiadó szobákból vagy az eladott hektókból befolyó jövedelem csak nyűg lenne a nyakukban. De persze tudtam, hogy csak játszották az eszüket. Egyfajta falusi sport volt palira venni a környezetüket.

A nagyapámtól megörökölt kúriához több mint két hektár matuzsálemi szőlőbirtok is tartozott, aminek műveléséért természetben – értsd borral, szerkesztőségi kapcsolataimból adódó „ügyintézéssel, olykor „a mi bárónk szerep eljátszásával az össznépi murikon – fizettem. A szőlőhöz magához – ha még emlékszik rá – Artner Rita valószínűleg mind a mai napig jobban ért, mert nagyapám a halála előtt, 1942 nyarán számos ismeretbe beavatta a „kis cselédjét". Amikor Gyulával negyvenötben hazakerültünk, egy virágzó gazdaság közepén trónoló szúrós bábakalácsként fogadott minket, alig ismertünk rá arra a törékeny kis sikszére, akit itthagytunk.

– Még hogy nem változott semmi – dünnyögtem bosszúsan, miközben a fürdőszoba felé araszoltam –, az a hányadék lambéria nem szúrja ki a szemed?

A bútorok egy részét meg tudtam menteni, de a korábban elegáns méretű lakószobák felszabdalását és a nagyterem falfestésének védelmét szolgáló primitív faborítást nem tudtam megakadályozni. Ami azt illeti, később már nem is állt szándékomban.

– Hallottam – érkezett a reakció a konyha felől –, én a ház aurájára értettem. Hiába is tagadnád, még mindig olyan… mint egy menedék.

Nagymama és nagypapa nevezte így az Öreghegy szoknyáján ékeskedő kiskastélyt, de az épület úgy vonzotta az egymást követő tragédiákat, mint valami megkergült orákulum. Voltak persze szép időszakok: gyerekkor, egy kivételes kamaszkori barátság, aztán az első csók… kár, hogy a nagyi ezt már nem dokumentálhatta a Leicájával. Sokáig őriztem a becses darabot, felajánlottam egy múzeumnak is, aztán rosszabb idők jöttek, ment a bizományiba…

– Kikérem magamnak, nincs szükségem ápolónőre – recsegtem egy törött fagott hangján –, kézben tartom a dolgokat. Ez az egész csak az ügyvéd felhajtása. Még hogy az állam gondoskodik rólam…

Elfúlt a hangom egy slejmos köhögésrohamban. A biztonság kedvéért megkapaszkodtam a porcelán mosdókagylóban. A tükörben mintha a ház szelleme grimaszolt volna rám.

– Sejtheted, hogy a birtokra fáj a foga annak a hiénának!

Vagy nem hallotta, vagy nem akart válaszolni. Aki egy kúriában lakik, annak számolnia kell azzal, hogy olykor hiába kajabál. Mondhatnánk, a nagyság átka. A helyiek ezt magas fokon művelik: sokszor másod-, harmadszomszédok beszélik meg a kertek fái fölött, kinek milyen állapotban van az aranyere, isiásza vagy az anyósa. A haragosukat is úgy beszélik ki, hogy annak híre menjen. Mindezt lehetőleg akkor, amikor a megfáradt városiak még szenderegnének egyet a nyaralójuk félhomályában.

Mostanában megint divatba jött a Balaton, olyan fazonokat látok itt, akik korábban – értsd, mióta meghaltak az öregeik – rá se néztek a hétvégi kulipintyóra. Egy idő óta mégis átvágják