F. Scott Fitzgerald összes elbeszélései-V.: Fordította Ortutay Péter

By Scott Fitzgerald

Az itt következő elbeszélések ebben a kötetben a Basil és Josephine történetek második fele, mely Josephine Perryről szól, aki egy jómódú és okos kis kamaszlány. Megtudjuk benne, hogyan ébred rá Josephine a szerelemre, hogy aztán kisebb nagyobb kalandokon és csalódásokon keresztül eljusson „az érzelmi csődig.” A legtöbbet ezek közül az elbeszélések közül a Saturday Evening Post hozta le, és Fitzgerald mindegyikért szép honoráriumot is kapott. Az író úgy tervezte, hogy a végén „összehozza” valahogy a két főszereplőt, de ez az irodalmi találkozás nem jött létre. A Josephine elbeszélések hősnőjének, aki egy makacs és okos széplány, vannak bizonyos elképzelései arról, hogyan kell élni, és a saját útját járja. A kritikusok többsége a prototípust Ginevra Kingben, a jól ismert kis chicagói első bálozó lánykában (most úgy mondjuk, celeb) vélte felismerni, aki Fitzgerald „első nagy szerelme” volt az életben. Fitzgerald ezeket a történeteket a húszas évék végén írta (1928-1930), amikor megpróbált sorozatot készíteni A nagy Gatsby-hez, és Az éj szelíd trónján-nak a megírásával kínlódott. De ugyanakkor élni is kellett valamiből, amit a Post biztosított neki ezekért az elbeszélésekért.  A szerző egyébként azt állította, hogy az elbeszélések szereplői azt a gondolatot próbálják képviselni, amit ő „érzelmi csődnek” nevezett (az egyik elbeszélésének is ezt a címet adta), de ugyanakkor ifjúkorából is bemutat az olvasóknak egy darabot, melyre nosztalgiával tekint vissza ugyan, de gúnyolja is a rangkórság, a sznobság és amiatt, hogy köreikben minden a pénz. Ám Nona Balakian irodalomkritikus a New York Times egyik 1973. évi számában Basilt és Josephine-t a kor sajátos enfant terrible-jeinek tartja, és a Zabhegyező (The Catcher in the Rye) Holden Caulfieldjához hasonlítja.

A Vissza Babilonba (Babylon Revisited) Fitzgerald egyik legismertebb elbeszélése, melyben elmeséli, hogy a megözvegyült Charlie Wales szeretné saját maga nevelni kislányát, de sógornője duhaj múltja miatt, no meg azért, mert őt, Charlie-t tartja felelősnek a felesége haláláért, ezt megakadályozza. Az elbeszélésnek Máthé Elek volt az első magyar fordítója (lásd: F. Scott Fitzgerald Újra Babilombna, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1962). Az újrafordított változat az enyém.

• Language: Magyar
• Publisher: Peter Ortutay
• Release date: Apr 23, 2019
• ISBN: 9780463397510

Book preview

F. Scott Fitzgerald

összes elbeszélései

V. kötet

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Smashwords Kiadó

Copyright@Peter Ortutay-2019

Miről szól?

1.-5. Az első öt elbeszélés ebben a kötetben a Basil és Josephine történetek második fele, mely Josephine Perryről szól, aki egy jómódú és okos kis kamaszlány. Megtudjuk benne, hogyan ébred rá Josephine a szerelemre, hogy aztán kisebb nagyobb kalandokon és csalódásokon keresztül eljusson „az érzelmi csődig." A legtöbbet ezek közül az elbeszélések közül a Saturday Evening Post hozta le, és Fitzgerald mindegyikért szép honoráriumot is kapott. Az író úgy tervezte, hogy a végén „összehozza valahogy a két főszereplőt, de ez az irodalmi találkozás nem jött létre. A Josephine elbeszélések hősnőjének, aki egy makacs és okos széplány, vannak bizonyos elképzelései arról, hogyan kell élni, és a saját útját járja. A kritikusok többsége a prototípust Ginevra Kingben, a jól ismert kis chicagói első bálozó lánykában (most úgy mondjuk, celeb) vélte felismerni, aki Fitzgerald „első nagy szerelme volt az életben. Fitzgerald ezeket a történeteket a húszas évék végén írta (1928-1930), amikor megpróbált sorozatot készíteni A nagy Gatsby-hez, és Az éj szelíd trónján-nak a megírásával kínlódott. De ugyanakkor élni is kellett valamiből, amit a Post biztosított neki ezekért az elbeszélésekért.  A szerző egyébként azt állította, hogy az elbeszélések szereplői azt a gondolatot próbálják képviselni, amit ő „érzelmi csődnek" nevezett (az egyik elbeszélésének is ezt a címet adta), de ugyanakkor ifjúkorából is bemutat az olvasóknak egy darabot, melyre nosztalgiával tekint vissza ugyan, de gúnyolja is a rangkórság, a sznobság és amiatt, hogy köreikben minden a pénz. Ám Nona Balakian irodalomkritikus a New York Times egyik 1973. évi számában Basilt és Josephine-t a kor sajátos enfant terrible-jeinek tartja, és a Zabhegyező (The Catcher in the Rye) Holden Caulfieldjához hasonlítja.

6. A Vissza Babilonba (Babylon Revisited) Fitzgerald egyik legismertebb elbeszélése, melyben elmeséli, hogy a megözvegyült Charlie Wales szeretné saját maga nevelni kislányát, de sógornője duhaj múltja miatt, no meg azért, mert őt, Charlie-t tartja felelősnek a felesége haláláért, ezt megakadályozza. Az elbeszélésnek Máthé Elek volt az első magyar fordítója (lásd: F. Scott Fitzgerald Újra Babilombna, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1962). Az újrafordított változat az enyém. 

7.  A Határozatlanság (Indecision) a Saturday Evening Post 1931. május 31-i számában jelent meg. Fitzgerald valószínűleg a svájci Lausanne-ban,  a Hotel de la Paix-ben írta, miközben Zeldát a Prangins klinikán kezelték. A Post 4.000 dollárt fizetett érte. Zelda 1930. évi áprilisi idegösszeroppanása után Fitzgerald főként elbeszéléseket ír, két év alatt tizenhatot, hogy pénzt keressen a kórházi számlák kifizetésére. 1931 a legjövedelmezőbb éve volt Hollywood előtt: kilenc elbeszélése után a jövedelme 36.000 dollárt tett ki, amíg hét könyvéért jogdíjként alig kapott valamit. Bár az ezekben az években keletkezett elbeszéléseit Fitzgerald elsősorban azért írta, hogy legyen pénze, mégis van köztük két igazi remekmű is: az Egy utazás külföldön és az Újra Babilonban.  A Svájcban írti Határozatlanság és A Szállodák gyermeke nem olyan történetek, melyeknek  szereplői igazán szimpatikus emberek lennének, és a hangvétel is komor, de ez érthető. Fitzgeraldnak nem igen volt oka arra, hogy idegnyugtató történeteket írjon, mert Svájc neki a betegség és kétségbeesés földjét jelentette. „Egy ország, ahol nem sok minden kezdődik, viszont sok minden véget ér," írta az Egy utazás külföldön c. elbeszélésében. Mindazonáltal ügynöke, Harold Ober sokra tartotta ezeket a novellákat: azt mesélik el, hogy milyen is az élet valójában.

8. Az Egyedül saját erődből (On Your Own) című elbeszélést Fitzgerald 1931 tavaszán írta az után, hogy apja temetéséről visszatért Európába. Apját, akinek a halála mélységesen megrendítette, a Maryland állambeli Rockville-ben, a Szűz Mária Katolikus Templom kis temetőjében helyezték örök nyugalomra. Rockville (Rocktown az elbeszélésben) most Washington egyik külvárosa, de akkoriban csak egy kis poros megyeszékhely volt, ahol apja a polgárháború éveiben és az után nevelkedett. „De aztán… véget ért, és a kisvárosi orvos ott feküdt vagy száz más Lovejoy, Dorsey és Crawshaw között, írja Fitzgerald. Az elbeszélés jól mutatja, hogyan tudta az író a saját lelkivilágát érintő megrázó élményeket feldolgozni és szinte egyetlen művészi metaforává változtatni. S bár az elbeszélés megírását követően öt éven át egyetlen irodalmi folyóiratban sem tudta elhelyezni (hét is visszautasította, ami „inasévei óta nem történt meg vele), ám mindenképpen helye van akár a legjobbak között is. Hisz az egyetlen eddig kiadatlan) történet, mely – az író saját bevallása szerint is – „egy cseppi a bennem lévő extrából."

9. A Hat és egy fél tucat… (Six of One–) című elbeszélés – még ha burkoltan is – komoly társadalomkritika. Hogy lehet, hogy „az a sok szemét ott van legfelül," teszi fel a kérdést Fitzgerald. S ugyanakkor egyiike azoknak a ritka elbeszéléseknek is, melyekben a szerző kifejezi a csak időnként megnyilvánuló nyílt ellenszenvét a gazdagokkal szemben. És nemcsak azt. Az elbeszélés végén a szerző kifejezi értetlenségét a miatt, hogy a szorgalom és a kiváltság, az ambíció és a szelídség valahogy sosincs együtt egy emberben, és különösen nincs akkor, ha ez az ember gazdag.  Így a Hat és egy fél tucat… jelentős mű már csak azért is, mert Fitzgerald világszemlélete is megnyilvánul benne. Annak ellenére, hogy sokan és sokszor úgy akarják Fitzgeraldot beállítani, mint aki a gazdagok életének a krónikása, és csak hajbókol előttük, ez távolról sem igaz. Ő mindig is szabadelvű szocialistának vallotta magát. De természetesen  ez az elbeszélés sem osztályharcra szólít, mivel Fitzgerald igencsak erős vonzódást érzett az iránt az életforma iránt, amit arisztokrácia képviselt. „A bársonyba öltözött fiatal hercegekből, akik szeretetre méltó egyszerűséggel gyülekeznek a királynő körül a gazdag damasztfüggönyök csendjétől övezve, rövid időn belül még Kegyetlen Pedro vagy Őrült Károly is lehet, de a szépség pillanata mégis csak ott van glóriaként a fejük fölött," írja egyik elbeszélésében. Mindenképpen említést érdemelnek a Hat és egy fél tucat…-tal kapcsolatban a Dél Utah Egyetem professzorának, Satyam S. Moorty tanárnőnek az észrevételei is.  Az ő véleménye szerint Az éj szelíd trónján című regényétől és a körülötte csoportosuló Egy utazás külföldön, Újra Babilonban, az Úszók, A szálloda gyermeke című elbeszélésektől eltérően, melyek Fitzgerald külföldi tartózkodásának tapasztalata alapján íródtak, a Hat és egy fél tucat… egészen „haza beszél." Tulajdonképpen válasz a Saturday Evening Post szerkesztőinek arra kérésére, hogy hagyja már a külföldi témát és írjon már Amerikáról is, az „óceán innenső az oldaláról is. És Fitzgerald ezt teszi. Bizonytalan anyagi helyzete ellenére „hazatér: hitelesen ábrázolja az általa kedvelt igazi amerikai üzletember-típust (a jól ismert Alger–típust) és a gazdagokkal szembeni nyílt ellenszenvét." Úgy hogy annak ellenére, hogy mint irodalmi műalkotást, a kritika ezt az elbeszélést eléggé fanyalogva fogadta, de a Hat és egy fél tucat… mindenképpen elismerést érdemel, és nem fanyalgást. A Redbookban jelent meg 1932 februárjában.

10. Az Osztályváltás (A Change of Class) című elbeszélést Fitzgerald 1931 júliusában írta Svájcban. A Post 4.000 dollárt fizetett érte, ami cúcs honoráriumnak számított Fitzgeraldnál. A válság évei alatt a folyóirat olyan elbeszéléseket kért szerzőitől, melyek reményt keltenek az emberekben és ösztönöznek valamire, és olyan üzenetet hordoznak, mely azt sugallja, hogy annak ellenére, hogy a jómód és a prosperitás már a múlté, de a gazdasági válságot tekinthetjük akár az üvöltő és kicsapongó húszas évek korrekciójának is. Maga a történet kissé erőltetett: a húszas években, amikor az amerikai gazdaság a háború után hatalmas lendületben volt, egy-egy jó tippel vagyont lehetett szerezni a tőzsdén, egyáltalán nem volt ritka a gazdag csapos vagy a jómódú cipőtisztító, akikről az újságok is szívesen cikkeztek akkoriban.  Az elbeszélést a Saturday Evening Post 1931. szeptemberi számában látott először napvilágot.

11. Fitzgerald ezt az elbeszélését 1931 júniusában valószínűleg Svájcban írta a Saturday Evening Postnak(1931. szeptember 5-én meg is jelent) és ezért is csúcs honoráriumot, 4.000 dollárt kapott. Ez volt Fitzgeraldnak az első olyan novellája, melyben a gazdasági és pénzügyi összeomlásnak az amerikaiak egzisztenciájára gyakorolt hatását mutatja be a Postnak arra a kérésére, hogy olyan történetet is írjon már egyszer, melyben a háttér a tragikus Amerika. Ebben a gyűjteményben még hat olyan elbeszélés szerepel, mely a depressziós éveket ábrázolja. Ezek A Change of Class, Diagnosis, The Rubber Check, The Family Bus, No Flowers és a New Types. Bár ezeket az elbeszéléseket a szerző még Európában írta, de a válság jeleit is jól láthatta, amikor januárban Amerikába ment apja temetésére. E novellák közük egyiket sem válogatta be a Hajnali takarodó (Taps at Reveille; megjelent 1935-ben) című kötetébe, amivel azt próbálta jelezni, hogy nem igazán sikerült ezt az új témát feldolgoznia. A nagy példányszámú irodalmi folyóiratok által támasztott követelmények miatt mind a hat elbeszélés happy enddel végződik, ami pedig nem igazán eset egybe az olvasók tapasztalatával, akiknek akkoriban gyakran még annyi pénzük sem volt, hogy a Post legfrissebb számát megvegyék.

12. A izgalmas kis novella (Új lap – New Leaf) először a Saturday Evening Post-ban jelent meg 1931.július negyedikén. Fitzgerald a pénzszerzésen kívül azt szerette volna megírni benne, mit tesz az igaz szerelem, ha elárultatik. Ugyanakkor arra is próbál rámutatni, hogy az alkohol nem játék: előbb-utóbb a sírba viszi az embert.

13. A Mellőzés (A Freeze–Out) talán az utolsó olyan elbeszélés, melyet Fitzgerald Svájcban írt még azelőtt, hogy 1931 szeptemberében visszaköltözött volna (családjával együtt) Amerikába. A Post 4.000 dollárt fizetett érte. Ebben a történetben Fitzgerald amerikai témával áll elő, de kerüli a gazdasági válság említését. Az elbeszélés hátteréül szülővárosát, St. Pault választja.  A Mellőzés visszatérés korábbi elbeszéléseinek bátor magabiztos stílusához, és nem szól azokról a bajokról vagy bajkeverőkről, melyek, ill. akik az ugyanebben az időszakban írt néhány más elbeszélésének a szereplői. Ebben az elbeszélésben a problémák megoldása a józanész és az ésszerűség alapján történik. Figyelemreméltó, ahogy az idős Mrs. Winslow-t ábrázolja, ami azt mutatja, hogy Fitzgerald egész életében mélyen tisztelte a határozott, bátor jellemet – a régi amerikai tradíciók képviselőit, akik nem tesznek mást, csak azt, amit a kötelesség diktál.

14. A Diagnózis (Diagnosis) talán az első olyan elbeszélés, melyet Fitzgerald az után írt, hogy 1931 szeptemberében visszaköltözött Amerikába feleségének a Prangins klinikán való gyógykezelése után. A Saturday Evening Post 1932. február 20-i számában jelent meg, és 4.000 dollár honoráriumot kapott érte. A történet részben az alabamai Montgomeryben játszódik, ahol Fitzgeraldék eredetileg úgy gondolták, hogy esetleg végleg maradnak. Ezt az elképzelést azonban megtorpedózta az, hogy Zelda visszaesett skizofréniájába. Montgomeryben való tartózkodásuk alatt Fitzgerald sokat kocsikázott a környéken, s az akkor látottak megadták az elbeszélésnek a szükséges hátteret. A Diagnózis összefogja a fenyegető gazdasági válsággal kapcsolatos témát a hazalátogatással. Ám amikor Fitzgerald úgy látta, hogy az elbeszélés megírásához nincs elég anyaga – vagy, hogy érzelmileg nem igazán kötődik a témához –, megpróbálta valamivel izgalmasabbá tenni. Így a Diagnózis esetében az, ami egy komoly történetnek indult, igazi kommersz novella, majdhogynem thriller lett az által, hogy tett bele egy O. Henry-s csavart: egy eltitkolt végrendeletet és egy kis eldugott pénzt. A Post a Diagnózis kapcsán kijelentette, hogy a folyóirat nem igazán örül annak, hogy Fitzgerald a legutóbbi írásaiban nem nagyon tartotta be a szerkesztőség által kívánatosnak vallott szempontokat. Februári számában a negyedik helyen jelentette meg, így először fordult elő 1920 óta, hogy valamelyik elbeszélése ennyire hátra került a rangsorban.

15. Az Őrült vasárnap (Crazy Sunday) Hollywoodi vasárnap címmel jelent meg korábban Réz Ádám fordításában a Mai amerikai elbeszélők kötetben (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1963). A filmesek világában vagyunk, egy őrült vasárnapon, mely „nem is nap, inkább csak hézag két másik nap között," egy szusszanás az idegőrlő napok között. Arról szó, amit már a címe is sugall. Mellesleg az alkoholról is, melynek Fitzgerald is erősen rabja volt akkoriban.

16. Az Emberek a szélviharban egy csodálatos mese arról, hogy mire is képes a kötelességtudat és az emberi szeretet, ha másokon kell segíteni. Felülkerekedik a családi gyűlölködésen, de még a szenvedélybetegségen is…

17. Egy bennlakó. Fitzgerald szeretett az orvosi szakma kérdéseivel is foglalkozni, hisz felesége betegsége, és a sajátja miatt is, jól ismerte. Több olyan elbeszélést is írt, melyben erről a belső, kívülállóknak titokzatos világról ír, és benne az örök témáról: a szerelmről.

18. A Menekülés és üldözés (Flight and Pursuit) c. elbeszélést Fitzgerald minden bizonnyal 1931 áprilisában, Svájcban írta. A Post vonakodva fogadta, és Harold Ober a következőket írta : „A Post-nak kell a MENEKÜLÉS ÉS ÜLDÖZÉS, de üzeni, az az érzésük, hogy a legutóbbi három elbeszélésed nem üti meg a megszokott szintet. Úgy gondolják, hasznos lenne, ha írnál néhány amerikai elbeszélést is – azaz olyanokat, melyeknek eseményei az Atlanti óceán innenső oldalán zajlanak, mert az az érzésük, hogy a legutóbbi elbeszéléseknek nincs igazán jó témája." A Saturday Evening Post azzal is kimutatta fanyalgását ezzel az elbeszéléssel kapcsolatban, hogy egy évig nem közölte, mert csak 1932. május 14-én hozta le negyedik helyen és nem tűntette fel a borítón Fitzgerald nevét. Erre mondják, hogy Sic transit gloria mundi.

19. A Rémálom ismét orvosi témát feszeget. Vajon ki az őrült, teszi fel Fitzgerald a kérdést feleségének betegsége kapcsán, és nem ok nélkl, az orvos vagy a páciens? A válasz nem egyértelműen a kezelő orvosok javéra dől el. És a háttérben ott van egy szép, erotikával telített gazdag szerelem.

20. A gumicsekk (The Rubber Check) című elbeszélést Fitzgerald 1932 májusában írta – valószínűleg Montgomeryben még azelőtt, hogy Marylandbe költözött volna. A Post 3.000 dollárt fizetett érte, ami 1.000 dollárral volt kevesebb az eddigi legnagyobb honoráriumnál – aminek az volt az oka, hogy a folyóirat árbevétele visszaesett, de a szerkesztőség azt is jelezni kívánta Fitzgerald felé, hogy nem tekinti már olyan szerzőnek, akiért az olvasó megveszi a lapot. Ez a nem eléggé méltányolt kis történet a már ismerős Gatsby témát boncolgatja, amikor is szegény fiú gazdag lányba lesz szerelmes. Mégpedig Ellen Mortmainbe, akinek „gyermeki szépsége tele volt csendes vágyakozással és szomorúsággal amiatt, hogy olyan gazdag és csak tizenhat éves." A történetet egy kicsit lerontja, vagy inkább bonyolítja, hogy a főszereplő, Val Schuyler, nemcsak kedves, rendes fiú, de szerencse-vadász is egyben; de aztán a gazdagoknak való alávetettsége megkeményíti szívét, és a történet végén rájön, hogyan lehet nagyképű arroganciával egy gazdaglány kezét elnyerni még akkor is, ha nem érez iránta semmit.

Első vérig

– Jól emlékszem, milyen kétségbeesve rohantál hozzám, amikor Josephine még három éves sem volt! – mondta Mrs. Bray szemrehányóan. – George dühös volt, és ezért a kis Josephine-en töltötte ki a haragját, mintha csak ő tehetett volna róla, hogy unatkozik.

– Emlékszem – mondta Josephine anyja.

– Szóval ez itt Josephine.

Igen, a lány valóban Josephine volt. Mrs. Bray-t nézte és mosolygott. Mrs. Bray szemében alig észrevehetően megjelent a régi emlék nyoma. De Josephine csak mosolygott.

– Hány éves vagy, Josephine?

– Most lettem tizenhat.

– Valóban? Többnek hittelek.

Amint alkalma nyílt rá, Josephine Mrs. Perry-hez fordult:

– Elmehetünk Lilliannel moziba ma délután?

– Nem, édesem, tanulnod kell. – És Mrs. Perry azonnal Mrs. Bray felé fordult, mintha részéről az ügy már el is lett volna intézve, de Josephine az orra alatt, de jól hallhatóan dünnyögte: – Vén bolond!

Mrs. Bray gyorsan beszélni kezdett, hogy mentse a helyzetet, de Mrs. Perry természetesen ezt nem hagyhatta szó nélkül.

– Mit mondtál az anyádra, Josephine?

– Nem értem, miért nem mehetek moziba Lilliannel.

Josephine anyja szemmel láthatólag lezártnak tekintette a témát.

– Mert tanulnod kell, édesem! Ehelyett minden nap csavarogsz, és apádnak ez nagyon nem tetszik. Azt akarja, hogy a csavargásaidnak egyszer s mindenkorra vége legyen.

– Ebbe beleőrülök! – mondta Josephine, és aztán még indulatosabban hozzátette: – Őrület az egész! Az apám egészen biztos bolond. Legközelebb már a haját fogja tépni, és azt fogja magáról hinni, hogy ő Napóleon meg minden.

– Ugyan – mondta Mrs. Bray nevetve, miközben Mrs. Perry arca vörös lett a haragtól. – Lehet, hogy a lánynak igaza van, és George csakugyan bolond.

– Sőt biztos vagyok benne, hogy bolond. A háború miatt.

De nem volt jó kedve; úgy gondolta, hogy Josephine-t jól el kellene verni egy pálcával.

Anthony Harkerrről beszélgettek, aki Josephine nővérének volt a kortársa.

– Nagyszerű fiú – szólt közbe Josephine – nem durván, mert az eddig történtek ellenére sosem volt durva, és még az is ritkán fordult elő, hogy fölöslegesen sokat fecsegett volna, habár időnként elvesztette a fejét, és olyasmi is kiszaladt a száján, ha valaki butaságot, vagy olyasmit mondott, ami nem volt igaz, s ez nem volt szép egy jól nevelt úrilány részéről. – Anthony szinte egy tökéletes…

– Nagyon népszerű a fiatalok körében. De én személyesen nem látok benne semmit. Mesterkéltnek és felületesnek tartom.

– Ó, nem, mama – mondta Josephine. – Egyáltalán nem olyan. Mindenki azt állítja, hogy igazi személyiség – ami sokkal több, mint amit a legtöbb itteni bugrisról elmondhatsz. Minden lány szívesen rátenné a kezét. Én azonnal hozzámennék, ha megkérné a kezem.

Azelőtt ilyesmi még sose jutott eszébe; tulajdonképpen csak most találta ki ezt a frázist, mert ki akarta fejezni, hogy mi a véleménye az olyan bugrisokról például, mint Travis de Coppet. S amikor hamarosan felszolgálták a teát, Josephine kimentette magát, és felment a szobájába.

Annak ellenére, hogy a ház szép és új volt, Perry-ék távolról sem voltak azok az újgazdagok. A legelőkelőbb chicagói társasághoz tartoztak, pénzük is volt egy kevés, s nem voltak műveletlenek sem, mint ahogy akkoriban sokan 1914 táján. De Josephine tudtán kívül egyike volt azoknak az úttőröknek, akiknek az volt a rendeltetésük, hogy „felrúgják a régi divatjamúlt szabályokat."

Átöltözött a szobájában, hogy átmehessen Lillianhez, miközben néha–néha Travis de Coppetre gondolt, és arra, hogyan jöttek haza autóval Davidsonék táncestélyéről az elmúlt éjjel. Szmokingja felett Travis egy ócska kék köpenyt viselt, melyet valamelyik nagyon öreg bácsikájától örökölt. Travis magas, karcsú és jóképű fiatalember volt, kitűnő táncos, és szemét a másik nem képviselői „nagyon kifejezőnek és nagyon kéknek nevezték – miközben az idősebbek csak egyszerű fekete szemeket láttak, melyek alatt állandóan sötét karikák voltak. Ezeknek a karikáknak a színe hol lilának, barnának, vagy éppenséggel kéknek tűnt – s így ez volt az első, amit az ember észrevett rajta, ha ránézett, de az is lehet, hogy az utolsó, ha hófehér fogsorát nem számítjuk. Akárcsak Josephine, Travis is az újat képviselte. Akkoriban Chicagóban sok minden volt új, de hogy ne térjünk el a tárgytól, meg kell jegyeznünk, hogy Josephine még az újaknál is „újabb volt.

Miután felöltözött, lement a lépcsőn és egy mindig nyitva hagyott hátsó ajtón kilépett az utcára. Október volt, és csípős szellő fújdogált az utcán a már lombtalan fák alatt. Josephine a házak hideg sarkait kerülgetve a sűrűn lakott negyedek felé tartott, ahol már megszűnt a szél. Októbertől áprilisig Chicago olyan várossá vált, ahol az élet csak a falak mögött zajlott: ha beléptünk egy ajtón, akkor máris egy másik világba kerültünk, mert a Nagy–tavak hidege kimondottan barátságtalan, ami nem olyan, mint az igazi északi hideg – csak arra szolgál, hogy kihangsúlyozza azt, ami ott belül, a falak mögött folyik. Kint az utcán ebben az időben nem volt sem zene, sem szerelem, és még ha nem is olyan zord az idő, a jómód, mely limuzinokban suhan végig a városon, inkább elkeserítőnek és nem fényűzőnek tűnik azoknak, akiknek üres a zsebe. De bent a házakban mindig mély és meleg a csend, vagy pedig valami izgatott, halkan duruzsoló zaj van, mintha a bennük lévők olyan dolgokat igyekeznének kitalálni, melyek valamiféle új táncokhoz lennének hasonlók. S ez csak része annak, amit az ottaniak gondolnak akkor, amikor azt mondják, hogy imádják Chicagót.

Josephine–nek barátnőjével, Lillian Hammellel volt találkozója, de a mozi nem szerepelt terveikben. Ha a két anya tudta volna, hová készül a lányuk, akkor ahhoz képest még a legszörnyűbb filmet is jobbnak tartották volna. Mert a két lány Travis de Copettel, ill. Howard Page–dzsel beszélt meg randevút, hogy aztán a városon kívülre autózva háboríthatatlanul és kedvükre csókolózhassanak. Mind a négyen ezt a tervet melengették már az elmúlt szombat óta, amikor bizonyos kedvezőtlen körülmények miatt ezt nem tudták valóra váltani.

Travis és Howard már várta őket – nagykabátban, megtestesítve ez által a cselekvésre való készséget: hangtalanul, lélegzetüket visszafojtva siettették a lányokat elkerülhetetlen végzetük felé. Travis kabátjának prémgallérja volt, a kezében meg egy arany fejű sétapálcát tartott; félig tréfásan, de azért mégis komolyan kezet csókolt Josephine–nek, aki azt mondta: „Helló, Travis." Hangja olyan melegen csengett, mint azé a politikusé, aki választóit üdvözli. De egy perc múlva a két lány már csak egymás közt beszélte meg a nagy újságot.

– Láttam őt – suttogta Lillian. – Épp az előbb.

– Komolyan?

Ragyogott a szemük.

– Hát nem isteni? – mondta Josephine.

Az isteni alatt a huszonkét éves Mr. Anthony Harkert kellett érteni, akinek fogalma sem volt létezésükről, bár Perry–éknél egyszer már találkoztak, és be is mutatták, mint Constance húgát.

– Neki van a legszebb orra a világon – kiáltott fel Lillian és hirtelen elnevette magát. Ujjával mutatta a levegőben, hogy milyen, és ezen mindketten mulattak. De Josephine azonnal komoly arcot vágott, mert a hall ajtajából Travis sötét szemét látta, mely úgy fénylett, mintha csak az elmúlt este került volna le a futószalagról.

– Történt valami? – kérdezte kissé értetlenül.

A négy fiatal kiment az utcára, tettek ötven súlyos lépést az erős széllel szemben és beültek Page autójába. Mindnyájan biztosak voltak magukban, és pontosan tudták, mit akarnak. A két lány tudatosan volt engedetlen szüleikkel szemben, de annyi bűntudatot sem érzett egyik sem, mint egy katona, aki megszökött a hadifogságból. Josephine és Travis a hátsó ülésen egymásra néztek; a lány várt, miközben Travis arca már sötéten izzott az izgalomtól.

– Nézd – mondta Travis, és színházjegyet vett elő a zsebéből; a keze remegett. – Hajnali ötig. A varietében leszünk.

– Ó, Travis! – kiáltott fel Josephine a helyzethez illően, de először fordult elő életében, hogy ez a fajta enyelgés nem volt ínyére. Megfogta Travis kezét, és azon törte a fejét, hogy mi is megy végbe benne ott legbelül.

Már egészen besötétedett, és Travis hirtelen feléje hajolt, hogy megcsókolja, de Josephine gyorsan elfordította a fejét. A fiú megharagudott, cinikusan bólogatott és hátradőlt a kocsi sarkában. Meg kellett őriznie titokzatos fölényét, mely mindig annyira vonzotta a lányt, aki már látta is, hogy megjelenik ez a fölény a szemében, és lassan az arckifejezésében is, az arccsontjától kezdve a homlokáig, de most sehogy sem tudott csak vele foglalkozni. A világ romantikus misztériuma egy másik férfibe költözött.

Travis tíz percet várt, hogy a lány megadja magát; aztán ismét próbálkozott a csókkal, de ebben a pillanatban látta őt először Josephine olyannak, mint amilyen. S ez elég volt. Képzelete és vágyai könnyen magukkal ragadták Josephine–t, de csak egy bizonyos pontig, hogy aztán természetének egy másik sajátossága, a lobbanékonyság, megvédelmezze. Most hirtelen csakugyan kezdte nem kedvelni Travist, és ez az érzés hangját is keserűvé és mélységesen bánatossá tette.

– Jól tudom, mit mondtál tegnap este. Nagyon jól tudom. Azt mondtad Ed Bementnek, hogy csak azért maradsz ki velem hajnalig, hogy aztán hazavihess az autódon.

– Ki mondta ezt neked? – kérdezte Travis minden lelkiismeret–furdalás nélkül, de azért kicsit kényelmetlenül érezte magát.

– Maga Ed Bement. És azt is mondta, hogy majdnem pofon is vágott ezért. Alig tudta magát türtőztetni.

Travis ismét az ülés sarkába húzódott. Ezzel az incidenssel próbálta magyarázni a lány hidegségét, és nem egészen alaptalanul. Doktor Jung elmélete szerint a nők tudatalattijában sok férfi véleménye konfrontálódik egymással, és némelyik néha felül is kerekedik – és lehet, hogy most épp a távol levő Ed Bement szól hozzá Josephine szájával.

– Úgy döntöttem, hogy nem fogok többé egyetlen egy fiút sem megcsókolni, mert aztán nem tudok majd semmit sem adni annak a férfinak, akit igazán szeretni fogok.

– Marhaság! – replikázott Travis.

– Nem az. Túl sokat beszélnek rólam itt Chicagóban. Egy férfi nem tiszteli az olyan lányt, akit bármikor megcsókolhat, én pedig azt akarom, hogy az a férfi, akihez egy nap feleségül megyek, tiszteljen engem.

Ed Bementnek biztos a fejébe szállt volna a dicsőség, ha tudja, milyen hatással voltak szavai Josephine–re azon a napon.

Amikor hazafelé indult a saroknál, ahol a fiúk diszkréten hagyták, hogy kiszálljon az autóból, Josephine lelkét eltöltötte az a megkönnyebbülés, amit akkor érez az ember, ha végzett valamilyen munkával. Most már mindvégig jó kislány lesz, nem fog fűvel–fával randevúzni, engedelmeskedni fog a szüleinek, és megpróbál az lenni, amit Benbower kisasszony iskolája követel tőle: Eszményi Benbower–lány lesz. A következő évben pedig Brearley–ben eszményi Brearly–lány. De az első csillagok már kigyúltak a Lake Shore Drive felett az égen, és körülötte minden arra hívta fel a figyelmét, hogy Chicago az egész földkerekséggel együtt óránként száz mérföldes sebességgel kering a tengelye körül, és Josephine tudta, hogy ezt a dögunalmas életet csak látszólag akarja. Valójában egyetlen porcikája sem kívánta ezt a lemondást. A nagyapja sokat tett azért, hogy a város itt más legyen, a szülei is tudták, hogy van mit változtatni rajta, de ő már csak el akarta fogadni azt a büszke világot, amelybe beleszületett. Ezt nem volt nehéz megtenni Chicagóban, mely New Yorktól eltérően városállam volt, ahol a régi családok külön kasztot képeztek, az értelmiséget az egyetemi tanárok képviselték – és ez alól a szabály alól nem volt kibúvó. Még Perry-ék sem engedhették meg maguknak, hogy ne viselkedjenek rendesen, értsd: kissé meghunyászkodva legalább még egy fél tucat olyan családdal szemben, akik befolyásosabbak és gazdagabbak voltak, mint ők. Josephine imádott táncolni, de a női dicsőség mezeje, a bálterem rögtön megszűnt létezni egy olyan lány számára, aki mellett feltűnt egy Férfi.

Amint Josephine házuk vaskapujához ért, látta, hogy nővére egy fiatalembertől búcsúzkodik a lépcsőfeljárón; aztán a bejárati ajtó záródott, és férfi lefelé jött a lépcsőn. Elment Josephine mellett, szórakozottan ránézett, de felismerte.

– Ó, helló – mondta.

Megfordult, hogy a férfi jól láthassa az utcalámpa fényében; felemelte a fejét, hogy a prémgallér ne takarja el az arcát, és elmosolyodott.

– Helló – mondta szerényen.

Elmentek egymás mellett. Josephine, mint egy teknős, behúzta a fejét a prémgallérba.

– Nos, legalább most már tudja, hogy milyen vagyok – gondolta magában izgatottan, amint belépett a házba.

II.

Néhány nappal később Constance Perry elhatározta, hogy komolyan beszél az anyjával:

– Josephine annyira el van telve magától, hogy már–már azt hiszem, elment az esze.

– Van benne valami – értett vele egyet Mrs. Perry. – Beszéltem apáddal, és úgy döntöttünk, hogy januártól iskolába küldjük Keletre. De ne mondj neki semmit, amíg nem végleges a döntés.

– Hál’ istennek, anyám, talán még nem késő! Mindenütt ezzel a tejfeles szájú Travis de Copettel mászkál, akinek az a szörnyűséges köpenye van, és úgy tesznek, mintha már nem is lennének normálisak. A múlt héten is a Blackstone–ban voltak, és én majd elsírtam magam, ahogy megláttam őket. Úgy viselkedtek, mint akiknek elment az esze – Travis lopódzkodva járt, mint egy zsebmetsző, Josephine meg pofákat vágott, mintha vitustáncot járna. Hogy őszinte legyek…

– Az előbb mondani akartál valamit Anthony Harkerről – szólt közbe Mrs. Perry.

– Csak azt, hogy Josephine szerelmes belé, pedig a nagyapja is lehetne.

– Na, azért nem egészen.

– De mama, Anthony már huszonkét éves, Josephine pedig alig tizenhat. Jo és Lilly, ha elmennek mellettük, mindig feltűnően kacarásznak, és úgy bámulják…

– Josephine, gyere csak be – mondta Mrs. Perry.

Josephine lassan bejött a szobába, és hátát a nyitott ajtó szélének támasztotta.

– Mit akarsz, mama?

– Édesem, ugye, nem akarod, hogy nevessenek rajtad?

Josephine mogorván a nővérére nézett.

– Ki akar nevetni rajtam? Habár van róla elképzelésem… A nővérkém, ugye?

– Annyira el vagy telve magaddal, hogy semmit sem látsz magad körül. Amikor a múltkor te és Travis bejöttetek a Blackstone-ba, sírni akartam. De mindenki más az asztalunknál és mindenütt, nevetett – le volt döbbenve.

– Na és? Épp ezt akartam – mondta Josephine elégedetten.

– Mindenki úgy fog beszélni rólad, mint egy romlott perszónáról, már jóval azelőtt, hogy nagykorú leszel.

– Na és! – szólt Josephine.

Egy ideig senki sem szólt. Aztán Mrs. Perry halkan, de ünnepélyesen kijelentette.

– Ezt el kell mondanom apátoknak, amint hazajön!

– Igen, mondd csak el! – Josephine váratlanul sírva fakadt. – Miért nem hagytok békén? Ó, bárcsak meghalnék.

Az anyja ott állt mellette, megölelte, és azt mondogatta, hogy „ugyan Josephine, ugyan!", de Josephine továbbra is csak hüppögve hangosan zokogott – úgy tűnt, hogy a szíve is mindjárt megszakad.

– Csak egy rakás… egy csomó csúnya és féltékeny lány, akik rögtön dühösek lesznek, ha valaki rám néz, és mindenfélét pletykálnak, ami egyáltalán nem igaz, csak azért, mert mindenkit meg tudok kapni, akit akarok. Azt hiszem, Constance is azért dühös rám, mert a múltkor, amikor Anthony Harker lent várt rá a hallban, én odamentem hozzá és vagy öt percig beszélgettem vele.

– Na persze, halálosan féltékeny voltam! Azt hiszed, ugye, hogy egész éjszaka csak forgolódtam az ágyamban, és sírtam miattad. Amikor azért jött hozzám, hogy Marice Whaley–ről beszéljünk. Nos, ha tudni akarod – oly annyira oda volt érted ez alatt az öt perc alatt, amíg veled beszélgetett, hogy egész úton nem tudta abbahagyni a nevetést, amíg Warrensékhoz mentünk.

Josephine vett egy nagy levegőt, és abbahagyta a sírást.

– Ha tudni akarod, úgy határoztam, hogy dobom.

– Ha–ha–ha! – Constance majd megpukkadt a nevetéstől. – Hallod ezt, mama? Elhatározta, hogy dobja – mintha Anthony egyszer is ránézett volna, és azt is tudja, hogy ez a lány kicsoda! Az összes beképzelt…

De Mrs. Perry ezt már nem állhatta. Megölelte Josephine–t és arra kérte, hogy inkább távozzon a szobájába.

– A nővéred mindössze azt akarta mondani, hogy nem szeretné, ha kinevetnének – magyarázta az anyja.

– Igenis, dobom! – mondta Josephine elszántan.

***

S ezzel ő, Josephine, lemondott róla, lemondott arról a sok ezer csókról, amit már soha sem fog megkapni tőle ebben az életben, a sok száz hosszú és izgató táncról az ő karjaiban, a sok száz kellemes estéről, amit nem lehet mással pótolni. S itt még nem is említette azokat a leveleket, melyeket az elmúlt éjszaka írt neki – még nem tudta elküldeni, és most már nem is fogja soha.

– A te korodban még korán van ilyesmikre gondolni – mondta Mrs. Perry. – Még gyerek vagy.

Josephine felállt és a tükörhöz ment.

– Megígértem Lilliannek, hogy benézek hozzá. Nem akarok elkésni.

***

Mrs. Perry, már a saját szobájában, arra gondolt, hogy „Már csak két hónap, és itt a február." Szép és kedves asszony volt Mrs. Perry, és azt akarta, hogy szeressék; senki felett sem kívánt uralkodni. Úgy rakta össze gondolatait, mint egy szép kis ajándékcsomagot, és már vitte is a postára, benne Josephine–nel, hogy feladja a Brearly iskola biztonságos címére.

***

Egy órával később a Blackstone szálló teázójában Anthony Harker egy másik fiatalemberrel töltötte fölös idejét egy kis asztal mellett. Anthony boldog ember volt, lusta, meglehetősen gazdag, és igencsak meg volt elégedve mostani népszerűségével a társasági életben. Egy ideig egy kevésbe ismert keleti egyetemen próbálkozott tudományos ismereteit gyarapítani, de mivel az ottani követelményrendszert túlzottnak találta, hát gyorsan átiratkozott egy jó nevű főiskolára Virginiában, ahol sokkal kellemesebbnek mondható viszonyok között tudta befejezni tanulmányait; minden esetre ott olyan szokásokra és modorra tett szert, amit az ifjú chicagói leányzók gyönyörűségesnek találtak.

– Na, ott van az a bizonyos Travis de Coppet, látod? – jegyezte meg Anthony társa. – Vajon mit képzel ez magáról?

Anthony távolról figyelte a fiatalokat a teremben, és felismerte az ifjabb Perry lányt a mellette ülő társnői körében, akikkel már többször is találkozott az esti utcákon. A lányok láthatólag egészen otthon érezték magukat, de amit mondtak, az túl hangos volt és ostoba. Másfelé nézett, hogy találjon valakit, akit felkérhet táncolni. Még mindig az asztal mellett ült, amikor a terem – ahol félhomály volt annak ellenére, hogy égtek benne a lámpák és kint egészen sötét volt – mintha csak felébredt volna a merészen izgató zenére.  A lányokat sorra kérték fel a fiúk. A férfiak, akik jól szabott öltönyeikben olyan látszatott keltettek, mintha épp most végeztek volna egy csodálatosan nagy munkafeladattal, s a nők kalapjaikban, akik olyanok voltak, mintha csak épp most készülnének kirepülni innen, különlegesen múlandó jelleget kölcsönöztek ennek a helynek. Az a lehetőség, hogy a társaság – mely nem volt egészen szedett-vedett, de jól válogatott sem – hamarosan kisebb zártkörű csoportokra bomlik, arra indította Anthonyt, hogy mielőbb éljen az utolsó percek által nyújtott alkalommal és siessen felkérni valakit táncolni. Ezért mind figyelmesebben kezdte vizsgálgatni a tömeget, hogy legalább egy ismerős női arcot fedezzen fel valahol.

És mit ad Isten, hirtelen, alig néhány méterre tőle feltűnt egy ilyen arc. Valamilyen férfi válla felett egy–két másodpercig Anthony olyan szomorú és tragikus pillantást látott feléje irányulni, mint amilyet még soha eddig. Vidám, de mégis szomorú volt ez a pillantás – két nagy szürke szem fényes szemfestékkel keretezve, egy száj, mely általános, akár mindkettőjüket, őt és a lányt is, magába foglaló rokonszenvet kifejező mosolyra görbült – de mindezzel együtt ez a mosoly nem az áldozatnak, hanem a szelíd mélabú démonjának volt a mosolya – és Anthony valóban csak most látta meg először Josephine-t.

Azonnal lépett – megnézte, kivel is táncol. Ismerős volt a fiú. Amikor végleg meggyőződött erről, felállt az asztal mellől, megigazította zakóját, és elindult, hogy lekérje.

– Szabad?

Josephine egészen hozzásimult, amikor táncolni kezdtek; a szemébe nézett egy pillanatra, de aztán rögtön elfordította a tekintetét. Semmit sem szólt. Anthony rádöbbent, hogy a lány nem lehet több mint tizenhat, de azt remélte, hogy a hölgy, akinek megígérte, hogy egész este vele fog táncolni, távol marad – vagy legalábbis addig nem lesz itt, amíg tart ez a tánc.

Miután a táncnak vége lett, Josephine ismét ránézett, és Anthony úgy hitte, tévedett – idősebb, mint gondolta. Amikor visszakísérte asztalához, valami arra késztette, hogy megkérdezze:

– Kisasszony, a következő tánc is az enyém lehet?

– Ó, persze, hogyne.

Összekapcsolódott a tekintetük. Josephine pillantása olyan éles volt, mint egy lefogató szeg; a sínek lefektetéséhez használnak ilyen éles szegeket a vasútnál, mely a két család vagyonát is megalapozta, és így az ő gondtalan létüket is biztosította. Anthony izgatott volt, amikor visszament asztalához.

Egy órával később együtt hagyták el a Blackstone-t, Anthony automobilján.

Nem volt ebben semmi rendkívüli – a második tánc végén Josephine ugyanis kijelentette, hogy most már mennie kell, s aztán arra kérte, hogy kísérje el. Ezt a kérést Anthony teljesen természetesnek tartotta és saját kivételességének tudta be, amint a lány mögött lépkedett az üres parketten. Ez csak egy szívesség, amivel tartozik nővérének – de élt benne a remény, mely azt súgta, hogy érdemes még várni, mert ennek még lesz valamiféle folytatása, és ez az érzés eddig még sohasem vezette félre.

Mindazonáltal, kint az utcán, amikor a hideg szél már lehűtötte gondolatait, megpróbálta ismét felmérni felelősségét ebben a helyzetben. De ez nem volt könnyű, amikor itt van mellette Josephine állandóan borzongató elefántcsont–fehérségű fiatalsága, és szorosan fogja a karját. Amikor beültek az autóba, Anthony megpróbált a helyzet urának tűnni igazi férfias viselkedésével, de Josephine szeme, mely úgy ragyogott, mintha lázas lett volna, pillanatok alatt leolvasztotta hamis szigorát.

Barátilag megpaskolta Josephine kezét – de aztán parfümje illatának bódító hatása alá kerülve visszafojtotta lélegzetét és vadul csókolni kezdte.

– Jaj, nem szabad – suttogta Josephine Anthony öleléséből kibontakozva, akinek erre valahogy az jutott eszébe, hogy valamit elfelejtett – valamit, amit épp azelőtt mondott a lánynak.

– Milyen kegyetlen megjegyzés – mondta. – És pont akkor, amikor már kezdtem beléd esni.

– Csak arról van szó, hogy minden perc, amit veled töltök, lehet, hogy az utolsó is – mondta Josephine keservesen. – A családom el akar küldeni hazulról egy iskolába – azt hiszik, nem jöttem rá.

– Ennek nem tudok örülni.

– … és ma összeültek… és próbálták elmondani, hogy te nem is tudsz arról, hogy létezem!

Anthony csak hosszú szünet után tudott valamit mondani.

– Remélem, nem hagytad, hogy meggyőzzenek.

Josephine felnevetett.

– Kinevettem őket. Rájuk hagytam, és lejöttem ide.

Keze megkereste Anthony–ét, és amikor a fiú megszorította, a szeme, mely most fényes volt és nem sötét, egy vonalba került a fiúéval és közeledett feléje. Egy perccel később Anthony képtelen volt megérteni, mit tesz.

– Piszkos dolog, amit ezzel a lánnyal művelek – gondolta magában.

Biztos volt benne, hogy nem kellene.

– Édes vagy – mondta.

– Olyan vagy, mint egy kisfiú.

– Amit a legjobban utálok az életben, az a féltékenység – tört ki Josephine-ből váratlanul. – És most mégis féltékeny vagyok. A nővéremre, aki a legrosszabb köztük.

– Nincs igazad! – próbált ellent mondani Anthony.

– Nem tehetek róla. Szerelmes lettem. Nem akartam, harcoltam ellene. Ha tudtam, hogy nálunk leszel, elmentem hazulról.

Úgy hazudott, mint a vízfolyás, de ezt őszintén tette, és abból az egyszerű és nagyszerű meggyőződésből, hogy ha egyszer ő megszeret valakit, akkor annak is viszont kell szeretnie őt. Josephine sohasem volt szégyenlős vagy panaszkodós. Olyan világban élt, ahol egyedül kellett állnia a sarat a férfiakkal szemben, s ő ebben a világban már nyolc éves kora óta magabiztosan mozgott. Sosem tervezett előre semmit, csak hagyta, hogy minden úgy legyen, ahogy van, s a többit elintézte heves és akaratos fiatal természete. Csak ha elmúlik a fiatalság és megjön a tapasztalat, akkor döbbenünk rá a legtöbben, hogy semmi sem olyan bonyolult ebben az életben, mint amilyennek látszik.

– Hogy tudtál belém szeretni? – szerette volna kérdezni Anthony, de képtelen volt rá. Elöntötte a vágy, hogy még egyszer megcsókolja, egészen gyengéden, nem úgy, mint azelőtt, és aztán elmondja, hogy ez nem bölcs dolog, amit tesz, de mielőtt megvalósíthatta volna ezt a szépen kigondolt tervét, Josephine már ismét átölelte, és suttogva mondott valamit, ami ellen nem lehetett apelláta, mert egy csókkal tett pecsétet rá. Aztán mégiscsak beindította a motort, s hazaindult.

Miben is maradtak? Minden, amit mondtak egymásnak, visszhangzott és úgy lüktetett a fülében, mint egy váratlan hőhullám – holnap négykor a sarkon.

– Istenem, Istenem! – gondolta magában, és nem érezte jól magát. – Ez a sok ostobaság arról, hogy dobott… Őrült ez a lány… Egyszer biztosan nagy bajban lesz, ha valaki olyannal fut össze, aki nem bánja, hogy bajba kerül. És holnap találkám lesz vele! Elment az eszem!

És sem vacsoránál, sem pedig az ezt követő táncestélyen, ahová este volt hivatalos, nem tudta kiverni a fejéből a történteket; szüntelenül nézelődött a bálteremben, mintha csak keresne valakit, akinek ott kellett volna lennie.

III.

Két héttel később, Marice Whaley-re várakozva egy szegényes, meghatározatlan bútordarabokkal berendezett földszinti szobában, Anthony elővett a zsebéből néhány félig ottfelejtett levelet. Hármat visszatett a zsebébe, a negyediket – miután egy darabig hallgatózott – gyorsan felnyitotta és háttal az ajtónak olvasni kezdte. Ez a harmadik levél volt abból a sorozatból, melyet Josephine írt az egyes randevúk után – s ez is épp olyan volt, mint a többi – egy gyerekesen fogalmazott levél. Mert bármilyen erősek és őszinték is voltak Josephine érzései, papírra vetve azonnal nevetségesnek tűntek. Sok volt benne az olyan mondat, mely úgy kezdődött, hogy „Az, amit te érzel irántam, meg „Az, amit én érzek irántad. Aztán az olyan, hogy „Igen, tudom, szentimentális vagyok, vagy még esetlenebbül: „Mindig buktam valakire, de nem tehetek róla, és még sok–sok idézet a mai népszerű dalocskákból, mintha azokkal élve a szerző hevülő lelkiállapotát sokkal értelmesebben tudta volna kifejezni, mint a saját gyermekes stílusával, mellyel jól láthatóan csak küszködött.

A levél nyugtalanította Anthony-t. Amint az utóirathoz ért, melyben Josephine kategorikusan találkát jelölt ki ma délután ötre, meghallotta Marice lépteit a lépcsőn, és visszatette a zsebébe.

Marice egy népszerű slágert dúdolgatott magában, és járkált a szobában. Anthony cigarettára gyújtott.

– Láttalak kedden délután – szólalt meg Marice váratlanul. – Láttam, hogy jól érezted magad.

– Kedden? – kérdezett vissza Anthony, mintha gondolkodnék. – Ja, igen. Elvittem a srácokat egy táncos teadélutánra. Egészen jó volt.

– Nem a srácokkal láttalak.

– Hát akkor kikkel?

Marice csak dúdolgatott.

– Na, menjünk, mert lekéssük a matinét.

Útközben Anthony elmondta, hogy került össze, egészen véletlenül, Connie húgocskájával az említett délután; bosszankodott, hogy magyarázkodnia kell. Magyarázatára Marice epésen reagált.

– Ha már mindenáron csecsszopókkal akarsz kikezdeni, miért kellett épp azt a kis boszorkát választanod? Olyan rossz híre van, hogy Mrs. McRae csak Constance kedvéért nem rúgja ki a tánciskolából.

– Mit mondanak róla? – kérdezte Anthony zavartan.

– Erről nem beszélek szívesen.

Anthony-nak az egész előadás alatt csak az ötórai randevún járt az esze. Bár Marice megjegyzései miatt borzasztóan sajnálta Josephine-t, mindazonáltal úgy döntött, hogy ez lesz az utolsó találkája a lánnyal. Már többször került kényelmetlen helyzetbe amiatt, hogy Josephine–nel látták, bár becsületére legyen mondva, mindent megtett, hogy ez lehetőleg ne fordulhasson elő, és ne adjon okot a szóbeszédre. Az ügy még egy veszélyesebb kis zűrzavarba is torkolhat, ami nem tenne jót sem neki, sem pedig Josephine–nek. Hogy Marice fel van háborodva, az nem érdekelte; a lány egész ősszel arra várt, hogy megkérje a kezét, de Anthony–nak esze ágában sem volt megnősülni; egyáltalán nem akarta magát elkötelezni senki mellett.

Fél hatkor, mire szabadult Marice–tól, már lement a nap. Autójával az átépítés alatt lévő Grant Park labirintusaiból kiérve az Antropológiai Intézet épületéhez érkezett. A komor hely és idő nyomasztotta, és úgy érezte, hogy ez még jobban megnehezíti a dolgát. Kiszállt az