Élet helyett órák

By Dénes Zsófia

Dénes Zsófia – aki pár hónapon keresztül Ady menyasszonya volt – könyvében nemcsak a halhatatlan költőről, hanem az esendő emberről is ír, mégpedig olyan érzelmi közelségből fakadó őszinteséggel, ami csak egy egész életre szóló, eltéphetetlen belső kapcsolatokból fakadhat.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633446782

Book preview

DÉNES ZSÓFIA

ÉLET HELYETT ÓRÁK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-678-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Dénes Zsófia jogutódja

EGY KÖNYV FELTÁMADÁSÁRA

Az olvasók jól ismerik már Dénes Zsófia nevét. Ha ez a már kissé különösen hangzik is egy nyolcvan éven felüli író esetében, és talán értékcsökkentő árnyalatot érezne valaki e mondatban, tegyük mindjárt hozzá: nem Dénes Zsófia a hibás, nem tehetségében van a fogyatkozás. Aki egy életen át jár „gyalog a baloldalon", azt körülmények, történelem és sors gyakran az útfélre szorítják. Dénes Zsófia útja korántsem szabályos írói pályafutás. Hajlamát és meggyőződését követve, fiatalon, a tízes évek elején, mint az első magyar újságírónők egyike, munkatársa lesz haladó, baloldali lapoknak. Helytáll a forradalmi időkben, emigráció után pedig a belső számkivetettség nyomasztó évei, sőt évtizedei következnek, amelyek nemcsak a megszólalás lehetőségét fojtják el, hanem elsorvaszthatják az önkifejezés ösztönét is.

Dénes Zsófiában azonban megvolt az ellenálló és megtartó erő. Szerencsés alkata, életszeretete, lobogó szellemi érdeklődése, ösztönző emberi kapcsolatai és gazdag élményei nem engedték, hogy tehetsége és alkotó energiája elsorvadjon. Ady Endrével való találkozása pedig múlhatatlan nyomot hagyott benne: nemcsak egy ritka, igazi barátsággá nemesedő szerelem emlékével, hanem a zseni energiaoltásával is gazdagította, s beleplántálta Ady szolgálatának gyönyörű kötelességét és rajongó hivatástudatát. Ez sarkallja őt, hogy elmondja róla emlékeit, megvilágítsa életének még homályos részleteit, s megértesse e különös lélekből lávázó, csodálatos lírát. Amikor nem írhat a maga nevében, mások helyett szól, az ő emlékanyagukat önti formába, hogy megőrizze és átadja az utókornak, az irodalomtörténetnek, s hogy új vonásokkal elevenítse meg Ady-képünket. Így született meg 1942-ben Ady Lajosné nevével Az ismeretlen Ady, amelyről csupán Földessy Gyula és egy-két beavatott tudta, hogy Dénes Zsófia munkája. Ady Lajosné írásos nyilatkozatban ismerte el, hogy ő csak emlékeit beszélte el, és az Ady-levelesládát nyitotta meg, de „a toll, amely emlékeimet följegyezte, s az összekötő szöveg, amely a leveleket sorrendbe fűzi, Dénes Zsófiáé". Ő pedig a kapott adatokat saját helyszíni kutatásaival egészíti ki, s teszi élő hangulatúvá. Ugyanígy járt el Akkor a hársak épp szerettek című kötetében is (1957), amelyben Fehér Dezsőnének és Léda húgának, Brüll Bertának nagyváradi vonatkozású emlékezéseit dolgozza fel. A könyv vitákat keltett, de legendaoszlató, bátor szándéka mellett vitathatatlan érdeme, hogy megmentett és közkinccsé tett addig ismeretlen, jelentős dokumentumokat.

Ezek a művek azonban nem szoros értelemben vett szépírói alkotások, hanem feldolgozó jellegű, félig-meddig irodalomtörténeti munkák, bár írói igénnyel és tehetséggel íródtak. Mégis inkább az irodalmárokhoz, a szakemberekhez, a kutatókhoz szólnak. Az a szélesebb körű olvasóközönség azonban, amely a nyolcvan éven felüli Dénes Zsófiát „igazi" íróként megismerte, Zrínyi Ilona című ifjúsági regényéből (1959), önéletrajzának eddigi két kötetéből: Egyszeri kaland (1964), Gyalog a baloldalon (1965) – reméljük, hogy a harmadik hamarosan trilógiává teljesíti a sort – és a Párizsi körhintá-ból (1966), bizonyára meglepődött e bámulatos kései termékenység kivirágzásán. Nemcsak csodálták emlékezetének tisztaságát, szellemi érdeklődését, műveltségét és emberlátó-ábrázoló erejét, egyszóval azt a töretlenül megőrzött lelki fiatalságot és alkotókedvet, amely már maga is tehetség, hanem bizonyára kíváncsian kérdezték a könyvek olvastán: mikor és hol született meg az író, akiről eddig jóformán nem is tudtak, s aki ilyen kései váratlansággal tűnt fel kiforrott írásművészetével?

Erre a kérdésre ez a könyv ad választ. Dénes Zsófiának ez volt az elsőszülött s számára máig is a legkedvesebb kötete. Bizonyára nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy vele vált igazán íróvá. Talán azt is mondhatnánk, hogy Ady tette azzá. A nagyszerű, fájdalmas vers, amely a könyv címét is adja, az Élet helyett órák, Dénes Zsófiához szól. Más memoáríró ezt a hivalkodó reklámcímet választotta volna: Ady menyasszonya voltam, Dénes Zsófia azonban finom érzékkel és Ady iránt érzett alázattal az ő szavai mögé húzódik, s ezek minden harsány reklámfénynél sugárzóbban ragyogják be őt. A benne élő emlék is sokkal mélyebb és drágább volt, semhogy sietett volna vásárra vinni. Mint a könyv előszavában is mondja: Ady halála után húsz évig várt, amíg úgy érezte, hogy beszélhet arról, ami életének legnagyobb élménye volt. Az emlék érlelődött, tisztult, nemesedett, távlatot kapott őbenne, de erejéből, varázsából, forróságából, boldog és fájdalmas telítettségéből semmit nem veszített. Csak közben megérlelte az idő a lélek bölcsességét, hogy szenvedélytől tisztult szemmel nézhessen vissza a múltba, és hiteles számadást adhasson az átéltekről, mérlegre téve érzéseket és embereket.

Ady emléke, ez az örök ihlető erő telíti élettel Dénes Zsófia könyvének minden mondatát, a felejthetetlen élmény nem lankadó heve és a költő forró szavai izzítják benne is a művészet hőfokára a kifejezést. Ady tüze gyújtotta fel a róla író Dénes Zsófia tehetségének lángját is; érezte, hogy Adyról csak így lehet, így szabad, így kell írni. Másként méltatlan volna hozzá.

Ezt látták meg a kritikák is. Nemcsak a tárgy érdekessége ragadta meg a könyv egykori méltatóit, hanem hangja is meglepetésként hatott. Móricz Zsigmondnak kötetünk élén álló sorai mellé – amelyekhez hozzáfűzhetjük még ezt az írott nyilatkozatát is: „Zsukának könyve kísérteties borzongásban tartott" – idézhetünk néhány hasonló véleményt az egykorú kritikákból:

„Az Ady-irodalom rengetegében kevés olyan kedves és vonzó olvasmány található, mint Dénes Zsófia közvetlen visszaemlékezései… Művészien lírai hangoltságú élménybemutatás Dénes Zsófia könyve – élmény és tanulság. (Irodalomtörténet, Kozocsa Sándor.) „Dénes Zsófia könyvében a rokonszenves asszonyi alázat s valami egészen ritka szerénység háttérbe helyezi a saját személyét. Közvetlen hangon, de Adyról beszél, helyenként megrázó egyszerűséggel. A halódó Adyról írt soraival csak Krúdy Gyula hasonló tárgyú emlékezése vetekedik. Könyve az Ady-irodalom legszámottevőbb megnyilatkozásai közé tartozik. (Magyarország, Féja Géza.) „Külön sorokba kívánkozik az elismerés azért, ahogyan Dénes Zsófia maga is költővé halkul, amikor Ady érzelemvilágát festi… Húsz év múlva is ittasultan adott számot valamiről, ami szebbé, különbbé tette az életét. (Pécsi Napló, Sásdi Sándor.) „A könyv szerzője sokkal szerényebben nyúl hozzá e témához, mint amennyi szerénységre e kapcsolat kötelezte volna… Megfigyelő képessége, írni tudása, gyöngédsége, jellemzőereje nagyban segítségére voltak. (Független Újság, Kolozsvár.) „Íróilag méltó a könyv Adyhoz. Ahogy visszaemlékezéseiben lendületbe jön, úgy válik a stílusa egyre kifejezőbbé. Sehol közhely. Sehol olcsó szavak vagy hasonlatok. Minden él a tolla alatt, alakoknak, tájaknak – levegőjük van… Ady szeretné ezt a könyvet. (Napló, Szabadka.) „Finomabb tollal, az asszonyi léleklátás megértőbb szellemével még nem nyúltak Adyhoz… Visszaemlékezése a legszebb koszorú, amelyet Ady homlokára asszonykezek fontak valaha. (Nagyvárad, Tabéry Géza.) 1956-ban pedig ezt írja Tabéry egy levelében: „Most újra olvasom, hosszú évek után, az Élet helyett órákat, és változatlanul friss, mélyre ható vele az újraélésem."

Író szól tehát Adyról, művészettel és híven az igazsághoz. Ezért szinte érthetetlen az a méltatlanság, hogy tárgyi és írói értékei ellenére több mint egy negyedszázadra megfosztották az olvasókat ettől a könyvtől, amelyet annyian kerestek. Sorsa éppúgy szabálytalan és mellőzött volt, akárcsak írójáé.

A mű értéke elsősorban az, hogy szerzője – mint az események egyik főszereplője – Ady életének olyan szakaszát és fordulatát tárgyalja, amelyről az irodalomtörténet csak Ady Lajos életrajzi munkájának és Bölöni György könyvének néhány sorából tudott. Az előzmények megvilágítására és a lényeg rövid összefoglalásaként kivonatosan idézzük e részleteket:

Ady Lajos ezt írja 1923-ban megjelent könyvében, amikor Dénes Zsófia még bécsi emigrációban élt:

„Zsuka, egy kolozsvári fiatal özvegyasszony, csupa szív és ragyogó intellektus, nemcsak Bandit, hanem bennünket is az első találkozásra meghódított… A Zsukával való megismerkedés után két héttel, a 36. András-napon már a házasság gondolata foglalkoztatja… Úgy beszéltük meg a dolgot, hogy pár nappal karácsony előtt teljes csöndben házasságot kötnek, s nyomban elutaznak Párizsba… Csak még bizonyos anyagi nehézségeket kellett leküzdeni. Zsukának volt ugyan némi vagyonkája, de Bandi, érthető okokból, még kölcsön formájában sem volt hajlandó abból – nászutazni. Mikorra aztán a szükséges pénzecskéket innen-onnan előkajtattam, Bandit egy ideges gyomorbaj leverte lábáról, s karácsony előtt pár nappal be kellett szállítani őt az Új Szent János Kórház különépületébe… Az ott töltött hetek alatt nyilván számot vetett magában azzal, hogy ő, sajnos, a házasságtól nem is időbeli, hanem inkább egészségi okok miatt késett el. Annyi bizonyos, hogy január derekán, amikor a Park Szanatóriumba költözik át… a tervezett házasságról már, az édesanyánk nagy bánatára, szó sincs többé. Zsuka sokkal okosabb asszony volt, és sokkal jobban szerette Bandit, semhogy a terv meghiúsulta miatt haragot tartott volna. A szó legnemesebb és legtisztább értelmében barátnőjévé lett ezentúl Bandinak." (179–80. l.)

Bölöni kissé más szemszögből látja a történteket 1934-ben, Párizsban megjelent könyvében:

„Megházasodott öccse példája és édesanyja ösztökélései komolyabban beoltják Adyba a nősülés gondolatát. Megismerkedik Zsukával, a fiatalon özvegyen maradt, szép Dénes Zsófiával, aki kezdő, de máris kitűnő újságíró volt. Zsuka kedves emberünk, szívesen vagyunk együtt… Ady őszi, hűvösvölgyes napjaiból a legtöbb kései napsugár Zsukára hull. Az emlékezetes 36-ik András-napon már mint kiszemelt menyasszony vesz részt Dénes Zsófia… Ady komolyan készülődik a házasságra. A pesti pletyka már erről beszél. Zsuka édesanyja egy társaságban nagy meglepetéssel hallja, hogy állítólag a polgármesteri hivatalban az esküvő napja is ki van tűzve. Márpedig a költőt, bármilyen neves író is, nem szívesen látná vejének. A házasságkötésnek a családi nehézségeken kívül sok minden útját állja. Elsősorban Ady ingatagsága. Aztán Lajos mint jó testvér megnézte a telekkönyvet, mert Zsukáról híre járt, hogy pénzes asszony, háza is van a Nagydiófa utcában. Lajos úgy találta, hogy sokan vannak a házhoz tulajdonosok, meg is van terhelve, és ez nem elég szilárd alap a házasságra.

Dénes Zsófia közben kiutazott Párizsba, és úgy volt, hogy ott Adyval mégiscsak egymásra találnak… De elmaradt a párizsi út, elmaradt a házasság, és szűnőben a szerelem. Ady hirtelen beteg lett. Kórházba és szanatóriumba vonult be egy makacs gyomorbajjal… Elgyengült szervezete már ekkor kezdte első tusáit, és önkínzóan és önvallóan sejtette, hogy … nem való ő új életkezdésre, házasságra! Február végéig tart egészsége reparálgatása, s mikor felépül, pihenni vágyik. Rövid tengeri útra megy a dalmát partokra… A január óta Zsuka kedvéért tervezett párizsi útját most sem adta fel. De mivel jegyet nem kapott, a kétheti tengeri üdülés után hazatér Budapestre. Itt tovább szövődik a Zsuka-szerelem… Nem néztem jó szemmel Zsuka biztatgatását még akkor is, mikor nyilvánvaló volt, hogy a tervezgetett házasságból nem lesz soha semmi sem. Ady? Ő már rég túl volt rajta. De a házasság mint terv, más választottal, tovább motoszkált nála." (271–6. l.) De ez már a csucsai regény kezdete.

Ennyit tudott az irodalomtörténet Ady és Zsuka kapcsolatáról Dénes Zsófia könyvének megjelenése előtt. Érdekes, jellemző és lényegi a különbség a két életrajzíró előadása közt. Ady Lajos személyesebb hangon, meleg rokonszenvvel és a meghiúsult házasság miatt való sajnálkozással beszél az Ady–Zsuka kapcsolatról, szépítőn elkendőzi azonban a felmerült anyagi kérdéseket. Bölöni itt is őszintébb. Zsuka iránti rokonszenve és Adyhoz fűződő, bensőséges barátsága ellenére is tárgyilagosabb, s nyíltan szól a házasság pénzügyi nehézségeiről, amelyeket Dénes Zsófia könyve sem említ, talán polgári és női szemérmességből, de még inkább azért, mert ezek szóba sem kerültek kettejük között, és csak Ady Lajos gondoskodó, óvatos figyelme terjedt ki rájuk. Abban azonban mind Ady Lajos, mind Bölöni megegyezik, ha más hangsúllyal említik is, hogy a tervezett házasság elsősorban Ady ingatagsága és kételyei miatt hiúsult meg, ha Zsuka édesanyja tiltakozásának nagy része volt is az eljegyzés felbontásában. Dénes Zsófia könyvében ez a főmotívum, s kissé regényessé teszi a bonyodalmakat. Ezt a lélektani akadályt Ady kitartása legyőzhette volna, ő azonban, úgy látszik, önmagával szemben megerősödő kétségeivel viaskodva, változékony hangulatában és gyenge egészségi állapotában felhasználta ezt az alkalmat a visszavonulásra, megjátszva némileg a megbántottat és csalódottat.

Ez a külső váza az Ady–Zsuka regénynek, amelyet Dénes Zsófia belülről, az egyik főszereplő emlékező vallomásaként, teljes részletességében tár elénk. Helyzetének van egy utolérhetetlen előnye: a legszemélyesebb, legközvetlenebb élményiség, az, hogy ott állt az események középpontjában. De ez egyszersmind vállalkozásának a legnagyobb terhe is: mellőzve a személyes érdeket, le kell győznie minden elfogultságot, érzékenységet vagy hiúságot, sőt szemérmet; ki kell lépnie önmagából, felülemelkedni minden érzelmi kötöttségen, s mintegy kívülről, nézőként szemlélni eseményeket és megítélni embereket – önmagát is. Dénes Zsófia nem élt vissza helyzeti előnyével, józan mértéktartása és stílusfegyelme megbirkózott a nehézségekkel, s elkerülte helyzetének veszélyes buktatóit, szinte minden túlzásra vagy elfogult szemléletre és ítélkezésre csábító alkalmat.

Miben rejlik egyébként a könyv különös értéke és jelentősége? Tárgyában nem rendkívüli, hiszen tudjuk, hogy Ady milyen hamar fellobban egy-egy érdekes, vonzó nő közelségétől. A Lédával való szakítás és Zsuka megjelenése közt eltelt másfél év alatt is nemegyszer merült föl benne a nősülés gondolata, s ilyen szándékával ostromolja vagy szédíti gyorsan váltakozó szerelmeit. A révkeresés, megnyugvás ösztönös vágyával, az érzés pillanatnyi túlhevülésében vagy a hódítás bevált eszközeként, a női hiúságnak való hízelgéssel? Nehéz eldönteni. Az ilyen szándék és nyilatkozat komolysága azonban csak pillanatnyi érvényű vagy igen rövid lejáratú lehetett; Ady jól ismerte önmagát, állhatatlanságát és csillapíthatatlan nőéhségét. Ajánlatainak felelős komolyságát az is kétségessé teszi, hogy addigi választottai mind férjes, családos asszonyok voltak. A társkeresés vagy a fellobbanó vágy hevületében talán komolynak érzett, de csalóka játékok ezek a próbálkozások; Nyanyucival való kapcsolata tartott még a legtovább, majdnem két évig.

Dénes Zsófia volt az egyetlen szabad nő, akit Ady méltónak érzett magához. Nem csodálhatjuk tehát, hogy egy-két hét után neki is házasságot ajánl, s hogy ezt komolyan is gondolja, mert családja előtt és baráti körében menyasszonyának tekinti őt. S ha a külső akadályokon hamar megtorpanó szándéka ekkor sem bizonyul kitartónak, szalmaláng-fellobbanása mégsem hagy csupán pernyét hátra. Ady a jegyesség felbomlása után is érezte, tudta, hogy nemcsak méltó nőre, hanem igaz emberre is talált Zsukában. Őt értesíti, amikor esküdni jön Pestre Csinszkával, Zsuka intézi el a házasságkötés alaki előkészítését, és jelen van az esküvőn. Ha élettársként való elvesztése hagyott is Adyban bizonyos keserűséget, emberi értékeit változatlanul nagyra becsülte. Így érthető és lehetséges, hogy kapcsolatuk – a legőszintébb barátságként – zavartalan és bensőséges maradt egészen Ady haláláig. Talán ez is bátorította és késztette Dénes Zsófiát, hogy míg az Ady életében szerepet játszott nők – érthető tartózkodással – hallgattak emlékeikről, ő – elsőként – ki mert állni a nyilvánosság elé, hogy elmondja kapcsolatuk külső és belső történetét. De könyvében nemcsak a nő, hanem az író is beszél Adyról; írásművészetét az asszonyi lélek finom érzékenysége, sajátosan éles megfigyelő tehetsége és átélő képessége termékenyíti meg.

Ennek bizonyító példája mindjárt az a kép, ahogyan Dénes Zsófia az első jelenetben látja és láttatja őt velünk: dúlt, boros-füstös penzióbeli szobájában, betegen – vagy inkább csak másnaposságát leplezve betegeskedéssel, az éles pillanatfelvétel hitelességével erősítve meg a már sok változatban ismert kép lényeges vonásait. Adynak ilyen állapotában is varázshatású a tekintete, és Dénes Zsófia leírásában élő fénnyel ragyog föl előttünk a szinte az egész arcot betöltő, lenyűgöző vonzású, hatalmas szem. Változékony arcának felhőjátékában tükröződnek érzelemingadozásai és indulatviharai. Szeszélyes vonalú szája majdnem olyan érzékeny és kifejező, mint a szeme. A külső, testi képet kiegészíti a bágyadtan heverő, csüggedt kéz, amelynek megrezdülése vagy remegése Ady idegállapotának szeizmográfja. A legjellemzőbb részletek kiemelésével előttünk áll a lényeg, az egyéniség.

A beteg vagy csak betegeskedő, az életláztól megviselt Ady, mint Dénes Zsófia is leírja, bámulatos gyorsasággal tudott ismét egészségessé válni. A kipihent, ápolt külsejű Ady, ez a nőiesen és valami vidéki árnyalattal elegáns „parlagi gavallér" szinte egészen más ember volt, mint a valóságos vagy képzelt betegségeivel nyűglődő, kényszerképzeteivel viaskodó, önpusztító, magát temető és sirató költő: elbűvölő és hódító, szellemes és a lelkeken uralkodó. Lehetetlen volt nem ráfigyelni, nem meghódolni varázsa előtt, mert a zseni sugárzott belőle.

Dénes Zsófia remek léleklátással és beleérzéssel elemzi ezt a különös kettősségekből összetett, bonyolult egyéniséget. Emberábrázoló tehetségével és írásművészetével már az első lapokon rögtön éreztetni tudja a lehangoló, sőt kiábrándító állapotban talált Adyban a rendkívüli embert – pusztán azzal, hogy külső megjelenésének legjellemzőbb, lenyűgöző vonásait ragadja meg. Az egyéniségnek a testi elesettségén is átsugárzó varázsa megérteti velünk a rajongásból és szánalomból születő s egybeolvadó szeretetet, segítő szándékú jóságot: megváltoztatni, megmenteni, fölemelni ezt a szenvedő, önmagát elengedő és a pusztulásba hajszoló zsenit. Dénes Zsófia soraiból érezzük a varázs bódulatát, amely a szerelem és a szolgálat kettős igézetével kapcsolja őt Adyhoz – mindörökre.

A különös nyitányt követő képben – meglepő ellentétként – egy egészen más Ady tűnik elénk: a pihent, betegségnek nyomát sem sejtető, vidám, elegáns gavallér és elbűvölő házigazda, aki egyúttal a társaság középpontja, s fejedelemként uralkodik a lelkeken. E vonzó és tiszta kép vonásai azonban gyakran eltorzulnak a lélek mélyén settengő rémek riasztó árnyékától. Külső bántalmak és belső démonai ellen Ady mámorokba menekül. Érzékenysége, szélsőségek közt hullámzó kedélyállapota, tragikus életérzése és mohó életvágya – megannyi ellentét – prédául vetik őt szenvedélyeinek, amelyek a benne feszülő lelki energiák kitörései és levezetői. Első önéletrajzában írja: „Nagyon éreztem az életet. Éreztem, akartam, teljes egészében, hatványán." Ezért gyötri őt folytonos élményszomjúság, hajszolja a felfokozott érzelmeket, szertelenségekbe veti magát, s vonzza minden különösség, túlzás.

Így érthetjük meg feltűnő érdeklődését és vonzalmát az őrültek iránt, a szomszédos lipótmezei elmegyógyintézetben tett látogatásait. Nemcsak az orvosokat, hanem a betegeket is meghódította; sugárzó személyi varázsával és lélekidomár képességével rajongó hívévé tudott tenni mindenkit, bár szeszélyes, maró kedvében éppoly taszító volt. Nyilván nem pusztán a lelki betegségek és torzulások, az önnön kelepcéjükben vergődő kisiklott életek iránti borzongó kíváncsiság viszi őt az őrültek közé. Vonzalmának mélyebb gyökerei vannak: öntudatosan vallott zseniségében, a Lombroso nyomán akkor divatozó lángész és őrület-elmélet hatására lelki rokonait látja a Lipótmező betegeiben. A maga lelkének pokolmélyeit járva könnyen tud azonosulni velük, otthon érzi magát különös világukban, átéli kényszerképzeteiket, rögeszméiket – amelyekbe zárva reménytelenül keringenek, mint egy börtöncellában –, hiszen maga is tépett idegeivel és zaklatott fantáziájával gyötrődik, babonás, bénító félelmek, éjszakai rettenetek és különféle fóbiák rabja. Érti és követni tudja szeszélyes asszociációikat, csapongó célzásaikat, élvezi a különös álmokat és víziókat, a látomásokból születő, meghökkentő mélységű képeket és szokatlan nyelvi kapcsolatokat, azt a rejtett vagy ugrásszerű, kihagyásos logikát, amelyben a maga költészetének egyik ősforrását és művészete merész újszerűségének igazolását látta. A fejezet, amely Ady bonyolult egyéniségének eddig ismeretlen vonását rajzolja meg, Dénes Zsófia könyvének egyik kiemelkedő érdekessége, a kuriózum mögött a lényegre világító, kitűnő elemzésével.

A másik különös és rendhagyó mozzanat: Ady kacérkodása a morfinnal. Nem vált rabjává, de Ady Lajos tagadó-tiltakozó ellenvetése nem fogadható másként, mint szépítő szándékú, testvéri gesztusnak, mentegető magyarázatnak. Semmi okunk és jogunk kétségbe vonni Dénes Zsófia egykorú naplójának hitelességét. (Könyvének egyik nagy értéke, hogy azokra a feljegyzésekre épül, amelyek azon frissen és részletesen, de egyszersmind írói igénnyel rögzítették élményeit; ezért tudja emlékeit oly élővé és szuggesztív erejűvé tenni. A napló eredeti kézirata – sajnos – az 1944-i ostromban elpusztult.) Nincs itt módunk felsorolni a kortársi emlékezések és életrajzok bizonyító adatait, hogy Ady meg-megízlelte a morfinmámort. Maga Ady Lajos is megírja, hogy bátyja Párizs óta milyen mértéktelenül élt altató- és idegcsillapítóként szedett kábítószerekkel. Miért maradt volna ki közülük a morfin, amikor orvos barátai révén könnyen hozzájuthatott? S ami a leghitelesebb, maga vallja, versben:

Szent bor: asszony ellen talált drága méreg,

Már más mámorokkal, hajh, összecseréllek:

Hírrel és mákonnyal, ezerféle jóval…

(A SZERELEM EPOSZÁBÓL, 1910.)

Igazi szerelme azonban – mint Zsukának is mondta – mégis a bor, az alkohol maradt, sokszor talán valóban védekezésül és menekvésül másik végzetes és csillapíthatatlan szenvedélye, a Nő ellen. „Én már hároméves koromban nem voltam ártatlan… Hároméves korom óta mindig szerettem, emésztően, viharosan és sokszor – írja egyik legszebb és legőszintébb önéletrajzi novellájában (Katinkáig). És hirdeti magáról, szinte a végzetszerűség tragikus hetykeségével, hogy „csók-kérő daganata A sírban sem fog lelohadni (Biztató a szerelemhez). Azok közé tartozott, akiknek testi és szellemi koraérettsége, egymást hatványozva, emésztő fátummá hatalmasodik. A legvadabb ösztönű vágy és a leggazdagabb költői képzelet egymást termékenyítő kölcsönhatásából azonban csodálatos szerelmi líra született.

Ady folyton lobogó, örökégő érzékisége nemcsak az ösztönéletnek már-már patologikus egyeduralma, hanem a zseni hatalmas, lávázó belső energiáinak megnyilvánulása is, valóságos lelki atommáglyának a tüze, s egyik legfőbb táplálója alkotóerejének. Ha csapongó szerelmi élete kételyt támaszt is bennünk e kapcsolatainak lelki-szellemi indítékai iránt, ha visszás és talán kiábrándító, hogy költő létére a nőben látszólag csak a test érdekelte, akkor éppen költészete, ez a leghűbb és legőszintébb tükör mutatja, hogy Ady igenis képes volt nagy, komoly érzésekre, teljes lelki odaadásra és minden áldozatra, de csak a szenvedély lázas fellobbanásában. Nem volt képes azonban kitartásra, megállapodásra, és nem ismerte a hűséget. Jellemének ez a fogyatkozása nem egyszerűen amoralitás, az erkölcsi érzék hiánya, hanem alkati kényszer és a zseni-öntudat gőgös vágya, hogy mindent birtokoljon és átéljen. Ezzel a soha nem csituló, mindig az újat