Talán Hellász küldött

By Dénes Zsófia

Az 1980-ban megjelent Élet helyett órák című könyvének második részét századik életévében adja közre új, bővített, átdolgozott kiadásban az írónő. Ady Endréhez írott leveleskönyvét Ady és Csinszka neki címzett leveleivel bővíti ki, s eme új levelesládából kikerülő ereklyék világánál új fényben ragyog föl e három ember barátsága, emberi, eszmei szövetsége. Ady fájdalmas, ám sugárzó életének utolsó élő résztvevője e „levélregénnyel” tiszteleg a költő emlékének, új összefüggéseket csillogtatva meg a kési olvasó előtt arról az életre szóló, töretlen hűségű barátságról, mely kettejüket összekapcsolta. Ahogy az írónő mondja: „Már csak én élek egyedül Ady barátai közül, én vagyok az utolsó koronatanú. Így magam mutatok föl kétségbevonhatatlan bizonyítékaimból sok, eddig kiadatlan dokumentumot… Magam rehabilitálom tehát emberi tisztességemet és feddhetetlen írói becsületemet…”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633446720

Book preview

DÉNES ZSÓFIA

TALÁN HELLÁSZ KÜLDÖTT

Ady, Csinszka, Dénes Zsófia levélváltása

és Ady néhány visszhangzó verse

Dokumentumok

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-672-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Dénes Zsófia jogutódja

AZ ÚJ KIADÁS ELÉ

Hogy milyen torz ügyben kell a tollat kezembe vennem, azon már csak nevetek. De miután ellenem megismételt és még újabb kíméletlen támadást is megértem, arra kényszerülök, hogy kilencvenkilencedik évemben magam válaszoljak reá. Ezt helyettem senki sem teheti meg úgy, mint én. Miként három évvel ezelőtt, az ellenem koholt „rosszindulatú memoárírás" vádját érveim igazságának erejével (előző kötetemben és a napisajtóban is) pontról pontra megcáfoltam. Ezt kell megtennem most is.

Az 1982. év végén megjelent, Ady életével is foglalkozó 1365 oldalas könyvben[1] az első világháború kitörése utáni hetek alatt – túl minden eddigi vádon – „A szellem árulásában (I., 39. oldal) részt vevők közé keveredtem. De hogyan? És ezen is túl: „a Rákosi Jenő-féle provinciális sovinisztákkal egy táborba kerültem (I., 94. oldal). – És most az az új megállapítás szerepel a könyvben, hogy memoárírásom „Csinszka-ellenes (II., 450. oldal). Ez és az ehhez hasonló, itt fel sem említett többi rámfogás olyan egyoldalú és hamis beállítása följegyzett emlékeimnek, hogy szinte szóra sem volna érdemes. Előző kötetemben világosan bebizonyítottam, miért és milyen szándékkal folyik ez az engem elmarasztaló „kutatás. Nem az igazi Adyért, hanem a valóság elferdítésével, egyenesen Ady igaza ellen. És még mindig folyik tovább, minden kétségbevonhatatlan dokumentumom ellenére.

Most hadd idézzem a könyvből azokat a bekezdéseket, amelyek az új vádakat tartalmazzák.

„Mert azon nem lehetett csodálkozni, hogy egy Adolf Hitler nevezetű, hivatást nem lelő, kallódó, kétes egzisztencia – mint emlékezéseiben büszkén bevallotta – a háború kitörésének hírére a müncheni Odeon téren leborult térdre, az Égnek hálát adva, hogy történik valami, ami élete unalmából, céltalanságából kiragadja végre. A szellem embereinél viszont kellett volna hogy kössön a gondolat… Marinetti »nagy emberi higiéniaként« üdvözölte például a kitört világvészt. Apollinaire pedig – szenvedélyes francia hazafivá válva – úgy ítélte meg, hogy egy rendkívüli élménynek lett végre részese. A megkavartságot, a belső emberi kifordítottságot tükrözve még egy Dénes Zsófiához hasonló, az európai szellem újítóiért rajongó, kulturált, bölcs asszony is ilyen levelet írt, s paradox módon éppen Adynak: »Ugye művész, Te is bevallod, hogy a legnagyobb szenzáció az, amire születtünk. Hogy áldott a mi életünk, amiért ilyen egyetlen lángnál kapott legnagyobb fényt és meleget. Érzed?! Ma először, hogy nem irigylem az unokámat.« Tovább lehetne sorolni a különféle rendellenes megnyilatkozásokat, a tudatzavar sajátos tipikus eseteit."

Majd másutt a szerző ezt írja a könyvben: „Nemcsak a Rákosi Jenő-féle provinciális sovinisztákat kapta el a magyar impérium, a magyar nagyság álma, de még a Dénes Zsófiához hasonló, Európában otthonosan mozgó entellektüeleket is. »Kedveském, [írtam Adynak 1914 augusztusában, D. Zs.] ne lássa maga oly pesszimisztikusan a helyzetet, minden okunk és fegyverünk megvan rá, hogy ágyúink sikerrel dörögjenek [nem vessző van itt a levélben, de – gondolatjel! D. Zs.], ami sok pénzt jelentene! nekünk is kijáró, dús hadisarcot, az egész eddig pangó gazdasági életünk fellendülését és mindenekelőtt a magyar elem előtérbe nyomulását Monarchia-szerte, minden irányban, még a kultúrában is.«" (I., 94–95. oldal.)

Ilyen meglepetés hosszú életem során eddig még nem ért, hogy engem a „háborúért lelkesedőkkel együtt, Hitlerrel egy sorba állíthat valaki. Még ha ebben a koncepciós perben sok kitűnő kortársamat is vád alá helyezte a szerző. Mindezen túl Adyhoz írt levelemből, azaz önkényesen kiragadott szavaimból szerinte a „tudatzavar jele látható. Sőt: abban „a belső emberi kifordítottságot" tükrözöm.

Ugyan hogyan juthat bárkinek is az eszébe, hogy így forgassa ki néhány Adyhoz intézett közvetlen szavam igazi értelmét? Aki ismeri írásaimat és emberi magatartásomat, annak ez a töredékes idézet önmagában sem bizonyítja ezeket a meghökkentő állításokat. Egész levelem pedig világosan ellentmond az önkényes elmarasztalásnak.

Milyen kritikai szemlélet ad erre lehetőséget? Erre az igazságtalanságra! És vajon milyen történelmi alapon ítélkezik így Ady-kötetében a szerző élők és holtak felett?

Az, hogy én nem az életre esküszöm, hanem – „éppen Adynak írok lelkesedéssel a háborúról, olyan érthetetlen, hogy én erre sohasem lettem volna képes. És ha én egyetlen sorommal is elárulnám a „szellemet, vagy a „Rákosi Jenő-féle provinciális sovinisztákhoz bármi közöm lett volna, akkor bizonyára nem Adynak vallanék erről. És a magyar érdekek érvényesítése hogyan lenne „a magyar impérium, a magyar nagyság álma? A Monarchiában akkor „a magyar elem előtérbe nyomulása" haladó és jogos követelésünk volt. Függetlenségünkhöz is – véltük akkor, mert hol volt még a forradalom szele – így juthatunk egyre közelebb. Sokan láttuk ennek a lehetőségét még a Világ szerkesztőségében is – de nem álltunk azért Rákosi Jenő oldalán. Az ő „hazafias" elképzelése egészen más lényegre vallott. Aki Adyval kapcsolatban hamisan értelmezi bármely írásomat, vallomásomat, annak elferdítő állításait bizonyítékaim erejével – mindhalálig – lesöpröm asztalomról. Mert nemcsak asszony vagyok, de író is. És az vagyok ma is, kilencvenkilencedik évemben. Olvasóim így tartanak számon.

Akkori írásaim igazolják, hogy a legelsők között voltam, aki a háború ártatlan áldozatait minden törekvésemmel segítettem, ahol és ahogy azt megtehettem. Nem lelkesedésből a háborúért, hanem emberi együttérzéssel. De ha már „ránk hozták a háborút", az emberi tisztesség parancsa kívánta ezt tőlem. Publicisztikámmal az első perctől a háború embertelen volta ellen ébresztettem a lelkiismeretet. Ezt kortársaim jól tudták már hetven évvel ezelőtt. És az igazságért elkötelezettek ma is tudják. A Gyalog a baloldalon és az El ne lopd a léniát köteteimben sokat közreadtam ezekből az írásaimból.

Ady sorsalakulása is természetesen mindig gondjaim közé tartozott. Éppen ebben a neki írt levelemben egyértelműen, irtózattal elítélem „a katonás tömeggyilkolást". És a lelkiismeretem legmélyén nekem is előre kellett látnom, hogy az agresszív ösztön felszabadulásából milyen tragikus vérözön ömlik végig századunkon. Ezért – és minden „megkavartság" nélkül – én, a huszonkilenc éves, már akkor „nem irigyeltem az unokámat". Hogy „az öldöklésre adott parancs" milyen szörnyű pusztulást szabadított rá az emberiségre, azt sajnálatosan átéltük, és rettegünk ma is, mit hoz a holnap. De hogy a legnagyobb élmény nem lehet más, mint amire születtünk: a mi életünk. Erről vallok Adynak. És ezt ő meg is értette. Bizonyíték van rá.

Összefüggéseiből kiragadott soraimból is félreérthetetlenül kitűnik, hogy a háború lángjánál az élet kap nagyobb fényt és meleget. Mégis – úgy látszik – minden alap nélkül, ellenséges indulattal ki lehet forgatni soraimat valódi tartalmukból. Pedig én soha nem fordítottam köpönyeget. Mindig egyenes volt az utam.

Aki figyelmesen olvassa levelemet, az érti azt is, hogy ugyancsak e válaszlevelem elejéről kiragadott és a „provinciális sovinizmussal" megvádolt néhány sorban – a gondolatjel után – valamire válaszolok Adynak. Méghozzá az előző mondatban szereplő s Ady által felvetett – de elkallódott levelében megírt – segítőakciója kampányával kapcsolatban. Mert ez adja meg értelmét kiragadott mondatomnak. Csak támadó szándék nélkül kell az egész levelet elolvasni. És ezen is túl: Ady hozzám írt leveleit pontosan kell ismerni, és az én dokumentumokkal bizonyított emlékezésemet is minden Ady-kutatónak tudomásul kellene vennie. Mert aki nemcsak a manipulált idézetet, de levelem minden sorát ismeri, az elutasítja a valóság ilyen szándékos semmibevételét.

Szavaimat maga Ady nem értette félre soha. Mert írásomat nem cifrázza fintor vagy lehűtés. Hozzá írt leveleim velejükig őszinték: baráti szeretetemet és hódolatomat zsenije iránt – és a magam belső világát is – tisztán tükrözik.

Miután Ady barátja és bizalmasa voltam éveken át, ezért az ő Csinszkával töltött utolsó éveinek elfogulatlan tanúi az én föltámasztó emlékírásomnak adtak hitelt és igazat. Még mindig vannak, akik máig is jelentkeznek nálam. Ezt leveleikkel bizonyíthatom.

1983. MÁJUS 31.

A LEVELEK ELÉ

Ady és Csinszka hozzám írt leveleit először 1940-ben, az Élet helyett órák című memoárkötetemben, emlékeim közé sorolva adtam közre. Hanem Adyhoz írt saját leveleimet, amelyek megmaradtak, csak kilencvenhatodik évemben kaptam kézhez. Így hatvan-egynéhány év múltán olvastam el, hogy mit is írtam valaha Adynak. Addig nem tudtam róla, hogy egy részük megmaradt, és azt sem, hol találhatók meg. Hogy ez miért volt így, azt is csak nemrég tudtam meg.

Bottyán János 1981 májusában, a Református Egyház című hivatalos lapban közölte, hogy Adyhoz írt leveleimet, amelyeket az érmindszenti levelesládájában maga Ady őrzött meg, és később Ady Lajos több Léda- és Csinszka-levéllel együtt kivett onnan, özvegy Ady Lajosné külön dossziéban helyezte el. „Ezekből tizennégy D. Zs.-levelet a család rokonának, Vincze Gézának és feleségének, Mezey Ilonának adott át. Ady Lajosné halála után a leveleket Vincze Géza a Tudományos Akadémia kézirattárának ajándékozta. A tizennégy levelet Ady Lajosné azzal az óvással adta oda Vinczének: »Őrizd ezeket Te, mert én félek, hogy Zsuka kérni fogja tőlem, és én egy gyenge pillanatomban odaadom neki, ő pedig megsemmisíti őket.« Mennyire nem ismerte Dénes Zsófiát Ady Lajosné, s milyen más, az irodalomtörténeti felelősség szép fényébe állítja őt az, hogy ezeket a nagyon szerelmes leveleket filológiai pontossággal nyilvánosságra hozta."

Amikor elolvastam ezt a