Nietzsche-menet: Teremtés és szenvedés Nietzsche filozófiájában

By Láng Csaba

Mintha létezne a szenvedés titkos monadológiája. Mintha létezne egy benső, titkos kapcsolat nagy szenvedők között, akik rangjukat és a beszédhez való jogot nem a fennálló intézményektől kapták, hanem mintegy láthatatlanul megjelölte volna őket az élet. A gyötrelmek e szabadkőművesei, e lelki tetováltak mégis csodálatosan felismerik egymást, mégpedig úgy, hogy „ablaktalan monászokként”, saját lelkükben fedezik fel a másikat. A nagyság jelszava ezért feltörhetetlen kód, vagy megjelenik a te szemed előtt is könnyek mátrixában vagy idegen lesz számodra ez a világ bármennyit is gondolkozzál róla. Egy ilyen társ volt Nietzsche számára például Hölderlin. Erről tanúskodik az a féltékeny kisajátítás, ahogy Nietzsche emlegette a költő elődöt. „Az én Hölderlinem.” Mint egy gyermek a féltve őrzött játékhoz, úgy ragaszkodott hozzá. Ebből is látszik, hogy Nietzsche készült a művészi szenvedésre, titokban már felfegyverkezett erre a háborúra, amelyet a leggyöngédebb fegyverekkel a legkönyörtelenebbül akart megvívni.

Egy esszékötetet tart kezében az olvasó, amely egy doktori disszertáció szamárbőrébe bújt, hogy intelligensebbnek tűnjön, hogy elfogadják. Mintha írója szégyellte volna, hogy személyesen is érintett a dologban. Pedig ennek épp az ellenkezője igaz. Épp ez a személyes érintettség sugárzik keresztül-kasul a művön, amitől felfeslik a szamárbőr, a rákényszerített tudományos forma, és elővillan e tanulmány igazi arculata: vallomás-jellege.

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Jun 28, 2023
• ISBN: 9786156555496

Book preview

nietzsche_menet_cover.jpg

Láng Csaba

Nietzsche-menet

Teremtés és szenvedés Nietzsche filozófiájában

Támogatónk

A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap

támogatta.

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Csuka Botond

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

© Láng Csaba, 2023

© Napkút Kiadó, 2023

ISBN 978 615 6555 49 6

„Na­iv­ság len­ne azt gon­dol­ni, hogy az em­ber kre­a­tív te­vé­keny­sé­gei be­so­rol­ha­tók egyet­len ka­te­gó­ria alá. Mind­azon­ál­tal, az adott­sá­go­kat, ame­lyek ké­pes­sé tesz­nek va­la­kit arra, hogy író­vá vál­jon, moz­gás­ba hoz­hat­ja a vesz­te­ség és a ma­gány."

Ant­hony Storr

Utó­la­gos elő­szó

Ta­nul­má­nyom, fel­lengzős al­cí­me el­le­né­re, egy­ál­ta­lán nem a szen­ve­désről szól, ha­nem ép­pen a szen­ve­déstől való me­ne­kü­lésről. Hi­szen van-e ki­vá­lóbb me­ne­dék a lel­ki szen­ve­déstől, mint a róla való foly­to­nos írás és be­széd? Már maga a be­széd is ren­del­ke­zik ez­zel az egye­dül­ál­ló ké­pes­ség­gel. Nietzsche sze­rint a be­széd „szép bo­lond­ság. Vele az em­be­rek min­den dol­gok fö­lött tán­col­nak." Vagy­is, amíg az em­ber be­szél­ni tud, be­szél­ni akar, nem szen­ved iga­zán. Si­e­tek hát le­be­szél­ni az ol­va­sót ar­ról, hogy a címből ki­in­dul­va túl­sá­go­san is ko­mo­lyan ve­gye írá­som­ban a szen­ve­dés sze­re­pét. Ta­nul­má­nyom­ban in­kább arra vál­lal­ko­zom, hogy a szen­ve­dést és a kre­a­ti­vi­tást együtt gon­dol­jam el Nietzsche fi­lo­zó­fi­á­já­nak se­gít­sé­gé­vel, mi­köz­ben e fi­lo­zó­fi­át val­lo­más­ként ol­va­som, amely­re a ma­gam val­lo­má­sá­val vá­la­szo­lok.

A né­met fi­lo­ló­gus és iro­da­lom­tör­té­nész Wal­ter Jens Nietzsche életmű­vét egy nagy és őszin­te val­lo­más­nak te­kin­ti, amo­lyan lel­ki vagy me­ta­fi­zi­kai nap­ló­nak, ame­lyet bár­do­lat­lan­ság egy­szerűen csak fi­lo­zó­fi­á­nak ne­vez­ni. Vagy­is Nietzsche – aki nem győ­zi hang­sú­lyoz­ni a masz­kok, a rej­te­ke­zés szük­ség­le­tét, aki az igaz­ság­ról mint nőről be­szél, aki óva int ben­nün­ket at­tól, hogy lep­le­zet­le­nül mu­tat­koz­zunk ba­rá­tunk előtt – írá­sa­i­ban még­is min­den­ki­nél job­ban le­mez­te­le­ní­ti ma­gát. Már ha ez a mez­te­len­ség va­ló­di, és nem ép­pen a ter­mé­sze­tes­ség­gel csá­bí­tó mű­vé­szet rend­kí­vü­li tel­je­sít­mé­nye, egy ze­u­szi po­ten­ci­ál, egy tö­ké­le­te­sen uralt stí­lus sza­va­i­nak aranyeső­jé­ben fel­tá­ru­ló mez­te­len­ség, egy egy­szer­re el­ra­ga­dó és meg­ter­mé­ke­nyítő erő. Egy ilyen mez­te­len­ség el­len­áll­ha­tat­lan, mert fe­le­let­re kény­sze­rít ben­nün­ket, val­lo­más­ra. Mint­ha fel akar­ná tör­ni a lel­kün­ket, mint­ha a szen­ve­dés és gyö­nyörű­ség eksz­ta­ti­kus for­rá­sát ke­res­né ben­nünk, mint­ha azt akar­ná, hogy túl­ára­dó mó­don gon­dol­koz­zunk, érez­zünk, mint­ha bor­rá akar­na vál­ni ben­nünk. Ta­nul­má­nyom vá­lasz­ként író­dik a nietz­schei fel­hí­vás­ra. Vagy­is naiv mó­don meg­pró­bál­ja sza­ván fog­ni Nietz­schét. Egy olyan szub­jek­tum szem­pont­já­ból, aki meg­szó­lít­va érzi ma­gát, aki a szen­ve­dé­sét el­rejtő szük­ség­szerű masz­kot egy idő­re fél­re­té­ve a nietz­schei gon­do­la­tok sze­mé­be néz, mint egy ba­rát te­kin­te­té­be, hogy vég­re iga­zán őszin­te le­gyen, vagy ami ta­lán még fon­to­sabb, ké­pes­sé vál­jon arra, hogy prob­lé­má­vá te­gye sa­ját őszin­te­sé­gét. Ez egy­ben azt je­len­ti: egy bi­zo­nyos ér­te­lem­ben meg­pró­bá­lom „be­lülről" új­ra­te­rem­te­ni a nietz­schei prob­le­ma­ti­kát, leg­alább­is ami a szen­ve­dés és te­rem­tés kap­cso­la­tát il­le­ti, és nem pusz­tán is­ko­lá­san fel­mon­da­ni a lec­két egy ko­ráb­ban be­ta­nult prob­lé­ma­tör­té­ne­ti meg­kö­ze­lí­tés felől. Tisz­tá­ban va­gyok vele ugyan­ak­kor, hogy egy ilyen vál­lal­ko­zás meg­le­hető­sen két­sé­ges, hi­szen ki ál­lít­hat­ja azt ma­gá­ról, hogy Nietzsche a ba­rát­ja, és, még in­kább, mi ér­tel­me len­ne egy fi­lo­zó­fi­ai dis­kur­zu­son be­lül azt ál­lí­ta­ni, hogy szen­ve­dünk, ha tud­juk, hogy ez a szen­ve­dés sem­mi­fé­le re­le­van­ci­á­val nem bír e dis­kur­zus­ra néz­ve?

Ho­gyan kell ér­te­nünk ak­kor Nietzsche sze­mé­lyes val­lo­má­sa­it? Ta­nul­má­nyom azt ku­tat­ja, mi­lyen kö­vet­kez­mé­nyek­kel jár­hat, ha Nietzsche ki­je­len­té­se­it va­la­ki még­is fel­hí­vás­ként ér­tel­me­zi és vá­la­szol­ni akar. Ha iga­za van Wal­ter Jens­nek, és a nietz­schei fi­lo­zó­fia lé­nye­gé­ben val­lo­más, ak­kor úgy tű­nik, min­den olyan vá­lasz le­gi­tim, amely őszin­té­nek tud­ja ma­gát. Ám épp az őszin­te­ség vá­lik prob­le­ma­ti­kus­sá. Ki­de­rül­het, Nietzsche egy olyan „ba­rát, aki­vel nem le­he­tünk elég­gé óva­to­sak. Nietzsche az – mond­hat­nánk –, aki­vel mer­jük vál­lal­ni a szen­ve­dé­sün­ket. Ek­kor azon­ban az a ve­szély le­sel­ke­dik ránk, hogy mi ma­gunk vég­képp el­ne­he­zü­lünk a ter­hek alatt, és ne­hez­telő­vé vá­lunk, ha Nietzsche még­is ma­gá­ra hagy ben­nün­ket, hi­szen egy olyan fi­lo­zó­fia, amely ki­zá­ró­lag az örö­met és a szen­ve­dést is­me­ri, mint Nietzsche írja, naiv. Dol­go­za­tom­ban még­is arra tö­rek­szem, hogy tu­da­to­san vál­lal­jam ezt a ve­szélyt, ezt a na­i­vi­tást, ezt a lé­nye­gé­ben egyet­len szem­pont­ra való kor­lá­to­zást, „egyet­len szem­pont el­túl­zá­sát.

Ta­nul­má­nyom stí­lu­sa ta­lán nem egy­szerűen szo­kat­lan, de le­he­tet­len és til­tott öt­vö­zet. Mint­ha a szür­re­a­lis­ták au­to­ma­ti­kus írás­mód­ját, az ön­cen­zú­rát tu­da­to­san nél­kü­löző, ára­dó be­szé­det pró­bál­nám öt­vöz­ni a tu­do­má­nyos ér­te­ke­zés jó­zan, ra­ci­o­ná­lis, több szem­pon­tot is fi­gye­lem­be vevő, szán­dé­ko­san las­sí­tott tem­pó­já­val. Egy­szó­val írá­som egy lí­rai for­má­jú disszer­tá­ció, egy láb­jegy­ze­tek­kel le­hor­gony­zott esszé, va­la­mi, ami egy­szer­re ta­nul­mány és lí­rai val­lo­más is sze­ret­ne len­ni, va­la­mi, ami épp­annyi­ra sze­ret­ne könnyű­vé vál­ni, fel­emel­ked­ni, el­re­pül­ni a nietz­schei gon­do­la­tok fel­haj­tó­ere­je ál­tal, mint amennyi­re meg­ér­te­ni eze­ket a gon­do­la­to­kat.

És vé­gül az aláb­bi né­hány sor­ban egy pa­li­nó­di­át sze­ret­nék meg­fo­gal­maz­ni Scho­pen­ha­u­er fi­lo­zó­fi­á­já­val kap­cso­lat­ban, ame­lyet írá­som­ban túl­sá­go­san is könnyen fi­gyel­men kí­vül hagy­tam. Nietzsche felől ol­vas­va a dol­go­kat, túl ha­mar túl­ju­tot­tam Scho­pen­ha­u­e­ren.

Itt áll­jon leg­alább elég­té­te­lül az a gon­do­lat, hogy könnyen le­het, hogy ta­nul­má­nyom tel­jes egé­szé­ben az aka­rat ál­do­za­ta. Egy naiv életa­ka­rat akart itt fi­lo­zo­fál­ni, amely egy ko­moly tar­tal­mat egy túl­sá­go­san is fi­a­ta­los élet­öröm­mel ra­ga­dott meg. Spon­ta­ne­i­tás, im­pul­zi­vi­tás, vagy­is egy egye­nest Nietzsche kar­ja­i­ba ro­ha­nó vak élet­sze­re­tet. Scho­pen­ha­u­er bi­zo­nyá­ra meg­mo­so­lyog­ta az életa­ka­rat ilyen ön­kén­tes és buz­gó igenlőit, a szen­ve­dé­lyes mű­vé­sze­ket és gyer­me­ke­ket, akik az aka­rat köl­csön­maszk­já­ban min­dig úgy ad­ják elő sze­re­pü­ket, mint­ha az egész szín­já­ték egye­ne­sen ne­kik len­ne ki­ta­lál­va. Egész ad­dig ját­sza­nak – mint­ha épp az élet igen­lé­sé­ben akar­ná­nak el­rejtőz­ni az élet elől –, amíg vá­rat­la­nul ki nem öreg­sze­nek sze­re­pük­ből, és az élet rá­juk nem ta­lál, rá­juk téve a má­sik, sú­lyo­sabb ál­ar­cot, amely mint­ha már a ha­lot­ti maszk­juk len­ne. Ők azok, akik olya­nok, akár a ma­da­rak: amíg az öröm nap­ja lán­gol fö­löt­tük, bol­do­gan csi­vog­nak, bár leg­szebb da­luk ta­lán a sö­tét­ségről szól. Pe­dig az élet tu­laj­don­kép­pe­ni igen­lé­se ott kezdő­dik el, ahol ők el­hall­gat­nak, mert már nincs ere­jük a dal­hoz.

Kü­lö­nö­sen ak­kor bű­bá­jo­sak ezek a „könnyed és szár­nyas te­remt­mé­nyek" – gon­dol­hat­ta Scho­pen­ha­u­er –, ami­kor úgy vé­lik, hogy ra­gyo­gó spon­ta­ne­i­tá­suk egy­ben cá­fol­ha­tat­lan el­len­érv min­den pesszi­miz­mus­sal szem­ben. Bár Scho­pen­ha­u­er ta­lán nem is pesszi­mis­tá­nak, ha­nem in­kább tár­gyi­la­gos­nak, jó­zan­nak lát­ta ma­gát a for­ró­fejűek kö­zött.

Mis­kolc, 2017. ja­nu­ár 29.

Elő­szó

Em­lék­szem, ál­ta­lá­nos is­ko­lás vol­tam, ami­kor egy ma­gyar­órán, va­ló­színű­leg ma­gyar­óra volt, be­lém ha­sí­tott a fel­is­me­rés: a költő­nek szen­ved­nie kell, hogy szép ver­se­ket tud­jon írni. Annyi­ra ere­de­ti­nek ta­lál­tam ezt a gon­do­la­tot, hogy rög­tön ott han­got is ad­tam fel­is­me­ré­sem­nek, ami­nek az lett a kö­vet­kez­mé­nye, hogy a ta­nárnő meg­mo­so­lyog­ta hir­te­len buz­gal­ma­mat – ál­ta­lá­ban nem je­les­ked­tem a ma­gyar­órá­kon –, né­hány osz­tály­tár­sam pe­dig ki­je­len­tet­te, hogy ők majd gon­dos­kod­nak róla, hogy jó költő vál­jon belő­lem. Ta­lán ez volt az első al­ka­lom, ha jól em­lék­szem, ami­kor si­ke­rült nyil­vá­no­san hü­lyét csi­nál­ni ma­gam­ból az­ál­tal, hogy ko­mo­lyan vet­tem az iro­dal­mat. De ami a gon­do­la­tot il­le­ti, volt ben­ne va­la­mi, ami az idő mú­lá­sá­val sem ha­gyott nyu­god­ni. Ver­se­ket kezd­tem írni, és egy­re job­ban iga­zol­va lát­tam be­lá­tá­so­mat. Sőt, mint­ha egy­re job­ban rab­já­vá vál­tam vol­na va­la­mi­nek, ami­vel én akar­tam csá­bí­ta­ni. Ha iga­zán költő­vé sze­ret­nél vál­ni, a szen­ve­dés a leg­tisz­tább „va­rázs­lat, ami­vel ma­gad­hoz édes­get­he­ted az ih­le­tet és az éle­tet. Ami a ten­ger­nek a ha­tár­ta­lan nyi­tott­ság, az a költő­nek a sors­szerű szen­ve­dés. Va­la­mi va­rázs­lat, va­la­mi igé­zet, va­la­mi ha­tal­mas ígé­ret. Va­la­mi, amiről azt gon­dol­juk, hogy csak ne­künk, költők­nek, mű­vé­szek­nek ada­tik meg, amit jól el­rej­tünk az ava­tat­la­nok sze­me elől, és ami­re olyan büsz­kék va­gyunk, mint a kis­ka­kas a lyu­kas fél­kraj­cár­ra. A lel­künk­be rejt­jük a tisz­ta­ság­nak és szen­ve­dés­nek ezt az ígé­re­tét, fel­es­kü­szünk rá, mint va­la­mi lát­ha­tat­lan lo­bo­gó­ra, és el­do­bunk min­dent, ami meg­gá­tol­na ben­nün­ket ab­ban, hogy tény­leg, vég­képp bo­lon­dok le­gyünk. És ha még­is szen­ved­nünk kell ez alatt a lo­bo­gó alatt, ak­kor leg­alább nem mond­hat­juk azt Paul Ce­l­an­nal, hogy a „költő szen­ve­dé­se egy olyan cir­ku­szi szám, ami nem volt be­ha­ran­goz­va.

De ta­nul­mányt írni a szen­ve­désről, a lel­ki szen­ve­désről az még­is­csak va­la­mi más. Mi volt a cé­lom ez­zel a ta­nul­mánnyal, azon túl­menően, hogy egy tu­do­má­nyos fo­ko­za­tot sze­ret­nék sze­rez­ni vele? Ta­lán az, hogy el­mé­le­ti­leg is vé­gé­re jár­jak rög­esz­mém­nek, hogy amennyi­re csak le­het­sé­ges, ki­ír­jak ma­gam­ból egy fa­na­tiz­must. Nietzsche fi­lo­zó­fi­á­ja pe­dig ki­vá­ló ap­ro­pó mind­eh­hez. A fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­ben nincs még egy olyan gon­dol­ko­dó, aki úgy és annyit be­szélt vol­na a szen­ve­désről, mint Nietzsche. Ta­lán nem túl­zás azt ál­lí­ta­ni, hogy a nietz­schei fi­lo­zó­fia ál­ta­lá­nos el­is­me­ré­se előtt – a múlt szá­zad tí­zes éve­i­ig – leg­alább­is ta­pin­tat­lan­nak és szak­ma­i­lag di­let­táns­nak tar­tot­tak vol­na va­la­kit, aki egy fi­lo­zó­fi­ai dis­kur­zus­hoz a sa­ját szen­ve­dé­sé­nek szem­pont­ja felől sze­re­tett vol­na csat­la­koz­ni. Bi­zo­nyá­ra útba iga­zí­tot­ták vol­na – mint el­té­ved­tet – a köl­té­szet vagy a val­lás irá­nyá­ba. Saj­nos ez nap­ja­ink­ban sincs más­ként. Egyet­len döntő kü­lönb­ség­gel. Nietzsche ér­de­me, vagy ta­lán ál­do­za­ta, hogy leg­alább egy tal­pa­lat­nyi he­lyet te­rem­tett a fi­lo­zó­fia tu­do­má­nyos dis­kur­zu­sán be­lül azon nyug­ha­tat­lan egyé­nek szá­má­ra, akik a ma­guk „ken­ta­u­ri te­het­sé­gé­vel vagy ép­pen te­het­ség­te­len­sé­gé­vel küzd­ve va­la­hogy be­le­ke­ve­red­nek a tu­do­mány ko­moly ügyé­be, és mi­vel kép­te­le­nek arra, hogy csak költők vagy csak tu­dó­sok le­gye­nek, meg­pró­bál­nak em­be­rek ma­rad­ni, vagy, uram­bo­csá’, hi­szen Nietz­schéről van szó, ön­ma­guk fölé ke­re­ked­ve, fel­emel­ked­ni ön­ma­guk­hoz. És gyak­ran épp azok, akik „csak azért küz­de­nek, hogy em­ber­ként fo­gad­ják el őket, lesz­nek ké­pe­sek az em­ber­lét sé­má­it ma­guk mö­gött hagy­va fel­emel­ked­ni iga­zabb ön­ma­guk­hoz.

Kö­szö­net­tel tar­to­zom té­ma­ve­zetőm­nek, Nyírő Mik­lós­nak a fel­tét­len tá­mo­ga­tá­sért és bi­za­lo­mért, amellyel dol­go­za­tom lét­re­jöt­tét se­gí­tet­te, re­mé­lem, nem oko­zok neki csa­ló­dást vele. Kö­szö­net­tel tar­to­zom fe­le­sé­gem­nek, Eli­ze­us Zsu­zsá­nak, hogy sze­re­tet­tel el­néz­te ne­kem ezt az ön­zé­se­met is. És min­de­ne­kelőtt Pál­fa­lu­si Zsolt ba­rá­tom­nak, aki nél­kül nem­csak hogy ez a dol­go­zat nem jö­he­tett vol­na lét­re, de va­ló­színű­leg soha eszem­be se jut, hogy fi­lo­zó­fi­ai ér­te­ke­zést ír­jak, hi­szen ő volt az, aki an­nak ide­jén be­mu­ta­tott a fi­lo­zó­fu­sok­nak, aki meg­is­mer­tet­te ve­lem a fi­lo­zó­fi­ai gon­dol­ko­dást, és a sa­ját sze­mé­lyé­vel hi­te­le­sí­tet­te azt. És vé­gül, bár­mi­lyen fur­csá­nak tűn­jön is, kö­szö­net­tel tar­to­zom szen­ve­dé­sem­nek, hogy ele­ven anyag­gal szol­gált azok­hoz a be­lá­tá­sok­hoz, ame­lyek­hez dol­go­za­tom­ban re­mé­nye­im sze­rint si­ke­rült el­jut­nom.

Mis­kolc, 2013. jú­li­us

Be­ve­ze­tés

Va­jon ne­vez­het­jük-e Nietz­schét a fáj­da­lom fi­lo­zó­fu­sá­nak, egy szen­vedő fi­lo­zó­fus­nak – nem el­lent­mon­dás-e ez már­is, vagy in­kább a ne­ve­tés fi­lo­zó­fu­sá­nak kel­le­ne tar­ta­nunk őt? Ba­bette Ba­bich, ame­ri­kai fi­lo­zó­fusnő, Words in Blo­od című köny­vé­ben el­ját­szik ez­zel a gon­do­lat­tal.¹ Hoz­zá­te­szi azon­ban, hogy sem­mi­kép­pen sem te­kint­het­jük Nietz­schét egy olyan fi­lo­zó­fus­nak, aki Epi­ku­rosz vagy ép­pen Scho­pen­ha­u­er mód­ján a fáj­da­lom prob­lé­má­já­ról gon­dol­ko­dik.² Nem mond­hat­juk azt sem – te­gyük hoz­zá –, hogy a szen­ve­dés len­ne Nietzsche alap­gon­do­la­ta, mint Hei­deg­ger szá­má­ra a Lét vagy Em­ma­nu­el Lé­vi­nas­nál a Má­si­kért vi­selt fe­lelős­ség. Ak­kor mi­ért he­lyez Nietzsche még­is ak­ko­ra hang­súlyt arra, hogy va­ló­ban be­lás­suk, ő érti és tisz­te­li a szen­vedő­ket? Nietzsche dicsőí­ti a fáj­da­lom ta­pasz­ta­la­tát mint fi­lo­zó­fi­á­já­nak for­rá­sát, mint fel­sza­ba­dí­tót. „Csak­is a nagy fáj­da­lom a szel­lem végső fel­sza­ba­dí­tó­ja, mint a sú­lyos gya­nak­vás ta­ní­tó­mes­te­re."³ Ő ott gyúj­tott öröm­tü­zet, ahol év­ez­re­de­ken át csak a le­mon­dás könnyes gyer­tyái ég­tek. Mi jo­go­sít­ja fel az ün­nep­lés­re, mi­lyen kin­cset ta­lált a si­ral­mak völ­gyé­ben? A szen­ve­dés mér­he­tet­len­sé­gét hang­sú­lyoz­va úgy tű­nik, ő maga ad ke­zünk­be kul­csot fi­lo­zó­fi­á­já­hoz, sőt a ka­put szé­les­re tár­va ő maga hív meg ben­nün­ket gon­dol­ko­dá­sa leg­bensőbb szo­bá­i­ba. Ez a gesz­tus bár­mely más fi­lo­zó­fus­tól egy­ér­telmű len­ne, és he­lye­sen ten­nénk, ha el­fo­gad­nánk az in­vi­tá­ci­ót. Nietz­sché­nél azon­ban óva­to­san kell el­jár­nunk. Bár­mennyi­re is csá­bí­tó­nak tű­nik ki­zá­ró­lag a szen­ve­dés szem­pont­já­ból, mint va­la­mi­lyen ki­rá­lyi úton kö­ze­lí­te­ni a nietz­schei fi­lo­zó­fi­á­hoz, szem előtt kell tar­ta­nunk az aláb­bi meg­fon­to­lá­so­kat, ame­lyek leg­alább­is el­lent­mon­da­ni lát­sza­nak egy ilyen meg­kö­ze­lí­tés ér­vé­nyes­sé­gé­nek.

Elő­ször is, Pe­ter Slo­ter­dijk­nek min­den bi­zonnyal iga­za van ab­ban, hogy „sen­ki sem ját­szott olyan go­no­szul a könnyen ért­hető­ség­gel, mint Nietzsche".⁴ Ba­bette Ba­bich sze­rint Nietzsche szán­dé­ko­san pro­vo­kál ben­nün­ket, hogy gya­nút­la­nul fél­re­ért­ve őt sa­ját előí­té­le­te­ink há­ló­i­ba ga­ba­lyod­junk. Mint­ha Nietz­schét mu­lat­tat­ná „ár­tat­lan­sá­gunk, mint­ha ő ol­vas­na min­ket, és nem mi őt.⁵ De nem­csak na­i­vak va­gyunk Nietz­sché­vel szem­ben, ha­nem sze­gé­nyek is. És erről egy pil­la­na­tig sem hagy ben­nün­ket el­fe­lejt­kez­ni. Slo­ter­dijk azt írja: an­nak el­le­né­re, hogy Nietzsche „sú­lyos eset volt, sem­mi sem aka­dá­lyoz­hat­ta meg ab­ban, hogy föl­fe­dez­hes­se ma­gá­ban az egész­ség mé­lyebb tar­ta­lé­ka­it, s ezek a tar­ta­lé­kok mé­lyeb­bek, mint amennyit el tud­tunk vol­na kép­zel­ni róla sé­rült­sé­ge is­me­re­té­ben.⁶ Ez a rej­tett tar­ta­lék ta­lán a gö­rög­ség tra­gi­kus szem­lé­le­téről al­ko­tott el­kép­ze­lé­se volt, ame­lyet mind­vé­gig egy­re tel­je­seb­ben igye­ke­zett el­sa­já­tí­ta­ni, vagy a ter­mé­szet­tel való benső­sé­ges misz­ti­kus kap­cso­la­ta, amely vi­gaszt és ins­pi­rá­ci­ót je­len­tett neki a hosszú sé­ták al­kal­má­val. Ezért soha nem be­szél ön­ma­gá­ban a szen­ve­désről. Min­dig fel­té­te­le­zi vele együtt az élet meg­vál­tó gaz­dag­sá­gát, tel­jes­sé­gét, ami­ért ter­mé­sze­te­sen két­sé­gek éb­red­het­nek ben­nünk, hogy va­jon ugyan­azt ér­tet­te-e Nietzsche szen­ve­dé­sen, mint mi. Azt mond­hat­juk, a fáj­da­lom olyan la­bi­rin­tus volt szá­má­ra, amely min­dig di­a­dal­ma­san ki­ve­zet­te őt a fény­re. Ő maga mond­ja Za­ra­thust­rájá­ban, hogy a gyö­nyör mé­lyebb je­len­ség a fáj­da­lom­nál.

Fáj­dal­ma mély­re nyúl –

Mé­lyebb­re az öröm­vágy:

Bú mond­ja: „Múlj!"

A kéj örök­ké élni vágy –

Örök­ké élni vágy!⁷

A ha­ta­lom aka­rá­sában pe­dig vi­lá­go­san tud­tunk­ra adja, hogy mi­nek tart­ja a szen­ve­dés túl­zot­tan is fon­tos és ko­moly fel­fo­gá­sát: „egyet­len­egy szem­pont […] el­túl­zá­sa már ön­ma­gá­ban is a meg­be­te­ge­dés jele. A Nem túl­ten­gé­se az Igen­nel szem­ben."⁸ A szen­ve­dés in­kább hát­tér szá­má­ra, ame­lyet festő­ként gon­do­san ki­dol­goz, hogy a tény­le­ges kép, az egész össz­ha­tá­sa még job­ban elő­tér­be ke­rül­jön. Eszé­be sem jut ma­gát a szen­ve­dést te­kin­te­ni e kép iga­zi va­ló­sá­gá­nak. A szen­ve­dés az, ami­vel ki­nek-ki­nek kez­de­ni kell va­la­mit. Te­hát kez­det, és nem vég. Nietzsche el­len­té­te mind­azok­nak, akik a szen­ve­dést vég­nek lát­ják. Szá­má­ra itt kezdő­dik el a „já­ték".

Em­lék­szem, ami­kor a té­ma­ve­zetőm­nek el­árul­tam, hogy „Nietzsche és a szen­ve­dés" cím­mel sze­ret­nék ta­nul­mányt írni, csak annyit mon­dott, hogy sze­rin­te ez egy nyo­masz­tó­an sú­lyos téma, és hogy ő biz­to­san nem tud­ná el­vi­sel­ni. Azt hi­szem, na­gyon jól lát­ta a lé­nye­get. Őszin­te­sé­ge meg­le­pett és za­var­ba ho­zott, mert be kel­lett val­la­nom ön­ma­gam­nak, hogy ta­lán aka­rat­la­nul is ép­pen pro­jek­tem ko­moly­sá­gát von­ta két­ség­be. Ha jól sej­tem, té­ma­ve­zetőm ezen meg­jegy­zé­sé­vel egy olyan szem­pon­tot em­lí­tett, amely kí­vül áll a fi­lo­zó­fi­ai dis­kur­zu­son. Hi­szen nyil­ván nem pusz­tán ar­ról van szó, hogy ő nem tud­ja el­vi­sel­ni, ha­nem hogy a do­log lé­nye­gi­leg el­vi­sel­he­tet­len (a fi­lo­zó­fi­ai dis­kur­zu­son be­lül). Nietzsche na­gyon is tisz­tá­ban volt ez­zel. Ki­je­len­té­sei a szen­ve­désről ezért minő­sül­nek gyak­ran pro­vo­ká­ci­ó­nak. Szét­rob­bant­ják a fi­lo­zó­fi­ai dis­kur­zust egy ilyen külső és ta­gad­ha­tat­lan szem­pont­ból, amely min­den­kor a gon­dol­ko­dó őszin­te­sé­gét és tisz­tes­sé­gét kéri szá­mon, vagy­is hogy vi­se­li-e, hor­doz­za-e an­nak a sú­lyát, amiről be­szél. Hol kezdő­dik itt az őszin­te­ség? Ta­lán an­nak meg­val­lá­sá­val, hogy egy­szerűen nem le­het­sé­ges a fi­lo­zó­fi­ai dis­kur­zust össze­egyez­tet­ni a szen­ve­dés­sel. Mint­ha va­la­mi hi­te­lét, sú­lyát ve­szí­te­né ben­ne. Va­la­mi rög­tön könnyű­vé vá­lik, mi­helyt az ára­dó be­széd­fo­lyam hul­lá­ma­i­ra he­lyez­zük. Töb­bé már nem az egyén szen­ve­dé­séről van szó, ha­nem a szen­ve­dés prob­lé­má­já­ról, ami pe­dig tá­vol­ról sem ugyan­az. Ezért le­het ki­vá­ló me­ne­dék ter­mé­sze­te­sen egy szen­vedő em­ber szá­má­ra a fi­lo­zó­fi­ai gon­do­la­tok­kal való fog­lal­ko­zás.

Pál­fa­lu­si Zsolt Per­for­mansz című köny­vé­ben még éle­sebb fény­be he­lye­zi a prob­lé­mát, ami­kor azt ál­lít­ja, hogy a fi­lo­zó­fi­ai dis­kur­zus lo­gi­ká­ja „iszo­nyo­dik a szen­ve­déstől, ret­teg at­tól, hogy va­la­mit a szen­ve­dés mi­att, a szen­ve­désből ki­fo­lyó­lag kell ál­lí­ta­nia, hogy va­la­mit szen­vedően kell ki­bír­nia, hogy úgy