Egy lepk’ember feljegyzései: Vallomások, reflexiók, reflexiósorozatok és nyögések

By Láng Csaba

Mindig többet akarok érezni annál, mint amit valójában érzek, és ezzel nemcsak hogy elrontom a stílust, hanem becsapom önmagam, elveszítve egy lehetséges fókuszpont élességét. Magyarul a valóságérzékem. A többi már ebből következik.

A közvetlen adottságaimat, érzelmeimet is képtelen vagyok helyesen megítélni, avagy átadni magam nekik. Egy gyászról szóló filmből kell megtudnom, hogy bennem is harag és fájdalom van. Ez az a közvetlen adottság, amibe nap mint nap beleütközik a szívem, mint valami falba. Én mégis, még ebből is valamiféle spirituális szószt kotyvasztanék. Még ezt is bekenném valamilyen mázzal. Nemcsak egy tiszta hiánnyal kell megküzdenem, hanem önmagam tisztátalanságával is. Mint aki ugyanazzal a mozdulattal, amivel örök útjára bocsájtja kedvesét, tovább ás, hogy kiássa önmagát. Önmagammal szembefordult harag az ásóm, a fájdalom a súly, amely a nyélre nehezül, és kifordítja hazugságaim rögeit…

FIC019000Ez a kis könyv, napló túlnyomó részben azokat a reflexiókat, vallomásokat és aforizmákat tartalmazza, amelyeket feleségem halála után vetettem papírra.

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Dec 14, 2023
• ISBN: 9786156555915

Book preview

egy_lepkember_feljegyzesei_cover.jpg

Láng Csaba

Egy lepk’ember feljegyzései

Vallomások, reflexiók, reflexiósorozatok és nyögések

Impresszum

Kalota Művészeti Közhasznú Alapítvány

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Szűcs Anna Emília

A Szerkesztő a Petőfi Irodalmi Múzeum

Oláh János-ösztöndíjasa.

Szöveggondozó: Kütsön Nikolett

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

© Láng Csaba, 2023

© Napkút Kiadó, 2023

ISBN 978 615 6555 91 5

Drága társam emlékére

„I want to hear the scream of a butterfly"

(Jim Morrison)

Vallomások

A val­lo­más egy költő-mar­szü­asz utol­só bőre,

és nem vé­let­len, hogy a ben­ne lévő Apol­lón nyúz­za meg.

Egy költő ön­val­lo­má­sá­ban az a vissza­ta­szí­tó, hogy mint­ha élve nyúz­ná meg ön­ma­gát, ab­ban a re­mény­ben, hogy leg­alább eb­ben az ak­tus­ban ér­té­kes­sé vá­lik az éle­te. Fényt lob­bant az üres­ség­ben, és arra kér ben­nün­ket, hogy pil­la­nat­nyi szen­ve­dé­lyé­nek gyu­fa­láng­ját lás­suk, és ne a kö­rü­löt­te tá­ton­gó sö­tét­sé­get. De nem me­gyek messzi­re. Va­la­hány­szor ki­ve­tet­tem ma­gam­ból egy ön­val­lo­más bal­laszt­ját, ab­ban a pil­la­nat­ban az egek­be szö­kött a lel­kem. Mint­ha épp a szen­ve­dély, a költői val­lo­más ten­ne naggyá. A benső­sé­ges­ség­be me­ne­kül­tem, mint­ha ott még ta­lál­hat­tam vol­na va­la­mit, mint­ha el­fe­lejt­kez­het­tem vol­na ar­ról, hogy kitől is, mitől is me­ne­kül­tem ide. Üres va­gyok. A lel­kem bar­lang­ban el­ve­szett ki­ál­tás. A val­lo­más egy költő-mar­szü­asz utol­só bőre, és nem vé­let­len, hogy a ben­ne lévő Apol­lón nyúz­za meg.

Min­dig is azt gon­dol­tam, hogy a költő val­lo­má­sá­nak ere­jé­ben, in­ten­zi­tá­sá­ban, igen, ár­tat­lan­sá­gá­ban mu­tat­ko­zik meg a szen­vedő nagy­ság. Arra pe­dig még gon­dol­ni sem mer­tem, hogy a nagy­ság­nak ta­lán sem­mi köze a szen­ve­dés­hez. Arra pe­dig még ke­vés­bé, hogy nem a nagy­sá­got, ha­nem az alá­za­tot kel­le­ne ke­res­nem. És erről Nietz­sche is te­het. Ha nem is ő ve­ze­tett fél­re – ép­pen­ség­gel én csap­tam be ön­ma­gam –, még­is ő volt az, aki a leg­hi­te­le­seb­ben meg­erő­sí­tett eb­bé­li né­ze­tem­ben. A ro­man­ti­ka ezen végső bál­vá­nyát ne­héz le­dön­te­ni ben­nem, mert csak­ugyan ez az asz­ké­zis és fa­na­tiz­mus se­gí­tett élni, ez adott célt, te­hát erőt is.

Szen­ve­dés és ki­vá­lasz­tott­ság­tu­dat szi­go­rú össze­tar­to­zá­sa. Ve­szé­lyes ke­ve­rék. A zsi­dó mé­reg, amely élni se­gít. Élni? Mit be­szé­lek, ha­tal­mat akar­ni! Sa­ját néző­pon­to­dat rá­kény­sze­rí­te­ni min­den­ki más­ra!¹ Mi­köz­ben a lel­ked oda­ad­tad vol­na, hogy el­fo­gad­ja­nak.

Nem cso­da hát, ha Ru­dolf Kass­ner köny­vét ol­vas­va (Az em­be­ri nagy­ság ele­mei) épp ez­zel a prob­lé­má­val kell a leg­ke­serűb­ben szem­be­sül­nöm. Úgy ér­zem, egye­ne­sen ró­lam be­szél, ami­kor ko­rá­nak (1910) mo­dern em­be­réről azt írja: „Ál­lan­dó fé­le­lem­ben él, hogy benső­je a külső va­ló­ság pré­dá­já­vá vá­lik, és azt hi­szi ma­gá­ról, hogy mély, va­la­hány­szor ma­gá­ba száll, és val­lo­más­ra szán­ja ma­gát."² Kass­ner vi­lá­go­san tud­tunk­ra adja, hogy sze­rin­te már­pe­dig a szen­ve­dé­lyes em­ber, az ön­ma­gát meg­ha­lad­ni aka­ró költői lé­lek, ez a túl­buz­gó lá­za­dó egy­ál­ta­lán nem nagy. A nagy­sá­got más­hol kell ke­res­ni, és úgy lá­tom, ar­ról szól a könyv, hogy hol. „Az óko­ri ér­te­lem­ben vett nagy­ság ve­le­szü­le­tett tu­laj­don­ság, s ha va­la­ki egy em­ber nagy­sá­gát akar­ja fel­mér­ni, az ne ku­ta­kod­jon val­lo­má­sok­ban, mert az em­be­ri nagy­ság mér­té­ke nem az ér­ze­lem­ben ke­re­sendő, amint azt az örök val­lo­más­tevők gon­dol­ják, ha­nem a csil­la­gok­ban, és épp ez az, ami a nagy em­be­re­ket oly cso­dá­la­tos hall­ga­tás­ba bur­kol­ja."³

Te­hát nem a meg­nyi­lat­ko­zás, meg­nyí­lás gyö­nyörű spon­ta­ne­i­tá­sa nagy, ahogy min­dig is gon­dol­tam, mely­ben nagy em­ber­nek len­ni annyi, mint bő­kezű­nek len­ni, túl­li­ci­tál­ni a fényt, meg­előz­ni az­zal, hogy ki­mon­dod, mit gon­dolsz, s sza­vad arany­pén­ze ha­ma­rabb csen­dül, mint a nap­su­gár.

»«

Nem va­gyok más, mint fé­le­lem és aka­rat. Ez ma ki­de­rült a park­ban. Vég­te­len fa­gyos­ság. Egy aka­rat­szi­lánk, szál­ka, amely az élet bőre alá ke­rült, saj­gok ön­ma­gam­nak. Egy éh­ség rozs­dás si­ko­lya, ír­tam va­la­mi­kor. Mez­te­len szi­lánk va­gyok, be­le­tör­tem az élet­be, és csak azon cso­dál­ko­zom, hogy sze­ret­nek. Egy vég­te­len be­széd ron­gya­i­ba gön­gyö­löm az éles éh­sé­get, hogy ne fáj­jon. Mit ke­re­sel még itt? Mi­ért nem törsz már el, mint egy fog­pisz­ká­ló? Egyéb­ként is úgy né­zel ki. Igen, ma dél­után nem Láng Csa­ba, ha­nem egy szi­lánk me­redt ki a pad­ból, mint­ha maga is a pad