A hattyúölő

By Dimitrij Szergejevics Mereskovszkij

Tribulat Bonhommet, a híres orvos, a természettudományok tanulmányozása közben megtanulta, hogy a hattyúk haláluk előtt énekelni szoktak. Hallani akarta ezt az éneket. Egy elhagyott, sűrű parkban, százados fák árnyékában, egy szent tóra bukkant. A t

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633749746

Book preview

MERESKOVSZKIJ

A HATTYÚÖLŐ

Fordította

CSIMA JENŐ

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Korrektor: Horváth Annamária

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-974-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

És mikor látta volna a Cham, a Kánaánnak atyja, az ő atyjának mezítelenséget, megmondá az ő két atyafiának az utcán.

Akkor Sem és Jáfet az ő felsőruháját vévén, magoknak ketten vallókra vetek és hátramenvén ö hozzá járulónak és befedezek az ö atyjuknak mezítelenségét: az ő orcájuk pedig, mivelhogy elfordítlattak valónak, nem látták az ő atyjoknak mezítelenségét.

Felserkenvén pedig Noé a borból, megtudd, amit cselekedett volna ő véle az ö kisebbik fia.

És mondd: „Átkozott lészen a Kánaán, szolgáknak szolgája lészen az ő atyafiai között".

Genesis. IX. 21–25.

A HATTYÚÖLŐ

Tribulat Bonhommet, a híres orvos, a természettudományok tanulmá­nyozása közben, megtanulta, hogy a hattyúk haláluk előtt énekelni szoktak. Hallani akarta ezt az éneket.

Egy elhagyott, sűrű parkban, százados fák árnyékában, egy szent tóra bukkant. A tó vizének sima tükrén tizenkét madár úszkált békésen. Éjszakánként egy fekete hattyú vigyázott rájuk. Szemét tágra nyitva virrasztott. Hosszú, rózsás csőrében sima kavicsot tartott, melyet a legcsekélyebb zajra a vízbe ejtett. Mikor a többi hattyú a kő csobbanását meghallotta, szanaszét repült.

Egyszer, egy sötét őszi éjjelen, Bonhommet, akit álmatlanság gyötört, felkelt és felvette külön e célra készült ruháját. Ez egybeszabott, vízálló kabátnadrágból állott, mely hosszúszárú, melegen bélelt kaucsukcsizmában folytatódott. Kezére középkori acél lovagkesztyűt húzott. Ezt egy régiségkereskedőnél vásárolta. Mikor így szépen felöltözködött, távozott hazulról és csendben a tóhoz lopózott. Először az egyik csizmáját mártotta a vízbe, azután a másikkal is belelépett, óvatosan, lélegzetét is visszafojtva, nehogy magára vonja az éber őr figyelmét. A tó nem volt mély. A víz csak a derekáig ért. Mikor már közel volt az őrhöz Bonhommet, a sötétségben mosolyogva, a víz sima tükrét kapargatni kezdte: gyengéden, alig-alig horzsolva vaskesztyűjének ujjával. És ezt olyan csendesen csinálta, hogy a hattyú, amely közben elszenderedett, nem ébredt fel, csak álmában figyelt fel. Megérezvén a veszélyt, szegény szíve elkezdett hevesen dobogni.

És az összes hattyúk, nem hallván a kavics csobbanását, de szintén megérezvén a bajt, ezüstös szárnyuk alól kihúzták hullámos nyakukat és szívük halálos félelemmel dobogott. Ennek a szívdobogásnak hallatára, a jó öreg megittasult rémületüktől.

– Milyen kellemes érzés az, mikor az ember a művészeket bátorítja, – suttogta elérzékenyülve.

A hajnali csillag, az ágak között, hírtelen megvilágította a sötét vizet, valamint a hattyúkat és a merész lovagot. Ebben a pillanatban az őr a követ a vízbe ejtette... De már késő volt! Félelmetes kiáltással, karmait előrenyújtva, a gyilkos a hattyúnyájra vetette magát. Az acélujjak gyorsan összecsukódtak és a finom hattyúnyakakba mélyedve, elkezdték azokat csavarni.

A haldoklók lelkéből halhatatlan ének szállt fel. A tudós doktor pedig mosolygott ezen az érzékenységen és gyönyörködött ebben a zenében.

Így hangzik Villiers de l’Isle-Adam meséje, A hattyúölő. A tanulság pedig belőle az, hogy a mai kis burzsoázia lelke értelmes őrület, civilizált vadság.

A Nemzeti Könyvtárra bombákat szóró Zeppelin, a milói Vénus-t lövöldöző gépfegyver, a reimsi székesegyházat ágyúzó tarackgránát, mindez a híres doktor hőstette; a karcsú hattyúnyakakat szorongató acélujjak.

A civilizált vadság a modern kultúrának nemcsak néhány részét, vagy néhány furcsaságát, hanem magát a lényegét is kérdésessé teszi.

Valóban, nem teszi-e egészen azzá az a hattyúének, amely a híres tudós fülét elbájolta? És a nacionalizmus nem az a végső igazság-e, melyet az egész emberiség ugyanazokkal a szavakkal és egyforma lelkesedéssel hirdet?

Gyümölcseiről ismeritek meg a fát. A nacionalizmus a fa, a militarizmus a gyümölcs. A nacionalizmus a lélek, a militarizmus a test. A modern gnoszticizmus kiindulási pontja, nem az anyagtalanság, hanem az egész test kísértetiessége. És a pozitív * doktor kísértetiesebb minden kísértetnél.

Higgy nekem, egyszerre csak itt lesz az a nap, amikor mind e szép látomások, a templomok és a fényes kastélyok és a felhőkkoszorúzta tornyok és a Föld, e hatalmas bolygó, mindazzal, ami most rajta van, nyomtalanul eltűnnek. És mi magunk olyan anyagiak vagyunk, mint az álmok; belőlünk születnek a látomások. És életünket csak álom veszi körül.

Az élet álom. Vannak rossz álmok és vannak szép álmok. A háború az emberiség gonosz álma.

A mai kultúra mélységes ellenmondásokon, az idealizmus és a materializmus között való örökös ingadozásokon épült fel. Ám ha a végső igazság az, hogy az idő és a tér csak „gondolatunknak szubjektív formája, ha minden hazugság és árnyék: az idealizmusnak és a materializmusnak végső lényege, vagyis a nihilizmus, a semmitakarás, szintén az. A világ, mint külső kép, álom, Maia fátyola. „A világegyetem képe átsuhan., A húszhüvelykes gránát és a melinitbombák hasztalan erőlködések, hogy e fátyolt eltépjük és hogy a rossz álomból felébredjünk. A militarizmus vasba és vérbe öltöztetett metafizika.

A vadság ezért a mai kultúra gyümölcse. Elbutulás, elvadulás. Az elbutulás rosszabb az állatiasságnál; az elvadulás rosszabb a vadállatiasságnál.

Caliban Prospero-nak elvetélt tanítványa.

– Hiába neveltem, összes fáradozásaim kárbavesztek.

Úgy rémlett már, hogy a harcnak Caliban és a szellem között vége szakadt. Nem, csak most kezdődik.

– Nem az ideálnak elérése ez valóban? Nem a vég ez? Olyan pompázó, diadalmas és büszke minden, hogy szinte nyomasztóan kezd hatni lelkünkre. Ti megadással néztek ezekre az embermilliókra, akik az egész földkerekségéről sereglettek ide és csendben, zajtalanul, konokul csoportosulnak... És érzitek, hogy valami végleges történt; beteljesedett és vége. Olyan ez, mint valami apokalyptikus jóslat... Eszembe jut, hogy egyszer, az utcán (Londonban, a Hay-Market városrészben, a prostituáltak negyedében) egy alig hatéves leánykát pillantottam meg. Rongyos volt, piszkos és sovány; mezítláb volt és meglátszott rajta, hogy ütötték-verték. Mintegy öntudatlanul, cél nélkül ment a tömegben. Lehet, hogy éhes volt. Senki sem ügyelt rá... Legjobban az kapott meg rajta, hogy az arca végtelenül bánatos volt és határtalan kétségbeesést fejezett ki. Nem, az nem lehetett természetes, hogy ez a kicsi lény annyi kínt és annyi átkot hordozott máris magában. És ez a gondolat kimondhatatlanul rosszul esett nekem. A fejét állandóan jobbról balra és balról jobbra lóbálta, kis kacsóját kinyitotta, becsukta, majd előre dobta és meztelen keblén összekulcsolta. Visszamentem hozzá és egy félshillingest adtam neki. Elvette az ezüstpénzt, aztán vadul, csodálkozva a szemembe nézett, megfordult és gyorsan elkezdett futni, mintha attól félt volna, hogy visszaveszem tőle a pénzt.{1}

Mi rettenetesebb? A reimsi székesegyház lépcsőfokairól patakzó vér, vagy ennek az utcalányának csodálkozó szeme? Mindkettő egyformán rettenetes: a háború csak azt hozta napvilágra, ami a békében történt. A békében megfeledkeztünk erről. A háborúban talán majd eszünkbe fog jutni.

A civilizált vadság szekere, békében és háborúban egyaránt, a semmi szelleme. A kultúra materializmusa az állítólagos realizmus. A vallás idealizmusa az igazi kultúra realizmusa. „Az Úr az én életem erőssége." Ha Ő igaz, minden igaz. Ha Ő hazugság, minden hazugság és árnyék.

Az utolsó ítélet beteljesül rajtunk, nemcsak egyeseken, hanem mindenkin, – mert valamennyien okozói vagyunk annak a vérnek, amely a templom tornácán folyik és annak, amely a kisleány csodálkozó két szeméből ömlik.

– Balthazár király nagy lakomát adott, melyre ezer udvari személy volt hivatalos. A király ezer személy előtt ivott bort. Ekkor elhozták azokat az aranyedényeket, amelyeket Jeruzsálemben Isten Házából raboltak el és a király, az udvari emberek feleségei és ágyasai ezekből ittak. Bort ittak és aranyból, ezüstből, rézből, vasból, fából és kőből való isteneket dicsőítettek. Abban a pillanatban egy emberi kéz ujjai jelentek meg, a csillárral szemben, a királyi palota meszelt falán; és a király látta azt a kezet, amely írt. Akkor a király arca elváltozott; gondolatok háborgatták; tagjainak ízületei elgyengültek és térdei elkezdtek remegni és egymáshoz ütődni. Aztán jött egy próféta, aki elolvasta, ami írva volt: „Mane, Tekéi, Fárcsz". Isten megszámlálta uralkodásod éveit és véget szabott neki; megmérettél a mérlegen és nagyon könnyűnek találtattál; birodalmad elosztatik a médek és a perzsák között.

Nem mérnek-e meg majd bennünket is ugyanazon a mérlegen és nem találnak-e majd bennünket is nagyon könnyűeknek? A feltételezett súly a tudós doktor valóságos könnyűsége, a hattyú-ölőé, aki sohasem fogja megtudni, hogy mit énekelnek haláluk előtt a hattyúk.

A CSŐCSELÉK URALOMRAJUTÁSA

I.

A KISPOLGÁRSÁG, írta Herzen 1864-ben „Végcélok és alapelvek" című cikkében, a kispolgárság győzedelmeskedni fog, mert győznie kell. Igen, kedves barátom, itt az idő, el kell jutnunk arra a megnyugtató és békés tudatra, hogy a nyugati civilizáció végső formája a kis burzsoázia uralma.

Bajosan lehetne azzal gyanúsítani Herzent, hogy nem szereti Európát. Valóban, azok közül az oroszok közül való, akiknek, hogy Dosztojevskij szavaival fejezzük ki magunkat „két hazájuk van: az egyik a mi régi Oroszországunk, a másik Európa. Talán ő maga sem tudta, hogy Oroszországot vagy Európát szerette-e jobban. Abban a meggyőződésben élt, mint barátja Bakunin, hogy a végleges (politikai) felszabadulás nem egy nép műve lesz, hanem az összes népek együttes műve, szóval az egész emberiségé; és hogy a nép csak akkor vívhatja ki véglegesen szabadságát, ha megtagadja a maga külön nemzetiségét és szervesen bekapcsolódik az emberiség életébe! Ez az „egész emberiség, amely Puskinnál csak esztétikai fogalom volt, Herzennél, a legelső orosznál, élő valósággá, cselekvéssé válik. Hazaszeretetét, elméletben és gyakorlatban egyaránt, feláldozta Európa iránt való szeretetének. Szándékosan Európa örök száműzöttje lett; érte élt és kész volt érte meg is halni. Sokszor elkedvetlenedett, sokszor érte csalódás. Ilyenkor fájlalta, hogy nem ragadta meg azt a puskát, amelyet, az 1848-i forradalom alatt, Párizsban egy munkás akart markába nyomni, és hogy nem halt meg a torlaszokon.

Ha ilyen ember kételkedett Európában, ez nem azért volt, mert nem bízott benne eléggé, hanem azért, mert nagyon is bízott benne. És mikor kimondta ítéletét, hogy: „Szerintem a régi Európa pusztulása elkerülhetetlen, és nem sajnálom azt, ami most van; mikor azt mondja, hogy a régi világ kapujában „nem Catilina, hanem a halál settenkedik, és mikor homlokáról Cicero „vixerunt"-ját olvassa le, lehetséges, hogy ítéletének igazságát kétségbe vonják, részemről én kétségbe vonom, de nem lehet tagadni, hogy Herzen szájában ezeknek a szavaknak különös súlyuk van.

Állításainak bizonyítására, hogy Európában a kis polgárság csalhatatlanul győzedelmeskedni fog, Herzen az európai kultúra egyik legnemesebb képviselőjére, egyik „félelem és gáncs nélkül való" lovagjára, John Stuart Millre hivatkozik.

A kispolgárság – mondja Herzen – a felhalmozódott középszerűség (conglomerated mediocrity) felséges tömege, Stuart Mill szavai szerint, amely mindenen uralkodik; nem oktalan, de nem is tanult tömeg ez. Mill úgy látja, hogy körülötte minden közönségessé és kicsinyessé válik. Kétségbeesetten nézi a kispolgárság préselt halikrához hasonló és sok száz millió lényből összetevődő, szorongó tömegeit... Semmit sem nagyít, amikor a szellemi és anyagi erő kisebbedéséről, a személyiség háttérbeszorulásáról, az élet fokozatos összezsugorodásáról, a nagy emberi érdekek örökös kiküszöbölődéséről, a krajcáros érdekeknek az emberi életbe való betódulásáról és a polgári jólét alacsony fokáról beszél. Mill merészen azt állítja, hogy, ezen az úton haladva, Angolország Kínává lesz, és mi hozzátesszük, hogy nem csupán Angolország.

Talán valami válság meg fog bennünket menteni ettől a kínai módra való elposványosodástól. De honnan és mint jön majd ez a válság? Nem tudom, és Mill sem tudja. Hol az a hatalmas gondolat, az a szenvedélyes hit és az a forró reménység, amely megedzi a testet és a lélek elkeseredését annyira fokozza, hogy nem érzünk többé se fájdalmat, se nélkülözést és szilárd léptekkel megyünk az akasztófa alá vagy a máglyára? Nézzenek körül, mi lázítja fel a népeket?

„A kereszténység lehanyatlott, mint ahogy valamely folyó kiapad, és hullámai a reformáció kövekkel kirakott öblébe tértek meg. A forradalmi szellem is csökkent. Ez a liberalizmus homokos medrében ülepedett le... Engedékeny Egyházzal és szelídített forradalommal, Nyugaton, az élet megáll és hullámai elsimulnak."

„Ott, ahol az emberi hangyabolyok és kasok kielégülést találnak és viszonylagosan egyensúlyba jönnek, a haladás mind lassúbb és lassúbb lesz, míg végre kínai nyugalomra tesz szert..."

„A történelem folyamán felbukkanó ázsiai népek nyomán, egész Európa hallgatagon és nyugodtan a boldog hangyaboly végső csendje, a kis burzsoázia kikristályosodása, az elkínaiasodás felé halad."

Herzen egyetért Mill-lel ebben:

„Ha Európában nem áll be valami váratlan fordulat, amely az emberi személyiséget megújítja és erőt ad neki arra, hogy a kis polgárságot legyőzze, Európa, nemes múltja és kereszténysége mellett is, második Kína lesz".

„Gondold meg ezt jól – teszi hozzá Herzen – és meglátod, hogy hajad az égnek fog állni."

Sem Mill, sem Herzen nem látta meg ennek a szellemi kis polgárságnak végső okát. „Nem vagyunk mi orvosok – figyelmeztet Herzen – mi a szenvedés vagyunk." És valóban, ezekben a jövendölésekben, melyek Millnél és részben Herzen esetében is a jóson teljesedtek be, sem következtetés, sem megismerés nincsen. Csak valami ismeretlen fájdalomnak és rémületnek kiáltása van meg bennük. Sem Mill, sem Herzen nem láthatta meg a kis burzsoázia valódi okait, éppúgy, mint tükör nélkül az ember sem láthatja arcát. Az, ami miatt szenvednek és amitől környezetükben félnek, nemcsak ebben a környezetben van meg. Megvan az saját magukban is, vallásos, vagy jobban mondva, vallástalan lelkiismeretük végső, áthághatatlan és még számukra is láthatatlan korlátai között.

A modern európai műveltség legutolsó határköve a pozitivizmus vagy, ahogy Herzen nevezi, a tudományos realizmus; mint gondolkodási módszer nemcsak az egyes tudományoké, hanem az általános filozófiáé, sőt a vallásos bölcseleté is. A pozitivizmus, mely a tudományban és a filozófiában született meg, amint fejlődött, elvesztette tudományos és filozófiai tudatát és bizonyos öntudatlan vallás lett belőle, amely a múlt összes vallásainak eltörlésére és helyettesítésére törekszik. Ez a tágabb értelemben vett pozitivizmus megerősítése annak, hogy a világ nyitva van az érzéki megismerés előtt, mint egyedüli valóság és tagadása az érzékfeletti világnak, és annak, hogy a világ Istenben kezdődik és végződik. A világ a tünemények