Gróf Széchenyi István utolsó évei és halála

By Falk Miksa

„A szakadatlan szellemi munka, a hazafias buzgalom, mely nem engedett pihenést, s a haza sorsa fölötti súlyos aggodalom siettették a krízist az anélkül is megrendített szervezetben, s a megrongált organizmus viszont a legborzasztóbb képzelgések egész

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633449462

Book preview

FALK MIKSA

GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN UTOLSÓ ÉVEI ÉS HALÁLA

Emlékezések

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Európa Könyvkiadó Budapest, 1984

Korrektor: Hoppe Adrienn

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-946-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN UTOLSÓ ÉVEI ÉS HALÁLA

(1866)

Széchenyi István gróf élete nagyszerű tragédia volt, s ily tragédiáknak nem lehet utójátéka; katasztrófával végződnek, beteljesültével ama föltartóztathatatlan sötét végzetnek, mely hiábavaló küzdés után végre megsemmisíti a hős erejét. Az így bekövetkezett tragikus vég nem mindig fizikai is egyszersmind, a test nem mindig egyszerre törik össze a lélekkel, hanem az ily, már pusztán csak fizikai lét a kiégett vulkánhoz hasonlítható; emlékeztető jel, melyhez nagy események emléke kapcsolódik, sőt meglehet, hogy még tisztán emberi érdeklődést is kelthet, de nagyszerűségét elvesztette; az idill kezdődhetik, de a tragédiának vége!

Ha az, amit a világ Széchenyi „őrültségének nevezett, egyszersmind élte tragédiájának is katasztrófája lett volna, ha tetőpontja lett volna ama harcnak, melyet a „legnagyobb magyar egy magasztos eszméért vívott a kérlelhetetlen sors ellen, s ha ama megrendítő perc után csak oly évek sora következnék, melyek csupán a fizikai lét s nem egyszersmind a nagy ember politikai működésének is folytatását képezik: nem éreznők hivatva magunkat arra, hogy átlépjük a döblingi tébolyda küszöbét, az élőhalottak ama sírboltjába, melynek kapujára méltón illenek e szavak: „Itt hallgat a búbánat, itt nyugszik a szív! A nagy ember iránti kegyelet megsértésének tartottuk volna, ha most már csak kíváncsiság által vezéreltetve, oda pillantottunk volna, hol „sírással tölti egész hátralevő életét, minden bús napot, minden még búsabb éjt; nem leskelődtünk volna ama forró könnycseppek után, melyek a szemből a lélekre hullanak, s mint Jean Paul mondja, a szép napokban minden fájdalmat enyhítnek, hanem sorsunk hideg évszakában végtelenül fájnak, valamint télen nem szabad a virágot meleg vízzel öntözni. Csakhogy amit Széchenyi eddig szenvedett, az csak a végkészület volt a katasztrófához; de még nem maga a katasztrófa; azon óriási erő, mely a tragikus végzet elleni nemes harcban lassanként fölemésztődött, csak egy pillanatra volt megbénítva, de nem egészen megtörve, nem megsemmisítve; csak a test, melyben az erős lélek lakott, csak az roskadt össze, fölmondván pillanatra a szolgálatot; az oltár összedőlt, melyen a szent tűz lobogott, s beborította romjaival, de e tűz, habár kívülről egy ideig nem is volt látható, tovább égett a romok alatt, hogy végre hatalmasan felcsapjon az omladékok közül!…

Vad zsivaj kísérte Széchenyit a döblingi szomorú útra, s okozói jól kiszámították annak hatását. Íme, itt látjátok az őrült Lear királyt; borzadoz egész agyvelőtök, ha a szerencsétlen aggnak kétségbeesett panaszait halljátok, melyek túlkiáltják a vihar üvöltését; borzalomtól mereven szemlélitek, hogy kimondhatatlan fájdalomtól gyötörtetve, hogyan tördeli kezeit s tépi szélben lengő szakállának fehér szálait. Most kiáltson az ünnepélyes csend közepette csak egyetlen hang is: „álszakáll az, s a kéztördelést tükörből tanulta" – aztán lássátok ennek hatását! Ily frivol hang lőn hallható, mikor először elterjedt a hír, hogy Széchenyi megőrült; nem hittek ama hangnak, de a rendkívüli benyomás, melyet a hírneves hazafi sorsának borzasztó fordulata máskülönben előidézett volna, meg vala hiúsítva, s ezt akarták; igen – méltányosak akarunk lenni, s bevalljuk – ezt kellett akarniok. A politika mindig és mindenütt szívtelen, a nép férfiainak éppen úgy, mint a hivatásos államférfiaknak kezében; aki uralomra vágyik, vagy a már megnyert uralmat szilárdul akarja megmarkolni, az nagyon is hamar megtanulja, hogy ne nagyon válogasson az eszközökben; s mindegyiket megengedhetőnek találja, mihelyt célravezető. Széchenyi megőrült! megőrült a haza sorsa miatt! Ez oly tény lett volna, mely ellenállhatatlan erővel hat a tömeg fogékony kedélyére, jobban, mint ellenfeleinek legagyafúrtabb okoskodásai, leghangzatosabb beszédei. Ily meggyőző tényt nem lehetett kommentárok által meggyöngíteni, félremagyarázás által hatálytalanná tenni, ezt egyszerűen tagadni kellett, s tagadták is! Wesselényi és dr. Balogh nyilatkozatai csaknem nyomtalanul vesztek el; egy pillanatra elhallgattatták ugyan a rágalmazókat, de mélyebb benyomást nem tettek, mellesleg azon okból is, mivel egyáltalán nemigen foglalkoztak velük behatóbban. A politikában is mindig csak a jelenlevőknek van igazuk, s itt is igaz a régi közmondás, akit nem lát az ember, könnyen felejti. Széchenyi távol volt, a jelen eseményeibe már nem avatkozott be, működése a múlthoz tartozott, a jelen pedig oly eseménydús volt, oly viharos, ami körös-körül történt, annyira lekötötte a figyelmet, hogy sem ideje, sem kedve nem lehetett az embernek visszapillantgatni a múltba. Nem, mikor vész és vihar közt vérző lábbal halad előre járatlan utakon, hanem csak akkor, ha már nyugponthoz jutott, akkor tekint vissza a vándor; csak akkor fordítja pillantását szemlélődve a nagyszerű tüneményekre, melyeket háta megett hagyott.

A forradalom viharai végre lezajlottak. Sírva törték össze a vén huszárok kardjukat Világosnál, hogy a muszkának lába elé dobják, s halálos bágyadtan, ezer sebből vérezve hevert a földön a magyar nemzet. A lankadt szem most először fordult visszafelé; csak most vette észre, hogy hiányzik a legjobbak egyike, kit nem lehetett a csatatéren a holtak közt találni, sem a börtön magányában, mert az másnemű magányban szenvedett, távol hazájától, ama szerencsétlenek közt, kiktől a könyörtelen sors visszavette az isteni szikrát, melyet egykor Prométheusz, virágkocsányba rejtve, az égből lehozott. Csak most kérdezősködtek egymástól az emberek Széchenyi sorsa felől. Őrült? Nem őrült? Furcsa kérdés, mely félig-meddig magában foglalja már a tagadó feleletet, oly kérdés, melyet határozottan senki sem oldott még meg, s ily alakban nem is lehet megoldani. Ama léhákat, kik kurtán tudtak rá felelni: „Igen, igen, Széchenyi István bolond, valamennyi Széchenyi bolondos többé vagy kevésbé – e finom emberismerőket nem vehetjük számításba, de komoly vizsgálók, kitűnő szellemek is hasztalan fáradoztak e véleményünk szerint megoldhatatlan kérdés megoldásában. Egy szellemdús magyar publicista, Kecskeméthy Aurél, ki finom fiziologikus látással bír, s kinél, Széchenyivel gyakran érintkezvén, nem hiányzott a tárgyismeret sem; Széchenyi utolsó éveiről írt könyvében e kérdést fejtegeti: „Őrült volt-e Széchenyi ? – s finom észleletek során át csak ama nagyon is kevéssé fölvilágosító következtetésre jut: „Széchenyi már egészséges korában is rejtély volt. Utolsó tízévi állapotára pediglen nincs elnevezésünk a szótárban." Más helyütt meg azt mondja Kecskeméthy: „Általában az öreg s beteg Széchenyi nem képez ugrást a 47 előtti Széchenyitől. Van köztük összefüggés mind az egészséges, mind a kóros tulajdonságokban, annyira, hogy az egyik a