Az ismeretlen Abesszínia

By Nesbitt

Európai kísérőim, Pastori T. és Rosina G. olaszok, én brit vagyok. Tizenöt abesszíniai és eritreai bennszülött kísérőt vittünk magunkkal. Huszonöt teve, négy öszvér volt karavánunkban. Tizenkét ócska puska, egy vadászpuska, ez volt egész fegyverzetünk. Összevéve 200 töltényünk volt. Három derék hűséges kísérőnket vesztettük el, bennszülött szolgáinkat. Meggyilkolták őket a dankálik. Tíz teve és három öszvér pusztult el a szomjúságtól, éhségtől és a fáradalmaktól. Ebben a könyvben úgy beszélem el viszontagságainkat, ahogyan annak idején naplómban örökítettem meg az eseményeket. Bányamérnök vagyok. Főképpen az képesített erre a vállalkozásra, hogy a világ sok táján sokféle tapasztalatot szereztem az emberekkel és állatokkal való bánásmódban - írja szerényen Nesbitt könyve bevezetőjében. Az egyik utolsó klasszikus felfedező volt, aki géperejű jármű nélkül fedezte föl Földünk egyik legvadabb, legborzasztóbb részét, a Danakil-mélyföldet, Földünk legmelegebb pontját, ahol gyakran emelkedik a hőmérséklet 70 fok fölé.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: May 22, 2019
• ISBN: 9789634744665

Book preview

Ludovico Marcello Nesbitt

AZ ISMERETLEN ABESSZÍNIA

fordította:

Halász Gyula

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-466-5 EPUB

ISBN 978-963-474-467-2 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

a mű eredeti címe:

Desert and Forest:

The exploration of Abyssinian Danakil

Első kiadás: 1934

a borító Smith (1890) Johannis, Abesszínia királya

című metszete részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Előszó

Sivatag és őserdő, könyvünknek ez az eredeti címe, s ez nem kevésbé jellemző, mint amilyen igaz a magyar fordítás címe: Az ismeretlen Abesszínia. Amikor ugyanis a munka szerzője, Nesbitt L. M. útjára indult, Abesszíniának az a keleti szegélye, amelyet a föld egyik legkezdetlegesebb művelődésű népe, a dankálik laknak, valóban a földkerekség legismeretlenebb tájai közé tartozott. Híre nem volt nagyon csalogató. Földje csupa sivatag, amelyet csak az Avas-folyam szegélyerdői hódítottak meg az életnek. Lakói, a dankáli törzsek, kegyetlen nomádok, akik minden idegent irgalom nélkül felkoncoltak a legutóbbi időkig.

Nesbittet és két útitársát azonban éppen a feladat súlyos kockázata serkentette abesszíniai felfedező útjukra. Szembeszálltak a sivatag forróságával s éppúgy legyőzték, mint a dankálik vadságát. A könyvnek minden lapja szinte ontja ennek a szomjúságtól epedő sivatagos földnek perzselő leheletét, mert szerzője mesteri tollal örökítette meg a Dankáli-föld¹ forró tájait. Hőmérsékleti adatokat is közöl, s azt állítja, a Dankáli-mélyföld a földkerekség legforróbb helye. Hőmérsékleti adatai ugyan nem a levegő igazi hőmérsékletét jelzik szakszerű mérések alapján, de arra mégis alkalmasak, hogy a sivatag forróságát jellemezzék s a kutatók fáradalmainak mértékét tükrözzék.

Amikor e sorokat írjuk, kilenc év telt el a fáradhatatlan kutató útja óta. Közben megdőlt az abesszinek uralma s a Dankáli-föld is olasz fennhatóság alá került. Az olaszok térfoglalása azonban egyelőre csak a főhatóságot változtatta meg, egyébként a könyv leírásai most is élethűek. Éppen azért tartjuk időszerűnek a munka magyar kiadását, mert az olasz fennhatóság alatt megindult Abesszínia gyarmatosítása, s ősi világa lassanként megváltozik. E könyvben azonban mindig fog élni emléke a Dankáli-föld ősi állapotának, az ősi természeti viszonyoknak, ősi állati és növényi életének, s a dankálik kezdetleges művelődésének.

Nesbitt L. M. nem sokkal élte túl e munkájának megjelenését. Nemrégiben repülőútra kelt, repülőgépe szerencsétlenül járt, s vele pusztult utasa is, akit azonban az utókor mindig emlékében fog tartani, mint a Dankáli-föld kikutatóját.

A fordító

---

¹ Ma elterjedt elnevezése: Danakil-föld. (a Digi-Book Kiadó megj.)

TARTALOM

Előszó

Bevezetés

I. Addisz-Abeba felé

II. Élet a fővárosban

III. Wider házában

IV. Pastori és Rosina

V. Útnak indulunk

VI. Avasból Vara Malkába

VII. Vara Malkából a Kabanna folyóhoz

VIII. Dobbi Faghe az Avas partján

IX. Unte és Kortumi

X. A Galalu-síkság

XI. Magú felé

XII. A gavani Falstaff

XIII. Bajonna halála

XIV. Daddából a Borkennához

XV. Erifible

XVI. Megérkezünk az ausszai szultánságba

XVII. A szultán minisztere

XVIII. A szultán

XIX. Makonnent elnyeli az erdő

XX. Szekkadaharából Gaddaeitába

XXI. Gaddaeitából Galejébe

XXII. Mordofa eltűnése

XXIII. Deddából Gajarába

XXIV. Szuni Má, a főnök

XXV. Az Arbale-szorosoktól az Egogi-tóig

XXVI. A Labedin-források

XXVII. Alóból az Adogura-síkságra

XXVIII. Tabenából Fiába

XXIX. Fiából Masszauába

Bevezetés

Néhány év és lehetetlenné válik, ha ugyan már ma is nem az, hogy aki kutatásokra készül, ismeretlen területet leljen vállalkozására a földön. Lehetséges, hogy unokáink feltalálják majd a csillagokba röpítő repülőgépet s mosolyognak erőfeszítéseinken és kicsinyes földi eredményeinken, akik kínos keservesen, gépi segítség nélkül vánszorogtunk a föld ismeretlen tájain. Mondhatom, boldog vagyok, hogy még jókor születtem, igazán a tizenkettedik órában, hogy részem lehessen a kutatás ősi, lassú módjaiban, amelyek a távoli kezdetleges földeknek valósággal az ízét és illatát éreztetik az utazóval, s úgyszólván mind az öt érzékszervét megfigyelésre kényszerítik, bármily fárasztó és küzdelmes. Aki gépkocsin utazik, nem figyelhet meg apróra mindent, túlságosan magába zárt, túlságosan független az ország lakóitól, amelyen átrobog és már szállítóeszköze természeténél fogva sem juthat elég ideje a szemlélődésre. A repülő megfigyelése szükségképpen még felületesebb.

1927-ben az Orinoco pusztáiról Nyugat-Abesszíniába rendeltek, tegyek jelentést a platinatartalmú területekről. Ennek a megbízásnak befejeztével folytattam utamat Addisz-Abebába és ekkor szemben álltam a rég keresett céllal, itt volt az alkalom a Dankáli-föld kikutatására. Azt a területet, ahol dankálik laknak, kettévágja az Abesszíniát Eritreától elválasztó határ. Az eritreai Dankáli mintegy 60-70 km szélességű földsáv a Vörös-tenger partmellékén, Masszauától Aszabig. Ez a kopár földség több mint fél százada Olaszországé. Az igazi, érintetlen Dankáli-föld nyugatra van ettől, Abesszínia területén. Szabálytalan négyszög, északtól délnek mintegy 650 km hosszú, szélessége 240 km. Egykori, fölemelkedett tengerfenék, mint a Jordán völgye és a Vádi Musza. Alighanem ezek folytatása. Némely része ioo-120 méterre van a Vörös-tenger szintje alatt. Előfordult, hogy társaimmal 60 C fokot meghaladó hőmérséket mértünk sátrunkban.

Utazásunk előtt három kutatóraj indult el ennek a területnek, vagy egy részének föltárására, Munzinger-é 1875-ben, Giulietti-é 1881-ben és Bianchi-é 1884-ben. Valamennyi szerencsétlenül járt, egyetlen európai sem került haza közülük. E kutatók célja az volt, hogy átszeljék e földet az Abesszin-fennsíktól a tengerpartig, vagy megfordított irányban, a tenger felől indulva ki. Ők tehát a legrövidebb útvonalon, keresztben akartak átvágni a Dankáli-földön. Társaim és én, jóllehet tisztában voltunk a vállalkozás kockázatával, elhatároztuk, hogy déltől északnak haladva, hosszában járjuk végig és kutatjuk ki tüzetesen ezt az ismeretlen földet. Negyedfél havi vándorlásunkban körülbelül 1300 km utat jártunk meg, csaknem végig teljességgel ismeretlen területen. Magam mintegy 50.000 négyzetkilométernyi területet térképeztem.

Európai kísérőim, Pastori T. és Rosina G. olaszok, én brit vagyok. Tizenöt abesszíniai és eritreai bennszülött kísérőt vittünk magunkkal. Huszonöt teve, négy öszvér volt karavánunkban. Tizenkét ócska puska, egy vadászpuska, ez volt egész fegyverzetünk. Összevéve 200 töltényünk volt. Három derék hűséges kísérőnket vesztettük el, bennszülött szolgáinkat. Meggyilkolták őket a dankálik. Tíz teve és három öszvér pusztult el a szomjúságtól, éhségtől és a fáradalmaktól.

Ebben a könyvben úgy beszélem el viszontagságainkat, ahogyan annak idején naplómban örökítettem meg az eseményeket. Bányamérnök vagyok. Főképpen az képesített erre a vállalkozásra, hogy a világ sok táján sokféle tapasztalatot szereztem az emberekkel és állatokkal való bánásmódban.

I. fejezet

Addisz-Abeba felé

Khartumból a Kék-Nílus mentén jutottam be Etiópiába. Lépcsőről-lépcsőre kapaszkodtam fel az abesszin-fennsíkra, végül elértem a platina-tartalmú vidéket Abesszínia nyugati végén. Ott kellett megbízatásomhoz képest bizonyos ásványokat kutatni.

Feladatom befejeztével elhatároztam, hogy elmegyek Addisz-Abebába, az ország fővárosába. Mintegy 600-700 kilométeres út.

Útitársam, Fermor Alexander, az orosz cári lovasság egykori ezredese, szintén oda igyekezett. Állást szeretett volna szerezni az abesszíniai hadseregben. Kiváló jellemű ember volt. Az élet kényszerítette, mint honfitársainak legjobbjait, hogy messze idegenben keresse meg kenyerét.

1927 december harmadikán indultunk, a Valega-kerületben toborzott tizenhét teherhordó emberünkkel. Málhánk 18 kilogrammot meg nem haladó kötegekbe volt széjjel osztva. Az emberek a fejükön hordták a terhet. Így gyalogszerrel kétszerié gyorsabban halad a karaván ezen a vidéken, mint teherhordó állatokkal. A gyalogos teherhordók csaknem bárhova feljutnak, átvágnak a rövid út meredekjén, amellyel sem az öszvér, sem a teve nem birkózhat meg, leszállnak szakadékos hegyoldalakon, átgázolnak zúgó patakokon, szikláról-sziklára szökdösve, s ha kell, kézről-kézre hajigálják a rakományokat a legnehezebb helyeken. Eleséget ritkán visznek magukkal. A nap valamely órájában, ahol éppen alkalmuk nyílik megvenni szerény ennivalójukat, leülnek az út szélére és sietve falatoznak.

Mihelyt végeztek, fölkerekednek és folytatják útjukat, megszakítás nélkül, hajnaltól napnyugtáig. A teherhordók közül, akikkel útra keltünk, kevesen érték el Addisz-Abebát. Nagyobb részük kidőlt az útban, másokat fogadtunk helyettük.

A nehezen járható sziklás vidéken lovaink, Fermor-é és az enyém, csak néhány napig bírták a fáradalmakat. Gyalog mentünk tovább, míg csak karavánnal nem találkoztunk. A karavánvezetőtől vettünk új lovakat. Második lovam is hamarosan kidőlt, az utolsó két napon kötőféken vezettük. Gyalogosan kellett befejeznem az utat.

Útvonalunk magasabb pontjairól alátekintve, megragadó képben bontakozott ki a végtelenbe nyúló, hullámos fennsík. A magas fű tengerével borított síkság egyhangúságát enyhítették a belőle kiemelkedő teraszok egymás fölé magasodó, hatalmas lépcsőfokai, föl a távoli hegyoldalakig. Egy-egy hegylánc tetejébe kerülve hamarosan elfeledtük utazásunk fáradalmait és kényelmetlenségeit. A nagyszerű kilátás a hegyfalszerű lépcsőzetek során át az alant elterülő sárga óceánra, kárpótolt minden küzdelemért. Komor szakadékok barázdálják a hegyek oldalát, mindegyikben zúgva törtetnek lefelé a hegyi patakok.

Ebben a hegyi vadonban nagyon szórványosan él a nép, a falvak messze esnek egymástól. Olykor találkoztunk egy-egy európai áruval az ország belsejébe igyekvő karavánnal. Más karavánok meg kávét és állatbőröket vittek a fővárosba, hogy onnan Dzsibutin át Európába továbbítsák a szállítmányt.

Ritkábban láttunk öszvérkaravánt. Az öszvéreken két kis láda volt. A ládákban tallér, Bécsben vert ezüsttallérok. Habár mind csupa új pénz, valamennyin ez az évszám, 1780. És Mária Terézia arcképe, jelmondata és címere. A fehér császárnő emléke, akit abban az országban, ahol uralkodott, csaknem elfeledtek már, íme tovább él a feketék országában. A Mária Terézia tallér Abesszínia nemzeti pénze. Igaz, hogy a legtöbb abesszin, a kopt keresztények, azt hiszik, hogy ez a kép Szűz Mária arcmása. A tallér értéke két angol shilling, súlya körülbelül 28 gramm. Egy-egy öszvér rakománya kétezer tallér, vagyis 200 font sterling. A pénzes karavánokat fegyveres őrség kíséri.

Minthogy az abesszinek egyedül az ércpénzt ismerik el, az utazók poggyászában számottevő részt képvisel a pénzes ládika vagy ládikák, esetleg zacskók tele tallérral, piaszterrel és tamonnal. A piaszter és a tamon a tallér töredéke. Értékük nem egyforma az ország területén. Minél beljebb megyünk, annál többet érnek. Más szóval, minél jobban távolodunk Addisz-Abebától, annál kevesebb aprópénzt kapunk a tallérért.

A talléros karavánoknál is különösebb a horganyozott bádoglapokat szállító teherhordók gyalogkaravánja. Az európai és ázsiai kereskedők ilyen fémlapokkal erősítik meg házaikat és raktáraikat. A furcsa szállítmány már messziről csillog a napfényben s a libasorban cammogó teherhordók talán csak órák múlva érnek hozzánk a fejük tetején egyensúlyozott esetlen bádoglemezekkel. A szállítmányt nem bízhatják öszvérekre, mert az ösvények sokhelyütt szűk sziklafolyosókon vagy a szakadékok mélyét ellepő sűrű bozóton visznek keresztül. Ilyen helyeken az öszvérháton szállított becses árucikk hamarosan összevissza görbülne és kicsorbulna. A gyalogos teherhordó ügyesen kikerüli az akadályokat.

Ezeken a különféle karavánokon kívül esetről-esetre magányos utasokkal is találkoztunk. Voltak köztük postafutárok. Ezek a fürgén mozgó emberek meghasított végű botba ékelve viszik a rájuk bízott levelet. Megbízójuk úgy fogadja fel őket, akár más szolgákat vagy munkásokat. Megbízhatóságukért rendesen egy harmadik valaki szavatol. Viszik-hozzák a leveleket, összeszedik, feladják az addisz-abebai postahivatalban és elhozzák az érkező postát, mert ez az egyetlen postahivatal egész Abesszíniában. Elképzelhető, hogy ez a postai rendszer meglehetős költséges. Aki kétheti járásra lakik a fővárostól, kénytelen egy hónapra megfogadni a futárt az ide-oda utazásra s a végén még egy heti pihenőt is megfizetni neki. A postajárás gyorsasága, kivált a táviratoké, más valamit jelent Abesszíniában, mint a világ haladottabb tájékain. Pedig ezek a futárok nem henyélnek az úton, az egy-egy útra szükséges időtartamot jól ismeri mindenki.

Többször utolért minket egy-egy ilyen gyorspostás, elhagyott és hamarosan eltűnt a sziklabércek között, fölfelé vágtatva vagy lefelé iramodva a meredek lejtőkön. Postásbotját jobb kezében lóbálta, balkezében vállán átvetett tarisznyája száját szorongatta. Ebben hordta csekély útravalóját. Útközben roppant szűkösen élnek ezek az ifjak, de aztán a napokig tartó erőfeszítés után napokat töltenek teljes tétlenségben. Ilyenkor busásan kárpótolják magukat, esznek, amennyi beléjük fér. Ez a titka, hogy sok-sok éven át bírják ezt a mozgékony, megerőltető életet.

A gyorspostás ragaszkodik a mesterségéhez, a vándorélet hatalmas csábító. Büszke rá, hogy mindenről tudomása van, ami a nagyvilágban történik, és hogy legfrissebb híreiért cserébe ő is frissiben értesül a legújabb eseményekről a szembejövő utasemberektől. Megtörténik, hogy lekiált egy-egy kunyhócsoporthoz a szakadék mélyén, hogy ott lakó barátainak továbbítsa az útban hallott híreket. Avagy talán régi cimborája veszi észre őt a hegytetőn fészkelő falujából, lekúszik a magasból és megvárja az ösvényen, amint arra lohol. Igazi futó találkozás. A falusi legény mohón hallgatja a fővárosban havonta megforduló pajtás történeteit. Így folytatják ezek a futárok a megfeszített szolgálatot, míg csak az előrehaladott kor vagy valami baleset visszavonulásra nem kényszeríti őket.

Néha egy-egy törzsfőnök karavánjával találkozunk, százával kísérik rokonai, háznépe és rabszolgái, és talán ezeknek hozzátartozói is.

Egyik nap az a szerencse ért, hogy egy olasz hittérítő atyával találkoztunk. Nem egyedül volt, vele volt segédje, egy apáca lóháton, fehér viseletben. Pompásan lovagolt. A fák elrejtettek minket, egy kis völgyön leereszkedve eléjük mentünk s egyszerre érkeztünk meg a patak gázlójához. Én láboltam át elsőnek. Beszélgetésbe bocsátkoztunk. Az apáca piemontei volt, véletlenül ismertem a szülővárosát. Mielőtt elváltunk, rám bízott valami üzenetet a néhány napi járóföldre levő missziós hajlékba.

Napokra rá másik olasszal találkoztunk, Tarditival, a karavánvezetővel. Nem tágított, míg ránk nem erőltette amije volt, ajándékba: bort, szivart, gyufát, mindent. Ő úgyis elhagyja Abesszíniát, Dél-Afrikába megy. Ajánlólevelet adtam neki egy transvaali barátomhoz. Abesszíniából Dél-Afrikába költözni olyasmi csekélység volt neki, mint egyik utcából a másik utcába hurcolkodni.

Nekempti vásárvárosban egy fiatal szíriai üzletember házában szállottunk meg. Nazrim volt a neve. Vendégszeretettel fogadott.

Egyik este későn érkeztünk meg a folyó gázlójához, elhatároztuk, hogy ott éjszakázunk. Embereink tüzelőért mentek, mint rendesen; ők hozták a hírt, hogy európaiak tanyáznak a völgyben, valamivel lejjebb. Oda siettünk, hogy lássuk, kicsodák. Egy nagy sátrat és több kisebbet pillantottunk meg, sorjában kipányvázott öszvéreket, egy lovat, szimatoló kutyákat. Bennszülöttek jöttek elénk, feltűnően tiszta köntösben, nyilván a fehérek szolgái. Nyomukban egy fehér ember jött szembe velünk. Kiderült, hogy amerikai, Koeling a neve, tudós hittérítő. Éveket töltött már a Béni Szangul tartományban. Vele volt felesége és két leánykája. Egyszeriben megbarátkoztunk. Együtt töltöttük az estét.

Nagy sátrában vacsoráztunk. Hónapok óta ez volt az első európai étkezésem. Amióta Knox őrnagy, Fundzs tartomány kormányzója, látott vendégül Roseiresben, a Kék-Nílus mellett, nem volt részem ilyen fényűzésben. Az abesszíniai fennsík magányos hegyi vadonában otthonias légkört teremtett a bájos fehér asszony jelenléte. Ebben a vad, fekete országban kimondhatatlanul igéző volt a két kisleány finom kecsessége, két tincsben vállukra omló dús hajfonatukkal.

Koeling útban volt a fővárosba. Észak-Abesszíniából jöttek. Két kis leányát vitte Európába, hogy ott neveltesse őket. Későre járt, amikor elbúcsúztunk. Másnap már virradat előtt messze megelőztük őket. Még hallottuk egymás búcsúszavát a pirkadó hajnalban.

Mi könnyebben mozogtunk, mert nem volt sátrunk, csak könnyű tábori ágyaink. Ha esett, ponyvát terítettünk rá, úgy aludtunk, fejünk alatt néhány málhacsomag, a fegyverek és a zabaniák töltényei. Zabania a fegyveres kísérő. Errefelé szokásos, hogy az utazók fegyveres embereket fogadnak föl. Olyan országban, ahol a hamis esküt nem tekintik bűnnek, hasznos, ha van kéznél tanú, aki, ha rákerül a sor, vallomást tehet. így legalább remélhető, hogy a tanúvallomást elfogadják.

Két ilyen fegyverest fogadtunk. Más dolguk sem volt, mint egymást pocskondiázni, és hogy szidják a teherhordókat. Alkalomadtán el-elszalasztottuk őket a közeli kunyhókba, csirkéért, sörért, engera-kenyérért. A karaván ezalatt menetelt tovább. Azt tapasztaltuk, ha a helyi tisztviselőkkel kellett tárgyalni, akik vámot, illetéket igyekeztek behajtani rajtunk a maguk szakállára, jogosulatlan követeléseikkel hatékonyabban és szerencsésebben szegültünk szembe, ha magunk beszéltünk velük. Ha mindezt figyelembe vesszük, kitűnik, hogy zabaniáink inkább afféle szolgalegények voltak, mintsem igazi fegyveres katonák. Ez a szerepük szerénységre, engedelmességre és szolgálatkészségre sarkalta őket.

Rendesen én jártam elől, Fermor meg a karaván végén, hogy nógassa a feltört lábúakat és a kidőlt embereket, míg helyükbe másokat fogadhatunk.

Egyik délután az Avas folyó gázlójánál utolértünk egy kis csoportot. Tigréiek voltak s már reggel óta előttünk jártak. Kettejük fekete hegyi öszvéren nyargalt, legényeik meg a sarkukban kullogtak. Ők cipelték gazdáik fegyvereit vászontokban. Nyakukban néhány edény, zsinórra kötözve. A két utazó idősecske ember volt, jó barátok. Addisz Abebába igyekeztek, szórakozásra, ahogy évek óta szokásuk volt. Egyikük nyurga és vézna, a másik zömök, alacsony.

A folyó közepén a zömök tigréi leszállt öszvére hátáról, övéről lecsatolt egy szarukelyhet, megmerítette a vízben, ügyelve, hogy fölfelé merítse és ne az állatok patájától zavaros vízbe. Azután odalépett hozzám, felém nyújtotta a kelyhet és kedves mosollyal megkínált vele. A víz tiszta volt, szívesen ittam belőle már csak azért is, mert olyan szeretetreméltó készséggel kínálták. így történt, hogy először találkoztam azzal a folyóval, sőt ittam vizéből, amelyet oly hosszú úton követtem az elkövetkező hónapokban egészen odáig, ahol az ausszai szultánság földjén elnyeli vizét a Dankáli-sivatag szomjas homokja.

Utunkat folytatva tigréi barátunk kedélyesen odarúgtatott mellém és megmutatta Wetterli-rendszerű puskáját. Elmondta, hogy az aduai csatatéren szedte föl.

Neki és társának Addisz-Abeba volt a világ legcsodálatosabb helye. Minden földi gyönyörűség tetőfoka. Kávéházak, mulatók és boltok, tömérdek bolt, tele annyi mindenfélével, hogy álmában sem látott ennyi kincset az ember. Nem győzött áradozni a főváros látnivalóiról. Néha félbeszakította bőven ömlő beszédét, ilyenkor sokatmondó dévaj képet, mélységes tapasztalatokat tükröző arcot öltött. Azután ruhám egyik-másik részletén akadt meg a szeme, lassan végigjártatta rajtam tekintetét, szemembe nézett, majd fel az égre pillantott és utánozhatatlan mosollyal, félig lehunyt szemmel, ilyen szaggatott szavakat lökött ki magából: „siur-bit (ez sherbet akart lenni)... „bi-szi-kli (bicikli)... ,,o-to-mo-vil" (automobil). Fel-felkiáltott, egy-egy szóba sűrítve a sok-sok különös látnivaló és élmény újra átélt emlékét. És e közben tűnődve bólintott, sajnálkozó szomorúsággal. Máig sem tudom, azon mélázott-e el a mi barátunk, hogy ez a sok idegen újítás elterjedőben van hazájában és a régi szép időket, eltünedező egyszerű szokásokat sírta vissza?

De hamarosan jobb kedvre derült megint, hiszen természettől vidám lélek volt és furcsa taglejtésekkel utánozni kezdte a gépkocsi hangjait, pöfögését, tülkölését. Aztán fürgén megfordult nyergében és töviről-hegyire fejtegetni kezdte mindennek értelmét azoknak az embereinknek, akik még nem látták a főváros csodáit.

Addisz-Abeba mágnes módjára vonzza a csodákra szomjas abesszineket. A fennsíkon élő népség, férfiak, nők minden kínálkozó alkalmat megragadnak, hogy eljussanak oda. Nem is annyira szerencséjüket hajhásszák ott, inkább a kíváncsiság csalogatja őket. A vagyonszerzés alig jut eszükbe, szegénységben születtek, szegények ma, és sorsuk, hogy szegények is maradjanak. Ha elnyeli őket a főváros, ott vesznek. Ritkán kísérlik meg a visszatérést szülőföldjükre. Kivált ha az éghajlat és életviszonyok hasonlók ahhoz, amelyet megszoktak odahaza, a honvágy nem ébred fel bennük.

A jókedvű tigréi elbeszélése megmozdította embereink érdeklődését. Meglátszott rajtuk a csodavárás izgalma. Feszült figyelemmel, tátott szájjal lesték szavát, azok meg, akik már látták Addisz-Abebát, még nagyobbakat lódítottak, hogy fitogtassák tájékozottságukat.

Mulatságos volt tigréi emberünk, amikor afrikai taglejtésekkel magyarázta a nyugati civilizációban szerzett tapasztalatait. Másodpercekre le-lehúnyta szemét, majd vadul megrázta fejét, ezzel jelezte a szóban forgó dolgok látásán érzett meglepetését és bámulatát. Nyelvének csettintésével utánozta a palack dugójának kihúzását, azután puszta kézzel italt töltött képzeletbeli poharába, ajkához emelte és lenyelte, hátravetett fejjel, ahogy a csirke iszik. Utána hirtelen megrázkódott gyönyörűségében. Száját tágra nyitva zajosakat lélegzett, torkát köszörülte és arcfintorokkal jelezte hallgatóságának, hogy valami roppant tüzes ital szaladt le a torkán. Azután a fővárosban ízlelt szeszes italok nevét ordította világgá: „Kunyak... „mataxia (pálinka)... „kömény. Majd pedig az ott evett ételek neveire kerítette a sort, végül áttért a hivatalokban folyó élet ecsetelésére, ahol az emberek csak „ülnek, írnak és olvasnak.

Közeledtünk célunkhoz. Lovam nem bírta tovább. Addisz-Szálembe érkeztünk, a régi fővárosba. Az úton találkoztunk egy görög kereskedővel, attól hallottuk, hogy Addisz-Abebából kaphatunk gépkocsit, csak telefonozni kell érte a Hotel de France-ba. Rámutatott egy pajtaszerű bádogviskóra, ott megleljük a távbeszélőt. A kis épületet nyitva találtuk, nem volt ott senki. Öröm volt látni a vezetékeket, szigetelőket, kapcsolókat. Hamarosan előkerült a kezelő bennszülött. Fölhívta Addisz-Abebát, de az vagy nem tudott, vagy nem akart válaszolni. Szegény abesszinünk rekedtre ordította magát, mindhiába. Hogy világosabban megértesse magát, betűzni kezdte a szavakat, de nem tartott szünetet a szavak végén, annál inkább a közepükön. És kétszer is megismételte a betűket: H-o-t-t - e-l-d-e-f - r-a-n-n-c-e".

Semmi válasz. Megragadta a csengő fogantyúját és percekig csavarta. Mélyet sóhajtott, leakasztotta megint a kagylót, köpdösött s megint elölről kezdte.

Semmi válasz. Ránk pillantott, mintha csak fölhívna rá, legyünk tanúi, ő ártatlan a dologban. Biztató mosollyal válaszoltunk. Fölbátorodva szidni kezdte az ajtóban csoportosuló kölyköket, kirúgott egy lába alá tévedt bozontos kutyát és végül ráeszmélve, hogy most már éppen elég időt adott Addisz-Abebának, válaszol-e vagy sem, teljes komolysággal fölszólította a fővárost, tudassa vele, mire határozta magát. Testével nekifeszült a készüléknek. A fekete ébenfa-szín elhalványult fekete bőre mellett.

- Á-lo! á-lo! - kiáltozta, a francia alo-t utánozva.

Nem várhattunk tovább. Alkonyodott. Elindultunk utunk befejező szakaszára. Tigréi barátunk öszvérét nem fogadhattam el, pedig csupa tiszteletből nemcsak amúgy szóval ajánlotta föl, hanem mindjárt le is szállt róla és kantárszáron vezette mellettünk. A magam lovára sem ülhettem föl.

Besötétedett. Megálltunk egy sűrű bozóttal körülfogott tisztáson. Ott védve voltunk a szél ellen. Reggel korán indultunk, serkentett a gondolat, hogy estére elérjük a fővárost. Olettában találkoztunk a művelt élet első jeleivel. Európai házak is vannak már ott. Csak a fák teljes hiánya volt lehangoló! Az utolsó magányos ciprusfák is eltűntek szem elől. Addisz-Abeba körül mérföldekre nincsen egyetlen fa sem.

Egy emberöltővel ezelőtt a császárné, beleunván Addisz-Szálembe, a régi fővárosba, rámutatott a nyílt síkság egy pontjára és építészeinek megparancsolta, építsenek neki új palotát azon a helyen. Így született meg Addisz-Abeba, „az új virág". A városalapítás halálra ítélte a környék minden fáját. Valamennyi eleven fát kivágtak építőanyagnak, tüzelőnek. A pusztaság gyűrűje egyre tágult az új város körül. Akkor jött egy idegen és engedélyt kapott eukaliptuszfák ültetésére. Ma ez az egyetlen fa messze földön, amely a főváros körül található.

Végre megérkeztünk egy magaslat peremére, tigréi barátunk lemutatott egy sötét foltra, lenn a messze síkságon. Addisz-Abeba eukaliptusz-ültetvényeinek tömege volt. Épületnek, tetőnek, toronynak semmi jele, csak valami kékes ecsetvonás árulta el a hegyek koszorújával övezett óriás félkörös színtér vöröses porondját elborító növényzetet. Fölötte szürke pára vékony, vízszintes csíkja úszott az égbolton.

Ott van tehát a város, utunk célpontja. Elbúcsúztam a derék tigréitől, Fermorral megbeszéltem, hol találkozunk este és egyszer s mindenkorra elhagytam a karavánt. Fürgén nekieredtem a nyaktörő lejtőnek, torony iránt, lefelé a magaslat meredek oldalának szírijei között.

Az eukaliptusz-ültetvények között kanyargó göröngyös ösvényen haladtam lefelé. Lassan-lassan kezdett valami úthoz hasonlóvá teljesedni, mellette a város első kezdetleges viskói. Majd szilárdabban épült, tömör sárházak következtek. Kijutottam az eukaliptuszok rideg egyhangúságából. A fák kopár egyenes törzse inkább távíró póznákra, semmint eleven fákra emlékeztetett.

Kőrakások állták utamat. A követ ökrös szekereken hordták oda, ki tudja, mennyi ideje. Hirtelen tér nyílt meg előttem, a Posta-tér, a város szíve. Idáig a város úgy hatott rám, mint valami jókora, nyomorult afrikai falu. A Posta-tér már másveretű volt. Zavaros összevisszaság fogadott. A tér kövezetlen, rendezetlen. Nem is igazi tér. Alakja hosszú háromszög. A postahivatal, amelyről nevét kapta, kétemeletes kőépület, szegényes és jelentéktelen. Gyászos, hosszú, feketére mázolt tábláján kétnyelvű felirat, aranyszínre festve, latin és amhara betűkkel. A dicső építészeti alkotás homlokzatát póznákkal aládúcolt faerkélyek sora díszíti.

A posta épületével egy vonalban házak sora, egyik alacsony, másik magas. Többnyire deszkaházak és hullámos bádogból összetákolt épületek. Földszintjükön üzletek, kávéházak, borozók és rosszhírű lebujok. Mindegyik háznak egy-két kis ablaka néz az utcára. A tér háromszögének egyik csúcspontjából három kövezetlen utca ágazik ki sugarasan. Itt több a kávéház és kevesebb a bolt.

A postahivatallal szemben fekvő hosszú oldalon viskók és nyitott fészerek sorakoznak. Görögök, szíriaiak, törökök, örmények és más ázsiai népség boltjai. A nyomorult építmény egész hosszában póznákon nyugvó, bádogtetejű veranda húzódik végig. Úgy fest, mint valami kinyújtott és megnagyított döglött giliszta. A vásárlók tömege a zsákmányt tépdeső hangyákat juttatja eszünkbe.

A harmadik, legrövidebb oldalt európaias igényű, két utcára néző, befejezetlen épület foglalja el. Falai puszta vázak, a munka félbemaradt. Építői egymásnak adták át a munkát, mindegyik piszmogott rajta egy ideig, azután abbahagyta az építést. A ház a császárnéé. Nem fizette a vállalkozókat, ezért maradt félbe az épület.

A tér közepén kőbányára emlékeztető zűrzavaros összevisszaság éktelenkedik. Kő, kavics, aszfalt s más anyag hever ott halomban. De, habár minden épület és út javításra szorul, senki nem nyúl hozzá ehhez a keze ügyében heverő építőanyaghoz.

A téren volt némi forgalom. Néhány gépkocsi várt utasára, fehérek lóháton léptettek el, mezítlábas, maszatos bennszülöttek őgyelegtek céltalanul erre-arra. Megkönnyebbüléssel éreztem, hogy itt ugyan senki sem ütközik meg elhanyagolt külsőmön. Kocsit béreltem és elhajtattam egy kereskedelmi levelező lakására. Ott vártam meg Fermort. Besötétedett, mire Fermor a karavánnal megérkezett. Örömmel fogadtuk el vendéglátónk meghívását, maradjunk nála éjjelre. Reggelre kelve kifizettük embereinket, összeszedtük motyónkat és beköltöztünk az Imperial-szállóba.

II. fejezet

Élet a fővárosban

Többhónapos kóborélet és szabadban töltött táborozás után az Imperial-szállóban a kényelem és nyugalom révébe érkeztünk. A városban hamarosan szert tettünk néhány jó barátra. Fermornak voltak ajánló levelei oroszokhoz, így rövid idő alatt megismerkedtünk az egész orosz teleppel. Nekem meg más nemzetbeliekhez szóló leveleim voltak, így igazán nem okozott fejtörést, hogyan üssük agyon az időt.

Természetesen meglátogattam a brit követet és konzult, Franciaország és más európai országok hivatalos képviselőivel is találkoztam. A főpostamester, egy szíves francia és európaivá vedlett abesszin segédtisztje megígérte, hogy azonnal eljuttatja hozzám leveleimet. Abesszínia külügyminisztere a maga kezével láttamozta útlevelemet, így most ezen az okiratomon együtt van a legfőbb tisztviselő aláírása a határőrségi kisebb hivatalnokok aláírásával.

Néha gépkocsiba ültünk, de többnyire lóháton jártunk, mert Addisz-Abeba utcáinak kövezete a képzelhető legsilányabb állapotban van, kivéve az európai követségeket és a vasútállomást a Posta-térrel összekötő rövid útszakaszokat.

Általános szokás a lovaglás, lovas szolga kíséretében. Az idegen hatalmak képviselői, lovas katonái kísérettel járnak. Ezeket a különféle gyarmati ezredekből válogatják, indiaiakból, Szomáliákból, eritreaiakból. Legpompásabbak a brit követ indiai lovasai, jóképű, szálas, turbános legények, szakálluk gondosan szögletesre nyírva. Függőlegesen tartott lándzsáikkal ünnepélyesen léptetnek a király képviselője nyomában, valóságos mintái a katonás keménységnek és fegyelemnek. Szembeszökően elüt tőlük némely más nemzetbeli politikai képviselő kísérete, hetvenkedő, arcátlan magatartásával.

A gépkocsik gyakorlati használhatósága rendkívül korlátozott. Azt a keveset, amely látható, mind vasúton szállították Dzsibutiból s attól fogva, hogy megérkeztek, mintha csak foglyok volnának, nem juthatnak túl a város közvetlen környékén. A városban magában is kénytelenek lépést tartani a gyalogjárókkal, mert a főbb utakon állandóan sűrű néptömeg tolong, a kocsik alig tudnak mozogni tőle. Addisz-Abebában minden nap vásár napja. A tömeg részben a város népéből